Exhausted (Keanu Reeves)

Sziasztok! Így hétfő este hoztam nektek egy random irományt, amit ha nem írtam volna meg, akkor talán nem tudtam volna elaludni. Egy kedves barátnőm kérte tőlem, s mióta alig 24 órája olvastam kívánságát tudtam, hogy nekem ezt meg kell írnom. Ez persze nem azt jelenti, hogy hűűű de nagy szám lett ez a kis novella, mert nem egy eget rengető néhány oldal, de ha egy kicsit is tetszik nektek (Neked, kedves Szilvi), akkor én már nagyon örülök! Ígérem írok én ennél izgalmasabbat is Nektek, de néha muszáj ilyet is írnom! Jó olvasást, szép estét! Dorka

Alap? „2 dolgot szeretnék látni csak: egy nagyon fáradt Keanut és masszázst.”

Szavak száma? 1732

Azt mondani, hogy fáradt voltam az enyhe kifejezés lett volna. Az irodában miközben a monitorom előtt gubbasztottam többször lepörgött a lelki szemeim előtt, ahogy a fejem a billentyűzetbe beleesik, s konkrétan munkatársaim majd úgy találnak rám, hogy nyálam az asztalról egy tócsából csöpög a földre, ott is megalkotva sajátos tavacskáját. Szabályszerűen fájt a szememet nyitva tartani, nem is tudtam rendesen erre utasítani őket.

„Nem élem túl a maradék 2 órát” – írtam meg Keanunak végül, mert egyszerűen az egyetlen egy dolog, amire képes voltam azt a fáradságból adódó hiszti, no de azt mesteri szinten űztem.

„Mentsd ki magad, 5 perc és ott leszek” – kaptam az üzenetet, szinte azonnal, s konkrétan már azt hittem, hogy álmodok, hiszen alapvetően azt tudtam a mai, s holnapi napjáról, hogy fullosan be van táblázva, s a legközelebbi alkalom, amikor láthatom az talán a hétvége lesz… talán. Lehet ezt az üzenetet már csak képzelődtem, hallucináltam, nem volt teljesen lehetetlen opció. „Komolyan mondtam, 3 perc és legyél lent!” – mintha csak a gondolataimban olvasott volna, szerintem tudta, hogy azt hiszem az üzenetét csak beképzeltem, egészen kiismerhetett már így az elmúlt 1 évben.

„Ne telefonozz a motoron!” – pötyögtem neki vissza miközben számára láthatatlanul grimaszoltam, majd a következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy éppen a táskámat kapom kezembe, s visszabújva magassarkú cipőmbe az irodám ajtaját célzom meg eléggé tudatosan.

„Piros.” – s ezt az üzenetet, már csak rövidített üzenetben láttam ugyanis egy célzott mozdulattal a készüléket a táskám mélyébe süllyesztettem.

- S… te meg? – egy munkatársam talán meglátott, ahogy talán kivágtattam az irodámból. Eleget túlóráztam mostanság ahhoz, hogy ezt megtehessem ezt kivételesen, így, ha bárkinek is bármi baja lenne távozásommal csak nyugodtan mondja a képembe, rúgasson ki, mert, ha legalább utóbbit megteszi, akkor legalább nyugodtan aludhatok… egy ideig.

- Csőtörés volt a lakásunkban. – kamuztam az első dolgot, ami eszembe jutott, de megállni egy pillanatra sem álltam meg.

- Az előbb jöttem arról… nem láttam semmit. – jegyezte meg egy munkatársam, aki éppen csak a nem megfelelő pillanatban szólalt meg, mint amúgy általában mindig.

- Akkor meghalt az aranyhalam… nem tök mindegy? – motyogtam nekik szememet forgatva, majd benyomva magam előtt a lift hívóját örültem, hogy az konkrétan azonnal előttem termett, nem lett volna türelmem várni rá 2 másodpercnél többet főleg a „ez meg mi a fenét csinál” pillantások kereszttüzében.

- Hosszú nap? – szólalt meg egy másik emeletről érkező kolléga, aki az egyetlen egy társaságom volt a liftben, s aki mosolyogva figyelte, hogy már az épületben rajtam a napszemüvegem.

- Hosszú évszázad… - feleltem neki, s az ajtón konkrétan majdnem kirepültem amint az kinyílott előttem.

- Azt hittem, hogy ma teljesen be vagy táblázva. – konkrétan ez volt az első mondatom, amint megláttam kedvenc Mr.-emet, ahogy motorjának támaszkodva, keresztbe tett lábakkal, s kezekkel vár engem. Nála az 5 perc az tényleg 5 perc.

- Neked is szia! – nevette el magát, hajába túrva, majd csak fejét rázta mire én megragadva bőrkabátja nyakát inkább csak közelebb rántottam magamhoz… vagyis csak azt terveztem, hogy magamhoz rántom, ugyanis amint hozzáértem konkrétan reá estem, karjaiba.

- Szia! – köszöntem ajkaira, ahogy ezúttal már én simítottam bele hosszú fürtjeibe. Ilyen nagyon közelről pedig jól láthattam, hogy szemei mily fáradtak a kedvesnek… a megszokottnál is lestrapáltabb volt az emberem, a szívem szakadt meg érte.

- A két lábamon alig tudok megállni. – ismerte be, s el nem engedett engem, örömmel fogadta ahogy enyhe borostáján pihen jobb tenyerem, s arcára úgy rajzolgatok újabb, s újabb láthatatlan köröket hüvelykujjammal.

- Nekem nem kell mondanod. – jegyeztem meg kínos nevetésem társaságában, majd nyakába hajtottam fejemet, s még úgy mesébe illően felemeltem fél lábamat, így megmutatva, hogy a magassarkú az irodai női lét egyik legkíméletlenebb tartozéka.

- Ezen segíthetünk. – suttogta halkan a fülembe, majd alig telt el egy pillanat, nem mintha fel tudtam volna fogni az idő telését most, ő fordított helyzetünkön, s míg ekkor már én támaszkodtam a motorjának, ő térdre ereszkedett előttem, s először jobb, majd bal lábamról is leemelte a körömcipellőmet, amit amúgy jómaga ajándékozott nekem néhány héttel ezelőtt. – Majd később… visszakapod. – kacsintott egyet s szépen velem egyszintbe emelkedett. – Csak ezt… csakis. – lehelt egy csókot arcomra.

- Azt hittem fáradt vagy… - állapítottam mosolyogva, majd segítségével felszálltam motorjának hátuljára, s fel is vettem a sisakot is.

- Rád? Sose… - vette fel ő is sisakját, s konkrétan a következő pillanatban már úton is voltunk, s ha a süvítő szél, ami ellen mentünk nem érte volna bőrömet miközben benne kapaszkodtam, talán ott őt fogva képes lettem volna elaludni.

- Szóval hozzád jövünk… - állapítottam meg mikor kocsi-, vagyis ezúttal motorfelállójában parkolt le.

- Praktikusság… ez a hely közelebb volt. – jegyezte meg, segített le a motorról majd ezzel a mozdulatával a vállára is csapott.

- Tudod… ha nem lennék annyira fáradt, mint akkor ellenkeznék… de most… - mondtam, s inkább csak csodálatos hátsó kilátásomban gyönyörködtem miközben ő előre kezdett haladni.

- De most inkább… hallgatsz. – állapította meg, majd fenekemre csapott kicsit.

- Meg azon gondolkozok, hogy vajon én mikor tudnálak becipelni így bárhova is… - jegyeztem meg.

- No te tényleg fáradt vagy… - mondta, majd következőleg már csak azt vettem észre, ahogy letesz az ágyára, majd a következő másodpercben arccal előrefele ő is mellém hull, pontosan, mint egy farönk.

Csak ahogy így rápillantottam egyértelmű volt, hogy mennyire fáradt is volt ő. Az egész teste oly összeesett volt, oly erőt vesztett, s bármennyire is próbálta mindezt titkolni vagy legalábbis nem teljesen felfedni a világnak, előttem ilyesfajta játéka nem jött össze. Ő ismert engem, én őt.

Túlvállalta magát az elmúlt időszakban, s attól függetlenül, hogy egy városban tartózkodtunk volt bő egy hete, hogy utoljára láttuk egymást, így hát a kimerültség csak hatványozódott a csillagos egekig, s tovább.

- Min gondolkozol? – arcát fel nem emelve a párnából, a matrac ellen beszélve kérdezte ezt, neki talán mindenhol volt szeme.

- Azon, hogy mennyire úgy nézünk ki, mint két nyugdíjas öregember… meg sem bírunk mozdulni a fáradtságtól és még csak… hétfő van. – nevettem el magam, s oldalamra fordulva ujjaimat hajába vezetve kezdtem el masszírozni fejbőrét.

- Oh… ohh…ohh… - ajkai közül egészen erotikus hangok buktak elő. Elmosolyodtam. – Ez… - s láttam nyaka bőrén, ahogy egész testét kirázza a hideg. - … ne hagyd… abba…- emelte fel a fejét kissé, hogy legalább valamiféle levegőhöz jusson.

- Van egy ötletem. – bújtam közelebb hozzá, hogy szavaimat fülébe súghassam halkan.

- Elteleportálsz kettőnket egy lakatlan szigetre életünk hátralevő részére? – tette fel a kérdést miközben nagy lassan megtámaszkodva jobb kezén felém nézett.

- Szóval… töltenéd velem életed hátra lévő részét? – kérdeztem tőle fáradtan mosolyogva.

- Csak veled… - ismerte el őszintén. - … meg azzal a cipővel ott. – bökött oldalra fejével, ahova ledobta a cipőmet, amit jómaga vett le rólam.

- Ohh te ember… - kuncogtam, majd minden erőmet összeszedve oldalra billenve teljes súlyommal lepördültem az ágyról, s habár lábaimat, mint ólomszerkezeteket éreztem testemhez csatlakozni szépen lassan elvánszorogtam az ő oldalára.

- Te meg… mit csinálsz? – mint egy lassított felvételű film, úgy fordult felém szépen lassan.

- Kelj fel!  - utasítottam, majd felé nyújtottam kezemet segítségképpen.

- Nem…- válaszolta könnyedén, egészen mintha egy kis óvodás lenne, aki ellent mond a felügyelőjének.

- De! – bólintottam határozottan, majd megragadtam a kezét, s addig tartottam azt, amíg hajlandó nem volt megmozdulni, s felállni velem egyszintbe.

- Az előbb még nyugdíjasnak gondoltál… most meg óvodásnak… hmm… - grimaszolt előttem mókásan.

- Te és a gondolatolvasási szokásaid… hihetetlen vagy. – ráztam a fejemet, majd szépen lassan kezdtem letolni róla kabátját miközben tekintetemet el nem szakítottam az övétől. Ha róla levettem egy ruhadarabot, azt az követte, hogy magamról is levettem egy hasonló kaliberű darabot, s mindezt ő néma csendben bírta. Talán még levegőt is alig vett, talán még pislogni is elfelejtett.

- Mondjuk… én már inkább vagyok nyugdíjas, mint te… - jegyezte meg végül, mikor amúgy már fedetlen testtel álltunk egymás előtt.

- Hát Mr. Reeves… ezt erősen kétlem… - mértem végig testét szemérmetlenül… miért? Mert megtehettem. Nincs olyan ember a világon, aki ránézne erre az emberre, aki itt áll előttem teljes valódi díszében, s megállapítaná azt, hogy nemrég töltötte be az 53. életévét. Több mint egy csodálatos emberi példány volt ő, egészen, mint valami égi csoda. Csak látványát magamba fogadva is végigfutott gerincemen a hideg.

- Megvan még az olajkészlet, amit tőlem kaptál? – tettem fel neki a kérdést, miközben óvatosan, egyetlen egy ujjammal kidolgozott mellkasához értem.

- Az alsó szekrényben. – billentette fejét balra, a fürdő irányába, s habár arca fáradt volt, ajkain megjelent egy drága mosoly.

- Helyes! – bólintottam gyengéden, majd vállát megsimítva lábujjhegyre állva megpusziltam ajkát, s kecsesen elvonultam a fürdőbe.

- Tudod… nehéz volt nem utánad menni! - jegyezte meg mikor visszaértem elé egy törülközővel, s a kis okos dobozkával a kezemben.

- Jajjj nagypapa kedves, mozdulni se bírsz, miről beszélsz! – adtam elő drámaian a helyzetet, majd leterítve az ágyra a nagy törülközőt először arra néztem, majd őrá.

- Nagypapa? – kérdezett vissza lesokkolódva.

- Psszttt! – ráztam a fejemet, befogva száját, s úgy böktem meg oldalt, s ezáltal ugyanúgy esett vissza az ágyba, mint jónéhány perccel ezelőtt mindezt tette még teljes ruházatában. – S most, ha nem bánod… - jegyeztem meg, majd a következő pillanatban fogtam magam, s felmásztam rá, s megülve hátsóján kezembe nyomva egy kis olajat dőltem előre, s kezdtem kidolgozott, izmos hátát masszírozni, ujjaimmal megdolgozni.

S ohhh istenem a hangok, melyek elhagyták az ajkait, már csak ettől is éberebb lettem, s máris megérte minden percét ez a tevékenységem.

- Szabaddá teszem az egész hetemet… - morogta elmélyült hangján ahogy ujjaimmal egyre erősebben, s tudatosabban jártam be testét. Tudtam, hogy tetszett neki, éreztem. Ahogy a pillanatok teltek, érintésem alatt teste úgy kezdett szépen lassan feloldani. - … az életemet. – folytatta halkan, s szemét lehunyva tartva pihentette fejét.

- Kettő pillanat semmittevés után meghalnál az unalomba. – jegyeztem meg neki halkan, fülébe súgva ahogy előre hajolva szinte mellkasom érintette hátát. Bőr a bőrnek, test a testnek, ez volt most a kapcsolatunk.

- Veled… nincs olyan, hogy semmittevés. – jegyezte meg, s mire felfoghattam volna, hogy mi történik egyik pillanatról a másikra maga alá tepert a legkisebb erőfeszítés nélkül.

- Én… akartalak… kényez… - hunyorogtam rá, majd amint befejezhettem volna ő közelebb hajolva ajkaimat ajkaival fedte el.

- Psssztt! – ismételte el ő is ezt a csendesítő szöveget.

- Ez az én állandó szövegem! – motyogtam neki, s igen nagyon kezdtem élvezni ahogy az olajok a testéről az enyémre is átcsepegnek, s közöttünk a súrlódás már inkább csak enyhe csúszás.

- Meglehetősen többet beszélsz, mint én… - harapott gyengéden ajkaimba, s nem igazán tudtam ekkor már ellent mondani neki.

- Ennyit arról, hogy fáradt vagy….

- Jah… ennyit arról…

Constanta (Sebastian Stan)

 Sziasztok! Hoztam is nektek végre egy újabb kis olvasnivalót, még azt a kis nehézséget is legyőzve, hogy múlthéten egy bögre kávét öntöttem gépem billentyűzetébe ezáltal nem működik rajta egy enter, s backspace sem (mire nem jó korábbi asztali gép billentyűzete ilyenkor, amit konkrétan két billentyűért tartok magam mellett, elég mókás). Remélem tetszeni fog ez az olvasmány, jó szórakozást hozzá! Köszönöm, hogy benéztetek hozzám, tudjátok a visszajelzéseket NAGYON értékelem (de tényleg, nagyon sokat számít, ha írtok nekem, megdobogtatja ám picinyke szívemet, jobban mint gondolnátok)! Puszilok Mindenkit, csudi nyarat Mindenkinek! Dorka

Összefoglaló? Egy igazán meglepetés kirándulás a román városba, jobban meglephet téged. mint ahogy gondolnád.

Szereplők? T/N (te neved) x 3 legjobb barátnő (Gina, Cat, Jessie) x Sebastian Stan

Szavak száma? 3745

Fogalmam sem volt, hogy hol is kezdődhetett ez az egész. Talán valahol ott, hogy az idejét sem tudtuk, hogy mikor töltöttünk együtt huzamosabb időt azon a lopott péntek esték kivételével, amikor egy hosszú munkahét után, valami csoda folytán összeegyeztetve szabadidőnket beestünk szokásos bárunkba, s néhány ital felett elbeszélgettünk arról, hogy mi is történt velünk az elmúlt napokban. Csak hogy amikor valami közös program ötlete felmerült úgy hittem, hogy a legtávolabbi hely, ahova eljutunk az Jessie szüleinek hamptonsi háza, ahova vissza- és visszajárunk hosszú idők után is, s nem arra, hogy átutazva az Atlanti-óceánt, s fél Európát egy számomra teljesen ismeretlen ország, teljesen ismeretlen tengerparti városában kötünk ki.

Constanta, Románia.

Ha nem a legjobb barátnőimről lett volna szó, akkor konkrétan erőszakkal kellett volna felcipelni testemet a repülőre, s valljuk be… azért így is volt szükség különféle trükkökre annak érdekében, hogy menni akarjak. Félreértés ne essék, őszintén akartam én a lányokkal időt tölteni, de onnantól kezdve, hogy négyünk közül én voltam az egyetlen egy, aki szingli volt, mondhatni elég tartósan, onnantól kezdve valahogy a négyes kis csapaton belül kialakult újabb kis csapat peremére kerültem. S nyilvánvalóan örültem boldogságuknak, hisz boldog vagyok, ha ők boldogok elvet ki nem tudtam tépni lelkemből, nem mintha ki akartam volna, de egyszerűen akkor is kimaradtam egy belső, titkos kis klubjukból, s néha ezen nehéz volt túllendítenem magam. Vessen rám követ, aki akar, de a véleményem akkor sem változna.

- Hmmm? – vettem le fejhallgatómat a fejemről ugyanis miközben épp egy könyvet olvasva hallgattam zenéimet, szemem sarkából láttam ahogy mellettem ülő barátnőm, Gina, mintha nekem beszélne, vagyis elég erősen próbálkozik vele. Vajon mikor jönnek rá az emberek így a technológiai világ közepette, hogyha egy embernek be van dugva a füle, s láthatóan zenét hallgat akkor az azt jelenti, hogy a további külső zajokat nem fogja meghallani. 

- Az ablak! – mondta ki egyszerűen, érthetően majd mielőtt visszakerülve a való világba felfoghattam volna ő barátiasan megfogta fejemet, s gyengéden az ablak felé fordította. 

- Ez gyönyörű! - mondta Jessie, szinte velem szinkronban. Éppen a part felé érve láthattuk az alattunk elterülő csodálatos román, természeti képet.

- Csak nem lesz olyan szörnyű ez az út, nem? – telepedett a nyakamba hátulról Gina, nem sok esélyt adva bármi légzésre… de talán nem is bántam mindezt.

- Hát, ha idő előtt meg nem fojtasz…- kuncogtam fel, mire ő csak egész felnőttesen összeborzolta a hajamat.

- Amint a szállásra értünk… lesz egy meglepetésem! – fordult hátra, felénk Jessie.

- Ha elmondod, hogy lesz egy meglepetés, akkor az már nem is annyira meglepetés, nem? – kérdeztem tőle grimaszolva.

- Hamarosan landolunk, kérjük foglalják el helyeiket, s csatolják be öveiket! – Jessie inkább csak szemét forgatva barátiasan leült újra helyére, mire mi úgy kezdtünk tenni, ahogy a stewardess kérte tőlünk.

- Te tudod miről van szó? – fordult felém Gina érdeklődve.

- Szerinted honnan tudnám? Azt sem tudtam, hogy tudja, Románia létezik… ez a nő mindig képes meglepni engem! – vallottam be, s könyvemet úgy tűnik ezúttal már véglegesen el kellet pakolnom magam elől.

- Hallottam ám! – hallottuk előről barátnőnk hangját, majd a magasba emelkedő karját is láthattuk, sőt azt is, ahogy hosszú ujjaival bemutat nekünk… de csakis úgy barátiasan.

- Örülök! – s így paskoltam meg székének tetejét.

S az, hogy meglepett-e a város már az első pillanatban? Az enyhe kifejezés lenne így kijelenteni. A látvány, az utcák barátságos, hívogató hangulata még a párás, meleg, európai nyári levegőt is feledtetni tudta velünk, amitől általában bőrünktől szeretnénk megválni, mint egy ruhától, de most nem így történt. Abban a pillanatban, hogy lábunkat kitettük a repülőtérről keresve egy nagyobb taxit, ami elvisz minket a szállásra tudtuk, hogy ez a hely bármennyire is ódzkodtunk tőle (na jó, csak néhányan, főként én) igazán kellemes csalódás lesz számunkra, s mindez még az első benyomás része volt. S ekkor jött a szállás története.

- Azt mondtad… azt mondtad, hogy elintézed. De ez… wow. – Gina konkrétan a táskáját az előszoba földjének közepére ledobva tekintetét csakis a hatalmas belmagasságú falaknak szentelve pördült meg előttünk, mint egy gyerek.

- Biztos, hogy jó helyen járunk? – toltam fel szemüvegemet fejem tetejére, s engedtem el bőröndöm fogókáját. – Mármint ez… - s tényleg nem tudtam megtalálni a megfelelő szavakat, hogy le tudjam írni azt, ami éppen a szemem elé tárul. Igen… Jessie családja gazdag, a szó azon értelmében, amit amúgy egy halandó fel sem tud fogni (vagyis mi), s ennek az életnek egy-egy részébe az évek alatt mi is beleláthattunk, de ez a hely minden eddigit felülmúlt.

- Apa egy üzlettársáé a hely… s megkaptuk tőle ezt a csodát a következő 2 hétre, teljes ellátással… mint… eljegyzési ajándék! – jegyezte meg nekünk teljesen normálisan, miközben mindegyikünknek háttal állt.

Néhány pillanatnyi néma csönd ült a társaságunkra. Szerintem mindhárman, akik éppen csak most hallottunk egy igazán friss információt barátnőnktől, próbáltunk rájönni, hogy tényleg jól hallottuk-e azt, amit? Mindhármunk arckifejezése ugyanaz a „ezt most ti is hallottátok” kérdést sugározta.

- Jack eljegyzett! – s Jessie volt az, aki megtörte a csendet, s fordult felénk ekkor már ujján a gyönyörű eljegyzési gyűrűjével, amit ekkor már éppen csak akkor nem vehettünk volna észre, ha vakok vagyunk ugyanis megjelölt kezét konkrétan a képünkbe tolta. – Össze fogunk házasodni az ősszel! – ordította el magát boldogságában, mire mi hármunknak is eljutott az agyáig, hogy mi is történik éppen, s mintha a legjobban koreografált csapat lennénk egyszerre ugrottunk barátnőnk nyakába, miközben az előtér olyan félig kimondott szavaktól visszhangzott örömteli hangulatunknak köszönhetően, hogy „uramisten”, „vééééégre”, „koszorúslány leszek”, „gratulálunk”.

- Szóval ez végül is… a lánybúcsúd? – tette fel Gina a valódi kérdést.

- Mondhatjuk úgy is… - gondolkozott el Jessie, arcáról levakarhatatlan mosoly kíséretében. Az igazság az, hogy meg tudtam érteni, s őszintén tudtam örülni neki. Bármiféle irigység is lakozzon a lelkemben a három lány iránt (amit nyilvánvalóan nem tennék szóvá sose, hisz nem tehetnek róla, a szerencsétlen én vagyok, s nem ők), most úgy ahogy volt tűnt el egy időre. - … nagyon rég töltöttünk már együtt ennyi időt és azt hiszem megérdemeljük! – vallotta be, s jobban egyet nem tudtam volna vele érteni.

- El sem hiszem, hogy mindezt magadban tudtad eddig tartani! – ráztam a fejemet elképedve, hisz attól függetlenül, hogy nem találkoztunk nap mint nap, telefonon állandó kapcsolatban voltunk egymással megosztva napjaink érdekes, s kevésbé érdekes részeit is egymással, s egy ilyen kaliberű információ eltitkolása több, mint elképzelhetetlen volt. Eddig a pillanatig.

- Ugye? Én sem. – nevette el magát.

- Az abszolút meglepetés még az lenne, ha kiderülne, hogy T/N is el van jegyezve. – cukkolt Gina kedvesen, elérve azt, hogy mindhárman felém nézzenek.

- Hahahaha… - fintorogtam felé kínos mosolyom bájával. - … te még mindig szörnyen vicces vagy. – ráncoltam homlokommal együtt orromat is.

- Jól van… jól van… jól van… - tárta szét karját Cat. – A következő a tervem: lepakolunk, zuhanyozunk, bikinibe bújunk s eszünk valamit ugyanis én éhen halok pillanatokon belül…

- Azt hiszem egyet kell értenem veled kedves. – bólintott határozottan Jessie.

- Valamit kihagytál kedves… - forgatta a szemét Gina, majdhogynem felháborodottan.

- Mégis mit? – kérdezett vissza Cat.

- A koktélozást… a koktélozást. Ettől a pillanattól kezdve csak azt vagyok hajlandó fogyasztani addig a pillanatig, míg a hazafelé nem tartó repülőre fel nem teszem a lábam. Szóval… kezdődhet a nyaralás! – ordította el magát, mintha éppen csak egy tinilány lenne, aki élete tavaszi szünetét kezdte volna el.

S szó mi szó nem volt rossz dolog a hosszú repülőút után egy zuhanyt venni, majd belebújva a lehető legkisebb anyagú bikinibe letelepedni a csodálatos medencepartjára, mert, ha a ház gyönyörű volt, akkor a kertje még azt is felülmúlta.

- Kicsit azért még élőholtnak érzem magam! - huppantam le melléjük az asztalhoz, ahol a napernyő épp annyi árnyékot adott számunkra, amennyi megvédett minket az éles napsütéstől.

- A színed is hasonlóképpen mutatja… - csípte meg Cat a vállamat, s hiába tagadtam volna nem éppen nekem volt a legnyáribb bőrszínem közülünk… na jó, pontosan úgy néztem ki, mint egy vámpír, de kit érdekel? Az irodai munka ártalma, ezzel nem tudok mit kezdeni.

- Lesz két hetem színt szedni magamra… talán azzal tudok mit kezdeni. – kacsintottam rá, majd nyelvemet nyújtottam ki rá.

- A személyzet csak holnap kezd, szóval addig egyedül kell túlélnünk a házban… - adta tudtunkra Jessie majd egy nagy tálca ételt tett le elénk az asztalra, gondolom, amit még időben idekészítettek nekünk.

- Személyzet? Hmmmm. Lehet el sem hagyom többet ezt a házat… - jegyezte meg igazán őszintén Cat, majd magához ragadva egy tálat kezdett jóízűen falatozni belőle.

- No és mit szólna ehhez George? – kérdeztem tőle kedvesen.

- A pasid fő céljának annak kell lennie, hogy mint barátnőjének boldogságát a sajátja elé helyezze… s lám tessék, ez lesz az én boldogságom. – válaszolta szemrebbenés nélkül.

- Máris értelek… - bólogattam jól szórakozva sajátos magyarázatán.

S aznap tényleg ennyit tettünk. Kipihenjük a repülőút fáradalmait, s az agyunkkal szórakozó időeltolódást címszóval hol a napágyakon, hol a matracokon a víz felszínén, s néha még szobáinkban is aludtunk egy keveset. A szervezetünknek csak úgy érkezésünk után 2-3 órával jutott tudtára, hogy nagyon nem Amerikában vagyunk már, s ez meg is látszott rajtunk, tényleg zombikká váltunk.

- Jó reggelt! - szemeimet dörzsölve, mindössze csak egy lenge köpenyemet magamra tekerve sétáltam le a konyhába, ahol már a lányok jóízűen reggeliztek.

- Akarod mondani délutánt! – javított ki Cat, majd kedvesen felém nyújtott egy bögre kávét. Jól tudta mivel működik testem, napszaktól függetlenül.

- T/N… ő itt Maria, Maria ő itt T/N. Maria a szakácsunk a két hét ideje alatt… - mutatta be a társaságunkban ismeretlen nőt számomra Jessie.

- Jó…délutánt! – üdvözöltem én is kedvesen őt, majd próbálva nem leesni a magas bárszékről másztam fel arra, miközben vártam, hogy testem operációs rendszere, az agyam betöltsön végre. – Valami terv mára? – tettem fel a kérdést, amire tudtam, hogy azon nyomban választ fogok kapni.

- Azt beszéltük a lányokkal, hogy lemehetnénk a partra… van ott egy bár, amiről csak jókat írnak a neten. Ünnepelhetnénk! – kacsintott rám Jessie miközben ujjával játszadozott előttünk, vagyis konkrétan a gyűrűjével.

- Okés, én benne vagyok! – bólintottam, s mosolyogva fogadtam el a tál elkészült ételt, amit Maria éppen felém nyújtott.

- Wow, wow, wow. Ilyen könnyen? – lepődött meg Gina, majd kézfejét homlokomnak nyomva játszotta el azt a jelenetet, mintha éppen lázamat csekkolná.

- Attól még, hogy én vagyok az egyetlen egy szingli közölünk, s talán én vagyok az, aki a legkevesebbet jár el meló mellett szórakozni, attól még idióta nem vagyok… se apáca. Ez a hely vonz minket, nyilván megadjuk neki, amit akar! – tisztáztam az elképzelésemet számukra, s láttam, ahogy Gina álla konkrétan a földön koppan.

- Ohhh… én úgy szeretlek Téged! – borult nyakamba Cat mellettem, s puszilt nyakamba.

- Életünk legjobb nyaralására! – emelte fel poharát először Jessie, majd mindannyian követtük őt tettében. Egy kis reggeli, akarom mondani délutáni mimóza sosem árthat meg az embernek.

- Tudd, hogy én öltöztetlek fel estére… - bújt fülemhez Gina, s jelentette ki mindezt úgy, hogy hallatszott hangjában, hogy a nem itt a válaszok között nem volt opció. 

- Szóval… hol a ruha? – kérdeztem tőle, ahogy tükre előtt álltam éppen abban a fehérneműben, amit néhány perce adott át nekem.

- Ez…a… ruha. – kacsintott rám, majd vállam fölött elém engedte a pár cipőt is, amit nekem szánt.

- Nope. Szó sincs róla. Ez egy… kombiné, nem egy ruha. – mocorogtam izgágán a tükör előtt, s nem igazán éreztem úgy, hogy ez a picinyke anyag bármit is fedne belőlem, mert szó mi szó nem fedett majdhogynem semmit. – Ez a cipő pedig pontosan egyenlő az öngyilkossági kísérlettel. – vettem el tőle a cipőt, amit amúgy türelmesen tartott előttem.

- Hisztinek helye nincs, felveszed és kész! – jelentette ki miközben két oldalt tenyerét vállaimra helyezte.

- El akarsz adni valakinek vagy mi? – nevettem fel, s őszintén sírni is tudtam volna magamra gondolva.

- Hát, ha jó pénzt adnak… megfontolom. – válaszolta megpaskolva vállamat.

- Uram irgalmazzon…

- Meg… ne… szólaljatok! - csak már rám vártak a lépcső alján a lányok, amikoris a Gina által összekomponált lényem óvatosan lelépegetett az emeletről. – Erre szükségem lesz. – gond nélkül vettem el Cat kezéből az én számomra elkészített koktélt, majd miután azt konkrétan egy szemrebbenés nélkül felhajtottam, az övét is kivettem a kezéből. – S erre is. – mondtam gond nélkül, majd amint az új poharam is kiürült már indultam is a kijárat felé.

Jessie intézett nekünk fuvart, s a jó istent is áldottam ezért ugyanis nem tudtam pontosan megsaccolni, hogy mennyi időt tudok majd kibírni ezekben a magas sarkokban. Szép, szép, szép volt a cipő, de önszántamból éppen csak akkor vettem volna fel, ha ki akartam volna törni nyakamat úgy kb. szándékosan.

- Ha kitöröm a nyakam… vagy bármi ilyesmi az a ti lelketeken fog száradni! – dőltem hátra a kényelmes kis boxunkban, amit úgy tűnik Jessie még időben lefoglaltatott nekünk.

A hely tényleg tele volt emberekkel, a hangulat pedig igazán forró volt. Nyár volt, s ezt az emberek érezték is, s örültek neki, na de még mennyire.

- Mintha bánnád… - csitítgatott Cat, s úgy nézett körbe a teraszon, mintha éppen prédájára vadászna, de jól tudtam nekem keres valakit. Ha akarta volna, sem tudta volna tagadni, de ő szemérmetlenül pislogva körbe, nem is akarta tagadni mindezt. Egyikőjük sem akarta tagadni.

- Nem, nem bánom. – azt hiszem az alkohol kezdett dolgozni bennem ugyanis válaszaim még jobban köntörfalazás nélküliek voltak. Jó volt végre tényleg ellazulni egy kicsit, s ha most ehhez egy picinyke alkohol kellett azzal nincs probléma. Egyszer vagyunk fiatalok, nem? De.

- Az a srác ott… mióta megérkeztünk csak téged néz. – bökött előre poharával Gina. – Konkrétan leöltöztet… - folytatta.

- Alig van rajtam valami, nem nehéz… - válaszoltam úgy, hogy a fiú felé sem néztem. Eddig a pillanatig. Amikor viszont felé néztem, s a tömegen keresztül átvilágító gyönyörű kék szemeivel összetalálkoztam szinte automatikusan olvadtam vissza a kanapéba, lesütve a szememet a combjaimra. Magas, edzett alakjának, még így távolról is jól kivehető tökéletes arccsontjának a borostája mellett a kék szemei tökéletes ékkövei voltak.  – Nem is engem néz. – ráztam a fejemet, s inkább megittam a poharam tartalmát, minthogy beszéljek. Szó mi szó egy pillantásával levett a lábamról, mert éppen csak ekkora volt az ereje a tekintetének. Csak ekkora.

- Szóval eddig tartott a bátorságod? – bökött oldalba Jessie.

- Értem én, hogy jó móka ez a keressünk valami kamatypajtit T/N-nek, de attól még egy pár korty alkoholtól sem leszek más ember, ami… - tártam szét a karomat beismerve azt, hogy ez vagyok én. Azonnal előbújt belőlem a valódi énem. Gyors váltás, nem?

- Hékás, hékás, hékás! – fogta meg a vállamat kedvesen Gina.

- Nem, nem, nem, ti nem értitek! – nevettem fel kínosan.

- Akkor mondd el, hogy megértsük! – kérte kedvesen Jessie.

- Egy dolog, hogy old rajtam az alkohol, s egy dolog, hogy ismerős arcok között nagy lehet a szám, mert nem tagadom, hogy az, de amint meglátok egy ilyen embert, aki érdekelne egyszerűen az agyam felmondja a szolgálatot. Szó szerint férfi analfabéta vagyok, de szerintem erre ti is rájöhettetek már. Dög vagyok igen, mert tetszek magamnak a tükörben, most pedig kifejezetten… de nem tudom elképzelni, hogy pl. Neki kellhetnék… mármint… nem. – ráztam a fejemet, s őszintén örültem annak, hogy a pincér újratöltötte poharainkat mert így legalább nagy felesleges monológom közepette nem száradt ki a torkom.

- Te T/N bolond vagy. – rázta a fejét Jessie.

- Mióta nem voltál már férfival? – kérdezett rá Gina szemrebbenés nélkül. Csodálkoztam igazából, hogy ez a kérdés amúgy ezidáig nem hangzott el.

- Túlságosan régóta… - forgattam a szememet, majd felhajtva a poharam tartalmát minden erőmet összeszedve két lábra álltam a toronymagas cipellőkben. - … azt hiszem most elmegyek egy kicsit levegőzni. – jelentettem ki megigazítva a ruhámat magamon, majd kezdtem óvatosan távolodni a lányoktól.

- De a szabad levegőn vagyunk… - hallottam Gina hangját még, de inkább nem is foglalkoztam vele.

Kellet egy kis egyedül töltött néhány pillanat, mielőtt újra barátnőkompatibilis leszek. Csak egy kicsi. A mosdóba is elsétálva, kicsit frissítettem magamon, s ahogy a tükörbe néztem próbáltam nem azt látni magam előtt, ahogy az a férfi néz engem. Attól a pillanattól kezdve, hogy a lányok felhívták rá a figyelmemet, a lelkem felmondta a szolgálatot. Egy pillantás volt, egy elkapott tekintet, s konkrétan máris a bőröm minden egyes négyzetcentiméterén éreztem szemeit. S hogy beindult-e a fantáziám? Mondhatjuk úgy is. Egyszer pillantottam szemeibe, s konkrétan a fejemben már ott jártam, hogy ő már valahol a lábaim között. Talán éppen csak ennyire voltam elkeseredett. Na jó… az az ember tényleg gyönyörű volt, s ha ezt így távolról megállapítottam vajon mit mondanék közelebbről? Ohhh.

- Egy vodkanarancsot… - álltam meg a pultnál, csakhogy a pultos nem igazán értette, hogy mit is akarok. Mennyi volt az esélye, hogy kifogtam az egyetlen egy kezdő embert, aki angolul nem igazán értett? Már majdnem felsírtam kínomban, amikoris egy alak közelebb hajolva hozzám, mellettem előre nyúlva rendelt valamit, tökéletes román kiejtéssel. S ekkor oldalra néztem. Ő volt az. A férfi az előbbről, teljes mértékben testközelben. Még szerencse volt, hogy támaszkodtam a pultban ugyanis szabályszerűen éreztem, ahogy a lábaim meginognak alattam, amint ránéztem.

Valamit motyogott, amit nem értettem, majd felém tolta az egyik poharat, amit a pultos adott neki.

- Ohhh… hát persze, hogy az egyetlen egy ember, aki felkeltette a figyelmemet, az nem is beszéli a nyelvemet! – motyogtam magamban kínomban, amikor újfent idegen szavak hagyták el a száját. Próbáltam ugyan mosolyogni szerencsétlenségemben, s megköszönni az italt, s hogy nem fogadom el azt, amikoris rám mosolyogva közelebb tolta azt felém.

- Ugyan mit számít ez már nekem! – beszéltem magammal mert láthatólag ő nem értette azt, amit én mondok, s őt meg én nem értettem, majd pislogás nélkül gurítottam le az italt, amit kaptam. Ez az én szerencsém. – Közelebbről még helyesebb. – hunyorogtam, s úgy folytattam magammal a csevegésemet, s konkrétan szabályszerűen fájdalmat éreztem akkor, amikor a közel lévő borostás arcát nem érinthettem meg… mármint megérinthettem volna, de nem tudtam. Saját magam szabotálója voltam.

Valamit kérdezett. Nem értettem. Újfent megismételte a kérdését, de én továbbra sem értettem.

- Bárcsak érteném mit mondasz kedves gyönyörű ismeretlen! – néztem rá, s talán igen, talán nem, de végig pásztáztam már így közelebbről is alakját, s ohhh a lelkem, testem, mindenem elveszett. – Bárcsak… - ismételtem ajkaimat beharapva, mire ő óvatosan megragadta ujjaimat, s a táncparkett felé húzott.

S én mit csináltam? Nem ellenkeztem. Az alkohol hatása a szervezetemben azt hiszem ekkor érte el a tetőpontját ugyanis minden félelem nélkül követtem őt. Lehet pedig csak egy sorozatgyilkos, s így fűzi be az áldozatait, de legalább akkor egy gyönyörű ember kezei között halhatok meg, végül is ez is egy életcél nem?

A parkettre érve pedig míg ő a derekamra helyezte ujjait, addig én a nyakába fontam a karjaimat. A falatka ruha mi rajtam volt éppen a semmivel volt egyenlő így konkrétan érintését tényleg a felhevült bőrömön érezhettem. Alakjaink a zenére mozogtak, de valahogy fülemig mégsem jutottak el a valódi dallamok, valahogy csak is szívem heves dobogását éreztem testem minden porcikájában. Ilyen közelről látni egy ennyire gyönyörű férfipéldányt egyszerűen nem mindennapi pillanat volt. Ráadásul táncoltam vele, testünk együtt mozgott, egymáshoz érve.

- Valós vagy te egyáltalán? – nyakáról elhúzva jobb kezemet tenyerembe temettem azt, s ez tetszett neki. – Tuti nem. – ráztam a fejemet, s habár láttam tekintetén, hogy nem ért, mégis jól szórakozott, végül is csak egy jót táncoltunk vagy mi. – Tuti nem… - ismételtem el, mire egy pillanat alatt fordított meg, háttal így magának elhelyezve engem, s engedte testünket ezúttal egyértelműen egymásnak olvadni, majd szépen lassan tenyere derekamról a hasamra csúszott, s úgy tartott magához közelebb, s közelebb. – Ohhh… te jó ég… - vetettem fejemet hátra vállára. Szexuális frusztráltságom közepette konkrétan majdnem felnyögtem hangosan ott mindenki előtt. – S még a lányok megkérdezték, hogy mikor voltam utoljára férfival... te jó ég. – azt hiszem elfogadtam azt a tényt miszerint a hangos beszélgetésem egy idegen, angolt nem beszélő ember előtt egy, talán a legmegfelelőbb terápia a lelkemnek így csak folytattam, s folytattam azt. – Ha lenne kb. csak fele annyi bátorságom, mint nekik… már rég rád másztam volna, áruljon el ez bármit is rólam. – jegyeztem meg magamnak, s isten bizony mondom ekkor mintha a férfi tartása kicsit szorosabb lett volna. – Látni akarlak. – gondoltam magamban, majd visszafordítottam helyzetemet az előzőre, s kezei mik az előbb a hasamon pihentek, ezúttal már a fenekemet tartották gond nélkül. – Szerintem… még sosem láttam ilyen gyönyörű embert… - ráztam a fejemet, ahogy szabad kezemmel dús barna hajába túrtam. – Megérte eddig utazni… meg… egészen Európába… - hátravetve fejemet nevettem el magam, s a következő pillanatban mintha nem is gondolkoznék soha többet, ajkaimat az ajkaira vezetve kebeleztem be azokat, s azzal, hogy mi a fenét művelek éppen már nem is foglalkoztam. S hogy hogyan csókolt? A teljes mindenem beleremegett, az, hogy tartott magához erős karjaival azért a legnagyobb köszönet járt. Ajkai, mintha lelkemet érintették volna, s azt csókolták volna. Éreztem, ahogy egyszerre kiszívja belőlem az erőt, s feltölt energiával. Teljesen darabjaimra hulltam kezeiben.

- Ami azt illeti… New Yorkból származok… - ő volt az, aki megtörte a csókot, hogy levegőért jusson… s hogy megszólaljon, angolul!!!

- Hogy micsoda? Te jó ég… - s a felismerés, hogy beszéli nyelvemet pofonként érte testemet, s konkrétan bármennyire is ellépni akartam volna tőle mellkasára hulltam. - … te… értettél… mindent. – jegyeztem meg motyogva, s nagyon gyorsan azon filóztam, hogy vajon el tudnám-e onnan teleportálni magamat, de úgy azonnal.

- Mindent. – bújt a nyakamba gyengéden, s úgy húzta végig ujjait fedetlen hátamon. Belebizsergett mindenem, de tényleg mindenem.

- Azt hiszem most… elásom magam. – folytattam, majd ő szépen lassan apró csókokat kezdett lehelni nyakamra, s vállamra. – Miért nem szóltál? – emeltem fel végül fejemet, csakhogy tekintetem találkozhasson az övével.

- Mert szerintem eszméletlen aranyos voltál, hogy azt hitted csak románul beszélek. – vallotta be elkapva államat.

- Aranyos volt, hogy cenzúrázatlanul beszéltem egy teljesen idegenről? Te jó ég! – haraptam be alsó ajkamat, mire ő mutatóujjával megsimította azt.

- Sebastian… Sebastian Stan. – távolodott el kissé, s nyújtotta felém kezét én pedig… én pedig kezébe adtam kezem.

- T/N. – mondtam halkan, s egyszerűen nem tudtam nem a szemeibe nézni, szemeibe mely oly szinten égtek a vágytól mely még így alkohol áztatta tudatomban is egyértelmű volt, mármint nem lehetett másképp.

- Most már nem vagyunk egymásnak idegenek. – kacsintott, s így rántott vissza magához derekamnál fogva. – Mit szólsz ahhoz, hogy lelépünk innen, s én felajánlom szolgálataimat túravezetőként a szülővárosomban? – tette fel a kérdését én meg csak mindössze mosolyogni tudtam, mert egyszerűen még nézni is csodaszép volt ezt az embert.

- Más szolgáltatást is igényelhetek? – bukott ki a számból, úgy mintha agyam még mindig azt hinné, hogy ő nem ért engem. Meghaltam.

- Lehet róla szó! - bújt közelebb hozzám, s válaszát szinte ajkaimra adta át nekem.

- Akkor mehetünk! - s ekkor egy csókot lehelve az ajkaimra ujjait az enyémekkel fűzte össze.

- A barátnőidtől nem akarsz elköszönni? – kérdezte visszafordulva felém.

- Szerintem végig minket néztek, van egy olyan érzésem! - jegyeztem meg kuncogva, s feléjük sem fordulva magasba emelve kezemet integettem nekik.

- Egy nagyon jó és igaz érzésed…

Craving (Sebastian Stan)

Sziasztok! Tekintve, hogy beiktattam egy kis pihenést mára, órám sincs amit tartsak és egyedül is vagyok itthon, sőt még ötletem is volt, így hoztam nektek egy kis olvasnivalót! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Szép hétvégét! Dorka

Ihlet? Ez az Tumblr poszt

Szereplők? T/N (te neved) // Sebastian Stan // Chace Crawford // Jessica Szohr // Elizabeth Olsen // Nina Dobrev

Szavak száma? 3459

U.i.: A címért különös köszönet egy kedves barátnőmnek, Nikinek! 

- Most komolyan Chace… mi volt ez a kép? – tettem fel neki a költői kérdést, amit tudtam úgyis meg fog válaszolni, miközben gépem ölemben pihent, s az Instagram azon volt megnyitva én meg telefonon Chaceszel beszéltem.

- Úgy mondod, mintha akkora nagy baj lenne. – szabályszerűen magam elé tudtam képzelni arcát, ahogy direkt cukkol ezzel.

- „Itt van nektek Sebastian Stan, ahogy éppen T/N-el beszél a telefonon. Még akkor is harmadik keréknek érzem magam, ha T/N nincs itt. #fiatalszerelem” – olvastam fel Instagram posztjának címét egy az egyben őt utánozva.

- Tudod, hogy meg sem közelítetted azt, ahogy én hangzok. – csapott vissza rögtön utánzásomra, nyilvánvalóan nem a lényeget megragadva. Terelte a témát, amiben isteni tehetség volt, legalábbis ő így gondolta. – Mellesleg meg se próbáld beadni nekem, hogy nem veled beszélgetett Sebastian… - tette csak azért is hozzá.

- Miért próbálnám? – tudom, hogy tudta, hogy Sebastian alig 10 perccel ezelőtti beszélgetőpartnere én voltam, főleg mert Sebastian elérte azt, hogy Chacenek is köszönjek hangosan, tekintve ahogy ő észrevette, hogy Chace, mint egy sunyi kép ólálkodik körülötte, bármiféle pikáns infót várva a beszélgetésből. A barátaink túl kíváncsiak voltak, s a helyzeten még az sem segített, hogy emellé meggyőződésük volt, hogy okosak is, hogy cselesek. Na pontosan ebben tévedtek.

- … ott volt Sebastian arcán az az aranyos mosoly, ami csak ekkor jön elő, ha veled beszél. Azt hiszed nem vettük észre? – szerintem pedig épp ő gondolta azt, hogy nem látok át a szitán, ennyire amatőrnek nézett engem, ennyi év barátság után is?

- Chace… - kacagtam fel hangosan. - … köszöntem neked, tudom, hogy ott voltál. Sebastian pedig az egyik legjobb barátom, nyugodtan lehűtheted magadat. – tettem még hozzá, homlokomat tenyeremmel fedve.

- De most komolyan T/N… olvastad a kommenteket? – azt hiszem kedves barátom egy olyan alternatív univerzumban élt, ahol szimplán csak ignorált azt, amit egyik legjobb barátja mondott, vagyis én.

- Pont neked kellene lenned az egyik olyan embernek, akinek tudnia kellene, hogy a kommentek olvasásában nincs semmi hasznos dolog az esetek 99%ban. – masszíroztam orrnyergemet, s el sem hittem, hogy ebédszünetemet azzal töltöm, hogy Chaceszel eme fontos ügyről beszélek, de hát… a barátok mindenekfelett.

- „Ez annyira cuki”. – szünet. – „Kaphatunk végre egy megerősítést, miszerint T/N és Sebastian tényleg együtt vannak?”. – szünet. „Én ezt nem tudom feldolgozni *izgatott emoji helye*.” – Chace úgy gondolta, hogy kommentfelolvasást tart nekem eljátszva a benne rejlő 3 különböző rajongó egyéniséget, de tudtam jóval több is rejlik benne, ámde szerencsésnek éreztem, hogy csak éppen ennyi került elő, főleg mert a kommentekre siklott a tekintetem, s azokból még volt egy jó pár ott a poszt alatt.

- Rosszabb vagy mint egy gyerek, komolyan mondom Chace. – ráztam a fejemet, s telefonomat fülem, s vállam közé szorítva valahogy ösztönösen kezdtem gépelni talán a komment szekcióba, talán nem. – Mellesleg… vakáción vagytok, miért is van a füledhez ragadva a telefonod? – emeltem ki az igazán érdemleges tényt.

- Elküldve. – motyogtam magamban, s ünnepélyesen le is hajtottam a gépem képernyőjét a sötétségbe.

- Mindenki készülődik az ebédre, én voltam az első, aki elkészült. Amúgy is… nem hiányzik neked a legjobb barátod? – utalt is magára kedvesen, próbálva kihúzni belőlem az igenlő választ, amit tudja úgysem fog megkapni.

- De szörnyű, hogy pontosan vége az ebédszünetemnek. – sopánkodtam előszedve drámai vénámat, próbálva nem elnevetni magam… túlságosan hangosan.

- Szabadúszó író vagy. – világított rá arra, hogy munkaidőmet én magam osztom be.

- Viszlát Chace! – kuncogtam halkan, s megszakítani terveztem a vonalat, amikoris még utolsó mondatát hallottam.

- Láttam a kommentedet. – jegyezte meg zsiványan, mintha éppen lebuktatott volna, pedig az azért elég nyílt terep volt, s közel sem titok.

„Látod Chace, még akkor is ott vagyok, amikor nem.” – állt képe alatt kommentem, hagyva rá az összeesküvés elmétek gyártását. Rá és a rajongókra.

Chacet és Sebastiant is még évekkel ezelőtt a Gossip Girl forgatása alatt ismertem meg, s míg ők játszottak a sorozatban, addig én a kezdeti gyakornokság után magam is az írói gárdába kerülhettem, s habár a sorozatnak évekkel ezelőtt vége lett, a barátságunknak nem. Mondhatni egy igen fix, s erős kis baráti társaság alakult ki belőlünk, egy valódi család. Bármerre is voltunk a világban, egymásra mindig sikerült időt szakítanunk, mert fontos volt ez számunkra, hogy ez a kapcsolat megmaradjon.

- Ugye még mindig áll a vacsora randink? – nem igazán tudnám tagadni, nem mintha megpróbálnám, hogy életemet elég erősen éltem a telefonomon is, ezúttal Lizzievel beszélgettem, aka Miss Olsennel.

- Már a kezemben látom a borospoharat, azzal álmodok. – jegyeztem meg nevetve, ahogy éppen egy szövegkönyvet nyálaztam át, s próbáltam menteni belőle a menthetőt, s ha volt kihívás, akkor ez az volt.

- Hasonló gondolataim vannak nekem is. Talán sosem lesz vége ennek a napnak… - mondta, s hallottam hangjában, hogy tényleg fáradt volt, talán nem is olyan kicsit. - … el ne kezd nélkülem, hallod-e? – gondolom hallotta, ahogy éppen valami folyadékot érintek számhoz, s frissítem fel magamat.

- Nyugi, ez még csak limonádé. - nevettem fel halkan.

- Éppen mintha csak vakációzni lennél te is… hmmm… - sunnyogott a vonal túlvégén, s mielőtt belekezdhetett volna mondanivalójába hála a jó égnek hívták is az interjútömegét folytatni.

- Úgy látszik valakinek dolgoznia kell! De sajnálom! – meghatottságom a vonalon keresztül sem lehetett túl meggyőző, de azt hiszem ezzel tisztában volt ő is.

- Ezzel még ennek nincs vége… - fenyegetőzött ravaszan, de vicces volt, hogy míg ők ezt tényleg céljukként tűzték ki, addig én úgy éppen fülem mellett eresztettem el.

Sebastiannel barátok voltunk. Pont.

Nem, vak nem lettem az évek során sem, s nem, nem tagadnám azt sem, hogy szerény személyének az évek múlása legalább olyan jót tett, mint ahogy az idő egy jó borral bánik, de ettől függetlenül még semmi sem indikálta azt, hogy nekünk együtt kellene lennünk. Még az sem, hogy hosszú idő után egyszerre voltunk mindketten szinglik, s talán néha, néha flörtölésekbe is belementünk, de hát meg kellett adni a népnek (ez esetben a barátainknak) azt, amire vágynak. Ráadásul Sebastian alapból bárkivel képes volt flörtölni nemtől, kortól függetlenül, hisz ez neki természetesen jött, ösztönösen. Jó… ha valaki igazán ismerte, tudta, hogy ez első sorban egy sajátos védőfal maga körül, de mégis… ez az egész a lényéhez tartozott, s nem igazán ártott vele senkinek sem. Nekem meg főleg nem.

- Hoppáré, micsoda szépséges randim érkezett meg éppen! – köszöntött Lizzie amikoris valószínűleg utána nem sokkal megérkeztem az étterembe én is.

- Ugye ezt annak az üveg bornak mondtad, amit éppen rendeltél? – hajoltam közelebb felé, s puszival arcán köszöntöttem őt, majd foglaltam előtte helyet.

- Éppen csak megjelenésedre várt. – kacsintott, s hagyva a pincérnek nézte ahogy mindkettőnknek önt a friss, hideg, nedűből. Ohhh, hogy mennyire vágyott már erre a lelkem, az szavakba nem önthető volt. Lehunyva szememet élveztem, ahogy az édes fehérség végigfolyik torkomon lehűtve nem csak testemet, de lelkemet is. – Remélem azért én is hiányoztam! – jegyezte meg mosolyogva.

- Konkrétan számoltam vissza az órákat a vacsoráig… - vallottam be, s elvettem a kettőnk között lévő kis pohárkából egy kis rágcsát míg a vacsoránk készült. Jól tudtam, hogy rendelt már, itt megvolt a szokásunk, hogy a ház napi tésztaajánlatát ettük mindig, amiben sosem kellett csalódnunk. Sosem. - … örülök, hogy sehol sem láthatok szövegkönyvet, s egyéb munkához kapcsolható dolgot. – dűltem hátra, s engedtem testemnek, hogy a kényelmes székbe olvadjon.

- Jó, mert én meg úgy érzem, hogyha még egyszer ruhát kellene cserélnem, akkor inkább onnantól kezdve meztelenül járkálnék az utcán. – vallotta be, majd automatikusan középre emeltük poharainkat.

- A dolgozó nőkre! – mondtam elismerően, büszkén.

- A dolgozó nőkre, akik reménytelenül részegek kívánnak lenni a mai este folyamán mert… megérdemlik! – egészítette ki az én mondatomat sajátosan, s igazán hálás voltam neki érte.

- Meg bizony! – hallottam meg mögöttem egy hangot, amihez hamarosan csatlakozott egy másik is.

- Remélem nem bánod, hogy őket is invitáltam a mi kis esténkre! – mutatott az érkező két lány felé, akik mögülem kerültek elő.

- Nina, Jessica! – poharam azonnal az asztalra került, s felállva egy nagy hatalmas öleléssel köszöntöttem érkező közös barátainkat. – Ez egy… fantasztikus meglepetés! – s tényleg, olyannyira boldog voltam, hogy majdnem egy könnycsepp csordult le arcomon.

- Úgy hallottam valaki részeg barátnőket említett! – emelgette szemöldökét Nina zsiványan.

- Még egy üveg ilyen bort! – mutattam az asztalon pihenő darabra, amikoris pincérünk elsétált mellettünk.

- Azonnal kisasszony! – biccentett kedvesen, s hát igen… az esténk pontosan úgy folytatódott, ahogy az várható volt.

A város legfinomabb tésztája után, s meglehet több, mint 2 üveg borocska elfogyasztása után még jobban felszabadulva sétáltunk egymás karjait sajátunkkal összefonva New York utcáin. Fiatalok voltunk, s hiányoztunk egymásnak. Az ilyen különleges alkalmakat pedig meg kellett ünnepelni, s szó mi szó ezeket a leányzókat nem kellett félteni abban az esetben, ha ünneplésről volt szó.

- A kamera itt van, hékás! – szólt ránk Nina túlságosan is vidáman, amikor talán, mint kis gyerekek, oda nem figyelve éppen mindenhova néztünk csak a kezében éppen tartott telefonjának kamerájába nem.

- Jól van na, jól van na! – karoltam nyakába, s nyomtam egy puszit arcára miközben a többiek is így vagy úgy a mi nyakunkban lógtak.

- Instagram függők… szörnyűek vagytok. – nevettem fel, s kistáskámból ezúttal az én kezembe is belekerült a kis szörnyű gépezet. 

- Most őszintén… titkoljuk a világ elől, hogy milyen csodálatosak vagyunk? – tette fel Nina a tökéletes kérdést, a lehető legkomolyabb tekintettel arcán.

- Tényleg… mekkora kár lenne. – forgattam a szememet, amikoris éppen, hogy feloldottam készülékemet az első poszt, amit megláttam Lizzie talán 2 órája megosztott képe volt… rólam, egészen sajátos címmel.

„Hello Sebastian, ugye milyen dögös a ma esti randim?” – s hogy még ez a cím volt egy érdekes dolog, alatta a top komment még hozzátett egy meglepetés ízt. „Csak maga a tény, hogy Lizzie így külön megjelölte a posztban Sebastiant, már elég gyanús nekem”

- Te tudod, hogy bolond vagy ugye? – toltam Lizzie képébe telefonomat, miközben a többiek éppen leolvasni akarták ábrázatomról éppen, hogy mi is történhet éppen.

- Dögös a randim, és? – pislogott ártatlanul, mintha ő se a lehető legnagyobb összeesküvés elméletben élne, mint Chace.

- Csakhogy tisztázzuk… egymás randijai vagyunk mindnyájan. – karolt nyakunkba Jessica jókedvűen. – Mellesleg… gondolkoztál már azon milyen gyönyörű gyerekeitek lennének Sebastiannel? Te jószagú úr isten! – kezdte el azon nyomban legyezgeti magát a gondolattól.

- Ebben tényleg egyet kell értenem, micsoda páros lennétek! – Nina ahogy előttünk megállt, összefonva ujjait mintha éppen imádkozott volna nézett az égre.

- Hogy emberek nektek mennyi szabadidőtök van ilyen abszurdumokról képzelődni! – ráztam a fejemet elképedve, s inkább csak meg sem történtnek nyilvánítva az elmúlt néhány percet léptem ki mellőlük, s szétnézve a környéken kerestem meg szemeimmel a legbarátságosabb bárt.

- Te meg…? – szinte futniuk kellett utánam, ahogy a túloldalon meglátva egy bárt rontottam át a többsávos úton hirtelen.

- Tudjátok… nem szeretnék kiszáradni! – jegyeztem meg neki hátrálva, ahogy torkomat simogatva beléptem a bárba, ahol éppen csak annyian voltak, hogy bőven teli volt a hely.

- 4 tequila Goldot. – huppantam a pulthoz mikor már a lányok is utolértek. – Na jó… legyen 8. – fordultam vissza a pultoshoz mosolyogva.

- Igenis hölgyem! – bólintott kedvesen.

- Miért érzem azt, hogy valaki alkohol fogyasztásával szeretné elkerülni a témát? Őt? – jelent meg ravasz tekintettel előttem Jessica, vidáman elfogadva egy felest a tálcáról, amit éppen a pultos akkor helyezett mellénk.

- Mocskosul részeg szeretnék lenni… a lelkem vágyik rá… komolyan. – bizonygattam saját elképzelésemet, majd úgy szórtam meg kezemet fahéjjal, s mire a lányok észhez kaphattak volna én már le is gurítottam az első körömet. De nyilván valóan nem az utolsót.

- Ez abszolút, a legszörnyűbb, legnagyobb sztereotípiával bíró beszélgetésünk… ugye tudjátok? – támasztottam meg az államat az asztalon, ahogy a velem szemben ülő Jessica telefonjára tekintettem, ahol az ismeretségi körünkbe tartozó férfiak oly fotósorozatainak képei vonultak fel, ahol kevés dolog volt a fantáziánkra bízva. – Na jó… nézzük csak. Hmmm. – hülye azért mégsem voltam, a véleményem meg nyilván megvolt, hisz a fejemen a két szép szemem nem csak azért volt, hogy nézzek ki velük, hanem hogy lássak is. – Ez egy nehéz kérdés… - tettem úgy, mintha amúgy kb. az életem múlna rajta kérdést kellene megválaszolnom. 

- Hmmm… nézzük csak. – bújt közelebb Lizzie hol közelítve, hol zsugorítva a képeket előttünk. – Nem is tudom, nem is tudom… - döntötte oldalra fejét.

- Túl nagy a választék, mi? – kacagott fel Nina, de nagyon figyelmesen leste arcunkat azért, mert kíváncsi volt ám ő, ez biztos.

- Mr. Crawford se rossz, szó mi szó… - gondolkozott hangosan Lizzie.

- Ezzel egyet kell értenem. Ráadásul Mr. Hemsworth karjai igazán… erősnek tűnnek. – gondolkoztam el, s fantáziám valahova egészen máshova vitt el.

- Feleség, gyerekek. – tette hozzá szomorúan Jessica.

- Tiszteletben tartás! – bólintottam egyetértően.

- Azért kedves Hiddleston úriember se akármi… kedves Lizzie mit is tudnál nekünk mesélni a közös munkáról? – fordultam felé mindent-tudni-akarok arckifejezésemmel, hiszen tudtam nekik a Marvelen kívül is volt már közös filmjük, s ott volt lehetőségük… jobban is megismerni egymást.

- Tom egy… úriember. – s ahogy ő ezt kimondta, valahogy egészen máshogy hangzott, főleg mert egész arcában belepirult. Aranyos volt.

- Miért van az, hogy egy embert szánt szándékkal kihagytál kedves? – nyomta a kijelzőt egy az egyben az arcomban Jessica.

- Most komolyan arra vártok, hogy hangosan is kimondjam? – néztem felváltva hármójukra miközben arcomtól alig lehetett eltávolítani a képet melyen nyilvánvalóan Sebastian szerepelt.

- Aha. – mint egy igazi asszonykórus, egyszerre jegyezték meg hangosan.

- Arra még várhattok…

Halvány lila gőzpótfogalmam sem volt, hogy hogyan kerültem egy taxiba, s arra sem igazán emlékeztem, hogy elaludtam benne, csak, amikor ébredésemkor a túlontúl párás levegő tüdőmbe jutott, majdnem fulladozni kezdtem.

- Nézd csak… ez jó lesz. – nyújtotta felém talán Jessica műanyag üvegét, s ki se nyitva nagyon szememet, napszemüvegemtől meg még véletlenül sem megszabadulva ittam bele az üveg.

- Ez… bor. – konkrétan majdnem elnevettem magam, amint úgy ittam azt, mintha víz lenne.

- A te csuda ötleted volt a reptéren, hisz így biztosan nem törtjük össze a drága üveget! – nevette el magát Lizzie, s kiegyenesedve orromtól előrébb is ellátva talán realizálódni kezdett bennem, hogy nem éppen New York utcáin taxiztunk.

- Meg is érkeztünk, kisasszonyok! – hallottam a sofőrt, de konkrétan hangja talán még élesebben csapott tudatomba, mint az alkohol… erre innom kellett.

- Reptér? – masszíroztam orrom nyergét, ahogy oldalra fordulva a székek között a mögöttünk ülő Ninára, s Lizziere nézhettem.

- Reptér bizony. – bólintott Lizzie, majd ellopva egy falatot Nina sültkrumplijából úgy tömte azt arcába, mintha a moziban ülne, s éppen popcornt enne.

- Ugye… nem? – éppen csak reménykedtem, hogy még amúgy alszok, s valahogyan saját apartmanomba jutva teljesen készen a padlón fekszek.

- Ugye, de! – veregette meg vállamat Jessica mellettem, s konkrétan nem bírták ki, elnevették magukat. Konkrétan zengett tőlük a taxi, de nem zavartatták magukat.

Az elmúlt pár órából szó szerint nem volt meg semmilyen információ sem az agyamban, egyszerűen mintha ez az isten tudja hány perces kis taxis szunyóka mindent kitörölt volt az agyamból. Te jó ég!

- Ugye ebből van még? – ráztam meg a lassan üresnek látszódó üveget előttem, s úgy nyúltam magam mögé, hogy miközben átadták az ujjaim közé az újabb üveget, addig én kinyitva az ajtót szépen kicsúszhassak rajta. – Merthogy ezt én józanul nem fogom tudni megmagyarázni! – jegyeztem meg, s úgy kászálódtam ki a egészen óvatosan a kocsiból a lányok előtt, az igazság az, hogy még az sem javított a helyzeten, hogy látva őket ők sem voltak olyan fényes állapotban. Rosszul nem is voltunk, inkább csak fáradtként és éhesként lehetett jellemezni a helyzetet. – Meg akarjam tudni, hogy kinek volt ez az ötlete? – tettem félig csípőre kezemet, miközben picikét fejem tetejére toltam a szemüvegemet, hogy gond nélkül masszírozhassam meg arcomat miközben a miamii reggel napsugarai kezdték csiklandozni bőrünket.

Igen Miamiban voltunk, s nem, nem tudom, hogy hogyan kerültünk ide, de ahogy a lányokra néztem ők sem lehettek a válaszban teljesen biztosak.

- Ők tudnak róla? – fordultam feléjük, s engedtem vissza szememre napszemüvegemet, majd bújtam ki automatikusan bőrkabátomból hisz éreztem, hogy az, ha még két pillanatot érintkezik bőrömmel azonnal rám olvad.

- Nem. – támasztotta meg homlokát nevetve Lizzie az én vállamon.

- Jó én akkor megyek és elásom magam abba a bokorba… ezzel együtt. – öleltem át a kis borosüvegemet, majd kaptam ki Nina kezéből a maradék sültkrumplit.

- Wow… wow… wow… aztak… - a nagy nyaralóapartman bejáratából ekkor lépett ki egy ember, aki éppen futni indulni készült, de mondhatni kissé meglepődött amikor négy ismerős leányzó jelent meg előtte… New Yorkból.

- Chace! – húztam ajkaimat széles kínos mosolyra, majd inkább már nem is törődve semmivel indultam meg céltudatosan előre, hisz a helyzeten már javítani nagyon nem tudtunk. Itt voltunk és kész.

- Akarjam tudni? – tette fel ő is a millió dolláros kérdést, amint elsétálva mellette közel, mint egy élőhalott jelentem meg.

- Szerinted tudnék rá válaszolni? – toltam le kissé szemüvegemet, hogy válaszolhassak neki, majd megveregetve vállát ahol ő kijött én most bementem. – Megyek, s arccal egyenesen, mindenestől belesétálok abba a medencébe! – ordítottam nekik, csakhogy tudják merre keressenek.

Igazából az egyetlen egy célom az volt jelen pillanatban, hogy találjak egy hűvös, s vízszintes helyiséget, ahol megpróbálva kialudva magamat talán képes leszek New Yorkban felébredni.

Gondolkodás nélkül nyitottam be az első ajtón, ami a közelembe került, s csak reménykedni tudtam, hogy nem egy vegyszerraktár lesz az, de talán még ott is képes lettem volna aludni egyet, de szerencsére nem az volt, hanem egy hálószoba. Egy hálószoba melynek ágya üres volt, s melynek fürdőjéből víz hangja szivárgott ki, de én ezzel se nagyon foglalkoztam. Ledobva üvegemet az ágy mellé, rögtön mellé ejtve a táskámat is, kabátommal egyetemben arccal előre zuhantam bele az igenis kényelmesnek tűnő paplanba. S ez az ágy több, mint mennyei volt, ahogy körül ölelte testemet puhasága majdhogynem el tudtam volna magam sírni… de hogy álom nem jött a szememre az biztos.

- Hmmm… micsoda kellemes meglepetés! - hallottam meg egy hangot gyanítom a fürdőből kilépve, erőm nem igazán volt megemelni a fejemet, de ettől függetlenül is jól ismertem a hang tulajdonosának kilétét.

- Ezt szerintem már lehetetlen lenne kimagyarázni! – motyogtam magamnak, s konkrétan, mint egy katona a szöges kerítés alatt a kiképzőpályán én úgy kúsztam fel egyre közelebb a párnákhoz, szememet egy pillanatra sem kinyitva.

- Miért lenne szükség rá? – hangja ekkor már közelebbről jutott fülembe, s az ágy besüppedése által éreztem, ahogy valószínűleg leült mellém.

- Nem tudom. – motyogtam, s szabályszerűen éreztem, ahogy testem beleolvad az ágyba, gravitációval ilyen erőssel talán még sosem találkoztam.

Néma csönd volt közöttünk, én csak ott feküdtem, arccal a párnában, mint egy magatehetetlen farönk, amikoris éreztem, hogy csuklómhoz nyúlva óvatosan arról legörgette hajgumimat s a gyanítom szana-széjjel terülő hosszú fürtjeimet fogta fel óvatosan.

- Köszönöm! – motyogtam, s éppen csak annyira vettem erőt magamon, hogy fejemet abba az irányba fordítsam amerre ő van, s igen óvatosan még a szememet is kezdtem kinyitogatni. – Jól rémlik, hogy… még shipnameünk is keletkezett az éjszaka? – minden erőmet összeszedve támasztottam meg a fejemet karomon, s úgy pislogtam feléje valószínűleg nem a legfényesebb állapotomban.

- Arra emlékszel, de hogy hogy kerültél ide arra gyanítom nem… - nevette el magát, s vizes kezét érintette ekkor homlokomhoz. Isteni érintés volt ez.

- Furák ezek az emlékek! – „ráztam a fejem” elképedve, s megragadtam csuklóját, hogy hideg kezét el ne merje venni homlokomtól.

- „Egészen féltékeny vagyok kedves T/N. No és mi van velem?” – idéztem fel hangosan is egy talán olvasott kommentet, amit ő írt Lizzie képe alá. Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg olvashattam ilyet, de onnantól kezdve, hogy Miamiban ébredtem már semmin sem lepődnék meg.

- „Nyugi te vagy a következő Sebastian, csak kerülj haza a kis vakációdról.” – válaszolt ő úgy, ahogy valószínűleg én tettem neki ott egészen részegen. Az Instagramon. Emberek százezrei előtt.

- Tényleg elásom magam. – dőltem ki, s hátamon elterülve húztam arcomba karomat. Soha többet nem iszok, állapítottam meg magamnak.

- No de vajon abban az esetben mi van, ha nem én érek haza, hanem te jössz a vakációmra? – tette fel a kérdést, s éreztem ahogy egy szál törülközőjében fekszik végig mellettem az ágyon, a saját ágyában, amit egész érdekes módon sajátítottam ki. Éreztem, hogy ő viszont mellettem támaszkodva, oldalra fordulva figyeli arcomat, míg én ott vegetálok éppen előtte.

- Nem vagyok benne biztos, hogy ezt az egészet egyáltalán a testem fel tudja fogni! – állapítottam meg, s agyam egy elzárt kis bugyrában még mindig ott volt az az opció miszerint ez csak egy álom.

- S mi van, ha segítenék felfogni? – friss illatát konkrétan már teljesen testközelből érezhettem, majd szabad kezével gyengéden végig simítani kezdte lábamat, fentebb, s fentebb húzva így szoknyámat.

- Ezek után már felesleges ellenállni! – nevettem el magam kínomban, s meglepve őt hirtelen kinyújtva karomat, konkrétan szemem kinyitása nélkül kaptam el nyakát, s rántottam magamra, hogy végre ajkaink összeforrhassanak. S ohhh te jó ég mennyire csodálatos volt, talán az egész szoba beleremegett az érzésbe, de a testem minden porcikája mindenképpen.

- Sajnálom… - jegyeztem meg mikor levegőért kapva, szememet kinyitva az övével fonhattam össze tekintetemet.

- Mégis mit? – nevetett ajkaimra.

- Hogy így tálalom magamat számodra az első alkalommal! – s éreztem, hogy egy az egyben elvörösödök alatta. Hozzá képest nyilvánvalóan nem voltam friss, főleg, hogy ő most lépett ki a fürdőből én meg végigittam egy éjszakát, az ellentétek egyértelműek voltak.

- Szóval volt fejedben első alkalom? – hajolt közelebb, s orrunk összeért, majd ahogy derekamat megsimította lábam úgy kapaszkodott csípőjébe hirtelen.

- Szerinted?