1. rész

SZIASZTOK! Íme egy ÚJ blogom :) Egy páran "ismerhettek" már, hiszen korábban írtam Jonas történeteket, illetve jelenleg is írok Petrával, egy kedves ismerősömmel egy közös blogot! Amit szintén IMÁDOK :) Ahogy ezt is fogom.. Remélem :) Persze, hogy így lesz. Ez nem is kétséges. Íme is az első rész. Remélem tetszik, és ha így van akkor remélem hagytok egy pár komit. Megpróbálom minél hamarabb hozni a kövi részt. Addig is JóOlvasást. Puszóóó Dorka.

Azt hiszem joggal pályázhatok a ,, Nap látványossága” címre ma ugyanis este hétkor előadás előtt nem másnak, mint nekem jutott eszembe, hogy rózsaszín tütümben rohanjak át a szomszédos boltba pár szál gyertyáért egyik társunk szülinapi tortájára. Ugyanis a gyertyafelelős elfelejtette ezt a kis rábízott dolgot, úgyhogy valakinek pótolni kellett minél hamarabb a hiányosságokat. Az a valaki pedig én voltam…

Mindez addig a pontig nem lett volna olyan feltűnő, ha például egy cirkusz van a közelben vagy éppen az aktuális divathét lett volna esedékes vagy valami ilyesmi, de én ezt a jelenetet London egyik legforgalmasabb utcáján tettem azt, totál teljes sminkben egy teljesen átlagos napon. Az emberek nemhogy furán néztek rám, szó szerint majd kiesett a szemük. Az őszintén szóba sem jöhetett, hogy átöltözzek, hiszen 1 órával a kezdés előtt már muszáj volt harci díszben állnunk. Hogy miért? Ne kérdezzétek… Talán az premier előadás miatt… Furák a rendezők, főleg ha idegállapot uralkodik náluk…

- Felettébb érdekes utcai viselet!- hallottam egy kedves hangot mögülem, de nem fordultam, hátra mert a kasszánál én következtem és sietnem kellett. – nem is tudtam, hogy a tütü most divat!- nevette el magát, én pedig csak megráztam a fejem.

- Ma így éreztem magam jól!- rántottam meg a vállamat, majd elmosolyodva kifizettem volna a gyertyákat ha…- a pénztárcám!- csaptam a homlokomra kezemmel és éreztem, hogy ez által az tiszta csillámos lesz.

- Akkor mégsem kéri?- szólt hozzám a pénztáros, kicsit sem kedvesen, és éreztem, ahogy végigmér ez-a-nőszemély-sem-normális pillantásokkal.

Arcomon röpke kétségbeesés jelei villantak fel. Érdekes helyzet, vajon a napi kétszeri tütü inváziót kibírná a bolt és vajon ez beleférne az én időmbe?

- De kéri…- nyújtott egy bankjegyet a pénztárhoz az előző kedves ruhámat véleményező emberke, aki történetesen egy srác volt.

Felhúzott szemöldökkel fordultam felé, nem tudtam hová tenni a hirtelen kedvességet, szokatlan volt számomra. Göndör fürtjei sapkája alól kandikáltak ki oldalt, miközben szemét egy fekete pilótaszemcsi takarta el, még jó, hogy a boltban bent nem süt a nap… Ugye?

- Majd visszajövök érte... - utasítottam el a majd-ő- kifizeti ajánlatot.

- Ebben a ruhában?- húzta le orrnyergén egy kicsit szemüvegét, így kilátszódtak zöld szemei. Pimasz mosoly kerekedett felül az arcán.

- Talán nem tetszik?- húztam össze a számat és szememet egyszerre.

- Jó magam is szeretnék beszerezni egyet…- mondta és a kezembe nyomta a gyertyákat, miután pillanatok alatt kifizette nekem azokat. Tiltakozni már nem is tudtam.

- Azt mindjárt gondoltam…- bólogattam elismerően. – hálaképpen próbálok neked is beszerezni egyet… Okés? – ajánlottam fel neki.

- Mindenképpen. – örült az ajánlatnak és kinyitotta előttem az ajtót.

- Nekem most azt hiszem rohannom, kell…- pillantottam meg egy köztéri órát, amikor kiléptem a boltból. – a ruhával meg még tartozok akkor!- tettem magam elé mutató ujjamat.

- Már mondani is akartam… - jegyezte meg és éreztem, hogy lábaim már alattam indultak is vissza oda ahonnan jöttem.

- És megmondta a nevét?- kérdezte Alexa, amikor felém nyújtott egy pohár kávét, miközben a ruhámat szedegettem le magamról az előadás után.

- Nem nőtt még harmadik kezem!- mosolyogtam és jeleztem, hogy mindkét kezem teli van.

- Hahaha!- illette gúnyos vigyorral előbbi megszólalásomat-, de kérdeztem valamit!- tért komolyabbra.

- Miért lényeges ez annyira? Kifizette nekem, rendes volt, megköszöntem! Sztori vége!- csaptam össze a kezeimet.

- Hihetetlen vagy…- fogta a fejét.

- Harry… azt hiszem ez volt a neve. – támaszkodtam rá az ajtóra, majd így kiléptünk a nyüzsgő londoni éjszakába.

- Potter gondolom. - erre mindketten felnevettünk. - gondolom nem is bankjeggyel, hanem valami aranytallérokkal fizetett!- kezdett el szívatni.

- Kint meg egy seprű várta az indulását!- követtem gondolatmenetét.

- Pontosan…- bólogatott úgy, mintha ott lett volna és szemtanúja lett volna ennek a „varázslatos” történésnek.

Lakásomra felérve nem vágytam egyébre csak a pihe-puha ágyamra, ami olyan kétségbeejtően hívogatott az emeletről, hogy hihetetlen. Egy iszonyatgyors zuhany után, tényleg gyors volt, körülbelül be majd ki lépés volt az egész, felvonszoltam magam a kis létralépcsőmön és felérve szó szerint bedőltem az ágyba.

Álmos voltam, mert az egész napos próba és az esti előadás leszívta az energiámat. Plusz az utána sétáljunk haza, mert mi hero-k vagyunk ötlete kedves barátosnémnak sem tartozott a kedvenceim közé. Hasamon feküdve kettőig sem kellett számolnom és már el is nyomott az álom…

- Még egyszer ezt a jelenetet és mehettek is… - csapta össze tenyerét a koreográfus, majd odaszólt a hangosítónak, hogy indítsa a zenét mi pedig egyet-kettőt nyújtózva már a zene hatása alá kerültünk.

A mai napunkat itt mondhatjuk igazán lazának, hiszen „csak” reggel 9től, délután 2ig vannak próbák és edzések, utána pedig szabadnap… egészen holnapig. Jó, nem? Habár imádom, amit csinálok, de azért el sem hiszem, hogy lesz egy olyan nap, amikor esetleg kikapcsolódhatok egyedül. Már totálisan elképzeltem a délutánomat. A menetrendem a következő lesz: lezuhanyozok, hazamegyek, lezuhanyozok és kiülök a tetőtérre egy nagy pohár jeges limonádéval és élvezem a nyár utolsó napsugarait… Én naiv, azt hittem, hogy eme csodálatos tervemet csak a londoni szeszélyes időjárás vághatja keresztbe… Aha. Rosszul hittem.

Mondjuk 10 percig sikerült is teljesíteni a tervemet… de az feltétlen csodálatos volt. A 11. percben csörrent meg a telefonom. Ki kellett volna kapcsolnom… késő bánat.

- Nem, nem vagyok elérhető. Később hívjon vissza!- üdvözöltem Alexa-t eme egyedi formában.

- Zavarlak?- kérdezte úgy, mintha nem tudná, hogy mit csinálok….

- Gondold át ezt a kérdésedet még egyszer…- mosolyodtam el magamban, majd hasamra feküdve kezdtem el süttetni magam.

- 15 perc múlva ott leszek nálad. – majd ezzel lecsapta a telefont, mielőtt megszólalhattam volna. Okos ez a lány az egyszer biztos. Kicsit dünnyögve, de azért mosolyogva kászálódtam le az emeletemre készülődni. Mondjuk tudtam, hogy ami nála 15 perc az a rendes ember időszámításában legalább 1 óra, szóval nem siettem el a dolgokat.

Egy farmer rövidnadrágot és egy hátánál keresztmintásan kivágott fehér pólót vettem fel, majd amikor valaki csak úgy teljesen véletlenül ráfeküdt a kaputelefonom csengőjére szinte lerepültem a lépcsőn úgy igyekeztem le.

- Alexa!- játszottam meglepettséget, majd szemmagasságba emeltem a mutató ujjamat. - nézd csak…- mutattam a kaputelefonra. – ez a gomb akkor is megszólal, ha egyszer nyomod meg!- világosítottam fel mosolyogva.

- Én egyszer nyomtam meg!- vágott vissza.

- Ja… csak az vagy 3 percig tartott, folyamatosan! – összeráncolt szemöldökkel néztem rá, mire pár pillanat néma csend után hangosan kezdtük el nevetni.

- Tudom, hogy megkérdezted, hogy szeretnék-e veled jönni… Jah, vagy ilyenről szó sem volt. - csaptam a homlokomra és rápillantottam. – szóval hova is tartunk?- érdeklődtem tőle.

- Megcsináltatom a tetkómat a hátamra… te pedig elkísérsz!- tapsolt egyet maga előtt.

- Komoly?- képedtem el és elismerően bólogatni kezdtem.

Azon nyomban egy kérdés kezdett lebegni a szemem előtt: Miért is akar egy olyan ember tetkót, aki egy injekciós tűtől is olyan szinten fél, hogy simán összeesik? És akkor még nem is szúrták meg… Érdekes menet lesz, úgy gondoltam. Talán ez a gondolatmenet, valamiféle érdekes arckifejezést ültetett arcomra, így Alexa a vállamat megveregetve folytatta.

- Épp azért hívtalak… hogy legyen, aki felkaparjon a földről, és max aki hívja a mentőket!- és mintha olvasta volna a gondolataimat.

- Milyen virágot szeretnél a kórterembe?- kérdeztem tőle.

- Rád bízom…- bólogatott, majd betérve egy számomra ismeretlen utcára egy hatalmas London Ink feliratot pillantottam meg. 

- A kórház a gyorstárcsázómon…- suttogtam a fülébe, amikor beléptünk az üzletbe. Innen már nincs visszaút. Na, jó van, ha kirohan… de nem fog. Én tudom. Vagyis nagyon remélem.

- Sziasztok, lányok! Miben segíthetek?- szólalt meg egy közel tetőtől talpig kivarrt lány a recepciós pultnál.

- Nixon-hoz jöttem… korábban már beszéltem vele!- válaszolta határozottan Alexa. Még most bátor.. Nem tart ez sokáig.

- Okés, akkor valószínűleg téged vár…- mutatott a pult mögötti kanapén heverésző alakra.

- Alexa…- kelt fel a srác.

- Nixon!- ölelték meg egymást ezután. Nem is tudtam, hogy ismerik egymást… Hmm. - ő pedig a barátnőm, akiről meséltem!- mutatott felém.

- A balerina?- kérdezett vissza a tetkós srác. Mondjuk, már inkább mondanám férfinak, mint srácnak, de nem baj… Nem kifejezetten tűnt ellenszenvesnek. Sőt.

- Humoros… - rebegtettem meg a szempilláimat felé, ő pedig mosolyogva bólintott és kezével mutatta az utat, hogy merre menjünk.

Több kis tetováló szék helyezkedett el egymás mellett, Alexa-t leültette az egyik ilyenre Nixon, míg én az előttük elhelyezkedő kanapéra ültem le. A srác felrajzolta a mintát a nyaka alá közepre és miután Alexa leellenőrizte egy tükör segítségével, rábólintott. 

- Ha itt halok… Mindenemet rád hagyom! – suttogta halkan.

- Fél?- kérdezte tőlem Nixon.

- Áááá, dehogy…- legyintettem egyet mosolyogva.

- Nézd csak… a te drágaságos 17BLACKed magadon…- jött ki egy hapsi egy hátsó szobából őt követve pedig jött egy srác mosolyogva fél pucéran. – varrhatom?

Az „idegenek” érkezésére én is odanéztem egy pillanatra… Nem tudom, hogy min mosolyogtam jobban el hirtelen… azon, hogy meglepődött arcát figyelem, vagy azon, hogy elképzeltem magam amilyen furán kinézhettem én őt látva…