my superpower (Machine Gun Kelly)

Sziasztok! Mint látjátok a Colson iránt érzett függőségem az írásaimat is elérte, de ami azt illeti én ezt nem bánom, s remélem ti se, mert ennek köszönhetően mostanság elég gyakori az, hogy van ihletem (igazából írhatnám a szakdolgozatomat is, de az fele ilyen érdekes, még akkor is, ha a témája igazán közel áll hozzám. Persze küldjétek az energiát, hogy azzal is haladjak, mert egészen jól jönne, ha megszületne már az is). Jó olvasást ehhez, szép vasárnapot nektek! Puszi, Dorka

Szereplők? A lány x Colson (Colson kislánya Casie (ő is valós szereplő), illetve Pete és Rook is megjelenik)

Összefoglaló? Milyen lehet az, amikor Colson barátnője először fog találkozni annak 10 éves kislányával? Jól viseli-e vagy saját létének ellentmondva egyáltalán nem ismer magára? Erről írtam én nektek.

Szavak száma? 3349 szó

Őszintén szerettem volna azt, ha valaki konkrétan megfogja magát és kiüt a francba, de legalábbis minimum eléri akár bármiféle barátságosabb módon azt, hogy eszméletemet vesztem és ezáltal, hogy ne saját gondolataimmal létezzek együtt, hogy egy kicsit pihenhessen kimerült, s igazából le is merült lelkem, testem. A tehetetlen abszolút szótári definíciója voltam.

- Nem hazudok T/N… sosem láttalak még ilyennek. – nevette el magát Pete egy hatalmas szatyor friss kajával megérkezve a konyhába, ami éppen átjáróházként szolgált, mint úgy általában mindig. Örültem, hogy hozott valami valódi emészthető dolgot, mert abban az esetben, ha nekem kellett volna nekiállnom főzni, nemcsak a konyha, de a ház egésze lángokban állt volna már. Az pedig plusz igazság volt, hogy ma még ennem nem sikerült semmit, mert fizikailag képtelen voltam rá.

- Vagy ne játssz az idegeimmel Davidson… - fenyegettem meg felkapva egy almát a tárolójából, gondolva, hogy majd előbb utóbb annyit sikerül magamba gyűrnöm. – Vagy üss ki kérlek, de úgy… hogy holnap keljek csak fel. Na? Szerintem, ha… - s ekkor pontosan beálltam elé, a lehető legőszintébb arccal, hiszen tényleg komolyan gondoltam, amit mondani készültem. - … ide behúzol egy kellően nagyot, talán kidőlök tőle. – mutogattam arcom egy bizonyos pontjára, és teljesen meg voltam győződve arról, hogy ez a legjobb megoldás most józan ésszel.

- Ez egy újabb fétis? – csatlakozott hozzánk Colson ebben a szent pillanatban, amit én észre sem vettem először, csak már akkor, amikor kezeit derekamra csúsztatta hátulról. Nem tudtam eldönteni, hogy képes leszek elviselni az emberi kontaktot, vagy azonnal ellököm magamtól majd őt. Nem tettem. – Az ilyeneket, nem velem kellene megosztanod? Hmmm? – bújt a nyakamba hátulról, s lehelt csókot vállamra így. Egészen nyugtató hatással volt rám, de még az állapot mindig kritikus volt.

- Újabb? – ragadta ki Pete a lényeget az egészből kíváncsian érdeklődve, mire én csak legszívesebben földhöz vágtam volna magamat és ott szenvedtem volna tovább, de Kells ezt megakadályozta tartásával. Nem mondhatnám, hogy vevő voltam most a fájdalmas megjegyzéseikre.

- Úristen, megveszek emberek! – nevettem fel kínosan és éreztem, hogy legszívesebben saját bőrömet levedlettem volna, csakhogy megszabaduljak ettől az érzéstől.

- Hogy neked mindig van valami problémád, te nő. – fejét rázva, nevetve húzott a konyhapulthoz egy széket Rook is ezáltal teljessé téve a csapatot a konyhában.

- Rook… te komolyan ennyire nem félted az életed? – kérdezte meg Colson mögülem, nem igazán tervezve, hogy elenged karjából a közeljövőben, amit egyszerre bántam is meg nem is.

- Jól van na… - tette maga elé kezeit védekező pozícióban, majd kezdte sodorni jointját, ami egyet jelentett nála ebben az esetben az ebéd főzősével. – De akkor is vicces, amit művelsz… mint aki meg van zakkanva. – nyalta meg papírját.

- Ha nem fogna Kells… hidd el találkoztál volna közelebbről a konyhapulttal. – vigyorogtam rá, jól tudva magamról, hogy pontosan úgy, mint egy eszelős.

- Szerintem jobb, ha lehűtöd a csajod Colson… biztos tudsz izgágasága ellen tenni valamit. – húzogatta szemöldökét zsiványan a perverz drágaság. Máskor ez lepergett volna rólam, de a mai nap nem ilyen volt.

- Megnyugodhatsz Rook…  - kezdett bele Colson, mire amúgy kifordultam a tartásából és úgy pillantottam felé elég egyértelmű tekintettel: Jobb, ha nem folytatja mondanivalóját, hiszen gondolom nem akarja csúnyán megjárni ő se. Ismert. Elhallgatott. - … azt hiszem, meg van kötve a kezem. – harapott a szájába, de közel majdnem elnevette magát, ahogy haverjaira nézett.

- Biztos, hogy a kezed, Kells? – tette hozzá, szinte felröfögve Pete.

- Na jó… azt hiszem én… feladlak titeket. – ismertem fel a helyzetet, miszerint ők csak inkább tovább játszanak utolsó idegszálammal, ez csak móka alapon, így hát megragadva Pete elől egy igen nagy szatyrot sétáltam el tőlük.

- Az az enyém volt. – ordította el magát, de ez engem továbbra is előre sétálásomat látva nem hatott meg.

- Mint mondod… Volt. – válaszoltam nekik a távolból, majd úgy gondolva, hogy inkább az emeleten megebédelek saját magam társaságában nyitottam be Colson szobájába, s nem az enyémbe, hiszen az övé közelebb volt, s a folyosó végéig nem igazán volt hangulatom elcipelni magam. No hát nem csak közelebb volt, de atombomba sújtottabb is.

Lelkem állapotát tekintve pontosan nem is érdekelt a helyzet, hisz letolva ágyáról egy adag valamit (ez volt a legmegfelelőbb megnevezés az egészre), miután valószínűleg napok óta először napfényt engedtem be a függönyök elhúzásával ültem le és kívántam volna magamba juttatni valamiféle táplálékot, de még az IKEA ikonikus svéd húsgolyója sem volt hajlandó könnyen csúszni torkomon… tényleg már csak temetni kívántam magam, jó mélyre lehetőleg.

- No élsz még? – sétált be Colson szobájába, hunyorogva mert valószínűleg ezen a helyen napok óta először látott valódi napfényt, nem mintha amúgy szemei 0-24ben nem arról árulkodnának, hogy bármelyik pillanatban el tudna aludni.

- Hát, ha a szobádon múlna… - billentettem oldalra fejemet, elgondolkodva, hogy ezt a disznóólat egy felnőtt férfi hogyan tudta elérni úgy kb. 3 nap leforgása alatt.

- A helynek lelke van, hékás. – védte meg magát huncut mosolya segítségével, közel sem bánva a helyzetet.

- Lelke? – kérdeztem vissza gyanakodva és inkább tényleg bele sem gondoltam, hogy mik is lapulhatnak egy-egy kupac alatt.

- Tényleg ennyire félsz? – ült le velem szemben az ágyra, feltéve a kérdést, amit mindenki meg akart kérdezni tőlem, de nem mert senki.

- Félek? – kérdeztem vissza automatikusan, úgy mintha szavaival megbántott volna. – Colson… rettegek. – meredtem rá, gondolva, hogy talán soha többet nem pislogok ezután.

- Casietől? – ejtette ki a lány nevét, mire rendesen megdobbant a szívem, s ajkamat beharapva bólintottam szendén, nem igazán ismerve magamra. Na jó, az elmúlt pár órám mióta felébredtem hajnalok hajnalán, s az elkövetkező 24 órám is hasonlónak ígérkezett szóval már rég feladtam, hogy megpróbáljam megérteni magamat. Azt, hogy pihenjek valóságosan, azt már rég el is felejtettem.– Tudod, hogy nem eszik embereket? – tette fel nekem ezt az informatív kérdést, mire legszívesebben csak megpüföltem volna őt. Könnyíteni szeretett volna a helyzeten, de nem igazán sikerült neki.

- Colson… - ráztam a fejemet, hacsak egy kicsit is de próbáltam összeszedni a gondolataimat. - … ő a lányod. A világod közepe, teljesen jogosan. El sem tudom képzelni, hogy mi fog történni akkor, ha nem fog kedvelni. – egészen lélekemelő volt ezeket a gondolatokat végre szavakba önteni, de könnyíteni a nyomáson igen keveset könnyítettek. – Először fogok vele találkozni… és igen bevallom, rettegek, mint még talán sose. – nevettem el magam kínomban, s éreztem, hogy egy könnycsepp is kicsordult a szemem sarkából. – Érted… egy 10 évestől. – tudom, hogy komikus volt a helyzet, körülöttem mindenki így gondolta, s ha nem én éltem volna át, lehet még én is elnevettem volna magam rajta, de most nem sikerült. Tényleg féltem.

- Tudod ki még a világom közepe? – észre sem vettem, hogy időközben arrébb tolta a kaját előlem, s így meg tudta ekkor lábamat fogni és könnyedén húzott konkrétan magára, az ölébe, térdeimet egy-egy oldalán pihentetve.– Te. – jegyezte meg, s orrom hegyére nyomott egy puszit.

- Te se jártál földrajz órákra… - motyogtam magamban lehunyt szemekkel, próbálva szívem ritmusát élhetővé változtatni, egészen kis sikerrel. Nyakába borulva csak ott akartam eltűnni és ha nem is a találkozáson, de ezen a gyomoridegen idővel előtte túllenni.

- Egészen más dombok érdekelnek… ezt jól tudod. – suttogta nyakamba, s pólóm alá benyúlva simította végig szabad bőrömet, kezét ezután combom alatt pihentetve.

- Érzem… - nyitottam ki szememet érezve, hogy testemet végigjárja a bizsergés, s hogy Kells kékségeibe pillantva szinte szinkronban sötétül el pillantásunk a szituációt felismerve. Könnyedén emelt meg annyira, hogy nadrágja lentebb kerüljön rajta, míg én csak nyakába kapaszkodva léteztem. Szimplán csak léteztem. – Szeretnék megsemmisülni. – leheltem az ajkaira kívánságomat, s nem kellett többet mondanom neki.

Az övé voltam mindenestől. Tudta, hogyan érheti el azt, hogy még gondolkodni se legyen erőm, s nekem most erre volt szükségem… a felszabadításra. Könnyedén emelt meg magával, rúgta le magáról a nadrágját, bújtatott ki engem felsőmből s fordítva a helyzeten fektetett le az ágyra majd ajkaimtól kezdve szépen lassan indult meg mellkasomon át, szabad bőrömön… az ebédjéig, ahogy mondani szokta. Lehunyva szememet innentől kezdve éppen másra nem is tudtam gondolni, minthogy egyik kezem ujjait a hajában szorítsam ökölbe, míg másikat a plédjét gyűrve görcsöltessem be a masszív érzések hatására. Colson tudása… nem evilági volt. Felettébb tapasztaltságának kifejezett előnye rám tekintve, hogy olyan dolgokat volt képes produkálni, bármelyik testrészével, amiről az ember lánya még álmodni sem tudott volna. S nem, csakhogy meg tudta őket tenni, de meg tudta őket tenni eszméletlenül jól, elérve, hogy remegő ajkakkal, hevesen emelkedő mellkassal semmi mást, csak a nevét akarjam ordítani a világba. Valami ilyesmi történt most is.

- Azt hiszed végeztünk? – már jelen pillanatban sem igazán tudtam normálisan levegőt venni, amikoris ajkaival végre megtalálta az enyémeket, s minden bizonnyal ő már felmérte, hogy én egy romhalmaz vagyok ettől is. – Mert ez még csak az előétel volt… - húzta széles mosolyra ajkait, s úgy nyalta körbe száját, mintha a világ legízletesebb dolgának maradványait szeretné eltűntetni onnan. - … s a főétel… - ekkor már hatásosan elhelyezkedett lábaim között. - … az még csak… - folytatta. - … most következik… - s még magamhoz sem tértem az előző eufórikus csapásomtól, ő határozott módon egy újabb felé kezdett lökni… a szó egészen szó szoros értelmében, s én mindezt nem igazán bántam, sőt… én magam kértem.

- Jobb? – keresztben feküdtem az ágyon hozzá képest, fejemet meztelen hasán pihentetve miközben éreztem, hogy testem izzadt mivoltja csak így képes létezni.

- Kitettél magadért… - kuncogtam fel, s éreztem ahogy a testemet a békesség járja át, majd hirtelen ötlettől vezérelve mégiscsak feltápászkodtam helyemről, s próbáltam meg ténylegesen lábamra állni, s testemet néhány méterre arrébb vinni.

- Hova-hova? – mozgolódott ő is éppen csak annyit, hogy kényelmesebben dűljön az ágy háttámlájának.

- Megvan még a Rooktól kapott születésnapi ajándékod? – kérdeztem tőle, de már ekkor szekrényét kinyitva azon a helyen keresgéltem, ahol az említett dolgot valószínűleg meg fogom találni.

- Honnan tudod, hogy egyáltalán hol kell keresni? – nevette el magát kissé céltudatosságomon, majd szekrénye belsejében egy fém dobozban meg is találtam azt, amit akartam. – Jó, mindegy. – rázta meg a fejét elmosolyodva, amint feléje fordultam s én is viszonozva ajkai tevékenységét meglebegtettem előtte a zacskót, „Én tudok mindent is” megjegyzést tátogva. – Nem gondoltam volna, hogy még vonzóbb leszel számomra… de te jó ég. -  ismerte el, mire én csak szépen lassan, először lassított üzemmódban feléje, majd hirtelen taktikát váltva konkrétan ölébe ugrottam, elérve, hogy ekkor újfent a párnákon feküdjön. Erősen felszisszent mert lehet nem éppen szerencsésen érkeztem altestére, de a gyönyörű fájdalom hatására inkább csak beharapta ajkait.

– Van kéznél min… - nem is tudom miért tettem fel egyáltalán ezt a kérdést, hiszen még ki sem tudtam mondani azt, ő már rendesen majdhogynem megsértett arckifejezéssel bökött az éjjeliszekrényére.

- Biztos vagy te ebben? – tette fel a kérdést, s egészen elbűvölve figyelte azt, hogy kicsit előrébb hajolva mellkasára pakoltam mindent, ami szükséges lesz a csoda elkészítéséhez. Nem füvezni, de még csak dohányozni sem ebben a társaságban olyan volt, mintha én magam lettem volna a fekete bárány, míg ők az ártatlan szent lelkek. De, ami azt illeti a passzív hatása ezeknek is bőven elég volt számomra, de most muszáj volt szintet lépnem, még mielőtt a józan eszem végleg elköltözik belőlem.

- Ritkán biztosabb másban. – ismertem el, s sodortam a papírt, bontottam a zacskót pontosan úgy, mint ahogy tőlük láttam millió alkalommal.

- Tudod, hogy ez A királynő a füvek között… az uralkodó. – nem vagyok benne biztos, de kétlem, hogy szemei ennél jobban csillogtak-e valaha. Ez egy újabb, magasabb szint volt a csodálatában felém, s ez kiült az arcára… majd szépen lassan egyéb testrészére is.

- Helyes. – bólintottam, s úgy végeztem a joint elkészítésével.– Mert nekem kicseszettül az atyaúristenre van most szükségem. – kacsintottam és ekkor számba véve azt tudatosan az öngyújtóm lángjába toltam végét, s mély levegőt magamba szívva tartottam meg majd ujjaim között azt.

- Aztaku… - gondolatait próbálta volna szavakba önteni, mire én nem csak ebben de alakja felkelésében is megakadályoztam ugyanis mellkasára helyezve tenyeremet tartottam őt lent a párnák között, miközben feléje hajoltam és úgy fújtam először a szájába a füstöt, majd rögtön utána tettem is ajkai közé az elkészült darabot melyet örömmel tett magáévá. – Ha az utolsó dolog is lesz, amit teszek a földön, isten bizonyra, hogy feleségemmé teszlek… - jegyezte meg teljes boldogságában, miközben kezeit feje alá helyezte, s figyelte ahogy míg én a jointot ajkaim közé veszem egyik kezemmel, meg nem szakítva vele a szemkontaktust, addig a másik, szabad kezemmel egy egészen más dolgot irányítottam helyére lábaink között.

- Rook… kelj fel! Kérlek, Rook… - gond nélkül sétáltam be szobájába Isten tudja hány órakor, a fű és a kimerítő szexmaraton úgy kiütött, hogy teljesen elvesztettem az időérzékemet, s Kells már ekkor nem volt mellettem, szobájában óra meg konkrétan nincs, így arra tudtam csak következtetni, hogy ő már elindult Casieért a reptérre. Azzal az erős vággyal ébredtem fel, hogy márpedig sütnöm kell valamit reggelire, de mivel első találkozás jelzőjével nem akartam szegény lányt megmérgezni így segítséget kellett kérnem bármi áron.

- Te ki… - egy ismeretlen, mellette fekvő lány hamarabb felkelt, mint ő maga, de éppen tudott meghatni jelenléte.

- Jó reggelt, szia! Nyugodtan aludj vissza, nekem csak Rook kell! – intéztem is el feléje irányított szavaimat, s hálát adtam az égnek, hogy végre az említett személy is hajlandó volt kinyitni a szemét nagy szenvedések árán. – Ha nem szeretnéd, hogy felgyújtsam a konyhát, s nem utolsó sorban ne mérgezzem meg Casiet, akkor van 5 teljes perced, hogy legyere a konyhába, hogy segíts reggelit készíteni! – zúdítottam rá minden információt levegővétel nélkül, amikor végre arcomra nézett egészen kómásan, majd mielőtt szólhatott volna én sarkon fordulva indultam ki a szobából.

A tegnap délután ugyan lazított a lelkemen, de ettől függetlenül még mindig éreztem, hogy rendesen túlreagálom a helyzetet, de nyilván nem tudtam mit tenni vele, mégis szerencsére mára virradóan egészen jól tudtam már legalább létezni, azt ekkor már elkerülve, hogy minden második pillanatban a falnak akarnék menni.

- Mondanám azt, hogy keresek a gondolataimban egy tőled szörnyűbb embert… - sétált ekkor be Rook a konyhába, ahol én próbáltam mindent előszedni, amire csak szükségünk lesz, utalva arra, hogy éppen felkeltettem álmából. - … de ami azt illeti, egészen aranyos, amit művelsz. – ismerte el.

- Szerintem is aranyos, hogy nem akarom Colson lányát megmérgezni. – billentettem oldalra fejemet elgondolkozva, fordulva az ablak felé, ahol ebben a pillanatban meg is pillanthattam az említett személyt.

- Oh shit. – fordítottam azonnal hátat az ablaknak. – Elkéstünk. – reagáltam le és éreztem, hogy mindjárt kiugrik a szívem a mellkasomból.

- Hékás, hékás, hékás… - állt be elém Rook, kezeit vállaimra helyezve. – Casie egy jófej csajszi, hidd el bírni fog téged, gondolj bele… még Peteet is bírja, ami azért elég nagy kihívás. – ekkor nem tudtam, nem elmosolyodni azért. – Ráadásul talán nagyon régen, vagy még egyáltalán sosem volt olyan lány, akit az idióta pasid be akart volna mutatni a lányának… ami azért, ha belegondolsz elég nagy szó. – s ezzel habár nyugtatni kívánt volna, majdhogynem az ellenkezőjét érte el, de testem mégis egy békés állapotába lépett be, talán azért is mert ekkor megölelt ő.

- Szóval Ő az? – hallottam meg a távolból egy fiatal lány hangját, miközben Rook a karjaiban nyugtatott.

- Ühüm. – bólintott Colson, s ekkor minden erőmet összeszedve engedtem el Rookot, s fordultam az újonnan érkezők felé, majd lassan kezdtem őket megközelíteni. – T/N… - nyújtottam feléje kezemet, amin én is meglepődtem, de rendesen Colson is, mire Casie csak fogta magát és megölelt.

- Casie Baker. – mondta kedvesen. – Kifejezetten nem emberevő Casie Baker. – nevette el magát ekkor, s amiben kedves édesapja is csatlakozott hozzá.

- Áúcs, ez nem ér. – csaptam meg Kells kezét, aki a nevetéssel nem tudott leállni.

- Amúgy is sokat beszél… de most, hogy először találkozok veled mindez megduplázódott. –magyarázta Casie szemét forgatva, mire nem tudtam én se mást tenni minthogy nevetésben kitörni. – Amúgy… - vett el ekkor Colsontól egy papírtáskát. - … ezt neked hoztam. – nyújtotta felém azt. – Apa segített kiválasztani… kinyomozta, hogy melyik nincs meg neked és így összehoztuk. – adta ekkor a kezembe a dolgot, amit fentebb emelve fel is ismerhettem, hogy egy  Jeffree Star paletta volt, ami ténylegesen hiányzott a kollekciómból még.

- Oh wow. – jegyeztem meg kiemelve a dobozt. – Ha gondolod később kipróbálhatjuk együtt. – vetettem fel azonnal az ötletet, mire ő lelkesen bólogatott.

- Casie a félretett pénzéből… - kezdett volna bele Colson, mire a lány konkrétan elcsitította őt.

- Most már itt vagyok, s magamnak is tudok beszélni Apa… de azért köszi. – kacsintott feléje, mire Colson arcán a teljes megsemmisülés volt látható, de az az igazán barátságos, mókás módon.

- Ami azt illeti én reggelivel akartam volna készülni… de mit látjátok… - mutattam a még bele se kezdett ételekbe.

- Segíthetek? – ajánlotta fel azonnal, ténylegesen lelkesen.

- Naná! – kaptam azonnal a lehetőségen. – Igazából Rookot keltettem fel segítségéért, de szerintem te sokkalta jobb leszel… ami azt illeti szerintem engem utál a konyha. – vallottam be neki őszintén.

- Akkor lehetsz a kuktám. – mondta és meg is indult a konyha belsejébe határozottan.

- Igenis kapitány! – bólintottam, s léptem is volna utána de Colson elkapott hátulról és úgy húzott mellkasához.

- A nehezén már túl vagy, látod… ügyes kislány. – suttogta a fülembe hátulról karjait hasamon átfűzve.

- Apa… tudom, hogy szereted őt, aminek nagyon örülök, de kérlek… engedd, hogy segítsen vagy különben éhen fogunk halni. – vázolta fel a helyzetet a kislány szemrebbenés nélkül, mire Colson azon nyomban el is engedett.

- Azt mondta neked, hogy szeret? – sétáltam mellé, s elvettem a kezéből a tálat, amit felém nyújtott és kavartam benne azt, amit éppen beleszórt oly tudatosan, hogy még pislogni sem volt időm. Én recept alapján nem tudnék ilyen ügyesen forgolódni a konyhában, s ő mindezt 10 évesen minden nélkül csinálta. Egészen lenyűgöző volt.

- Óvatosan válogatta a szavait… - ismerte el felém pillantva. - … de azt kifejezetten mondta, hogy egyszer úgyis a felesége leszel. – vallotta be, s arcán nem volt látható az, amitől annyira féltem, az, hogy kb. megvetne az első pillanattól kezdve. Ez a felismerés, ez a tekintet tőle mindennél többet ért számomra.

- Ugye azt tudod, hogy még mindig itt vagyok? – Colson mögöttünk huppant fel a konyhapultra, s úgy szólt lánya felé.

- Apa… már nem kell aggódnod. A barátnőd tényleg jófej. – fordult feléje Casie, s lassan én is követtem tevékenységét, miközben konkrétan lassan már véresre haraptam ajkamat annyira bazsalyogtam magamban.

- Ezt már ilyen hamar tudod? – félve, de azért mosolyogva csak feltettem neki ezt a kérdést.

- Ez az én szupererőm. – rántotta meg a vállát büszkén. – Két pillanat után látszik, hogy szereted apát szóval… ez elég meggyőző. – nézett először Colsonra, majd rám, én meg most már a lelkemben burjánzó egészen újfajta boldogságtól nem tudtam, hogy mit is kezdjek magammal. A legjobb döntés  az volt, hogy csak úgy legyek. Szimplán csak legyek.

- Te nem féltél velem találkozni? – csúszott ki a számon egy gondolat, de mire kimondtam annyira nem is lepődtem meg. Casie egy igen nyílt és őszinte lánynak tűnt így rögtön, s úgy sejtettem, hogy meg fogja érteni a kérdésemet, s annak tényleges okát.

- Egy picit igen… - válaszolt kertelés nélkül. - … de miután apa felszedett és láttam, hogy ő mennyire ideges, az elég mókás volt ahhoz, hogy elfelejtsem minden aggodalmamat. – vallotta be, majd kérésére én levettem a polcról azt, ami kellett neki onnan. A kipakolgatása alapján talán muffint, meg gofrit fogunk csinálni (na jó, ezekre se a hozzávalók alapján jöttem rá, hanem a formák, gépek alapjám, amit oly ösztönösen szedett elő a szekrényből, hogy az elképesztő volt… ami azt illeti, én ezekről azt se tudtam, hogy léteznek ebben a háztartásban), amit nem ellenzett a lelkem.

- Tudod, nem vicces máson nevetni… - jegyezte meg Colson leugorva a pultról Casie hajába túrva, nekem meg vállamat megpuszilva, mire konkrétan egyszerre szólaltunk fel:

- Ezt pont te mondod? – s nem, nem tudtuk a röhögést magunkba fojtani.

- Ketten egy ellen ez már csalás… - grimaszolt drámaian az „áldozat”.

- Ugye ezt te se gondoltad, hogy ellenünk bármikor is labdába rúghatsz? – tettem keresztbe karjaimat mellkason összenézve Casievel.

- Hajajjj… - távolodott fejét rázva, csatlakozva inkább Rookhoz a nappaliban.

- Élőben még szebb vagy. – jegyezte meg Casie ezt már halkan. – Apa mutatott rólad néhány képet, de megígértette velem, hogy nem keresek rád sehol. – lopva figyelt felém, s tényleg csak suttogva beszélt ekkor. – De túl kíváncsi voltam. – harapta be szája belsejét őszinte bocsánatkérőn tekintettel.

- Ez akkor a mi titkunk lesz, okés? – kacsintottam rá, majd vontam oldalamhoz kedvesen.

- Apa illatod van. – ismerte fel az illatot, s egészen szorosabban bújt hozzám.

- Mert ez az ő felsője. – jegyeztem meg neki kuncogva.

- A kedvenc illatom. – vallotta be.

- Az enyém is….

I Couldn't Be More In Love (Machine Gun Kelly)

Sziasztok! Nézzétek csak mi lapult a gépemen készen, egy aprócska meglepetés. Remélem örülni fogtok neki, jó olvasást hozzá! Üdv, Dorka

Kiről szól? A lány + Colson Baker + (Harry Styles, mint erős mellékszereplő)

Alap szituáció (nyersen)? Colson és a lány jó pár éve nagyon jó barátok, de talán többek is, csak valahogy sose lett kimondva. Egészen addig amíg Colson érdekesen nem kezdett 

viselkedni, csak mert a lány egyre több időt tölt munkája kapcsán Harryvel.

Cím inspiráció? a the1975 ugyanezen című száma, aminek dalszövege nem teljesen kapcsolódik az íráshoz, maga a címe mégis tökéletes ide. Ráadásul a dal is csoda, szóval érdemes meghallgatni.

Szavak száma? 4522

- Colson Baker… garantáltan megnyakallak, ha hozzá mersz nyúlni. – fenyegettem meg Kellst, abban a pillanatban, amikor láttam, hogy az éppen majdnem befejezett torta felé nyújtja ujját, csakhogy lopva belekóstoljon ezzel valószínűleg az utolsó idegszálamat is megölve.

- Egy tízes skálán mennyire akarsz most megölni? – kérdezte és ujját, majdnem a torta habrétegéhez érintette. Éreztem, ahogy konkrétan levegőt is alig merek venni, pislogni se tudtam, mert tisztában voltam vele, hogyha egy picikét is mozdul órák kemény munkáját fogja elcseszni. Nem voltam egy konyhatündér, valahogy kifejezetten nagy kihívás volt egy-egy recept leírásait követni, ráadásul amikor eszembe vettem azt, hogy célom nem csak ehető torta készítése lesz, dehogy még mutatós is lesz az eredmény, na az egy újabb szint volt. Közel sem segített pluszban így a vége felé a tény, hogy Colson nonstop szabotálni akarta a tevékenységemet.

- Úgy a harminc környékén járok. – sziszegtem, s éreztem, hogy egyre komolyabb lesz a farkasszemezés hol vele, hol a tortánál lévő ujjával. Direkt csinálta, jól tudtam. Meglehetősen élvezte ezt a szituációt, s az órák alatt az állapota egy picit sem lankadt.

- Nem értem miért csinálod ezt. – utalt arra, hogy tényleg az egész délutánomat a konyhában töltöttem mert Harrynek születésnapjára én magam akartam tortát készíteni, s nem rendelni. Lettünk olyan jó barátok, s töltöttünk annyi időt már együtt, hogy ez egy minimum apróság volt, főleg, hogy úgy hozta össze a jó ég, hogy holnap is találkozunk.

- Mert a születésnapja lesz holnap? – kérdeztem vissza, megadva ezzel a választ, amivel amúgy tisztában volt.

- És? – kérdezett vissza, s ekkor hirtelenben felkapta a tortát a kezébe, mire szemem akkorára dülledt, hogy azt hittem ott helyben kiszakad mindkettő a helyéről. A szívem megszűnt dobogni, egyhelyben létezett csak bennem.

- Colson tedd le azonnal azt a tortát, mert Isten bizonyra mondom, hogy neked annyi lesz… - közelítettem meg, s ő meg párhuzamosan ezzel hátrált kissé, s egy óvatlan pillanatban megbotlott saját lábában és egy kevés időre elvesztette egyensúlyát. A szívem megrepedt ebben a pillanatban.

- Szép vagy, amikor ideges vagy. – vigyorgott zsiványan, biztosan tartva kezében a tortát újfent. Nem lett baja, de Colsonnak hamarosan lesz.

- Akkor készülj, hogy gyönyörűvé fogok válni, mert éppen meggyilkolni készüllek. – húztam a számat fülig élő fájdalmasba vigyorba. – Komolyan mondom… mindjárt meghalok, ez nem vicces. – vázoltam neki a helyzetet, mire ő csak továbbra mosolygott előttem büszkén magára. – De tudd, hogy ha veled együtt meghalok a szellemem örökké kísérteni fogja a tiedét. – ezúttal már szinte csak egy lépésre voltam tőle, s nagyon, de nagyon óvatosan én magam is a torta alá csúsztattam a kezemet… legalábbis ő ezt hihette.

- Nem bánnám a társaságot… elhiheted. – suttogta halkan, gazfickós grimasszal, mire olyat tettem, amire tudom, hogy nem volt felkészülve, de szó mi szó én sem. A torta helyett a férfiasságára ragadtam rá elég határozottan, masszívan, közel sem kényelmesen.

- Tedd… le… a tortát. – mondtam el neki utoljára párhuzamosan a tetteimmel, remélve, hogy ekkor már érteni fogja kérésemet.

- Mert mi… - s nem tudta befejezni a mondatát, mert ujjaimat szorosabbra zártam nadrágja felett, mire ő csak elnémulva harapta be ajkait. Az más, hogy gyomrom jómagamnak is egy kis görccsé alakult, de az ő arca sokkalta érdekesebb látvány volt.

- Tedd… le! – s ekkor már a farkasszemezés olyanná vált, mintha egész nap ezt csináltam volna, ösztönös volt. De most, hogy fordult a kocka, s az irányítás szó szerint a kezemben volt egészen átalakult a lelki helyzetem. Most már én örültem a szituációnak, mert volt valami kielégítő abban, ahogy láttam arcán a meglepődöttségét, s hogy fizikailag képtelen mozdulni. Mosolyra húztam ajkaimat, a leggonaszabbikra.

- Okés… feladtam.  – tette le a tortát, s emelte maga elé a kezét, de én nem mozdultam, csakis a világoskék szemeit pásztáztam. – Tudod… te is elengedhetsz. – hajolt közelebb a fülemhez, szinte lehelve a szavakat számomra, s nem egészen volt tiszta számomra nemhogy csak a kívánsága, hanem úgy ez az egész helyzet sem.

- Fordulj fel. – bólintottam végül, megszabadítva őt magamtól, s felkapva a tálcát mellőlem indultam meg a spájzba, egy hűvösebb és szárazabb helyre letenni az elkészült darabot úgy mindenki elől is elzárva azt.

Konkrétan néhány pillanat ki is esett az emlékezetemből ekkor ugyanis már csak azt vettem észre, hogy fejemet a falnak dűtve próbálom hűteni, s hogy ujjaim között, habár már semmi sincsen mégis érzek egy igazán formás alakot. Kirázott a hideg, s gyomromban a görcs csak még intenzívebb lett.

- ÁÁááááá… - toporzékoltam egyet, mint egy valódi óvodás, majd inkább kiviharzottam a kamrából mielőtt túl sokat gondolkoztam volna a sötétben.

- Egészségedre! – nevette el magát Kells a konyhapulton ülve éppen egyik kezében egy kanállal, amivel a lábai között lévő fagylaltos doboz tartalmát pusztította, miközben a másik kezében egy joint volt, amivel pedig könnyedén kerített maga köré egy füstfelhőt.

- Abból nekem is hagyj!- mutattam a fagyira, s mire rájöttem, hogy amúgy hova is mutattam fejemben pofáncsaptam magam mentálisan, s minden erőmön azon voltam, hogy ezek a gondolatok ne üljenek az arcomra.

- Értettem főnök! – bólintott kacsintva, talán már inkább csak jófejségből nem foglalkozva a valószínűleg kínosan komikus arcszerkezetemmel.

Felérve a szobámba, úgy kezdtem érezni, hogy nem csak azért volt szükségem a zuhanyra, mert éppen a hátam közepéig krémes voltam, aminek elérése amúgy szimplán szupertehetség volt, hanem mert a szervezetem, azon belül is a lelkem kaphatott valamilyen vírust, amit azonnal írtani kellett.

Colsontól kifejezetten rendes volt, hogy amikor megtudta, hogy néhány hetet Los Angelesben kell töltenem, mert itt stúdiózunk, s a környéken lesz néhány kisebb megjelenésem ragaszkodott hozzá, hogy ne hotelben szálljak meg, hanem nála, mondva bőven van hely ott is. Rengeteget köszönhettem neki, s az iparról rengeteget is tanulhattam rajta keresztül. Még gimiből ismertük egymást, ami egy laza 10 éves barátságos épített fel közöttünk, s a szenvedélyünk a valódi zene iránt egyszerűen örök kapcsolatot tartott lelkeink között.

- Na… mozdulj csak! – érkeztem meg lentre, egy egész nagy doboznyi kenceficével a filmezésünk mellé, amikoris őt elterülve a kanapén találhattam meg. – Hahó, ez neked szólt. – csaptam meg lábát, mikor már mellé értem, de ő még sehova sem mozdult.

- Jól van na. – kuncogott fel, s felült úgy, hogy én is mellé férjek majd ölembe vettem a dobozt, s oldalra fordulva megragadtam az arcát az állánál.

- Azt hiszem… rád is rád fér egy kis tatarozás. – vizslattam az arcát hunyorogva, közelről, miközben már fejemben építettem is a terveket, hogy arcára mit hova kenegetek. Életstílusához képest igazán szép bőre volt, amit néha rendesen irigyeltem tőle.

- Ez fájt a lelkemnek. – kapott fedetlen mellkasához.

- Nem azt mondtam, hogy nem vagy helyes, te idióta… - ráztam szemeimet forgatva.

- Szóval helyes vagyok? – emelgette szemöldökét kíváncsiságában, mire én gyengén megcsaptam arcát, hogy inkább csak ne mozogjon miközben kezdem kenegetni.

- Mint maga az ördög… - nyújtottam ki nyelvemet, s oszlattam el az arcán a zöldes, barnás egészen hányásnak kinéző maszlagot.

- Vigyázz, mert elviszi az az ördög azt a nyelvet. – fenyegetett meg mókásan.

- Inkább csendbe legyél és válassz filmet. – adtam ki neki az utasítást, s szépen lassan ahogy az ő arcát és az enyémet is befejeztem még a film is elindult lassan.

Valahogy viszont ülve sehogy sem találtam meg a kényelmes pózt, az arcom fedettsége miatt pedig elég nehezen tudtam volna a kanapén elfeküdni, de valahogy a gravitáció mégis csak húzta lefele oldalamat így egy pillanatnyira se tudtam nyugodtan ülni 1 percnél tovább. Az, hogy a filmnek se a címét nem tudtam, de talán még azt se, hogy kik játszanak benne az egy másik történet volt. Valahogy az agyam nem volt befogadóképes.

- Gyere csak… ne szenvedj tovább! – terítette ölébe a kis törülközőt, amit lehoztam magammal majd odavont engem is, ahol végre kényelmesen elfeküdhettem.

- Köszönöm. – motyogtam halkan, s ténylegesen a legkényelmesebb póz volt ez, még a testem is elkezdett lazulni.

- Kiderült már, hogy meddig maradsz a városban? – kérdezte, ahogy karomat kezdte simogatni lágyan.

- Attól függ mennyi időt vesz igénybe még a stúdiózás… mondjuk, ha így haladunk talán soha többet nem hagyom el LA-t. – nevettem el magam, belegondolva, hogy elég erősen néhány napos csúszásban vagyunk, ami ugyan nem volt tragikus, de jobb lett volna, ha minden úgy megy, ahogy az tervezve van. De hát mikor is mennek úgy a dolgok, mint ahogy kellene nekik?

- Nem bánnám, ha közelebb lennél hozzánk… - ismerte el, mire fordultam egy kicsikét s így ahogy feltekintettem egy az egyben az arcát nézhettem.

- Nem mintha te nem utaznál nonstop… - jegyeztem meg neki, hiszen azért ő is eléggé elfoglalt volt, úgy általában mindig. - … az biztos, hogy néhány nap múlva el kell utaznom mert videóklipet forgatunk Harryvel, sőt az ő albumára írt dalunkat is fel kell még venni… ami amúgy úristen, de gyönyörű lett. – s rendesen éreztem, ahogy kiráz a hideg, amikor eszembe jutott az elkészített demo emléke.

- Nem tudom mi olyan különleges abban a srácban. – rázta a fejét értetlenkedve. Valahol már a film elkezdése előtt halott ügy volt ez a közös filmezés, mert valahogy egyikünket se érdekelte mi megy a nagy képernyőn, a figyelmünk valahogy egészen csak egymásra koncentrálódott. Régen is elválaszthatatlanok voltunk, s most, hogy ez az együtt töltött idő igen kevésre redukálódott, ha lehetett minden percét kiélveztük.

- A jelenlegi helyzet alapján mondjuk kevésbé seggfej, mint te… - jegyeztem meg neki lehunyva a szemeimet, elhitetve magammal, hogy mégpedig meditálni fogok.

- Mert amúgy bejön neked? – kérdezett rá arra, ami tudtam, hogy egy ideje böködte a csőrét, mármint bármikor amikor az elmúlt napokban szóba került, hogy Harryvel találkozok vagy lesz megbeszélésünk Colson agya totál átkapcsolt valami elviselhetetlen módba, s most ez a mód szavakat öltött újfent.

- Merthogy? – csaptam vissza rögtön.

- Csak kérdezem… annyi időt töltöttök együtt, nem lepődnék meg ha együtt lennétek, ha szerelmes lennél bele… – valahol egy igen érdekes alternatív univerzumban járt az agya, ahova az odavezető út számomra nemcsak, hogy érthetetlen volt, de idegen is. Főleg, hogy Harry mindigis mint barát volt említve, mert ténylegesen az volt. Ő, tényleg.

- Mindigis ilyen voltam igazad van Colson… - pattantam fel öléből, hiszen agyamban a realitás ere elpattant.- Hozzászóltam egy sráchoz és a következő pillanatban már az ágyában voltam, tipikus én. Jól esik, hogy ezt gondolod rólam. – felkapva a másik törülközőt törölgettem le az egész mindenséget az arcomról még jóval idő előtt.

- Én nem ezt mondtam… - rázta meg a fejét talán kicsit pánikolva, ujjaival enyémek felé nyúlva.

- Pedig pontosan így jött ki. Fogalmam sincs mi bajod van Harryvel, s hogy miért ekkora baj, hogy időt töltök vele, hozzá sem téve persze azt az apró kis részletet, hogy nem feltétlen mindig csak szórakozásból vagyunk egymás mellett… hanem mert kicseszettül dolgozunk, tudom meglepő információ lehet ez számodra. – grimaszoltam, majd összedobálva a cuccokat a dohányzóasztalról készen voltam inkább visszavonulni a szobámba és ténylegesen aktívan pihenni a holnapi nap előtt.

- T/N… - állt fel könnyen utolérve engem, ami hosszú lábainak köszönhetően nem igazán volt nagy kihívás számára.

- Egy indokot mondj Kells, hogy miért nem faszság az, ami elhagyja a szádat. – fordultam vele szembe ekkor már a szobám ajtajában, mire ő csak hallgatott, s úgy nézett rám, mintha egyenesen félne tőlem. Nem mozdult, de én sem. Szabályszerűen vágni lehetett volna a feszültséget köztünk, s ha egy szikra is elpattant volna egész biztosan lángba borult volna a ház elrombolva mindent is magával. – Jó… pontosan ezt gondoltam. – jöttem rá, hogy ő ugyan ez szót sem fog ekkor szólni. – Jó éjszakát Colson akkor. – bólintottam, majd belépve szobámba zártam is magam mögött az ajtót, de mielőtt beérhettem volna a fürdőbe hallhattam a nagy dübbenést az ajtómon. Colson öklei érintették elég erősen  a faanyagot, amibe az egész beleremegett.

Egyetlen előnye volt annak, hogy egész korán volt megbeszélésünk Harryékkel a stúdióban, hogy még azelőtt sikerült a lakást elhagynom, hogy bármiféle mozgolódás történt volna benne. Colson sem volt még ébren, legalábbis se híre se hamva nem volt a kijáratig vezető utamon, de a többiek se pottyantak le még az égből, ahogy az szokásuk volt a nap bármelyik, akár legváratlanabb pillanatában úgy általában mindig.

- No mi az? – Harry egy szelet tortával a kezében tért vissza, mikor ebédszünet alkalmával kiürült a stúdió és maradtunk mi csak ketten ott. Nem igazán volt kedvem úgy egyáltalán megmozdulni se, s Harry társulva hozzám szintén a négy fal között maradt.

- Csak imádkozok, hogy ne mérgezzem meg a születésnapost. – figyeltem arcára gépem képernyőjéről, haloványan elmosolyodva.

- Biztos vagy te benne? – kérdezte, majd ekkor villájával egy falatnyi tortát nyújtott felém, de én megráztam a fejemet jelezve, hogy nem kérek belőle. Nem igazán éreztem azt, hogy bármit képes lennék most lenyelni, pedig  a mai fogyasztásom mindössze egy tejeskávé volt, ami a delet tekintve igen kevésnek számított.

Nem válaszoltam neki, mert őszintén nem tudtam. Magam sem értettem, hogy mi az Isten történt velem pontosan, egyszerűen csak nem éreztem magam megfelelően, de szavakba nem tudtam önteni az érzést… mintha ült volna a lelkemen egy láthatatlan, megfoghatatlan árny.

Ekkor megcsippant a telefonom, s én oly automatikusan kaptam utána, mintha az életem múlt volna a gyorsaságon. A telefonom egész nap az asztalon pihent, s néhány pillanattal ezelőttig konkrétan némára is volt állítva, csakhogy senki semmivel ne zavarjon minket, hisz ez az ártatlan tudatlanság legalább nem rontott a leírhatatlan helyzeten. Több nem fogadott hívás, üzenet melyekkel nem is foglalkoztam, s csak a legfrissebb dolog volt mely most felkeltette az érdeklődésemet.

Egy Instagram értesítőt kaptam ugyanis valaki feltöltött egy képet, akit követtem, s akire értesítőm volt beállítva.  

Colson volt az. Elmosolyodtam, de valójában csak még jobban érthetetlenség keletkezett bennem.

- Meg is mutatod, hogy mi ez a titkos mosolyogtató dolog vagy ki kell találnom? – kérdezte, s gurulós székével közelebb csúszott hozzám, gondolom rájőve, hogy talán valami igazán fontos dolgot láthattam hiszem pillanatokig, mozdulatlanul figyeltem telefonom képernyőjét.

Nem szóltam egy szót se, csak arca felé nyújtottam a telefonomat, melyen egy kép volt tegnap estéről, aminek az elkészüléséről nem is volt tudomásom. Amikor Colson ölében feküdtem, s mindketten arcmaszkosan pihentünk a kanapén, ő egy lopott pillanatban lefotózott kettőnket,  vagyis igazából csak engem, hisz belőle alig volt látható valami, mindössze a máséval össze nem téveszthető tetoválásai fedetlen hasán. A kép címe mindössze csak egy szívecske volt.

- Ez te vagy? – kérdezte úgy, hogy amint arcára pillantottam már tudhatta a választ. – Szóval igen. – mondta ki hangosan is a választ, mire én gépemet letéve ölemből abba a telefonomat ejtettem és elengedve minden tartásomat dőltem hátra a kanapén. Pontosan ennyi volt az egészre a reakcióm, több már nem tellett a lelkemtől. – Megannyi kérdésem lenne… el se tudod képzelni. – jegyezte meg, majd a következő pillanatban azt érezhettem, hogy lehuppan mellém, s csak néma csendben vár.

- Ohhh hát kérdésem nekem is lenne. – nevettem fel kínosan, majd inkább konkrétan eldőltem oldalra, s erre Harry lábaimat, a kényelmesség érdekében ölébe vette, csakhogy ne elég deformáltan feküdjek, s törjem ki saját gerincemet.

- Miatta ignoráltad egész nap a telefonod? – nem köntörfalazott, rögtön ugrott a közepébe.

- Ki mondta, hogy ignoráltam a telefonom? Egész délelőtt stúdióztunk. – válaszoltam, kezeimet szemem elé húzva.

- T/N…. krónikus telefonfüggő vagy, ismerlek eléggé. – dobolt ekkor ösztönösen a lábfejemen. – Ráadásul mikor mesélted, hogy nála fogsz lakni néhány napig… te lány… hát olyan boldogságot az arcodon nem láttam egy ideje. Csak úgy virultál. – emlékezett vissza arra a pillanatra, amikor FaceTimeon hívtam, s meséltem neki, hogy LA-ben leszek egy ideig.

- Szeretem Los Angelest. – rántottam meg vállamat már amennyire a helyzet engedte.

- Csak Los Angelest? – kérdezett vissza mire éreztem, hogy megfeszült a testem indokolatlan módon.

- Tudod mi cseszett fel? – bukott ki belőlem hirtelenjében, nem tovább taktikázva, hogy mit is engedjek kimondani a számnak, s mit nem.

- Na mi? – kérdezte, s erre feltápászkodtam, hogy vele egy szintben üljek, s láthassam az arcát, ha vele beszélek.

- Az, hogy megkérdezte, hogy együtt vagyok-e veled? Hogy szerelmes vagyok-e beléd? – vallottam be, s konkrétan ezekután már ténylegesen nem értettem testemet, s azt, hogy miért is könnyezett be  a szemem és éreztem a mellkasom oly nehéznek, mint eddig még soha máskor.

- Mikor azt kellett volna kérdeznie, hogy… szerelmes vagy-e belé? – ahogy ezt kimondta azt hittem ott képes lennék meghalni, mert olyasfajta dolog tört bennem, ami eddig a pillanatig ép volt. Eddig a pillanatig.

- Nem tudom miről beszélsz… - huppantam vissza a realitás talajára, megtörölve az arcomat a könnyektől, próbálva menteni a menthetőt, habár ez igen gyenge próbálkozás volt, s ezt mindketten tudtuk.

- T/N… - ráncolta hitetlenségében a homlokát, majd a kis dalszöveges, mindenes füzetemet mely mellette pihent a túloldalon kezébe vette, s kinyitotta egy bizonyos oldalnál… az utolsónál. – ez meg gondolom csak úgy termett itt… nem? – nyújtotta felém a verset, a dalt, a nem is tudom mit.

- Ühüm. – bólintottam kínos mosollyal. – Ez ilyen varázsfüzet… nem? – játszottam a totál tudatlant, annyira tehetségtelenül, hogy ez még nekem is fájt, ténylegesen.

- Rég nem olvastam ennyire… mély szöveget. Kirázott a hideg, amikor mégis elém került. – magyarázta nekem, s tőle, a dalszövegíró géniusztól, ilyet hallani még különlegesebb volt.

- Pontosan hogyan is került eléd? – ekkor hirtelen kikaptam a kezébe, s úgy bezárva hagytam azt pihenni ujjaim között. Nem voltam képes elengedni.

- Énekeld fel… - nem foglalkozott a gyenge tématerelésemmel, átlátott rajtam könnyedén, s így bökött az üres stúdió felé, mire én csak pislogtam.

- Öhhhm… nem? – válaszoltam neki, s rendesen éreztem ahogy kirázott a hideg, még a feléneklés gondolatától is.

- Öhhhm… de! – bólogatott határozottan, amibe még rendesen bele is szédültem. – Egyedül vagyunk. – simította meg a vállamat.

- Túl személyes… - a kifogásaim listájáról egy újabb tényező került elő, én próbálkoztam, de tényleg.

- Attól igazi… - ismerte el, majd felállva elém, kezét nyújtotta az enyémekért.

- Mi van, ha… nem megy? – csúszott ki a számon, az első nem tiltakozós, valódi kérdés.

- Csak gondolj rá…

Egészen sok időt töltöttem az elmúlt hónapokban stúdióban, de talán még semmi sem érintett meg ennyire, mint ennek a dalnak a felvétele. Talán szükségem volt rá, mert megtisztította a lelkem a végére. Amennyire fájt, annyira jól is esett, mert éreztem, hogy a lelkem végre megszabadul a nyomástól, s ha minimálisan is, de életképessé kezd válni. Harry azt mondta, hogy ez egy tökéletes terápia lesz, s nem is lehetett volna jobban igaza. Anélkül készült el a dal nyers változata, hogy valaha megszületett volna hozzá bármiféle dallam korábban. A dallam belülről jött hozzá, igazán mélyről.

- Én azt hiszem kész is vagyok… - sétált elém Harry a gardróbból, fotózásunk után, amikor estére megszerezte az outfitjét. Eszméletlen, hogy mekkora divatérzéke volt, s hogy konkrétan egy krumpliszsákot is magára húzhatott volna ugyanúgy stílusosan tudta volna viselni, mint a legdrágább Gucci inget.

- Szuper, mert egy ideje az ünnepeltre várok. – vallottam meg őszintén, majd végre feltápászkodtam a kényelmes székemből, amiben vártam egy ideje őt. Úgy döntöttünk, hogy a néhány közös interjú után együtt megyünk hozzájuk, hiszen egy kis szülinapi összejövetel azért mégiscsak össze lett hozva még akkor is, ha fárasztó és hosszú napunk volt. – Nélküle nehezen indulhattam volna el. – ráztam a fejemet, majd karjába kapaszkodva indultam el.

Őszintén hálás voltam a minifotózás, s interjúk sokaságának, mert így professzionális kezekbe kerülve egészen emberi kinézetet varázsoltak nekem azután, hogy délben konkrétan a lelkem is eltávozott belőlem úgy kimerített a stúdiózás… legalábbis annak a vége.

- Komolyan azt hittük, hogy sosem értek ide… - Matt Healy borult Harry nyakába, amikoris végre sikerült annak lakásának küszöbét átlépnünk.

- Ehhez a tökéletességhez idő kell… - mutattam végig Harryn, lélekben rendesen ugrálva, hogy ki is áll itt mellettünk.

- T/N Matty Healy… Matty T/N… az új zeneszerző szerelmed. – mutatott be barátjának Harry vigyorogva, mire rendesen éreztem, hogy szeretnék szétfolyni a padlón.

- Harry megmutatott néhány dalodat… és Jézus gyere le az égből. – reagálta rendesen izgatottan Matty, mire éreztem, hogy ez ténylegesen nem történhet itt meg, mert ez abszolút nem a valóság. Nem lehetett az. Olyasfajta bóknak számított ez, aminél szebbet már szinte sose kaphatok.

- Szűz Mária… - nem igazán terveztem leplezni véleményemet, nem igazán hittem, hogy tudtam volna. - … köszönöm. – mosolyogtam fülig érő szájjal. – Nemsokára visszatérek remélhetőleg élve… de most, ha megbocsátottok, elmegyek a sarokba és kiőrjöngöm magam. Oké? – próbáltam a lehető legkevésbé hülyét csinálni magamból, de így is idióta mosollyal az arcomon indultam meg az italos pult felé, de rögtön csak azután, hogy egy puszit nyomtam Harry arcára.

Telhettek el hónapok, ismerhettem meg egyre több és több igen fontos embert az zeneiparban a rajongásomat, a mai napig nem tudtam leplezni, ha úgy hozta a helyzet, néhányan csak szimplán megérdemelték az imádatot és kész. S habár nem volt ez egy hatalmas születésnapi buli, inkább csak egy laza összejövetel, a ház mégis tele volt érdekesebbnél érdekesebb emberekkel. Talán emiatt a nagy túláradó boldogság miatt kellett egy kicsit kisétálnom a bejárathoz, a szabad, friss levegőre próbálva elérni, hogy lelkem egészségesen egyben maradjon.

Ekkor pillantottam meg a feljárón, a ház előtt parkoló kocsik között a távolban egy igen ismerős darabot. Az ütő megállt bennem, de a kezdeti sokk után lábaim ösztönösen indultak meg feléje. Sötétség uralta az egész kocsit, de tudtam, hogy aki jött vele, az még mindig benne is van, mert hogy bent nem láttam őt. Egyáltalán, hogy került ide?

Ahogy közeledtem feléje, lelkemben a nyomás egyre intenzívebb lett, de megállni mégsem tudtam. Tényleg Ő volt az, s először észre sem vett, majdcsak akkor tért vissza gondolataiból mélyedve a világunkba, amikor óvatosan bekopogtattam kocsija ablakán. Ezidáig a telefonja elsötétült képernyőjét nézte szüntelenül. Talán megijedt, amikor meglátott, s talán hezitált is egy keveset, de lassan elkezdte leengedni az ablakát. Egyértelműen érződött az, hogy 24 órája nem beszéltünk egymással, s hogy ennek talán mélyebb oka volt, mint amit eddig gondoltuk. Most már ténylegesen tudtam, hogy ez több mint kimondatlan szavak, de egyszerűen működni az agyam képtelen volt. S hogy miért? Egyszerű volt erre a válasz: féltem. na jó, az igazat megvallva rettegtem.

- Nyakamat teszem rá, hogy még mindig nincs jogsid és továbbra is úgy vezetsz. – muszájnak éreztem, hogy megszólaljak, mert ez a némaság nem folytatódhatott tovább.

- Lebuktam. -  ismerte be apró kínos mosollyal, felém sem fordulva.

- Örülnék, ha vigyáznál magadra azért… - jegyeztem meg zavaromban, s ujjaimat a kilincsre csúsztattam, mert egyre jobban kezdett frusztrálni az, hogy ez az ajtó közöttünk van, s hogy ő még felém se kíván nézni. – Hogy kerültél ide? – kérdeztem meg a tényleg fontos kérdést, ami abban a pillanatban megszületett a fejemben, amikor megláttam egyedi kocsiját.

- Nem tudom. – válaszolta első körben, s ekkor megérezhettem kissé alkoholos illatát is.

- Fene a fejedet, te bolond… így még egyszer kocsiba ne ülj nekem. – veregettem meg a mellkasát, rendesen megijedve, hogy bármi baja történhetett volna, de ő csak mozdulatlanul vállalta azt, hogy csapkodtam őt. – Neked teljesen elment az eszed… - ráztam a fejemet.

- De ahogy látom neked is… - suttogta halkan, s telefonját megérintve egy videót indított el, ami, habár egy igen sajátos szögből volt készítve mégis jól lehetett hallani, s látni is. Az utolsó dalról, amit felvettünk ma volt ez egy felvétel. Arról a dalról.

- Ez… honnan van? – remegő ajkakkal nyúltam volna a telefonja felé, de ekkor felém nézett és ahogy tekintete az enyémmel találkozott végleg megfagytam.

- A göndörtől kaptam… a címével együtt. – ejtette le telefonját ölébe, én meg konkrétan mintha vihar előtti katasztrófajelzést kaptam volna agyamban rendesen azt kezdtem érezni, hogy mellkasom, fejem, testem minden porcikája egyszerre lüktet olyan intenzitással, hogy talán ott fogok összeesni.

- Én ezt… nem… nem tudtam… - ráztam a fejemet és tudtam, hogy értelmes mondatot igen keveset sikerül összetennem.

- Tényleg nekem írtad? – kérdezte, s mikor ezt így kimondta konkrétan jobbnak láttam a kinyílt ajtónak támaszkodni mert éreztem két lábon nem sokáig tudok megmaradni ezután. Az, hogy elmozduljak innen már abszolút lehetetlennek tűnt.

- Kinek másnak írtam volna? – szakadt ki belőlem szarkasztikusan, talán túlságosan is erősen.

- Bárki másnak… de nem nekem? – s ha fájhatott kérdés, akkor ez fájt. Ha kimondta volna, hogy Harrynek minden bizonnyal ott helyben el is temettem volna őt.

- Édes Istenem… - ráztam a fejemet, s feléje néztem, pislogás, lélegzetvétel minden nélkül. - … miért olyan lehete… - kezdtem volna bele, mire ő kifordulva hozzám egy szempillantás alatt lábai közé vont, s ajkai oly gyorsan találták meg az enyémeket, hogy először lereagálni se tudtam a helyzetet. De amint, majdhogynem megijedt, hogy hülyeséget csinált, én különleges mélységekből véve energiát válaszoltam neki az elsőnél is érzelmesebb csókkal.

S abban a csókban minden benne volt. Az elmúlt 24 óra valóságos szenvedése, a könnyeim, amelyek a stúdióban megszülettek, a vágy, amelyet iránta éreztem Isten tudja mióta. S talán Ő is érzett valamit, mert úgy vont ölébe ekkor, s ült vissza az ölésbe, ekkor már velem, mintha ez lett volna számára a legtermészetesebb dolog.

Ujjaimmal fáradt arcát fogtam közre, s úgy akartam érinteni minden porcikáját, miközben az ő ujjai derekamat fogták szorosan, biztonságosan tartva magán.

- Mert nem érdemellek meg. – suttogta halkan ajkaimra, amikoris levegőért kapkodva homlokunkat összeérintve próbáltunk minimálisan is funkcionálni vagy legalábbis úgy tenni. -  Túlságosan is jó vagy hozzám…. – lehelt csókot ajkamra, s míg szavai teljesen ellentétes dolgokat hangoztattak, addig teste valahol egészen máshol létezett.

- Ezt majd én eldöntöm, okés? – kulcsoltam tarkójára kezemet, s figyeltem ekkor csakis a világoskék szemeit melyek úgy csillogtak, oly éberek voltak, mint még soha. – Sosem gondoltam volna, hogy… - haraptam be ajkam szélét és néztem rá ártatlanul.

- Minden erőmet össze kellett szednem, hogy tegnap ott az tortát a földhöz nem vágva rád ne ugorjak… nem hazudok. Az a mozdulatod te lány… - rázta a fejét, s eszembe jutva, hogy mit is csináltam szinte sírva nevettem fel. - … dög volt. – ismerte el. – Csak azt sajnálom… hogy ennyire hülye voltam. – billentette oldalra fejét, mire én csak nyakába bújva kezdtem puszilgatni kikandikáló tetoválásait.

- Na, ha van tény… ez az. – suttogtam fülébe, gyengéden fogaim közé véve azt. – Amúgy is… a barátnős pasik, mindigis tabuk voltak nálam. – vallottam be neki, és kicsikét oldalra böktem a ház felé, jelezve, hogy amúgy Harrynek igenis köztudottan barátnője van, csak ez éppen Colson agyáig nem jutott el.

- Kicseszettül remélem, hogy ő is hasonlóan viszonyul majd hozzád… - ingem alatt, a hátamon pihentette ujjait s úgy engedte, hogy kicsit hátrébb dőljek.

- Mert a barátnőd vagyok? – kérdeztem vissza kíváncsian.

- Hát kicseszettül remélem, mert amúgy elég kellemetlen lenne ez az egész… - mutatott végig magán, s azon, hogy az én kezeim már ekkor a szétgombolt ingje alatt voltak, s hogy úgy ültem ölében, hogy nagyon is jól éreztem minden gondolatát… vágyát.

- Megszólalt a szent… - nevettem el magamat, de mire visszacsaphatott volna mellkasára feküdtem inkább. - … sétáltam már rád ennél kellemetlenebb szituációra is, és akkor a csaj kifejezetten nem a barátnőd volt. – folytattam neki és csak azért is enyhén, picikét csak megmozgattam csípőmet ölében.

- Psssztt. – bújt a hajamba inkább, elnevetve magát, mert tudta nagyobb hülyeséget kifejezetten mondhatott volna amúgy. – De te az leszel? – kérdezte reménykedve, ami az alapvető magabiztossága ellen ment… ezért is volt olyannyira valóságos, igazi.

- Nem lehetnék ennél szerelmesebb… - kezdtem el dúdolni a dalt, s azt hiszem ezzel minden választ megadtam akkor neki.

- Jó, akkor most ezt ott bent is elmondod mindenkinek, hogy megnyugodjon mindenki lelke? – mutatott a születésnapi buli felé mire szemem éppen csak majdnem kiesett a helyéről.

- Mindenkié vagy a tied? – hunyorogtam rá különös arcát vágva.

- Jó… akkor inkább felejtsük el. – bólintott, mire rájött, hogy nagyobb hülyeséggel nem is kezdhette volna a dolgot. – Az ördögnek amúgy sincs lelke… - ismerte el, tudatosan magára utalva.

- De azért… igenis beköszönhetsz az ünnepeltnek… - jutott eszembe, hogy ez a minimum volt mindezek után.

- Miért mikor az az igazi ajándékot én nyertem el? – tette fel a kérdést, mire konkrétan majdnem kifordultam a kocsiból és az öléből is.

- Úristen Colson… - a hitetlenkedéstől konkrétan sírva kívántam nevetni. - … inkább csak fogd be. – tettem hozzá.

- Segíthetsz benne…

Waste Love (Machine Gun Kelly)

Sziasztok! Ritkán jelentkezek, de most éppen még sikerül megtörténnie. Most egy Machine Gun Kellys írással (azok is könnyen olvashatják, akik nem ismerik/hallgatják, érteni fogja mindenki). Május óta, mióta Colson új zenével jött ki teljesen függője vagyok újfent (július elején pedig a Hotel Diablo albuma is kijött, amit azóta lélegzek konkrétan), így nem meglepő, hogy vele is született egy új írásom. remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Üdv, Dorka

Ihlet? Céltalanul írtam már ezt a történetet, amikoris Húgom egy válasza megihletett, s végül az MGK Waste Love száma ugrott be az egészről, így hát azt számíthatjuk ihletnek.

Szereplők? A lány x MGK aka Colson (+ tényleg létező haverjai, mint Pete Davidson vagy Rook, aki a dobosa)

Szavak? 2367

U.i.: hallgassátok ám lelkesen ezt a számot is, meg az egész albumot mert fantasztikus!

- Ez most tényleg szükséges volt? – jött felém Pete a tarkóját vakargatva, egészen aggódó tekintettel.

- Mégis mire gondolsz? – kérdeztem teljesen ártatlanul majd remegő kezeimet a víz alá nyújtottam, ahol az ujjaimról a vércseppek lassan mosódtak össze a vízzel eltűnve a lefolyóba.

- Te megőrültél, ez biztos. Be kellene záratni téged… ez egyre biztosabb. – fejtette ki, majd a hűtőből kivéve egy csomag fagyasztott valamit a kezeimre tette azt.

- Bezáratni és soha ki nem engedni. – ordította távolról Kells, én meg csak éreztem a testemben, hogyha Pete éppen le nem fog megkeresem azt a marhát és tovább alakítom az arcát.

- Itt meg mi a franc történt? – jött be Rook a konyhába a nappali felől levéve szeméről napszemüvegét, hogy tisztán fel tudja mérni, hogy mibe is csöppent. Először Colson arcát látta, majd azt, hogy én jegelem kezemet miközben Pete meglehetősen közel áll hozzám, valószínűleg biztonsági okokból. S nem, nem engem kellett védeni.

- Kérdezd azt a… - szavakat nem találtam jelenleg Colsonra. Feléje néztem és éreztem, addig tudnám verni, ütni a fejét még eszméletlen nem lesz. Az, hogy mérges voltam rá, az nem kifejezés. Ha holtan esett volna össze előttem se rebbent volna meg a szemem egy pillanatra se, sőt talán a biztonság esetére még belé is rúgtam volna egyet.

- A dugatlan szentszűz  csak őrült… és irigy. – sétált felénk Colson szája szélét megnyalva, eltüntetve onnan a kibuggyanó vércseppet a felszakadt szájából, miközben szemei villámokat szórtak felém.

- Oh wow, wow. – ismerte fel Rook a helyzetet, miszerint, ha veszekedtünk is csúnyán bármikor Colsonnal, ilyen helyzetbe még sosem torkollott a dolog.

- Szánalmas vagy… és gusztustalan. – téptem ki magamat Pete tartásából, s tettem egy lépést Colson felé majd végigmérve őt megvető tekintettel igazán nőiesen a földre köptem előtte, majd megragadva a pulton lévő kocsikulcsot indultam meg a kijárat felé, az egyre hangosabban nevemet mondogató hangok ellenére is.

De az igazság az, hogy nem jutottam sokáig. Beülve a kocsiba, kormányra téve a kezeimet egyszerűen minden erő elhagyta a testemet, szabályszerűen éreztem ahogy a lélek kiszáll belőlem. Ordítva ütögettem a kormányt, míg a kezemben újra nem éreztem a fájdalmat.

El nem tudtam hinni, hogy Colson ezt meg merte tenni. Csinált már hülyeségeket, de ez valahogy az egészet túlszárnyalta, s még afelé érkezett. Az, hogy milyen a kapcsolata a nőkkel egy külön történetet megérdemelne, de mellette valahogy ezt az ember megszokta és már fel sem tűnt neki, főleg, ha ez az illető a legjobb barátja, ha minden este egy újabb névtelen lányka köt ki a turnébuszban, a hotelszobában engedve, hogy vele könnyítse meg lelkét, az adrenalintól túlfűtött és túlpörgött testét. Ezek a lányok nem jelentettek neki semmit, nem kell és nem is lehetett emögé többet magyarázni. Névtelen, felejthető alakok voltak az éjszakákban. Egy éjszaka alatt eltűntették egy város éves drogmennyiségét, dugtak egyet, s még mielőtt bármelyikőjük is a Föld nevű bolygó funkcionális, tiszta eszméjű tagja lett volna eltűntek egymás életéből.

Ez addig a pillanatig ment is, míg egy olyan videó a szemem elé nem került melytől nemhogy csak a vérem kezdett forrni, de minden erőmmel azon voltam ezután, hogy ha meglátom ezt az állatot a legközelebbi gyúlékony anyaggal meglocsolom és mindenki szeme láttára felgyújtom a francba.

Nem igazán vagyok haragtartó, az embereknek, akik nem akarnak részesei lenni az életemnek azoknak én magam nyitom az ajtót, hogy kisétáljanak rajta mert nem vagyok hajlandó energiát fektetni olyanba, aki nem érdemel tőlem semmit sem. Ezt saját bőrömön tapasztalhattam meg, egészen csúnyán. Oka volt, hogy nem igazán barátkoztam lányokkal, s ez az ok egy húsvér, valóságos ember volt. Az embernek nem csak szerelmi exei vannak, hanem ex legjobb barátjai is, s talán a velük való szakítás még mélyebb nyomot hagy az emberben, mint ha az egész a szerelmi térből jött volna.

Nekem is volt egy ilyen ember az életemben, s habár már ténylegesen nem érdekelt, hogy mi is van vele, lelkemben kívánhattam neki bármi jót, amikor egyszer-egyszer elém került mégis elfogott a rosszul lét felidézve a fájdalmat, amit okozott nekem. Főleg, ha ez az elém kerülés olyan módon valósult meg, hogy egy videóban láthatom azt, hogy miután Colson a melleiről szív fel egy csíkot, őt dugja teljesen önkívületi állapotban. Ez a kés minden eddiginél mélyebbre ment a mellkasomban. Maguknak keresték a bajt, felnőtt emberek és ezt most mindketten nagyon elcseszték. Főleg Colson. na ő nagyon, ő ezúttal mesterien olyan gólt lőtt melyhez fogható nem történt még.

Nem igazán érzékeltem a külvilágot, egyfajta zsibbadó fájdalom csurdogált a lelkemben elvéve tőlem minden életkedvet, s energiát.

Valószínűleg ezért sem hallottam, ahogy valaki dörömbölt a kocsi ablakomon, szüntelenül, kitartóan. Rook volt az, akinek ajkairól azt olvashattam le, hogy kérlek engedj be. Nem egészen tudom miért  engedtem neki, de az ajtót szinte öntudatlanul nyitottam ki.

- Csússz át gyorsan a túloldalra! – mondta halkan, mire én szinte azonnal engedelmeskedtem kérésének anélkül, hogy realizálnám mit is csinálok. Ügyetlen voltam, beütöttem mindenemet is, de nem jutott el egészen a tudatomig.

- Te mit csinálsz? – néztem rá szinte fájdalmasságig kiszáradt szemekkel.

- Elviszlek innen. – jelentette ki, majd már meg is tette azt, amire én képtelen voltam, s indította is a motort a kocsiban. – A te lelki…- kezdett bele, majd nagyot nyelt amikor félve nézett rám. - … s az ő testi épségéért. – tette hozzá.

- Ha fejbe lőné magát se érdekelne, sőt örömmel takarítanám fel a maradványait a lakásból, hogy utána eláshassam jó mélyre a földbe, hogy ott rohadjon meg. – válaszoltam neki úgy, hogy éreztem a szorítástól az álkapcsom egy az egyben görcsbe fog rándulni.

- Hékás, hékás… - nézett rám félve.

- Nem Rook, nem hékás, hékás. – ráztam a fejemet agresszívan. – Sok mindent le lehet nyelni neki, mert megszokod, hogy hülye, s elcseszi az életét mert egyre több esetben egy érzelmi életképtelen, de mindennek van határa. Ezt nem tudja kimagyarázni és mint láttad nem is akarja… - emlékeztettem arra, hogy mi is volt a helyzet, amikor megérkezett. Colson szemébe egy fikarcnyi megbánás nem jelent meg, nem mintha ellenkezőleg lett volna akkor javított volna a helyzeten. - … lehetetlennek tartom, hogy ne tudta volna kivel kezd ott és akkor. – folytattam megvetően.

- Nem akarom védeni, mert nem érdemli meg… csak biztonságban akarlak tudni téged. – jegyezte meg, s meg akarta fogni a kezemet, de én elrántottam tőle azt. Túl ideges voltam ahhoz, hogy elviseljem az emberi érintést, még akkor is, ha az egyik legjobb barátom akart volna nyugtatni.

- Azt akkor éred el, ha felgyújtod azt a férget. – sziszegtem.

- Jó, jó, jó… - próbált nyugtatni kezével is mutatva, de csak megvetően néztem rá. A gyomrom az idegtől olyan görcsbe rándult, hogy éreztem hamarosan elhányom magam.

- Rook, kérlek állj meg… húzódj le! – jelentettem ki remegve, s kezemet szám elé kapva mutattam neki, hogy tényleg nem viccelek. Amint tehette a leggyorsabban félreállt én meg szinte kirepültem az ajtón, s úgy hajoltam a fűre, majd estem térdeimre s ürítettem ki a gyomrom tartalmát fájdalmas hangok, érzések közepette.

-  Te lány… édes istenem… - hajolt le mögé, összefogva a csurkámból kihulló hajszálaimat.

- Gyűlölöm… - nyögtem ki keserű szájízzel.

- Azt hiszem… ez elég egyértelmű…

S hogy nehézséget okozott-e az, hogy úgy kerüljem el őt, ahogy azt csak a legprofibbak tudják, mindezt úgy, hogy egy helyen dolgoztunk, együtt jártuk be az országot a turnéjával, közösek voltak a barátaink? A kezdeti full technikai detox után (nem igazán voltam hajlandó elfogadni senkit és semmit, igazából semmilyen formában sem), s a turnézás folytatása után, 2-3 nap eltelését követően már észre sem vette a testem azt az ösztönösséget, ami akkor bukkant elő, amikor valaki kimondta a nevét (ami valljuk meg a saját turnéján elég gyakori volt) vagy éppen ő maga került elém. Az esetek nagy részében fantasztikus pontossággal tudtam kiszámítani, hogy merre ne legyek, amikor ő is a környéken tartózkodik. Tudomást sem vettem róla, s ha mégis muszáj volt, akkor rá sem néztem… annyit sem érdemelt. Őszintén kíváncsi voltam, hogy meddig tudom mindezt csinálni ép ésszel és lélekkel. Ahogy rá kellett jönnöm egy laza 1 hónap volt az, ameddig tudtam ezt a maszkot hordani anélkül, hogy teljes roncs legyek. Maradtam, mert ez volt a munkám, ez volt a kötelességem, de így, hogy néhány hét elteltével sem javult a lelkibékém állapota egyre jobban kezdett leépíteni.

- Akkor biztos, hogy nem tartasz velünk kajálni? – a show után néhány órával Rook sétált be lazán kopogás nélkül a szobámba a hotelben. Ő volt az, aki kitartóan próbálta enyhíteni vagy legalábbis kevésbé kényelmetlenné tenni a helyzetet, ami egészen profin volt kezelve mások előtt, de aki tisztában volt a helyzettel tudta, hogy a szőnyeg alá van itt seperve némi hatalmas probléma. – Te… hova is… - nézett a bőröndömre, s a rá helyezett táskámra.

- Trishnek már szóltam és nyugodt szívvel rá is bíztam mindent, mert tudom nélkülem is meglesz. – válaszoltam neki anélkül, hogy feléje néztem volna és még az utolsó néhány cuccomat is a táskámba gyömöszöltem.

- Te lány… - kezdett bele, s most konkrétan nem mertem ránézni, mert tudtam, hogy nem lettem volna képes megküzdeni az érzelmekkel. Ezért akartam így éjszaka eltűnni előlük, hogy majd esetleg hajnalra virradóan észrevegyék, hogy én már nem vagyok. - … őszintén meglepődtem, hogy eddig bírtad. – ölelt meg hirtelen, mit pontosan úgy fogadtam, mint egy facövek. Nem volt szabad megtörnöm, nem és nem. Viszont szavai egészen megleptek.

- Micsoda? – csúszott ki a számon.

- Én nem bírtam volna a szerelmemnek a képesrészét nézni nap mint nap… mindazok után, amit tett. – engedte lazábbra ölelését és nézett arcomra, ami szimplán csak rezzenéstelen volt. – Hős vagy. – tette hozzá, s nem, nem kommentálta az elhangzott dolgot, ahogy én sem tettem. Ez a szimpla csend is többet mondott minden szónál… sajnos.

- Csak kérlek… ne szólj senkinek erről egyelőre… - veregettem meg a táskám tetejét nagy levegőt véve, próbálva arra koncentrálni, ami eddig is a célom volt: elmenni innen.

- Vigyázz magadra, okés? – nézett rám, egészen bepárásodott szemekkel.

- Mi mást tennék? – tártam szét a karomat, s a szemeimben nekem is megjelentek azok a fránya könnycseppek.

Az éjszakai időjárásra való tekintettel az összes létező járat törölve volt így nem igazán tudtam elhagyni a várost bármennyire is meg volt ez tervezve. Így kerültem egy reptéri hotel szobájába, ahol a következő néhány órát feltehetőleg ébren forgolódva kívántam megtenni. Igazából nem ezt kívántam, de ha földhöz vertem volna magamat se tudtam volna mit kezdeni… az időjárás teljesen megőrült odakint, így hát kiszállva a melegvizes zuhany alól, miután odakint a végletekig eláztam estem be az ágyra, ahol minden különösebb odafigyelés nélkül indítottam valami filmet gépemen miközben telefonomat nyomkodtam, csakis arra koncentrálva, hogy néhány óra múlva hazarepülhetek és mindent magam mögött hagyhatok. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy egy időre az összes közösségi médiát is hasonlóan magam mögött hagyom hiszen bármelyiket is nyitottam meg mindenhol szembe jött velem Ő. Ő, aki miatt itt vagyok. Na jó… nem csak ő volt a hibás, hanem én is. Csak ő még mellette aljas is, s talán én még ennek ellenére is túlságosan szerettem.

Az egyedüllétem egészen meglepően nyugodtan ment is, míg egyszer csak óriási dörömbölésre nem lettem figyelmes az ajtómon.

- Hékás, hékás, hékás… nagyon eltéveszthetted az ajtót. – keltem fel az ágyamból elindulva az ajtó felé leállítani a dübörgésen kívül néma embert.

- Mégis, hogy gondoltad ezt? – amint kinyitottam az ajtót, azzal a lendülettel be is zártam volna, de ő gyorsabb volt, s lábát az ajtóhoz tette.

- Colson… kérlek. Menj el!- háttal támaszkodtam az ajtónak, s úgy nyomtam azt visszafele, harcolva az ő erős alakja, s nyomása ellen.

- Mégis, hogy gondoltad, hogy csak úgy itt hagysz minket? Az éjszaka közepén eltűnsz és huss… - folytatta és továbbra is be akart jutni, én pedig továbbra is harcoltam testem minden erejével, de megjelenése egészen felborította az egészen összepakolt érzelmi stabilitásomat.

Nem válaszoltam kérdésére, viszont testem valahogy feladta az erejét, s már nem tudtam tartani az ajtót, melytől könnyedén léptem el, s hagytam, hogy az kinyíljon újfent előtte.

- Tudod, hogy neked beszélek? – ekkor már belépett a szobámba, s behajtotta maga mögött az ajtót. na jó… becsapta, aminek az lett az eredménye, hogy összerezdült a mindenségem is. A szívem majdnem a számon mászott ki ebben a pillanatban.

- Nem titeket hagylak itt… - szedtem össze minden energiámat, s szólaltam meg. - … hanem téged Colson. – fordultam vele ekkor szembe, szemeibe nézve hetek óta először. Ha nem tettem volna meg talán elkerülhettem volna azt, hogy majdnem összeesek a látványától.

- Ezt nem teheted. – rázta meg a fejét kétségbeesve, s felém nyúlt volna, de én hátrébb léptem, mindennél jobban szorítva magamra a törülközőmet.

- Nemhogy csak megtehetem, de meg is teszem Colson, mert egyszerűen nem vagyok képes minden nap látni téged. Azt hittem, hogy igen, le tudom nyelni a büszkeségemet és ügyes leszek eléggé ahhoz, hogy túllendüljek rajta, de kicseszettül nem megy. – ráztam a fejemet érezve, hogy most megjelennek azok a könnyek, amelyek eddig oly nehezen kerültek felszínre. Hihetetlen, de nem sírtam eddig miatta. Legszívesebben kiküszködtem volna magamból a könnyeket, csakhogy túllegyek rajta, könnyebbüljön a lelkem, de nem ment… eddig a pillanatig. – Szóval kérlek Kells… menj el innen, jó? – mutattam az ajtó felé minden erőmmel azon küzdve, hogy egyben maradjak. – Ne bántsuk egymást jobban, oké?

- Én nem akartalak bántani… - suttogta alig halhatóan, s közelebb lépett, de én már nem tudtam hátrébb lépni, s mielőtt összeestem volna leültem az ágyam szélére remegő kezeimbe helyezve arcomat. – Én csak szeretni akarlak téged… - lentről hallottam hangját, nem emeltem fel fejemet. Tudtam, hogy letérdelt elém, s vészesen a közelemben van. Óvatosan érintette meg térdeimet, s azon pihentette mozdulatlanul ujjait. – Bassza meg T/N… szerelmes vagyok beléd. – vallotta be, s ekkor akarva akaratlanul is kipattant a szemem.

- Tudod, hogy ezzel egy kicsit elkéstél? – kérdeztem tőle, ahogy a könnyen áztatott arcomat megtöröltem a törülközőm mellkasomról egészen könnyen oldódott le, hagyva, hogy melleim szabadok legyenek előtte. Nem mozdult, ahogy én sem.

- Elcsesztem… tudom… nagyon. De nem akarom, hogy elmenj, mert nem fogom kibírni nélküled ezt. Az elmúlt egy hónap is… a legszörnyűbb volt. Az, hogy nem beszéltünk… teljesen megőrjített, pedig minden nap láttuk egymást. – vallotta be őszintén, s így pihentette meg ekkor fejét ölemben, mire én remegő kezekkel simítottam meg arcát. Teljesen nem tudtam mit művelek.

- Pedig muszáj lesz… - pihentettem ujjaimat arcán… ajkán.

- Mikor láthatlak újra? – emelte fel arcát, s könnyes szemével úgy vizslatta az én kivörösödött szememet.

- Ezt kérdezd meg ha visszatértetek a turnéról. – válaszoltam neki, s arcát tenyerembe vettem.

- Az még fél év… - s ekkor valódi félelem jelent meg szemeiben.

- Nem elég idő, hogy elfelejtselek…