It Ain't Me (Harry Styles)

Sziasztok! Hihetetlen, de végre befejeztem egy írásomat! Egy jó másfél hétig gépem sem volt, mert úgy gondolta vicces lenne meghalnia, így hát az is visszatartott abban, hogy hozzak nektek friss dolgot! Na de most… na de most végre elhoztam ezt a novellát! Remélem tetszeni fog! Jó Olvasást! Dorka

Kiről szól?  Harry (aki itt most egy divattervező) x Lia Mendez

Szavak száma? 2976

Inspiráció? It Ain’t Me - Konkrétan éjt nappallá téve tudnám hallgatni Kygo és Selena kollaborációját, annyira megszerettem mikor kijött (alapvetően nagyon szeretem Kygot, az utóbbi években pedig Selenát is szóval mikor közös daluk jött ki nagy volt az örömöm). Rögtön tudtam, hogy írnom kell majd vele, de egyszerűen sokáig nem tudtam, hogy kivel is lenne igazán jó a történet, s ekkor jutott eszembe az, hogy nekem ám volt egy be nem fejezett történetem, ahol Harry karakterének elő sztoriját (ami sosem lett megírva a történetben) ezzel a résszel elmesélhetem. Félreértés ne essék, ha valaki nem olvasta azt a 7 részes Cologne történetet az is érteni fogja a dolgokat, mert alapvetően ez független attól, viszont aki esetleg emlékszik az ottani dolgokra, Harry viselkedésére ez magyarázhat nekik néhány dolgot (pl.: miért nem bírta a sminkes leányzót).

Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehetett az idő, s néhány gondolatkör után arra a következtetésre jutottam, hogy nem is érdemes tudnom, hisz minek? Egyszerűen minél jobban próbálkoztam volna aludni, egyre esélytelenebbnek tűnt az, hogy valaha ténylegesen álomra hajtom a fejem. Jobbra fordultam. Semmi. Balra. Semmi. Felhúztam a lábamat, nyakamig betakaróztam… nem hozott változást. Végül egy határozott mozdulattal löktem le magamról a takarót, s miután arcomra rántottam a párnámat, nyűgös oroszlán módjára beleeresztettem hangomat, remélve hogy segít majd valamit. Nem segített… s a valóság az volt, hogy közel sem volt az oroszlánhang, ami elhagyta a számat. Erőtlen volt a hangom, ahogy én magam is. A kimerültség, s a kellemetlen érzések állandósultak az utóbbi heteimben… hónapjaimban a lelkemben. Nem éreztem egészségesnek ezt az állapotot, éreztem, hogy a lelkem után lassan a szervezetem is a levét fogja inni ennek az egész helyzetnek. Nem akartam elfogadni. Nem akartam szembesülni a ténnyel… én még mindig hittem kettőnkben. A lehető legidiótább dolog volt ez mit tehettem, s habár a józanész határait súrolták néha döntéseim én mégis itt voltam… pedig nem kellett volna. Nagyon nem.

Egyedül voltam a lakásban. A közös lakásunkban. Egyedül feküdtem a hatalmas franciaágyunkban, amiben Harrynek csak hűlt helyét fedezhettem fel... hiányzott. S egyre rosszabb volt ez az érzés. Fájt ez az érzés. Nem volt helyes, ahogy cselekedett, ahogy viselkedett… az utóbbi időben nagyon megváltozott, s nekem fájt a legjobban hogy nem a megfelelő irányba, s Ő ezt észre sem vette, egyszerűen azt gondolta, hogy ez az igazi élete. Az utóbbi idő történései után pedig kóbor ötletekként megfordult az a fejemben, hogy… részese akarok-e egyáltalán lenni ennek az életnek? Megéri-e annyi harc után egy olyan emberért harcolni, aki csak még halvány emlékképe sem régi önmagának? Akinek segítenének az emberek, de ő nem hagyja?

3 éve találkoztam először vele. Egy nap teljesen váratlanul tért be a műhelyembe, ami Brooklyn egy csendes kis zsákutcájában volt megtalálható. Szerettem ezt a helyet, mert a nagy nyüzsgő város alapvetően zajos, élettel teli részén ez az én menedékem volt. Teljesen elhagyatott, madárlátta hely. A csendes menedékem. Nem járt ide senki, mert ez titok volt mindenki számára. Ez az én művészi telephelyem volt, csakis az enyém. Addig a pillanatig, amíg egyszer Ő be nem tért hozzám. Fogalmam sem volt, hogy hogyan bukkant rám itt, s hogy mit is akarhatott tőlem. Akkoriban azt sem tudtam, hogy ki is Ő.

- Lia Mendez? – úgy sétált be az ajtómon a műhelyem ajtaján, mintha minden nap idejárt volna… mintha ismertem volna, vagy legalábbis ismernem kellett volna.

- Jézus Úr Isten… - kaptam a mellkasomhoz mikor meghallottam a hangot, nem számítottam vendégre. Ide nem jött senki. Első körben azt hittem, hogy csak képzelődök mikor lépéseket hallottam mögöttem, majd második körben az is átfutott a fejemben, hogy biztos valami betörő akarja felmérni a helyet, de már akkor sem hasonlított semmiféle ilyes emberhez. – Hogy jutottál be? Egyáltalán… mit keresel itt? – töröltem meg arcomat, amire éreztem, hogy némi festék csapódott, amikor nevem hallatára megugrottam. – Ki vagy te egyáltalán?

- Szeretném, ha nekem festenél. Csakis nekem… jah és… minden festményedet szeretném felvásárolni. Mindet. – tárta szét karját mutatva a falakon lógó darabokra.

- Hogy micsoda? – döbbentem le teljesen, több mint szürreális volt a helyzet. – Ezt mégis hogy? – majdhogynem kacagásban törtem ki. A szavainál már csak jelenléte ezen a környéken volt irreálisabb. Minden bizonnyal az UESról jött… gazdag fiúcskának nézett ki, aki max ha eltévedt akkor kerülhetett a város ezen részére. – Minden bizonnyal eltévedtél. – próbáltam moderálni magam, de az ő arca ugyanazt a kifejezést viselte mindvégig.

- Nem. – jelentette ki egyszerűen, s tette keresztbe karjait mellkasán. – Hónapok óta figyelem a munkáidat és exkluzivitást szeretnék a darabjaidra… - folytatta elképzeléseit, én meg szavait hallgatva csak pislogtam.

- Szóval egy stalker vagy? – gondolkoztam el, majd letettem palettámat és vizes üvegemért nyúlva felfrissítettem magam egy kicsit. New York nyári napjai olyanok, mintha a pokol tornácán táncolnák szüntelenül. – Vagy ez egy ilyen átverős műsor, amit az UESiak játszanak? – mértem végig burzsuj kinézetét szemrebbenés nélkül… nem illett erre a környékre, ez egyértelmű volt.

- Azt akarom, hogy a következő kollekcióm anyagtervezője legyél. – mondta ki kerek-perec a tervét, kb. két pillanattal azután hogy belépett erre a helyre. Nem igazán köntörfalazott… én meg egyre jobban hittem azt, hogy ez egy hatalmas vicc.

- Azt sem tudom ki vagy! Mi az, hogy így besétálsz ide csak úgy és követelőzöl? Hmmm? Igazából hívhatnám a rendőrséget is… végül is ez birtokháborításnak számít, nem? – gondolkoztam el ezen a lehetőségen, s megsimítottam a zsebemben lévő mobilomat.

- Tudom, hogy úgysem fogod hívni őket… - lépett közelebb, mondhatni szemérmetlenül közelebb egy teljesen idegenhez képest. -… én tudom. – mondta majd egy kis kártyát csúsztatott a kantáros festőnadrágom erszényébe, s ahogy érkezett úgy távozott… hirtelen.

A kártyán pedig mindössze egy szó állt: Nuvische, amiről akkor még nem tudtam, hogy az életemet fogja megváltoztatni. Pedig nem csakhogy megváltoztatta, de fenekestől felfordította.

Nem ismertem ezt a márkát ekkor még… valahogy nem érdekelt sosem a divattervezés, a divat világa, de amint Ő szélvészként besétált hozzám, s ugyanúgy távozott is muszáj volt utána olvasnom a dolgoknak. A google pedig konkrétan beszippantott… minél több információt gyűjtöttem össze, annál jobban kezdtem azt hinni, hogy valószínűleg napszúrást kaptam, s kidőltem… a megjelenését pedig csak hallucináltam.

A Nuvische divatház az utóbbi évek legnagyobb szenzációja volt a divatvilágban, nap, mint nap jelentek meg világsztárok a ház különböző darabjaiban, s az érdeklődés a darabok után az idő múlásával egyáltalán nem csökkent, csakis egyre fokozódott. Az igazi exkluzivitást pedig az jelentette a márka körül, hogy a tervezőjének kiléte ismeretlen volt a halandó nép számára, a legnagyobb titoktartás övezte a fiatal géniusz kilétét, akiről pontosan csak ennyit lehetett tudni: fiatal géniusz. Az ismeretlen misztikuma csak még értékesebbé tette a márkát.

Most pedig a tervezője besétált hozzám, s azt állította, hogy akarja a munkáimat? Több mint lehetetlen volt. a világ legnagyobb átverése. De nem volt az… nagyon nem az… pontosan itt kezdődött az egész. 3 év lefolyása alatt pedig rengeteg minden történt. Rengeteg minden.

Egészen meglepődtem a tényen, miszerint a kezdeti ellenségeskedés után kiderült, hogy mégiscsak több közös van bennem és abban a fiúban, mint amire először számítottam… ez lehetett az egyik elsőszámú ok, hogy némely idő elteltével a kelleténél közelebb kerültünk egymáshoz, mintsem a szokványos főnök-beosztott kapcsolatban a felek általában. Fél év után pedig már el sem engedett magától. Akkor azt mondta, hogy soha nem tenne ilyet. Ő tévedett a legnagyobbat… vagy én, mert hittem neki? Talán sosem derül ki.

- Neked elment az eszed… - ráztam a fejemet, mikor hirtelenjében megragadta kezemet és a szakadó eső elől a legközelebbi hotel ajtajába rohant be.

- Gyűlölöm az esőt. – rázta meg fejét, s hosszú göndör tincseiből a vízcseppek ezerfelé szálltak.

- Engem megnyugtat. – ismertem el.

- S még azt mondod, hogy nekem ment el az eszem. – forgatta a szemét, s ujjaimat el nem engedve húzódott egyre bentebb a hotelben, ahol egyértelműen meglepő látványt nyújtottunk. A hely arculata úgy legalább egy évszázaddal ezelőtti stílust célzott meg, mondhatni időutazónak éreztem magam. - Egy szobát szeretnék két személyre. – jelentette ki mikor a pulthoz értünk.

- Sajnálom uram, de… teltház van. – mondta a férfi, aki elég rosszalló tekintettel mért végig minket… valahogy úgy kezdtem érezni magam, mintha mindjárt máglyára dobnának minket.

- Akkor elmondom még egyszer… szebben. Egy szobát szeretnék két személyre. – dobolt az ujjával a fa lapon, s éreztem, hogy ideges kezd lenni. Elmondhatjuk róla, hogy Ő egy olyan ember, aki semmiképpen sem fogad el válaszként nemet.

- Elnézést uram, de… - mondta a férfi és éreztem, hogy Harry ujjai ökölbe szorulnak. Előre sajnáltam, ezt a portást… pedig ő nem is tehetett róla.

- Harry figyelj… semmi baj. – bújtam hátulról a füléhez. – Amint csillapodik, mehetünk is… hívok is egy taxit. – simítottam meg a karját nyugtatásképpen.

- Biztos, hogy nem megyünk el innen. – rázta meg a fejét. Láttam a szemében az eltökéltséget.

- Uram… - próbált volna megszólalni a recepciós, mire Harry ajkán mosoly csillant fel. Nem értettem... először. Majd mire felemeltem a fejemet láthattam, hogy egy idős férfi közeledik felém.

- Harry… micsoda meglepetés!- fogott kezet az érkező úriember Harryvel.

- Mr. Danick… - mosolyodott el Harry. -… egy kissé elkapott minket ez az átkozott eső, úgy gondoltam itt maradunk éjszakára… de az úriember azt mondja, hogy nincs szabad szobájuk. – ismertette a helyzetet Harry, s szúrós pillantásokat vetett az említett emberre.

- Az úriember egy új dolgozó… bocsássa meg neki ezt az apró kellemetlenséget! – rázta a fejét, s rosszalló pillantásokat vetett alkalmazottjára. – A királyi lakosztály kulcsait. – nyújtotta kezét a recepciós felé, aki gondolkodás nélkül adta át azokat neki.

- Nagyon szépen köszönöm. – gúnyos vigyort vetett a recepciósra Harry majd elköszönve Mr. Danicktől indult meg a lift felé velem. Egészen otthonosan mozgott… kétlem, hogy először járt volna itt ekkor.

- Annyira zavarba hoztad szerencsétlen fiút! – grimaszoltam rá, miközben hosszú ujjain pörgette a kulcsokat.

- Megérdemelte… - rázta a fejét, s mellkasára húzott.

- Gonosz vagy. – jegyeztem meg morogva.

- Szükséges rossz. – simította meg oldalamat. – Ráadásul ennek a hotelnek van a környék legjobb whisky készlete… - mondta, s tenyerét nadrágom zsebébe csúsztatta. -… amit újfent végigkóstolok majd… - jegyezte meg, majd ekkor megérkezett a lift, amibe azonnal behúzott engem. -… rólad…

Ezek a történések márcsak az emlékeimben éltek, nem is tudtam már felidézni, hogy mikor is voltunk úgy Isten igazából együtt. Azt kezdtem érezni, hogy elveszítem Őt. De talán már el is vesztettem… csak nem vettem észre.

Valami megváltozott vele… alig láttam már Őt. Igen… elfoglalt ember volt, sajátos szívét-lelkét beletette a munkáiba, de mostmár nem csak ezen volt a szó. S ha itt is volt, nem is volt igazán itt. Nem tudtunk egy értelmes szót váltani, mert mindennek veszekedés lett a vége… talán ebben nem segített az sem, hogy hetek óta nem láttam józanon vagy éppen tisztán. A bulik egy ideig engem is vonzottak… talán. De amibe Ő élt most az konkrétan kezdte tönkretenni. Láttam rajta, mondtam neki… de Ő nem akart hinni nekem. Nem akart hinni senkinek sem.

- A műhelyben kell maradnom, a jövőheti bemutató miatt. Sajnálom. – kaptam tőle a hangüzenetet… még annyihoz sem volt képe, hogy felhívjon… rögtön hangüzenetet küldött.

Ekkor nem jött először haza a közös csütörtöki vacsoránkra. A precízen beosztott napirendjébe ez mindig be volt építve. Ez volt a mi szent esténk. Mindig együtt töltöttünk. Eddig a pillanatig. Nem volt

- Hát persze. – csúszott ki a számon, s miután egy szuszra megittam a poharamba töltött bort, újratöltöttem azt… s megint újra, majd jópárszor megismételtem ezt. Kiöltöztem érte, készültem neki…s Ő sehol sem volt. Ezt az egészet pedig nem hagytam elveszni, így hát ha szánalmas volt, ha nem egyedül fogyasztottam el amit csak láttam.

- Nem tudod miről maradsz le kedves Harry… - álltam egy szál fehérneműben a tükör előtt, s beszéltem a tükörképemhez, majd míg egyik kezemben tartottam társamat, a borospoharamat másik szabad kezemmel végigsimítottam alakomat. Büszke voltam a testemre, szerettem azt. Lehet volt egy kis idő, míg elfogadtam de végül megtörtént. Büszke voltam a telt latin idomaimra, ajkaimra, széles csípőmre, a combomra, testem minden egyes négyzetcentiméterére. Családi örökség volt ez… én pedig boldognak éreztem magam így.

Saját magammal való beszélgetésemet a telefonom csengése törte meg… azonnal utána nyúltam… s bárcsak ne tettem volna. Egy képüzenetet kaptam, amin Harry volt… mondjuk azt, hogy nem a műhelyben volt. Mondjuk. Ez volt a pillanat amikor a telefonom megtanult repülni.

S ezek az alkalmak rendszeresedni kezdtek… s alig néztünk már egymás szemébe, egymással éltünk, de olyan volt mintha idegenek lettünk volna. Harryt elragadta egy másik világ. A valóságos világa? Kezdett az az érzésem lenni, mintha sosem ismertem volna… s ez az érzés egyre jobban kezdett a lelkemre telepedni. A partik, a külön töltött esték, a luxus piák, drogok ezek jelentették számára a mindennapokat.

- Igen?  - nyúltam telefonomért valamikor az éjszaka kellős közepén, amikor álmomból keltett fel a zenélő okos készülékem. Nyilvánvalóan egyedül voltam az ágyunkban.

- Lia… sajnálom, hogy zavarlak… de muszáj volt téged hívnom… azt mondja nélküled nem mozdul sehova… szörnyű állapotban van. – hallottam meg Harry asszisztensének Alsyhának hangját a vonal túloldalán. Egy másodperc töredéke alatt tűnt el testemből az álmosság.

- Küldd el a címet. Azonnal megyek. – egy pillanatot sem gondolkoztam, azonnal pattantam ki az ágyból s kapkodva, futólépésekben kaptam magamra egy-egy ruhadarabot majd eszeveszett őrült módján törtem ki a lakásból. Mi a jó Istent csinált ez az ember magával?

Nem azt mondom, hogy majdnem leordítottam a taxis fejét mikor nem ment a megengedett gyorsaság közelébe sem… jah de. Ideges voltam… és féltem. Nagyon. Nagyon féltettem őt. Éreztem, hogy remegtem ott a hátsó ülésen… legszívesebben futottam volna érte, de nem lett volna hatásos az sem.

- Te jó ég… - kaptam a számhoz, amikor megláttam őt a hely mosdójának padlóján... egészen önkívületi állapotban.

- A jó nőm. Végre. – tárta szét karját, s próbált volna felállni de nem sikerült neki, mint egy erőtlen rongybaba esett vissza a földre. Teli volt zúzódásokkal az egész arca, karja, mindene. A szívem szakadt meg érte. – Gyere… gyere… - hívogatott magához. – Ülj le mellém egy kicsit. – simította meg a padlót maga mellett, majd hátrahajtva fejét kicsit lehunyta a szemeit.

- Harry… gyere menjünk haza. – közelítettem meg óvatosan, s úgy guggoltam le elé. Próbáltam kezem remegését kissé visszafogni míg éppen közelítettem azt hozzá, de nem sikerült. - … késő van. – lassan, óvatosan próbáltam ujjai után nyúlni, s igen meglepődtem amikor hirtelen elkapta azokat s ajkai elé emelte őket.

- Nem akarok. – rázta a fejét, s apró csókokkal lehelte tele kezemet. – Téged akarlak… - pislogott rám kéjesen angyalian.

- Lia… minden rendben? – jött be Alysha is utána érdeklődni a történéseknek.

- Persze… innentől átveszem a dolgot. Nyugodtan… hazamehetsz. És sajnálom. – pillantottam felé, nem hiszem hogy Harry észrevette volna azt, hogy néhány pillanatra elszakítottam tőle tekintetemet. Egészen ki volt ütve, s az hogy bűzlött az elfogyasztott italoktól az nem kifejezés. Nem tudom, hogy bele vagy ruhájára került több a folyadékokból.

- Naaa…. keeeedves. – amint behajtotta Alysha az ajtót Harry újraébredt, s megragadva derekamat ölébe rántott.

- Harry… nem. – ráztam a fejemet, s próbáltam ésszerűen viselkedni. El kellett innen mennünk. Muszáj volt rendbe tenni őt. – Haza kell mennünk.

- Jajjjj Lia… te sosem szórakozol velem egy kicsit sem. – biggyesztette le ajkát morcosan.

- Majd ezt később megbeszéljük, jó? Először jussunk haza. – mondtam neki, s feltápászkodva Ő neki is segítettem hasonlóképpen tenni. Nem volt egy egyszerű feladat.

- Nem akarok haza menni. – rázta a fejét, s birtoklóan kezdett fogni engem.

- De haza akarsz…. haza fogsz. Azt akartad, hogy jöjjek ide és látod… jöttem. Most pedig szépen összeszeded magad és fogunk egy taxit és hazakocsikázunk. – jelentettem ki nemleges választ el nem fogadva.

- Tudod, hogy nem vagyok hajlandó taxiba ülni. – motyogta gúnyosan.

- Hidd el nem érdekel…

Ez volt az első ilyen alkalom. S több is volt belőle. Volt, hogy Ő maga hívott. Volt, hogy éppen hazajutott ugyan, csak a lakásunk alatt lévő bárból nem jutott fel. Volt, hogy konkrétan az egyik pincér tette be az ágyába. A szekrénye pedig konkrétan egy patika volt, a zsebében mindig csörgött valami. Valamiféle önpusztító üzemmódba lépett, de a segítséget nem fogadta el. A saját segítségére lett volna szüksége először. Mindennek ott kellene kezdődnie.

- Harry… nem érted, hogy nem? – válaszoltam neki miközben próbáltam arra koncentrálni hogy befejezzem az éppen készülő darabomat a vásznon.

- Te mondtad, hogy sosem megyünk együtt sehova. – tárta szét karját miközben hangjától zengett a szoba. Míg én próbáltam halkan elintézni a dolgokat, neki ez nem jött össze olyan könnyen. A festő szobám ajtajában állt majdnem köldökig kigombolt inggel, éppenhogy kiszállt a zuhany alól, hajában pedig már ott volt a napszemüveg mikor már most sötét volt odakint.

- Van jónéhány munkám amit be kell fejeznem. – ráztam a fejemet, s feléje sem néztem.

- Naaaaa… - próbálta máshonnan megközelíteni a dolgokat, s hízelegve sétált mögém csúsztatva karjaim alatt át sajátját.

- Harry… nem. – sepertem le kezeit magamról.

- Ne legyél már ilyen. – folytatta elképzelését.

- Mégis milyen? – bukott ki belőlem. – Már konkrétan arra sem veszed a fáradtságot, hogy eltitkold mások elől. Jézus Harry… úgy zabálod azokat a bogyókat, mintha cukorkák lennének. Konkrétan szerintem vodkával mosol fogat! – temettem tenyerembe arcomat, s kimásztam érintése alól, mert egyszerűen most nem bírtam elviselni.

- Megszólalt Miss Tökéletes!- nevetett fel kínjában.

- Nem… nem vagyok tökéletes. – ráztam a fejemet, s álltam eléje. – Ellenben veled ellentétben én meghallom azt, ha mások beszélnek hozzám és segíteni akarnak. – rántottam vállat előtte gúnyosan. Kezdett elegem lenni. Nem volt jó napom, erre pedig ő még tetőzte a helyzetet.

- Nekem nem kell segítség. Jól vagyok!- mosolygott kínos ördögi mosolyával.

- Hát persze… csak magadra kellene nézned… - szaladt ki a számon.

- Magamra kellene néznem? – csapott vissza rögtön saját szavaimmal. – Mi lenne ha te is magadra néznél egy kicsit? Egész nap itt ülsz ezelőtt a kurva vászon előtt… többet érsz ahhoz a retkes palettához mint a barátodhoz. – mondta, s felvette a palettámat, s már szemem előtt lepörgött hogy mit akar csinálni, s csak reménykedni tudtam, hogy nem meri megtenni… no de kit áltattam?

- Meg ne merd! – visszafojtott lélegzettel néztem mozdulatait, amik oly gyorsak lettek hogy szinte fel sem tudtam fogni. A palettámat, s annak tartalmát egy az egyben beletrancsírozta a több napos művembe, ezzel teljes mértékben tönkretéve azt… s még a szeme sem rebbent. Farkasszemet nézve velem láttam a szemében a csillogást, hogy Ő mindezt élvezte is.

- Bocs. – ejtette ki a kezéből a palettát, majd gond nélkül sétált el mellettem mindenféle megbánás érzése nélkül. – Nem hiszem hogy ma hazaesek…

- Azt csinálsz amit akarsz… - gondoltam magamban, de kimondani nem tudtam már. Dühös voltam, eszméletlen dühös.

Végül kikeltem az ágyból, s hagytam hogy a lábaim irányítsanak engem… ekkor már nem gondolkoztam. Abban a pillanatban, hogy kikeltem az ágyból végleg döntésre jutottam. Tudtam, hogy mit kell tennem, s valószínűleg mindigis tudtam. El kell mennem innen. Kinyitva szekrényemet elhúztam belőle bőröndömet, s célzott mozdulatokkal pakoltam bele a lehető legtöbb fontos dolgomat. Gyorsan cselekedtem, nem akartam hogy esélyem legyen arra hogy meggondoljam magamat. Nem volt szabad. Ennek itt, s most kellett véget vetni.

Hajnali kettő volt mikor utoljára átléptem a küszöbét lakásának, talán néhány napig észre sem vette, hogy eljöttem onnan. Egyetlen egy üzenetet hagytam neki, az egykori festőszobámban, s mellette egy általam festett képet:

It ain’t me