Messages (Sebastian Stan)

Sziasztok Kedvesek! nézzétek csak mit hozott nektek a húsvéti nyúl, vagy mi a csoda! Remélem örültök neki, még akkor is, ha az írásaim igen ritkán jutnak el hozzátok tekintve hogy igen ritkán sikerül leülnöm írni, na de ez most nem a panaszkodás helye, hanem az ünneplésnek, merthogy most lesz mit olvasnotok! Enjoy it! Puszilok Mindenkit, Dorka

Szereplők? Lány x Sebastian (Mellékszereplőként feltűnik Tom Hiddleston és barátnője)

Inspiráció? Egy tumblrön olvasott sztori adta az alapját, s azt írtam meg saját színemet beleszőve.

Szavak száma? 4190

- Tom… nem. -ráztam a fejemet, miközben kedves barátom újfent felfedte előttem csodálatosnak tűnő tervét. Mármint az egész számára tűnt csak tökéletesnek, s az én véleményemet mintha meg sem hallotta volna. – Nicki… kérlek segíts! – néztem barátnőjére egy olyasfajta arckifejezéssel, mely csakis egyet sugallhatott: SEGÍTS NEKEM!

- Én ebbe nem akarok belefolyni! – emelte maga elé a tenyereit védekezésképpen miközben egyik kezében tökéletesen fogta az üveg bort, amit éppen csak kinyitott.

- Komolyan? – ráncoltam homlokomat furán, nem egészen tudva eldönteni, hogy éppen sírni kezdjek vagy nevetni. – Nincs véleményed az egészről? – tettem fel a kérdést neki gyanakodva.

- Szeretlek mindkettőtöket… - sóhajtott egyet belekezdve mondókájába.

- Engem talán egy icikét-picikét jobban. – jegyezte meg Mr. Hiddleston majd letette elé a három poharat, amit éppen csak kivett a szekrényem egy magasabb polcáról.

- Azért csak óvatosan ezekkel a kijelentésekkel…. – horkant fel Nicki, mire akarva akaratlanul felnevettem, s ösztönösen pacsiztam le vele. Tom csak szemét forgatva grimaszolt nekünk, inkább nem is foglalkozva Nicki kijelentésével. - … szóval… tényleg, szeretlek Mindkettőtöket, ezért az az igazság, hogy mindkettőtök oldalát meg tudom érteni! – magyarázta majd öntött egy keveset az előtte lévő pohárba és felém nyújtotta azt.

- A-a. Legutóbb, mikor bort ittam, másfél napig voltam másnapos tőle… jelen pillanatban rá sem tudok nézni. Maradok ennél. – világosítottam fel, s megráztam magam előtt a gyümölcsturmixomat.

- Megértem, hogy a legutóbbi befürdések után nem igazán szeretnél mozdulni a helyzetedből… - vázolta fel nyersen a szerelmi életemet, nem is foglalkozva azzal, hogy mit is mondtam az előbb, majd elkapva a pultról a vodkásüveget, kikapta a kezemből a turmixomat, s mire kettőt pillantottam saját ízlése szerint megízesítette az én itókámat is, eszméletlen gyorsan jártak a kezei, miközben arckifejezése is csak annyit árult el, hogy ki ne merjem borítani, s meg ne merjek szólalni…. barátnők. - … de azt is megértem, hogy Tom szeretne segíteni neked, ráadásul okosan játszva ki a lapokat. – tárta szét a karját előttem.

- Szóval akkor nem vagy senki pártján, de azért mégis… Tom pártján vagy? – kezdtem hálás lenni az extra turmixnak a kezemben, majd jól belehörpintettem egyet. Wow, éppen mintha színtiszta alkoholból ittam volna egy adagot.

- Továbbra sem vagyok én senki pártján… de gondolj bele, ez azért elég húzás: nem találkozol addig a férfival, amíg meg nem ismered te magad az üzeneteken keresztül, vagy ha mégsem jönne be, akkor pedig szimplán törlöd a számát és akár tiltod is. Nincs itt kötöttség, kínos randi és egyebek! – indult meg ekkor már céltudatosan a teraszra, ahova alapból készültünk, mióta átjöttek hozzám, most, hogy huzamosabb ideig vannak a városban.

- Továbbra is tartom, hogy ez jól fog alakulni… el sem tudom képzelni, hogy eddig nem boronáltunk össze titeket! - rázta fejét elképedve Tom, helyet foglalva barátnője mellett.

- Talán azért, mert… barátnője volt Neki? – pillantott Nicki Tomra.

- Szóval te tudod kiről van szó…. – meredtem azonnal Nickire, aki csak zsiványan mosolyogva kényelmesedett el a kanapén hátra dőlve annak sarkába.

- Lehet! – rántotta meg a vállát, levakarhatatlan mosolyával. Ennyit a pártatlanságról, ennyit a pártatlanságról kedves barátnő.

- Komolyan… most mit veszíthetsz kedves? Elkezdtek üzeneteket váltani és alakul ahogy alakul… bízhatsz bennem, szerintem minden módon be fog jönni Neked! Ha áldásodat adod a dologra, később írok is Neki, hogy nyugodtan írhat neked… - folytatta Tom is szemrebbenés nélkül az elképzelését. Tudhattam volna, hogy makacs, na de hogy ennyire.

- Annyira nagy párosítás, mint a srác, aki az első randin csak magáról tudott beszélni, konkrétan Engem szóhoz sem hagyott jutni, ami tény, hogy erős teljesítmény volt el kell ismernem, vagy az a srác, aki konkrétan el sem jött a randira, mert öhhnn… elfeledkezett róla? – fogalmaztam meg én is a megfelelő kérdéseket, s egyre hálásabb voltam a speciális turmixomnak, könnyített a dolgokon, meg amúgy is megérdemeltem.

- Te egyáltalán, hogy ismersz ilyen embereket Tom? – tette fel Nicki kérdését, szörnyülködve Tom előző próbálkozásain.

- Tudod, hogy ezzel most nem segítesz… - rázta a fejét a ludas. - … nagy ez az ipar, de mint tudjuk vannak kivételek! – jegyezte meg reménykedve, hogy kap visszacsatolást megállapítására.

- Igen, itt ül előttünk! – bólogattam, majd osztani kezdtem a lapokat, tekintve, hogy laza esteként kártyázni jöttek át hozzám.

- Nem csak itt… - tette hozzá Nicki halkan.

- Duplán nem. – csúszott ki a számon rögtön a következő pillanatban, ösztönösen, gondolkodás nélkül. – Senkit és semmit nem akarok a filmipar embereitől úgy kb. az életem végéig, ha ezzel azt kockáztatom, hogy egyedül halok meg, ám legyen! – vállaltam büszkén véleményemet, s ezzel igazából lezártnak is tekintettem a témát, s ezt érezték Tomék is, legalábbis egy ideig mellékvágányra helyezték a témát.

Megégettem már a lelkemet egy párszor abban a közegben, így érthető volt, hogy nem igazán akartam további kapcsolatokat alakítani benne. Óvatos voltam, okos, legalábbis próbáltam ezt elhitetni magammal. Persze az agyam egy hátsó fiókjában ott volt az a tény is, hogy féltem az egésztől úgy, mint ahogy egy tériszonyos a magasságtól vagy egy víziszonyos a tenger mélységétől. Nyilván ezt hangosan nem mondtam ki, de akik ismertek, azok ismerték a gondolataimat is. Ők is nagyon jól ismerték ezeket, ezért is nem értettem így ezt a ragaszkodásukat a témához.

 Megtanultam magam egyedül is szeretni, s habár voltak pillanatok, amikor örültem volna annak, ha lett volna valaki mellettem, én magamban is teljes egész voltam, kifogástalanul teljes egész.

A hajnalba nyúló esténk további részében nem lett említve a téma, vagy ha mégis oly gyengéden, felületesen, hogy nem is volt érdemes megszólalnom miatta. Ritka volt, hogy barátaim Londonból a városban vannak huzamosabb időn át, sőt még szabadidejük is van, így ki kellett azt használni hasznosan, hogy együtt tudunk tölteni minőségi időt.

Majdhogynem már kelt fel a nap, amikoris indulni kezdtek tőlem, hagyva, hogy egy hosszú hét után én is pihenjek egy keveset. Nem igazán volt erőm zuhanyozni mielőtt arccal előre behullok az ágyba, de mivel éreztem magamon, ahogy a minimális alkohol illata átlengte a bőröm illatát is összeszedve minden energiámat álltam be a zuhany alá és hagytam, hogy folyjon rám a tisztító nedű. Na jó, ténylegesen szükségem is volt erre ugyanis habár egész este azt az egyetlen egy különlegesen felturbózott turmixot iszogattam meglehetősen a fejembe szállt úgy ahogy volt. Magam köré csavarva törülközőmet mélyet szippantva a friss mentás illatból a fürdőm közepén álltam ott egy pillanatot, majd vettem rá magamat, hogy a szana-széjjel hagyott ruháimat összeszedegessem, legalább ezért, ha egyszer felkelek nem fog fájni a fejem. Ekkor történt az, hogy farmerem zsebéből egy papírcetli esett ki, amiről még így becsiccsentve is tudtam, hogy nem én pakoltam oda.

- Te meg mi is vagy itt? – belökve nadrágom a szennyestartóba bontogatva ki a papírkát indultam meg végre az ágyamhoz.

„Ha mégis meggondolnád magad: 718-234-210” – olvashattam barátnőm gyöngybetűivel ezt az apró üzenetet.

- Oh te nőőőő… - sírtam fel nevetve, majd úgy ahogy szó szerint, mint egy farönk estem bele ágyamba elérve, hogy végre szemhéjaim lehunyva maradjanak huzamosabb ideig is.

Eszemet sem tudom mikor aludtam utoljára egyhuzamban 12 órát, de most megtörtént. Mikor délután 4kor felkeltem őszintén nem tudtam, hogy hol is vagyok, milyen évet írunk és hogy mit is kell ébredéskor csinálni. Szervezetemet olyannyira meglepte ez az alvás, hogy arról is elfeledkezett, hogy neki a másnaposság tüneteit kellene produkálni. Ténylegesen úgy éreztem magam, mint egy új ember, s ahhoz, hogy ezt felfogjam szükséges is volt néhány pillanat, de nem bántam. Szabad volt a hétvégém, az üzlet ugyanis zárva volt némi felújítás miatt, amit tegnap már ellenőriztem is, így ott felesleges lett volna lennem. Hosszú ideje nem volt ilyen, de valahogy mélyen örültem is neki, de még mennyire.

Délutáni reggeliként készültem a világ leghatalmasabb szendvicsét magamba tolni a teraszomon, élvezve a délutáni napsütés sugarait egy kávé társaságában, amikoris az asztalon megrezzent a telefonom jelezve, hogy üzenetem jött.

„Hajnali 4, az inkább jó reggelt nem?” – jött a válasz egy ismeretlen számról, melynek amint láttam én magam írtam valójában a hajnali órákban: „Jó éjszakát Ismeretlen idegen”.

- Basztikuli! – csaptam a homlokomra, sikeresen félre is nyelve a meglepődöttségtől, miközben párhuzamosan szidtam barátnőmet is és párját is, saját magam szidásához el sem jutottam.

„Úgy hiszem a közös ismerőseink tényleg meséltek rólam Neked” – jött az üzenet folytatása, én pedig hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kezdjek magammal meg így mondjuk az üzenetekkel.

„Bocsi, nem akartam” – pötyögtem egy félig sem értelmes választ, majd kutyaharapást szőrivel alapon elküldtem azt, s lefordítva telefonomat az asztal túloldalára toltam azt, reménykedve, hogy ezúttal megfulladás nélkül meg tudom majd enni reggeliként szolgáló uzsonnámat.

Nem tudom mi ütött belém, de hirtelen egy közel szívgyengülés közelébe kerültem a meglepődöttség hatására. Mikor arról volt szó, hogy megsebesítettem már a lelkemet korábban a férfiak terén az olyannyira igaz volt, hogy azoknak hatására konkrétan életképtelenné váltam bármiféle közeledésre az ellenkező nemtől. Na jó… ez az életképtelenég már korábban is ott volt bennem, de egy-egy esetben próbáltam leküzdeni azt, csak hát annyiszor sikerült pofára is esnem ezek alatt, hogy egyszerűbb volt inkább csak létezni, egyedül. A biztonság tetszett, a meg nem sértett lélek és szív birtoklása tetszett. Mondhatják ezt megfásulásnak vagy akár elkényelmesedésnek, de én inkább önvédelemnek nevezném. Feleslegesen nem bántom magamat, nem érte meg és kész.

Szerencsére második nekifutásra sikerült úgy elfogyasztanom hamis reggelimet, hogy nem akartam megfulladni és ezért testem hálás is volt. Úgy döntve, hogy továbbá is kiélvezem még a napsugarakat áttelepültem a kanapéra egy könyvvel a kezemben miután telefonomat is magammal együtt hoztam az új kényelmes helyemre.

„Mégis mit? Azt, hogy írtál? Az igazat megvallva örülök is neki, mert nem igazán tudtam volna hogyan is indíthatnám a beszélgetést, abban az esetben, ha megkaptam volna rá a beleegyezést Tomékon keresztül Tőled. Szóval igazából köszönöm.” – véletlenül pillantottam rá a telefonra mikor megragadtam és véletlenül olvastam is el az üzenetet, arra viszont nem számítottam, hogy hiába szeretném én olvasni a könyvet ujjaim között egyszerűen nem igazán haladtam vele előre, merthogy… fél percenként a telefonomra pillantottam.

- Na jó! – tettem le ölembe a könyvet, szenvedhetek itt tovább az olvasással, ha közben amúgy valamilyen ördögi mélységekben az agyam azon az átkozott üzeneten kattog.

„Az igazat megvallva be lettem csapva… vagyis hát, mondjuk azt, hogy nem szándékosan írtam.” – a felesleges áltatásnak sosem voltam híve.

„Oh, legalább őszinte vagy. Köszönöm.” – válaszolta nem sokkal utána, s ekkor rendesen fájdalmasan dobbant a szívem. Lehet túlságosan nyers lettem volna?

„Mármint… nem úgy értettem. Inkább pontosítok: elfeledkeztem arról, hogy írtam Neked, merthogy a túlságosan is jól sikerült gyümölcsturmix kitörölte ezt az emlékemet.” – nem vagyok benne biztos, hogy ezzel az üzenettel javítottam is bármit a helyzeten, de akkor is azt szerettem volna, ha elmondom ennek az Idegennek, azt, ami bennem volt.

„Ha szeretnéd, nyugodtan ezeket az üzeneteket is nyugodtan törölheted.” – jött a válasz nem sokkal az enyém után és bármennyire is jogosnak éreztem mégis ott volt a fejemben, hogy megérdemeltem, mert hát… nem feltétlen voltam kedves. talán néha, ha jobban megválogatnám a szavaimat nem kerülnék feleslegesen olyan helyzetekbe, amik nem csak kínosak, s néha fájdalmasak, de jó alapot adhatnak a túlgondolkodós elmémnek.

Telefonomat kellőképpen a kanapé távolabbi oldalára rúgva inkább amellett döntöttem, hogy mégiscsak megpróbálkozok ezzel az olvasás dologgal, nem mindig adatik meg ilyen nyugalomban ezt így tennem, persze ezzel a ténnyel lelkiismeretem nem igazán foglalkozott, hiszen az úgy gondolta, hogy jó móka lesz inkább magát azon rágni, hogy egy idegennel teljesen ok nélkül voltam bunkó, ami nem feltétlen volt célom, ezúttal semmiképpen.

„Nincs kifejezett szándékomban.” – pötyögtem be, majd küldtem is el hirtelen elnyúlva mégiscsak azért az idegesítő készülékért. „Még egy igazság részemről: őszintén béna vagyok ebben az egészben”

„Mármint miben?” – tette fel a kérdést.

„Ebben az ismerkedős dologban. Már azelőtt sikerült elvágnom magam mielőtt bármit is mondhattam volna, ennyit arról, hogy 30 felett benő az ember feje lágya. Az életképtelenség kortalan.”

„Ne mondj ilyet és nem, nem vágtad el magad, megnyugodhatsz. Az igazság az, hogyha szerencsétlenség valódi élő példányát szeretnéd megismerni, akkor itt van a lehetőséged az én személyemben, mert ohh… ha van a kerek földön szerencsétlen ember, akkor az én vagyok.” – elmosolyodtam üzenetén.

„Most el akarod venni a nehéz, hossz harccal kivívott titulusomat? Ejjjj, ne már! Csak tudd, keményen megdolgoztam érte, s nem engedem el olyan könnyedén.”

„Na majd azt meglátjuk!”

„Próbálkozni szabad, próbálkozni szabad.” – írtam vissza magamban kínosan nevetve. – 

„Mellesleg tudod, hogy nem fair az, hogy te tudod, hogy én ki vagyok, de én nem tudom, hogy Te ki vagy… még a nevedet sem tudom, hát, hogy hívjalak akkor?”

„Mr. Szerencsétlenség?” – adta meg ezt az opciót.

„Ez majdnem jó volt… majdnem.” – reagáltam le egy kacsintós emoji kíséretében. – „De továbbra is tartom, hogy nem fair a helyzet, így te egy lépéssel előttem vagy. Míg te eme csodás archoz tudod párosítani a szavakat, addig nekem csak a képzeletem van.” – s nem tudom mi célból, de gondolkodás nélkül elküldtem neki egy képet arcom jelenlegi állapotáról, ami erősen tükrözte az a la nature vonalat. „Nyugodtan ijesztgethetsz a képpel Halloweenkor gyerekeket, ha gondolod!” – tűztem még hozzá az egészhez. „Na jó, ahogy nézem… nem csak gyerekeket.” – sikeresen megválasztva a nem legmegfelelőbb szöget a képhez észrevehettem, hogy azon éppen akkora az orrom, mintha egy vulkán lenne, egy vulkán mely napról napra nagyobb és nagyobb lesz.

„Szerintem nagyon is szép.” – válaszolta én meg tudtam-e erre reagálni azon kívül, hogy nyilván jól esett a lelkemnek? Hmmm. Nem.

„Persze, ha csukott szemmel pillantasz rá, vagy ha esetlegesen fejjel lefelé egy zsákot húzva a fejedre nézed meg.”  - jelen pillanatban tényleg ezt gondoltam

„Figyelmen kívül hagyva a butaságokat, amiket összehordasz bevallok neked én is valamit: Szerinted miért kértem meg Tomékat, hogy mutassanak be minket egymásnak? Nyilvánvalóan hosszú vitatkozások után, saját magammal, meggyőzve, hogy talán még nekem is van esélyem nálad. Teljesen elbűvöltél, amikor először találkoztunk és mikor kiderült, hogy Tom ismer téged… felfordult a világom.”

- Aztakurv… - fagytam le, olvasva az üzenetet és hirtelen elgondolkoztam azon, hogy itt és most talán kiugrok az emeletemről. Szóval ezzel az Ismeretlen Idegennel már találkoztam valamikor és most az agyam úgy téve, mintha vissza tudná hozni az elmúlt hónapjaim összes emlékét próbál kutatni különös figurák után, persze ez egy lehetetlen küldetés volt, de azért áltattam magam egy kis ideig. A túlgondolkodás a véremben van.

Ráadásul mi az, hogy valaki attól fél, hogy bejön-e nekem félve, hogy állítólagos elbűvölésem bárhogyan is magasabb rendűvé tesz, különlegesebbé, mint ő maga. Ez teljesen abszurdum, még akkor is, ha egészséges kapcsolatban vagyok magammal, mind testileg és mind lelkileg.

„Szóval akkor most ijesztettelek el én téged?” – némaságba burkolództak ujjaim, nem is tudom mennyi ideig, hiszen agyam kattogása sokkal nagyobb figyelmet kapott, mint kellett volna.

„Szóval… mi… találkoztunk?”  - nem teljesen értettem miért, de ujjaim picikét remegtek, mikor mindezt bepötyögtem., de lerázva őket próbáltam normálisan viselkedni, egy felnőtt nőhöz méltóan… vagy valami olyasmi.

„Ami azt illeti… többször is.”

„Na jó… ezzel nem segítettél. Ennyire vak lennék? Jézus Krisztus…”

„Mindig dolgoztál, nekem pedig nem volt bátorságom megszólítani téged csak úgy. Lehet ez most creepynek fog tűnni, s oh de megértem, ha ezután már csak a blokkolt számom emléke fog élni benned, de megérte visszajárni miattad az üzletbe, mert csak látva téged szebbé vált a napom.” – ezután az üzenet után meg végképp nem tudtam, hogy mi is történik itt ekkor. Vissza- és visszaolvastam az üzenetét és konkrétan nem hittem a szememnek, mármint olyan… őszinte volt. Semmi sallang, felesleges körítés, őszinte, ez pedig nem meglepő, hogy a mai világban olyannyira furcsa számomra, főleg a legutóbbi tapasztalataimat, és akkor még a tinder használatáról nem is beszéltem. Van, amit jobb elfelejteni, az az applikáció az én esetemben pedig pontosan olyan.

„Bízok a barátaimban.” – miután kihordtam két szívinfarktust és ujjaimat fel tudtam szólítani a pötyögésre, megírtam neki ezt a választ, amiben több volt, mint az a három szavacska, sokkal több. „Max az ő lelkükön fog száradni, ha kiderül, hogy valójában egy sorozatgyilkos vagy és csak szimplán el akarsz ásni a kerted hátuljában, mint biotrágya a virágaidnak.” – nem tudtam nem nevetni saját magam idiótaságán, de ha ez egyszer kikívánkozott.

„Egy: nem igazán vagyok jó kertész. Kettő: Nincs kertem.” – a vigyorgos emoji sem segített a dolgon, de azért vicces volt ez a helyzet, ezt nem tagadom. „Na jó leszámítva azt a pár konyhafűszert, amit lassan kidobhatok tekintve, hogy kétlem a barna szín a megfelelő színe a zöld növényeknek.”

„Legutóbb kinyírtam egy állítólag kinyírhatatlan kaktuszt. EGY KAKTUSZT. Gyanítom egy művirág is elhervadna mellettem, sőt nem is gyanítom, TUDOM.” – vallottam be majd lassan, hogy kezdett hűvös lenni felkapva kinti cuccaimat vándoroltam be kényelmes franciaágyam kellős közepére, s ott felvéve a kintihez hasonló kényelmes pózt terültem el, dőlve a háttámlának és a puha párnáknak, miközben egyik kezemmel felkaptam a tv távirányítómat bekapcsolva a falon lévő készüléket, másikkal pedig ölembe húztam laptopomat, hiszen ott pötyögni jobban szerettem.

„És mit szólsz egy ilyen virághoz?” – s ekkor konkrétan egy általa rajzolt virág képét küldte el nekem úgy, hogy az ujjai, és a toll éppen csak látszódtak a képen.

„Gyanítom ezt is elhervasztom. Amúgy… szép ujjak.” – mielőtt kitörölhettem egy betegebb kattanásom elküldette velem az üzenetet, mire olyannyira meglepődtem, hogy automatikusan csaptam le a képernyőmet és mániákusan kezdtem nézni a tévém képernyőjét, amin a Netflix kínálata közül próbáltam valami választani magamnak, nyilván ezen törekvésem eléggé halott ügy volt.

Lehet, hogy szervezetem kissé vágyakozott mostanság bizonyos különleges figyelemre a másik nem szerepében, na dehogy az agyam további ilyesfajta működésével előrébb nem fogok jutni, az is biztos.

„Köszönöm, a kezemhez tartoznak. Van belőle vagy 10.” – konkrétan úgy nyitottam fel a képernyőmet újfent, mintha csak egy ideges tini lennék, aki először flörtöl világ életében. Tekintve, hogy viselkedek éppen mondjuk nem is vagyok külön náluk. Idióta.

„Komolyan? Ez megnyugtató. Máris többet tudok rólad.” – muszáj volt, hogy szóljon valami a háttérben így hosszú tanakodás után elindítottam a változatosság kedvéért a Jóbarátokat, valószínűleg a századik alkalommal.

„Örülök. Mégis mit szeretnél tudni amúgy?” – tette fel kérdését, minek folytatása szinte azonnal jött: „Na az ilyet úgy utálom, ez annyira természetes kérdés, de feltenni a legkényelmetlenebb dolog a világon, mert úgy érzem, hogy életképtelen vagyok csak mert már megszületett bennem.”

„Én szeretnék tudni mindent is…”

S az igazság az, hogy tényleg ez lett. A kezdeti furcsaságot a beszélgetésbe kölcsönösen hoztuk a kínosságot saját magunk részéről, de olyan szinten felemelő volt olvasni olyasfajta dolgokat, amik az én fejemben is megszülettek csak eddig tegyük fel nem igazán mondtam ki, vagy írtam le senkinek, mert azt hittem egyedül vagyok velük, hogy az igazán szavakba nem volt önthető. Úgy függtem a telefonon, mint egy megbabonázott tinédzser lélek, s ezt gyanítom más is észrevette nem csak én.

- Na jó… most már mondd el, hogy ki miatt lettél ennyire szerelmes a telefonodba! – Nicki a számítottnál tovább maradt a városban, mert Tomnak még hirtelen dolga lett az Államokban és kicsikét meghosszabbítva szabadságát egykori otthonát jelentő városban kívánt még több időt tölteni, beleértve így azt is, hogy több időt akart velem is tölteni.

- Szerelmes a telefonba? – forgattam a szemeimet és ha fájdalmas búcsúval is, de telefonomat a táskámba ejtettem vigyorogva persze kívülről, mutatva, hogy tényleg az összes figyelmem az övé.

- Szóval akkor Atlanta? – kérdezett vissza, s minden erőmmel rajta voltam azon, hogy hogy az elmúlt percek emlékeiből összegyűjtsem miért is mennénk mi Atlantába.

- Tudod-e, hogy nekem van itt a városban egy üzletem, csak úgy nem ugorhatok le Atlantába a hét közepén? – jegyeztem meg neki és ittam egy keveset a limonádémból, ami inkább volt citromos víz, mint valódi limonádé, de nem bántam.

- Megragadtad a lényeget… az üzlet a tied, azt csinálsz, amit szeretnél. Lesz egy jóhangulatú összenépi buli a forgatás lezárását ünnepelve és örülnének a fiúk, ha ott lennénk. – mondta, s mire rájött, hogy mit is mondott egy picikét arcára fagyott a mosoly, vagyis csak az a tudat, hogy túl sokat mondott.

- Szóval… - köhintettem egyet zavarom tetőfokén.

- Tudom, hogy beszéltek, Tom is mesélte… sőt ő maga is, ami azt illeti. Úgy volt, hogy ő is meghív, tudva, hogy ott leszünk mi is, de szerintem fél az elutasítástól, legalábbis, hogy első találkozás kapcsán konkrétan repülőre kellene ülnöd miatta. – abban a pillanatban, hogy kicsúszott a száján az az bizonyos félre sikerült mondat, egyértelmű volt, hogy felszabadította magát a hallgatás terhe alól és inkább beszélt, mindegy vagy mindegy alapon.

- Tudod, hogy még mindig nem tudom a valódi nevét? – nevettem el magam zavaromban, de kb. ez volt az egyetlen egy esély, hogy valahogy lereagáljam a helyzetet.

- No és akkor, hogy szólítod? – Nicki azonnal felvette a szálat a beszélgetésben, segítve, hogy ne haljak meg rögtön a kínomban.

- Mr. Szerencsétlenség. – vallottam be és egyszerre kezdtünk hangosan nevetni ekkor már.

- Zsák a foltját… - vihogott továbbra is, s ha akartam voltam se tudtam volna vele erről vitatkozni, mert igaza volt. -… szóval… kedveled? – tette fel nem köntörfalazva a kérdését.

- 3 hete meg vagyok lőve, szívrohamot kapok, ha megrezzen, csörren a telefonom, és még csak nem is láttam, hallottam…- úgy bújtam a kezemben lévő menü mögé, mintha az el tudna engem rejteni hosszú ideig. Vicces.

- Ez aranyos… - jegyezte meg kedvesen.

- Aranyos? – dülledtek ki a szemeim. – 30 elmúltam… úgy ismerkedek, mint egy tinédzser, úgy viselkedek, mint egy… de tetszik ez az egész, mert tényleg tetszik. Normális ez? – kérdeztem vissza félve.

- Szóval akkor holnap Atlanta? Tom már küldött jegyeket. – nyújtott felém egy borítékot az asztalon.

- Ha addig nem beszélem le magam róla, akkor… igen. Holnap Atlanta.

„Nemsokára vége a forgatásnak és azon gondolkoztam…” – kezdett bele az üzenetébe, de csak ennyit küldött el. Megdobbant a szívem, túlságosan erősen.

„… hogy két szerencsétlen találkozhatna még akkor is, ha gyanítom jómagam hamarabb töri ki a nyakát vagy megy neki egy üvegajtónak mert nem veszi észre azt tart bármerre is?” – fejeztem be neki sajátosan a kérdését, úgy, hogy tudtam alapból hamarabb is látni fogjuk egymást már ha persze nem ijedek be, ami simán benne van a pakliban. „A probléma csak ott fog kezdődni, hogy nem tudom, hogy a fizikai, való életben hogyan is nevezzelek.”

„Mondjuk például a nevemen?” – kérdezett vissza, s egy kis szünet után be is fejezte üzenetét: „Sebastian, nevezhetsz nyugodtan Sebastiannek…”

- Őszintén csodálkozok rajtad, meg igazából büszke is vagyok rád. – simította meg Nicki a vállamat, éppen mikor már Atlantában landoltunk másnap, s a kocsinkat vártuk, hogy a hotelbe vigyen minket mielőtt a többiekkel találkozhatnánk.

- Ezt most miért is? – néztem rá furán.

- Hogy nem kerestél, kutattál utána… már tudod a nevét… - kezdett bele.

- Tudom a keresztnevét. – helyesbítettem.

- Akkor is, most már össze tudtad volna tenni a dolgokat, de nem estél túlzásokba és ez…

- Sokkal jobb lesz így. Megvan ennek a varázsa. – kacsintottam rá és igazából magamat meghazudtolva sikerült épelméjű kijelentéseket tennem. – De ugye nem mondtátok el neki, hogy én is jövök? – kérdeztem tőle.

- Ha te, vagy az óriási plüss virágod nem szóltátok el magatokat, akkor Sebastian nem tud róla… - mért végig engem újfent gyanúsan, ma nem először.

- Én értem… - grimaszoltam neki és magamhoz szorítottam a virágot.

- Ahogy remélem Ő is fogja, mert ha nem az elég kínos lesz…. – nevette el.

- Hahahahah….

Fogalmam sem volt, hogy hogy keressem fel először, de valahogy a bújócskához a hotelben, a hotelben, amiben mindketten megszálltunk, nem igazán volt kedvem, így miután sikeresen emberséges kinézetet varázsoltam magamnak az utazás után, s miután megtudakoltam Tomot, hogy melyik szoba is az övé, mielőtt még hazarepültem volna New Yorkba indultam meg szobája felé. A legrosszabb eshetőség is az, hogy kínosságomat élőben is produkálom előtte.

Megálltam az ajtója előtt és be akartam kopogni, de valahogy ez így 3 hét ismertség után is olyan sok bátorságot kívánt tőlem, hogy az elmondhatatlan. Az, hogy elrepültem Atlantába miatta (na jó, barátaim miatt is) az közel sem ér fel ehhez a konkrét pillanathoz.

- Na jó… ez abszolút hülyeség volt tőlem! – pördültem meg tengelyem körül és meg is tettem volna az első lépést, amikoris valaki megragadta a szabad ujjaimat.

- Ugye nem hagysz itt köszönés nélkül? – tette fel kérdését, s konkrétan éreztem, hogy térdeim megrezzennek gyengeségükben, és ekkor még csak a hangját hallottam. az ujjaimat nem engedte el, sőt közelebb is lépett egy kicsikét.

- Ami azt illeti… - haraptam be alsó ajkamat és csak reménykedtem, hogy nem esek ott össze előtte. De Ő ezt nem hagyta. Óvatosan megfordított, magával szembe állított.

- Ezt én kapom? – kérdezte halkan, a plüss virágra bökve kedvesen.

- Gondolod, hogy ezt életben tudod tartani? – s ekkor felemeltem tekintetemet és először pillantottam meg Őt. Az, hogy fogta a kezeimet az egyetlen egy energiaforrásom volt, de egyben sikeresen meg is halatta lelkemet.

- Megpróbálkozhatok vele. – billentette oldalra fejét kisfiús mosolyával ajkán.

- Jó, mert már néhány napja én nevelem. – nevettem el magam kínomban, s ösztönösen a mellkasára borultam inkább elrejtve elvörösödő arcomat.

- Igaz, hogy féltél meghívni te magad? – nem távolodtam tőle, de arcomat nem is vettem el mellkasáról. Nem tiltakozott.

- Lehet… - vallotta be és úgy ölelt meg engem, erősen szorítva magához mintha sosem akarna ezután elengedni.

- Remélem azért nem bánod, hogy így… öhhm... feltűntem. – vigyorogtam rá kínosan kicsikét felemelve a fejemet arcára nézve. Éreztem, hogy a szívem és lelkem kettőse ebben a szent pillanatban akar majd távozni a testem börtönéből azonnal összetalálkozva az övével.

- Én remélem, hogy nem okoztam csalódást. – simította meg a hátamat.

- Csalódást? – dőltem egy kicsit hátrébb komolyan felmérve arckifejezését. Tényleg elhiszi azt, amit mond?  – Mennyi időnk is van még a partiig? – pislogtam fel gyönyörű kék szemeibe, amikhez hasonlót istenemre nem láttam még a Földön töltött időm alatt.

 - Attól függ mihez… - harapta be ajkát, a szavakat igen óvatosan, halkan kimondva, mondhatni kimérve.

- Ismerkedni kedves Sebastian, ismerkedni… - kacsintottam rá és esküszöm ennél gyorsabban még nem repültem be egy hotelszobába is, de gyanítom ilyen hangos ajtócsapást sem hallott még a környék sem ugyanis amint beléptem úgy rántottam magam után Őt is… el nem engedve egy ideig ujjait egy ideig, merthogy ismerkedtünk… közelebbről is.

Sober (Sebastian Stan)

Sziasztok! Bizony élek ám, szemetek nem káprázik. Felavatva az új billentyűmet és összeszedve az akaraterőmet írtam nektek. Vagyis technikailag nézve csak befejeztem egy igen korábban megkezdett írásomat. Kezdetben a One More Light szám volt a fejemben miatta a Linkin Parktól, majd történt az hogy királynőmnek Deminek kijött a Sober című dala és… azt még közelebb éreztem ehhez az egészhez. Jó olvasást, köszönöm, ha itt vagytok még! Puszilok Mindenkit, Dorka

Inspiráció? Sober– Demi Lovato

Szavak száma? 2919

Szakadt az eső, s én védtelen voltam ellene, de talán életemben először nem érdekelt. Mindig is gyűlöltem az esőt, hisz ki ne gyűlölné azt, hogyha felöltözik normálisan, s egy természeti, be nem folyásolható erőnek köszönhetően két pillanaton belül bőrére tapad az összes ruhája, s csak szenvedés a további létezése. De nekem most nem volt az... egyáltalán nem. Sétálva egyedül New York utcáin, mindössze egy sporttáskámmal a vállamon ez a friss, zuhogó víztömeg felszabadított. A táskában az elmúlt 2 hónapom volt. 2 hónap, ami mindent megváltoztatott, 4 hónap, ami segített, hogy lábra álljak a történtek után. Nem állítom azt, hogy most jó volt... de jobb, mint korábban ez biztos... sokkal jobb.

Az emberek még így este is úgy jártak az utcán, mintha a talpuk járdán töltött pillanataiért fizetniük kellene, s lehető legolcsóbban tartva ezeket a díjakat kapkodták maguk alatt a járókájukat. A nagy vehemenciával közlekedők néha majdnem fel is borítottak, de én csak elmosolyodtam rajtuk. Míg ők a vihart, s az esőt látták az egészben... én már a vihar utáni békét, s csendet éreztem a lelkemben. Túlpillantottam a szimpla jelenen, mert csak így volt lehetőség az előrehaladásra.

Az ember 2 hónap alatt sem felejtheti el, hogy milyen New York. Őrült, zajos, s sohasem alszik. A szó szó szoros értelmében teljesen ellentétje a központnak, amit órákkal ezelőtt elhagytam. Részben azért, mert elengedtek... s részben azért, mert akartam, hogy elengedjenek. Készen voltam arra, hogy elhagyjam őket. Éreztem.

Mikor lakása épületének utcájára fordultam szabályszerűen a szívem vette át az irányítást a testem felett, s csakis annak dobbanása határozta meg pillanataimat. Minden részemben éreztem azt, hogy mindjárt kiszakad a bordáim közül. Olyan volt, mintha minden kis apró négyzetcentiméteremben ott akarna lenni... s ott is volt. Az épület előtt megállva fejemről lehúzva a kapucnit emeltem magasba a tekintetem, keresve az ablakát... az ablakomat. Merthogy együtt éltünk már egy ideje, de nem igazán tudtam eldönteni, hogy most hozzá jövök... vagy haza. A kérdés, amit féltem feltenni... s féltem megválaszolni magamnak.

Mély levegőt véve, szememből, arcomról eltöröltem az ég hatalmas könnycseppjeit, majd lábam megtette az első lépést a bejárat felé... majd a másodikat... majd a harmadikat... s így tovább.

- Jó estét! - köszöntött a portás, anélkül, hogy látta volna az arcomat, majd ekkor felé fordultam. - Kisasszony! - csillant fel a szeme, azért némi meglepődött idegenkedéssel. Egy ideje ő sem látott már. Arcán felfedezhető volt a kétség, miszerint nem tudta eldönteni, hogy mit is mondjon... végül ennyire jutott: - Üdv újra itthon! - mosolyodott el bátorítóan, melyet én őszintén viszonoztam. - Esetleg... szóljak fel? - mutatott fel ujjával az emeletre, mire én megráztam a fejemet. Szóval itthon volt... csak reménykedni tudtam, hogy így lesz. Bárhol lehetett volna, hisz elfoglalt ember, kinek az élete úgy pörög, mint egy szerencsekerék, de én ráéreztem, hogy most itthon lesz.

- Nem... köszönöm. - ráztam meg a fejemet, s már a lift felé vettem az irányt.

- Kisasszony... - szólt utánam még egyszer a portás bácsink.

- Igen Albert? - fordultam feléje vissza hátrafele haladva így.

- Jó újra látni Önt... itthon. - ismételte el előző gondolatát, s én egy egyetértő bólintással zártam magamba kedves gondolatait.

- Itthon? - kérdeztem magamtól, majd mikor a lift nyílt láthattam, hogy abban egyedüli társam saját magam lesz. Én és a tükörképem. Külsőmet tekintve éltem már meg szebb, s stílusosabb napot, de ez most nem érdekelt. Picikét közelebb hajolva a tükör falhoz arcomból kisepertem kósza hajtincseimet, majd átázott ruháimat is próbáltam igazgatni némi újkeletű idegességem következményeképpen, de az már menthetetlen volt. A lift megállt, s nekem ki kellett szállnom.

- Meg tudod csinálni. - mondtam a tükörben látható ázott képemnek, majd összeszedve az erőmet indultam meg ajtaja felé. Volt egy pillanat, amikor majdnem visszafordultam, de mikor a fekete ajtó elé érkeztem, azelőtt kopogásra késztettem ujjaimat, mielőtt meggondolhattam volna magam... majd vártam. Türelmesen vártam. Talán félve... de vártam. S ekkor nyílt az ajtó... s ott volt Ő.

Szokása volt, hogy nem nézte meg a kukucskálón, hogy ki érkezett hozzá, így első kézből kapott meglepődöttségét láthattam az arcán, még az ajtót sem engedte el olyannyira lefagyott a megjelenésemtől. Talán soha nem éreztem ennyire védtelennek magamnak, még a csoportos foglalkozásokon sem, amikor az idő teltével múltam minden mocska előkerült. Mintha bármelyik pillanatban megszűnhetne ez az egész, amint kimondjuk az első szót. A szívem a torkomban dobogott, szabályszerűen nem vettem levegőt... igen hosszú ideig. Féltem. Nagyon.

- Ennyire szörnyen festek? - próbálva oldani a ránk telepedő feszültséget hagyta el számat ez a kérdés egy kínos mosoly társaságában.

- Ohhhh... te... - rázta meg a fejét, majd talán nem is gondolkodva rántott magához, s ölelt úgy, mintha ezt soha nem tette volna még. Meglehet könnyeket láttam gyűlni a szemében, s ha gondolataiban tudtam volna olvasni... talán az enyémekben is azok lettek volna. - … itt vagy. - állapította meg, fejemet puszilgatva, hátamat simogatva.

- Itt. - motyogtam mellkasába, majd szépen lassan elengedett, távolabb tartott meg magától. Könnyes szemeivel mért végig engem magába szívva egész mindenemet… mintha életében először látott volna.

- Csurom víz vagy... ez így... nem... - rázta meg a fejét, s elvéve a táskámat jobb lábával berúgta az ajtót, s derekamnál fogva úgy vezetett be engem... a közös otthonunkba... a helyre, ahol hónapok óta nem voltam. A központba kerülés előtt hiába hetekig sikerült New Yorkban tartózkodnom, erre a helyre valahogy sosem jutottam el, hisz az otthonomat kerestem állandóan, de azt helyekben sosem találtam meg… ellenben más dolgokban.  - Miért nem szóltál? Úgy tudtam, hogy két nap múlva engednek ki... - magyarázta, s látszott rajta, hogy idegességében kezd beszélni ennyit, hisz bármennyire is jó színész volt engem nem tudott becsapni... most nem.

- Ezt... honnan tudod? - lepődtem meg... mindössze a menedzserem tudta ezt az információt, s az ő lelkére volt kötve, hogy senkinek, de senkinek ne adja tovább... még neki sem.

- Én mentem volna érted. - állt meg előttem, s nézett mélyen a szemembe.

- Komolyan? - meglepődve pislogtam rá, s csak próbáltam feldolgozni azt, amit mondott, azzal nem is foglalkozva, hogy Charlie nem tudott titkot tartani.

- Komolyan. - bólintott, s így látva még úgy nem tudta elmém elhinni, hogy ez az ember létezik.

Az elmúlt 2 hónapban nem voltam hajlandó még tőle sem fogadni semmi üzenetet, teljesen megszakadt a külvilággal a kapcsolatom... de minden egy jobb cél érdekében. Most pedig itt voltam, s ő tárt karokkal fogadott. El sem tudtam képzelni, hogy min mehetett ő keresztül. Tudtam abban a pillanatban, amikor úgy döntöttem, hogy az elszigeteltségemre még egy réteget húzok, hogy ezzel a létező összes személyes kapcsolatomat kockára teszem, s ha egyszer elhagyhatom a központot talán nem lesz senkihez kijönnöm. De muszáj volt megtennem ezt. Muszáj. Magamért. Drasztikus lépéseket kellett tennem annak érdekében, hogy a legkisebb esélyem is legyen a túlélés nevű játékban, amit az élet játszott velünk.

- Sebastian... - mondtam ki hosszú idő után hangosan a nevét, majd egy lépést tettem feléje. A levegő megfagyott körülöttünk... vagy esetleg lángra lobbant? Nem tudni. Egyikőnk se vett nagyon levegőt, szabályszerűen érezhető volt a pillanatnyi feszültség, ami bármikor robbanhatott. Csak egy szikra kellett volna.

- Igen? - tette fel halkan kérdését... mintha reménykedett volna valamiben, nem tudom.

- Elmegyek megszárítkozok... - tisztáztam a dolgokat megrázva a fejemet, mielőtt bármi hülyeséget teszek, vagy mondok.

- Jó... én meg főzök egy teát. Biztos áthűlhettél... - játszotta el ugyanolyan kínosan a dolgot, mint én majd hátat fordítva egymásnak két különböző irányba indultunk meg. Tudtam, hogy ehhez hasonló jelenetek le fognak játszódni köztünk, de azért ténylegesen átélni egészen másmilyen, még akkor is, ha készültél rá... s oooo mennyit készültem én rá.

- Remélem nem baj... - jegyeztem meg neki a pólómra utalva, miközben egy törülközővel törölgettem a hajamat közelítettem meg a konyhát.

- Tudod, hogy nem... - rázta meg a fejét, majd felülve a székre a pult túloldalán felém tolt egy bögre teát.

- Köszönöm. - válaszoltam, s szép lassan én is elhelyezkedtem ott vele szemben, majd letéve törülközőmet masszívan a bögrémet nézegettem, s talán azzal a reménnyel kavargattam, hogy majd nemcsak, hogy hűlni fog, de talán még helyettem meg is fog szólalni.

Némán ültünk egymással szemben... ebben nem volt semmi meglepő. Ez a jelenet millió és egy alkalommal lejátszódott a fejemben, s csak idő kérdése volt, hogy a valóságban is megtörténjen. Most pedig már mindennél realisztikusabb volt az elképzelés, mert most tényleg itt voltunk egymás előtt.

- Ki fog hűlni a teád… - mondta halkan, s jól tudtam neki is nehezére esik a beszéd.

Ismertem. Azt is tudtam, hogy fejében úgy pörögnek a gondolatok, hogy azok szabályszerűen megfájdítják azt, s ettől még jobban összerándult a gyomrom. Az egyik legnagyobb bűnöm az volt, hogy fájdalmat nem csak magamnak okoztam, hanem neki is.

- Amúgy… amúgy se tudnám meginni. – tettem le inkább a kezemből a bögrét mielőtt elejtettem volna, s hajamat mindkét oldalt fülem mögé helyeztem.

Mély levegőt vettem, s felemeltem tekintetemet. Csak engem nézett. Félve, de engem nézett, s tekintetének volt egy olyan sugallata, mintha azt érezte volna, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek előle. Kékségei jégszerűek voltak, a le nem hulló könnyfátyol borította őket. Félt… ahogy én is.

– Sajnálom… - motyogtam halkan, s hangom egészen érdesként hatott, mintha napok óta nem beszéltem volna.

- Shh… - próbált volna megnyugtatni, hisz ő mindig ezt tette. Ő mindig ott volt nekem… s én cserben hagytam. Elhagytam.

- Nem, nem, nem Seb… - ráztam a fejemet, s erőt vettem magamon mert tudtam ki kell adni magamból ezt a súlyt, meg kellett szabadulnom tőle, muszáj volt. Fel kell szabadítanom a démonjaimat, s menniük kellett. Egyszerre, s mindörökre. Csak így tudtam végleg útjukra engedni őket, ez volt az utolsó lépés, s egyben egy első lépés is. - … ezt most meg kell hallgatnod. Muszáj. Szörnyű ember voltam, de legfőbbképp szörnyű… barátnő, társ. Megesküdtem, hogy sosem leszek olyan, mint ők… s a legnagyobb rémálmom vált valóra érted? Pontosan úgy viselkedtem, ahogy nem akartam. Egy valódi szörnyeteggé váltam, s mindenkit elmartam magam mellől… akkor mindezt nem láttam, de most már a napnál is világosabb. Azt hittem… nem élem túl. – s ekkor véglegesen megremegett az ajkam, s legördült az első könnycseppem is, amit azonnal töröltem is le, automatikusan.

- Ne mondj ilyet… - rázta meg a fejét óvatosan, s szinte éreztem, hogy felém akar nyúlni, de nem ment neki. Én ezt nem bántam, nem voltam rá felkészülve.

- Seb… te ne mondj ilyet. – vettem magamon erőt, megköszörülve a torkomat, hogy továbbra is jöjjenek ki hallható szavak a számon. – Jogod van dühösnek lenni… mérgesen tányérokat dobálni, törni… zúzni. – tudtam, hogy visszatartja magában, s hogy ő mindig a jót akarja látni az emberekben, még akkor is ha valami szörnyűt is tettek már korábban, még akkor is, ha mindezt vele tették.

- Hidd el… megtettem. – jelentette ki halkan, s erősen kellett koncentrálnom, hogy biztos legyek benne, hogy megszólalt. – Az első pár napot… én is azt hittem, hogy nem élem túl. Olyan érzésem volt, mintha szabályszerűen kitéptek volna egy darabot a lelkemből… a testemből. – vallotta be, s habár megtörölte arcát a könnyektől, azoknak helyére újak kerültek. – És akkor utána pedig… Charlie azt mondta, hogy nem láthatlak. – szemében ekkor valamifajta új érzelem tűnt fel.

- Nem akartam, hogy olyan állapotban láss… - ráztam meg a fejemet, s ahogy lehunytam a szememet gondolataimba úszott az első pillanat, amikor először láttam magam bent a központban a tükörben. Napok voltak szükségesek egyáltalán ahhoz is, hogy ki tudjak kelni az ágyból, egyszerűen az elvonási tünet láza és a túladagolás utórengései teljesen megszüntették testem valódi funkcionálását. Csak egy halovány mása voltam annak, ami valójában voltam, ami lehettem volna.

- Ehhez akkor sem volt jogod… - csúszott ki a száján, s tudtam hogyha ezt egyszer kimondja fájni fog. Fájt is… de igaza volt.

- Nem igazán tudtam akkor gondolkozni… - motyogtam majd muszáj volt felállnom és legalább kicsit járkálni, mert az egyhelyben maradás kezdett az idegeimre menni, azokra, amik amúgy sem voltak a megfelelő állapotban, de legalábbis mindenképpen építkezés alatt voltak. - … az istenért… most se tudok. – nevettem fel kínosan, széttárva kezeimet, igazából a konyhaszekrénynek beszélve ezúttal. Hogyan is képzelhettem, hogy Őt nézve bármi is könnyen fog menni?

- Segítek… - mögöttem állt meg. Lépései szinte hallhatatlanok voltak, úgy került teste mögém. Nem érintett meg, nem jött túl közel, de mégis visszafojtott levegővételét is tökéletesen éreztem nyakamnál. A szívem, lelkem a torkomban dobogott, nem voltam benne biztos, hogy meg tudok szólalni ezután.

- Miért? – a konyhapultra való támaszkodásom közel úgy hatott, mintha ráestem volna arra teljes erőmmel, s valójában úgy is volt. Kellett a fizikai támaszték is… s nem csak az.

- Mert szeretlek az Isten szerelmére. – szavai szó szerint, fizikailag is megérintettek, de nem mertem szembe kerülni vele.

- Én… - tudom mit éreztem, azt hiszem tudom mit éreztem, a szava mégse formálódtak ajkaimon. – Én nem tudom mi van velem… mi lesz velem. – kínosan nevettem fel, letörölve kezdetleges könnyeimet majd összeszedve magamat kibújtam volna előle, s mindez sikerült is volna, de ő elkapta az ujjaimat.

Lassan fordított maga felé, az érintkezést nem erőltette, óvatosan tartotta ujjaimat a kezében miközben tekintete arcomat kémlelte, melyre talán magam sem ismernék rá, s az, hogy neki sikerült-e… nem tudom.

- Szeretlek. – ismételte el még egyszer, ezúttal sokkal halkabban, szinte suttogva. Csak a mellkasát tudtam nézni, arcára féltem tekinteni. Alakja vészesen közel volt enyémhez, Isten tudja mikor volt az utolsó valódi ilyen alkalom, amikor ez így megtörtént. Ha emlékeznék is rá, valószínűleg nem lennék rá büszke.

- Ne mondd ezt! – ráztam meg a fejemet gyengéden. – Nem érdemlem meg. – jelentettem ki a legnagyobb igazságot.

- Akkor érd el, hogy megérdemeld! – jegyezte meg min talán annyira meglepődtem, hogy automatikusan arcára pillantottam abszolút egy pillanatot sem gondolkodva tettemen. – Nehogy azt hidd, hogy harc nélkül elengedlek… - egy halovány mosolynak az apró kezdeményezése jelent meg ajka sarkában. Megbabonázva néztem ekkor már arcát, pislogni is féltem. Olyannyira meg akartam érinteni arcát, de nem mertem, egyszerűen nem.

- Őszintén… megéri ez neked? – s itt a közös életünkre is, de konkrétan magamra is gondoltam.

- Tudom, hogy jó ember vagy… mert igenis az vagy. Mindenkinek meg megvannak azok a pillanatai, amikor letér az útjáról… mert… mert nem úgy jönnek össze a dolgai.

- Sebastian… mindenem megvolt. Mindenem. Még annál is több és én elcsesztem…. csúnyán. – nem igazán tudtam, hogy hová is visz ez az út, de bármennyire is kényelmetlen volt ezeket a gondolataimat szavakká fogalmazni mégis éreztem, hogy ez volt a helyes.

- És ki állítja azt, hogy most nincs meg ugyanúgy mindened, hé? – ujjait óvatosan simította végig arcomon, kirázott a hideg egész testemben. – Itt vagy velünk, mert… itt akarsz lenni. Eljutottál idáig, hogy akard, hogy itt légy, s én itt leszek neked, esküszöm. Olyan hihetetlennek tűnnek a szavaim? – kérdezte hitetlenkedve.

- Őszintén Sebastian… igen. – s habár arcát akartam szinte már fájdalmasan nagyon megérinteni ujjaimat remegve az ő ujjaira vezettem, s szépen lassan kezdtem el csúszni lefele a szekrény mentén, s tett így ő is, így végül egymással szemben ültünk a konyha padlóján, mint akár két tinédzser, aki az éjszaka közepén ezen a helyszínen akarják megfejteni az élet értelmét. Nem engedtem el a kezét, s ő ezt nem bánta. – Azokat bántottam meg a legjobban, akik a legfontosabbak voltak számomra… a barátaimat, a rajongóimat… Téged. – tenyerét felfelé fordítottam, s abba rajzolgattam köröket egymás után szüntelenül. – De…

- De? – kérdezett vissza azonnal.

- De… szeretném jóvá tenni. Akarom, hogy újra bízzatok bennem, annak ellenére, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy ilyen eszetekbe ne jusson többet. – kínosan nevettem fel, halkan, szinte magamban. – Csak olyan nehéz az első lépés… el sem tudod képzelni, hogy mennyire… - nevettem kicsit hangosabban, s éreztem ahogy hangom elcsuklik majd kibukkan az első csepp olyan könnyem, ami valamilyen megmagyarázhatatlan módon a boldogságtól volt, még akkor is, ha mellkasom mérhetetlenül nehéz volt.

- Majd együtt kitaláljuk, hogy hogyan is tovább… oké? – tette fel a kérdését reménykedve.

- Megérteném, ha nem akarnál tőlem semmit ezek után… tényleg. Őszintén. Biztosan találnál egy stabilabb személyt, aki megérdemli azt a mérhetetlen mennyiségű szeretet, amit adni tudsz… aki kevésbé bonyolultabb. – őszinték voltak a szavaim.

- De én nem akarok olyan embert, én téged akarlak, tényleg. Csakis téged…

- Még akkor is… ha mindent elölről kell kezdenünk… miattam? – igazából csak egy picikét akartam közelebb csúszni hozzá, de végül inkább mellé ülve fejemet vállára hajtottam és úgy hunytam le a szememet.

- Amíg csinálhatjuk együtt… engem nem érdekel. – fűzte össze az ujjainkat. Egy pillanatnyi béke, a gyomorgörccsel és félelemmel átfűzött lélegzetvétellel együtt mégiscsak béke volt.

- Nem tudom itt tölteni az éjszakát. – vallottam be neki teljesen random módon. – Túl sok a… nem megfelelő emlék. – vettem mély levegőt és fordultam feléje egy kicsit, s mielőtt megszólalt volna én tettem úgy inkább: - Charlie intézett nekem egy szobát néhány utcányira innen… ott meghúzhatom magam egy időre míg nem találok egy új lakást. Viszont először… el akartam hozzád jönni, egyszerűen muszáj volt… megtenni az első lépést. Látni téged… érezni téged. – ismertem be félszegen. Önző voltam legbelül, de tudtam, hogy erre volt szükségem játszva azzal a lehetőséggel, hogy amúgy talán be sem enged majd… megtehette volna.

- De azért még maradsz egy kicsit? – kérdezte.

- Igen… - bólintottam, s nem tudom meddig csak úgy néma csendben ültünk egymás mellett és örültünk, hogy megadatott nekünk az a csoda, hogy egy időben létezzünk ezen a Föld nevű bolygón. Nem kellett ahhoz beszélnünk, hogy tudjuk itt vagyunk.

- Biztos megleszel? – kérdezte mikor az ajtóban álltunk egymás előtt a küszöb két oldalán.

- Muszáj lesz. – bólintottam és egy lépést téve felé óvatosan simítottam meg arcát, majd lábujjhegyre állva leheltem arcára egy csókot. – Ezt… szeretném neked adni. – ahogy távolabb hajoltam tőle az ujjaimra ráfűzött pendriveot csúsztattam kezébe.

- Mi ez? – nézett az apróságra.

- A bocsánatkérésem… azt akartam, hogy te halld először, mindenki előtt. – mosolyodtam el kicsit bátrabban. – Néhány óra múlva az egész világ hallgatja, de én azt akartam… hogy az én világom hallhassa először… Te…

First Time(s) (Sebastian Stan)

Sziasztok! Íme itt lenne egy kis meglepetés Tőlem Nektek, az újév első napjaiban! Tumblrön kutatva új ötletért futottam bele ebbe a posztba, s kicsit átértelmezve írtam belőle egy novellát! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Üdv, Dorka

Szereplők? A lány x Sebastian

Miről szól? Néha az embereket emlékeztetni kell arra, hogy igenis megérdemlik a másik szeretetét. Itt éppen az történik.

Szavak száma? 3131

Okosan kellett cselekednem, mert, ha nem így lett volna valószínűleg a szavaim, üzeneteim alapján hihették volna azt, hogy valamiféle rajongó vagyok, az őrültebbik fajtából, de minden egészen könnyen ment. Sikeresen megszereztem Chris telefonszámát anélkül, hogy felesleges vizet zavartam volna, s anélkül, hogy olyan tudta volna meg cselekedetemet, akinek nem kellett volna. Ugyan kereshettem volna Sebastian asszisztensét is, de valahogy nem éreztem úgy magam, hogy ezt most vele kell megbeszélnem. Egy barátjára volt szükségem, egy igaz barátjára, egy olyanra, aki ráadásul most ott is van vele. Chris ott volt. Tudtam, mert ő is írta, s meg mert millió képet láttam útjukról. Az új nagyszabású Marvel filmet promotálták Amerika után ezúttal Európában is. Másfél hónapja elutazott lakásából, s azóta nem volt New Yorkban, s még a következő 3 hétben nem is volt tervei között, hogy visszatér.

Már az elutazásakor éreztem, a búcsú során, hogy valami nincs rendben, hiszen legyen bármennyire is jó színész, mert annak tényleg az, engem nem tudott becsapni. Akkor még csak figyelmetlenül betudtam annak, hogy ez az előrejelzése az egymástól távol töltött közel 2 hónapnak, de ennél sokkal többről volt szó, s mindez napról napra egyre világosabb lett számomra. A külvilág továbbra is csak a felszínt látta, a jót, s szépet, de a szavaiban, a mosolyában, s velem váltott üzeneteiben, hívásaiban felfedezhető volt az, hogy Sebastian nem volt jól, s ez engem mindennél jobban elszomorított.

S nem, nem fizikai létről volt ekkor szó, habár nem kétlem úgyis kimerült volt, hanem sokkal inkább a lelke volt soron, a gondolatai. A belső, sötét démonjai azt sugallták neki, hogy nem érdemli meg azt a szeretetet, azt a törődést, amit mindennap megkap, tőlem, a barátaitól, mindenkitől. Sajátos módon bezárkózott gondolataiba, s a számára idegen valóságot csak igen ritkán engedte belefolyni azokba. Ha csak óvatosan is, néhányszor megpróbáltam erről beszélni, ő a témát mesterien terelte, s ugyanott voltam, ahol elkezdtem. Sehol.

Ezért kellett tennem valamit, egyszerűen muszájnak éreztem a cselekvést, s hogy miért? 

Ennél egyszerűbb nem lehetett volna a válasz. Szerettem Őt.

„Szia Chris! Nem tudom, hogy emlékszel-e rám, egy kisebb partin találkoztunk már néhány hete, ahol Sebastian úgy mutatott be, mint egy kedves barátot. Nohát… annál egy fokkal több vagyok. A barátnője. Most pedig a segítségedre lenne szükségem!” – milliószor átfogalmaztam, kitöröltem, újraírtam mire végre sikerült az elküldés gombbal végre Chris számára is láthatóvá tenni az üzenetet, melyet neki szántam.

Ekkor viszont beindult a gépezet, oly szintű gyorsasággal, hogy másnap már a JFK repülőtéren vártam, hogy életemben először nem csakhogy Európába repüljek, dehogy életemben először repülőre is üljek… érte.

Lehet, hogy őrültség volt, lehet, hogy megérdemeltem volna azt a fehér zubbonyt, de nem érdekelt. Az a 2 hónap, amit együtt töltöttünk, s most ez a másfél, amit fizikailag külön szemrebbenés nélkül tetette velem ezt, s én nem bántam. Miért? Mert rájöttem, hogy szeretem Őt, úgy, mint talán soha senkit. Minden porcikámban éreztem ezt.

Amint hangját hallottam valamiféle újszerű, eddig ismeretlen dolog kezdett burjánzani lelkemben, s azt akartam, hogy sose némuljanak el szavai, bármi is volt a téma. Ha láttam nem tudtam elképzelni, hogy lehet valaki ennyire gyönyörű teremtényt ugyanakkor a Földön, mint én. Ha érinthettem, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy vagyok akkora mázlista, hogy én tehetem mindezt vele. Ebben az egészben a szerencsés én voltam, no de még mennyire.

„Nem tudok kimenni eléd, de küldök valakit, ne aggódj!” – üzente Chris éppen mielőtt felszálltunk volna. Elmosolyodtam, még akkor is, ha a szívem konkrétan úgy vert mintha ki akart volna ugrani mellkasomból.

„Így is köszönök mindent, tényleg.” – válaszoltam neki, s mély, egyenletes levegőket véve, fejemet megtámasztva az ülés támláján figyeltem ki a gép kis ablakocskáján, miközben nyugtattam magam, hogy minden rendben lesz.

Végül is rendben minden volt, éppen csak az hiányzott, hogy az út 9 órájában aludjak egy keveset, de az nem ment. Így hát egy hirtelen ötlettől vezérelve levelet kezdtem írni Neki. Na jó, nem volt ez oly hirtelen ötlet, egy ideje akartam neki valami tényleg maradandót adni, valami olyat, ami akkor is nála lehet, ha én nem vagyok ott, hogy emlékeztesse őt nincs egyedül. Sosem volt, de nem is lesz. Sose.

Így született meg az „Az elsők…” levelem.

Budapestre érkezvén, a magyar fővárosra már leszállt az éjjel, de az én igazi napom még csak most kezdődött. Fuvarom tényleg volt, s ez levett egy hatalmas terhet a vállamról, ettől függetlenül még mindig azt éreztem, hogy bármelyik pillanatban felmondhatja szívem a szolgálatot. Vagy az, vagy bármelyik vitális szervem ugyanis egy pillanatig nem tudtam megülni rendesen hiszen folyton járt a lábam, az ujjam… s a gondolataimról ne is beszéljünk. A várospart szépségét egy pillanatra se tudtam élvezni, ahogy a kocsi elhaladt mesés épületei között, mert éppen nem láttam tovább az orromnál se. Lassan már csak a remegő ujjaim között szorongatott, igen hosszúra sikeredett levelet láttam magam előtt. Igen… reszkettem. Testemben, s lelkemben egyaránt. Meg akartam ölelni őt, átölelni, s soha el nem engedni.

„Milyennek ígérkezik a mai napod?” – kaptam egyszer hirtelen tőle egy üzenetet, mely látásomat azonnal kitisztította.

„Tudtad, hogy mennyire lenyugtató tevékenység a nagytakarítás?” – a kamu szövegem már megvolt, ami akkora kamu nem is volt, mindössze éppen csak a dátumát az eseményeknek cseréltem fel számára.

„Netalán ideges vagy?” – jött azonnal a válasza kérdés formájában.

„A szabadnapomat valami hasznossal kell eltöltenem, hiszen a nonstop hiányolásod nem 

akkora szórakoztató móka.” – pötyögtem gyorsan vissza neki.

„3 hét.” – írta röviden, tömören. – „Nekem is hiányzol, a világnál is jobban.” – tette még hozzá

„No és te merre jársz kedves világjáró? Mesélj” – szóval akartam tartani, s csak remélni tudtam, hogy válasza alapján beugrik majd egyfajta ötlet mely alapján hatásos belépőt tehetek estéjébe. 

Szavakkal nem válaszolt, mindössze egy képet küldött. Sétálni volt, gyanítom egyedül, viszont a látvány mellyel a város magába fogadta őt lélegzetelállító volt. Először néztem ki ekkor miatta az ablakon, s akkor egy szempillantás alatt szerelembe eshettem a várossal én is. A látvány káprázatos volt, a szemeimet alig tudtam most már az ablaktól elhozni.

„Ez… nem evilági. Mutasd, hogy merre jársz, folyamatosan!” – kértem őt kedvesen, s már ekkorra megvolt a tervem. Megkeresem őt. Ha a folyóparton marad még talán eltévedni sem fogok, legalábbis remélem, habár ismerve magamat semmi sem volt lehetetlen.

S ekkor hívott videón.

Egy rögtönzött, mini szívroham után, s miután megbeszéltem a fuvarozómmal, hogy az apró csomagomat hova vitetheti fel, tekintve, hogy éppen megérkeztünk a szálloda elé, habár késve egy kicsit, fogadtam hívását.

- Bocsi, csak éppen Pókemberként másztam a konyhaszekrényemre. – válaszoltam neki kuncogva, s erősen azt figyeltem a képernyőn látott kép alapján merre is járhat, hiszen kamerája ezt mutatta felém, s nem az arcát.

- Ugye nem összetörted magad, s azért nem láthatlak most? – tette fel jogos kérdését, hangja igazán fáradtnak és gyengének tűnt. Hatalmasat dobbant a szívem, fájó módon.

- Mesteri kaszkadőrré váltam a napokban. – tettem hozzá, majd remélve, hogy ezt a való életben is eljátszhatom átrohantam az úton, imádkozva, hogy nem üt el egy kocsi sem.

- Hát ezzel nem nyugtattál meg, hogy az igazat megvalljam. – fűzte hozzá, s reakcióján nem csodálkoztam. A saját lábamban való elesés, álló helyzetemből volt a specialitásom, ezt már jól tudta ő is.

- Amúgy meg… én sem látlak téged. – csaptam vissza rögtön, s számításaim szerint átérve a járdára jelenleg ugyanott járhattam, mint ő csak kicsit távolabb, s vele éppen szemben sétálhattam.

- Ne mondd, hogy amit látsz az nem szebb. – motyogta halkan.

- Sebastian… - forgattam a szememet, miközben a megfelelő hanglejtéssel mondtam ki nevét tudatva ezzel, hogy bolondságot beszél. - … na, erről van szó. – mosolyodtam el, amikor megláttam arcát. S nem, nem csak képernyőn, hanem a valóságban is. Megtaláltam őt, de ő még engem nem. Megállt egy pillanatra, de én haladtam tovább. Tényleg Ő volt. A szívem, lelkem megszűnt működni egy pillanatra. Habár óvatosan indult előre újfent, a kamerába nézés miatt annyira nem volt figyelmes, így nem látott meg engem idő előtt. – Emlékszel az első találkozásunkra? – tettem fel egy kérdést, s szánt szándékkal ahogy haladtam, csakis a képernyőn nézve értetlen arcát egy az egyben karamboloztam alakjával. Tudtam, hogy el fog kapni, hiszen reflexei több mint jók. – Mert én nagyon is emlékszek. – suttogtam neki, s ekkor telefonomat gond nélkül csúsztattam zsebembe hiszen már ott voltam, ahol kellett lennem, Vele.

- Ez… ez…- előszöris sokk alatt volt, mert valaki frontálisan karambolozott vele, másodjára pedig… ott voltam karjaiban, ténylegesen, valóságosan. - … álmodok? – rázta meg a fejét, magasra húzva szemöldökét gondolom gondolva, hogy lehet megőrült.

- Nope. – ráztam meg a fejem ellenkezésképpen, majd tenyeremet arcához érintve kissé lábujjhegyre állva csókot leheltem az ajkára. Egy apró puszit.

- Akkor pedig? – hitetlen volt, nem hitt a saját szemének sem, annak semmiképpen sem.

- Azt kérdeztem tőled, hogy emlékszel-e hogyan találkoztunk először? – tettem fel újra a kérdést, ezúttal már gyönyörűséges szemeit pásztázva.

- Ugyanígy nekem jöttél. – jegyezte meg de tudtam még mindig kételkedik épelméjűségében úgy figyelgetett engem.

- Nyugi, nem akarlak megzavarni az esti sétádban. – mondtam neki, majd szabad kezemet az ő ujjaiba helyeztem és úgy indultam meg előre, de ő nem igazán lépett semerre sem.

- Hogy micsoda? – nevette el magát, egészen visszarántva így engem is kicsit. – Te… te… megjelensz előttem csak úgy… és semmi hozzáfűzni valód nincs? Valami magyarázat? – kérdezte csodálkozva.

- Jajjj Stan… ne legyél türelmetlen. – kacsintottam rá játékosan, majd újfent csókot loptam tőle és úgy indultam meg előre ezúttal még határozottabban. – Mindenre választ kapsz… de még hosszú a listám. – mondtam neki, mintha mindez teljesen egyértelmű lenne, majd éppen csak meglebegtettem előtte a levelemet, a listámat, amit még mindig nem engedtem el a másik kezemből. Nem mintha nem tudtam volna kívülről, mégis jó volt, hogy ott volt velem. – Emlékszel az első csókunkra? – pillantottam feléje, s szabályszerűen láttam ahogy agykerekei pörögnek próbálva megfejteni ezt az egészet, mindhiába. – Csak válaszolj kérlek vagy különben igen hosszú estének, útnak nézünk elébe. – nevettem el magam a kínosság létező minden árnyalatát érezve magamban.

- Annyira féltem, mint egy kisfiú az élete első csókja előtt… azt hittem leharapom a saját nyelvemet ügyetlenségemben előtte. – megtette amire kértem, válaszolt, s ahogy az emlékeket felidézte lelki szemei előtt teste is lassan kezdett kiolvadni a félelemből miszerint csak egy szellem vagyok előtte.

- Szerintem baromi aranyos voltál. Sosem láttam még úgy férfit megrémülve, volt benne valami gyermekien őszinte. – jegyeztem meg mosolyogva. – No és… emlékszel-e az első alkalmunkra? – ajkamat beharapva pillantottam feléje sétánk közepette.

- Nem gondoltam volna, hogy igen mondasz akkor, amikor felhívtalak randi után… azt se gondoltam volna, hogy a lift út után egyáltalán eljutunk a lakásomig. Te jó ég… mennyire mennyeien néztél ki akkor is. Életem legjobb elsője volt. – s ő is beharapta ajkait úgy nézett rám. Átadta magát kérdéseimnek úgy tűnik, melynek igen nagyon örültem is.

- No és arra emlékszel-e amikor először találkoztál a szüleimmel? – s jött ám a következő kérdésem is, volt belőlük még egy pár, de olyan izgalmas volt feltenni neki őket, főleg, hogy fogalma sem volt úgy kb. semmiről, s abszolút az én kezemben volt az irányítás.

- A bejáratnál futottam össze anyuddal, akiről akkor még nem is tudtam, hogy az anyud. Segítettem neki felvinni a csomagokat, amiben 3 hétnyi hidegélelem volt. – nevette el magát aranyosan, akkor a szituáció is az volt.

- Nem értem miért hiszi azt, hogy nem eszik a gyermeke, pedig épp ellenkezőleg… mindent is eszek, abból is jó sokat. – fűztem hozzá.

- Mondjuk még mindig abszolút kedvencem, hogy 5 pillanat ismertség után akart összehozni minket… úgy, hogy nem is tudta, hogy amúgy már… egészen együtt voltunk. – szó mi szó Anyu, tényleg ilyen volt. Kerek perec randira hívta Sebet, akkor még szinglinek hitt lányának… csak hát nagyobbat nem is tévedhetett volna.

- Emlékszel az első alkalomra, amikor együtt részegedtünk le? – voltak érdekes kérdéseim szó mi szó, de hát életünk összes közös elsőjét össze akartam gyűjteni, s tényleg így tettem, minél többet gyűjtöttem össze belőlük.

- Sosem gondoltam volna, hogy a túl sok bornak olyan hatása is van, hogy az állatokkal is tudunk tőle kommunikálni. – válaszolta kedvesen, s ekkor egy pillanatra megálltunk az éppen alattunk lévő híd közepén, s úgy szívtuk magunkba a csodálatos látványt. Együtt.

- Pedig de… - bólogattam mindent elismerően. - … sőt abszolút jobbak lesznek az alkohol hatására a táncmozdulataim is, ez tuti. Na jó… kit áltatunk? Én mindig Beyoncé vagyok. – tártam szét karomat, vigyorogva előtte.

- A nap minden órájában. - bólogatott hevesen, haloványan, zsiványan mosolyogva.

- Az első veszekedésünk? – háttal lépegetve, őt figyelve haladtam tovább utunkon.

- Továbbra is vallom, hogy Chandler az „A barát” a sorozatból. – grimaszolt előttem gúnyosan.

- Továbbra is jobb, ha Chandlerre úgy utalsz, mint Phoebe. – nyújtottam ki a nyelvemet rá kisgyerekként viselkedve.

- Az első alkalomra, hogy flörtöltél velem? – húztam széles mosolyra ajkaimat.

- Úgy érted mikor volt az első alkalom, hogy hozzád szóltam? – javította át a kérdésemet személyre szabva.

- Jogos. – bólintottam, hiszen Stan a két lábon járó flörtgép, s ezt, ha tagadni akarná se tudná.

- Az első alkalom, hogy egy ágyban aludtunk? – kérdeztem rá.

- Hosszú idő után akkor aludtam először békésen. – vallotta be őszintén, nagyot sóhajtva.

- Az más, hogy mivel keltettél… - haraptam be arcom belsejét.

- Funkcionáló férfi vagyok… bocsi. – tárta szét karját, s rántotta meg vállát miközben elnevette magát, úgy őszintén. Láthatóan örült annak, hogy itt voltam, annak, hogy habár egyelőre elég sajátosan, de testközelben beszélgettünk.

- Az első randink, Mr. Férfi? – nyújtottam feléje kezemet, megunva, hogy háttal járkáljak előtte.

- Mikor végre vettem a bátorságot, hogy elhívjalak egy valódi randira, speciálisan kérted, hogy moziba menjünk. Ahol éppen véletlenül Jack Nicholson maraton ment. – válaszolt gyanakodva.

- Véletlenül bizony. – virítottam egy díjnyertes mosolyt ekkor. Nicholson egyik kedvenc, ha nem a kedvenc színésze volt. Addig a pillanatig egyszer említette nekem, én pedig figyeltem rá, s megjegyeztem azt.

- Első alkalom, hogy alig bírtad levenni rólam a kezed? – erősebben szorítottam meg a kezét ekkor.

- Mióta megérintettelek nem akarlak soha többet elengedni. – vallotta be egyszerűen, őszintén.

- Első alkalom, hogy elpirultam előtted? – kérdeztem ezt… elpirulva. Milyen meseszerű.

- Minden vicc nélkül, amikor először hozzád szóltam. – billentette oldalra a fejét visszaemlékezve.

- Te mit tettél volna az én helyemben, amikor az épület leghelyesebb embere tényleg hozzád szól, s nem azért, mert összetévesztett valakivel, hanem mert tényleg veled akar beszélni? Hát Istenem. – kuncogtam, s kabátja alá nyúlva öleltem át őt oldalról, engedve, hogy így melegítsen testével. Tiltakoztam, amikor ide akarta nekem adni kabátját, hisz jobban örültem annak, hogy egymásba fonódva ő maga melegít. - Az első alkalom, hogy együtt főztünk?

- Akarod mondani, az első alkalom, amikor én főztem, te pedig mindvégig szemérmetlenül bámultál? – húzott magához még szorosabban.

- Hékás… mostanra már tudod az okát. Ha az én főztömből ettél volna… gyanítom most nem itt lennél ebben a csodás városban. – erősítettem meg abban, hogy mennyire is jó szakács vagyok. Vagy mégsem. – Amúgy meg nem bántad, hogy néztelek… sőt.

- Kedves, az bámulás volt, de mindegy…. neked megbocsátom. – puszilt a fejem búbjára, majd a talaj előttünk ekkor kezdett kicsit meredekebbé válni, s magamban elmondtam egy imát miszerint túlságos nagy meredekséget ne kelljen megtennünk, mert különben a végére egy hullát fog tartani karjaiban ez a csodaember.

- Az első közös buli?

- Teljesen meglepett mikor igent mondtál arra, hogy elkísérj az étterem megnyitóra. Megértettem volna, ha azt mondod, hogy nem, hisz bonyolult az élet velem… de nagyon jól esett, mert nem gondoltad túl. Velem ellentétben. – az utolsó mondatot egészen halkan, szinte magának mondta.

- Bolond vagy… - motyogtam vissza. Tudtam, hogy hallotta, s ez nem is volt baj.

- Az első alkalom, hogy a jövőről beszéltünk?

- Mikor először melletted ébredtem megfogadtam, hogy soha más mellett… soha. Azt hiszem ez jó válasz, nem? – simította meg derekamat gyengéden.

- A legszebb. – pirultam el, mint a vörös rózsa, s ekkor hirtelen fogtam magam, s elé fordultam megállítva így a járásában. – S azt tudod-e, hogy mikor mondtam azt először, hogy „Szeretlek? – lassan elérkeztem az utolsó kérdésemhez is.

- Ami azt i… - kezdett bele összezavarodottan, mire fogtam magam, tenyereimet arcára helyeztem, s úgy hajoltam olyan közel hozzá, hogy ajkaink összeértek. Sosem mondtam még ki neki ezt. Sose.

- Szeretlek Sebastian Stan, és míg az az őrült kicsi szívem bírni fogja az életet, addig szeretni is foglak. Aggódtam érted, aggódok érted, s azért vagyok itt. El kell hinned azt, hogy megérdemled azt a szeretetet, amit kapsz az emberektől, mert egy jó ember vagy, a világomban a legjobb. Nem akartad mutatni, de előlem nem tudod titkolni azt, hogy valami nincs rendben… de tudd, hogy nem kell ezzel egyedül megbirkóznod, mert nem csak a jóban akarok melletted lenni, hanem a rosszban is. S ha kell szó szerint óceánokat szelek át érted… ami valójában egy hatalmas élmény volt, de ez most lényegtelen. – mosolyodtam ajkára kedvesen.

- Bolond vagy. – jegyezte meg egyszerűen, mozdulatlanul.

- S erről pontosan ki is tehet? – tettem fel a kérdést neki, majd végre oly módon is összeforrasztottam ajkainkat, amire másfél hónapja vár a lelkem, a testem, a mindenem. De azt hiszem az övé is. Úgy szorított magához, mintha ott helyben magához akart volna láncolni az életnek nevezett játék további időszakára.

- Mikor ültél először repülőn, úgy, hogy félsz a magasságtól, s jöttél Európába a barátod után, aki egy érzelmi roncs? – tette fel nekem ezúttal ő a kérdését.

- Gond nélkül megér minden pillanatot… ha ettől neked jobb lesz. – vallottam be hajába simítva. – Mérhetetlen fájdalmat okozott, hogy olyan távolról semmit sem tudtam tenni, s talán itt se leszek jobb helyzetben, de legalább itt vagyok, tényleg… mert megérdemled. Ugye elhiszed? – legőszintébb kérdésem volt ez, a legérzékenyebb.

- Néha azt sem értem mit keresek itt. – vallotta be. – Olyan mintha nem egy, annyira különböző ember élne bennem, akiknek a hangulatingadozásai rányomják a napomra a pecsétjüket, hogy az elképzelhetetlen… és akkor ott van az, hogy elkeserítem a szeretteimet, mert egy ilyen idióta vagyok… - lassan kezdett el beszélni, úgy ténylegesen megosztani velem a gondolatait.

- Hékás, hékás, hékás… - ráztam a fejemet azonnal.

- Nem keserítesz el te senkit. – javítottam ki. – Ne hidd el azt, hogy nem vagy elég, mert oh te jó ég, több vagy te, mint jó. Lélekben, testben, MINDENBEN, s mai napig nem hiszem el, hogy akkora szerencsés lehettem, hogy oda nem figyelve veled karambolozhattam először, akivel beköltöztem az épületbe. Szóval nézd csak… ezt a levél a tiéd, egy kis emlékeztetőnek írtam. – az ujjai közé helyeztem a kis lapocskákat.

- Mi ez? – kérdezte kíváncsian.

- Tudod, az előbb én bolond, kérdéseket tettem fel neked, csakhogy megmutassam mennyire is sok dologból épül fel a szeretetem irántad, legalább annyiból, mint ez az élet maga. Ezeket megválaszoltam én is, s bármikor, ha egyedül érzed magad majd csak vedd elő és emlékeztesd magad, hogy ÉN NEKEM ITT VAGY TE. – s ekkor szívem felett megkopogtattam ujjammal mellkasom.

- S nekem pedig te itt. – utánozta le mozdulataimat, csak saját magán.

- Ohhh… ez megnyugtató, már azt hittem, hogy idő előtt haza kell, hogy utazzak. – dramatizáltam túl a dolgokat, szándékosan, oldva a hangulaton.

- Meddig tudsz maradni? – kérdezte hatalmas nagyra nyílt, reménnyel teli szemeivel.

- Meddig szeretnéd? – kérdeztem bazsalyogva.

- Kísérsz az utolsó két hetemen? – lepődött meg, s egyszerre mondta, s kérdezte is mindezt. Szemeiben a boldogság, az öröm nagyobb nem lehetett volna.

- Megpróbálod elfogadni, hogy nem tudsz ellene mit tenni, de én itt leszek veled minden esetben? – válaszoltam kérdésére kérdéssel.

- Jóban rosszban?

- Bizony…