A little help (Sebastian Stan, Tom Holland)

Sziasztok! El sem hiszem, hogy végre be tudtam fejezni egy írást, annyira boldog vagyok miatta! Van néhány elfekvő írásom is a gépen, amit nagyon szeretnék hamarosan megosztani veletek, csak előtte még meg akarom találni magamban azt a hangot, amit veletek is hallatni szeretnék. Remélem ez az iromány tetszeni fog nektek, különösen küldeném kedves Laura barátnőmnek (Tudod, milyen nehéz volt tegnap nem elmondani neked ezt az egészet, hogy írom, majdnem megtörtem mikor nem tudtam rendesen folytatni),  de igazából bárkinek, aki szívesen olvas valami idióta agyszüleményemet ezen a nyári napon még akkor is, ha a világ legegyszerűbb dolga is van a terítéken! Jó olvasást, szép napot! Puszilok ám mindenkit is! Dorka

Szavak száma? 3189

Szereplők? Neved/Holland (Tom Holland lánytestvére) x Laura, a lány legjobb barátnője x Tom Holland x Sebastian Stan

Miről szól? A legjobb barátnőd érdekében olyanhoz is bátorságot tudsz szerezni, amire eddig 2 év alatt nem sikerült. Na de miről is van szó itt?

Tudjátok vannak azok a pillanatok, amikor nem akarjátok az éppen szóban forgó személyt erősen megbámulni, ezért a fejetekben elhitetitek magatokkal, hogy amúgy nem is néztek feléje erősen, amit csináltok az szinte észrevehetetlen… na ekkor hazudtok magatoknak a legjobban, s így tettem most én is. Tudtam, hogy bámultam barátnőmet, de egyszerűen nem akartam megtörni, reméltem, hogy gondolataimat olvasva majd ő hajlandó lesz hamarabb megszólalni így megkezdve a beszélgetést. Egy olyasfajta dolgon pörgött az agyam lassan 24 órája, mely mindiáig a szemem előtt volt, de én észre sem vettem. HOGY tehettem ezt barátnőmmel? Hogy?

- Szabályszerűen érzem, ahogy pásztázol. – hajtotta le laptopjának képernyőjét, ahogy felém irányította figyelmét a szoba másik sarkában lévő hadiszállásáról, a fotelből.

- Hmmm? – motyorásztam vissza, mintha azt se tudnám miről beszél.

- Bocs… tényleg, ez már bámulás! – javította ki kijelentését szemét forgatva, miközben tényleg azon erőlködött, hogy rájöjjön mi is történik éppen a fejemben. – Pislogsz te egyáltalán még? – tette fel a valódi kérdést, majd a következő pillanatban felém hajított egy párnát, ami szó szerint az arcomban landolt.

- Mikor akartad elmondani? – kérdeztem tőle, miközben püffögve a nem létező fájdalomtól a fókafekvésemből hátamra fordultam és a plafont bámultam így, felfüggesztve az ő megszállott nézését. Megtettem az első lépést… innentől nincs visszaút.

- Pontosan miről is beszélsz? – próbálta konkretizálni a dolgokat, majd éreztem, hogy mellettem süpped a nagy ágyam, ugyanis ő is elfeküdött mellettem pontosan úgy, mint én.

- Arról hogy… bejön neked a bátyám! – végre kimondtam hangosan is, s szinte éreztem, ahogy lelkemben felszabadul a mindenség is, hiszen alig 24 órája hallottam ténylegesen is erről a sztoriról, s azóta konkrétan alig tudtam másra koncentrálni. Még, hogy a családunk, a Hollandék jó színészi vénával rendelkezik, akkor még nem találkoztak legjobb barátnőmmel, aki olyan dolgokat tudott olyan szintben titokban tartani mellettem, hogy az teljesen elképesztő. – A hogy micsoda kérdéssel ne is próbálkozz! – ráztam meg a fejemet fekvő pózomban, majd oldalra fordulva bal kezemen támasztottam meg fejemet és immáron már közelebbről is pásztáztam a leányzót. A leányzót, akinek az arcán egy izom sem rezdült, egészen félelmetes volt. – Te… lélegzel még? – kérdeztem rá egy fontosabb dologra is.

- A bámulásod közelebbről sem lett kényelmesebb!- ismerte el, majd arcán némi érzelem jelent meg ekkor, olyasfajta mintha éppen szellemet látott volna, de a lélegzésre mintha még mindig háttérbe szorított tevékenységként tekintett volna.

- Laura… egy életbe vágóan fontos felfedezésre jöttem rá… pontosítsunk nem rájöttem, a te szép szádból hallottam tegnap, mikor Anyuddal beszéltél és te csak arról hablatyolsz nekem, hogy ne bámuljak? Mi van veled? – s hogy emeljük a téteket, most már szinte az arcába lihegtem úgy néztem őt, olyan közel voltam hozzá. Mintha attól, hogy szinte összeért arcunk könnyebben olvastam volna gondolataiban… ezek után esélytelen.

- Mikor mostál fogat utoljára? – grimaszolt, s egy könnyed mozdulattal arrébb libbentette arcomat a sajátjától, mitől meg összeszedtem energiámat és inkább felültem mellette.

- Ezt most nem úszod meg te… - ráztam a fejemet, teljesen elhatározva, hogy ennek a témának a mélyére ások. Fizikai frusztráltságot éreztem szabályosan, ahogyan a percek egyre jobban teltek én pedig még mindig a tudatlanság fátyolába burkolództam.

Hogyan? Mikor? Miért nem vettem észre?

- Miért nem beszéltél róla sose? – egy kicsit lazábbra, de mégis komolyabbra véve a figurát tettem fel neki ezt a kérdést. Talán a legfontosabbat.

- Miért beszéltem volna róla, ha annyi az esélye az egésznek, hogy semennyi? Olyanról. ami nem létezik?– nevette el magát kínosan. Nem tagadta a dolgot, de valahogy ez már ezek után meg sem lepett, viszont a keserű íz a szájában erősen fájdította az én szívemet is, az ő  helyzetébe meg bele sem merek, de nem is tudok gondolni.

- Hogy miről beszélsz? – ráztam meg a fejemet.

- Figyelj T/N! Minek fektessek olyanba energiát, aminek tudom, hogy úgyis csak csalódás lesz a vége? Meg amúgy is… nem akartam, hogy te… - kezdett bele, aminél azonnal félbe kellett szakítanom. Erős pofonként érintettek nyers szavai.

- Na akkor most figyelj ide kedves… - s ekkor fogtam, majd szépen a combjára ültem így tornyosulva felé, menekülni előlem nem fog tudni… legalábbis fizikailag nem. - … miből gondolod, hogy én ebben az egyenletben szereplő vagyok jogos véleménnyel? – kérdeztem értetlenül. Számomra ez az első pillanattól kezdve alapvető volt, hogy attól, hogy én Tom testvére vagyok és az ő legjobb barátnője az egészhez pontosan semmi közöm. – Illetve: mi az, hogy felesleges időpocséklás lenne? Tudod, ennél nagyobb idiótaságot mostanság nem igazán mondtál, pedig azért tudsz te is alkotni… - ismertem el, felfedve a valóságot.

- Azért T/N… gondolj bele… - kezdett bele, lehunyva szemeit mély levegőt véve. - … Tom, aki BÁRKIT megkaphatna, miért nézne rám másképpen, mint a fogadott testvérére? Ez hülyeség és te is elismerheted, ha csak egy kicsit is belegondolsz. – úgy vélte, hogy okos volt az érvelése, de igen gyenge egy valami volt, mintha teljesen csak súlytalanul beszélne a levegőbe, mintha nem is ő lenne. Fájt, hogy így őszinteségében a saját igazát is megtalálta, mert ez viszont igen jól kihallatszódott a hangjából, hogy ő mindezt teljesen el is hiszi.

- Beütötted mostanság a fejedet valami keménybe, mert valami itt nagyon nincs rendben! – hajoltam előrébb és így kocogtattam meg halántékát farkasszemet nézve vele.

- Mondjuk éppen csak az ne beszéljen nekem, aki lassan 2 éve bele van zúgva Sebastianbe, de konkrétan hozzászólni alig mer! – úgy csapott vissza, ahogyan a legjobban fájt, rögtön a legelevenebb részembe, úgy, hogy hirtelen pislogni sem tudtam a meglepődöttségtől.

- Az teljesen más! – ráztam meg úgy fejemet és próbáltam úgy tenni, mintha meg sem hallottam volna, amit mondott. Ez aljas volt tőle. Nagyon aljas.

- Pontosan miben is? – kérdezett vissza, mire inkább tudatosan kerülve a témát szó szerint ki akartam előle kerülni így legördülve róla álltam hosszú idő után először a lábaimra. A téma, amit inkább szó szerint akár fizikailag is elkerülök, ha tehetem.

- Hmm… például az, hogy van köztünk egy olyan laza 14 év és öhhm… ő meg ő, én meg én! – mutattam magamon végig, reprezentálva azt, hogy miért is akarna egyáltalán az a két lábon járó istenség kezdeni velem bármit is. Éreztem, ahogy a zavarodottság végigfut testem egészében. s ahogy Sebastian gondolatának elemei újfent bekúsznak a fejembe.

- Egy fokkal nem vagy jobb, ugye tudod? – felállva karba tett kezekkel állt meg előttem. Ő a faarccal én meg a pánik szélén lévő „most el lettem kapva” arccal.

- Csak tereled a témát! – jegyeztem meg én nem mást csinálva, mint terelve a témát. Ez a Sebastian téma olyan volt, amiről egyszerre szerettem nagyon beszélni és hallgatni is. Most az utóbbi fázisban voltam, egy jó ideje, elég sikeresen szerencsére. Eddig a pillanatig.

- Szimplán csak nem értem, hogy miért nem beszélsz Tommal… úgy ismered, mint aki nem hallgatna meg? Nekem alapból lelkitársam vagy egy életre, de örülnék… ha sógornőm is lennél. – meglehet már egy kicsikét túltoltam a dolgot, de ténylegesen örülnék annak a helyzetnek, ha Laurának ez összejönne. A bátyám egy nem rossz ember, sőt. Rájuk fordítva a szót inkább az én helyzetemről továbbá is próbáltam tudomást nem venni.

- Látod, hogy milyen könnyen osztod az észt Miss Holland? Ha úgy véled, hogy nekem kellene mozdulni előre a saját helyzetemben, bármennyire is abszurd legyen az, akkor lépj te is: amint elhívod Sebastiant randizni, esküszöm beszélek Tommal, az első adandó alkalommal. – pislogott arcomba zsivány mosolyával, gondolva, hogy ekkor megfogott. Ez a lépést nevezik a sakkban sakk mattnak, nem?

- Ki beszél velem mit? – lépett be a szobámba ekkor az éppen legutóbb említett személy, mire barátnőm arca meg sem rezzent, de egy pillanatra a szemében azt a csillogást elkaptam, egy kósza pillanat volt, de ennyi kellett nekem. A jelenlegi információk birtokában lehetetlennek vélem, hogy egy jó ideig mindezt hatásosan meg tudnám emészteni, mert egyszerűen sokk volt ez a lelkemnek, az agyamnak… egy pozitív sokk, még akkor is, ha ez most nem egyértelmű.

- Nem a világ közepe vagy, ugye ezt tudod? – veregettem meg a vállát, majd úgy a la nature, mezítláb, egy szál túlméretezett pólómban indultam meg a hotelszobám kijárata felé… azt hiszem egyenesen a halálom felé.

-  Te meg amúgy merre is indultál? – nem igazán figyeltem rájuk, csak azt a pillanatnyi bátorságot, amit hirtelen összeszedtem próbáltam nem elveszíteni. Most vagy soha alapon max a saját végrendeletemet írom alá és teszem magam a legnagyobb nevetség tárgyává, de hallva barátnőm szavait tegnap, melyeket, ha nem is nekem, hanem anyukájának mesélt, nem lehetek puhány… az, hogy halott mindezek után lehetek, az már más kérdés.

- Ugye Sebastian szobája is az emeleten van? – fordultam vissza egy pillanatra Tom felé, mire meglátva az ő arcát és a Lauráét is egyszerre, nem tudtam eldönteni, hogy melyik egyben tudatlanabb, de szórakoztatóbb is. Nem mintha a mellkasomban lüktető bármitől tudtam volna bármire is rendesen koncentrálni, de az most nem számított.

- Aha… azt hiszem, a folyosó végén, de pontosan miért is? – lépett utánam testvérem, mire én erre már csak tudatosan az arcába csaptam az ajtót gyengéden és konkrétan mindennél jobban azon voltam, hogy először is meg ne futamodjak, másodjára pedig össze ne csuklódjanak a lábaim alattam.

Pontosan most mire is készültem? Az agyamban minden rendben volt vagy hőgutát kaphattam, mert ezt az egészet őszintén még részegen sem vállaltam volna be, pedig akkor aztán igazán csacsogósra tudom venni a figurát abban az esetben, ha képes vagyok érthető szavakat formálni illuminált állapotom ellenére is.

Hálát  adtam az égnek, hogy a szobámból egyikőjük sem indult meg utánam, éppen elég volt saját magammal együtt lenni ott a folyosó végén, teljesen azt érezve, hogy úgy el vagyok veszve, mintha egy labirintus közepébe helyeztek volna el. Mégis mit képzeltem? Azt a makacsságot levetkőzni, ami hónapok alatt felépítettem az életképtelenségem mellé egy szimpla szempillantás alatt csak mert egy újabb faktor is csatlakozott a témába, történetesen a legeslegjobb barátnőm szíve, lelke? Eszméletlen ereje van a szeretetnek és emeletes hülyeségeket tud velünk csináltatni, de talán éppen ez az igazi benne, a valódi.

- Mi van, ha csak inkább így kisétálok a hotelből és talán vissza se jövök többet? Vagy elbújok előlük míg ez az egész le nem csillapodik? – motyogtam magamban miközben konkrétan pislogás nélkül néztem az ajtót, ami mögött talán Sebastian lehet. Igazából, ha rossz szobába kopogtatnék be, szerintem már fel se tűnne a lelkemnek hiszen így is túl van már terhelve rendesen. – ÁÁÁÁÁÁ! – sziszegtem magamnak összeszorított fogakkal, majd behunyt szemekkel kopogtattam az ajtón egy határozottat és utána néhány pillanat erejéig még talán levegőt sem vettem, de hogy nem mozdultam, s nem hallottam láttam ez is biztos.

- T/N, szia! – hallottam meg a hangját, s ezek után még esélytelenebb volt, hogy kinyissam a szememet. Úgy álltam előtte ott, mint egy facövek, valószínűleg a világ legfélelmeteseb kínos vigyorával az arcomra fagyva. De ohhh a hangja… talán most ébreszthettem fel az érkezésemmel, hiszen olyan selymesek voltak a szavai. Megőrültem, ez már biztos. – Jól vagy? – kérdezte meg kedvesen, mire én, habár ajkaim merev mosolygásából nem engedtem szemeimet lassan kezdtem kinyitni, de csak egy icikét-picikét… de éppen ebben a pillanatban belőle éppen ennyi is elég volt. Félmeztelenül, egy törölközővel a derekán nyitott ajtót nekem, haja pedig aranyosan begöndörödve mutatta, hogy valószínűleg egy jól megérdemelt zuhanyzás után egy az egyben dőlt be az ágyba, ahonnan most én voltam az a gonosz, aki felkeltette.

- Göndör a hajad. – böktem ki zavaromban. Mégis ezt, hogy képzeltem. Ő csak kedvesen mosolygott, s az erősen az álmosságot sugalló szemeivel pislogott rám türelmesen.

- Néha… aha. – nem nézett komplett idiótának, lehet csak elhitette magával, hogy még mindig álmodik, azért is volt olyan barátságos és türelmes a mosolya. De vajon amúgy miről álmodhat egy olyan ember, mint ő? Annyira kíváncsi lennék. – Engem kerestél vagy rossz szobába érkeztél? – próbált kicsit kommunikatívabb lenni így könnyítve a helyzetet ő kezdett el beszélni miközben szeme sarkából végigmért szelíden. Kinézetem mindenképpen aggodalomra adhatott okot, de ez úgy tűnik őt egy pillanatra sem foglalkoztatta.

- Eszel? – csúszott ki a számon hirtelen a semmiből. Az életképtelenségem éreztem a tetőfokára hágott.

- Elég gyakran szoktam… - ismerte el és úgy támaszkodott az ajtófélfának, gondoltam rájött, hogy ha rajtam múlik ez a beszélgetés még évekig folyamatban lesz a szavak per perc arányom miatt. Hangja halk volt és kedves, igazi kellemes dallamhoz hasonló.

- Mármint úgy értem… vacsorázni… édes istenem… miért vagyok ilyen lehetetlen… - motyogtam magamban és teljes zavarodottságom közepette már a pólómat húzogattam lefele ösztönösen, csakhogy a kezeim is el legyenek foglalva egy kis ideig. – De hülyeség… ohh nem. – ráztam meg a fejemet, lehunyva szemeimet és csak reménykedtem, hogy el tudok arról a helyről teleportálni úgy körülbelül azonnal. Fejemben pedig már az Antarktiszra költöztem, amit ténylegesen fontolóra fogok venni ezután.

- Valami ázsiai tésztán gondolkoztam vacsorára. – jegyezte meg barátságosan. – Te azt szereted? – tette fel a kérdést, mire konkrétan úgy nyílt ki a szemem, mintha éppen csak ki akart volna pattanni a helyéről.

- Hogy micsoda? – bukott ki belőlem értetlenül, gratulálok magamnak.

- Van kedved hozzám csatlakozni egy tésztára? Van egy elég takaros terasza a szobámnak, igazán szép a kilátás. – kicsit nagyobbra nyitotta az ajtaját, aminek kilincsét még mindig fogta így engedve látni számomra, hogy ténylegesen ott volt egy igen szép méretű terasza. Gyakorlatilag az ájulás szélén álltam.

- Ez most komoly? – pislogtam kontrollálatlanul és hogy élve visszaérek ma a szobámba ténylegesen egyre távolabbi ötletnek tűnt.

- Miért ennék egyedül mikor az épület egyik legszebb lánya szeretne velem enni? – vakarta meg halántékát zavarában, de az enyémhez képest az övé semmi volt.

- Szeretnék? – nevettem el magamat kínosságomban, majd mire rájöttem, hogy mit is csinálok fogtam magam és célirányosan megindultam befele a szobájába, s ott is a teraszra és éppen csak a korlát akadályozott meg abban, hogy le ne sétáljak arról automatikusan, legszívesebben megtettem volna amúgy.

Hogy az Istenbe kerültem ide azt nem egészen tudom és pontosan melyik félig működő agysejtem gondolta helyesnek azt, hogy így ahogy vagyok besétálok a szobájába úgy, mint aki nem kíván onnan távozni soha?

- Tudod…. van itt szék is, netalán tán még egy kanapé is? – hallottam meg a hangját nem is tudom mennyi idővel később, amikoris én törökülésben ültem a terasz csempéjén és a homlokomat támasztottam a hűvösnek tűnő üveglapnak, amin keresztül letekinthettem az éppen ráesteledő Miamira, nem mintha az orromnál távolabb láttam volna.

- Ennél lentebb már  nem süllyedhetek. – motyogtam halkan, talán az eddigi leghosszabb mondatomat az ő jelenlétében. – Kényelmes ez is. – tettem még hozzá azért.

- Miért kellene bárhova is süllyedned? – kérdezett rá kíváncsian, majd érzékeltem, hogy szép lassan már ő is leült mellém a földre.

- Ugye ezt most nem komolyan kérdezed? – emeltem el a fejemet az üveglaptól, majd ekkor észrevehettem, hogy ő pont ugyanúgy ült le, mint én csak az üvegnek a hátát fordította, így ahogy én megemelkedtem pont arcára tudtam nézni.

- Pedig de… a legkomolyabban. – bólintott bátorítóan.

- Megzavartalak a valószínűleg jóleső késő délutáni pihenődben, majd mintha ez nem lenne elég a társaságommal is fogságban tartalak, úgy, hogy valószínűleg erre vágytál a legkevésbé. – önmagamat is megleptem, hogy ennyire összetett mondatok hagyták el a számat, de úgy tűnik, hogy azt a tényt, miszerint már a szobájában vagyok a szervezetem úgy gondolta, hogy félsiker, mondjuk, hogy mihez képest, azt nem tudni.

- Honnan veszed, hogy fogságban tartasz? – valahogy neki is sikerült a lényegét kiemelnie.

- Sebastian… - nevettem fel jólesően végre. Olyan volt ez, mintha úgy ténylegesen végre valami felszakadt volna a lelkemben, aminek nem volt ott helye valójában. A helyzet még mindig abszurd volt, de valahogy nem igazán akartam foglalkozni vele, innen már nincs visszaút… max csak le a teraszon át.

- Miért akarnál egy 22 éves lánnyal a hotelteraszodon vacsorázni ahelyett, hogy például a rég nem látott ismerőseiddel járnád például a várost? Erről szól most ez a sajtóút nem? – csak az egyértelmű tényeket közöltem vele, amikbe nem igazán tudott belekötni.

- Én hívtalak ide be… nem? – kontrázott rá rögtön hunyorogva.

- Technikailag… - billentettem oldalra a fejemet és ugyanazt az arcot próbáltam lemásolni, amit ő is vágott, de szerintem az egy lehetetlen küldetés volt.

- Szóval akkor… hogy szereted a tésztát? – váltott elég erősen témát, majd a következő pillanatban felém nyújtotta telefonját, amin már meg is volt nyitva egy rendelős applikáció.

- Hmmmm… - gondolkoztam, majd sorra nyomkodtam a hozzávalókat, amiket szívesen fogyasztanék vacsorára. – Így. – bólintottam.

- Jó étvágyú… ez tetszik. – ismerte el és konkrétan egy szempillantás alatt összepakolta a saját rendelését is. Valahogy az agyam egy hátsó részében az a kérdés is megszületett miszerint mi tetszik még neked Sebastian, de ahhoz félénk voltam még, s talán soha nem tudnám amúgy sem megkérdezni tőle, mert miért tenném?

- Néha szeretek csak megállni és megpihenni egy kicsit, sehova sem menni csak úgy létezni a hotelszobában, néha csak erre van szüksége a lelkemnek... azt hiszem. Lehet öregszem már.– ismerte el elgondolkodva ajkait halovány mosolyra húzva.

- Hát akkor én öregen születtem… - jegyeztem meg kacagva. - … mikor landoltunk tegnap az első és legnagyobb kívánságom az volt, hogy megérkezhessek a szállodába és ki ne mozduljak az ágyamból. Túl sok erőm és kedvem a bulihoz sem volt tegnap, de a társaság kárpótolt… - vallottam be őszintén. -  Néha csak úgy jólesik a csend… nem mintha nem tudnék rengeteget beszélni három ember helyett is, de az más. – sütöttem le tekintetemet.

- Sose hallottalak még ennyit beszélni. – ismerte el.

- Ja mert ha zavarban vagyok, akkor szokásom a saját nyelvem elharapása és lenyelése… néha jobban is járok vele úgy. – vigyorogtam, majd arcomat a tenyereimbe temettem el.

- Mert én zavarba hozlak? – úgy kérdezte ezt meg, mintha a világ legegyszerűbb kérdése lenne, s mintha nem pontosan tudná rá a választ, visszagondolva akár érkezésemre amikoris a legcikibb saját magam égetését mutattam be ajtajában… az egy az egyben nekimegyek egy oszlopnak, mert megláttam dolgot pedig ne is említsük. – Miért? – kérdezte meg jóindulatúan, úgy mintha ez a világ leglehetetlenebb dolga lett volna. Az arcát vizslattam, s tényleg csak azt tudtam leolvasni róla, hogy tényleg érdekelte ugyanis őszintén kérdezte.

- Erre én…. nem tudok válaszolni. – ráztam meg a fejemet és előre bukva a homlokomat újfent az üvegnek támasztva figyeltem az éjszakai életét nyakéba vevő várost. – Lehet igaza volt Laurának… - nevettem magamban, kínomban. - … kezdem megérteni a helyzetét.

- Tudod, hogy ezt most nem értem, ugye? – világított rá a lényegre.

- Az igazat megvallva én se. – rántottam meg a vállamat, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve fogtam magam és  hátra vágódva inkább már elfeküdtem a padlón, úgy takarva alkarommal arcomat. – Megöl, ha elmondom, de tekintve, hogy sarokba szorított én pedig a saját halálsoromon vagyok éppen szerintem éppen mindegy mennyit és miről beszélek… Laura bele van zúgva a bátyámba, de nem akar vele erről beszélni, mert úgy gondolja nem lenne elég jó Tom számára és meg sem próbálja az egészet és inkább csendben szenved…  szereztem erről tudomást mindössze tegnap. – úgy éreztem mintha valamiféle igazságszérumot ittam volna, de ahogy ténylegesen hallgatott és kíváncsi volt válaszomra egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Fura érzés volt, nagyon fura.

- Sarokba szorított? – kérdezett vissza, kiemelve azt, amit talán nem kellett volna.

- Azt mondta, ha én hajlandó leszek lassan 2 év után hozzádszólni végre és elhívni randizni akkor ő is beszél Tommal. – válaszoltam, s mire kimondtam ezt az egészet tudatosult bennem, hogy mit is tettem és ténylegesen elgondolkoztam azon, hogy kivetem magam a sokadik emeletről, de legalábbis a sajtóutat rövidebbre zárom kerüljön az, amibe kerül. – Azt hiszem… én most megyek és elásom magam. – reagálta le ezt az egészet a testem úgy, hogy zavarodottan kapkodta össze magát a földről, majd próbált úgy megindulni, hogy ne essen el mindenben is csakhát éppen túl sokáig nem jutott mert Sebastian elkapta ujjaim végét gyengéden.

- Akkor majd kérlek emlékeztess arra, hogy köszönetet mondjak neki…

- Hogy micsoda?

Messages (Sebastian Stan)

Sziasztok Kedvesek! nézzétek csak mit hozott nektek a húsvéti nyúl, vagy mi a csoda! Remélem örültök neki, még akkor is, ha az írásaim igen ritkán jutnak el hozzátok tekintve hogy igen ritkán sikerül leülnöm írni, na de ez most nem a panaszkodás helye, hanem az ünneplésnek, merthogy most lesz mit olvasnotok! Enjoy it! Puszilok Mindenkit, Dorka

Szereplők? Lány x Sebastian (Mellékszereplőként feltűnik Tom Hiddleston és barátnője)

Inspiráció? Egy tumblrön olvasott sztori adta az alapját, s azt írtam meg saját színemet beleszőve.

Szavak száma? 4190

- Tom… nem. -ráztam a fejemet, miközben kedves barátom újfent felfedte előttem csodálatosnak tűnő tervét. Mármint az egész számára tűnt csak tökéletesnek, s az én véleményemet mintha meg sem hallotta volna. – Nicki… kérlek segíts! – néztem barátnőjére egy olyasfajta arckifejezéssel, mely csakis egyet sugallhatott: SEGÍTS NEKEM!

- Én ebbe nem akarok belefolyni! – emelte maga elé a tenyereit védekezésképpen miközben egyik kezében tökéletesen fogta az üveg bort, amit éppen csak kinyitott.

- Komolyan? – ráncoltam homlokomat furán, nem egészen tudva eldönteni, hogy éppen sírni kezdjek vagy nevetni. – Nincs véleményed az egészről? – tettem fel a kérdést neki gyanakodva.

- Szeretlek mindkettőtöket… - sóhajtott egyet belekezdve mondókájába.

- Engem talán egy icikét-picikét jobban. – jegyezte meg Mr. Hiddleston majd letette elé a három poharat, amit éppen csak kivett a szekrényem egy magasabb polcáról.

- Azért csak óvatosan ezekkel a kijelentésekkel…. – horkant fel Nicki, mire akarva akaratlanul felnevettem, s ösztönösen pacsiztam le vele. Tom csak szemét forgatva grimaszolt nekünk, inkább nem is foglalkozva Nicki kijelentésével. - … szóval… tényleg, szeretlek Mindkettőtöket, ezért az az igazság, hogy mindkettőtök oldalát meg tudom érteni! – magyarázta majd öntött egy keveset az előtte lévő pohárba és felém nyújtotta azt.

- A-a. Legutóbb, mikor bort ittam, másfél napig voltam másnapos tőle… jelen pillanatban rá sem tudok nézni. Maradok ennél. – világosítottam fel, s megráztam magam előtt a gyümölcsturmixomat.

- Megértem, hogy a legutóbbi befürdések után nem igazán szeretnél mozdulni a helyzetedből… - vázolta fel nyersen a szerelmi életemet, nem is foglalkozva azzal, hogy mit is mondtam az előbb, majd elkapva a pultról a vodkásüveget, kikapta a kezemből a turmixomat, s mire kettőt pillantottam saját ízlése szerint megízesítette az én itókámat is, eszméletlen gyorsan jártak a kezei, miközben arckifejezése is csak annyit árult el, hogy ki ne merjem borítani, s meg ne merjek szólalni…. barátnők. - … de azt is megértem, hogy Tom szeretne segíteni neked, ráadásul okosan játszva ki a lapokat. – tárta szét a karját előttem.

- Szóval akkor nem vagy senki pártján, de azért mégis… Tom pártján vagy? – kezdtem hálás lenni az extra turmixnak a kezemben, majd jól belehörpintettem egyet. Wow, éppen mintha színtiszta alkoholból ittam volna egy adagot.

- Továbbra sem vagyok én senki pártján… de gondolj bele, ez azért elég húzás: nem találkozol addig a férfival, amíg meg nem ismered te magad az üzeneteken keresztül, vagy ha mégsem jönne be, akkor pedig szimplán törlöd a számát és akár tiltod is. Nincs itt kötöttség, kínos randi és egyebek! – indult meg ekkor már céltudatosan a teraszra, ahova alapból készültünk, mióta átjöttek hozzám, most, hogy huzamosabb ideig vannak a városban.

- Továbbra is tartom, hogy ez jól fog alakulni… el sem tudom képzelni, hogy eddig nem boronáltunk össze titeket! - rázta fejét elképedve Tom, helyet foglalva barátnője mellett.

- Talán azért, mert… barátnője volt Neki? – pillantott Nicki Tomra.

- Szóval te tudod kiről van szó…. – meredtem azonnal Nickire, aki csak zsiványan mosolyogva kényelmesedett el a kanapén hátra dőlve annak sarkába.

- Lehet! – rántotta meg a vállát, levakarhatatlan mosolyával. Ennyit a pártatlanságról, ennyit a pártatlanságról kedves barátnő.

- Komolyan… most mit veszíthetsz kedves? Elkezdtek üzeneteket váltani és alakul ahogy alakul… bízhatsz bennem, szerintem minden módon be fog jönni Neked! Ha áldásodat adod a dologra, később írok is Neki, hogy nyugodtan írhat neked… - folytatta Tom is szemrebbenés nélkül az elképzelését. Tudhattam volna, hogy makacs, na de hogy ennyire.

- Annyira nagy párosítás, mint a srác, aki az első randin csak magáról tudott beszélni, konkrétan Engem szóhoz sem hagyott jutni, ami tény, hogy erős teljesítmény volt el kell ismernem, vagy az a srác, aki konkrétan el sem jött a randira, mert öhhnn… elfeledkezett róla? – fogalmaztam meg én is a megfelelő kérdéseket, s egyre hálásabb voltam a speciális turmixomnak, könnyített a dolgokon, meg amúgy is megérdemeltem.

- Te egyáltalán, hogy ismersz ilyen embereket Tom? – tette fel Nicki kérdését, szörnyülködve Tom előző próbálkozásain.

- Tudod, hogy ezzel most nem segítesz… - rázta a fejét a ludas. - … nagy ez az ipar, de mint tudjuk vannak kivételek! – jegyezte meg reménykedve, hogy kap visszacsatolást megállapítására.

- Igen, itt ül előttünk! – bólogattam, majd osztani kezdtem a lapokat, tekintve, hogy laza esteként kártyázni jöttek át hozzám.

- Nem csak itt… - tette hozzá Nicki halkan.

- Duplán nem. – csúszott ki a számon rögtön a következő pillanatban, ösztönösen, gondolkodás nélkül. – Senkit és semmit nem akarok a filmipar embereitől úgy kb. az életem végéig, ha ezzel azt kockáztatom, hogy egyedül halok meg, ám legyen! – vállaltam büszkén véleményemet, s ezzel igazából lezártnak is tekintettem a témát, s ezt érezték Tomék is, legalábbis egy ideig mellékvágányra helyezték a témát.

Megégettem már a lelkemet egy párszor abban a közegben, így érthető volt, hogy nem igazán akartam további kapcsolatokat alakítani benne. Óvatos voltam, okos, legalábbis próbáltam ezt elhitetni magammal. Persze az agyam egy hátsó fiókjában ott volt az a tény is, hogy féltem az egésztől úgy, mint ahogy egy tériszonyos a magasságtól vagy egy víziszonyos a tenger mélységétől. Nyilván ezt hangosan nem mondtam ki, de akik ismertek, azok ismerték a gondolataimat is. Ők is nagyon jól ismerték ezeket, ezért is nem értettem így ezt a ragaszkodásukat a témához.

 Megtanultam magam egyedül is szeretni, s habár voltak pillanatok, amikor örültem volna annak, ha lett volna valaki mellettem, én magamban is teljes egész voltam, kifogástalanul teljes egész.

A hajnalba nyúló esténk további részében nem lett említve a téma, vagy ha mégis oly gyengéden, felületesen, hogy nem is volt érdemes megszólalnom miatta. Ritka volt, hogy barátaim Londonból a városban vannak huzamosabb időn át, sőt még szabadidejük is van, így ki kellett azt használni hasznosan, hogy együtt tudunk tölteni minőségi időt.

Majdhogynem már kelt fel a nap, amikoris indulni kezdtek tőlem, hagyva, hogy egy hosszú hét után én is pihenjek egy keveset. Nem igazán volt erőm zuhanyozni mielőtt arccal előre behullok az ágyba, de mivel éreztem magamon, ahogy a minimális alkohol illata átlengte a bőröm illatát is összeszedve minden energiámat álltam be a zuhany alá és hagytam, hogy folyjon rám a tisztító nedű. Na jó, ténylegesen szükségem is volt erre ugyanis habár egész este azt az egyetlen egy különlegesen felturbózott turmixot iszogattam meglehetősen a fejembe szállt úgy ahogy volt. Magam köré csavarva törülközőmet mélyet szippantva a friss mentás illatból a fürdőm közepén álltam ott egy pillanatot, majd vettem rá magamat, hogy a szana-széjjel hagyott ruháimat összeszedegessem, legalább ezért, ha egyszer felkelek nem fog fájni a fejem. Ekkor történt az, hogy farmerem zsebéből egy papírcetli esett ki, amiről még így becsiccsentve is tudtam, hogy nem én pakoltam oda.

- Te meg mi is vagy itt? – belökve nadrágom a szennyestartóba bontogatva ki a papírkát indultam meg végre az ágyamhoz.

„Ha mégis meggondolnád magad: 718-234-210” – olvashattam barátnőm gyöngybetűivel ezt az apró üzenetet.

- Oh te nőőőő… - sírtam fel nevetve, majd úgy ahogy szó szerint, mint egy farönk estem bele ágyamba elérve, hogy végre szemhéjaim lehunyva maradjanak huzamosabb ideig is.

Eszemet sem tudom mikor aludtam utoljára egyhuzamban 12 órát, de most megtörtént. Mikor délután 4kor felkeltem őszintén nem tudtam, hogy hol is vagyok, milyen évet írunk és hogy mit is kell ébredéskor csinálni. Szervezetemet olyannyira meglepte ez az alvás, hogy arról is elfeledkezett, hogy neki a másnaposság tüneteit kellene produkálni. Ténylegesen úgy éreztem magam, mint egy új ember, s ahhoz, hogy ezt felfogjam szükséges is volt néhány pillanat, de nem bántam. Szabad volt a hétvégém, az üzlet ugyanis zárva volt némi felújítás miatt, amit tegnap már ellenőriztem is, így ott felesleges lett volna lennem. Hosszú ideje nem volt ilyen, de valahogy mélyen örültem is neki, de még mennyire.

Délutáni reggeliként készültem a világ leghatalmasabb szendvicsét magamba tolni a teraszomon, élvezve a délutáni napsütés sugarait egy kávé társaságában, amikoris az asztalon megrezzent a telefonom jelezve, hogy üzenetem jött.

„Hajnali 4, az inkább jó reggelt nem?” – jött a válasz egy ismeretlen számról, melynek amint láttam én magam írtam valójában a hajnali órákban: „Jó éjszakát Ismeretlen idegen”.

- Basztikuli! – csaptam a homlokomra, sikeresen félre is nyelve a meglepődöttségtől, miközben párhuzamosan szidtam barátnőmet is és párját is, saját magam szidásához el sem jutottam.

„Úgy hiszem a közös ismerőseink tényleg meséltek rólam Neked” – jött az üzenet folytatása, én pedig hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kezdjek magammal meg így mondjuk az üzenetekkel.

„Bocsi, nem akartam” – pötyögtem egy félig sem értelmes választ, majd kutyaharapást szőrivel alapon elküldtem azt, s lefordítva telefonomat az asztal túloldalára toltam azt, reménykedve, hogy ezúttal megfulladás nélkül meg tudom majd enni reggeliként szolgáló uzsonnámat.

Nem tudom mi ütött belém, de hirtelen egy közel szívgyengülés közelébe kerültem a meglepődöttség hatására. Mikor arról volt szó, hogy megsebesítettem már a lelkemet korábban a férfiak terén az olyannyira igaz volt, hogy azoknak hatására konkrétan életképtelenné váltam bármiféle közeledésre az ellenkező nemtől. Na jó… ez az életképtelenég már korábban is ott volt bennem, de egy-egy esetben próbáltam leküzdeni azt, csak hát annyiszor sikerült pofára is esnem ezek alatt, hogy egyszerűbb volt inkább csak létezni, egyedül. A biztonság tetszett, a meg nem sértett lélek és szív birtoklása tetszett. Mondhatják ezt megfásulásnak vagy akár elkényelmesedésnek, de én inkább önvédelemnek nevezném. Feleslegesen nem bántom magamat, nem érte meg és kész.

Szerencsére második nekifutásra sikerült úgy elfogyasztanom hamis reggelimet, hogy nem akartam megfulladni és ezért testem hálás is volt. Úgy döntve, hogy továbbá is kiélvezem még a napsugarakat áttelepültem a kanapéra egy könyvvel a kezemben miután telefonomat is magammal együtt hoztam az új kényelmes helyemre.

„Mégis mit? Azt, hogy írtál? Az igazat megvallva örülök is neki, mert nem igazán tudtam volna hogyan is indíthatnám a beszélgetést, abban az esetben, ha megkaptam volna rá a beleegyezést Tomékon keresztül Tőled. Szóval igazából köszönöm.” – véletlenül pillantottam rá a telefonra mikor megragadtam és véletlenül olvastam is el az üzenetet, arra viszont nem számítottam, hogy hiába szeretném én olvasni a könyvet ujjaim között egyszerűen nem igazán haladtam vele előre, merthogy… fél percenként a telefonomra pillantottam.

- Na jó! – tettem le ölembe a könyvet, szenvedhetek itt tovább az olvasással, ha közben amúgy valamilyen ördögi mélységekben az agyam azon az átkozott üzeneten kattog.

„Az igazat megvallva be lettem csapva… vagyis hát, mondjuk azt, hogy nem szándékosan írtam.” – a felesleges áltatásnak sosem voltam híve.

„Oh, legalább őszinte vagy. Köszönöm.” – válaszolta nem sokkal utána, s ekkor rendesen fájdalmasan dobbant a szívem. Lehet túlságosan nyers lettem volna?

„Mármint… nem úgy értettem. Inkább pontosítok: elfeledkeztem arról, hogy írtam Neked, merthogy a túlságosan is jól sikerült gyümölcsturmix kitörölte ezt az emlékemet.” – nem vagyok benne biztos, hogy ezzel az üzenettel javítottam is bármit a helyzeten, de akkor is azt szerettem volna, ha elmondom ennek az Idegennek, azt, ami bennem volt.

„Ha szeretnéd, nyugodtan ezeket az üzeneteket is nyugodtan törölheted.” – jött a válasz nem sokkal az enyém után és bármennyire is jogosnak éreztem mégis ott volt a fejemben, hogy megérdemeltem, mert hát… nem feltétlen voltam kedves. talán néha, ha jobban megválogatnám a szavaimat nem kerülnék feleslegesen olyan helyzetekbe, amik nem csak kínosak, s néha fájdalmasak, de jó alapot adhatnak a túlgondolkodós elmémnek.

Telefonomat kellőképpen a kanapé távolabbi oldalára rúgva inkább amellett döntöttem, hogy mégiscsak megpróbálkozok ezzel az olvasás dologgal, nem mindig adatik meg ilyen nyugalomban ezt így tennem, persze ezzel a ténnyel lelkiismeretem nem igazán foglalkozott, hiszen az úgy gondolta, hogy jó móka lesz inkább magát azon rágni, hogy egy idegennel teljesen ok nélkül voltam bunkó, ami nem feltétlen volt célom, ezúttal semmiképpen.

„Nincs kifejezett szándékomban.” – pötyögtem be, majd küldtem is el hirtelen elnyúlva mégiscsak azért az idegesítő készülékért. „Még egy igazság részemről: őszintén béna vagyok ebben az egészben”

„Mármint miben?” – tette fel a kérdést.

„Ebben az ismerkedős dologban. Már azelőtt sikerült elvágnom magam mielőtt bármit is mondhattam volna, ennyit arról, hogy 30 felett benő az ember feje lágya. Az életképtelenség kortalan.”

„Ne mondj ilyet és nem, nem vágtad el magad, megnyugodhatsz. Az igazság az, hogyha szerencsétlenség valódi élő példányát szeretnéd megismerni, akkor itt van a lehetőséged az én személyemben, mert ohh… ha van a kerek földön szerencsétlen ember, akkor az én vagyok.” – elmosolyodtam üzenetén.

„Most el akarod venni a nehéz, hossz harccal kivívott titulusomat? Ejjjj, ne már! Csak tudd, keményen megdolgoztam érte, s nem engedem el olyan könnyedén.”

„Na majd azt meglátjuk!”

„Próbálkozni szabad, próbálkozni szabad.” – írtam vissza magamban kínosan nevetve. – 

„Mellesleg tudod, hogy nem fair az, hogy te tudod, hogy én ki vagyok, de én nem tudom, hogy Te ki vagy… még a nevedet sem tudom, hát, hogy hívjalak akkor?”

„Mr. Szerencsétlenség?” – adta meg ezt az opciót.

„Ez majdnem jó volt… majdnem.” – reagáltam le egy kacsintós emoji kíséretében. – „De továbbra is tartom, hogy nem fair a helyzet, így te egy lépéssel előttem vagy. Míg te eme csodás archoz tudod párosítani a szavakat, addig nekem csak a képzeletem van.” – s nem tudom mi célból, de gondolkodás nélkül elküldtem neki egy képet arcom jelenlegi állapotáról, ami erősen tükrözte az a la nature vonalat. „Nyugodtan ijesztgethetsz a képpel Halloweenkor gyerekeket, ha gondolod!” – tűztem még hozzá az egészhez. „Na jó, ahogy nézem… nem csak gyerekeket.” – sikeresen megválasztva a nem legmegfelelőbb szöget a képhez észrevehettem, hogy azon éppen akkora az orrom, mintha egy vulkán lenne, egy vulkán mely napról napra nagyobb és nagyobb lesz.

„Szerintem nagyon is szép.” – válaszolta én meg tudtam-e erre reagálni azon kívül, hogy nyilván jól esett a lelkemnek? Hmmm. Nem.

„Persze, ha csukott szemmel pillantasz rá, vagy ha esetlegesen fejjel lefelé egy zsákot húzva a fejedre nézed meg.”  - jelen pillanatban tényleg ezt gondoltam

„Figyelmen kívül hagyva a butaságokat, amiket összehordasz bevallok neked én is valamit: Szerinted miért kértem meg Tomékat, hogy mutassanak be minket egymásnak? Nyilvánvalóan hosszú vitatkozások után, saját magammal, meggyőzve, hogy talán még nekem is van esélyem nálad. Teljesen elbűvöltél, amikor először találkoztunk és mikor kiderült, hogy Tom ismer téged… felfordult a világom.”

- Aztakurv… - fagytam le, olvasva az üzenetet és hirtelen elgondolkoztam azon, hogy itt és most talán kiugrok az emeletemről. Szóval ezzel az Ismeretlen Idegennel már találkoztam valamikor és most az agyam úgy téve, mintha vissza tudná hozni az elmúlt hónapjaim összes emlékét próbál kutatni különös figurák után, persze ez egy lehetetlen küldetés volt, de azért áltattam magam egy kis ideig. A túlgondolkodás a véremben van.

Ráadásul mi az, hogy valaki attól fél, hogy bejön-e nekem félve, hogy állítólagos elbűvölésem bárhogyan is magasabb rendűvé tesz, különlegesebbé, mint ő maga. Ez teljesen abszurdum, még akkor is, ha egészséges kapcsolatban vagyok magammal, mind testileg és mind lelkileg.

„Szóval akkor most ijesztettelek el én téged?” – némaságba burkolództak ujjaim, nem is tudom mennyi ideig, hiszen agyam kattogása sokkal nagyobb figyelmet kapott, mint kellett volna.

„Szóval… mi… találkoztunk?”  - nem teljesen értettem miért, de ujjaim picikét remegtek, mikor mindezt bepötyögtem., de lerázva őket próbáltam normálisan viselkedni, egy felnőtt nőhöz méltóan… vagy valami olyasmi.

„Ami azt illeti… többször is.”

„Na jó… ezzel nem segítettél. Ennyire vak lennék? Jézus Krisztus…”

„Mindig dolgoztál, nekem pedig nem volt bátorságom megszólítani téged csak úgy. Lehet ez most creepynek fog tűnni, s oh de megértem, ha ezután már csak a blokkolt számom emléke fog élni benned, de megérte visszajárni miattad az üzletbe, mert csak látva téged szebbé vált a napom.” – ezután az üzenet után meg végképp nem tudtam, hogy mi is történik itt ekkor. Vissza- és visszaolvastam az üzenetét és konkrétan nem hittem a szememnek, mármint olyan… őszinte volt. Semmi sallang, felesleges körítés, őszinte, ez pedig nem meglepő, hogy a mai világban olyannyira furcsa számomra, főleg a legutóbbi tapasztalataimat, és akkor még a tinder használatáról nem is beszéltem. Van, amit jobb elfelejteni, az az applikáció az én esetemben pedig pontosan olyan.

„Bízok a barátaimban.” – miután kihordtam két szívinfarktust és ujjaimat fel tudtam szólítani a pötyögésre, megírtam neki ezt a választ, amiben több volt, mint az a három szavacska, sokkal több. „Max az ő lelkükön fog száradni, ha kiderül, hogy valójában egy sorozatgyilkos vagy és csak szimplán el akarsz ásni a kerted hátuljában, mint biotrágya a virágaidnak.” – nem tudtam nem nevetni saját magam idiótaságán, de ha ez egyszer kikívánkozott.

„Egy: nem igazán vagyok jó kertész. Kettő: Nincs kertem.” – a vigyorgos emoji sem segített a dolgon, de azért vicces volt ez a helyzet, ezt nem tagadom. „Na jó leszámítva azt a pár konyhafűszert, amit lassan kidobhatok tekintve, hogy kétlem a barna szín a megfelelő színe a zöld növényeknek.”

„Legutóbb kinyírtam egy állítólag kinyírhatatlan kaktuszt. EGY KAKTUSZT. Gyanítom egy művirág is elhervadna mellettem, sőt nem is gyanítom, TUDOM.” – vallottam be majd lassan, hogy kezdett hűvös lenni felkapva kinti cuccaimat vándoroltam be kényelmes franciaágyam kellős közepére, s ott felvéve a kintihez hasonló kényelmes pózt terültem el, dőlve a háttámlának és a puha párnáknak, miközben egyik kezemmel felkaptam a tv távirányítómat bekapcsolva a falon lévő készüléket, másikkal pedig ölembe húztam laptopomat, hiszen ott pötyögni jobban szerettem.

„És mit szólsz egy ilyen virághoz?” – s ekkor konkrétan egy általa rajzolt virág képét küldte el nekem úgy, hogy az ujjai, és a toll éppen csak látszódtak a képen.

„Gyanítom ezt is elhervasztom. Amúgy… szép ujjak.” – mielőtt kitörölhettem egy betegebb kattanásom elküldette velem az üzenetet, mire olyannyira meglepődtem, hogy automatikusan csaptam le a képernyőmet és mániákusan kezdtem nézni a tévém képernyőjét, amin a Netflix kínálata közül próbáltam valami választani magamnak, nyilván ezen törekvésem eléggé halott ügy volt.

Lehet, hogy szervezetem kissé vágyakozott mostanság bizonyos különleges figyelemre a másik nem szerepében, na dehogy az agyam további ilyesfajta működésével előrébb nem fogok jutni, az is biztos.

„Köszönöm, a kezemhez tartoznak. Van belőle vagy 10.” – konkrétan úgy nyitottam fel a képernyőmet újfent, mintha csak egy ideges tini lennék, aki először flörtöl világ életében. Tekintve, hogy viselkedek éppen mondjuk nem is vagyok külön náluk. Idióta.

„Komolyan? Ez megnyugtató. Máris többet tudok rólad.” – muszáj volt, hogy szóljon valami a háttérben így hosszú tanakodás után elindítottam a változatosság kedvéért a Jóbarátokat, valószínűleg a századik alkalommal.

„Örülök. Mégis mit szeretnél tudni amúgy?” – tette fel kérdését, minek folytatása szinte azonnal jött: „Na az ilyet úgy utálom, ez annyira természetes kérdés, de feltenni a legkényelmetlenebb dolog a világon, mert úgy érzem, hogy életképtelen vagyok csak mert már megszületett bennem.”

„Én szeretnék tudni mindent is…”

S az igazság az, hogy tényleg ez lett. A kezdeti furcsaságot a beszélgetésbe kölcsönösen hoztuk a kínosságot saját magunk részéről, de olyan szinten felemelő volt olvasni olyasfajta dolgokat, amik az én fejemben is megszülettek csak eddig tegyük fel nem igazán mondtam ki, vagy írtam le senkinek, mert azt hittem egyedül vagyok velük, hogy az igazán szavakba nem volt önthető. Úgy függtem a telefonon, mint egy megbabonázott tinédzser lélek, s ezt gyanítom más is észrevette nem csak én.

- Na jó… most már mondd el, hogy ki miatt lettél ennyire szerelmes a telefonodba! – Nicki a számítottnál tovább maradt a városban, mert Tomnak még hirtelen dolga lett az Államokban és kicsikét meghosszabbítva szabadságát egykori otthonát jelentő városban kívánt még több időt tölteni, beleértve így azt is, hogy több időt akart velem is tölteni.

- Szerelmes a telefonba? – forgattam a szemeimet és ha fájdalmas búcsúval is, de telefonomat a táskámba ejtettem vigyorogva persze kívülről, mutatva, hogy tényleg az összes figyelmem az övé.

- Szóval akkor Atlanta? – kérdezett vissza, s minden erőmmel rajta voltam azon, hogy hogy az elmúlt percek emlékeiből összegyűjtsem miért is mennénk mi Atlantába.

- Tudod-e, hogy nekem van itt a városban egy üzletem, csak úgy nem ugorhatok le Atlantába a hét közepén? – jegyeztem meg neki és ittam egy keveset a limonádémból, ami inkább volt citromos víz, mint valódi limonádé, de nem bántam.

- Megragadtad a lényeget… az üzlet a tied, azt csinálsz, amit szeretnél. Lesz egy jóhangulatú összenépi buli a forgatás lezárását ünnepelve és örülnének a fiúk, ha ott lennénk. – mondta, s mire rájött, hogy mit is mondott egy picikét arcára fagyott a mosoly, vagyis csak az a tudat, hogy túl sokat mondott.

- Szóval… - köhintettem egyet zavarom tetőfokén.

- Tudom, hogy beszéltek, Tom is mesélte… sőt ő maga is, ami azt illeti. Úgy volt, hogy ő is meghív, tudva, hogy ott leszünk mi is, de szerintem fél az elutasítástól, legalábbis, hogy első találkozás kapcsán konkrétan repülőre kellene ülnöd miatta. – abban a pillanatban, hogy kicsúszott a száján az az bizonyos félre sikerült mondat, egyértelmű volt, hogy felszabadította magát a hallgatás terhe alól és inkább beszélt, mindegy vagy mindegy alapon.

- Tudod, hogy még mindig nem tudom a valódi nevét? – nevettem el magam zavaromban, de kb. ez volt az egyetlen egy esély, hogy valahogy lereagáljam a helyzetet.

- No és akkor, hogy szólítod? – Nicki azonnal felvette a szálat a beszélgetésben, segítve, hogy ne haljak meg rögtön a kínomban.

- Mr. Szerencsétlenség. – vallottam be és egyszerre kezdtünk hangosan nevetni ekkor már.

- Zsák a foltját… - vihogott továbbra is, s ha akartam voltam se tudtam volna vele erről vitatkozni, mert igaza volt. -… szóval… kedveled? – tette fel nem köntörfalazva a kérdését.

- 3 hete meg vagyok lőve, szívrohamot kapok, ha megrezzen, csörren a telefonom, és még csak nem is láttam, hallottam…- úgy bújtam a kezemben lévő menü mögé, mintha az el tudna engem rejteni hosszú ideig. Vicces.

- Ez aranyos… - jegyezte meg kedvesen.

- Aranyos? – dülledtek ki a szemeim. – 30 elmúltam… úgy ismerkedek, mint egy tinédzser, úgy viselkedek, mint egy… de tetszik ez az egész, mert tényleg tetszik. Normális ez? – kérdeztem vissza félve.

- Szóval akkor holnap Atlanta? Tom már küldött jegyeket. – nyújtott felém egy borítékot az asztalon.

- Ha addig nem beszélem le magam róla, akkor… igen. Holnap Atlanta.

„Nemsokára vége a forgatásnak és azon gondolkoztam…” – kezdett bele az üzenetébe, de csak ennyit küldött el. Megdobbant a szívem, túlságosan erősen.

„… hogy két szerencsétlen találkozhatna még akkor is, ha gyanítom jómagam hamarabb töri ki a nyakát vagy megy neki egy üvegajtónak mert nem veszi észre azt tart bármerre is?” – fejeztem be neki sajátosan a kérdését, úgy, hogy tudtam alapból hamarabb is látni fogjuk egymást már ha persze nem ijedek be, ami simán benne van a pakliban. „A probléma csak ott fog kezdődni, hogy nem tudom, hogy a fizikai, való életben hogyan is nevezzelek.”

„Mondjuk például a nevemen?” – kérdezett vissza, s egy kis szünet után be is fejezte üzenetét: „Sebastian, nevezhetsz nyugodtan Sebastiannek…”

- Őszintén csodálkozok rajtad, meg igazából büszke is vagyok rád. – simította meg Nicki a vállamat, éppen mikor már Atlantában landoltunk másnap, s a kocsinkat vártuk, hogy a hotelbe vigyen minket mielőtt a többiekkel találkozhatnánk.

- Ezt most miért is? – néztem rá furán.

- Hogy nem kerestél, kutattál utána… már tudod a nevét… - kezdett bele.

- Tudom a keresztnevét. – helyesbítettem.

- Akkor is, most már össze tudtad volna tenni a dolgokat, de nem estél túlzásokba és ez…

- Sokkal jobb lesz így. Megvan ennek a varázsa. – kacsintottam rá és igazából magamat meghazudtolva sikerült épelméjű kijelentéseket tennem. – De ugye nem mondtátok el neki, hogy én is jövök? – kérdeztem tőle.

- Ha te, vagy az óriási plüss virágod nem szóltátok el magatokat, akkor Sebastian nem tud róla… - mért végig engem újfent gyanúsan, ma nem először.

- Én értem… - grimaszoltam neki és magamhoz szorítottam a virágot.

- Ahogy remélem Ő is fogja, mert ha nem az elég kínos lesz…. – nevette el.

- Hahahahah….

Fogalmam sem volt, hogy hogy keressem fel először, de valahogy a bújócskához a hotelben, a hotelben, amiben mindketten megszálltunk, nem igazán volt kedvem, így miután sikeresen emberséges kinézetet varázsoltam magamnak az utazás után, s miután megtudakoltam Tomot, hogy melyik szoba is az övé, mielőtt még hazarepültem volna New Yorkba indultam meg szobája felé. A legrosszabb eshetőség is az, hogy kínosságomat élőben is produkálom előtte.

Megálltam az ajtója előtt és be akartam kopogni, de valahogy ez így 3 hét ismertség után is olyan sok bátorságot kívánt tőlem, hogy az elmondhatatlan. Az, hogy elrepültem Atlantába miatta (na jó, barátaim miatt is) az közel sem ér fel ehhez a konkrét pillanathoz.

- Na jó… ez abszolút hülyeség volt tőlem! – pördültem meg tengelyem körül és meg is tettem volna az első lépést, amikoris valaki megragadta a szabad ujjaimat.

- Ugye nem hagysz itt köszönés nélkül? – tette fel kérdését, s konkrétan éreztem, hogy térdeim megrezzennek gyengeségükben, és ekkor még csak a hangját hallottam. az ujjaimat nem engedte el, sőt közelebb is lépett egy kicsikét.

- Ami azt illeti… - haraptam be alsó ajkamat és csak reménykedtem, hogy nem esek ott össze előtte. De Ő ezt nem hagyta. Óvatosan megfordított, magával szembe állított.

- Ezt én kapom? – kérdezte halkan, a plüss virágra bökve kedvesen.

- Gondolod, hogy ezt életben tudod tartani? – s ekkor felemeltem tekintetemet és először pillantottam meg Őt. Az, hogy fogta a kezeimet az egyetlen egy energiaforrásom volt, de egyben sikeresen meg is halatta lelkemet.

- Megpróbálkozhatok vele. – billentette oldalra fejét kisfiús mosolyával ajkán.

- Jó, mert már néhány napja én nevelem. – nevettem el magam kínomban, s ösztönösen a mellkasára borultam inkább elrejtve elvörösödő arcomat.

- Igaz, hogy féltél meghívni te magad? – nem távolodtam tőle, de arcomat nem is vettem el mellkasáról. Nem tiltakozott.

- Lehet… - vallotta be és úgy ölelt meg engem, erősen szorítva magához mintha sosem akarna ezután elengedni.

- Remélem azért nem bánod, hogy így… öhhm... feltűntem. – vigyorogtam rá kínosan kicsikét felemelve a fejemet arcára nézve. Éreztem, hogy a szívem és lelkem kettőse ebben a szent pillanatban akar majd távozni a testem börtönéből azonnal összetalálkozva az övével.

- Én remélem, hogy nem okoztam csalódást. – simította meg a hátamat.

- Csalódást? – dőltem egy kicsit hátrébb komolyan felmérve arckifejezését. Tényleg elhiszi azt, amit mond?  – Mennyi időnk is van még a partiig? – pislogtam fel gyönyörű kék szemeibe, amikhez hasonlót istenemre nem láttam még a Földön töltött időm alatt.

 - Attól függ mihez… - harapta be ajkát, a szavakat igen óvatosan, halkan kimondva, mondhatni kimérve.

- Ismerkedni kedves Sebastian, ismerkedni… - kacsintottam rá és esküszöm ennél gyorsabban még nem repültem be egy hotelszobába is, de gyanítom ilyen hangos ajtócsapást sem hallott még a környék sem ugyanis amint beléptem úgy rántottam magam után Őt is… el nem engedve egy ideig ujjait egy ideig, merthogy ismerkedtünk… közelebbről is.