40. rész - Mindössze ennyire vágyok most…

Sziasztok! Meglehet az előző rész is eléggé meglepetés rész volt, de azt hiszem, hogy ez talán még jobban az. Remélem örültök neki, s jól telik majd az olvasása! Puszilok Mindenkit, Dorka

- Nem nagy a hely… de remélem, megfelel. Ha bármire szükségetek lenne, akkor csak szóljátok… valahol itt fogok keringeni. – rajzolgatott maga előtt köröket ujjaival a levegőben.

- Már így is több mint amit kérhetnék… - jegyeztem meg halkan, majd elengedve Harry kezét Louis elé léptem, s megöleltem őt, amit szívesen fogadott, s nem is igazán lepődött meg rajta. -… tudod az anyukák ilyen érzelmes lények. – suttogtam a fülébe, mire felnevetett. Igazán karakteres hangja volt, egészen különleges. – Köszönöm. – mondtam ki azt is, amit igazán szerettem volna mondani már a kezdetektől fogva.

- Ez csak természetes… Harry barátai az én barátaim is. – nyugtatott meg csengő bongó hangjával.

- Ami azt illeti… - mosolyodtam el, s itt valahogy biztonságban éreztem magam, s tudtam kimondhatom, amit gondolok, mert ő nem olyan.

- Ami mit illet? – kérdezte kíváncsian, s zsebemből végre előhúzhattam a gyűrűt, amit eddig ott kellett tartanom, hisz senki sem láthatott meg.

- Harry a… - s a gyűrűt szemmagasságig emeltem, hogy láthassa, majd ezután Harry is elővette az övét és könnyedén hatalmas ujjaira húzta azt.

- Adora a menyasszonyom. – fejezte be Harry a mondatot, s ahogy ezt kimondta kirázott a hideg… s ez már a kellemes változata volt. Melegséggel töltött el az érzés, ahogy hallottam tőle ezt hangosan mások előtt. Olyan szabad pillanat volt ez.

- És még én azt hittem, hogy Harry olyan egyszerű, kis csendes ember… - fogta meg homlokát egyik kezével, míg a másikkal csípőjénél támaszkodott. Egészen teátrális ember. -… mondjuk sejthettem volna a leányszöktetésnél is, hogy azért az elmúlt években változott… na de ez… a kis zsivány. – rázta a fejét én meg csak bazsalyogva néztem Őt, akiről éppen szó volt… érthetően forgatta a szemét, de azért a mosoly ajkain ott volt. – Gratulálok nektek!- ismerte el végül, s váltott kifejezetten emberi stílusba.

- Köszönjük. – mondta Harry, majd ujjaim után kapott, s összekulcsolta azokat a sajátjaival. – Azt hiszem mi… - kezdett bele, s ekkor meghallottam, Sadie ébredezett a szobában.

- Menjetek csak. Vacsorára valami kívánság? Rendelni gondoltam valamit. – osztotta meg velünk ötletét, ami igazán jól hangzott.

- Jöhet bármi… - tártam szét karomat, majd ideiglenes szobánkba fordulva a kislányomhoz sétáltam. Hallottam, hogy mögöttem záródik az ajtó, s tudtam Harry is követett. – Shhh… Shhhh… - vettem fel aprócska testét az ágyról, s ringattam karjaimban őt remélve, hogy csendesedik kedve. -… nem kell aggódnod picikém… most már minden rendben lesz. – magyaráztam neki halkan, s vele együtt kezdtem sétálgatni a picike szobában.

- Megmondtuk, hogy minden rendben lesz. – mondta Harry, s fél szemmel láttam, hogy a szekrénynek támaszkodik, s karjait összefonva maga előtt figyel minket… őszinte csodálattal.

- Ő volt az, akivel a napot töltötted a… - tudta, hogy mire gondolok, persze, hogy tudta. Nem sok barátja volt, egészen fura szerzet volt, ha ebbe belegondolunk, de nem is olyan régen említette, hogy egy barátjával töltötte a napot, vagyis a délelőttöt, akit még a fősuliról ismert.

-… a medencés napon. – csillant fel a szeme, s én pontosan vele szemben álltam meg kezemben az életemmel.

- Emlékszek rá. – sütöttem le a szememet, s így Sadie hatalmas nagy pillái voltak azok, amiket csodálhattam. Tényleg angyali teremtés volt ő.

- Még szerencse… - simította meg az arcomat egyetlenegy ujjával. Ujja által húzott vonal mentén kezdtem elmosolyodni. Nem tudtam megállni, hogy ne így tegyek. Ő kihozta belőlem az egyszerű boldogságot, vele nem aggódtam semmiért… mert egyszerűen nem tudtam. A lelki békém valahogy automatikusan, megmagyarázhatatlanul helyre állt, s nem aggódtam hirtelen semmiért… pedig tudtam volna, de mégsem tettem. -… én is emlékszek. – s már teljes tenyere ott volt arcomon. Érintése mély volt, s bátor. – Én nem ígérhetek neked olyan csodálatos helyet, medencét, luxust, s egyebeket… de ígérem, hogy a tőlem telhető legtöbbet fogjátok kapni, mert mindent meg szeretnék nektek adni. – igazán halkan mondta ezt, s ezzel emelte ki igazán a dolgok súlyát. Arcára pillantottam, mert ujjaival úgy játszottak állammal. Láttam, hogy igazat mondja… nem begyakorolt szöveg, hanem tiszta őszinteség volt ez.

- Harry… - haraptam bele ajkaimba, s éreztem, hogy könnyekkel telnek meg szemeim. Egyszerűen nem hittem el, hogy itt van… s hogy én itt lehet Vele.

- Neked sem szabad sírnod… okés? – fogta most már mindkét kezével közre arcomat. – Megoldjuk… ez a helyzet átmeneti. Utána pedig meg… kitalálunk valamit. Együtt. Egy család vagyunk… okés? – kérdezett rá.

- Komolyan gondolod? – szinte beleremegtek ajkaim a kérdésbe.

- Gyűrűt húztam az ujjadra… szerinted ennél lehetek komolyabb? – kérdezett rá, s mégiscsak kicsordult az az ártatlan könnycsepp a szememből, s végigfolyt volna arcomon, hacsak Ő el nem kapta volna… ajkaival. – Minden egyes könnycseppedet egy-egy csókkal fogom felszárítani… - suttogta halkan, s belesimított hajamba, s hagyta, hogy homlokaink egymásnak támaszkodjanak. -… ígérem.

- Túl jó vagy. – könnyeimbe nevettem bele.

- Erről azért még mindig vitatkoznék… - simogatta nyakamat megnyugtatásképpen. – Mit szólnál, ha… kipakolnánk a cuccokat, s kényelembe helyeznénk magunkat? Az elkövetkezendő napokban úgyis ez lesz az otthonunk. – ismerte el kedvesen, s tudtam, hogy legalább Sadie kényelméről gondoskodnunk kell… ami velem van, az már kevésbé érdekel, a lényeg a kislányom.

- Ez jó ötletnek tűnik. – egyeztem bele, de mielőtt elléptem volna tőle kicsit lábujjhegyre állva csókot leheltem ajkaira… ez volt a minimum, amit megérdemelt.

- Roy-ék elhoztak néhány nélkülözhetetlen cuccot Sadie számára… - mutatott a sarokra, ahogy tényleg néhány bébi cucc volt egy hatalmas nagy bőrönd társaságában.

- Velük is beszélnem kellene… - jegyzeteltem hangosan magamnak. -… mostanra már… mostanra már azt hiszem mindenki rájött, hogy eltűntünk. – kissé keserű volt a szám íze, mikor ezt kimondtam, de valahogy mégsem tudtam olyannyira szomorkodni miatta.

- Meglepően jól kezelik a helyzetet… az előbb írtak nekem, s üzenik, hogy ha tudnak, majd hívnak. – simította meg két oldalt karjaimat mögém állva, belecsókolva a nyakamba.

- Inkább bele sem akarok gondolni. – ráztam meg a fejemet. A káosz, ami ott lehet most, s amivel nekik kell megküzdeniük… gyanítom nem emberi. Hatalmas nagy áldozatot hoznak értem, s ezért örök életemre hálás leszek nekik… azt hiszem a nagy könyvben így van valahogy megfogalmazva a legjobb barátok címszó. S valójában ők nekem több mint a barátaim… a családom, a testvéreim. – vagy inkább bele sem merek gondolni… - javítottam át kicsit mondatomat.

A kis buborékomban akartam lenni egy kicsit. Hívjanak naivnak, szörnyetegnek vagy bármi egyébnek jelen pillanatban csakis erre vágytam… békességre. S tudtam, hogy ha csak időszakosan, de itt talán megtalálhatom. Gonosz voltam? Meglehet… tudtam, hogy ezen négy falon kívül több, mint zűrös a helyzet minket illetően, de el kellett onnan szakadnom… muszáj volt. Sadie érkezésével minden megváltozott. Minden.

- Mit szólnál, ha ezt a két fotelt összetolnánk, s kialakítanánk benne egy alkalmi kiságyat? – mutatott el mellettem az előttünk lévő két hatalmas fotelre.

- Egészen jó ötlet… kedves Pearce. – ismertem el, s szó szerint csak azzal kezdtem el foglalkozni, amit éppen láttam, amit éppen hallottam… csakis az Övéké voltam.

- Akkor, ha szeretett hölgyeim arrébb állnak én egy kicsit... tereprendeznék. – puszilt vállamra, majd úgy cselekedtem, ahogy kérte, s így lehetősége volt az említett bútorokhoz férnie.

Sadie újra álomba szenderült, s csak nyugodtan szuszogott karjaimban. Biztosan várta már ő is legbelül, hogy biztos talajt érezzen maga alatt, s úgy lehessen a világ legártatlanabb kisbabája, aki azt sem tudta, hogy mibe is csöppent bele… jó is így.

- Ott van a babaplédje… tedd azt alulra. – mutattam a kis utazóra, amiben eddig hoztuk a kis hercegnőt.

- Tökéletes csapatmunka. – jegyezte meg Harry, majd úgy tett, ahogy kértem, s elfektetve a bőröndöt kinyitotta azt meglesve, hogy van-e még valami benne, ami a kiságyhoz kellhet.

- Ohhh… azt a takarót még Ash-től kapta Sadie. – ismertem fel egy apróságot a bőrönd tartalmából. S ezzel pedig eszembe juttatott a sors egy embert, akivel szintén beszélnem kell majd, lehetőleg minél hamarabb. Megérdemelte, hogy tudja mi a helyzet.

- Szóval akkor ez is mehet a kiságyba… - mondta, s belesimította azt is a fotelekbe, de abban a pillanatban, amikor kimondtam, Ash nevét láttam, hogy egy pillanatra azért megrezzent az ajka széle… bármennyire is titkolni próbálta, nem sikerült neki.

- Ahogy ez a kis csöppség is, úgy hiszem. – s óvatosan az ágy, s a kiságy közé lépve lehajoltam, s gyengéden helyeztem bele a csöppséget, majd ahogy ezt megtettem óvatosan én magam is leültem az ágyunk szélére, s megsimogatva magam mellett a helyet invitáltam oda Őt is. – Túlságosan egyszerű most minden… - nevettem fel halkan, de kínosan kissé, s karjába fogódzkodva támaszkodtam annak.

- Ez csak nézőpont kérdése. – jegyezte, s engedte, hogy inkább ölébe bújjak elfeküdve úgy az ágyon kissé.

- Szeretném hinni, hogy egyszerű minden… - ismertem el, s mindketten őt néztük, ahogy alszik közben pedig hagytam, hogy Ő simogassa hajamat ezzel is a legáldottabb pillanatot elhozva nekem.

- Ha egyszerű lenne… az nem te lennél. – kacsintott, majd lehajolt épp annyira, hogy számra egy puszit leheljen.

- Szólalt meg Mr. Egyszerű… köszönöm. – vigyorogtam neki zsiványan, majd egy határozott mozdulattal kibillentettem egyensúlyából, s figyeltem, ahogy hátravágódik az ágyon, s ezek után én magam is mellé kúsztam, csakhogy nehogy távol legyek Tőle. – Amúgy ha hiszed… ha nem… Ash volt az egyik legnagyobb támogatód. – jutott eszembe egy megemlítésre igazán méltó információ.

- Hogy micsoda? – átfonta rajtam karját, s én azon pihentettem fejemet, s úgy néztem arcára most. Igazán csodálkozott.

- Semmi. – ráztam meg a fejemet, követve okos taktikámat.

- Mondjad csak… - fordult jobban felém.

- Valahogy ő volt az, aki mindigis… tudta ezt az egészet… vagy sejtette… nem is tudom. Ha tudomást szerez erről… talán partit csap magának, hogy mennyire okos volt akkor, amikor mindigis téged védett. – ismertem el, s tudtam, hogy bőröm vörössé feslik, ugyanis Harry éppen úgy nézett rám, mint aki mindjárt megesz… de tényleg.

- Csakugyan? – kérdezett rá, s sosem hallottam Őt még ilyesfajta büszkén beszélni, egészen újdonság volt ezt így hallani.

- Csakugyan… - bólintottam, s arcomat tenyerem mögé rejtettem.

- Talán ezért egy kicsit jobban fogom kedvelni a srácot… habár mindigis vallottam, hogy akar tőled valamit… amiért viszont talán fejét vettem volna vagy valami ilyesmi… - jegyezte meg egészen természetesen, ámbár mondatának második fele minden volt csak természetes nem.

- Vagy valami ilyesmi? – dülledt ki a szemem, s már rögtön nem is takartam az arcomat. – Hékás… Ash az egyik legjobb barátom, ráadásul Sadie egyik keresztapja lesz… szóval… - tisztáztam vele a helyzetet, csakhogy tudja hányadán állunk Ash-sel.

- Néha mondanám tündérkeresztanyának… - csúfolódott zsiványan, ami miatt orrára csaptam, de felszisszenni hangosan nem mert mert tudta, hogy Sadie felébredne.

- Összetéveszted a másik keresztszülővel… Joan-nel… - ráztam a fejemet, majd éreztem, hogy szimpla önerőből fogott rá testemre s húzott teljes egészében magára. Én voltam most az Ő élő takarója. -… mondjuk értelemszerű, hogy nem a keresztelő az első számú prioritásunk ebben a pillanatban. – jegyeztem meg ajak lebiggyesztve.

- Shhh, shhh… csakis pozitív dolgok kerülhetnek ide be… - akadályozta meg idő előtt azt, hogy valamerre olyan helyre jussanak gondolataim amerre nem kellene járnom.

- Ohhh… - emelgettem szemöldökömet sejtelmesen, s két oldalt kissé felhúztam mellette lábaimat, míg csak nem sikerült mellkasának támaszkodva fel is ülnöm. – szóval… mi számít pozitívnak uram? – kérdeztem tőle sejtelmesen.

- Kicsik is vannak a szobában… - jegyezte meg, majd boldogan tette feje alá mindkét kezét, s úgy tanulmányozott engem… s tette mindezt úgy, mintha még soha életében nem látott volna.

- Mi az? – kérdeztem tőle miután oly csend lengte körül.

- Csak olyan… jó nézni… a menyasszonyomat. – vigyorodott el olyan különlegesen büszkén.

- Én sem panaszkodhatok… - rántottam meg vállamat igen erősen, majd mellkasára támaszkodva ingjének gombjait kezdtem kifele bontogatni. Nem szólt egy szót sem… engedte, amit csinálok… pedig nyakamat teszem rá, hogy nem is sejtette mire készülök.

- Egy újszülött is van a szobában… - suttogta ismételten, de éreztem, hogy amúgy egészen máshogy gondolja ezt az egészet. Teste másról mesélt nekem. Feszült a nadrágja alattam, miközben ujjaim alatt bőre is szinte sistergett, hisz azokat óvatosan húztam rajta, ahogy felszabadítottam egyre több, s több felületet belőle.

- Ohhh… - ráztam meg a fejemet, majd igazán meglepve Őt ismételten visszafeküdtem mellkasára, csakhogy már így minden akadály nélkül hallhassam szívverését. Az igazi mennyei dallam Sadie szuszogásával vegyítve. A tökéletesség számomra. – mindössze ennyire vágyok most… - pillantottam rá egy pillanatra, s úgy helyezkedtem el rajta ismét szótlanul. Ténylegesen szükségem volt erre a kis csendre… a legcsodálatosabb „zajokkal” fűszerezve. Össze kellett szednem a gondolataimat, s azt hiszem így megtaláltam a legalkalmasabb helyzetet hozzá. Ráadásul még nem éreztem magam kész… arra. S úgy vélem ezt Ő maga is észlelte… s elfogadta. A lelkemben olyan viharok tomboltak, mik a testem egészére kihatottak… kellett egy idő, míg a testem is készen érzi magát, s én ezt az időt meg akartam neki adni, s Ő sem sürgetett semmit.

- Pihenj csak egy kicsit… rád fér… - simogatta fejemet, s bőre ellen mosolyogtam… egészen elfáradtam ebben a mai napban, s még csak kora délután volt.

- Okés… - suttogtam…

- Adora… ssss… Adora… - gyengéd érintéseket éreztem arcomon, majd óvatosan nyitogatva a szemeimet rájöhettem, hogy Harry volt az, aki ébresztget.

- Itt vannak Roy-ék… ha gondolod. – mondta, s lehajolt majd egy puszit nyomott homlokomra.

- Sadie? – oly hirtelen sikerült felülnöm, hogy egészen beleszédültem. Kifejezetten örültem, hogy fogta a karomat ekkor már.

- Békésen alszik… minden rendben vele. – mutatott a kiságyára.

- Pár pillanat és megyek én is… - mondtam neki, s próbáltam összeszedni magamat. Nagyon kómásnak éreztem magamat, az hogy mennyi lehetett arról fogalmam sem volt… ez a kis alvás teljesen kiütött.

- A bőröndben van Sadie-nek tápszer… kiviszed? – kértem tőle, mert tudtam, hogy estefele már a kisasszony is éhes lesz.

- Már el is készítettük… csak titeket, lányokat várunk. – mondta, s segített felállni az ágyból, hisz jobbnak látta, ha segít egy kicsit az egyensúlyozásban.

- Mire lennék nélkületek? – kérdeztem, s megemelkedve egy kicsit csókot adtam ajkaira, mi olyannyira jól sikerült egyensúlyhiányomnak köszönhetően vagy éppen kómás mohóságomnak köszönhetően, hogy Harry könnyedén a falnak esett tőle.

- Csak óvatosan… - nevetett ajkaimba, ahogy karjaimat nyaka köré fontam. Kellett nekem is az Ő erejéből.

- Próbálkozhatok. – jegyeztem meg. – Mennyi időt aludtam? – kérdeztem tőle még egy keveset nyakában lógva.

- Egy három órácskát… - simította meg a hajamat.

- Régen érkeztek? – érdeklődtem információkat gyűjtve az esetleges kinti csatatér hírhozókról.

- Alig 10 perce… - felelte.

- Okés… - raktároztam el magamban ezt a választ, majd még egy csókot lehelve ajkaira csöppségem felé indultam.

Megigazítgatva magamat, kihozva két pillanat alatt a legtöbbet külsőmből mindenféle tükör, s segítség nélkül hajoltam le az apróságért, s vettem kezembe őt. Hatalmasat ásított üdvözlésképpen.

- Vendégeink vannak kisasszony… - ismertettem vele az információkat, majd Harry-t követve mentem ki a többiekhez én is a kis csomagommal.

- Szép estét!- köszöntem halkan, s puszikkal is meg-megdobtam őket.

- A szépségek… - ölelt át Roy, majd egy ruhapelenkát helyezett a vállamra. Tényleg készültek arra, hogy etetni kell, miközben én aludtam… több mint jó dolgom volt.

- Mi már megnéztük, hogy jó-e… de az anyukáé a döntő szó. – rázta meg a cumisüveget Joan, s amelyik kezemet tudtam kiszabadítottam egy kicsit, hogy kézfejemre kerülhessen egy kis folyadék ellenőrzésre.

- Úgy hiszem jó lesz… - s erősen próbáltam visszaemlékezni a kórházban tanultakra… ámbár ettől függetlenül is tudtam, egy belső hangnak köszönhetően, hogy Sadie tápszere így tökéletes.

- Szuper. – örült neki Joan, majd adta azt a kezembe, s én körbe nézve próbáltam a lehető legkényelmesebb helyet megtalálni az etetéshez.

- Az igazság az, hogy meg sem merem kérdezni… - tekintetemmel feléjük sem mertem nézni, s inkább Sadie-t néztem, ahogy oly könnyedén illeszkedett aprócska szája a cumisüvegre, ahogy reggel anyai mellemre. Kicsikét féltékeny is voltam… normális ez?

- Kit majdnem szétszedett minket… nem elégedett meg azzal, hogy „Tudjuk, hogy biztonságban Adora és Sadie, legyen ennyi elég… szüksége van egy kis időre, hogy átgondolja a dolgokat”. – vágott bele Roy rögtön a közepébe. Okkal jöttek ide, s nem is bánom, hogy nem köntörfalaztak… végülis csak tudnom kellett mindenről, ami odakint történik, hisz ezt a galibát csakis én okoztam… csakis én.

- Köszönöm, hogy segítettek… tényleg… - pillantottam egy pillanatra rájuk. - … ez több, mint kérhetnék. – ismertem el ismételten… egyszerre már megtettem Louis-nak, de éreztem, hogy nekik is el kell mondanom.

- Pontosan azt tesszük, amit tennünk kell… ne aggódj, mindent a kezünkben tartunk. – simította meg karomat Roy, majd a kanapéra ő is leült mellénk.

- A szüleim? – kérdeztem rá a másik érzékenyebb témára.

- Egészen meglepődtem azon, hogy az eltűnéseden nem lepődtek meg… persze érzik, hogy van benne valami furcsa, de olyannyira nem sokkolta le őket a dolog… persze Brian többet tud, de ezt ők nem tudják. Okosabb fiú, mint ahogy gondoltam… - jegyezte meg nevetve.

- Bizony… - bólogattam, hisz ez így volt igaz.

- Kitaláltátok meddig maradtok itt? – kérdezett rá Roy egy igen fontos kérdésre.

- Ha akarják ide is költözhetnek… - jegyezte meg Louis, aki éppen ebben a pillanatban érkezett meg kezében két hatalmas nagy szatyorral, amiben láthatóan ételes dobozok voltak. A vacsoránk… megkordult a gyomrom.

- Még te is most költöztél be… - tette hozzá Harry, s felállt fotelem karfájáról és ment segíteni Louis-nak „tálalni”, vagyis szétszedni a szatyrokat.

- Fogalmam sincs. Túl gyorsan történt minden… az igazság az, hogy még gondolkozni sem volt erőm ezen… ha megtenném, talán túlságosan valóságossá válna ez a fejetlenség bennem is. – vallottam be, s észrevettem, hogy Sadie már nem igazán kívánja a cumisüveget ezért óvatosan változtatva helyzetén vállamra helyeztem őt, hogy tudjon büfizni.

- Nekünk van egy ötletünk… - vezetett fel egy gondolatmenetet Joan.

- Azért ennyi mindent nem várhatok el tőletek… nekem is ki kell vennem a változó dolgok alakításában a részemet, végülis szerves része vagyok annak, hogy ez megszületetett… - ráncoltam homlokomat rájuk nézve.

- Te most elsősorban anyuka vagy… állapodj meg azzal, okés? – jegyezte meg, majd hozva az ételeket elénk egy falatot a számba is nyomott gondolkodás nélkül én meg igazán nem tudtam mit csinálni ugyanis Sadie a kezemben volt így hát elfogadtam. – Hagyd, hogy elmondják a fiúk, amit akarnak… szerintem egészen jó ötlet. – mondta, s újra leült, de ezúttal már a kanapéra, s nem a fotelem karfájára.

- Mindenki választhat, amit szeretne… szerintem van bőven elég mindenkinek… - mutatott Louis a terülj, terülj asztalkámra, majd ő is lehuppant egy székre, s maga elé vett egy tálca társaságában egy adag ételt… azt hiszem az éppen kínai volt. -… nem tudtam, hogy ki mit szeret, ezért hoztam mindenfélét. – mondta.

- Köszönjük. – pacsizott le vele Harry, miközben én egészen csak a Roy-ékra koncentráltam büfiztetés közben. Tudni akartam, hogy mit terveltek már ki megint.

- A helyzet az, hogy a mi lakásunk elég nagy egy család számára… ezt tudjuk. Ráadásul a gyerekszoba tökéletesen be van rendezve… konkrétan érintetlen, így azt gondoltuk, hogy… - tudtam, hogy Sadie befejezte kis emésztési folyamatát, ezért óvatosan felállva fogtam, s az utaztató kis kosarába tettem, amit Harry az előbb idekészített nekem maga mellé a kanapén.

- Eszetekbe ne jusson… nem… - ráztam mega fejemet már akkor, amikor Sadie lefektettem, s közben automatikusan elindultam a konyhába, hogy megmoshassam a kezemet.

- Mégis mi? – kérdeztek vissza.

- Nem is akarom hallani… nem fogtok miattunk elköltözni… bűzlik ez a dolog nekem, nem. – huppantam le előző kis fotelembe ezúttal már nem Sadie-vel, hanem egy doboz olasz tésztával a kezemben.

- Hagynád, hogy befejezzük? – azt hiszem Roy készült arra, hogy így fogok reagálni, s így nem kifejezetten volt meglepődve.

- Mit szólsz a nemhez? – kérdeztem tőle kínos vigyorral, majd Louis felé fordultam és jeleztem neki, hogy ez a tészta isteni.

- Annyira nem érdekel az engedélyed… - rántotta meg a vállát, majd szemrebbenés nélkül folytatta előző mondókáját. -… szóval… a helyzet az, hogy 5 embernek az a hely már talán kicsit kicsi lenne… s érthető, hogy egy új családnak saját térre van szüksége, ezért… mi hajlandóak lennénk kiköltözni onnan. – fejezte be Roy, s én úgy tettem, mint aki meg sem hallja, amit mond… mert egyszerűen nem akartam meghallani, nem voltam rá kíváncsi. Szó sem lehet róla.

- Egészen egy emelettel fentebb… ugyanis a felső szomszédjaink Németországba költöznek, így ha időben lecsapunk arra a lakásra, akkor a miénk lesz… s mivel elég ideje lakunk már ott, hogy a főbérlőnél legyen némi előnyünk, úgy hisszük, hogy esélyünk is van megszerezni azt a lakást… - ismertette Joan a terv további részét.

- Az igazság az, hogy holnap már találkozunk is velük… - tette még hozzá Roy, s én konkrétan köpni-nyelni nem tudtam… mármint… mármint, na.

- Gondolom erről te tudtál… - néztem a sunyin lapuló Harry-re, aki inkább evett mintsem beleszóljon az előző akadékoskodásomban.

- Meglehet. – vigyorodott el. – De mondd, hogy nem jó ötlet… most gondolj bele… Sadie-t egy olyan hely fogadja, ami számodra sem idegen, ahova valójában készült… ez a tökéletes terv. – bizonygatta kifejezetten lelkesen.

- De az a ti otthonotok is… ilyet nem kérhetek, hogy költözzetek ki… - ráztam a fejemet elképedve.

- Egy kis újdonság sosem baj… újabb hely, amit kedvemre alakíthatok. – tette hozzá Roy. – Mindössze egy emelettel kerülünk fentebb… az semmiség, még a költözés sem fog galibát okozni. – egészen könnyedén fogta fel ezt az egészet… számomra ez természetellenes volt, olyan fura.

- De akkor is… miattam ne csináljatok újabb hülyeséget, így is elég nehézséget akasztottam már a vállatokra. – néztem rájuk talán kicsit morcos, de mégis sajnálkozó tekintettel.

- De hát, amiről beszélsz kedves ez az élet… mi lenne benne izgalmas, ha nem az, hogy valaki őrültségekkel, s újdonságokkal fűszerezi meg? Szívesen megtesszük ezt értetek… a csöppségért. – mondta még ezt Roy, s a Harry mellett szundikáló kislányomra nézett. – Megérdemli ő is… és ti is. Ebből nem lesz vita, mert ez így lesz és kész… - jelentette ki végül egészen határozottan.

- Szóval sok beleszólásom nincs? – kérdeztem rá félve.

- Olyan sok nincs… - rázta a fejét. -… persze értelemszerűen még egy ideig jobb, ha itt maradtok… míg kezdenek csillapodni a dolgok, míg minden területen sikerült tisztázni a dolgot. – s ekkor villájával mellkasára bökött… igen ezt az egész hercehurcát lelkileg is meg kell oldani… mert az valahogy nagyobb falat. Sokkalta nagyobb.

- Azt hiszem ez egészen jól ment… - jegyeztem meg sokkalta később, mikor Sadie-t megfürdettük, s tisztába téve újra lefektettük. -… persze mostantól kell egy napirend, amit értelemszerűen követünk… ez a mai nap kivétel. – az esti 11-es fürdetés talán nem a valódi időpontja lesz ennek a tevékenységnek, de most valahogy ez jutott.

- Jól sikerült? – kérdezett vissza sunyin, s elkapta hátulról a derekamat. – Az egész mindenségem vizes nekem is… pedig nem is én fürödtem. – s ahogy ezt mondta érzékeltette velem, hogy ruhája ténylegesen vizes. Meglepően hideg volt a bőrömnek így érezni ezt… majdnem felsikítottam.

- Érdekes… én fürdettem Sadie-t mégis én száraz maradtam, te pedig csurom vizes vagy… érdekes… - fordultam vele szembe, s úgy emeltem szám elé ujjamat, mint aki gondolkozik. -… ez pedig hogy történhetett? – kérdeztem ártatlanul, s próbáltam a legaranyosabb tekintetem mögül pislogni rá.

- Biztosan nincsen semmi köze ahhoz, hogy a zuhanyrózsát felém irányítottad… - s ő is elkezdte játszani a gondolkozós formát.

- Abszolút, de semmi köze nem lehet ehhez… mellesleg aljas rágalom, amit mondasz, de talán emellett most elnézhetek… - pislogtam rá pofátlanul szünet nélkül.

- Legszívesebben bevágnálak a jeges fürdőbe ezért most… de nem akarom, hogy Sadie felkeljen… ezért talán most emellett elnézhetek… - utánozott engem, majd mielőtt észbe kaphattam volna felkapott engem ölébe. -… valószínűleg most egy ideig pihenni fog, mielőtt először felébredne éjszaka… addig pedig van egy kis időnk. – ismertette velem tervét, majd így velem együtt indult meg a fürdő felé, amiből ugye egy volt a lakásban. Mikor mi az elé értünk, Louis éppen akkor lépett ki onnan mindössze egy szál törülközőben.

- A terep a tiétek… - lökte ki előttünk az ajtót sejtelmesen mosolyogva.

- Segítség!- tátogtam neki Harry karja mellett oldalra nézve, de ő csak sunyin rázta a fejét… mintha nem hitt volna a szemének.

- Jó éjszakát Louis. – fordult vele szembe Harry, s Louis bólintott, majd bezárta előttünk az ajtót.

- A te érdeked, hogy ne sikíts… hisz Sadie felébredhet. – mondta zsiványan, majd óvatosan tette le lábaimat a földre.

- Mire készülsz? – kérdeztem tőle talán kicsit félve, majd szemébe nézhettem ekkor.

- Titok. – mondta úgy, mintha tényleg az lenne, s kinyitva a csapot beállította tökéletes hőmérsékletre azt, majd habfürdőt csorgatva a vízcseppek közé felém fordult, s szépen lassan kezdett öltöztetni.

- Egyedül is megy. – jegyeztem meg neki halkan, de Ő ezzel mit sem törődött. S hiába mondtam ezt, valahogy testem mégsem cselekedett így… egyszerűen hagytam neki, hogy tegye azt, amit szeretett volna.

- Tudom… - suttogta, s nadrágomat lehúzva pocakom előtt léve megpuszilta azt. A terhesség nyomai ott díszelegtek a bőrömön, s én ezt nem bántam… ellenben mégis fura volt, hogy Ő ilyen könnyedén fogadta a „másságát”. -… gyönyörű vagy így is, minden porcikád, minden lélegzetvételed… - jött egyre fentebb, s fentebb, s megszabadított minden rajtam maradt ruhadarabtól, mígnem saját magáról is levett minden felesleges dolgot.

Teljesen meztelenül álltunk egymás előtt, ahogy a jó isten megteremtett minket. Egymás tekintetében elmerülve beszéltünk szavak nélkül.

- Hölgyem… - nyújtotta a kezét, s segítségével beléphettem a meleg vízbe, ahova Ő maga is követett. Ölébe vont, s karjaival majd lábaival védett oldalról mintha a legvarázslatosabb bölcsőt teremtette volna meg számomra. Csókjától nyakamba majdnem én magam is elolvadtam.

- Hozzá tudnék szokni… - jegyeztem meg, ahogy hátra dűtve a fejemet vállára helyeztem azt, s miközben ujjainkat oldalt összefontam mindkét kezünkön.

- Nem lesz minden este ilyen csendes… - puszilt meg.

- Tudom… - jegyeztem, s ekkor pontosan az történt, amire pont nem számítottunk. Sadie felsírt… egyszerre nevettünk fel.

- Ahogy ez a mai sem az…