Sziasztok! Íme itt lenne az előző talán sokkoló
résznek a folytatása… úgy hallottam várjátok, tessék most már olvashatjátok is!
Remélem tetszeni fog! Mindenféle észrevételt szívesen várok, bárhol ahol
megtaláltok! Jó olvasást addig is! Puszi Dorka
- Adora… mondj
valamit. – üveges tekintettel ültem a tárva nyitva lévő ablak előtt a kis
párnásított kiülőkén, s úgy szorítottam az ujjaim között a vízzel teli
poharamat… tudtam, hogyha felemelném azt, azonnal el is ejteném, s az átlátszó
kis szépség szilánkjaira törne. Remegett a kezem, ahogy egész testem…
egyszerűen nem nyugodott bennem semmi. – Kérlek… - Roy óvatosan próbálta kezét
enyémre helyezni, de automatikusan rántottam el előle enyémet, ezzel ügyesen
lerepítve a poharat, mely hatalmas csattanással földre zuhant és millió darabra
tört.
- Ne… - ráztam
meg a fejemet, s nem is tudom kértem-e tőle, vagy valójában könyörögtem.
Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, de könnycseppek mégsem csordultak le
bőrömön. Egyikőnk sem foglalkozott a szilánkokkal a lábunk alatt. Az újfajta
érzés belülről emésztett, s tudtam, hogy egyre jobban rombol lefele. Lesokkolt
a dolog, szó szerint köpni, nyelni nem tudtam. Csak bámultam magam elé és
ennyi… ez tellett tőlem.
- Adora… meg
kell nyugodnod… gondolj a picire. – folytatta mégis, de hozzám nem érve. Tudta,
hogy nem viselném el… megértette.
- Nyugodt
vagyok… - keserűen kacagtam fel, s megemeltem kezemet mi egyértelműen mutatta,
hogy nem vagyok nyugodt… nem tudtam megállítani a remegést.
Egyszerűen
olyan gondolatok üvöltöztek egymással a fejemben, hogy megfájdult tőlük
mindenem. Olyan hangosak, s kegyetlenek voltak, hogy nem bírtam velük a létet…
zsibogott az agyam. Ezzel szemben tudtam, hogy kívülről mindössze csak annyi
látszik, hogy mint egy hulla ülök ott… egy szellem.
- Joan
gondoskodik Harry-ről… próbálj legalább a kanapéra lepihenni. Hmmm? – próbálta
a lehető legjobban kezelni a dolgot, de egyszerűen semmiféle pozitív dolgot nem
tudtam befogadni… képtelen voltam rá.
- Ne mon… –
kezdtem volna bele, de azon nyomban pattantam fel helyemről, s úgy rohantam a mosdóba,
mert éreztem, hogy a gondolataim bonyodalma gyomromra letérve elérte azt, hogy
kijöjjön belőlem az, mi kijöhetett.
Nem törődve
azzal, hogy a fiúk bent vannak törtem fel a mosdó ajtaját, s estem a
mosdókagylónak… ez a hely közelebb volt, mint a konyha, s nem bírtam magamban
tartani, így döntenem kellett, s megtettem.
- Adora… - Joan
valódi ijedtséggel pillantott felém abban a pillanatban, mikor érkezésemet
meghallotta… nem is kellett látnia, hogy tudja, ott vagyok, hisz akkora zajjal
csapódtam be, mint valami meteorit.
Nem lehettem
szép látvány, ezt már belülről éreztem… szemeimből a könnyek megeredtek
miközben erőteljesen öklendezni kezdtem, s engedtem magamból kifele mindenféle
töltőanyagot. Az utóbbi három nap étkei szerintem egy alkalommal akartak
elhagyni engem… itt és most.
- Hagyd, én
tartom… Ssshhh… - Roy jött mögém, s szőke tincseimet fogta össze kicsi csurkában
a tarkómon egyik kezével, míg másikkal a hátamat simogatta, hogy jobb legyen… s
lett-e jobb? Erősen kétlem.
Keserű volt a
szám íze, s ezt bármikor ténylegesen felfogtam csak még jobban jött belőlem. Zúgott
a fejem, remegett a testem, s közben gyomrom tartalmát a mosdókagylóban láttam
gyülekezni… mindezt az összefolyó könnyemmel, taknyommal spékeltem meg. Alig
kaptam levegőt, de lenyugodni nem tudtam volna… nem éreztem azt, hogy az egy
lehetőség lenne.
- Adora…
levegőt is kell venned… kérlek. – Roy óvatosan suttogta nekem a szavakat, s
mindent megtett, hogy nekem könnyebb legyen, de nem voltam benne biztos, hogy
ezt a dolgot be tudom fogadni.
A
mosdókagylóban támaszkodtam egyik kezemmel, míg a másikkal hasamat fogtam…
egyszerűen nem tudtam elengedni… féltem, hogy nincs biztonságban, féltem, hogy
elveszik tőlem… csakhogy úgy hirtelen eltűnik. Mérhetetlenül rettegtem ettől.
Muszáj volt
összeszednem magam, legalább annyira összeépíteni magam, hogy ülni tudjak egy
helyben… egy barátnak szüksége van rám, s ez a barát Harry. Jézus Istenem Ő mit
élhet át? Belegondolni sem merek… a szívem szakadt, s szakad meg érte… látni
úgy Őt, olyan sebzetten, s lelkileg kisemmizve, tudtam, hogy nem számít mi
történt korábban az egyetlen egy fontos dolog az a jelen, s az, hogy nem
hagyhatom Őt egyedül… egyszerűen nem.
Nem láttam őt,
könnyfátyolom ilyet nem engedélyezett, de éreztem jelenlétét… Joan egy-egy
szavát elkapva pedig sejthettem, hogy a zuhanyzóban ül ruhástól-mindenestől, s
lakótársam úgy próbál belé valamiféle lelket varázsolni, vagy legalábbis a
külsejét megtisztítani a sok mocsoktól mi érte… ha belsőjével már nem érhet el
rögtön oly nagy csodákat.
- Jobb? –
kérdezte Roy abban a pillanatban, amikor kicsit megemeltem a fejemet, s úgy
hittem, hogy nem jön belőlem több. Bólintottam ő pedig vizes ruhával törölte
meg a számat, ahogy utána tette rögtön tarkómmal is.
Próbáltam úgy
lélegezni, hogy tüdőmet nem égetem szét, de ez esélytelen volt… olyan volt ez,
mintha minden egyes lélegzetvétellel kicsiny kések ezerjei jutnának le a
torkomon ezzel tüdőmet halálra kínozva.
- Jobb? –
hallottam újra a kérdést, de ezúttal nem Roy-tól, s nem is Joan-tól… hanem
Tőle. Ott volt mögöttem, éreztem teste vibrálását, hangjának fájdalmas súlyát…
fájt nekem is, de még mennyire.
- Lehet olyan? –
emeltem fel véglegesen annyira a fejemet, hogy a tükörbe nézhessek, s ekkor
három szempárral is találkozhattam volna egyszerre, de csak az Övében ragadt
meg a tekintetem. Vonzották egymást szemeink, mágnesként kapcsolódtak össze… a
gyomromban éreztem az eget rengető érzéshullámokat mik létre jöttek ekkor.
- Nem tudom. – szűkszavú
volt, de mégis válaszolt… minden egyes szava, betűje mélységes fájdalommal volt
átitatva, de mégis képes volt rám nézni, s ezt kimondani… olyan volt, mintha Ő
akart volna nekem segíteni, mikor éppen talán fordítva kellett volna ennek az
egésznek lennie.
Zöld szemei
körül piros, lila foltok, véraláfutások voltak s szája is felrepedt egy-két
helyen… de a sártól már megszabadult, ahogy észrevehettem azzal együtt
felsőjétől is. Csendben néztük néhány pillanatig egymást, a fiúk sem szólaltak
meg, tudták, hogy nem kell…
- Megyek… nézek
neked valami szárazat… - jegyezte meg Joan megsimítva Harry karját, s az ajtó
felé lépett. Harry az érintésre megrándult kissé, egész testében összerezzent.
- Segítek… -
tette hozzá Roy is, de mielőtt ő is elindulhatott volna megsimította a karomat,
s kedvesen bújt a fülemhez. -… megleszel? – érdeklődött… tudtam, hogyha azt
válaszoltam volna, hogy nem, akkor el nem mozdul mellőlem egy tizedmásodpercre
sem, de én nem így tettem… kellett a kettes társaság.
- Ühüm. –
nyöszörögtem össze valamit, s egy pillanatra az ő szemébe néztem csakhogy
válaszomat egy pillantással is pecsételjem.
- Azonnal
sikíts, ha valami van… ha megszédülsz, ha fáj… azonnal… értetted? Nem vagy
egyedül a testedben… mindenkire vigyáznunk kell. – mondta igazán határozottan,
majd megsimítva hátamat ő is Joan után lépett, s az ajtó becsukódott mögöttünk.
Csak mi maradtunk… csakis mi ketten.
Néhány pillanat
néma csend következett ismét, de ez valahogy egészen más volt, mint eddig… ez
csak még jobban a lelkem mélyéig hatolt, feltörve mindenféle zárat, lezúzva
mindenféle gátat.
- Ohhh… Harry…
- bukott ki a számból, s automatikusan megfordultam hirtelenjében, s megöleltem
Őt… muszáj volt. Tudtam, hogy ezt kell tennem. S habár furán kezelte eddig a
pillanatig mindenki érintését, mégsem tolt el… kezdetben nem ölelt vissza, nem
is vártam el tőle… de ahogy tört a jég, s olvadt fel éreztem, ahogy a cövekként
állásából lassan egy igazán csodálatos, s ragaszkodó ölelés bontakozik ki, s
fejét nyakamba fúrva kezeit hátamra fonva tart magához. – Shhh… - suttogtam
neki, s próbáltam megadni neki mindent mi tőlem telhetett… egy igazi baráti
támaszt, mert erre volt szüksége. Sosem láttam még így senkit… főleg nem egy
férfit ilyennyire összetörve, s nem minden a külső… a sztereotípiákkal
ellentétben a férfiak is lehetnek igazán érzékeny lelkek… s Ő az volt, ez most
egyértelműen megmutatkozott.
Vizes bőre
ruhámhoz tapadt, hajából csöpögő vízcseppjeim az enyémeket is megtalálták, de
ez volt a legkevesebb… szinte észre sem vettem. Testem a hideg, s tűzforró
között ingadozott egyik pillanatról a másikra, s ez most igenis jól esett. Neki
is szüksége volt rá, de nekem is.
Hirtelenjében
éreztem viszont, hogy térde nem oly biztos, s kicsit megbotlik saját állásában…
úgy fogtam meg, hogy ne zuhanjon. Azonnali kézfejére kulcsoltam ujjaimat.
- Hékás… hékás…
ülj le csak nyugodtan. – mondtam neki, s végül azt a megoldást találtam
hirtelen a legjobbnak, ha szépen mindketten leereszkedünk a földre, s ott ülve
igazán biztonságban érezhetjük magunkat.
- Köszönöm… és
sajnálom. – bizonytalanok voltak még a szavai, s látszott, hogy igen nagyon
erőlködött, hogy ezeket is összehozza, de sikerült neki.
- Nem, nem, nem…
- ráztam a fejemet, ahogy a hatalmas nagy csomagommal, mit manapság terhes pocakomnak
hívok nekem is sikerült leereszkednem pontosan vele szembe. -… nem kell.
- Nem tudtam
máshova… nem tudtam másra gondolni… sajnálom. – s minél többet beszélt annál
jobban ment neki… talán jól eshetett neki az, hogy valaki meghallgatja, s ha
úgy érezte, hogy beszélnie kell én ott voltam, hogy meghallgassam. Habár szavai
némileg még át voltak fűzve egy kevéske alkohollal mégis tiszták voltak
mondatai.
- Kérlek… ne. –
szóltam neki. – Örülök, hogy idejöttél… - mondtam neki tényleg őszintén.
- Komolyan? –
emelte fel a fejét, s volt annyi ereje, hogy ekkor beletúrjon hajába… némileg
felbukkant az a Harry, akit korábban ismertem. A szépfiú… aki most egy
sebezhető herceg. Egy elbukott.
- Komolyan.
Mire valóak a barátok… nem de? – s úgy tettem fel a kérdést, hogy komolyan is
gondoltam. Tiszta szívemből jött ez, hezitálás nélkül.
- Nem akarok
bekavarni neked… semmiképpen sem. Csak egyszerűen… - rázta meg a fejét, s igen
vegyes érzelmek hada száguldozott zúzott arcán.
- Szeretnél
róla mesélni… - közel sem foglalkozva azzal mit mondott, nem hagyva hogy rám
terelődjön a téma azonnal központba helyeztem azt a kérdést, mire úgy véltem,
hogy most készen áll… egészen közelinek tűnt, most nem olyan elveszettnek… de
meglehet ez csak a látszat volt. Nem tudni.
- Nem… még. –
rázta meg a fejét, s ha lehet szomorúbb képet vágni, mint eddig, akkor most
neki sikerült… a szívemben a tőr egy újabbat fordult. Torkom összeszorult, s
éreztem, hogy megfulladok… de nem volt szabad mutatnom ezt. – de ugye te… jól
vagy? Mármint… - nem tudta kimondani, egyszerűen ez nem sikerült neki, de ki
hibáztatni nem is tudná érte senki. Mi fájdalom lehet számára látni ezt? A
pocakomat. Nem tudnám feldolgozni… semmiképpen sem.
- Jól. –
suttogtam, s a fejem feletti kis mosdókagylószekrényben megkapaszkodva
próbáltam kicsit fentebb húzni magam, hogy felállhassak. – Lehet, hogy jobb
lenne, ha… - minél többet járt ezen az agyam annál jobban nem akartam Őt erre
emlékeztetnem. Egy új élet növekszik bennem, amit Ő nem kaphat meg… neki is
lett volna egy ilyenje, a barátnőjének lett volna egy ilyenje… de nem. Az
elveszett.
- Maradj… -
azonnal rávágta, s ahogy nekem sikerült felállnom Ő is mellém pattant. -…
kérlek. – támaszkodott a falnak, közelebb lépni nem lépett egyszerűen csak
velem emelkedett.
- Itt van Roy
is… Joan is… szívesen segítenek ők is… de én nem akarom, hogy… lásd, amit
látsz. – s minden erőmet össze kellett ahhoz szednem, hogy ne simítsam meg
hasamat, hogy kezeimet ne fonjam át rajta. Sikerült… megálltam.
- Adora…-
hangja kifejezetten különleges volt, nem tudtam megállapítani, hogy mire is
gondolhat… -… kétlem, hogy elhiszed… de jó látni téged… így. – s mondatának
végét egészen hatásosan megnyomta. Éreztette velem, hogy egyre gondolunk.
- Harry… - el
kellett fordítanom az arcomat, nem bírtam tovább nézni Őt… elvörösödtem, s nem
mert meztelen felsőteste virult felém, pedig az is megtehette volna hatását, de
most nem az volt… ilyenekkel most nem tudtam foglalkozni. Sokkal inkább a
kellemetlen, a fájó gondolat volt az, mi vörössé tett.
- Komolyan
Adora… - mondta, s éreztem, ahogy hirtelenjében megfogja a kezeimet két oldalt.
Nem tett semmiféle meggondolatlan lépést, egyszerűen csak ujjai közé vette az
enyéimet, s a jobbat megemelve az ajkaihoz emelte azt, s egy apró csókot lehelt
azokra… hosszant tartó apróság volt az, megvárta, hogy ránézzek… kitartott
addig.
- Jó. –
pillantottam Rá. – de muszáj ellátnom a sebeidet… nem bírom nézni azt, hogy így…
- elhúztam a számat, nem tudtam befejezni a mondatomat, de nem is volt
szükséges.
- Tudom, hogy
nem bírod a vért. – emlékezett rá, hogy mi is a viszonyom az említett dologgal,
de most ez közel sem zavart. Kényszert éreztem rá, hogy lefoglalva magamat
legalább minimálisan elviselhetőbbé tegyem számára a helyzetet.
- Nincs semmi
bajom vele. – igazán megerősödve mondtam ki ezt neki, mutatva, hogy igen bátor
vagyok… miatta. Én magam is elhittem azt, amit mondtam. – de jobb lenne, ha
előtte lefürödnél… jót tenne neked. – mondtam neki nyugodtan. – Nem tudom, hogy
tudod-e ezt a zuhanyt használni… - a lakótársaim hóbortja volt ez, főleg Roy-é,
hogy a zuhanyzás egy szent dolog, s a zuhanyunk valami ultramodern
csodakütyüvel volt felszerelve, minek használatát egy hétig kellett tanulnom
mire sikerült megjegyeznem. -… de segíthetek beállítani. – mondtam neki, s
oldalra fordulva meg is indultam a zuhanytálca felé. Nyomogatva a gombokat
pillanatokon belül pedig kellemesen kezdett csordogálni a felső zuhanyrózsából
a víz… még azelőtt kiléptem persze, hogy engem elkapott volna a fátyol… vagyis
szerettem volna kilépni, de mire megfordultam, s megtettem volna az első lépést
Ő cselekedett… megragadva ujjaim hegyét húzott vissza a víz alá. Ő kabin egyik
oldalának támaszkodott háttal, míg én a másiknak… s közben fogta a kezemet, el
nem engedte. Lassan, s egyenletesen kezdtünk mindketten elázni… s habár ez nála
nem sokat jelentett, nálam, annál inkább. Ő ekkor mindössze már egy
alsónadrágot viselt, de én teljes itthoni pompámban álltam előtte… ezúttal már
egyre jobban elázva. Nagyot kellett nyelnem… de mozdulni, kilépni nem tudtam.
Nem tett
semmit, csak nézett… nem tettem semmit, csak néztem Őt… tekintetét el nem
engedve próbáltam magamat ahhoz tartani, hogy nem szabad Őt végigmérnem… no, ez
nem jött be… oly természetes volt az, hogy feje búbjától kezdve lassan szépen
végigvezettem rajta szemeimet… egészen lentig. Megdobbant a szívem. Nagyon,
nagyon.
Minél több
mesterséges esőcsepp hullott ránk ruhám annál jobban tapadt rám… egyszerű fehér
pólóm, mi javában bő volt rám eredetileg most már pontosan adta ki formámat…
pocakom formáját. Vizes tincseim már nyakamra, homlokomra tapadtak, s nem úgy
éreztem, mint aki megázott sokkal inkább úgy, mint aki leizzadt… lehet
izzadságcseppjeimet is eltakarták a vízcseppek. Beletöröltem az arcomba,
csakhogy ne takarja semmi sem a látásomat… a falhoz voltam tapadva, nem tudtam
mozdulni… pedig kellett volna. Sehogy sem tudtam viszont azt eldönteni, hogy a
következő lépésem honnan jött. Kinyúlva a mosakodó pamacsomért vettem azt
kezembe, s jól átitatva tusfürdővel picikét közelebb lépve hozzá kezdtem
nyakától kezdve mindenét áttörölgetni. Innentől kezdve csakis a pamacsot
figyeltem, s úgy próbáltam minden négyzetcentiméterét mit elértem átmosni… nem
szólt, egészen ellazult. Éreztem, hogy lehunyja szemét, s szinte beleolvad a
falba. Hevesen dobogott a szívem, ahogy az Övé is… szinte ujjaim között
tapinthattam ezt. Csípőjénél lentebb nem mentem, lehajolni nem igen tudtam
volna, de ez nem zavarta… miután átmostam elől, megfogva ujjait óvatosan
fordíttattam meg testét, s úgy hátát is áttörölgettem… mindezt néma csendben.
Csakis fokozott lélegzetvételünk, illetve a zuhany hangja játszotta duóját a
szótlanságunk közepette… előbbit bármennyire is el szerettük volna rejteni nem
ment. Később már nem is erőlködtünk ilyesmivel.
Sosem
figyelhettem meg ilyennyire teste adottságait, ez volt az első alkalom, hogy
így szemügyre vehettem… kidolgozott izmainak köszönhetően a hab feszes bőrén könnyen
csúszott minden testrészén… háta igazán tiszteletreméltóan látványos volt, ahogy
karjai is. Sokat kellett nyelnem… igen nagyokat.
Ahogy
megfordult újra, s velem szembe került megint, eldobva a kis pamacsot kezembe
nyomtam egy kis sampont a fiúk adagjából, s picikét lábujjhegyre állva úgy
nyúltam kicsit bizonytalanul, ezúttal már szabad kézzel hozzá… nem tudtam
máshova nézni ekkor már csakis zöld szépségeibe. Gyönyörű szemei voltak,
égetően zöldek.
- Köszönöm… -
suttogta halkan, érezte, hogy meglehetősen fura ez a helyzet, de nem tett
ellene, hogy megtörténjen… sőt valahogy Ő kezdeményezte… én pedig nem
akadályoztam meg.
- Shhh. –
valamiért kicsit megrázva a fejemet mosolyra húztam a számat, s így tiltakoztam
ellene. Eszméletlen dús hajában, göndör tincsei most kesze-kuszán olvadtak
egyenessé. Ahogy végeztem fejbőrének masszírozásával óvatosan húztam el kezemet
tőle, vezetve végig azt arcán… tenyerembe mosolygott. Fájhatott mindez neki, de
mégis megtette… megragadva csuklómat pedig tenyerembe is csókolt. Ajkai
megégettek, majdnem felszisszentem.
- Mert megérdemled…
- pislogott hatalmas szemeivel, s ez volt az a pillanat, amikor az ajtó
hirtelenjében nyílt…
- Azt hittem,
már valami tör… - kezdett bele Roy mondanivalójába, de befejezni nem tudta,
hisz elég határozottan némult el mikor meglátott minket. Ismételten nagyot
nyeltem… egy hatalmas nagy gombóc került a torkomba.
- A kanapén
megágyalunk Neked… maradj éjszakára. – elkapva róla a tekintetem léptem el
tőle, majd úgy vizesen mindenestől nem foglalkozva semmivel indultam meg kifele
húzva magam után a nyilvánvalóan vizes utat.
- Ne… - suttogtam
ezt, mikor elértem Roy-hoz, s megráztam alig észlelhetően a fejemet… ezután egy
jó időre eltűntem a szobámban.
Levetve vizes
cuccaimat puha benti köpenyembe bújva vártam, hogy felivódjanak a cseppek
rólam, s így feküdtem le takaróm, s párnáim társaságába. Le kellett pihennem
egy kicsit… muszáj volt.
- Azt hiszem
elszenderedhetett… majd később beszélünk vele. – hangokat hallottam, mik
felébresztettek álmomból… merthogy álmodtam, nem is akármit. Hevesen vert tőle
a szívem, s kifejezetten összezavarta a fejemet… mintha ez egy ilyen tipikusan
időzített álom lett volna.
- Ébren vagyok…
- motyogtam nekik, s kicsit mozgolódva feléjük pillantottam. – Mennyi az idő? –
töröltem kicsikét meg a szememet, hátha az álmosság eltűnik belőle, s némileg
éberebb leszek majd.
- Hajnali 4 óra…
Harry most aludt el… megint. – mondták halkan, s hozzám közeledve betelepedtek
az ágyamba.
- Rémálmai
voltak? – kérdeztem félve, s bele sem mertem gondolni a válaszba. Fentebb
tápászkodva egészen velük egy szintbe kerültem, s úgy gubóztam be az ágy
háttámlájának dőlve.
- Kint beszélgettünk
vele még egy ideig, majd elaludt… adtunk neki gyenge nyugtatót, mert
egyértelműen szüksége volt rá, de nemrégen kiáltva ébredt fel… - mesélte Roy.
- Nem vettem
észre. – tettem hozzá igen szomorúan… úgy látszik igen mélyen sikerült aludnom
a történtek fényében is. Ez így elég bizarr… nem? Ha az ember fel van dúlva,
össze van zavarodva nem így szokott az lenni, hogy csak így elalszik, mint egy
kisbaba s nyugodtan alussza az igazak álmát.
- Nem is baj… -
simította meg a karomat Joan.
- Mesélt
nektek? – puhatolóztam egy kicsikét… hiába volt hajnali 4, és én hiába vagyok
sokáig alvó valahogy most könnyen váltam éberré.
- Mindent… -
válaszolt halkan Roy. -… de ne izgasd fel most ezzel magad. – ellenkezett rögtön.
- Nem… - ráztam
a fejemet. -… majd elmondja nekem is… amikor szeretné…- tényleg így gondoltam,
úgy hiszem ez volt a legmegfelelőbb megoldás.
- Szüksége van
rád… de ezt nem fogja így kimondani. Erős, de mégis igen érzékeny… ellenben
nagyon tudatosan hajtogatta, hogy nem akar bekavarni neked… mert Ő a barátod, s
nem kíván többet… így is többet tettél érte, mint amennyit megérdemelt volna. –
ismertette a további információkat Joan… igazán kedves volt.
- Ohh… - kaptam
a számhoz, s belegondoltam abba, hogy mi is mehet most az Ő fejében végig, s
csak reméltem, hogyha most elalszik, akkor egy kicsit tud pihenni is.
- Igazán
érzékeny lélek… nem gondoltam volna. – folytatta még az én Joan-om. – Soha életben
nem gondoltam volna róla ezt… ahogy Luana-ról, sem… - kezdett bele, de inkább
elhallgatott… jogosan.
- Ne… - ráztam
a fejemet.
- Azon
gondolkoztam, hogy a legjobb lenne, ha egy pár napra, legalább a hét elejére el
tudna szakadni a városból… de meglepő, hogy nincs olyan sok barátja, mint
amennyire számítanál. – magyarázta Roy.
- Megoldom. –
böktem ki rögtön, gondolkozás nélkül.
- Mégis mit? –
ráncolta össze rögtön szemöldökét.
- Volt egy fura
álmom… inkább útmutatásnak mondanám… - magyaráztam teljesen természetesen, meglehetősen
lenyugodtam ahhoz képest, hogy én is hogyan ébredtem. -… van egy dolog, amit
egy ideje meg kellene tennem… - hintettem el egy apró információt, s pocakomra
pillantottam, s míg láttam, hogy Joan nem értette elsőre addig Roy-nak rögtön
leesett…
- Newport-ba
mentek? – kérdezte meg nyíltan, mire Joan-nek majdnem kiesett a szeme.
- Meglátogatod
a szüleidet? Az anyudat? – kérdezett rá, mire bólintottam, de szerintem fele
annyira bátran sem, mint amennyire azt én elképzeltem. Nem törődtem vele.
- Meg…
meglátogatom őt…
- És mikor
jössz vissza? Ne adjak kölcsön esetleges egy sofőrt, hogy kényelmesebb legyen? –
kérdezte Kit a telefonban… reggel első dolgom volt miközben vonatjegyeket
nyomtattam, hogy felhívjam őt.
- Nem… nem
szükséges. Jó lesz a vonat is. Lesz időm gondolkozni legalább… - mondtam neki.
A teljes történetet elmeséltem neki, legalábbis az anyával kapcsolatos részét…
a Harry részét szándékosan hagytam ki, s nem azért mert nem akartam, hogy
tudja, hogy vele vagyok, hanem azért mert így is elég dologgal kellett az
említett embernek megharcolnia, s nem akartam tovább terjeszteni a dolgát. Nem
az én hatásköröm volt ez, s tiszteletben tartottam fájdalmát.
- Szívesen
megismerném a szüleidet… - hintette el ezt az apróságot. Elmosolyodtam.
- Meglesz rá a
lehetőséged… ha édesanyám nem kap szívrohamot abban a pillanatban, amikor
meglát… s nem átkoz el, akkor lehet róla szó. – forgattam a szememet
mosolyogva. – De lehet, újfent kitagad a családból… - gondolkoztam el ceruzám
végét megharapva.
- Csak nem
olyan vészes a dolog. – próbált kedves lenni.
- Majd
meglátjuk mit fog szólni, amikor a biszexuális lánya, akinek eddig a
legtartósabb kapcsolata eddig egy leányzóval volt beállít terhesen a
mesterséges megtermékenyítésnek köszönhetően… biztos repesni fog az örömtől. –
kínos vigyorral az arcomon mondtam ezt, habár ő ezt nem láthatta.
- De most itt
vagyok én neked… és itt is leszek. Ezt nyugodtan megmondhatod neki… - nem volt
semmi gonoszság a hangjában, pedig simán válaszolhatott volna úgy, hisz az
előző kis monológomban őt éppen nem említettem.
- Tudom… el
kell simítanom a terepet, hogy felkészíthessem őt rád… - mondtam, s ekkor
láttam, hogy Roy lép elém.
- Itt van a
taxi értetek. – jegyezte meg.
- Értetek?-
kérdezte Kit azonnal. Megugrott a szívem.
- Joan kikísér
a pályaudvarra. – vágtam rá rögtön… teljes mértékben hihetően.
- Jó utazást
akkor… kérlek vigyázz magadra. – mondta kedvesen.
- Hívlak, ha
megérkeztem. Szia! – köszöntem el, s még nem szakítottam meg a vonalat, mert
hallottam, hogy ott van még ő.
- Viszlát…
szerelmem… - ismételten nagyot dobbant a szívem, merthogy még folytatta: -…
szeretlek…
- Nem kellett
volna ezt… miattam… - a vonaton már kényelmesen elhelyezkedtünk a kis
helyünkre. Az út majdhogynem 6 órás lesz, így még szerencse, hogy a vonatok
errefele elég kényelmesnek mondhatóak.
- Neked el
kellett jönnöd onnan… - kezdtem bele. -… nekem meg ideje bejelentenem az unokát…
édesanyámnak. – simogattam meg a hasamat, s próbáltam tapintatos lenni… jól
fogadta a dolgot. Egészen jobban festett… persze a piros foltjai megvoltak, s a
sebek karján is ott ékeskedtek, de emberibbnek tűnt… talán tényleg tudott
pihenni egy keveset.
- Mire
számítasz? – kérdezte kíváncsian… próbálta terelni a gondolatait, s én ebben
pedig igenis partner voltam.
- A biztonság
esetére googleztam egy jó kis szállást, ha kirakna azon nyomban, hogy
megérkezünk. – vigyorodtam el kínosan.
- Apukáddal
beszéltél? – kérdezte.
- Ühüm… tesóm
kijön értünk a vasútállomásra, apa pedig próbálja visszafogni magát, hogy
nehogy elszólja magát… régen nem láttam már őket. – kicsit szomorúbb lettem ezt
a tényt megemlítve.
- Hiányoznak?
- Mindennél
jobban…
- Min dolgozol?
– kérdezte… még félúton is alig jártunk, s Ő eddig csendbe burkolózva
koncentrált a tájra, s én nem erőltettem a beszédet… neki is meg kell hagyni
józanon is, hogy gondolkozzon… volt miről.
- A magazin
különszámának az utolsó darabjait tenném a helyére… de egyszerűen nem megy a
koncentrálás. – ráztam meg a fejemet, s inkább le is hajtottam a gépemet, mert
felesleges volt szenvednem vele.
- Azt hittem,
hogy a táj nézése lenyugtat… de nem… pörög az agyam és szét akar robbanni. –
combján megtámasztotta kezeit és úgy fogta arcát tenyereibe, s igen mélyen
beleszántott hajába. – Egyszerűen nem megy… - rázta meg a fejét. -… ráadásul a
telefonom folyamatosan csörög… hiába van levéve a hangja, látom, hogy világít… -
mondta, s a készülékre mutatott mi kettőnk között az asztalon pihent
lefordított képernyővel. -… s az üzletet sem akartam így otthagyni… egy ilyen
hétvége után. – rengeteg mindenre figyelt egyszerre, s a gondolatok
megrészegítetté agyát, mindenféle alkohol nélkül.
- Figyelj csak…
- próbáltam valami elviselhetőbb kedvet varázsolni neki, s habár mágus nem
vagyok, s tudtam is elég erősen az előzményeket még megpróbáltam a lehetetlen. -…
minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek… okés? – kérdeztem tőle, s
felállva mellé sétáltam csak ezt pontosan nem most kellett volna tennem ugyanis
a vonat kicsit fékezve elérte azt, hogy Harry ölébe csüccsenjek.
- Fizikailag is
lefoglalsz? – nevetett fel, s Ő is viccesnek találta ezt a helyzetet, ahogy én
is.
- Én ezt nem
így terveztem. – kuncogtam fel ott előre hajolva már amennyire ezt pocakom
engedte. – De ha másnak nem leszek jó a jövőben úttorlasznak mindenképpen
alkalmas vagyok… - vigyorogtam.
- Én nem bánom.
– rázta a fejét, s segített felállni majd utána bentebb csusszant a másik belső
ülésbe és én leülhettem a mellette lévőbe, amiben eredetileg Ő ült.
- Joan intézi
az üzletet… nem kell aggódnod. Én meg beszéltem Lidia-val… a telefonoddal meg
nem kell foglalkoznod… még. – kacsintottam, s próbáltam minél bátrabbnak tűnni
majd megfogva a készüléket ügyesen beledobtam azt a nyitott táskámba, ami a
túloldalon volt előttünk.
- És mit szól
ehhez a párod… Kit? Mit mondtál neki? – kérdezte… nem bunkóságból, látszott
rajta, hogy tényleg érdekelte.
- Pontosan azt,
amit mondanom kellett… emiatt nem kell aggódnod. Okés? – kérdeztem tőle.
- Jártál már
valaha Newport-ban? – azonnal sikerült terelnie a témát, de hálás is voltam
érte.
- Sose nem… -
ráztam a fejemet. – Te? – kérdeztem vissza.
- Egy
alkalommal már korábban igen… de nagyon régen… de arra emlékszek, hogy meseszép…
olyan teljesen más világ, kicsit régimódi egy-két része, de szerintem épp ez az
adja a szépségét. – vallotta be.
- Egy vintage
város? Hujajjj… lehet, felvásárolom majd. – nevettem el magam tényleg őszintén.
- Lehet lesz
hozzá szava a helyieknek is… - mosolyodott el Ő is.
- Majd megnézem
azt… - jelentettem ki határozottan.
- Bocs Adora…
de te esküszöm, úgy nézel ki, mint aki lenyelt egy görögdinnyét… de úgy vagy 20
kilósat. – Brian mellett egy kereszteződésben lassított le, s ekkor pillantott
méretes hasamra. Kicsit meglepte a dolog… legutóbb nem így látott.
- Értékelem az
őszinteségedet. – ráztam meg a fejemet mosolyogva. – Anya tényleg otthon van?-
kérdeztem tőle. Nem gondoltam volna amúgy, hogy pont sikerül random módon
olyankor jönnöm, amikor anya épp szabadságon van.
- A héten
szabis… az érkezéseddel kapcsolatosan több forgatókönyvet is megírtam a
fejemben, kíváncsi vagyok melyik fog nyerni… - jegyezte meg a zsivány.
- Adora kb. 20
alternatívát sorolt fel az úton… - jegyezte meg Harry mögülünk.
- Sörétes
puskás verzió volt? Anya elkezdett vadászati tréningekre járni… ilyen
lövöldözős cuccra. Elég menő, de para is egyben… - folytatta.
- 21… 22… -
számolgattam a kezemen a további lehetőségeket, amikor is pedig lassan
leparkoltunk egy családi ház elé.
- Megérkeztünk…
- jegyezte meg csendben Brian. – még mindig nem akarod előre bejelentetni
magad? – kérdezett rá.
- Nem… - ráztam
a fejemet, s már azon nyomban nyitottam is az ajtót, de mielőtt kiszállhattam
volna Harry már kint volt, s segített nekem felállni az ülésről. – köszönöm. –
mosolyodtam el.
- Semmiség… -
rázta a fejét, s felkapta csomagjainkat Brian-nel együtt majd engem követve
indult meg a bejárati ajtó felé.
Az ajtó előtt
megálltam, s mély levegőket vettem… ki s be… ki s be… mint ahogy a jógán
tanultam. Már most tudtam hasznosítani a megszerzett tudást… szükségem volt rá.
- Minden
rendben? – kérdezte Brian, hisz aggódott értem ő is. Nagyot nyeltem, s
bólintottam majd éppen bekopogtam volna, amikor az ajtó eltávolodott tőlem… s
ott állt előttem ő. Anya. Hatalmasakat pislogtunk egymásra… minden bátorságomra
szükségem volt.
- Szia Anya… -
üdvözöltem őt, s a kép mit arca elém festett leírhatatlan volt… leírhatatlan.
