14. rész

Sziasztok! A hosszú és fáradalmas hét után végre sikerült írnom! Íme a rész... lehet néhány dolog nem lesz teljesen világos, de majd talán a kövi részben mindenki megvilágosodik! :) Jóó olvasást. Dorka

Éreztem, ahogy megfeszül a mellkasom, és ahogy testem minden egyes porcikája kezd lehűlni olyan ütemben, hogy pillanatokon belül már szinte remegtem. Éreztem azt is, hogy mellkasom egyre hevesebben kezd emelkedni, majd visszaesni úgy tűnt, mintha valaki el akarná előlem szívni a levegőt… fojtogató érzés telepedett rám, szinte fuldokolva kaptam mellkasomhoz és próbáltam egyben tartani magamat.

- Maisy??? Ott vagy?- hallottam még egyszer a hangot már távolabbról, a telefon a földre érkezve is hangoztatta a szavakat.

- Ki volt az?- kérdezte, és lábát kinyújtva azonnal is felült majd mélyen szemeimbe nézve kereste bennük a választ. És úgy hiszem megtalálta.

- Maisy?- szólalt meg ismét a telefon, de ezúttal már Alexa hangja volt az.

- Ki kell mennem!- jelentettem ki határozottan, majd lábamat szépen leemelve fel is álltam és otthagytam őt.

Friss levegőre volt szükségem és ebben az sem akadályozott meg, hogy kint elég csúnya idő uralkodott, nem tudtam volna egy zárt helyen megmaradni abban a pillanatban. Éreznem kellett azt, hogy távol vagyok tőle, azt hogy a múlt már lezárt és ura vagyok a dolgoknak. Igazából az utóbbi kicsit sem volt így, ha jól megnézzük a dolgokat, hisz lefagytam és kiakadtam rendesen, de még így is e cselekedeteim a jobb kategóriába tartoznak. Alakultak már rosszabbul is a dolgok… De azok már múlt eseményei, és a múlt elmúlt.

Betekerve egyetlen egy takarómba ültem a veranda lépcsőjén és a fák felett sötétedő eget néztem, ahogy a fekete felhők úszkálnak felettünk. Hatalmas vihar lesz. Aktuálisnak éreztem így hirtelen. Mély levegőt véve hajoltam térdemre és homlokomat annak nyomva egyenletes légzéssel próbáltam kontrollálni magam. Nem sikerült. Az ideg, ahogy végigfutott bennem úgy éreztem, ahogy öklöm görcsbe szorul, majd a fa lépcsőre egy hatalmasat ütök. Egyszerűen meg kellett szabadulnom a belül érzett feszültségtől valahogy. Másodjára már mindkét öklömmel csaptam magam mellett a fára, legszívesebben szétvertem volna, ha tehettem volna. Az erő akkora volt bennem, hogy felszisszentem, amikor kezem hozzáért a lépcsőhöz. Annak semmi baja nem volt, viszont nekem annál inkább…

- Csssss…- hallottam hangját és éreztem, ahogy hatalmas kezei megfogják az enyémeket és elsüllyesztve azokat magukban leül mögém, és mint egy erős támasz átfog erős karjával. – cssss. – hallatta ezt a hangot továbbra is, majd egy gyengéd csókot lehelve nyakamra, vállamra hajtotta fejét. – meg fogsz fázni!- mondta szinte alig hallhatóan. Aggódott kivehető volt a hangjából, de úgy hiszem nem ez volt a legfőbb oka erre.

- Mondod te…- jegyeztem meg magamban, viszont ajkaimnak nem igazán sikerült hallható szavakat formálniuk gondolataimból. – te ezt nem érted. – agyam teljesen másra állt rá.

- Engedd, hogy megértsem!- ajánlotta fel halkan és éreztem, ahogy előttünk elkezd ujjaimmal játszadozni, amik olyan görcsben voltak, hogy külön nehéz feladat volt számára kiegyenesíteni őket. De valahogy ahogy puha érintése végigfutott bőrömön egyszerűen mégis valamicske nyugodtságot kezdtem érzékelni magamban attól függetlenül, hogy amúgy legszívesebben itt hagytam volna az ég adta világon mindent csakhogy egyedül legyek. Különleges érzés volt. Hideg és meleg találkozása. Nem csak a levegőben volt a vihar íze, valójában bennem is.

- Kérlek…- súgta halkan fülemben és szavai szinten könyörgően lágyak voltak. – csak így tudok segíteni!- vallotta be. – bízz bennem!

Úgy kérte ezt, mint még soha senki semmi mást. Mély hangja szinte ellágyult, de mégis oly határozott volt, olyan megnyugtató.

- Vannak olyan dolgok az életben, amit az emberek egyszerűen képtelenek megbocsájtani a másiknak. A feledés homályába burkolhatják az emlékeket, de a megbocsájtásra akkor sem került sor. – kezdtem - Miután miatta anya elment mondhatni elég rossz állapotba kerültem. Elkövettem néhány őrültséget…- gondoltam vissza a történésekre, próbáltam rövid maradni.

- Az én szüleim is elváltak. – simogatta meg a vállamat, gondolva ezt úgy, hogy majd vigasztalást tud belém önteni. - tudom, hogy nehéz. – mondta őszintén, tényleg úgy gondolta.

- De ő… - akartam mondani én, de egyszerűen nem tudtam folytatni, nem ment csak annyit éreztem, hogy forró könnyek csordulnak végig arcomon és hangosan koppannak a lépcsőre.

- Ne sírj!- szólalt meg mégis, majd még jobban karjaiba vonva oldalra fordított engem, hogy arcunk egymással szemben lehessen. - minden rendben lesz… ígérem!- vigasztalt és kezei közé fogta arcomat. – megígérem neked!- zölden csillogó szemei, mintha most az eddigieknél is jobban csillogtak volna, felemelő látván volt, de mégis szomorú.

Válaszadásra képtelen voltam, ámde valahogy mintha egy különös békesség telepedett volna rám ettől a látványtól. Lassan lecsuktam szemeimet és próbáltam megtölteni magam minden bátorságommal, mikor gyengéd ajkait éreztem sajátomon. Akkor abban a pillanatban azt éreztem, hogy az a csók az, amely életet ad nekem, az a csók, amely megmenti a napomat.

A szelíd, ártatlan, bártorságot adó mézédes csókjából egyre hevesebb érzések törtek ki. Időközben még az eső is eleredt, sőt szakadni kezdett, de ezt is csak onnan vettem észre, hogy göndör fürtjeit markolva ujjaim nedvességben úsztak.

- Meg fogsz fázni!- nevetett fel halkan, mikor szinte már ölében ültem ismételten és közel letámadtam őt megint.

- Kicsit sem fázok!- ellenkeztem ártatlan mosollyal arcomon, majd mellkasomnál összefűzött leplemet szétnyitottam és bevontam az alá őt is. - nem beszélünk erről többet!- súgtam neki fülébe egyértelműen.

- Nem beszélünk többet semmit. – mámoros hangjában szinte hallani lehetet az epekedés ízét.

A gyönyör melyet csókjai és érintése után éreztem testemet új kerékvágásba billentette, mintha töröltek volna eddigi minden rosszat és csak az, az akkori jelen élt volna számomra. Erre volt képes ő. Carpe Diem életérzés, amit a Göndör idéz elő.

Közénk egyedül csak az egyre szakadó eső cseppjei tudtak beférkőzni, és csak azok tudták volna lehűteni testünket, de valahogy testünk ennek ellenszegült, mert minél jobban áztunk, annál jobban forrósodtunk felfele. Szinte már égtünk egymás karjai között.

- Desszertről volt szó…- mormogta csibészes hangján, ami ismét a régi volt, ráadásul szemeiben is a kis ördögi vigyor ott bujkált.

Lábaimat dereka köré fonva, kezemet nyakába helyezve engedtem, hogy felálljon, velem együtt onnan majd szép lassú léptekkel a házba vigyen. Mondjuk nem mondhatni, hogy megkönnyítettem számára azt a pár méteres utat, hiszen míg ő arra koncentrált, hogy eljussunk az ajtóig én arra koncentráltam, hogy egyre jobban felhergeljem. Nyakát elengedve mellkasán futtattam végig kezemet, melyre felsője a víz hatására érzékien tapadt rá. Vállához hajolva gyengéden puszilgattam végig annak vonalát egészen ajkaiig, ahol ahelyett, hogy az övét mentettem volna meg a vágyakozásból inkább incselkedve, elhajolva tőle, csakhogy ő is lássa a saját ajkaimat nyaltam le. Erre felmorgott, mire én jót kuncogtam rajta. Felpezsdített ez a szórakozás.

Nem szólva semmit némán ment keresztül a nappalin egészen a szobáig, ahol így csurom vizesen rakott le az ágyra.

- Étkezés előtt szépen meg kell szárítkozni. – bólogatott okoskán, majd kinyúlva elkapta az ágy szélén heverő törülközőt és hozzám simította azt. Az anyagot, az ő ajkai követték, és ahogy ez a párosítás végigfutott testemen úgy éreztem ott helyben szétrobbanok. Ujjaimmal már-már erőszakosan szorítottam a takarót mellettem, azt hittem szétporlasztom az anyagot, sőt szemeim is csak akkor pattantak ki hirtelen, amikor már nem éreztem többé őt.

Szinte egy romhalmazként süppedtem az ágyba, adtam meg magam konkrétan a semminek ugyanis most ő távolodott el.

- Nehogy azt hidd, hogy most elmenekülhetsz előlem… - hallatta hangját, majd felocsúdva magamból oldalra fordultam és figyeltem magam előtt kiformáló alakját, ahogy könnyedén dobja le magáról vizes ruháit, majd egy szál törülközővel törüli végig magát, amit végül derekára köt.

- Ne…- szaladt ki kiszáradt torkomon az ellenkezés.

- Hm… tetszik, amit látsz?- kérdezte és megfordult előttem még egyszer.

- Láttam már jobbat is!- mondtam ki, mire az én szemeim is elkerekedtek. Ez véletlen volt esküszöm.

- Biztos vagy te ebben?- kérdezte fölényes mosollyal, majd szó nélkül oldotta le magáról a kis törülközőt. - biztos vagy te ebben?- ismételte meg kérdését.

- Biztos…- hangom már szinte remegett, egyszerűen a látvány, ami elém tárult elvette tőlem az utolsó értelmes szavaimat is. Kezeit csípőjére téve, összeráncolt homlokkal próbált éppen megbabonázni kisfiús tekintetével.

- Nem elfogadható válasz. Rossz válaszért büntetés jár!- mondta és értem hajolt, majd felkapva ölébe elindult a nappaliba. Még szerencse, hogy mindkettőnkön sok volt a textil. Miért éreztem hirtelen úgy, hogy ma nem jutok el a felöltözés folyamatáig? Hmmm? Érdekes.

- Megfőzöl ebédre?- nevettem el magam, mikor letett a konyhapultra. Két kezemmel oldalt támaszkodtam miközben jobb lábaim kinyújtva hevertek előttem.

- Szeretem a desszerttel kezdeni az étkezéseket…- mondta és elfordult tőlem, mire így engedte láttatni formás idomait. Kócos fürtjei, széles vállai, izmos háta, formás feneke, még izmosabb lábai… úgy tűntek, hogy ezek most az enyémek. - illetve még szeretem felidézni az igen kedves emlékeket is… - tette hozzá, majd kezében egy doboz tejszínhabbal fordult vissza.

- Hogy is volt az? Én már nem emlékszem…- kaptam szám elé kezemet meglepettségemben. Valójában igazat is mondtam meg nem is. Tőle tudtam részleteket, de nem eleget. – ismertetnéd számomra is ezt az emléket?- kértem tőle kedvesen.

- Lehet róla szó…- mondta sejtelmesen, majd teljesen közel jőve hozzám, lepattintva a palack tetejét nyakamtól kezdve egészen hasam aljáig húzta a tejszín csíkját úgy, hogy közbe végig a szememet vizslatta. Nem engedtük szabadulni egymás tekintetét.

- Még mindig nem értem… - ráztam a fejemet, alakítva a semmit sem tudó személyt.

- Ez nagy hiba… de azt hiszem, segíthetek neked. – mondta és egyre közeledett hozzám, mire éreztem, hogy eközben a józan eszem pedig egyre távolodott tőlem…

Egy hatalmas pohár tejet öntöttem magamnak, és a pultra támaszkodva halkan reméltem, hogy ez majd segít. Nyugtalanul keltem fel sötét álmomból az éjszaka közepén, de szerencsére a göndört nem vertem fel, így könnyen ki tudtam csusszanni mellőle. Szükségem volt egy kis időre egyedül, de tényleg. Nem voltam képes elmondani neki a teljes igazságot, ez nem számított hazugságnak ez igaz, de én viszont nem könnyebbültem meg tőle, és továbbra is érzem, hogy bennem van, és Ő nem tudja… Nem vagyok képes kiadni magamból, de közben mégis zavar, hogy nem osztom meg vele. Talán tényleg kedvelem, talán tényleg igaz, ami történik kettőnk között bármi is legyen, de ha ez most így marad, engem felemészt a tudat. Egyszer már megtörtént… Még egyszer nem vagyok képes végigcsinálni.

- Vedd fel… jobb lesz, ha felveszed!- morogtam a telefonnak, amit a másik kezemben szorongattam idegesen.

- Maisy! – szólalt meg a vonal túlsó végén a hang. – mi történt? Hajnali 3 óra van. – Alexa hangja álmosnak tűnt, minden bizonnyal felébresztettem.

- Jelen pillanatban ez érdekel a legkevésbé. Az viszont felettébb izgat, hogy mit keresed nálad Ő? Ezt például az alatt az idő alatt el is mesélhetnéd, míg visszaviszel a városba.

- Harry? – kérdezte.

- Alszik. – rendeztem le ennyivel a dolgot. – tudom, hogy tudod, hogy hol vagyok, szóval hajrá… az idő telik.

- Minden rendben? – kérdezte.

- El akarok innen menni… talán hibát követek el mindezzel…

Sajátos száműzetés lakásom falai között, ötödik nap... Nem fogadtam hívásokat, nem kerültem az online világba sem, de legfőbbképp nem léptem ki a küszöbön kívülre. Feküdtem, olvastam, néztem ki a fejemből körülbelül ennyi tellett tőlem, sőt igazából egyik tevékenységnél sem tudtam megmaradni 10 pernél tovább, szóval csak, mint egy partra vetett hal csapódtam össze vissza a lakás különböző pontjairól ide-oda.

Akkor hajnalban hívott először, majd utána folyamatosan csörgött a telefonom, végig a hazafele vezető úton. De nem vettem fel, ahogy Alexa sem tette, mert erre kértem egyszerűen nem lettem volna képes hallani azt, hogy keres, azt hogy ideges és talán azt, hogy megbántott… Talán egy kicsit később képes leszek vele beszélni, de most nem.

Első nap megjelent a lakásomnál, de nem szállt ki a kocsijából. Második nap is ugyan ezt tette, de harmadik nap este már fordult a kocka ugyanis már az épületbe tette a lábát, de nem csengetett be, nem kopogott be… egyszerűen csak leült az ajtómmal szemben lévő lépcsőre és csendben ült, vagy zenét hallgatott vagy éppen magába meredve gondolkodott, de ott volt. Egy szót nem szólva töltött ott órákat anélkül, hogy felállt volna és az ajtómat megközelítette volna. Honnan tudtam mindezt? Mint mondtam alig tudtam megülni egy helyben, és ha a konyhaablak felé jártam, akkor viszont láthattam a kocsiját, amivel mindig ugyanoda parkol… Mikor pedig így történt lábaim az ajtómhoz vittek, amelynek kis kipillantóján láthattam, hogy ott volt… de ez nem jelentett semmit, mármint az, hogy láttam. Éreztem, hogy ott volt egyszerűen így volt. Éreztem Őt. Volt, hogy néhány percre ott ültem az ajtóval szembe és majdnem a fejemet vertem annak, de kinyitni egyszerűen nem tudtam. Csak ültem csendben, ahogy ő tette.

De a mai nap kicsit máshogy alakult… Fent a galérián takarítottam ki a szobámat, amikor az ágyneműtartót kihúzva a millió újság átpakolása után egy dobozt találtam. Rápillantottam és már befedéséről is felismertem. Szívem egy pillanatra ott megállt, és enyhén reszketve nyúltam érte, majd azzal kezemben mentem le a nappaliba. Lefújva a porréteget róla mély lélegzetet véve akartam levenni a tetejét, de nem sikerült egyszerűen a kezem nem volt hajlandó azt tenni, amit agyam akart. Levelek voltak Neki. Anyunak. Amiket soha sem volt esélyem elküldeni neki…

A doboz tetejét megsimítva, beszívva a friss levegőt tüdőmbe jöttem rá arra, hogy talán miért is éppen most találtam meg mindezt. Talán ez segíthet. Talán. Ez lehetett egy jel, egy égi segítség Tőle.

Kiegyenesedett háttal lépkedtem lassan az ajtó felé, Ő még nem volt itt… talán nem is jön többet. Meglehet, de egy próbálkozást attól még megérhet…

Lassan elfordítva a kulcsot, majd lenyomva a kilincset nyitottam ki az ajtót és szinte remegő kezekkel tettem le a doboz egy papír cetli kíséretében neki a lépcsőre, ahova napok óta visszajárt. Csak reménykedni tudtam, hogy most is itt lesz, csak a reménykedni tudtam jóságában és kitartásában.

Talán így könnyebb lesz elmesélni…- állt a cetlin, amit otthagytam neki..

13. rész

Sziasztok! Hoztam egy vasárnapi laza részt.. Kicsit rövidke is, de azért remélem tetszik. :) Jó olvasást! :) Puszi Dorka
PS: Petra barátnőm nevét meg ajánlom, hogy imába foglaljátok mert csak! :) Ha ő nem lenne... :P

Azt hiszem, ha rajtam múlott volna, akkor biztos nem kelek ki egy ideig az ágyból, de mivel rózsaszín álmaimból egy ismerős csengőhang zaja csapott meg, ami szüntelenül csörgött és csörgött, nem akarva leállni így muszáj volt kikecmeregnem onnan. Szinte csukott szemmel szálltam le az ágyról, majd magam köré takarva a takarómat közel vakon kezdtem keresgélni a készüléket, ami lassan az egész házat betöltötte a zenélésével.

- Igen? – csaptam le konyhapulton heverő készülékre és fülemhez téve azt próbáltam nagyokat pislogva magamhoz térni.

- Maisy ha nem tévedek…- hallottam egy mosolygó hangot a vonal túloldaláról. – Louis vagyok és Harry-t keresném!- tárta elém szándékait.

- Akkor úgy látszik, már ketten vagyunk!- dűltem neki a pultnak és miközben vállam és fülem közé tettem a telefont felfogtam a hajamat. – ugyanis fogalmam sincs, hol van… azt hiszem eltűnt!- mondtam teljes könnyedséggel, ami annak volt köszönhető, hogy még nagyon is kómás voltam. Igazából még a cselekedeteimnek sem voltam éppen uralmában. – nem véltem felfedezni itt a házban!- próbáltam magyarázni neki a dolgokat.

- Most keltettelek fel?- kérdezte óvatosan.

- Ennyire nyilvánvaló lenne?- kérdeztem és ekkor nyílt az ajtó, amin a keresett személy lépett be egyik kezében a kocsi kulcsával, másikban pedig egy papírzacskóval, ami tele volt mindenféle dologgal.

Száját hatalmas mosolyra húzta, mikor meglátott engem. Én viszonoztam ezt számára, és valójában ekkor kezdtem mégiscsak magamhoz térni. Kábulatom kezdett elszivárogni fejemből, és a rózsaszín köd helyét felváltották a valóság képei. Hirtelen kezdtem egyszerre fázni és izzadni, majd csak akkor kaptam észhez, amikor a vonal túlsó végén a hang ismét megszólalt.

- Minden rendben?- kérdezte Louis. Túl sokáig tarthatott a csend.

- Ühüm…- bólogatattam, hiába ezt nem láthatta. – az elveszett fiú, megkerült!- mondtam ki gyorsan, majd az említett ember felé nyújtottam a készüléket. – Téged keresnek!- tátogtam.

- Itt hagytam volna a telefonomat?- kérdezte mosolyogva.

- Nem… viccből tartom ezt feléd! – mozgattam meg fekete telefonját.

- Jó reggelt neked is!- piszkálódott, majd letéve a zacskót, elvette a telefont és én elindultam volna vissza a szobába, vagyis legalábbis a kanapéig, ami egy vízszintes puha, biztonságot nyújtott volna számomra, de ő nem így gondolta és ezt úgy nyilvánította ki, hogy egyszerűen visszarántott a takarómnál fogva, ami konkrétan lehullott rólam egy az egyben ezzel sikerült megszabadítania minden olyasmitől, ami fedhette testemet.

- Hmmm…- hallottam mögöttem dörmögő hangját és éppen lenyúltam volna a lehullott lepelért, amikor megfogva derekamat magához húzott.

Jéghideg keze szinte égette bőrömet, ahogy csípőmhöz ért, ahogy ujjai végigfutottak combomtól kezdve, végig teljesen az oldalamon.

- Telefon…- nyögtem ki neki utalva arra, hogy valaki valójában rá vár. Ezzel tartva magam attól távol, hogy jelen helyzetemben összeessek.

- Közönség…- vágta rá pimaszul, majd füléhez emelve a készüléket beszélgetésbe elegyedett Louis-szal miközben tenyerét hasamon pihentette, így megakadályozva hogy elléphessek tőle. – Nem… Igen… Nem érdekel… Most biztos nem… Szeretnének, valamit hívjanak fel ők… Köszönöm. Igen biztos. Szia. - és egy határozott mozdulattal eldobta a fekete készüléket a kanapé irányába, ami szerencsésen egy puha párnán landolt így nem törve totálkárosra.

- Szándékozol elengedni?- kérdeztem tőle csukott szemekkel. Éreztem, ahogy testem megfeszül érintésétől és azt is tudtam, hogyha nem fejezi be azt, amit éppen tesz nekem hamarosan végem lesz.

- Őszintén megvallva? Nem. – mondta és nyakamba csókolt, amitől éreztem, hogy testemben milliós kis szikra egyszerre kezd el pattogni.

- Pedig el fogsz. – mondtam neki erősködve.

- Tudd, hogy egy darab ruha nincs az egész házban… neked semmi!- suttogta hátulról a fülembe. Hát igen… erre még emlékszek.

- Akkor magamra tekerek egy függönyt!- vontam meg a vállamat, majd lépve egyet felszedtem takarómat és belebugyoláltam magam. Hasam ekkor hatalmasat korgott, akkorát, hogy ha akartam sem tudtam volna eltitkolni. Azt hiszem egy jó ideje nem ehettem semmit…

- Így jár, akinek nem kell a vacsora!- rázta a fejét jól szórakozva és elindult a pulthoz, kipakolni a dolgait.

- Jah…- néztem rá összehúzott szemekkel, majd követve őt én is betelepültem végül a konyhába.

- Biztos másra voltál éhes!- nézett fel pakolászás közben.

- Minden bizonnyal…- vallottam be és éreztem, ahogy elpirosodik az arcom. Csodálatos… most elpirulok, viszont amikor konkrétan anya szült meztelenül álltam az előbb előtte ez fel sem merült bennem. Érdekes.

- Figyelj… - kezdtem bele, de itt valahogy elakadtam. Nem tudtam egyáltalán semmit sem mondani neki.

- Igen?- kérdezte ismét felém pillantva.

- Semmi…- ráztam meg a fejem. – segítsek?- jutott eszembe hirtelen mégis valami.

- Ha szeretnél!- mondta és helyet engedve maga mellett a hűtőbe pakoltam be a cuccokat, amit hozott.

- Na, várj… ülj le oda!- mutattam a pult túloldalán lévő székre. – ezúttal enyém a terep!- állt össze a fejemben az ötlet.

- Remélem ezúttal azért sikerül megkóstolni az ételt!- kuncogott magában majd egy almával a kezében megtette azt, amit kértem tőle.

- Ha tartjuk a távolságot, akkor mindenféleképpen…- motyogtam magamban, és nem szántam kifejezetten olyan kijelentésnek, amit neki is hallani kellene.

- Érdekes gondolat… - hallottam megjegyzését.

- És hasznos is. - fordultam és kezemben a tejjel és olajjal vele szembe kerültem.

- Mire készülsz?- kíváncsiskodott.

- Palacsinta. Azt hiszem… - bizonytalanodtam el.

- Nem vagy túl biztos magadban. – állapította meg és levette fejéről sapkáját. – jól gondolom?- érdeklődött.

- Legutóbb még ezek voltak a hozzávalói!- mutattam a dobozokra. – egy őstehetség vagyok!- vallottam színt. Mondjuk álmaimban mindenképpen így volt.

- A konyha magáé…- tartotta fel maga elé a kezeit. – a biztonság esetére azért meglesném, merre van a poroltó…- jegyezte meg nevetve.

- Maradj a helyeden!- parancsoltam rá kedvesen. – jobb lesz a sürgősségi számát gyorstárcsázón hagyni!- vallottam be és elfordultam, mintha ezt nem is mondtam volna ki, majd a szekrényben a további hozzávalók után kutattam.

- Komolyan azt láttam, hogy az a palacsinta mozgott…- mondta rémült arccal felém nézve.

- Hogy mozgott volna, te? – ráztam értetlenül a fejemet. – csak esztétikusan eldeformálódott!- próbáltam javítani a helyzetet, már ha lehetett azt egyáltalán.

- Ha a megégés te így nevezed!- nézett rám összeráncolt homlokkal.

- Így!- bólogattam erősen és elnevettem magam. – ezekkel a valamikkel megmentetted az életemet!- mondta és az utolsó falatot is elpusztítottam a sajtos croissantból.

- Ha én nem lennék…- rázta a fejét.

- Akkor valószínűleg…- gondolkodtam el. – nem lennék itt. – mondtam ki egyszerűen és a kávésbögrémet kezemben szorongatva melegedtem kissé.

- Nem mondhatni, hogy megbánás jeleit látom az arcodon. – állapította meg okosan.

- Igazából… - gondoltam bele. – azt hogy itt vagyok azt talán nem bánom… amiért itt vagyok az már más. – mondtam és ebbe belegondolva kicsit összeugrott a gyomrom.

- Minden rendben?- kérdezte őszinte aggódással hangjában, majd felállva a fotelből leült mellém a kanapéra és derekamnál fogva ölébe húzott.

- Talán… - hajtottam hátra mellkasára fejemet.

- Azért hívott Louis, amiért eltűntél?- kérdeztem és miközben egyik kezével hajamat simogatta másikkal én játszadoztam.

- Valahogy úgy… - vallotta be. – de ne aggódj nincs probléma!- mondta.

- Akkora… gondolom. – forgattam a szememet és az egyetlen egy gyűrűjével kezdtem el játszadozni.

- Megoldom… - dörmögte nyugtatóan.

- Nem akarom, hogy ebből bajod legyen…- mondtam ki halkan.

- Miből, ebből?

- Ebből, ebből… - magyaráztam teljesen logikusan. Nekem mondjuk kifejezetten az volt.

- Miért… mi ez?- kérdezte kíváncsisággal a hangjában. Inkább kettőt kérdezett volna, de könnyebbet. Annak jobban örültem volna.

- Semmi és valami.

- Határozottság. – felelte.

- Mai fő erényem mindenképpen. – mondtam és továbbra is gyűrűjével játszadoztam. Igazán nyugtató volt, miközben a plafont tanulmányoztam.

- Szeretnéd?- kérdezte.

- Mit?- értetlenkedtem.

- Ezt!- mondta és lehúzta ujjáról a kis fém gyűrűt és az én ujjaimat vette az övéi közé.

- Nem akarom elvenni tőled…- tiltakoztam, de ekkora már fel is húzta hüvelyujjaimra ugyanis max arról nem esett volna le.

- Jó helyen lesz nálad. – mondta.

- Köszönöm!- mondtam és óvatosan szépen lassan készültem megfordulni rajta mire majdnem sikeresen lezakóztam a földre. Majdnem ugyanis elég gyorsan utánam kapott és erős karjainak köszönhetően a földnek biztosan nem, de hozzá igenis hozzá simultam. - ugye nem engedsz el?- kérdeztem tőle és szinte már kapkodnom kellett a levegőért olyan erővel kezdett zakatolni a szívem.

- Nem szándékoztam!- mondta, és ahogy orrunk összeért hirtelen a szívem kicsit kezdett visszatérni normális ütemére, majd vissza a bolondulásba.

- Ugye most nem fogsz játszani?- kérdeztem, miközben homlokunkat egymásnak támasztva, arcunk szinte teljesen összeért, ajkaink között milliméternyi távolság volt csak.

- Most nem…- mondta halkan mosolyogva, majd ajkaimba csókolt mire tudtam, hogy ez esetben biztosan jó helyen vagyok. Biztonságban vele. Ha csak egy pillanatnyi szeszélyről is lenne szó, akkor is… Ezért minden megérte.

Kezeit combomra csúsztatta mire behajlítva felhúztam őket teste mellé. Pólója alá kezeim szinte akadály nélkül bejutott, majd végigsimítva mellkasán szinte éreztem, ahogy végigfut rajta a hideg.

- Desszert? – kérdezte fülembe súgva.

- Talán… - mondtam sejtelmesen majd szépen lassan kezdtem lehúzni pólóját róla abban az ütemben, ahogy ő a ruhaként funkcionáló takarót tolta le rólam.

- Ha elhajítom a telefonodat és esetleg összetörik mennyire leszel mérges?- kérdeztem közel hajolva hozzá ugyanis az a idegesítő készülék már megint akkor szólalt meg amikor nem kellett volna neki.

- Rád??? Nagyon… - mondta és belemarkolt fenekembe, míg másik kezével maga alatt a telót kezdte keresni.

- Vond ki magad a forgalomból. – világítottam meg előtte egy ötletet.

- Fontolóra veszem… - mondta és hunyorogva maga elé tette a készüléket. - a barátnőd!- tolta felém.

- Alapos indokod legyen azért, mert hívtál…- egyenesedtem ki, és míg ő feküdt én addig a felhúzott térdeinek dőlve telefonáltam volna.

- Maisy Te vagy az? – kérdezte a vonal túloldalán egy hang… Először lefagytam majd éreztem, ahogy a telefon lassan csúszik ki kezemből nagyot csattanva mellettünk a padlón. Testemben a sokk hatása gyorsan folyt végig… éreztem, ahogy teljesen eluralkodik felettem. Igen apa én vagyok…    

12. rész

Sziasztok! Friss rész végre! Kicsikét beteg vagyok és nem is voltam suliban, de így is a délelőtti itthoni tanulás után úgy döntöttem, hogy írok nektek valamit! Kíváncsi vagyok, hogy ez a valami hogy tetszik majd nektek! Jó olvasást! ^^ Dorka

Csak a hideg vízcseppeket éreztem magamon, ahogy végigcsurognak testemen egészen a lefolyóig, ami elnyeli őket végleg. Igazából nem teljesen tudom, hogy kerültem ide. Vagyis tudom, de mégsem. Ahogy megláttam azt a személyt, akit nem kellett volna, mintha egy kis idegszálat elvágtak volna bennem… Még a gondolattal nemrég egészen megbarátkoztam, mármint ha ezt egyáltalán lehet így mondani, de amikor tényleg megtörtént előttem, saját szemeimmel láttam azt már nem tudtam feldolgozni. Egyszerűen nem megy… soha sem ment.

Felhúzott térdekkel, az zuhanyzótálca szélénél a falnak és az üvegnek dőlve ültem percek óta, talán órák óta… nem is tudom. Az időérzékemet kicsit elhagytam, és csak a hideg vízcseppek, amik rám hullottak azok emlékeztettek arra, hogy még a valóságban vagyok.

Kopogást hallottam az ajtónál. Nem törődtem vele. Mélyeket lélegezve próbáltam elérni, hogy egyben maradjak. Még egyszer kopogtak, majd hallottam, ahogy nyílik az ajtó, ekkor ki is nyitottam a szememet.

- Te Jó Isten!- hallottam meg barátnőm hangját, aki aggódó hangjával sietett oda hozzám mikor meglátott.

- Te mit keresel itt?- emeltem fel fejemet hogy arcára tudjak pillantani. – teljesen vizes leszel!- pirítottam le rögtön, hisz okés, hogy én ruha nélkül áztatom magamat egy ideje, de az ő ruha és zuhany kombója annyira már kevésbé kellemes.

- Szerintem nem ezzel kellene törődnöd!- rázta meg fejét, majd megfogta könyökömet és segíteni akart felállni.

- Hogy kerültél ide?- kérdeztem tőle és lassan magamtól is sikerült felállnom.

- Valaki hívott…- említette meg és kezembe nyomott egy törülközőt, de mivel képtelen voltam magamra tekerni megfogta és ő cselekedett helyettem. – nagyon aggódik érted!- suttogta hátulról a fülembe és kilépve a zuhanytálcából a tükörrel találtam magam szembe. Nem kifejezetten festettem túl barátságosan.

- Ő hol van?- kérdeztem halkan és igazából még csak most tudatosul bennem, hogy elhozott magához csakhogy biztonságban érezhessem magam.

- Lent van földszinten!- simította meg a vállamat és a tükörben találkozott tekintetünk. Bíztató pillantásai kicsit kezdtek erősíteni, de ez az érzés is csak minimális volt.

- Meg kell köszönnöm neki!- jelentettem ki, igazából csak magamban beszéltem. Igazából szó nélkül elhozott ide, nem várva semmi magyarázatot az egészre. Elég volt neki annyi, hogy látta, hogy nem érzem magam jól, hogy valami kiborított és nem csak viccből, hanem ténylegesen.

- Meg!- bólintott Alexa és ekkor én már egy szál törülközőben ki is indultam a fürdőből.

Olyan volt, mintha először jöttem volna végig az emeleten, pedig valahogy fel is kellett jutnom, ez a rész viszont kicsit ködös volt. Óvatosan lépkedve a szőnyegezett galérián, kipillantottam egy kicsikét onnan és láttam a konyhában volt… A pultnak dőlve szorongatta telefonját az egyik kezében, másikkal pedig félig támaszkodott. Arcát nem láthattam, ugyanis háttal volt nekem, de így is látszódott, hogy kicsit sem volt nyugodt.

Halkan lelépkedve a lépcsőn, a nappalin átlibegve lassan közelebb kerültem hozzá.

- Köszönöm!- érintettem meg kézfejét bátortalanul, és úgy éreztem, hogy talán szavaimat sem hallja meg olyan halkak voltak azok.

Hirtelen felém fordult és valamiféle megkönnyebbültség futott végig az arcán. Még egy ártatlan, kisfiús mosoly is megjelent rajta.

- Minden rendben?- kérdezte és mélyen a szemembe nézett, mintha csak mi lettünk volna itt, azt akarta, hogy őszintén válaszoljak neki. Nem tudtam volna nem így tenni.

- Nem. – ráztam meg gyengéden a fejemet, de már most jobban éreztem valamicskét magamat, valahogy valami különös nyugodtságot sugárzott felém. – de már jobb!- gyengéd mosolyra próbáltam számat húzni.

- Legjobb barátnő érkezik!- ordította el magát Alexa a lépcsőn, csak úgy sajátos stílusában. Érezhető volt a hangjában, hogy azért tette ezt, mert úgy gondolta, hogy olyan történhet éppen közöttünk, aminek nem kifejezetten akar szemtanúja lenni… Nem értem ezt meg honnan vette.

Elkaptam tekintetemet övéből, viszont kezem az övén maradt, nem engedte elhúzni onnan azt. Sőt leejtve a pultról még össze is kulcsolta őket ártatlanul.

- Minden rendben lesz!- suttogta a fülemhez hajolva hátulról.

- ühüm!- nyeltem egyet.

- Potter… megköszönném, ha csinálnál egy nyugtató teát mindenki számára!- adta ki a rendelést Alexa. Nem is ő lett volna, ha nem ilyen stílusban közli kívánságait.

- Már kész… - mosolyodott el és fejével oldalra bökött, ahol három hatalmas bögre sorakozott egymás mellett.

- Gondolatolvasó lehetsz!- bólintott felé mosolyogva.

- Minden bizonnyal!- helyeselt szórakozottan, majd felém fordult. – meg fogsz fagyni!- mondta nekem, és ahogy ezt mondta, érezni kezdtem, ahogy remegek. Tényleg fáztam, de ezt, míg nem említette nem is vettem észre. – a szekrényemben biztos találsz valamit…- mondta nyugtató hangján és én rögtön mintha el lettem volna kissé varázsolva elengedtem a kezét és elindultam a lépcső felé.

- Köszönöm. – fordultam visszafelé. Ez az aprócska mondat pillanatokon belül másodjára hangzott el a számból.

A lábaim szinte maguktól lépkedtek vissza az emeletre, nem igazán éreztem azt, hogy én irányítom őket. Nem igazán éreztem azt sem viszont, hogy helyesen érzékelem-e a külső történéseket. Kicsit mintha egy élő marionett bábuvá alakultam volna. Érzek is dolgokat, meg nem.

Visszatérve a szobába, amelynek az előbb léptem ki fürdőjéből rögtön egy szekrényféleség felé vettem az irányt, majd annak ajtaját széthúzva kicsit leesett az állam. Normális esetben ekkor megjegyeztem volna, hogy na és akkor még azt mondják, hogy egy lánynak van sok ruhája… de most annyira közömbösnek tűnt számomra ez a dolog, hogy az első pólót, pulcsit, és nadrágot lehúzva besétáltam a fürdőbe és felvéve fehérneműimet az újonnan szerzett darabokat is magamra aggattam. Mondjuk azt, hogy kicsit nagyok voltak rám, és talán lógtak rajtam egy kicsit. De csak egy kicsit… de nem számított, nem érdekelt.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet itt maradnia!- hallottam mély hangját már az emeltről.

- Ezt jól gondolod… hidd, el Ő sem tartja annak. Még azonos városban sem…- kezdte barátnőm mondatát mire meglátták, hogy jövök le és abbahagyták a beszélgetést.

- Még azonos városban sem vagyok hajlandó vele tartózkodni!- fejeztem be én barátnőm mondatát és csatoltam hozzá egy kínos mosolyt is, csakhogy még hatásosabb legyen belépőm. – elutazok egy időre!- jött ki számon az ötlet, amit ki sem gondoltam csak kimondtam.

- Hogy?- nézett rám Alexa érdeklődve.

- Elutazok. Friss levegő… tudod másik város, falu teljesen mindegy. - magyaráztam neki, mintha amúgy nem értené az egészet.

- És kivel szándékozod mindezt tenni?- kérdezte továbbra is és úgy tett, mintha nem látnám, de Rá pillantott.

- Egyedül. – bólintottam határozottan. Fejemben végigpörgetve ezt a spontán ötletet egészen jó ideának tűnt. – tudok magamra vigyázni. Nem őrültem meg…- ráztam a fejemet és leülve fotel karfájára váltogattam a tekintetemet kettőjük között. – tényleg!- bizonygattam.

- Én azt nem így hiszem!- jegyezte meg orra alatt motyogva Alexa.

- És mégis hova szeretnél menni?- kérdezte Harry érdeklődve. Ő legalább megértett, vagyis kérdésében semmi támadást nem véltem felfedezni.

- Felülök egy vonatra és meglátjuk hova visz az engem!- rántottam meg vállamat. Úgy éreztem, mintha egyre jobban felvillanyozódtam volna a kis kirándulásomtól. Még a végén örülni is fogok neki… abszurd gondolatok.

- Érdekesen hangzik. – értett velem egyet, majd felém nyújtott egy bögre teát, amit készségesen el is fogadtam. Csodálatos illata volt, kellemesen nyugtató.

- Abban az esetben, ha mindketten megzakkantatok akkor mindenféleképpen érdekes!- rázta fejét Alexa hitetlenkedve.

- Mikor szeretnél indulni?- barátnőm kijelentését teljesen figyelmen kívül hagyva fordult felém Ő.

- Minél hamarabb. – válaszoltam.

- Akkor Alexa neked hívhatunk is egy taxit… nem?- kérdezte és barátnőm felé pillantva szemkontaktusuk alatt, szavak nélküli beszélgetést váltottak. – én meg kiviszem Maisyt az állomásra!- ajánlotta fel készségesen. Túlontúl nagy együttértése még ekkor sem tűnt fel.

- Idehívtok, majd el is küldtök… hmm. Maisy nem ismerős ez neked?- fordult felém összehúzott szemekkel mosolyogva.

- Nem tudom, miről beszélsz!- ráztam a fejemet és számhoz emeltem a közel arcom nagyságú bögrét miközben ártatlanul pislogtam felé.

- Kedves…- pattogott magában.

- Köszönöm, hogy elviszel oda! Jah és a ruhákat is! Jól állnak nem?- kérdeztem és megemeltem magamon a pulóvert, ami csak egy kicsit volt rám bő. Talán még egyszer belefértem volna, de nem számít… kényelmes volt és meleg. Plusz Ő illata volt, amitől olyan különlegesség is ült rá egy kevés.

- Mintha rád szabták volna!- bólintott és felém pillantott az útról elkapva egy kicsit tekintetét.

- Örülök, hogy ebben egyet értünk!- nevettem fel halkan. Olyan természetes volt ez, olyan egyszerű.

- Tudod a tegnap est…- kezdtem bele mondatomba, amikor észrevettem azt, hogy tudatosan vagy sem, de nem tértünk le az állomás felé vezető útra. - öhmm… azt mondtad, tudod hova viszel!- váltottam témát szög egyenesen.

- Tudom is!- mondta magabiztosan.

- Nem a vonatok felé!- jegyeztem meg kicsit meglepődve. – ugyanis azokhoz itt - mutattam vállam fölött vissza – kellett volna letérni!- tettem hozzá.

- Tisztában vagyok vele!- bólintott és csillogó szemei ismét rám pillantottak.

- Akkor meg?- kérdezte talán egy kicsit hisztérikusabban a kelleténél.

- szerinted megfordult a fejünkben, hogy egyedül elengedünk így valahova? – mutatott rám… de ezzel nem kinézetemre utalt főképp. Kicsit mélyebbre ható volt ez az utalás.

- Tegyél ki. Most. – egyenesedtem ki és nyúltam övem csatjához.

- Eszem ágában sincs. – rázta a fejét örömittasan.

- Ki akarok szállni. – erősködtem.

- Nem kételkedek benne. – érett egyet velem.

- Styles! Mondtam már neked, hogy ne szórakozz velem!- szóltam kicsit erősebben rá. Nem hatotta meg.

- Nincs szándékomban… de hogy nem engedlek el ez biztos!- jelentette ki határozottan.

- El akartok rabolni, vagy mi?- nevettem fel kínosan.

- Mindenképpen!- bólintott és szerintem az elrablás eddig eszébe sem jutott, de ahogy a számat elhagyta ez a szó rögtön megtetszett neki ez a kifejezés.

- Feljelentelek... ez emberrablás! Rendőrségre megyek veled!- bizonygattam és kezdtem érezni, ahogy kicsit vesztek határozottságomból.

- Rögtön gondoltam!- jól szórakozva rajtam, szeme sarkában megjelentek a kis nevetőráncai.

- Mit tettetek a teámba?- ugrott be elém egy felismerés.

- Én semmit…- mosolyodott el. – viszont Alexa… azt hiszem beletört egy gyenge nyugtatót. – mondta ki olyan természetességgel, mintha ez a legnormálisabb dolog lett volna a világon.

- Mindkettőtöket ki foglak nyírni!- jelentettem ki.

- Próbálkozni szabad!- kacsintott felém.

- Haragszok rátok!- jelentettem ki, eléggé óvodásan… a nyugtató hat. Maisy egyre lassabbnak érzi magát, egyre csökken az energiája és ez által úgy látszik a szókincse is.

- Majd megpróbállak kiengesztelni!- súgta fülembe pimaszul.

- Esélytelen…- ráztam fejemet, ami annyira nem volt túl jó ötlet. Még egy kicsit meg is szédültem tőle, hiába ültem biztonságban, egy helyben.

- Ne legyél ilyen biztos. – mondta magabiztosan, mire én kinyitottam kesztyűtartóját és kutatni kezdtem benne. Valami zenelejátszót kerestem volna annak érdekében, hogy elszigetelődjek egy kicsit. Olyan mágikus, szép falat vonjak magam köré. Tényleg kezdtem merülni…

- Mit keresel?- érdeklődött, amikor már szinte mindent áttúrtam (=kigórtam a kis helyiségről).

- Zene… szükségem van zenére. – jelentettem ki kicsit elvarázsolva.

- Csak kérned kellett volna!- említette meg és kezembe nyomta telefonját, majd a füleséért nyúlt a kesztyűtartó felé.

- Ha ez elmúlik, akkor is haragudni fogok rátok!- szóltam hozzá utoljára, majd az ablak felé fordulva, hátamat mutatva neki kicsit lepihentem.

- Minden bizonnyal…- hallottam még megjegyzését…

Homályosság az agyamban. Erre az érzésre keltem fel valamikor talán az éjszaka közepén. Mondjuk, hogy hogy jutottam ide a nem-tudom-hova arra pontosan emlékeztem. Elég csúnyán rászedtek. A gardedámok egyesültek és újra szövetségre léptek… ellenem. Csodálatos, nem?

Rápillantva az éjjeliszekrényen lévő digitális órára rá kellett jönnöm, hogy még közel sincsen éjszaka, mindössze este hetet mutatott a készülék.

Lassan kibújva hatalmas takaróm alól, kicsikét határozatlanul kezdtem el lépkedni az ajtó felé. Egyedül voltam hirtelen, és ez valahogy megijesztett. Végigsimítva ujjaimat az ismeretlen ház falain, a hangforrás felé indultam kifele.

A konyhában találtam rá ismét. Csakhogy ezúttal azt a helyiséget már rendeltetésszerűen használta. Valamit főzött… azt hogy mit jelenlegi helyzetemből nem tudtam megmondani, ugyanis nincsenek távcsőpontosságú szemeim, de jó illat terjengett a nappaliban ez biztos.

- Na… mennyire haragszol?- kérdezte fel sem nézve a kavargatástól. Valami színeset láttam a serpenyőben… talán zöldségek.

- El sem tudod képzelni mennyire. – válaszoltam elképedve és most már sokkal határozottabban haladtam felé.

- Elég nagy a… képzelőerőm… nem kell féltened!- emelte tekintetét mégis rám és rám mosolygott.

- Nem féltelek hidd el!- ráztam a fejemet és a pult túloldalára az egyik bárszékre helyezkedtem el. – hol vagyunk? Miért vagyunk itt? Mit csinálsz éppen? – támadtam le rögtön kérdéseimmel.

- Túl sok a kérdés…- rázta a fejét és vállára csapta kendőjét, majd tekerve egy kicsit a gázon a fakanalat egy falat hússal és zöldséggel a szám felé tolta. – kóstold meg!- mondta.

Ajkaimat apró résre nyitottam, majd egy aprócska fújás után, be is kaptam a kis falatot. Számba a mennyország ízei érkeztek abban a pillanatban.

- Isteni… - szinte elalélva jelentettem ki mindezt. Próbáltam feldolgozni az ízlelőbimbóim élvezkedését. Kicsit hirtelen jött ez.

- Egy barátom hétvégi házában vagyunk. Kilométerekre Londontól. Én meg éppen főzök. – válaszolt az előző kérdéseimre, vagyis egy részére. Mondjuk utóbbira tuti biztos soha sem jöttem volna rá…

- Miért?- kérdeztem.

- Mert erre van szükséged. – válaszolta, tudta mire értem. – megpróbálhatsz megszökni… ámbár kilométerekkel arrébb van az első város!- kacsintott rám huncutul.

- Nem szándékoztam megszökni. – jelentettem ki és ezzel határozottan megleptem magamat is, de tényleg őszintének éreztem mindent, amit mondtam.

- Ennek… örülök. – nyugtázta kijelentésemet, majd mutatóujjával maga felé invitált mikor még kavargatta a kis művét. Én lepattantam a székről, majd szépen lassan a tűzhely mellé kerültem, ott is pillanatok alatt felpattantam a pultra majd lábamat lóbálva mellette néztem, ahogy kavargatja a vacsoránkat.

- Miért csinálod?- kérdeztem tőle.

- Hogy ne maradjunk éhen…- mondta egyértelmű válaszát.

- Nem erre gondoltam. – vallottam be. Azt hiszem ezt valójában ő is tudta.

- Túl sok a kérdés. Miért kell mindent tudnod? – rázta a fejét és otthagyva a tűzhelyet, egy lépést arrébb lépe elém állt.

- Mert szeretek mindennel tisztában lenni. - jelentettem ki és kezemet nyaka köré fontam.

- És mi mindennel vagy tisztában?- kérdezte miközben végigsimítottam göndör haján.

- Például azzal… - itt egy kicsit lelassítottam. – azzal hogy… - húztam a mondatomat, pedig igazán ki akartam mondani. – kedvellek. Úgy hiszem. Igen így van. Kedvellek. – bólintottam és ezzel a kijelentéssel eléggé megvilágosodtam. Kimondva, ha furán is hangzott, de jó volt.

- Na, ne mondd… - mondta és hátamat átkarolva közelebb húzott magához. – egy közös pont már van bennünk. – mondta és gyengéden megcsókolta ajkaimat, amelyeknek eddig szárazsága már csak a múlt emléke volt ezután. – talán találhatnánk többet is!- ajánlotta fel, a szavakat szinte ajkamba sóhajtotta.

- Talán…- egyeztem bele és nyakába sóhajtottam nagyokat, amikor ajkával nyakamat kezdte el kényeztetni.

- Emlékszik-e, hogy tegnap hol hagytuk abba?- kérdezte pimaszul suttogva.

- Megígért valamit… amit nem adott meg nekem. – jutott eszembe és szinte erre a kijelentésre már bizseregni kezdett minden egyes porcikám.

- Na és mi volt az?- kérdezte érdeklődve.

- Élvezetek. – suttogtam a fülébe, és éreztem, ahogy erre a szóra még erősebben ragadott magához.

- Úgy látszik akkor adósa vagyok. Az adóságokat pedig minél hamarabb törleszteni kell!- jelentette ki majd gyémánt szemeivel szemembe nézett és szótlanul is értette válaszomat kérdésére, amit fel sem tett.

Gyöngéden engedett végig a pulton, úgy tette le oda hátamat, mintha csak egy baba lennék. Felém hajolva éreztem, ahogy nyakamtól kezdve minden egyes milliméternyi felületemet feltérképezi ajkával. Egyetlen egy rajtam levő pólóját is felgyűrte hasamnál és kezével kezdett el kényeztetni, végül pedig már annyira útjában volt az említett ruhadarab, hogy egy egyszerű mozdulattal megtépte a nyakánál és végigfeszítette azt.

- Az egyetlen egy ruhadarabom volt. – nevettem fel halkan.

- Felesleges. Járhatsz a nélkül is. – engedélyezte majd nyakamtól kezdve végighúzta ujjait, mellkasomon át, nőies domborulataimon keresztül egészen-egészen lentig…- nem szeretek senki adósa lenni…- jegyezte meg, és ismét felemelve a pultról ölébe vette, majd szinte angyali puhasággal térdelt le a padlóra és tette le oda.

- Nem szeretem, ha tartoznak nekem!- ragadtam bele hajába hátrahúzva fejét így.

- Na és mit szeret?- kérdezte érdeklődve miközben testével gyengéden hozzám simult. Mindkettőnk fedetlen mellkasa, könnyedén felvette egymás ritmusát. Szinte lóhalálában kapkodtunk mindketten levegőért.

- Találja ki!- hagytam rá, majd szinte erősködtem, hogy egyre közelebb és közelebb kerüljön Ő hozzám. Nem akartam, hogy akár egy pihe is elférjen közöttünk. Akartam, amit ígért, akartam Őt. Élvezni akartam Őt…

11. rész

Sziasztok! Itt a következő rész...Csak annyit mondok, hogy kíváncsian várom a véleményeteket. Az én érzéseim kicsit vegyesek vele kapcsolatosan, de ez annyira nem számít... ugye? Jó olvasást! Puszii Dorka

- Lenne egy pár ötletem…- pimaszul csak ennyit válaszolt… - például…- és tartását még erősebbre fogta, éreztem, ahogy csípője az enyémhez simul, csak úgy, mint a mellkasa. Teljesen fogságban tartott.

- Például?- hangom szinte elhalva formálta ezt a szót. Ennyire voltam képes, csak ennyire. Megsemmisülve éreztem magam a közelségében, hirtelen nem is tudtam mi történik itt körülöttem. Le kellett hunynom a szememet és erősen koncentrálnom kellett a lélegzetvétel folyamatára ugyanis erősen gyanítottam, hogy képtelen vagyok helyesen véghezvinni azt.

- Például…- ajkai szinte érintették nyakamat. – játszhatnánk. – fedte fel előttem ötletét.

Kijelentésének köszönhetően szinte éreztem, ahogy erőset dobban a szívem majd szépen lassan rááll egy ritmusosabb ütemre. Hiába akartam szemeimet is erősebben szorítani, egyszerűen nem ment… kezdett fogyni az energiám.

- Hahhh…- nevetett fel halkan. – egyelőre nem olyan játék, amire te gondolsz…- mondta mindent tudóan és éreztem, ahogy hangjában a pimaszság egyre csak éleződik. Érezte, ahogy testem reagált szavaira. – de ha jól viselkedsz… arról is lehet szó. – ajánlotta fel kedvesen.

- Mi?- egy szavas mondatokig jutottam el beszéd terén.

- Tudod, te azt miről van szó…- jegyezte meg és éreztem, ahogy kissé enged tartásából. A játéka már réges-rég elkezdődött, és kezdettől fogva enyém volt a főszerep. Én voltam a játékszere

Arcát enyémhez simította, göndör fürtöcskéi szinte csiklandozták bőrömet. Éreztem, hogy a libabőr bőrömre ül, ahogy megérint, hozzám ér. - nem hiába húzol magadhoz ilyen szorosan... – jegyezte meg örömmel teli hangon és ekkor kipattant a szemem és érezni kezdtem, hogy ujjaim erősen markolják ingét. Én ezt észre sem vettem eddig. – meg kell, valljam, ennek kifejezetten örülök…- mosollyal száján jegyezte meg ezt, tekintetünk ekkor találkozott.

El akartam engedni, de ujjaim nem engedelmeskedtek. Zöld szemei mélyen csillogtak, elengedni tekintetemet nem kifejezetten akarták. Csak álltunk egymás előtt szótlanul, szeme sarkában a kis ráncai összefutottak miközben arcomat kémlelte figyelmesen. Talán ő tudta mire gondolok… én viszont nem. Fordítva talán jobb lett volna, de nem így volt. Ujjait lassacskán oldalamon kezdte el futtatni szépen, lassan mígnem el nem ért ér csupasz nyakamhoz, ahol végighúzva mutatóujját szabályszerűen éreztem, ahogy megfeszülök. Direkt csinálta, tekintetéből ki lehetett olvasni… jól szórakozott, sőt igazán élvezte. Igen. Élvezte azt, ahogy cselekvésképtelenné tett, mert tényleg azzá váltam így pár pillanat alatt.

Kisfiús mosolya jelent meg arcán mikor gyengéden végighúzta ujjait ajkaimon. Gyengéden simította őket, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnének. Szemei szinte árulkodtak gondolatairól… Láttam mit akarna tenni, de mégsem vitt véghez semmit. Inkább csak incselkedett… mert neki talán ez érdekesebb volt. Számomra viszont nem… nagyon nem.

- Na, ide figyelj…- hangomban még saját magamat is meglepő határozottság jelent meg. – velem te nem fogsz játszadozni kedves Styles!- jelentettem ki magabiztosan majd mellkasán felcsúsztatva kezemet megragadtam ingének nyakát. – értetted?- hangom inkább volt könyörgő, mint parancsoló.

Arcán többfajta érzés futott át hirtelen, de legerőteljesebb volt a meglepettség, mert igen megleptem őt csakúgy, mint saját magam. Ajkait lassan mozdulni láttam, de ha válaszolni is akart azt már nem tehette ugyanis magamhoz húzva sajátommal fedtem le az övéit.

Olyan elszántsággal tettem azt, hogy ez esetben már ellenkezésre sem volt esélye. De őszintén? Nem is éreztem rajta, hogy máshogy cselekedett volna, ahogy. Az új érzés frissességével szántottam végig ujjaimmal göndör haján ezzel is kifejezve, hogy akarom ezt. Itt. Most. És Ő is akarta… Meglepődésén hamar túllépve társam lett tevékenységemben és egyszerűen megfogva combomat kényszerítette azokat arra, hogy dereka köré fűzzem őket… Éreztem, ahogy testem remegni kezd, éreztem azt, ahogy egy ismeretlen vággyal töltődik fel annak minden egyes porcikája… Határozottan falhoz nyomva felsőtestemet, szinte megfeszültem, ahogy szája elhagyva az enyémet nyakamba csókolt. Gyengéden csókolta bőrömet, miközben én éreztem, ahogy felemészt az érzés, amelynek ha most nem adtam volna szabad utat, akkor sohasem. Ujjaimat hátán húztam végig olyan erővel, hogy éreztem ez ott nyomot fog hagyni… Mikor gyengéden beleharapott fülcimpámba, kislányosan felkuncogtam.

- Hmm… - dörmögött fülemben és megismételte az előző tevékenységét. Én ismét felkuncogtam, de már több érzékiesség volt benne, valahogy az élvezet teret nyert magának. - ezt megjegyzem magamnak. – suttogta halkan.

- Azt mondod?- kérdeztem vissza és szememet kinyitva az ő zölden csillogó smaragdjait pillantottam meg. – te szerettél volna játszani… - jegyeztem meg halkan, majd lassan lecsúszva róla tettem arról, hogy ezúttal ne én legyek az, akivel játszanak. Nézzük fordítva a helyzetet. Falnak nyomva érzékien húztam végig kézfejemet arcán, mintha csak simogatni akarnám, majd igazán közel hajolva hozzá ajkaimmal majdnem megérintettem kipirosodott arcát. Majdnem… Szándékosan cselekedtem így érezni akartam azt, ahogy ő is felfedezi a vágyakozás érzését, aziránt amit nem kaphat meg. Nagyot nyelt. Éreztem, ahogy nyakán megfeszülnek az erek, ahogy éppen gyengéden megfújom nyakát. Tudtam, hogy magamnak keresem a bajt, de ez volt a célom.

- Remélem, szereted ezt a játékot!- jegyeztem meg derülten, majd kezeim közé akartam fogni arcát, de megragadva azokat nem engedte, hogy így tegyek…

- Említettem korábban... – kezdte halkan. – hogy élvezni fogod az estét. – folytatta– azt hiszem…

- Mit hiszel?- ezeket a szavakat szinte nyakába sóhajtottam.

- Azt, hiszem, ezen dolgozhatunk…- mondta és csuklómról ujjaimra csúsztatta kezét és összefűzte ujjait az enyémekkel. Két oldalt tartotta kezeinket magasba emelve, mindez olyan volt mintha mindketten megadtuk volna magunkat valaminek, vagy inkább valakinek… nem tudni biztosan, hogy itt már mi az igaz.

- Hmmm…- haraptam alsóajkamba, majd közelebb simulva hozzá füléhez hajoltam. – nem szabad semmit sem elsietni. – ráztam a fejemet lassan, hagyva hogy kiengedett hajam ráhulljon, majd szépen lassacskán elindultam hátrafele és mikor neki mentem valaminek tudtam, hogy ha megugrok egy kicsit, akkor egy asztalra ülhetek fel. Így is tettem.

Az asztalon ülve lábamat az övéi köré fontam miközben kifűzve kezeimet tartásából a csokornyakkendőjével kezdtem el játszadozni. Csak azt figyeltem, csak azzal babráltam egy ideig. Tudtam, hogy ő viszont arcomat akarja látni…

- Sietni?- dörmögte fülemnél és éreztem, ahogy keze végigsimítva a hátamat eljut egészen a melltartóm kapcsáig. - eszem ágában sincs…- mondta és meghúzva és elengedve azt én felszisszentem ugyanis az az én hátamon csattant egyet. Csípett nem is kicsit…

- Ezért még megfizetsz…- érte el, hogy mégis arcára nézzek és összehúzott szemekkel próbáltam fenyegető hatást elérni nála, majd ahogy ő tette velem én is eljátszottam előző tettét csak a nyakkendőjével.

- Várom a büntetést asszonyom… Van egy egész estéje rá. - kacsintott egyet, mire lehetetlen lett volna nem elmosolyodnom. Mosolygós énjéből rám is ragasztott egy keveset az elmúlt napokban.

- Tudja… maga nagyon fiatal. – mondtam ki hangosan is gondolataimat és közben viszont ingével kezdtem el játszadozni a szemkontaktust el nem veszítve vele.

- És?- kérdezett vissza.

- 5 év…- ennyi volt közöttünk. Számat elhagyva ez a szó hirtelen nagyon nagynak tűnt.

- Biztosíthatom…- és ekkor erősen combomba markolt. Mellkasom erre megfeszült és szinte epekedve vártam, hogy megszólaljon… vagy, hogy valami mást tegyem. – hogy ez nem jelenthet hátrányt… sőt!- tette hozzá pimaszul, és igazán közel hajolva arcomhoz, ajkaink gyengéden összeértek.

- Miért ennyire biztos magában Styles? – kérdeztem kíváncsian.

- Mert tudok dolgokat…- hintette el ezt az apró kis információt majd fülcimpámba harapott gyengéden. Lassan lehunyva szememet újra elkezdtem összpontosítani a légzésre. Úgy hiszem ezt az utóbbi pár pillanatban hanyagoltam ugyanis szinte már kapkodtam a friss levegőért. -… amik boldoggá tehetnek egy nőt. – búgta magabiztosan mély hangján, majd nyakamat megfogva ajkaim közé csókolt szenvedélyesen. Vad nyelve, ahogy kerestem az enyémet, ahogy táncra perdült azzal csak még jobban felvillanyozta a levegőt körülöttünk.

- Azt hiszem…- kapkodva levegőért szólaltam meg. – valakinek rezeg a nadrágja…- jegyeztem meg néhány pillanat múlva majd nyakából elindulva szépen lassan végighúztam testén jobb kezemet és szinte érzékien nyúltam bele zsebébe. – meg is van… - ragadtam meg a telefonját és kihúztam onnan azt.

- Fel szeretné-e venni Mr. Styles?- kérdeztem a világító készüléknél még jobban láttam arcát, amire a teljes gyönyör érzése kezdett kiülni.

- Nem igazán fontos…- tiltakozott. Erre számítottam én, ámbár már gondolataim máshol jártak.

- Tudja… - húztam végig ujjamat a hívásfogadás kis sávján, majd bal füléhez tettem a készüléket, míg én a jobb oldalára hajoltam. – a játék még nem ért véget. – jelentettem ki határozottan és göndör fürtöcskéivel játszadozva füle mögötti kis bőrét kezdtem el apró puszikkal elhalmozni. Teste megfeszült és ismét szótlanná vált…- na de beszéljen már…- szóltam rá mosolyogva. – tudja… én itt sem vagyok valójában!- suttogtam fülébe halkan.

- Louis… - próbált összepontosítani a beszélgetésre. – nem… nem… most nem igazán alkalmas. – eme hosszú mondatát éreztem igazán nehéz volt számára megformálnia. – minden rendben… Maisy? Biztos jól van… Ha találkozok, vele átadom igen. Szia. – köszönt el tőle igazán sürgetően talán túl feltűnően, majd fülemhez húzva a készüléket láttam a srác még nem tette le. – szia, Louis. köszöntem el tőle én is majd végül határozottan kinyomtam a telefont.

- Valaki nagy játékos…- jegyezte meg halkan. - rafinált…- tette hozzá elismerően.

- Nem tudom, miről beszélsz!- ráztam a fejemet és vállára hajtva fejemet mély lélegzeteket véve szívtam be illatát. - tudod… én még tartozok neked valamivel. – jegyeztem meg halkan és felismerve a helyet eszembe jutott egy igazán érdekes ötlet. Felettébb spontán volt, de kifejezetten szórakoztató.

- Pontosabban?- kíváncsiskodott.

- Felettébb érdekes utcai viselet! Nem is tudtam, hogy a tütü most divat. Jó magam is szeretnék beszerezni egyet… - ismételtem a mondatokat, amiket legelső találkozásunkkor mondott nekem.

- Nem gondolod komolyan…- nevetett fel halkan. Tudta mit szeretnék. Jelen pillanatban ennek az ötletemnek köszönhetően például egy jóízűt nevetni.

- De-de…- bólogattam fejemet felemelve, lábaimat leeresztve róla.

- És én nekem ebben mi a jó?- kérdezte és ujjaival lassacskán lépegetni kezdett gerincem vonalán.

- Hát… - gondolkoztam el. - Én egy jót nevethetek… ez biztos. – az én részem már megvolt. – te pedig… hmmm.

- Na, majd azt kitalálom én…- mondta és kezeimet szemem elé helyezte. – ezt tartsd így... ha te is.. Én is. – mondta és éreztem, ahogy ellép tőlem majd hallottam, ahogy keresgélni kezd valamit. Végülis a színház jelmezeinek ruhatárában voltunk… Lehetősége keresgélésre éppen hogy volt.

- Hmm… Maisy Wilson… - éreztem ismét közelségét majd egy ruha kellemes érintését is ölembe, ahogy közelebb tolta azt hozzám. – azt hiszem ez ismerős lesz számodra…- és lassan kinyitva a szememet megpillantottam a kánkános szoknyánkat, amin úgy látszik rajta maradt a nevem is a címkézések után. Mondhatjuk azt, hogy sikerült a legkevésbé visszafogottabb jelmezt megtalálnia.

- Szép emlékek…- jegyeztem meg bólintva és ezúttal én kacsintottam rá. – szóval akkor így állunk…- pattantam le az asztal széléről és elvettem tőle a ruhát. – valójában minden rendben az agyunkkal?- kérdeztem az éppen történő dolgokra utalva. Jelmezekbe bújni mint az óvodások… Kb. ezt a szintet üthettük meg jelen pillanatban emiatt.

- Úgy hiszem igen!- bólintott határozottan. Hittem neki…

- Akkor viszont kérlek szolgáld ki magad… egy néhány pillanat és… jövök- majd vállamon hátra csapva a ruhát elindultam az egyik kis elválasztó fal mögé. – leskelődés nem ér…- mondtam neki.

Egy könnyed mozdulattal váltam meg eredeti ruhámtól, majd belebújva jelmezembe úgy éreztem valaki megjelent mögöttem…

- Szívesen segítek…- elsöpörve hajamat hátamról közelebb húzódott hozzám és a ruha cipzárját ragadta meg. – így kell ezt?- kérdezte érdeklődbe és hátulról hajolt arcomhoz.

- Kifejezetten tündérke…- fordultam meg, miközben bazsalyogva fordultam hátra ugyanis már éreztem, hogy felvette az ő kiegészítőjét…- szerintem igazán előnyös számodra! Nem gondoltál még egy ilyen beszerzésére?- kérdeztem pislogva felé.

- Abban az esetben…- jobb mutatóujját végighúzta kifejezetten kiemelt nőies dekoltázsomon-, ha te is beszerzel egy ilyet…- bal kezével meg megragadta szoknyámat és érzékien csípőmagasságig felhúzta azt. – én is járok ilyenben…- ajánlott egy alkut.

- Elgondolkoztató!- mondtam halkan és megsimítva a tüllt körülötte halkan felnevettem.- Iszonyatosan viccesen nézel ki!- ismertem be és nevetésem ezúttal hangosabb lett.

- Te viszont… igazán őrjítő vagy. – mély hangján ez a kijelentés már számomra volt őrjítő. – szexi!- suttogta fülembe és én kislányos mosolyommal húztam államat nyakamhoz majd éreztem, ahogy kiráz a hideg tőle, hiába éreztem azt egyidejűleg, hogy pillanatokon belül fel is robbanhatok. - madame… úgy hiszem, lehet szép estéje lesz…

- Úgy hiszi?...

- Kihoztál ölbe a színházból?- kérdeztem felgubózva anyósülésen mellette

- Mivel aludtál máshogy nem tudtam megoldani!- jegyezte meg mosolyogva felém fordulva.

- De én erre miért nem emlékszek? Hogy jutottunk ki a ruhatárból? – érdeklődtem nagyot ásítva eléggé összefüggéstelenül beszélve.

- Igazán mélyen alszik valaki… - mondta és bevillant egy nagyon csörgő kulcs hangja az emlékezetemben.

- Ki látott meg minket? – kérdeztem félve és attól függetlenül, hogy semmi kompromittálót nem láthattak volna, valószínűleg elég érdekesen hatna, ha valaki egy fiúval találna rá az egyik dolgozóval a földön aludva a ruhatár kellős közepén.

- Kedves kis takarító nénitek van… - jegyezte meg pimaszul.

- Csodálatos…- nevettem fel kínosan.

- Valami fontosat bennhagytál az egyik jelmezben… muszáj volt bemenned érte. És ekkor véletlenül ránk zárták az ajtót. És mivel mindkettőnk telefonja lemerült így nem tudtunk segítséget hívni… más választásunk meg nem volt, mint ott tölteni az estét. – ismertette a történetünket.

- Lemerült telefonok… - jegyeztem meg nevetve. – Louis… Vajon elfelejti a beszélgetéseteket?- kérdeztem ajkamba harapva.

- Hát… én nem fogom ez tuti. – mondta szemtelenül és ekkor megérkezve lakásomhoz az utca túloldalán leparkolva leállította a motort.

Kijelentésére elfordítottam tekintetemet és egy hajtincsemmel kezdtem el játszani, amikor is az utca túl oldalán egy ismeretlen kocsiból egy annál viszont ismerősebb embert láttam kiszállni. Hirtelen lefagytam és éreztem, hogy remegni kezdek… sőt reszketni.

- Vigyél el innen…- mondtam neki elkapva a fejemet a túloldalról.

- Mi? – kérdezte értetlenül.

- Vigyél el innen azonnal!- szinte már kétségbeesetten utasítottam rá.

- Minden rendben?- nézett arcomra félve, közben pedig újraindította a motort.

- Nincs… semmi sincs rendben. – ráztam a fejemet és éreztem, ahogy szépen lassan eláraszt az érzés, ami minden egyes alkalommal előjön, ha megpillantom a közelemben ezt az embert… Hogy ez az ember kifejezés kit takart? Legutóbb még az apámnak nevezte magát…

10. rész

Sziasztok! Íme egy meglepetés rész így hétfőre! Úgy érzem eléggé lazára sikeredett, nem kifejezetten az az esemény dús rész lett, de megesik hogy ilyen lesz a megírt rész. Remélem ettől függetlenül tetszik majd nektek azért! Jó olvasást! Puszil Titeket Dorka

Úgy gondoltam, ha nem veszek tudomást a kis üzenetről, amit kaptam hétfőn, akkor talán meg is fog szűnni. Legjobb dolognak véltem azt, ha tényleg a feledés homályába száműzöm, és úgy teszek, mintha semmit sem történt volna. 5 percet szántam rá összesen, na, jó 10… valójában egy órás kiakadást jelentett az az aprócska levél számomra, de legyőztem és túltettem magam rajta. Egy bögrével szegényebben, de jól vagyok. Tényleg.

- Most komolyan… Dirty Dancing már megint?- kérdezte barátnőm és enyhe nem tetszését kifejezve lóbálta meg feje mellett a DVD tokját amit én oly nagy kedvvel választottam ki.

- Nem kérek kommentárt… nálam van a popcorn, enyém a lakás szóval Én választok!- jelentettem ki magabiztosan és felé dobtam a párnát a kezemből. - meg amúgy is… tudod ez a film olyan lelkierőt ad a kis bénának!- véleményeztem magam humorosan hátha ez meghatja majd kedves lelkét, és ekkor a felstócolt jobb bokámra mutattam.

- De sajnállak én téged. - mondta igazán „hihetően”. – tényleg mikor is volt ez nézőpontváltásod? Mármint mikortól is lehet téged sajnálni? – kérdezte cinikusan.

- Mától… mostantól. – bólogatva néztem fel, mire mindketten hangosan nevettünk fel.

- Na, jó… most végre vagy elindítod ezt a filmet vagy Baby-t a DVDvel együtt a sarokba dobom!- fenyegetett meg.

- Dehát Baby-t senki sem ültetheti a sarokba. – idéztem fel Patrick Swayze egy híres mondatát a filmből, próbálva úgy kiejteni a szavakat, ahogy Ő tette akkor.

- Remélem, szolgáltatod majd hozzá a szinkront. – jegyezte meg eldőlve a kanapén.

- Ez csak természetes…- nyomtam le az enter-t a laptopon, majd lehajtva képernyőjét a falra vetített képre ragadt tekintetünk. Igen így tettünk ugyanis nincs TVm, mert nem tartom szükségesnek. Ellenben van egy csodálatos projektorom, meg egy szabad falam a szobám alatti kis nappaliban ahol a házi mozi élményeit élvezhetjük. Szó szerint.

- Én nem gondoltam komolyan. – fordult felém Alexa.

- Én viszont igen…- kacsintottam felé, majd a telefonomat a hasamra téve átadtam magam Johnny iránt érzett szerelmemnek, hisz ki ne lenne szerelmes, hacsak a film erejéig is a Patrick által alakított karakterbe?

Én kifejezetten élveztem a filmet, sőt szinkronban nyomtam vele a teljes forgatókönyvet, ahogy ezt megígértem, mindaddig, míg kedves barátosném hozzám nem vágott egy párnát „Psssssszt” utasítással. És még, hogy nem örül annak, hogy ezt nézzük… magyarázza másnak, ne nekem. Tudtam én ezt előre, hogy így lesz.

Éppen a táncoktatós hosszabb résznél jártunk, amikor a hasamon elkezdett rezegni a telefonom… sms-em jött, mint az elmúlt két napban olyan sokszor. A Göndör úgy gondolta, hogy random üzenetek küldésével fogja „feldobni” a kedvemet a nap legkülönbözőbb véletlen pillanataiban… felettébb örültem nekik, főleg amikor ma hajnali kettőkor édes álmomból keltett fel a telefonom őrjítő csipogása. „Alszol már? Valószínűleg most kelthettelek fel. Hupsz…”

A legtöbbet ignoráltam és csak egy jót mosolyogtam rajta, de Ő nem adta fel. Óránként 3-4 üzenettel gazdagította a postaládámat, néha kifejezetten értelmezhetetlen üzenetekkel. Ezekben az esetekben őszintén elgondolkoztam, hogy vajon mit kaphatott a kis göndör feje.

Legelső válasz smsemet reggel küldtem neki, amikor hajnali 5kor kidobott az ágy (fogalmam sincs, hogy miért valószínűleg az előző napi semmit tevés okozhatta ezt) és úgy gondoltam, hogy ezúttal én jövök.

,,Alszol még? Hupsz… valószínűleg most MÁR nem.”

„ Álmodok…” És itt kezdődött az egész napos sms-csata, ami a nem igazán eseménydús napomat kellemesen kiszínezte.

- Ki az?- kérdezte barátnőm a hasamon rezgő tárgyacskára mutatva.

- Senki. – rántottam vállat és lesöpörtem a kis készüléket a hasamról.

- Ühüm… akkor a senki miatt vagy rákattanva a telefonodra mióta itt vagyok!- jegyezte meg úgy, hogy rám sem nézett. Tényleg így lett volna? Nekem igazából ez annyira nem tűnt fel, de komolyan. - összenőttél vele vagy mi?- folytatta.

- Talán?- kérdeztem félve, majd kinyújtva kezemet érte nyúltam és odadobtam barátnőmnek azt. – nézd meg... kommentárt nem kérek. Ez És ez a beszélgetés valójában meg sem történt!- jelentettem ki neki és visszamerülve a film világába próbáltam nem észrevenni Alexa arckifejezéseit, amiket az üzenetek láttán vágott. Persze a végén, amikor már pötyögött valamit az azért feltűnt…

- te meg mit is csinálsz?- kérdeztem tőle érdeklődve.

- Igent mondok egy találkozóra. – válaszolt teljes komolysággal.

- Az én nevemben? – ment torkomra a falat popcorn, amit éppen az előbb vettem a számba. Mondjuk ez logikus volt, hiszen az én telefonom volt az ő kezében.

- Szerinted?- kérdezte és láttam teljesen nyugodtan rányomja ujját az elküldés gombra.

- Az én nevemben. – váltottam kijelentő módra. – Alexa… téged megöllek. - esett le teljesen a dolog, és valahogy ekkor ez a reakció is számomra teljesen logikusnak tűnt.

- Csak ennyit kell mondanod: Köszönöm. – tátogta majd visszadobta a kezembe a telefont és örömittasan pislogott felém. – én megmondtam!- ült fel elégedetten.

- Bolond vagy… - ráztam a fejemet és a kis képernyőn lévő elküldött üzenettel szemeztem.

Okés. – ennyi volt benne mindössze. De így is elég volt ahhoz, hogy barátnőm kicsit felforgassa a délutánomat, vagyis ezzel már estémet.

7 órára érted megyek. Dress Code van Tündérke. H – pillanatokon belül érkezett a válasz az én válaszomra.

- Alexa… - vettem egy mély levegőt, majd kifújva azt barátnőm szemébe néztem.

- Igen?- kérdezte.

- Az ajtóm arra van… kérlek, ismerkedj meg vele közelebbről!- mosolyodtam el és mutatóujjammal a vállam fölött az előbb említett dologra mutatva.

- És még be sem fejeztük a filmet… - jegyezte meg kicsit sajnáltatva magát, de közben azért látszódott, hogy mindet tudóan mosolygott.

- Alexa… - ismételtem el nevét hangsúlyosabban.

- Jól van… jól van.. pattant fel a helyéről, de közben igazán jól elszórakozott magában a történteken. Ki volt az arcára írva minden, meg ismerem már annyira, hogy lássam rajta ezt. – Valaki nagyon morcos lett most hirtelen. – jegyezte meg csak úgy elvetve.

- Valaki nagyon okos lett így hirtelen…- fordítottam át mondatát a saját verziómra.

- mellékesen megjegyezném, hogy jók az új CD-id… - sutyorgott miközben már háttal volt nekem indulva az ajtóm felé. Szóval azokat meg észrevette, csodálatos. – de gondolom ez is mindentől függetlenül termettek a lakásodban.

- Nagyon jól gondolod. – bólogattam, habár ezt ő nem láthatta.

- Legalább ne hazudnál magadnak te lüke… - rázta a fejét, majd egy csókot dobva kezével kilibbent a lakásomból.

Ezt azért így szépen lerendeztük. Alig érkezett meg a kis szerda délutáni csajos estére, de már el is ment… Valójában mondjuk én tettem ki a szűrét hirtelen, mert nem is tudom… miért is tettem azt? Igen meg van. Mikor meglátta az üzeneteket, amit, mint legjobb barátnőmnek megmutattam, felvillant az arcán a sejtelmes, okoskodó, mindent jobban tudó mosoly és azt így hirtelen nem tudtam volna elviselni… miért? Nem tudom. Megesik az ilyen… szoktam megkattanni így egyik pillanatról a másikra. De ezt ő úgy is tudja

Kinyomva a filmet némán ültem magamban a fotelemben, amikor is rápillantottam az órára. 6 órát ütött kereken… telefonom a kezemben ekkor ismét rezgett. Meglátva kitől jött üzenetem konkrétan hangosan felnevettem.

Jobb lesz, ha készülődsz. Gondolom, még mindig egy helyben ülsz és gondolkodsz az élet nagy dolgain. Tudod találkozód van a Potterrel… Randid. Az óra ketyeg. – Alexa.

Ilyenkor azért megfordul a fejemben, hogy ez a lány valójában véletlenül nem-e boszorkány? Várjunk csak… mit írt ez? Randi??? Okés nem boszorkány. Letettem erről a teóriámról, szimplán csak hülye.

Max egy szimpla találkozó, amire igazából nem is én mondtam igent, hanem Ő. Szóval…

Mondjuk azért eléggé elgondolkoztató, hogy erről a dologról már akkor kezdtem el nagyban elméleteket szövögetni, amikor a készülődés közepén voltam… Észre sem vettem konkrétan, hogy mit művelek, csak járkáltam az fürdő és az emelet között.

Mintha az ellenkezés gondolata meg sem fordult volna bennem. Megtehettem volna, hogy itthon maradok és tényleg meg sem mozdulok, de a felülemlítettek alapján egyértelműen, hogy nem ezzel az opcióval éltem… érdekes. Nem?

Ruháimat, mint egy könyv lapjait lapozgattam át gyorsan, keresve az ismeretlen dress code-hoz legjobban illő öltözéket. Végül egy fekete, fél vállas, egyszerű darabra esett a választásom… azzal ugyanis bárhova is megyünk nem nyúlhattam mellé. Hajamat megszárítva, vállamra leengedve hagytam.

Épp az enyhe sminkemhez passzoló arany nagy karkötőmet csattintottam a csuklómra, amikor is megszólalt hirtelenben a kaputelefonom, majd azon nyomban el is hallgatott. Pillanatokon belül pedig már az ajtómon kopogtattak.

- Azonnal…- szóltam ki az érkező személynek, aki az óra állása szerint csak egy ember lehetett. - itt is vagyok. – nyitottam ki az ajtót és a szememet a padlóról ekkor emeltem fel, meglátva azt, akit ott várt engem.

A Göndör öltönyben, szépen vasalt ingben, kezében zakójának kabátjával nekidőlve a lépcsőkorlátnak várt. A látott képet néhány pillanatig fel kellett dolgoznom… Egyszerűen csak muszáj volt.

- Hát… - ennyit sikerült összehoznom véleményként.

- Önnek is szép estét asszonyom!- ragadta meg gyengéden kézfejemet és egy gyengéd puszit nyomott arra. – igazán csinos a mai este. Talán valahova készül?- kérdezte felpillantva arcomra.

- Készülök?- kérdeztem vissza ugyanis a hova tartunk rész nálam már megint kimaradt.

- Majd meglátjuk. – rántott vállat sejtelmesen.

- Kötelességemnek érzem, hogy mielőtt elindulnánk, megosszak magával valamit. – vezettem fel titokzatosan mondanivalómat, majd vállát megérintve közelebb hajoltam hozzá. – a meghívására nem én mondtam igent. – suttogtam neki. - engem erre aljasan rászedtek…- nagyítottam.

- Igazán?- kérdezte. – mégis itt van. – jelentette ki önelégülten.

- Ha gondolja, visszamehetek. - nyúltam a kilincsért.

- Arról szó sem lehet… - rázta a fejét, miközben elkapta éppen a kilincsért nyúló kezemet. - nem lenne érdemes kihagynia a mai estét…- kacsintott rám zölden csillogó szemeivel.

- Úgy gondolja?- érdeklődtem felhúzott szemöldökkel.

- Úgy… - hajolt közelebb hozzám. – minden bizonnyal állíthatom, hogy élvezni fogja a ma estét… élvezni. – suttogta a fülembe a szavakat, mire muszáj volt egy nagyot nyelnem ugyanis mintha megfagytam volna egy pillanatra.

- Érdekesen hangzik…- dadogtam.

- Az is lesz…- mondta és ahelyett, hogy visszahúzódott volna előző tartásába rendesen, inkább végighúzva ajkait fülemtől egészem számig próbált az őrületbe kergetni. Biztos ez volt a célja. – erről biztosíthatom. – és mikor már ajkaink majdnem egymáshoz értek volna akkor reppent el tőlem tudatosan.

- Szemtelen. – nyögtem ki kis játékára utalva.

- Nem tudom, miről beszélsz Maisy…- rázta fejét, majd továbbra is fogva kezemet elindult lefele a lépcsőn. Aha… nem tudod. Én is így gondoltam.

Élvezni az estét igen érdekes formáját mutatta be ma. Őszinte meglepetésemre elvitt a színházunkban egy vándortáncestre, amit én tényleg élveztem… arról viszont már, hogy az ő fejében mi játszódott le arról inkább nem nyilatkoznék. Van egy tippem, hogy ez a műfaj nem igazán nyerte el a tetszését, ámbár hősiesen végigülte az előadást… azzal szórakoztatva magát, hogy bal vállamról is egyre jobban húzogatta lefele a ruhát. Lehúzta, én felhúztam, lehúzta, én felhúztam.

- Remélem Mr. Styles élvezte a táncot. – álltam fel mikor mindennek vége lett.

- Még aztán hogy…- állt fel ő is velem szemben és mosolyogva farkasszemezni kezdett velem.

- Igazán köszönöm, hogy a kínok kínját is átélte miattam. Van-e esetleg mód rá arra, hogy megháláljam eme hősies tettét. - kérdeztem halkan kíváncsian.

- Sorolhatom? – lépett közelebb hozzám és csintalan mosolyával megfűszerezve tette fel (remélem) költői kérdését.

- Inkább ne…- válaszoltam neki határozottan és kezembe fogva táskámat, 180 fokot fordulva elindultam volna kifele a teremből, hacsak a túloldalon meg nem láttam volna egy számomra nem túlságosan kedves ismerősömet. Megtorpanásomat ő is észrevette ugyanis amilyen gyorsan fordultam eme irányba, olyan gyorsan váltottam is vissza a pozíciót. – kérlek… szépen nyugodtan tűnjünk el innen. Minél hamarabb… Azonnal például. – kértem tőle elég feszült tekintettel.

- Miért?- kérdezte érdeklődve.

- Maisy Wilson?- hallottam meg nevemet a távolról.

- Ezért…- forgattam meg a szememet, de mire kettőt pillantottam volna ő értve a helyzetet, megragadva kezemet szinte kiviharzott innen.

- Maisy? – hallottam még mindig a fiú hangját. Menekülésünk nem volt túl hatásos.

- Futunk? – fordult egy pillanatra hátra.

- Mindenképpen… csak siess. – mondtam és szinte hozzá kötve, libbentem utána a színház folyosóin.

Nem törődve merre megy, hagytam magam vezetni annak érdekében, hogy a találkozás azzal a fiúval még véletlenül se jöjjön össze.

- Azt hiszem sikerült leráznunk. – jegyeztem meg mikor már idegesítő hangja nem visszhangzott a fülemben. - köszönöm. – mondtam.

- szerintem meg nem…- mondta teljesen váratlanul és spontán kinyitva egy ajtót berántott a helyiségbe maga után.

- Te…- szólaltam volna meg ugyanis szinte engem összenyomva lapult a falhoz.

- Psssszt!- tette ujját ajkaimra és még így sötétben is láttam, ahogy a szemei csillognak… libabőrös lettem ettől a felismeréstől hirtelen.

- Asszonyom… nem látott erre fele egy fekete ruhás lányt, egy göndör férfi kíséretében?- hallottam meg a nem kívánt hangot. Kérdését egy ismeretlen nőhöz intézte.

- Fekete ruhás lány? Kisfiam… Észrevetted már, hogy hol vagy? Színházban.. Mit gondolsz, számon tartom, hány ilyen embert látok nap, mint nap…- kezdett el zsörtölődni az én kedvenc kis takarító nénim, aki az idegeneket bolond kérdéseit nem kifejezetten jól tolerálja. - erre ugyan nem járt semmiféle ilyen emberke… Látod most zárom a ruhatárat is. Itt ugyan nincs semmiféle fekete ruhás kisasszonyod. Jobb, ha máshol keresed…- adott „kedves” tanácsot a srácnak és a zárban elfordította a kulcsot. A mi zárunkban.

- Tudod…- kérdeztem volna, de nem engedte befejezni mondatomat.

- Szeretnéd leleplezni magad?- kérdezte suttogva, szinte arcomhoz simulva.

- Már elmentek…- hallottam távolodó lépteiket és kifújtam egy adag levegőt. – viszont minket ide bezárva itt hagytak…- jelentettem ki egyre halkuló hangerővel ugyanis mire végigmondtam volna mondatomat érezni kezdtem, ahogy édes lehelete nyakamat kényezteti. Nem engedett tartásából, esze ágában sem volt ilyet tenni. - mit fogunk mi itt csinálni?- jött belőlem egy ártatlan kérdés.

- Lenne egy pár ötletem…- pimaszul csak ennyit válaszolt….