2. rész

Hali! Íme itt a következő rész! Tudom, kicsit "késtem" vele, ugyanis korábbra ígértem, de a suli közbeszólt. Ezt nem lehet nagyon belekalkulálni, de próbálom majd megszokni és okosan csinálni, úgy, hogy ne okozzak csalódást. Kíváncsi vagyok, mit szóltok ehhez a részhez! Várom a véleményeket komiban! Puszóó Dorka

- Minden rendben?- kérdezte Alexa tőlem, valószínűleg arcomat látva, ekkor viszont kicsit elhúzta a száját.

- Kislány… nyugi.. ne ficánkolj!- szólt rá Nixon, ami miatt elmosolyodtam, Alexa pedig csak forgatta a szemét.

- Szóval?- kérdezett rá ismét és továbbra is az arcomat fürkészte. Válaszolni nem igazán tudtam, hisz pontosan szembe leült a tetováló székre Ő, és továbbra is csak mosolygott rám. Semmi mást nem csinált csak mosolygott. - valami érdekes van arra?- kérdezte barátnőm érdeklődve.

- A falon lévő képeket nézegettem…- kaptam el a tekintetemet a fiúról, akit lehet, hogy kicsit tovább is néztem. Remélem azért annyira nem volt feltűnő… aha, persze. Ne ámítsam azért magamat ilyenekkel. Ez már nem is a sima nézés kategóriája volt, hanem valószínűleg már a bámulásba ment át… Okés, mentségem legyen, hogy nem volt rajta felső, és… ennyi. – lélegzetelállítóak!- tettem hozzá alátámasztva, az előbbi állítólagos cselekedetemet.

- És balerina… na, te hol táncikálsz?- kérdezte Nixon és egy mosolyt villantott felém. Fejemet két kezem közé vettem, combomra könyököltem, majd hátrasimítottam hajamat.

- Nevem is van… köszönöm. – emelkedtem fel és ismételten egy gúnyos mosollyal viszonoztam kedves megszólalását. – Mégpedig Maisy mielőtt megkérdezed. És amúgy London Theatre-ben táncolok. - válaszoltam.

- Felettébb érdekesnek tűnik…- bólogatott. – minden vágyam színházba menni… például most azonnal. - csettintett mikor egy pillanatra letette kezéből a tűt.

- Mintha iróniát éreznék a levegőbe?- emeltem meg az orromat és elnevettem magam.

- Örülök, hogy jól szórakozol Nixon, de… befejezhetnénk már ezt végre?- zsörtölődött Alexa, persze csak olyan kis kedvesen.

- Asszonyom… kérése számomra parancs!- mondta és Alexa morgó arckifejezést utánozva folytatta munkáját.

Kezembe véve egy referencia magazint, törökülésbe felhúzva lábamat lapozgatni kezdtem az. Okés… lapozgattam, de sem a betűk, sem a képek nem jutottak el az agyamig, pedig nagyon koncentráltam, már-már túlságosan is. 30 perc alatt, minimum tízszer pillantottam fel a lapokból, ebből legalább 3-4 alkalom volt az, amikor Alexa kétségbeesett arcáról a „vigyél-ki-innen-azonnal” kifejezést olvashattam le, és a többiről inkább nem nyilatkoznék, hmm… Mondjuk azt, hogy továbbra is, mintha magamon éreztem volna tekintetét. Kusza, göndör hajtincsei alól a már-már világító zöld szemei mintha engem lestek volna… Okés, mondjuk valószínű, hogy csak képzelődök, hisz túl fáradt vagyok. Teljesen benne van ez is a pakliban.

Épp le akartam tenni magam mellé az újságot, amikor is hirtelen egy ember huppant le mellém. Na vajon, ki volt az?

- A tülljeid nélkül már meg sem ismertelek! Hol maradt a cuki kis szoknyád?- szólalt meg mély hangján. Szavai szinte visszahangzóan csengtek a fülemben, mikor Alexa összeráncolt szemöldökös arcát próbáltam értelmezni, igazán nehéz volt nem mondom. Vagy meglepődött, vagy hirtelen begörcsölt az arca, csak úgy a hecc kedvéért… Valamiért az elsőre tippelek, vajon miért?

- Nem árt változatosnak lenni… - rántottam meg a vállamat, majd hátradűlve kinyújtóztattam lábaimat, amik mind idáig magam alá voltak gyűrve.

- Amúgy a nevem Harry…- kezdett volna bele bemutatkozásába, mire Alexa megszólalt.

- Potter!- mire én bólintottam. Furcsa véletlen, hogy ismét összefutottunk. Úgy látszik nem elég nagy ehhez ez a város, hogy fussanak az emberek egymásba, csak úgy a véletlenség kedvéért

- Lehet, hogy csalódást kell okoznom…- kezdett bele. – de én csak egy Styles vezetéknévvel szolgálhatok!- mondta őszinte elkeseredettséggel az arcán. Lehetetlen lett volna, nem elmosolyodnom ezen. – habár…- kapott ekkor hirtelen a homlokához. – mintha…- tapogatta azt.

- Na, ne mááár!- képedtem el.

- De…- bólogatott hevesen. – ez mintha egy sebhely lenne, te mit gondolsz?- tolta elém az arcát. Olyan hirtelen, és olyan közel találkoztam össze arcával, hogy azért kicsit meglepődtem. Érdekes ismerkedési forma (?!) Szokatlan.

- Én nem látok semmi ilyet…- ráztam meg a fejemet-, de megkérheted Nixon-t és biztosan varr rád valami hasonlót, csakhogy ne légy szomorú!- biggyesztettem le ajkamat, az „együttérzés” nevében” – ugye kérdeztem Nixontól.

- Egy álmom válna valóra!- csillantak fel a szemei.

- Alexa-t már nem kínzom tovább…- nézett a „hősies halált” halt barátnőmre, majd valami krémmel kenegetve hátát folytatta – szóval a következő páciens lehet a Varázslótanonc!- tapsolt egyet.

- Segítek…- pattant ki egy teljesen spontán ötlet a fejemből, majd kezembe ragadva a tetkó felvázoló filcet, lekapva annak tetejét én hajoltam hozzá közel. – csak megkönnyítem Nixon munkáját…- magyaráztam neki, majd egy-két határozott mozdulattal, miután tenyeremmel óvatosan elsepertem homloka elől haját, felrajzoltam neki egy villámot oda. És én ekkor azt hittem, hogy eme vicces tettem egy idegennel szemben viszonzatlanul marad. Tévedtem.

Egy fél pillanat sem kellet, mire Ő elkapta hirtelen csuklómat és kiszedte abból a tollat.

- Nem mered…- próbáltam elég csúnyán nézni rá, ahhoz, hogy feladja.

- Nem illik ilyen csúnyán megtámadni idegeneket… tündérke!- incselkedett, majd hiába ellenkeztem mégis csak sikerült alkotnia valamit az ideiglenes vásznán… ami történetesen az arcom (!!!) Volt.

- A két Picasso végzett már egymással?- állt meg előttünk Alexa, miután feltápászkodott székéből. Mi egy pillanatra rá pillantottunk, mikor Ő megszólalt.

- Egy pillanat…- emelte magasba mutatóujját.

- Ez most komoly?- reagált erre Alexa.

- Kééész!- engedett el és örömteljesen dőlt hátra a kanapén.

- Én jöttem tetkóért, és közben te is egy remekművel térsz haza. Hogy is van ez?- és mintha enyhe cinizmust hallottam volna ki hangjából. - és kezébe vette közben táskáját, mintha indulásra készen lenne.

- Okés… okés…- álltam fel és úgy gondoltam jobban járok, ha nem kerülök tükör elé. Ebben a pillanatban viszont Nixon egy nagyobb kézitükröt tolt elém.

- Azta…- néztem és konkrétan a fél arcom piros volt a pillangóktól (!!!).

- Azt hiszem, felvehetnénk téged… hhm… grafikusnak!- csapott Harry tenyerébe a srác, aki őt tetoválta.

- Megfontolom az ajánlatot…- „gondolkozott el” a lehetőségen.

- Most jött el az ideje, hogy mi menjünk!- jutott eszembe, majd Nixon felé fordultam- EZ!- mutattam két mutatóujjammal az arcomra, nem mintha nem lett volna, egyértelmű- mivel jön le?- kérdeztem mosolyogva.

- Egyszerű sminklemosó leviszi…- paskolta meg a vállamat.

- Szuper!- csillant meg a szemem és örültem, hogy nem kell az estémet egy drótkefe és valami csodaszer társaságában töltenem.

- Köszönünk mindent, Nixon hatalmas vagy…- ölelte meg Alexa a tetoválót, majd indult is kifele és megtorpant, ugyanis én nem követtem őt. Valahogy csak úgy ott álltam a három fiú között… Nem tudom miért, de nem nagyon akaródzott mozdulni. – te nem jössz?- lépett vissza értem.

- Repülök…- és már lépkedtem is kecsesen utána.

- Várj egy kicsit. - szólt utánam egy hang, de nem kifejezetten „hallottam” meg. Csak kisétáltam az üzletből.

- Akadt egy követőd…- mutatott vissza barátnőm az ajtóra, közben pedig olyan mosoly volt az arcán, hogy az hihetetlen.

- Igen?- fordultam keresztbe tett kezekkel felé. Ő is így beállt az ajtónak támaszkodva, mintha engem utánozna.

- Kezdetnek… megtudhatnám esetleg a neved?- kacsintott és megrázta fejét, hogy haja ne legyen a szemében.

- Hmm…- gondolkoztam el. - nem!- pislogtam hatalmasakat, majd sarkon fordultam és tettem is pár lépést.

- És te még nem akartál ma kimozdulni… - magyarázta Alexa.

- Firkálni az arcomra én magam is tudtam volna!- említettem meg cinikusan.

- Alexa? – hallottam hangját mögülünk távolról, ekkor megráztam a fejemet. - Anne? Jennifer? Suzanne? Taylor? Perrie?...

- Még találgass. Egyszer csak összejön!- jegyeztem meg úgy, hogy vissza sem néztem, majd lekanyarodva egy másik utcára, eltűntünk előle.

- De most komolyan… mi volt ez az egész?- tette fel körülbelül harmadjára ezt a kérdést nekem Alexa, ugyanis egyik alkalommal sem tudtam igazán válaszolni rá.

- Nem tudom!- rántottam meg a vállamat. - poén volt szerintem, nem?- kérdeztem vissza.

- Jaja, poén…- húzta el túlságosan is, hangja olyan „sokat sejtető” olyan „mindentudó” volt.

- Na, most figyelj… neked meg mi bajod van?

- Semmi. - rázta fejét.

- Akkor az „eredeti” gondolatokat- rajzoltam macskakörmöket a levegőbe- azonnal töröld ki az agyadból!- szóltam rá.

- Nem tudom mire gondoltál!- rázta fejét.

- Eszedbe ne jusson! Semmi, az égadta világon semmi! Ismerlek már…- forgattam a szememet.

- Túlságosan is. – nevetettünk már fel egyszerre.

Már csak páran voltunk a színpadon, a java része a csapatnak lelépett, mi is csak utoljára átvettünk egy részt az egyik darabból. Befejezve azt, én még egy kicsikét maradtam ott és nyújtottam egy kicsit. Ekkor távolról mintha valami tapsszerűséget hallottam volna. Igen, valami határozott ilyesmi volt az.

Sőt nem is jött az olyan távolról, igazán elölről tört fel a hang, az első sorokból.

- A tündérke táncol…- hallottam meg hangját. Eltéveszteni sem lehetett volna.

- Ki engedett be?- kérdeztem és nem zavartatva magamat magasba emeltem lábamat, konkrétan az arcom mellé.

- Ez nekem… kifejezetten nem menne. – mutatott lábamra.

- Meg is lepődtem volna, ha ellenkezőjét állítottad volna. – csaptam vissza.

- Áááá, ez fájt… Maisy.- kapott a szívéhez.

- Kiderítetted?- néztem rá.

- Nem volt nehéz…- rántotta meg a vállát. – végülis itt dolgozol.- mutatott körbe a színházra.

- Továbbra sem értem, hogy engedtek be…- hoztam vissza az előző témát.

- Bejöttem magamtól… két lábamon, az ajtón keresztül. –és már a színpad széléhez sétálva, megtámaszkodva annak szélén felpattant mellém.

- Tudod, hogy ide illetéktelenek nem jöhetnek fel?- engedtem le bal lábamat, és jobbra cseréltem azt.

- Majd szólok, ha látok egyet!- bólogatott, és az oldalsó falnak támaszkodva, keresztbe tett lábakkal és kezekkel figyelt engem. - mióta táncolsz?

- 13 éve.

- Értem…- emésztette az infót, és többet igazából nem is kérdezett.

- Igazából nekem is lenne hozzád egy kérdésem. - lépegettem felé határozottan.

- Igen?- emelte fel a fejét.

- Mit keresel itt?

- Talán kit. – javított ki.

- És kit?- léptem még közelebb hozzá, mire kiegyenesedett és szemembe nézett.

- Téged…- formálták ajkai a szavakat.

- Megtaláltál. Örülsz? És most, ha megbocsájtanál…- kaptam fel oldalról a törülközőmet és az öltöző felé vettem az irányt.

- Kifejezetten barátságos lény vagy. – jegyezte meg.

- Megesik az ilyen. – értettem egyet.

- 20 perc múlva a kijáratnál?- kérdezte.

- Hogy mi?

- Most találgass te...- húzta mosolyra száját.