47. rész - Ez az, amire gondolok?

Sziasztok! Először is… igen Én vagyok az, még élek, s igen részt hoztam Nektek… az utolsót! Tudom sok idő tellett, de egyszerűen az elmúlt 2 hónapomban szinte csak dolgoztam, s ezzel nem, nem sajnáltatni akarom magam, csak arról lenne szó, hogy így hogy heti 7 napból 6on általában munkában vagyok, nehéz időt találnom, hogy leüljek úgy 5-6 órára, hogy alkossak nektek valami frisset. A lényeg, hogy ez most viszont sikerült, s elhoztam nektek ezt a részt, mely az unfair blogomnak a végét jelenti! Remélem tetszeni fog, kíváncsi vagyok majd a véleményetekre! Jó olvasást kedveskéim! Puszilok Mindenkit, Dorka

U.i. 1.0: Mindenkinek boldogságos karácsonyt, s szuper újévet, ha addig „nem találkoznánk”!

U.i. 2.0: Aki esetleg még nem csatlakozott a blogom facebook-os csoportjához, az szerintem tegye meg most, mert a következő történetemről ott értesülhettek a leghamarabb! Kattintsatok akkor IDE!

U.i. 3.0: Mondtam már, hogy IMÁDLAK titeket, mert még mindig itt vagytok velem? Eszméletlenek vagytok! El sem hiszem, hogy ez a 3. történet, amit befejezek nektek! Nem untok még? Hmmm?

Néma csendben álltunk az épület előtt, egymással szemben. Nem mozdultunk, s talán levegőt is alig vettünk… Ő azért mert éppen összeérett benne tetteim magyarázata, én pedig azért mert… talán féltem a reakciójától. Féltem, ez volt tényleg a legmegfelelőbb magyarázat arra, amit éreztem. Arcáról le nem mertem venni tekintetemet, látni akartam Őt.

- Adora… - szólalt meg. Azt hiszem eljött a pillanat.

- Tudod… már csak minket várnak bent. – böktem kicsit bátortalanul a lépcső felé, próbáltam egy mosolyt is arcomra varázsolni, de egyszerűen olyan gyomorgörcsöm lett hirtelen, hogy az szavakkal leírhatatlan volt. Amennyiben nem mond semmi mást a nevemen kívül, azon nyomban rosszul is leszek… tudtam. Remegtem kissé, de lassan elkezdtem leereszteni vállamról a ballonkabátomat, mi fedte eddig a fehér kis ruhácskámat. Összerezzentem, amikor felkaromon a kabátot Ő állította meg. Megakadt a lélegzetem. Csak pislogtam Rá, mintha nem is hinnék a szememnek… a testemnek… a lelkemnek. Mi ez az egész?

- Harry… - bukott ki ajkaimon, melyek úgy remegtek, mintha már közben sírásra álltak volna. Nehéz volt őket mozdítani, fájdalmas.

- Nem hiszlek el. – rázta meg a fejét úgy, miközben konkrétan lesöpörte rólam a kabátot, hogy csakis a fehérséget láthassa, s ne „piszkítson be” a kabátom. – Nem hiszlek el. – folytatta, s karomtól kezdve simította végig alakomat miközben kezei útját szemeivel is követte. Úgy csillogtak gyémántjai, mintha olyat látott volna, mit eddig még sosem. – Elment az eszed. – nevetett fel kissé, majd hirtelenjében derekamat erősen elkapva magához rántott. A szívem valahogy éppen ebben a pillanatban adta fel a szolgálatot… nem tudta, hogy hogyan kellene viselkednie, ezért inkább úgy döntötte, hogy nem viselkedik sehogy. A mellkasomban állt, mint egy elromlott óra.

- Ugye… te is szeretnéd? – akkorát nyeltem kérdésem feltétele során, hogy majdnem meg is fulladtam. Nem lepődtem volna meg rajta, ha úgy tettem volna.

Ismételten nem szólt… csak nézett. Nézett engem miközben bal kezével arcomat simította gyengéden, s miközben utolsó idegszálaimon táncolt. Megijesztett a némasága. Mi van, ha nem is akarja ezt az egészet? Nem is komolyan gondolta korábban a kérdését? Pillanatokon belül össze fogok esni. Tudtam.

- Gyönyörű vagy. – s nem magyarázva semmi többet kezét tarkómra vezette, s úgy enyhítette ajkaim epekedő fájdalmát. Nem tudtam eldönteni, hogy ekkor éppen megnyugtatott vagy éppen csak még jobban begyújtotta az izgatottságom elfojtott lángját.

- Csakhogy tisztázzuk… ez a rész a ceremónia után jön. – bukkant fel mellettünk a semmiből Roy, mire úgy megijedtem, hogy szinte Harry testének este még jobban, mint eddig volt. Ajkaiba nevettem fel, de nem tágítottam mellőle. – Amit pedig nélkületek nyilvánvalóan nem kezdhetünk el… - méregetett minket, majd felkapta gyorsan földről kabátomat, amiről én már rég el is feledkeztem.

- Nyilván… - vágott igen fura arcot Harry, játszva a szívemmel még egy utolsót.

- Harry… nem lenne tanácsos még az esküvő előtt özveggyé válni… ne akard kikészíteni a menyasszonyodat… - mutatott a lényegre Roy, vagyis az arcomra, mi olyan ábrázatot vett fel, mintha bármelyik pillanatban elájulhatnék. Jah… hogy tényleg így volt.

- Nem állt szándékomban. – mosolyodott el, s hajába túrva megtette az első lépést a polgármesteri hivatal lépcsőjének sokaságán. Én pedig csak álltam ott, s pislogtam és próbáltam levegőhöz jutni… több, kevesebb sikerrel.

- Ugye tényleg… - kezdtem bele a mondatba, amit eredetileg úgy fejeztem volna be, hogy „szeretnéd?”, de ajkaimon valahogy ez a szó egy kicsit módosult… -… szeretnél? – gyors volt az ide hozatalom, reggel értelemszerűen nem azzal a gondolattal kelt fel, hogy márpedig ma férj válik belőle… s lám most mégis itt vagyunk… mindketten.

- Mindig. Mindenhol. A legjobban. – fogta aprócska ujjaimat hatalmas sajátjai között, éppen úgy, mintha selymet tapintott volna.

- Azért lehetőleg legyen az az időpont most, a hely pedig itt… - tapsikolt szórakozottan mellettünk Roy, aki próbált minket a valóságban tartani. Engem azt hiszem fél órával ezelőtt elvesztett az emberiség, próbálkozni már felesleges is volt.

- A kis koszorúslány is várja már a csodát… - bökött az ajtó felé még egy utolsó buzdításként Roy, ahol pedig Joan ölében ott pihent az én életem. A másik, másik felem. Minden erőt megkaptam ott abban a pillanatban mire még szükségem volt. Igazán szaporán kezdtem szedni ekkor a lépcsőket, Harry s Roy igen nagy meglepetésére.

- Esküvőre vagyunk hivatalosak, nem? – el nem engedve Harry kezét csábítottam felfele, s egy pillanatba sem telt, követett… ahogy tette ezt mindenki is.

Megtörtént ez is végül.

Megházasodtam… feleség lettem.

- Nem tudom leírni… egyszerűen nem megy… - rövid ceremónia volt, csakis polgári esküvő, de már hivatalosan is egybekötöttük az életünket. A boldogság mi az ereimben száguldozott több volt, mint ebben a pillanatban fel tudtam dolgozni. Szó szerint rózsaszín ködben láttam mindent és mindenkit.

- Azért megpróbálkoznál vele? – kapta el csípőmet úgy az út közepén, a lépcső tetején egy cseppet sem foglalkozva azzal, hogy van, aki ki vagy éppen be szeretne menni mellettünk azon a hatalmas ajtón. Nem érdekelte Őt sem, de valahogy engem sem. Ott abban a pillanatban megvolt mindenem, amit valaha is kívánhattam volna. Mindenem.

- Szeretlek. – suttogtam ajkaiba, s hagytam, hogy egymást fedjék be azok. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek. – mondtam újra, s újra és újra egyre halkabban, de egyre gyorsabban is. A világ megállt körülöttünk. A világ beteljesedett számunkra.

- Még szerencse… akkor legalább nem feleslegesen szervezkedtünk itt ilyen hirtelen, s ilyen gyorsan… - jegyezte meg mellettünk bohókásan Joan.

- El nem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok nektek. – fordultam kissé feléjük is, s isten bizonyára mondom nem akartam sírni, de a könnyek kérés nélkül jelentek meg a szemeimben.

- Hékás, hékás, hékás… könnyeknek helye nincs itt. Értetted? – billegette Roy az ujját előttem, s akart megölelni, de én ekkor már olyannyira hiányoltam valakit, hogy addig nem tudtam én senkit megölelni, míg Sadie-t kezeimben nem tarthattam. Louis, akit Harry tanújának kértünk fel, értette ezt, s könnyedén helyezte át a karjaimban a világ legszebb koszorúslányát, aki persze az egészből egy kukkot sem értett, de mégis a leggyönyörűbb lény volt a köreinkben.

- Köszönöm… - tátogtam neki halkan, s hagytam, hogy vigyázva az apróságra kis társaságunk egy hatalmas ölelés erejére egymásba olvadjon.  Megébredve még a kis hercegnő is elmosolyodott, s álmodozva pislogott ránk. Boldogságban úsztak szemei. Érezte, hogy mi vette körül. A boldogság, csupa nagybetűkkel.

- No és most? – kérdeztem halkan, miközben amúgy én magam teljesen ellettem volna azon a helyen is úgy a világ végezetéig. Sadie egy igazi megtestesült angyal volt, s mögöttem ekkor már férjemként tornyosuló Harry társaságában én már bárhol lehettem volna. Bárhol.

- Mire gondolsz? – kérdezte Ő, s úgy fogta meg gyengéden hátulról derekamat, s pillantott ránk a vállam felől.

- Éhen fogok halni… - nevettem fel kínosan, s tudom ez volt a lehető legabszurdabb dolog mit mondhattam, de így volt. A mai nap még semmit nem ettem… csak egy pohár borocska volt, ami a szervezetembe jutott, s az édes kevés volt. Nagyon kevés.

- A gyűrűd nem ehető… - simogatta gyűrűs ujjamat Harry mosolyogva… éreztem saját arcomon, ahogy Ő elmosolyodott.

- Pedig nyilván annak akartam nekiesni… - nevettem fel magamban. -… lehetett volna gumicukorból vagy valami ilyesmiből… mostanra már úgyis meguntam. – vigyorogtam, mint a tejbe tök, s még elképzelni is elég volt Harry arcát ekkor, jól tudtam, hogy hogyan is nézhet ki.

- Temetést nem vállalunk. – tiltakozott Joan rögtön, gondolom Harry arca kívánta azt. Muszáj volt nevetnem.

- Pedig… - kuncogtam továbbra is, s éreztem, hogy magam alatt vágom a deszkát, de ez az élet… ez vagyok én.

- Az igazság az, hogy mi jól tudjuk, hogy mi is jön most. – szólalt meg Louis, s egy kis bőröndöt tartott a kezében, amit eddig észre sem vettem, hogy a környékünkön volt… de azt hiszem ez megbocsátható nekünk.

Harry nem szólt, csak nézett… Ő sem értette, s ezt most még én sem. Tényleg nem. Roy óvatosan nyúlt Sadie után, s egy kis gondolkodás után bátran adtam oda az ő kezébe az angyalomat, de ettől függetlenül még továbbra sem értettem mi ez az egész. Ennyi volt megszervezve… talán elejthettem azt az aprócska információt, hogyha sikerül minden, ahogy terveztük, nálunk egy kis hangulatos közös főzés során megvendégelnénk a mini csapatot, de mindössze ennyire emlékeztem. Ez a bőrönd magyarázatot igényelt.

- Valamit esetleg nekünk is mondanátok? – kíváncsiskodtam váltogatva a tekintetemet a három zsiványon.

- Talán. – kacsintott egyet Joan, mire Roy automatikusan a szemét forgatta. A tökéletes párosítás.

- Ez az egész olyan… hirtelen jött… - kezdett bele Roy, nyilván tőle kaphattunk valamiféle értelmes magyarázatot is. -… de mi mégis úgy gondoltuk, hogy egy kis „kikapcsolódást” megérdemelnétek… hosszú napotok… éjszakátok volt.

- S itt lenne minden, mire szükségetek lehet ott, ahova most mentek… - nyújtotta Harry kezébe a bőröndöt Louis.

- De… - szólaltam volna meg, de rögtön elhallgattattak.

- Nem a világ végére küldünk Titeket… tudom, hogy Sadie-t nem hagynátok csak úgy itt, habár tudnátok, hogy velünk biztonságban van… ezért csak egy éjszakáról lenne szó… míg kipihenhetnétek magatokat… - adta meg a valódi választ Roy. Valahogy erre egyáltalán nem számítottam, számomra az volt az egyetlen, ami a szemem előtt lebegett, hogy megtörténjen ez… Mi.

-… vagy csinálnátok bármi mást… mi erről ugye nem sejthetünk semmit. – tette fel a kezét zsiványan már maga elé Joan. Ha nem lett volna Roy kezében Sadie, minden bizonnyal már nyakon is vágta volna párját… csak úgy szeretetből.

- A körülményeket tekintve, nászajándékként ezt választottuk nektek… egy este… kettesben. – fejezte be a picikémet tartó barátom.

- Én nem is tudom… - nem hagytam még magára Sadie-t sosem. Mindig ott voltam vele az elmúlt jó pár hétben… sosem szakadtam el mellőle ennyire. Egy éjszaka alatt sok minden történhet. Mi van, ha lázas lesz? Mi van, ha fájni fog a hasa, s senki más nem fogja tudni megnyugtatni csakis én? De én meg nem leszek ott. A szívem szakadna meg.

- Köszönjük. – Harry mindezt úgy köszönte meg már, hogy egyértelműen el is döntötte. – Ezt az egészet… köszönjük. Személy szerint én mindezt… duplán is köszönöm. – nem engedett el, ahogy a bőrönddel is hasonlóan tett.

- De ezt akkor sem fogadhatjuk el… én… nem tudom… - Sadie-re pillantottam, aki oly békésen szunyókált Roy karjaiban, mintha éppen csak a saját ágyában lenne.

- Pedig a kocsi már itt vár titeket… ígérem, a városban maradtok… csak egy kicsit békésebb környezetben. – próbált nyugtatni Roy inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel.

- De mi van, ha…- akadékoskodtam és mozgott is volna a kezem, de mindhiába.

- A telefonszámotokat tudjuk… de hidd el, minden rendben lesz. Sadie a legtüneményesebb kisbaba… hogyisne bírnánk el vele hárman? – érdeklődött a csapat „alfája”.

- Akkor is… - motyogtam kételkedve. Ezt ők nem érthetik… nem anyukák. Ez más… teljesen más.

- Mondok én valamit kedves… tudom, hogy nehéz lesz itt hagynod akár egy estére is Sadie-t… de ha nem tartasz velem önszántadból… hidd el a hátamon is lecipellek és bepakollak abba a kocsiba. – mindezt olyan bájosan, s nyugodtan mondta Harry, hogy már csak ettől az ellentmondásosságtól is kirázott a hideg. Meg talán mástól is, de arról itt nem beszélnék.

- Harry… - Ő sem értette teljesen az aggodalmamat, de nyilván Ő már döntött.

- Azt hiszed, nem teszem meg, kedves… feleségem? – suttogta a fülembe mindenki szeme láttára. Nyilván a testem nem úgy reagált minderre, ahogy kellett volna neki mindezt tennie társaságban… ráadásul éreztem mögöttem, hogy egy kicsit meg is hajolt… akcióra készen.

- Biztosak vagytok benne? Mármint… maradhatok… így is többet tettetek értem, mint amit valaha is kívántam. Tudom, hogy nem ilyen szabadnapra számítottatok… - sütöttem le a szememet, de mire észhez kaptam addigra már valakinek az ölében voltam. Háta helyett az ölébe kapott fel hirtelen, s úgy tartott a többiek előtt mielőtt még azok bármit is mondhattak volna.

- Az éhség kicsit összekavarta a gondolatait… majd én megpróbálom helyrehozni. – magyarázta Harry, s már majdnem lépett is velem, de előtte még néhány, fel nem fogható gyorsasággal pár pillantás alatt, némán letárgyalta a fiúkkal a dolgokat. Vigyázzanak a kincsünkre, mindenekfelett.

- Jó szórakozást!- integetett zsiványan Louis, s még egyszer odaadta Harry kezébe a kis bőröndöt, amit még mellettem is simán megfogott… csodákra képes ez az ember, majd lazán megindult lefele, én pedig mondhatni szótlanul néztem vissza válla fölött a lépcső tetején maradó társaságra.

- Nagyon is helyes, hogy nem ficánkolsz… mindenkinek jobb ez így. – jegyezte meg sunyin, majd örömmel fogadta azt, hogy a lépcső alján a sofőr elvette tőle a mini bőröndünket, s nyitotta nekünk az ajtót, amin óvatosan engem is betett, s Ő pedig követett is, szorosan, nagyon szorosan. – Idefigyelj, kérlek… ide… nézd csak. – s arcomat úgy fogta kezei közé, hogy csakis az Ő szemeit láthassam. – Minden rendben lesz… te is tudod, ahogy Én is tudom. Sadie a legjobb kezekben van a fiúkkal… te pedig a legjobb kezekben leszel… Velem. – puszilta meg ajkaimat gyengéden.

- Úgy gondolod? – remegett meg a hangon, nem is nagyon tudom, hogy miért is.

- Úgy… - simította meg az oldalamat, s vont az ölébe. -… életem legszörnyűbb éjszakája volt ez a legutóbbi… a yingem és a yangom nagyon összecserélődött… vissza kell ám billenteni őket a rendes helyükre. – simogatta nyakamat gyengéden.

- Szörnyű este?- kérdeztem vissza, mintha nem is tudtam volna, miről beszél. – Egészen elfelejtettem már… valami kitörölte… valaki…- mondogattam lassan, halkan, békésen, s egymás elé tettem kezeinket melyeken ott pihentek a gyűrűink… ezúttal már nemcsak az eljegyzési gyűrűink, hanem az örök köteléket jelző házassági szépségeink is.

- Helyes… hidd el meg fogok próbálni mindent elfeledtetni veled… minden rosszat… minden rosszat… - nyakamat puszilgatva mondta ezt nekem lágyan bőröm ellen. -… mert te vagy az egyetlenem… az én gyönyörű arám…

- S te pedig az én férjem…

- A bőröndben mindössze ennyi hasznos dolgot találtam. – a fürdőből kilépve fedtem fel magam előtte. Ő kint várt engem… én pedig… mintha felkészültem volna valami csodára. Olyan különleges volt mindez. – Nem is vagy kíváncsi rá? – kérdeztem tőle mutatóujjam hegyét ártatlanul bekapva, s vártam a pillanatot, hogy az ablak felől felém forduljon… s meglásson úgy, ahogy vártam Őt. Meztelenül.

- Deho… - elkezdett Ő mondani valamit, de a látása üzenetet küldött beszédközpontjának, hogy itt a szavaknak a feladata már rég befejeződött.

- Azt kell mondjam, hogy nekem is tetszik ez a cipő… klasszikus… - emeltem fel egyik lábamat óvatosan a földről, s villantottam meg a fekete gyönyörnek a piros talpát. Tömör szexiség.

- Nekem is… tetszik… a… – szépen lassan indultam meg felé, Ő nem igen akart mozdulni. Meg volt illetődve? Ugyan már… egyszerűen ez az alkalom mégis más volt, mint a többi. Ez a nászéjszakánk volt.

- Mi? Mi tetszik? – kérdeztem tőle incselkedve, s hátrasimítottam hajamat hogy még jobban érezhesse, ahogy parfümmel befújtam a fülem mögötti apró kis részt. – Mire gondolsz Harry? – kérdeztem és még nem értem hozzá… vártam, hogy Ő lépjen, hisz Ő a férfi… Ő a férjem.

- Mindössze arra, hogy mekkora kibaszott szerencsém van, hogy az én feleségem vagy… - felelt meglepően gyorsan, s összetetten majd már csak annyit éreztem, hogy testem az Övé köré fonódik, s konkrétan ráugorva derekára így sétált az ágyig, ahogy hanyatt döntve kerekedett felém. -… az enyém… az enyém… az enyém… - indult meg az ajkaimtól kezdve lefele a mellkasomhoz apró csókokkal hintve az útját.

- Azért nekem sincs rossz dolgom. – igazán meglepő volt, hogy ezt így egyben ki tudtam mondani, majd hajánál fogva visszarántottam Őt teljes egészében magamra. Ajkaim az ajkait akarták ízlelni. Mellkasom az Övé ellen akart szorulni. Lábaim azt akarták, hogy az Övéi mellett hajoljanak. Kezeim csakis az Ő ujjait akarták… ahogy a testem minden porcikája is csakis Őt akarta.

- Remélem… - suttogta nyakamba, ahogy teste az enyémmel fonódott össze.

Eszméletlen napunk volt, de valahogy ahogy itt voltam Vele minden feledésbe merült… mármint minden rossz… s valahogy még a jók is halványultak, ugyanis a legjobb mégis itt volt velem. Több volt ez mit érdemeltem.

- Hihetetlen, hogy még mindig éhes vagy… - kuncogott a hajamba, mikor éppen azzal szórakozott mikor mellkasán feküdten… több mint kimerülten. A boldog fáradtság. A világbéke érzése. A legkellemesebb megsemmisültség.

- Örökkön örökké. – vigyorogtam mellkasa ellen, s úgy fogtam össze gyűrűs kezeinket.

- Örökkön örökké. – suttogta, s simogatott lágyan.

- Remélem, tudod, hogy nem azért csináltam ezt az egészet, mert muszáj volt… vagy, mert csak úgy túl akartam lenni rajta… - addig-addig forgolódtam rajta, míg csak nem rajta feküdhettem, s szemeibe nem nézhettem. Test a test ellen.

- Adora… - értetlenül nézett rám.

- Harry… én komolyan mondom. Mert tudom, hogy megfordulhatott a fejedben… s tuti, hogy meg is fordult. De esküszöm, hogy nem ezért tettem… nem azért mert féltem, hogy meggondolom, magam vagy éppen kihátrálok később az egészből… szó sem volt ilyenről. Egyszerűen csak akartam, hogy tudd, hogy a Tiéd vagyok… én magamat csakis Neked adom oda… mostantól… még nagyon sokáig. – pislogni is alig mertem, úgy mondtam ki neki azokat a gondolatokat, mik ez idáig ott értek a fejemben.

- Ugye befejezted? – kérdezte hunyorogva.

- Mármint? – most én nem értettem Őt.

- Ezt a sok butaságot… - simította meg az arcomat. -… ilyesmik még egy pillanatig sem fordultak meg a fejemben eddig a percig… s ezután sem fognak. Tudom, amit tudok… itt vagy velem, s Én pedig itt vagyok veled. Ez az egyetlen egy dolog, amivel foglalkoznunk kell. Értetted? – kereste tekintetemben a választ… nem tudom, hogy megkapta-e.

- Ühüm. – bólogattam gyengéden.

- Azt az egy dolgot sajnálom egyedül, hogy így elúszott az esélyem, hogy megadjam neked azt a hatalmas mesebeli esküvőt, miről mindigis álmodtál… tudom, hogy mennyire készültél egy olyanra… - bármennyire is fájó volt ez neki, de képes volt felhozni… de egyáltalán nem rosszindulatból, mindössze azért mert meg akarta velem osztani.

- Tudod… az egy másik álom volt… most pedig azt az álmot élem, ami a valóságom… Veled… szóval… nekem ez így pont tökéletes. Pontosan így tökéletes. – bólogattam, s addig-addig mozogtam, míg fel nem ültem mellkasára. – Tö…ké...le…tes… - szótagoltam neki miközben ujjaimmal mellkasára véstem láthatatlan írásommal a szót, mi körüllengte létünket.

- Édesapád szívrohamot kapni, hogy kihagytuk az egészből… - jegyezte meg teljesen témát váltva, sunnyogva.

- Ne is juttasd az eszembe… - nevettem fel, ahogy előre hajolva megtámaszkodtam mellkasában. -… csakhogy tudd anya mostanság mesterlövésznek tanul… vagy valami ilyesmi. – kacagtam fel önfeledten.

- Tudom… ezért fogok mindent rád kenni… - hunyorgott rám, majd fogta meg hirtelenjében a derekamat és egy pillanatba sem tellett, de változtatott helyzetünkön. Lábaim közé helyezkedett azon nyomban. -… ugyanis én ártatlan vagyok. – fogta két oldalra, fejem mellé a kezeimet.

- Ez nyilvánvaló… - haraptam ajkaimba, ahogy uralmat nyert felettem… nem mintha ez oly nehéz lett volna számára. – Áááártatlan…

- Tudunk még széket kivinni, ha gondolod… - Lidia az ajtófélfának támaszkodva kapott el engem miközben ő pedig valószínűleg egy újabb adag süteményt vitt volna ki a kis csapatnak, akik az augusztusi, csodás napsütésben élvezték kedvencük társaságát.

Tényleg összejött ez a dolog. A mai nap a „Bite”-ba érkezett sok fiatal kedvence Demi Lovato, aki az egész napját ennek a néhány szerencsésnek szánja. Mintha nem is egy világsztárról lenne szó… oly természetességgel társalog, s vegyül el a fiatalok körében, hogy ha éppen most nem énekelne, akkor fel sem tűnne, hogy ő egy sztár.

- Ugyan… dehogy… éppen csak benéztünk a kisasszonnyal. – a csöppség a mellkasomban pihent, egy hatalmas kendőben magamhoz kötve. Egy valódi angyal volt, ezt mondani és éreztetni vele sosem fogok megszűnni. – Csodás a hangja… - ismertem el, s behunyva a szememet hallgattam azt, ahogy a kis kertecskét egy igazán földöntúli hang kerítheti bűvkörébe.

- Úgy gondolod? – puszilt hátulról nyakamba Harry… szóval Ő is előkerült.

- El tudnám hallgatni egy ideig… - mondtam.

- Kaptunk néhány jegyet a holnapi koncertjére… azt hiszem, szívesen elvinném a feleségemet. – jegyezte meg csak úgy mellékesen.

- El sem hiszem, hogy ti már férj és feleség vagytok… 2 napra megyek szabadságra, de arra jövök vissza, hogy a főnökömnek már felesége van… ez ám az élet. - fejezte ki Lidia ismételten meglepődöttségét… természetesen nem az első alkalommal. Három hét alatt már ez a sokadik alkalom volt, de mi egyet sem bántunk.

- Máris 3 hét? Egy örökkévalóságnak tűnt már ez is… - motyogott mögöttem a főnök.

- Én azért vigyáznék magamra… Mr. Pearce… - véletlenül ráléptem a lábára, ahogy megmozdítottam sajátomat.

- Azt mondja Mrs. Pearce? – kérdezett vissza.

- Azt… - dörgölőztem neki ártatlanul miközben észrevettem, hogy az énekes kisasszony pedig felénk intett, ahogy észrevette, hogy milyen apró kis tünemény is itt van a köreiben. Mosolyogva intettem vissza neki. Oly széles mosolyt, mit tőle láttam, igen ritkán láthatni. Gyönyörű egy nő volt, tele magabiztossággal. Igazi példa mindenki számára.

- Biztos, hogy nem tartottok egy pótesküvőt? – kérdezte Ash miközben már a keresztelőre készülődtünk.

- Biztos… - nevettem fel a tükör előtt nézegetve, hogy melyik ruhát is vegyem fel. Valahogy hiába kiválasztottam már hetekkel ezelőtt, hogy mit is akarok magamon tudni ezen a különleges alkalmon, most valahogy semmit sem éreztem tökéletesnek. Olyan fura volt.

- De én látni szeretnélek ám téged végigvonulni fehér ruhában az oltárhoz… egyszerűen mindenről lemaradok. Mindenről. – mint egy duzzogó kisfiú, csalódottan huppant le az ágyunkra és terült el azon lebiggyesztett ajkakkal, s világfájdalmas ábrázattal.

- Nem mindenről… - ráztam meg a fejemet, s elmosolyodtam.

- Mi ez a mosoly? – pattant vissza rögtön. Sunyulást érzett a levegőben.

- A keresztelőn is itt vagy, nem? – ügyesen kijátszva ezt a kártyámat fordultam bazsalyogva felé, majd letéve mindkét ruhát a kezemből egy harmadik mellett döntöttem.

- Tekintve, hogy én szerveztem… még szép, hogy itt vagyok. – játszotta még a durcit azért miközben azért mégiscsak segített felhúzni ruhám cipzárját.

- Csinos vagy. – suttogta a fülembe hátulról, ahogy együtt néztünk a tükörbe.

- Nagy nap ez a mai… - kacsintottam rá, majd belépve a cipőmbe, megfogva a kezét indultam meg kifele a nappaliba, ahol jelen pillanatban többen voltak, mint az elmúlt időszakban úgy összesen. Ez a hely volt a gyülekezési pont még a templom előtt.

- Kész vagytok? – kérdezte anya, aki unokájával a kezében sétált felém.

- Egy esküvői parti már csak miattuk is jó lenne… gondolj a szüleidre. – susogta a fülembe Mr. Zsivány.

- Ash… - forgattam a szemeimet, miközben anya arcán is próbáltam megfejteni a felvillanó érzelmeket. – Anya… ne kezd te is megint… kérlek. Ez a nap a Sadie… csakis az övé. Hogy utána mi lesz a későbbiekben… majd máskor beszélünk róla… később… - pusziltam meg homlokát, majd mosolyogva kaptam el férjem tekintetét, aki igenis jól kijött sógorával és apósával. Örültem, hogy boldog volt… s reméltem, hogy ennél még csak boldogabbá tehetem majd a jövőben… kezdve a mai nappal.

- Szóval akkor innen hova is repülsz majd? – fordultam érdeklődve Ash felé, aki éppen a kávéját fogyasztotta. A keresztelő zökkenőmentesen végigment, mintha egy tökéletes forgatókönyv utasításait követte volna. Boldog voltam én is, s körülöttem mindenki más is. A családi boldogság mindenekfelett.

- New York-ba… egy igazán jó dolgot sikerült megszereznie az ügynökömnek nekem… a Nuvische jövőre mutatja az első férfi vonalát, aminek én leszek az arca. – dicsekedett a mi kis pávafiúnk. Mi így szerettük.

- Gratulálok. – ismertem el… úgy rémlik, mintha a márkáról hallottam már valahol, mint az egyik legjobb újdonság az elmúlt 10 évből a divatpalettán.

- Én azt hiszem, leghamarabb valami tápszer arca lehetnék… - kacsintottam rá, de mindezt én nem bántam. Az anyukaság a valaha volt legjobb dolog, ami történhetett velem… Rajta kívül. -… mondanám, hogy felkérlek, hogy legyél a könyvem elején… de ragaszkodnak hozzá, hogy valamilyen nyomokban az az én arcomat is tartalmazza… főként ezt kérik… - nevettem el magam.

- Mert haladsz a könyveddel? – kérdezett vissza. Tusé.

- Az túlzás… de ha van időm, akkor ötletelgetek… nem kell magam időhöz kötni, szóval… nem siettet semmi. – rántottam meg a vállamat elmosolyodva.

- De mi lenne például, ha már így elkényelmesedtünk, akkor ajándékokat bontogatnátok? – vetette fel Roy az ötletet.

- Nem elég azt otthon? Így is elég lesz hazavinni mindent… - nevettem el magam felmérve az ajándékhegyet, ami mögöttünk tornyosult… úgy látszik a „hagyjunk otthon mindent, lesz majd ott is időnk kibontani mindent” kérésből nem sok mindenki értett. Nem baj… ugyan… majd berendelünk ide valami kamiont és akkor azzal hazautaztatunk mindent.

- A jelennek élünk… nem? – csapta össze a tenyerét Joan, majd ő is a kupac felé bökött.

- Hát jó… - tártam szét a kezemet, majd akartam felállni de Ash-ék úgy gondolták, hogy majd adogatják nekünk és akkor úgy nézegethetjük… de én tiltakoztam: -… ha nem mozdulok meg egy kicsit, hazafele gurulnom kell… - nevettem fel, s tényleg fel kellett állnom. Muszáj volt. Össze kellett szednem magam. Lassan az ajándékos asztalhoz sétáltam, majd míg senki sem figyelt ügyesen előhúztam a táskámból egy borítékot. Mély levegőt vettem, s azon kívül semmit sem fogva léptem a többiek felé.

- Legyen ez az első a tiéd Harry… - nyújtottam át neki a fehér borítékot.

- Kezdheted nyugodtan te is… tudom, hogy imádod az ajándékokat. – jegyezte meg mosolyogva. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, s Ő erről nem is tudott. Senki sem tudott róla.

- Nőből van. – jegyezte meg apa.

- Ugyan… kezd Te… legyen ez a Te ajándékod. – nem akartam magam elárulni, de ha nem nyitja ki a borítékot tudtam, hogy összeesek a következő pillanatok valamelyikében. Ennyi ideig is elég volt visszatartani mindezt, de most eljött a tökéletes pillanat… mindenki itt van, akit szeretek.

- Biztos vagy benne? – kérdezte, s hiába nem tudott semmit mégis olyan volt, mintha tudott volna… legalábbis nagyon ügyesen játszott az idegszálaimmal.

- Biztos… - szorítottam rá már akarva-akaratlanul egy szék hátuljára.

- Jól van, na… csak egy borítékról van szó. – mosolyodott el, s simította meg a karomat, de Ő nem tudta, hogy ezzel majd csak őrületbe kerget. Legalábbis addig a pillanatig nem értette meg, míg ki nem bontotta a borítékot és ki nem emelte belőle azt a kis lapocskát… azt a különleges képet.

- Ez az, amire gondolok? – látszott rajta, hogy megszűnt a világ körülötte. Mindent, s mindenkit kizárt a környezetéből… csakis engem látott.

- Az. – bólintottam ajkamba harapva, s konkrétan könnyekben törtem ki abban a pillanatban, ahogy Ő felállt, s karjaiba zárt oly szorosan, mint még talán sosem.

- Köszönöm. – bújt nyakamba és suttogta nyakamba a mágikus szót.

- Valaki valami magyarázatot? – buborékunkba egy ilyesmi kérdés furakodott be, fogalmam sem volt, hogy kitől… távolinak tűnt, hisz a világ megszűnt létezni akkor.

- Apa leszek… - hangzott el a válasz Tőle, s láttam a szemeiben ekkor, hogy azt az ajándékot kapta meg tőlem, minél többet nem is kívánhatott volna. – Szülők leszünk újra…

46. rész - Ezért élek

Sziasztok! Íme, itt lenne a blog következő része is! Tudom, hogy várnotok kellett rá egy kicsit többet, mint általában, de egyszerűen alig voltam itthon az elmúlt hetekben… 3 hete van egy új melóhelyem, s mivel gyűjtögetem a kis pénzemet, ezért elég sok időt töltök ott. Nem is szaporítom itt inkább a szót, inkább hagylak titeket olvasni… a blog utolsó előtti részét! (Lehet, hogy emiatt is volt olyan nehézkés megírni ezt… nehéz egy gyerektől megválni, nem? Valahogy így érezhet egy író, a saját történetével kapcsolatosan. Eljött ennek is az ideje… a végnek.) Remélem azért szerettek még, s itt vagytok velem! Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka

Kávé, s reggeli illatát éreztem bekúszni a szobába, de igazi jelentőséget nem tudtam neki adni, hiszen tudtam, hogy egyedül vagyok a lakásban… Sadie-vel. Biztos csak álmodok, legalább most valami szépet. Nem teljesen éreztem az alvás állapotát, sokkal inkább félálomnak mondtam volna ezt az egészet… olyan semmi, de mégis valami. Nem mozdultam… nem is akartam, de talán nem is tudtam volna. Testem néhány része igen intenzíven kezdett fájni, s ez olyannyira nem tetszett. Próbáltam erről, ha csak egy kis ideig is, de tudomást nem venni.

- Adora… ébren vagy? Adora… - hangot hallottam, ahogy az én nevemet formálta, majd egy gyengéd érintést is, mitől összerezzentem. Rögtön kipattant a szemem, s amennyire lehetséges húzódtam az érintés elől.

- Roy… - néztem rá, gyakorlatilag olyannyira csipás szemekkel, hogy csak nehézkesen sikerült huzamosabb ideig nyitva tartani azokat.

- Akarom tudni, hogy miért fekszel az üres szobánkban? – maradt előttem guggolva, s figyelte, ahogy igen óvatosan kezdek éppen csak annyira mozogni, hogy a falnak dőlhessek, s úgy megmaradhassak még a talaj közelében.

- Sadie. – csúszott ki a számon, s automatikusan gyorsabban akartam mozogni, mint ami jelen állapotomban lehetséges lett volna. „Egyedül” hagytam a kisbabámat, talán átsírhatta az elmúlt néhány órát, s én észre sem vettem… nem mintha tudnám, hogy mennyi az idő, de ez számított a legkevésbé. Látni akartam, azonnal.

- Csak nyugi… - fogta meg vállamat, s inkább tartott lent a földön… talán látta, hogy nem lenne biztos a két lábon állásom, legalábbis nem ilyen rögtön. - … Joan gondját viseli. Megetette, s átöltöztette. A hercegnő mesébe illően viselkedik, nem kell aggódnod. – mondta, s azt hiszem hittem neki, de tudtam, hogy ettől függetlenül is meg kell mozdulni. A kemény talaj… na, attól fáj a nyakam, a hátam… úgy mindenem.

- Hogy jutottatok be? – kérdeztem tőle valami totálisan felesleges kérdést.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan… - mosolyodott el, majd kezét nyújtva segített lassan, s óvatosan felállnom helyemről. Tudtam, hogy nem akarok tükörbe nézni akkor… valahogy éreztem, hogy nagyobb baja lenne már magának a tükörnek a befogadott látványtól, s akkor még a saját szememről nem is beszéltem. – Mi történt itt? – kérdezte halkan, ahogy megbizonyosodott arról, hogy habár gyengén, de meg tudok állni saját lábamon… de azért elindulni még nem indult el velem.

- Nem hallottátok? – kérdetem keserédes kínos elmosolyodásom társaságában.

- Az egész lépcsőház zengett Harry hangjától… - Joan sétált be a szobába hozva a legcsodálatosabb teremtést a karjában. Azonnal élettel telt meg testem, s rögtön nyúltam utána. Tartani akartam a picikémet, látni akartam édes arcát, akartam, hogy napfényt hozzon a reggelembe.

- Ezt nem így kellett volna. – jegyezte meg szemét forgatva Roy, s megveregette párja hátát.

- Itt van anya… jó reggelt, Sadie! – beszéltem kislányomhoz, s pusziltam meg aprócska arcát, s fogtam őt mellkasomhoz. Éreznem kellett őt, közel magamhoz.

- Összevesztünk. – jelentettem ki rezzenéstelen arccal, majd Sadie-t már karjaimban tartva indultam meg kifele. Hajtott a kíváncsiság miszerint honnan jöhet ez a jó illat, hisz köztudott, hogy a fiúk neve és a sikeres főzés egy mondatban úgysem tűnhet fel, mégis valami beáramlott a szobába, ami felkeltette a figyelmemet. Nem mintha képes lennék enni… az éjszaka az is kijött belőlem már szerintem, amit meg sem ettem. Nem volt szép látvány.

- Sosem jöttünk volna rá… - tette hozzá Joan.

- Ideje lenne, hogy egy kicsit moderáld a mondataidat… - most már mondhatni mérgesen nézett Roy az említett személyre.

- Figyelj… mindegy. Rendben van minden. – erőltettem egy mosolyt az arcomra, s fordultam be a konyhapult mögé.

- Azért aludtál a földön az üres szobában… logikus. – szembesített a tényekkel Roy.

- Ti is megkaptátok Ash terveit a keresztelő utáni ebédre? Nekem tegnap elküldte a képeket a helyről, amit lefoglalt. Szerintem kifejezetten aranyos és barátságos kis vendéglő lesz az. – jutott eszembe rögtön egy menekülő útvonal, ahogy a pulton lévő laptopomra néztem. – Ti mit gondoltok?

- Szép próbálkozás, de ne is akard terelni a témát… - billegtette ujját előttem Roy, igazán határozottan. – Mi volt ez a balhé tegnap? Már nem azért, de szörnyen nézel ki.

- Ez aztán megnyugtató. – bólintottam elismerően, de tény volt az, hogy egyáltalán nem bántott meg vele… hiszen hogyan is tehette volna, amikor a valóságot tárta fel előttem?

- Tudod, hogy nem úgy értettem… de akkor is. Egy hónap alatt, mióta megvan ez a csöppség nem láttalak egyszer sem ilyen… kimerültnek. Mi történt az este? – simította volna meg a karomat, de én elhúzódtam előle. Nem kellett ám nekem semmiféle emberrel fizikai kontaktus.

- Emlékszel, amikor a minap áthoztad a videojátékokat és majdnem elkezdtem mesélni neked valamit, de, végül mégsem mert Harry megérkezett? – elevenítettem fel magamban is az eseményeket… nem mondhatom, hogy szívesen tettem mindezt, de nem volt sok választásom. Nem volt erőm tiltakozni, de kedvem sem… a fiúk előtt meg amúgy sincs mit titkolnom. Persze ez a videojáték megemlítését pont meg kellett volna magamnak tartanom, de láttam, hogy ez érdekli most legkevésbé Roy-t.

- Igen… rémlik, hogy egész nap olyan fura voltál, még telefonon keresztül is. – értett egyet Roy belegondolva az egészbe.

- Na, szóval… akkor az történt, hogy találkoztam Kit-tel… merthogy volt egy eszement ötlete, amit azon nyomban visszautasítottam mielőtt bárki is tudomást szerzett volna róla. Azt hittem, legalábbis reméltem, hogy egyedül el tudtam intézni ezt az egészet, s nem derül fény rá… mert felesleges lett volna a bolhából elefántot csinálni, mikor én is el tudtam volna intézni egyedül… - ide-oda járkáltam a konyhában, s meséltem úgy az egészet, mintha nem is velem történt volna. Így egészen máshogy hatott rám, így hogy nem gondoltam bele ténylegesen.

- Szerintem jobb, ha leülsz… mert már az én gyomrom is tengeribeteg lett a fel-alá járkálásodtól. – állított meg Joan, s mutatott rá egyértelműen a székre, nemleges választ láthatóan el nem fogadva.

- Mi a jó istent akart Kit tőled? – érdeklődött Roy teljes mértékben meglepődötten. – Mármint… egy jó hónapja, hogy nem is láttátok egymást… nem?

- Ez az… - ismertem be. - … de egyszer csak a postás hozott egy levelet Sadie nevére… az ő írásával. Már akkor bűzleni kezdett a dolog… de utána meg robbant is a bomba. Kitalálta, hogy nyit Sadie nevére egy számlát, s minden hónapban utal rá egy bizonyos összeget, míg csak nem nagykorú nem lesz… egyértelműen hallani sem akartam róla, s ezt meg is mondtam neki, s úgy hittem, hogy ezzel el is lesz intézve a dolog… de tévedtem. Valahogy Harry tudomást szerzett róla, s… lám tessék. Itt kint aludt a nappaliban, ha nem tűnt volna fel nektek… - böktem az ágyként funkcionáló kanapéra.

- Na, jó… ez nekem így reggelre sok. – fogta a fejét Joan, s automatikusan fordult a hűtő felé, ahol habár eredetileg főzés céljából, de volt néhány üveg bort. Azonnal megragadta az egyiket, kérdezés nélkül. – Ti is kértek? – érdeklődött, s inkább a kiszolgálással foglalta el magát, mintsem tétlenül hallgasson ott engem.

- Igen. – meglepő válasz volt ez Roy-tól, de nem sokat gondolkozott rajta.

- Lehet, hogy jól jönne nekem is… - húztam el a számat, majd mégis felállni készültem, mire Joan egészen csúnyán nézett rám. – Nyugi… csak leteszem Sadie-t… - nyugtattam meg, majd kinti kis fekvőhelyébe helyeztem az apróságot, majd megemelve azt feltettem őt a konyhapultra, hogy míg alszik is szem előtt lehessen.

- Ezek után valamivel logikusabb Harry viselkedése… - mind idáig egy szót sem szólt az elmesélt dolgokkal kapcsolatosan Roy, de megkapva kezébe az üvegpoharat mégis kezdte lassan megformálni a gondolatait.

- Te jobb, ha eszel is előtte. – tette elém a tálcát Joan, mielőtt még elvehettem volna tőle a poharat.

- Nem hiszem, hogy bármi is megmaradna a gyomromban. – ráztam meg a fejemet gyengéden, s csak azért is a pohár bort vettem el tőle. – De ami legjobban feldühít az egészben, hogy Harry rám haragszik… meg édes istenem, ha láttátok volna az arcát… ahogy kinézett. Az a szép teremtés, olyan szinten, szó szerint össze volt törve… és nem engedte, hogy legalább leápoljam… egyszerűen nem volt hajlandó egy idő után beszélni hozzám. Átnézett rajtam. – mindent kimondtam, mi csak eszembe jutott. Muszáj volt átrágnom magam rajta, s ha segítségem is van ezzel kapcsolatban, akkor persze, hogy el is fogadom… ha róluk volt szó, mindig is elfogadtam.

- Mi, mi, mi? – kapta fel a fonalat Joan és hirtelen próbált felzárkózni.

- Harry felkereste Kit-et… és a látottak alapján egymásnak estek. – muszáj volt egy picit be is csuknom a szememet, mert csak úgy nem tudtam volna elviselni a képeket mik elém úsztak már nyitott szemmel is. Az ok, amiért este szinte kirohantam a konyhába, mert az elképzelt arcok olyannyira felkavarták belsőmet, hogy amit egész nap fogyasztottam rögtön ki akart bújni belőlem.

- És most rád haragszik? – ült le Joan is mellém, én pedig automatikusan nyújtottam feléje a boros poharamat. Régen iszogattam már így velük… itt az ideje. Mondjuk nem biztos, hogy egy reggelt így kellene kezdeni, főleg úgy hogy egy kisbaba is van a társaságunkban, akinek történetesen én vagyok az anyukája. De ki az, aki szabályokat szabhat számunkra? Senki. Egy ilyen este után meg főként senki.

- Is… - forgattam a szememet, s addig tartottam Joan előtt a poharamat, míg újra meg nem töltötte. Az édes nedű lazította a kedvemet, s ez tetszett. -… sosem láttam még ilyennek. Egyszerűen nem hallgatott meg, bármit mondtam volna. Nem volt kíváncsi az én oldalamra… - túrtam hátra a hajamat, melyről eszembe jutott, hogy lehet, annak meg jól jönne egy mosás is lassacskán.

- És te kíváncsi voltál az Ő oldalára? – tette fel a kérdést Roy.

- Már megbocsáss, de micsoda? – pislogtam feléje értetlenül.

- Belegondoltál abba, hogy ez neki milyen volt? Mármint ne értsd félre… azt én magam sem értem, hogy konkrétan veled mi volt a problémája, jó… nem mondtad el… okés… de gondolj abba bele, hogy az mekkora szakítás lehet egy férfi büszkeségén, amikor egy másik férfi próbálkozik az ő családjáról gondoskodni… mintha ő nem lenne rá képes…

-… majdnem ezeket a szavakat használta Ő is… - elevenítettem fel közel sem hal szavait.

-… megtudva az egészet úgy érezhette, hogy megfosztották a golyóitól… - tette hozzá saját ötletét Joan is… kicsit nyers volt, de annál hatásosabb.

- Megrémít már a tudat is, hogy talán kételkedik bennem… és az érzéseimben. – vontam le a következtetéseket.

- Tudod néha… a férfiak kicsit mamlaszok… nem mindig érzik azt, amit a nők egyértelműen éreztetnek velük… egy jó pár hetero ismerősnél láttam már ezt… kell nekik az egyértelmű kinyilvánítás, mert különben sosem fogják megérteni, amit kell. Ilyen a fajtánk. – rántotta meg vállát együtt érzően.

- Mi nem egyértelműbb annál, hogy a menyasszonya vagyok… s hogy itt élünk együtt. Bilincseljem magam hozzá? – fogtam a fejemet, amiben már a borocska javában dolgozgatott. Csak remélni tudtam, hogy Roy továbbra is itt szeretne maradni, tekintve hogy ő a pár korty bor után megállt… velem ellentétben.

- Ha ezt elég egyértelműen teszed, akkor akár… - ismerte el főtanácsadóm.

- Egy éjszakát nem bírtam ki nélküle az ágyban… forgolódtam, s egyszerűen nem tudtam létezni… egyedül… - idéztem fel az estémet.

- Van egy sejtésem, hogy neki sem lehetett egy túl élmény dús éjszakája a kanapén… - nézett az említett bútorra Joan lebiggyesztett ajkakkal.

- Fel sem tűnt neki, mikor kijöttem… - jegyeztem meg szomorkásan. -… még a szokásosnál is hamarabb ment be az üzletbe… csak úgy felszívódott. Csendben. – nem volt kellemes erről beszélni. Én még Vele nem veszekedtem így, s most hogy így ez elsőként megtörtént… nem tetszett. Nagyon nem.

- Úgysem bírjátok ki sokáig, hogy ne beszéljetek egymással… ez tény. Megvárod szépen, míg hazajön, s átbeszélitek ezt az egészet… Ő sem hülye, hogy ne értse meg a te tetteidet… egyikőtök sem buta annyira… ismerlek titeket. Megoldjátok… mint mindig. – Joan-tól több mint értelmes gondolat származott ekkor… pedig jól tudom, hogy az alkohol vele aztán igazán megfordítja a világot.

- Mi van, ha nem bírok várni míg hazajön? – cselekedni akartam, nagyon pörögni kezdett bennem valami, ami nem hagyott nyugtot.

- Hogy micsoda? – rázta meg a fejét Roy hirtelen, s szinte el kellett kapnia, hisz majdnem esés lett a székről lerepülésemről.

- Van egy ötletem! – tartottam elé a mutatóujjamat, s igazán elszántnak éreztem magam. Több volt ez, mint egy ötlet… de még egy ilyen éjszakát nem vagyok hajlandó túlélni, de még egy órát sem.

- Micsoda? – érdeklődött azonnal, s furán méregette az arcomat. Tudta, hogy azért az éhgyomorra elfogyasztott bor is beszél belőlem. Lehet ez kellett ahhoz, hogy teljesen tisztán lássak.

- Meddig értek rá? – kérdeztem tőlük hátrafele menet a fürdő felé… csak remélni tudta, hogy nem most fogok egy hátast bemutatni.

- Mindkettőnknek szabad napja van. - reagált Joan hamarabb, mint Roy.

- Szuper… több mint szuper. – csaptam össze tenyereimet, majd eltűntem a fürdőben s alig 20 perc után már igazán felfrissülve, egészen új bőrbe bújva kerültem elő onnan.

- Mire készülsz? – Sadie-t etette éppen Roy, mikor én szinte, mint egy szélvihar pörögtem be a szobánk felé.

- Legyen az meglepetés. – kacsintottam rá, majd csak egy törülközőbe tekerve suhantam be a szobánkba s próbáltam kiválasztani a legtökéletesebb ruhát… egy angyali csodát. – Egy kérdésem lenne hozzád Roy… - néztem vissza rá a szoba túloldalából a vállam fölött.

- No és mi az? – kíváncsiskodott.

- Megvan még az ismerősöd a polgármesteri hivatalban? – mosolyodtam el…

Nem volt türelmem felszállni egy buszra, de még kedvem sem volt akár hívni egy taxit. Szinte szökkengettem az úton, míg a „Bite”-ba tartottam. Olyan tervem volt, minél jobbat még gondolkozva sem hozhattam volna össze. Spontán volt, de annál jobb. Nem akarok Vele egy élni… ennél többet akarok, s csak remélni tudom, hogy Ő is… akár most azonnal.

- Adora. – köszöntött az egyik új alkalmazott a Bite teraszán, mikor ő maga is befele tartott az üzletbe. – Jól érzékeltem, hogy a főnökünknek nem ez a mai nap a kedvence? – írta körbe igazán okosan azt, hogy Harry-nek valószínűleg elég paprikás a kedve.

- Azért jöttem, hogy változtassak rajta. – vigyorogtam rá sunyin, majd megveregetve a vállát otthonosan mozogva a helyen irányítottam lépteimet a konyha felé.

Harry nem volt a konyhában, s mivel láttam, hogy irodájának ajtaja egy résnyire ki volt nyitva sejtettem, hogy ott lesz.

- Lányok… kértem, hogy senki se zavarjon. – hallatta hangját, mikor lépéseket hallott, majd az ajtó is nyílt.

- Remélem, azért velem kivételt teszel. – álltam meg pontosan a küszöbön.

- Adora… - még mindig ott volt a hangjában az a keserű íz, mitől még mindig kivert a víz.

- Figyelj Harry… - nyúltam a kilincs után, s Ő pedig állt fel. Nem voltam benne biztos, hogy szívesen fogad… számítottam erre… de nem adtam fel.

- Te figyelj… ne itt… majd ha hazaértem beszélünk… - máris többet mondott, s mindezt halkabban, mint az este… nem tetszett ez nekem.

- Úgysem megyek el a nélkül, amiért jöttem. – zártam be magam mögött mégis az ajtót.

- No és mi az? – kérdezte… nem mozdult, nem jött közelebb hozzám, de még egy mosolyt sem eresztett el.

- Nem mi… hanem ki… ami azt illeti. – s vele ellentétben én igenis megindultam lépteimmel az Ő irányába.

- Dolgozok. – érzelemmentes volt a hangja, idegen, távoli.

- Neked is elmondom, ahogy a fiúknak is elmondtam… nem vagyok hajlandó még egy éjszakát így tölteni… nekem ehhez nincs elég erőm. Egyszerűen nincs. Nem hagyom, hogy ami olyan jó volt, csak úgy hirtelenjében elromoljon… nem engedem, hogy porszem kerüljön a gépezetbe. Szeretlek Harry… hát nem érted? Mindennél jobban. – s kettőnk közé emeltem az ujjamat, melyen ott pihent a gyűrű melyet tőle kaptam. Gyengéden simítottam meg azt, s elmosolyodtam az emléken.

- Ki mondta neked, hogy én, nem szeretlek? – kérdezte továbbra is távolságtartó hangnemében… mintha itt sem lenne.

- Soha senki nem mondott ilyen… - ráztam a fejemet, s emeltem fel tekintetemet. Muszáj volt a szemeibe néznem… annak ellenére is, hogy arca tele volt zöldes, kékes, lilás foltokkal. Gyomrom újra görcsbe szorult. -… de akarom, hogy te sem kételkedj abban, hogy én meg Téged szeretlek. Csakis Téged. – s ujjammal mellkasára böktem.

- Nem k… - kezdett volna bele, de megráztam a fejemet.

- De Harry… kételkedtél… egész este… egész tegnap… éreztem a szavaidban, éreztem a cselekedeteidben, éreztem benned… s ez így nem jó, mert ez fájt a világon a legjobban… el sem tudod képzelni mennyire fájt, hogy egyáltalán megfordult a fejedben, hogy számít az, amit Kit csinál. Sosem kellett a pénze… ezután sem kell, elhiheted. Ezt neked is meg kell értened. Nagyon szépen kérlek, hogy ne higgy egy percig sem az ellenkezőjében, hiszen azzal csak bántasz… s tudom, hogy te ezt nem szeretnéd… ahogy én sem szeretnélek Téged sosem bántani. – levegővétel nélkül mondtam el ezt neki, s miután befejeztem is alig mertem bárhogyan is cselekedni. Mozdulatlanul álltam előtte, pedig oly nagyon meg akartam simítani arcát, meggyógyítani a sebeit.

- Tudom. – motyogta, s bátortalanul nyúlt ujjaim után. Érintésétől egész testem megremegett, de mégis oly jól esett.

- Akkor elrabolhatlak a munkahelyedről? – léptem már olyannyira közel hozzá, hogy szinte asztalának szorítottam, de mellkasunk is összeért már. Nem tiltakozott, s ez egy jó jel volt.

- Az attól függ… - formálta lassan ajkaival az aprócska mondatot, s hátrasimította az arcomba lógó hajtincset.

- No és mitől? – álltam kicsit lábujjhegyre még akkor is, ha már magas sarkú volt rajtam.

- Ha megcsókolsz végre… - ragadta meg derekamat, s lazán felült asztalára, míg engemet meg tiltakozás nélkül a lábai közé vont.

- Mire sem vágytam jobban… - túrtam bele hajába, s engedtem annak az élvezetnek, mik ajkai az enyémekkel nyújtanak számomra. Ezért élek, s mindigis ezért fogok élni…

- Na, jó… nem erről volt szó. – a taxiban ültünk, vagyis inkább már akartunk onnan kiszállni, de ő nem volt hajlandó… szóval csak én mentem volna.

- Harry. – szóltam rá. – Az igazság az, hogy semmiről sem volt szó… két megállónk lesz a mai nap, ez az első… akkor is bemegyek, ha nem jössz...

- Azt várhatod, hogy ide egyedül még egyszer beengedjelek… - kapta el a kezemet abban a pillanatban, mikor a taxi kilincséért nyúltam volna a saját oldalon.

- Erről van szó, kérem szépen. – bólintottam, majd kinyitva az ajtót kislisszantam rajta, el nem engedve a kezét.

- Nem vagyok benne biztos, hogy itt engem meleg szívvel fognak várni. – jegyezte meg, de volt hangjában némi büszkeség is.

- Na, ezt most fejezd be… - fordultam azonnal eléje, megtorpantva járásában.

- Mégis mit? – kérdezte, mintha ártatlan lenne.

- Tudod te jól… - böktem mellkasára. -… így is elég lesz napokig néznem ezeket a lila foltokat rajtad. – emeltem igen magasra szemöldökeimet.

- Ő sem úszta meg, hidd el. – bújt a fülemhez, s súgta ezt ott kicsit sem megbánóan, de annál inkább örömittasan. Férfi.

- El sem hiszem, hogy erre büszke vagy… - forgattam a szememet, majd indultam volna megfele előre, de Ő visszarántott a karjaiba.

- Tudod te, hogy mire vagyok Én igazán büszke? – kérdezte, s egyre szorosabban, s szorosabban vont magához nem foglalkozva azzal sem, hogy emberek körülöttünk márpedig vannak, s talán pont miattunk nem tudta elhaladni. – Arra, hogy te az enyém vagy… s nem az övé.

- Adora… - Kate már akkor felállt asztalától Kit irodájának emeletén, amikor meglátott engem kiszállni a liftből… együtt Harry-vel. -… és Mr. Pearce. – nem vagyok benne biztos, hogy melyiket volt nehezebb kiejtenie. - … Kit éppen telefonkonferenciát tart, nem hiszem, hogy…

- Kate… engedd be őket… - nyílt az ajtó, s mintha a meglátogandó személy várt volna ránk, úgy várt az ajtóban.

- Jó. – állt el az utunkból, majd most már ténylegesen el nem engedve Harry kezét indultam meg az iroda felé. Most vagy soha. Nem mondom, hogy nem féltem, de azt sem állítom, hogy kevésbé lettem volna határozott, mint akkor, amikor ezt az egészet kiterveltem.

- Nem feltétlen tudom őszintén azt mondani, hogy örülök, hogy itt láthatlak titeket. – fordult felénk Kit mikor beértünk.

- Nem tartunk fel sokáig… - vettem át a szót inkább én.

- Hidd el én sem vagyok itt szívesen. – jegyezte meg Harry azért nem éppen túl barátságosan.

- Mielőtt elkezdenétek, fejezzétek be, mert nem vagyok hajlandó a macsó butaságaitokat hallgatni… - álltam meg pontosan kettőjük között. Nem mondom, hogy a legvidámabb trió volt ez, mit ez a hely láthatott… mert az biztosan nem volt.

- Minek köszönhetem a látogatásotokat? Foglaljatok nyugodtan helyet. – mutatott kanapéja felé, azonnal kedvesebb formába várva magát Kit… legalább próbálkozott, az hogy mindez hatásos volt-e… az más dolog.

- Nem szándékozunk annyi ideig itt maradni. – ráztam meg a fejemet azonnal. – Éppen csak azért jöttünk, vagyis önszántamból én vagyok az egyetlen, aki itt vagyok, hogy ismételten, s utoljára is elutasítsam azt az ajánlatot, mit tettél nekem… nem volt szükségem sohasem a pénzedre, s ezek után sem lesz… nem lenne helyén való, ha az ellenkezőjeképpen cselekednék. – próbáltam a legdiplomatikusabb arcomat elővenni.

- De Adora… - kezdett volna bele, de nem engedtem, hogy folytassa.

- Nem… - reagáltam rögtön. – Nézzetek egymásra, mit voltatok képesek művelni egymással e miatt az egész miatt… erről aztán szó sem lehet többet. Tudom, hogy nem lesz egyszerű… s hogy általában a bennetek megszületett haragnak az alapja én magam vagyok, de akkor is szeretném, hogy próbáljátok ezt nem megismételni. Csináltam az utóbbi időszakban egy-két butaságot, s tudom eközül a legcsúnyább kétségkívül az volt, amit veled műveltem Kit… de tudd, bármennyire is sajnálom… nem bántam meg. Szeretem Harry-t… mindennél jobban, és nem akarom, hogy ez így folytatódjon… hiszed vagy sem, mindigis fontos leszel számomra, de éppen ezért nem engedhetem azt, hogy bármi ilyen újra előforduljon… Sadie ebben a környezetben nem nőhet fel. – ráztam meg a fejemet, majd zsebembe nyúltam, s valami olyat húztam elő, amiről Harry sem tudott. Kit gyűrűjét. – Ezért szeretném ezt most visszaadni neked… mert ez nem az én gyűrűm… tudod te nagyon jól… - s gyengéden helyeztem a gyémánt gyönyörűséget tenyerébe.

- Tudom. – ismerte el… nem lehetett könnyű ezt neki kimondania, de megtette. – Azért néha… meglátogathatnám a kicsit? – semmi mást nem kérdezett, nem jegyezett meg semmi pluszt.

- Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne… - ráztam meg utoljára a fejemet, majd nyúltam a kilincsért, hogy utoljára kilépjek rajta… ahogy meg is tettem. Tényleg legeslegutoljára.

- Most már végre elhiszed azt, amit neked mondok? Azt hogy szeretlek? Elégedett vagy végre? – szegeztem Harry-nek a kérdéseimet rögtön akkor, amikor kiértünk a Centrumból.

- Olyannyira, hogy alig bírtam magam visszafogni, hogy neked ne essek a liftben. Hosszú egy pár emelet volt az. – nyelt egyet, s pördített maga elé.

- Idióta. – homlokomat mellkasának dűtöttem, s úgy szippantottam be illatát, majd éreztem, hogy ekkor megrezzent a zsebem. Kivéve a készüléket a zsebemből láthattam, hogy Roy küldte a „Hol vagytok már?” Üzenetét a világ összes kérdőjelével megspékelve.

- Mire készülsz Adora? – próbált puhatolózni Harry.

- Majd meglátod… - mosolyodtam el, s puszit nyomtam az arcára. -… de most sietnünk kell. – ragadtam meg a kezét, s indultam meg pontosan az ellenkező irányba, amelyről jöttünk.

- Hova is? – kérdezte kitartóan.

- Valahova… - válaszoltam sejtelmesen.

- Bárhova gyorsabban odaérünk kocsival, nem gondolod? – ajánlott fel egy lehetőséget, de én egy pillanatnyira sem álltam volna meg… nem volt szabad, hogy elterelje a fejemet.

- Gyalog hamarabb odaérünk. – mosolyogtam. – De több kérdésre nem vagyok hajlandó válaszolni, inkább csak siessünk, nehogy lekéssük a saját… - és majdnem kimondtam, de inkább elharaptam a saját nyelvemet.

- A saját? – nem jött rá… pedig majdnem kikotyogtam.

- Semmi, semmi…