Sziasztok! Kezdhetjük is a hetet egy új írással, ami egy korábbi dolognak a folytatása, ami a Miért ne? alapon íródott meg. Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Dorka
Előzmény? Mesterhármas
Szavak száma? 2791
- Ez így... egészen békés látvány. - kukkantottam be a gyerekszobába, ahol kivételesen mind a négy csöppség egy helyen aludt, s míg az ikrek a földön összeeszkábált kis sátrukban, addig legkisebb hercegnő az a kiságyában.
- És... csendes. - puszilt a fülem mögé Sebastian, majd egyik kezét derekam köré fonta, miközben a másikkal arcom felé irányította a kávét, aminek szimplán már csak illatától felállt a szőr a karomon.
- Köszönöm. - hajoltam hátra hozzá, s adtam borostás arcára egy puszit. - Szerintem... tartsuk meg ezt a helyzetet addig... - mutattam a felettébb csendes bagázsra. - … amíg csak leh... - s ekkor a csengő hangja járta be a ház falait. Mindketten megfagytunk.
- Majdnem. - suttogta a fülembe, látva hogy éppen csak hogy megmozdultak a gyerekek, majd a lehető legóvatosabban húzta be rájuk újfent az ajtót. - Ezt megúsztuk. - ismerte el, mire megveregetve a vállát indultam el a bejárati ajtó felé, hisz a vendéget csak be kellett engedni, nem?
- Chris... szerencséd van, hogy értékes tagja vagy családunknak... mert ha nem így lett volna, s felkeltetted volna a kis szörnyeket... egyszerre négyet kaptál volna a nyakadba. - nyitottam ajtót neki, s köszönés nélkül kapta tőlem a kis szentbeszédemet.
- Még nem kapta meg a reggeli koffein adagját... ilyenkor mindig ilyen morcos. - tette hozzá Sebastian incselkedve köszöntve barátját egy kézfogással, mire én csak homlokomat ráncolva mértem végig ezt a két férfit. Hihetetlenek voltak. Nekik miért sikerül minden esetben az, hogy akár 10 perccel ébredés után is úgy néznek ki, mint akik éppen leléptek a kifutóról, én pedig.. Én pedig... a valóság az, hogy én is éreztem magam egy kifutón, csak éppen egy repülő kifutóján, úgy hogy rajtam átmenve száll fel az adott gép.
- Ugye ez reggeli? - csillant fel a szemem, meglátva Chris kezében a nagy csomagot, amit azonnal el is vettem tőle. - Gyere be nyugodtan... ne az ajtóban ácsorogjunk! -böktem fejemmel a konyha felé, majd mikor Sebastian éppen nyúlt volna a kezemben lévő csomag felé, kezét azonnal ellöktem tőle. - Ilyenkor mindig ilyen morcos. - utánoztam az előadásmódját néhány pillanatról ezelőttről. - Te meg éhes leszel... okés? - vigyorogtam rá bájosan.
- Ezek a nők... - játszotta Miss Drámát, majd a konyhasziget vendég oldalán foglaltatott helyet Chrisszel, míg ő mellé settenkedett a túloldalon.- Kávét? - tette fel a kérdést jó házigazdaként.
- Már egyen túlvagyok... - köszönte meg Chris.
- 4 örökmozgó pihen békésen a szobában... gondold át ezt még egyszer. - fordultam feléje 3 tányért tartva a kezemben. Csak megkegyelmezek a kis sunyi férjemnek, s talán nem halatom éhen a nagy napján.
- Akkor talán vénásan kérném... - nyújtotta felém két karját kifordítva mutatva szépen kidolgozott karjait.
- Helyes válasz! - bólintott Sebastian, s így nyújtotta felé a számára kikészített bögrét.
- Szóval... mi is a mai haditerv? - tette fel a Chris a legfontosabb kérdést... s h mi is volt az? Nézzük csak...
Sebastian második terhességem ideje alatt kezdett bele egy projektbe, ami habár kezdetben csak hobbiként volt számon tartva nála, végül egészen a szenvedélyévé vált. Egy mesefilmen dolgozott már egy ideje, a lehető legcsodálatosabb történetet írta meg hozzá, mit a mesevilág a 21. Században láthatott. Igen, ő írta a történetet, s részben ő is rendezte, s ismerve a megfelelő embereket, némi itthoni, s baráti bíztatás hatására elindította a gépezet motorját, amiről talán álmodni sem mert volna, hogy ezzé az egésszé fog alakulni. Ma volt a film new yorki premierje, aminek tiszteletére az elmúlt 3 és fél év után a gyerekekkel együtt jelenünk meg a nyilvánosság előtt a vörös szőnyegen... ami amúgy kék lesz, de ez részlet kérdés. Ez volt az első, s bizonyos ideig az utolsó alkalom, hogy ez meg fog történni, hisz a gyerekeink nem maguk választották a kamera előtti életet, s míg elég nagyok nem lesznek ahhoz, hogy majd döntsenek magukról, addig mi óvjuk őket. De Sebastian megérdemelte ezt, tényleg. Csodálatos munkát végzett, szavakkal nem lehetne kifejezni mennyire büszke voltam rá. S nem csak én... a barátai, a családja... s amennyire megértették még a kicsik is.
- Georgeta is érkezik nemsokára... - néztem a falon lévő órára, emlékezve, hogy nemsokára fog leszállni Sebastian anyukájának gépe, visszarepültetve a nagymamát így a nyaralásáról. - … készülj fel, mert ez a ház egy átjáró házzá fog alakulni! - jegyeztem meg mosolyogva Chrisnek, majd beleharaptam a croissantba, s élveztem a pillanatnyi nyugalmat, s a viszonylag intim reggelit még azelőtt, hogy megtelne a ház emberekkel.
- Talán 4 évvel ezelőtt volt az utolsó pillanat, amikor ez a ház megélt egy nyugodt pillanatot... - hallottunk meg egy ismerős hangot felcsendülni az ajtó felől.
- Mackie... - lepődtem meg, ahogy tette ezt Sebastian is. - … te meg... ohhh... hello! - köszöntöttem, s fogadtam el ölelését mikor mellém sétált.
- Gondoltam beengedem magam, ha már nyitva volt az ajtó! - mondta köszöntve engem egy puszival, majd Sebastianéket is egy-egy kézfogással.
- Nem úgy volt, hogy forgatsz és... - gondolkozott Sebastian, miközben helyet kínált neki reggeliző társaságunk körében.
- Azt hiszed kihagynám ezt az egészet? Szó sem lehetett róla. - rázta meg a fejét, s ő gond nélkül fogadta el a feléje nyújtott kávét. - Megmozgatva egy két szálat... lám itt vagyok. - tárta szét karját. - S úgy látom.... nem csak én érkeztem most... - mutatott a szobák felé, ahonnan egy a reggeli kómától még éppen botladozó Jadie vonszolta fáradt végtagjait felénk. Ő volt a rangidős kislányunk.
- Papppiiiii....- ásította el magát miközben kétlem, hogy ellátott volna az orrán túlig, ellenben a kis unikornis plüssét nyilván ez idáig sem engedte el.
- Szép jó reggelt hercegnő!- ment érte Sebastian, s kapta is rögtön az ölébe őt. - A többiek? - érdeklődött kedvesen Jadietől, aki szerintem még tényleg nem tudta eldönteni, hogy ébren van-e vagy sem.
- Már készülnek... ünnepelni téged. - motyogta, s hüvelykujját szájába kapva hajtotta fejét vissza egy kis pihenésre.
- Hogy micsoda? - kérdeztem vissza, de választ mivel Jadietől nem kaphattam, lenyelve az éppen számban lévő utolsó falatot indultam meg egészen futólépésben a gyerekszoba felé... s ami alig egy fél órája rend, s béke volt az most inkább volt egy kisebb káosz.
- Mamiiiii... - vette észre Leo először érkezésemet. - … segítünk nekeeeedd... - mondta mikor éppen Elliet próbálták testvérével kiszedni a kiságyból... konkrétan játékaikból, s párnákból egy igazi emelvényt építettek ahhoz, hogy Ellie kikerüljön a kiságyból.
- Hékááás, hééékás, hékááss... - ráztam a fejemet, majd a sírás megindulása előtt kaptam ölbe a kisasszonyt, aki a kezdeti kacarászása után kevésbé értékelte a fiúk mentőötletét. - … tudjátok, hogy ezt nem szabad... ugye? - ráztam a fejemet miközben ők inkább seggre vágták magukat a ruhák halmában, amit valószínűleg az elmúlt 10 percben sikerült kiüríteniük a szekrényükből.
- Mammiii... ne legyél szomorú... csak fel akartunk öltözni. - mászott a lábamhoz Oliver hatalmas pilláival bájosan pislogva felém.
- Én már tudom, hogy mit veszek fel. - hallottam meg Jadie hangját az ajtóból miközben ott pihent Sebastian karjában.
- Hát azt rögtön gondoltam... - nevettem el magamat. Jadie a díva volt a gyerekek között, már mostanra olyan kifejlett akarattal, hogy igazán lenyűgöző volt néha még csak távolból figyelni is azt, hogy közel 4 évesen milyen kis főnök tudott lenni.
- No és ezt a kupit ki fogja elpakolni... hmm? - kérdeztem a kis bűntény elkövetőit miközben az ablakhoz sétálva elhúztam a függönyt engedve némi fényt be hozzájuk.
- Hívjuk segítségül Amerika Kapitányt.... - jutott eszébe az egyik zsiványnak, s már mászott is a Kapitány figurájáért, mire Chris is megjelent az ajtóban. Tény volt, hogy a gyerekek Marvel imádattal a vérükben születtek, s semmiféle befolyás nélkül lettek legalább akkora szerelmesei a történeteknek, mint az apjuk.
- Úgy hallottam valaki engem szólított. - szólalt meg Chris, s ekkor a gyerekek is észrevették őt.
- Chrissssss báááácsiiii... - elejtve a figurát rohantak a fiúk az említett személyhez, aki gond nélkül kapta fel őket egyszerre egy-egy karjára ültetve őket.
- S nekem nem is örül senki? - szomorkodott lebiggyesztett ajkakkal Anthony, mire Ellie a kezemben alig volt hajlandó megnyugodni, hiszen Mackie nagybácsi felé ágaskodtak a kezei. Örömmel nyújtottam át neki őt.
- Na azért, kisasszony. - puszilta meg arcát, mire én csak elképedve néztem a három egymás mellett álló férfit, összesen 4 gyerekkel a kezükben. Ez megért egy misét... s egy fotót is.
- Képzeljétek el... egy küldetéssel jöttünk hozzátok. - kezdett bele meséjébe Chris, s nem volt meglepő, hogy a fiúk azonnal szavain csüngtek... Mr. Evans igenis értett a gyerekek nyelvén, s amit még saját picúrjain nem tudott gyakorolni, azt nálunk megtehette.... bőven volt hallgatósága.
- Remélem az a küldetés egy reggelit magában foglal! - nevettem el magamat, már s már nyitottam is egy kis ablakot, hogy legalább szellőzzön a hely, míg összerámolok az ikerkatasztrófa után.
- No de még milyen reggelit... szuperhős fajtát! - válaszolt Anthony, mire egy kissé megkönnyebbülő bólintással köszöntem meg azt, hogy besegítenek a reggelünkbe. Szükségünk volt rá... elég mozgalmas napnak néztünk elébe, de ezt jól tudták ők is.
Az, hogy két 3 és fél éves gyerek, milyen gyorsan, s milyen sok mindent ki tud rámolni az általuk elérhető szekrényekből... azt a fiaimon keresztül kellett volna példáztatni a leendő szülők előtt. Igazi gyöngyszemek voltak ezek a rosszcsontok, éppen csak akkor nem voltak elemükben, mikor aludtak vagy éppen nyűgösek voltak, mert fájt valamilyük... jah, de... akkor is tudtak ám alkotni, csak akkor ténylegesen rossz volt mindenkinek, de legfőbbképp nekik.
- Azt hiszem... Mackieék ellesznek egy ideig. - csatlakozott hozzám Sebastian éppen mikor már összehajtogattam a gyerekruhákat, s csak éppen be kellett őket pakolni a helyükre.
- Azt mondod Vanilla Ice? - pillantottam feléje egy érdekes néven szólítva őt, hiszen eszembe jutott, hogy Anthony mivel is szokta őt szívatni. - Vagy hívjalak esetleg Sexy Seabassnek? - emelkedtem vele egy szintbe, s szemrebbenés nélkül mosolyogtam arcába, majd kacsintva egyet helyeztem el a szekrénybe a ruhát, s egy puszit nyomtam ajkára, de amint eltávolodtam volna tőle ő ezt nem engedte.
- 20 percen belül két telefonos interjúd is lesz. - emlékeztettem arra, hogy habár a premierig kamera előtt nem jelenik meg, telefonon több helyre is bejelentkezik.
- És? - kérdezte végig simítva oldalamat egyetlen egy ujjával. - Csak a hangomat fogják hallani... látni nem fognak semmit. - rázta a fejét zsiványul, s egyszerűen nem hittem el, hogy képes így viselkedni... mint egy örök tinédzser.
- Hmmm... - forgattam a szemeimet mellkasát megveregetve.
- Tudod, hogy mennyire izgulós a férjed... - játszotta a kis ma született bárányt.
- Azt tudom, hogy mekkora lókötő... - lábujjhegyre állva adtam neki egy csókot, majd gond nélkül sétáltam ki a karjaiból hagyva ott őt egyedül a saját gondolatai, vágyai emésztésében. - … amúgy... éppen zuhanyozni készülök. - hajoltam vissza sejtelmesen az ajtófélfához, éppen csak annyira, hogy arcomat megpillanthassa újfent, s mire megtettem a következő lépésemet, ő már a nyomomban is volt. - Én is így gondoltam. - motyogtam magamban, amikor épp a fenekemre csapva jelezte, hogy szorosan itt van mögöttem.... ekkor elkapva a kezét még egy jó ideig nem engedtem el azt.
- Milyen érzés az, hogy egy ilyen szenvedély alkotásodat végre a közönség elé tárhatod? - hallottam az interjúvoló nő hangját a vonal túlsó oldaláról miközben a gardróbunkból ki-be sétálva pakoltam elő a tökéletes szereléseket, amiket már hetekkel ezelőtt meg voltak álmodva. Sebastian az ágyon feküdve, engem bámulva adott éppen interjút. Végül is igaza volt abban, amit nem látnak az nem fáj nekik... s ez a látvány amúgy sem fájna senkinek, tette még ezt úgy hozzá később.
- Igazából egészen nehéz szavakba foglalni ezt... - gondolkozott, majd megrázta a fejét, s távolabbra mutatva jelezte, hogy melyik cipőm tetszik neki jobban. Elmosolyodva értettem vele egyet.
- Olyan, mintha ő lenne ötödik gyereked... nem? - állapította meg az rádiós lány.
- Valahogy úgy... - ismerte el Sebastian. - … de ezt a két év folyamatos terhességet... nem biztos, hogy értékelte volna a feleségem. - nevette el magát, s úgy túrt a még kissé vizes hajába. Magamban felnevetve el kellett ismernem, hogy igaza volt. Bármennyire is szerettem a gyermekeimet, jobban mint az életemet, a világmindenséget egy ideig nem akartam terhes lenni újra. Kétszer kilenc hónap is sok, no de egyben egy jó 24 hónap... nem biztos, hogy túlélném.
- Ebben egyet kell vele értenem... - mondta a lány. Szóval anyuka volt ő is. - … köszönjük, hogy időt szántál ránk Sebastian ebben a mozgalmas napodban, remélem találkozunk a premieren a délután folyamán! - köszönt el a lány. - Mindenki... ez itt Sebastian Stan utolsó interjúja a vörös szőnyeges premier előtt...
- A kocsi 3ra jön... Charlie tudtommal mindjárt érkezik, s az ebédet is mindjárt hozzák... előbbivel még egyeztetnünk kell az after partyval kapcsolatban, de mivel az éjjel emaileztem vele, úgy hiszem minden rendben lesz. - sétálgattam egy szál fehérneműben Sebastian előtt, figyelmemet csakis a telefonom képernyőjének szentelve. Mese révén az afterparty, s minden ünneplés gyerekbarát volt, főleg mert a gyerekeink is ott voltak velünk, s mert a többi közreműködő gyerekei is vendégek között voltak.
- Hova lennék én nélküled? - kérdezte ő miközben legördült az ágyról, s felém nyújtotta selyem köpenyemet... az indulásig ez volt az outfitem.
- Ácsi... ácsi... - ráztam meg a fejemet, s úgy fordultam feléje. - … most ne engem csodálj kedves, hanem magadat. Ez a te napod... rád vagyunk büszkék, a te munkádra... - kaptam el állát, s úgy húztam magam felé.
- De mi van ha... - kezdett bele, de én félbeszakítottam.
- Majd csodálod máskor a szépséges feleségedet... - nevettem ajkaira. - … de most mutatni akarok valamit... - ragadtam meg a kezét, s miután önkéntes segítségével megkötöttem magamon a köpenyemet indultam meg kifele egy másik szobába.
- Mégis mit? - kíváncsiskodott.
- Csakhogy tudd nem Jadie az egyedüli, akinek konkrét elképzelése van arról, hogy mit fog viselni ma... - válaszoltam neki, majd belépve a vendégszobába előtte is feltártam a kis "meglepetésemet".
- Édes Istenem... - kapott a szájához, ahogy felismerte a kis mini outfitteket, amik az övének a pontos másai. - … ez... - fordult felém, majd a ruhák felé vissza.
- Oliver a minap azt súgta nekem, hogy ő is olyan akar lenni, mint a Papi... olyan erős... olyan helyes! - magyaráztam a dolgot, s úgy vettem fel az egyik kis outfittet. - Őszintén örülök, hogy valódi követendő példát láthatnak maguk előtt nap, mint nap... a legjobb apuka vagy a gyerekeink számára, a legjobb.
- Az anyukából is kijutott nekik a legjobb...
- Jadie... persze... ha hazaérünk... holnap... a nagymama majd tovább tanít majd téged zongorázni. - válaszoltam kislányomnak, akinek az egész kocsiút alatt a zongora volt a fő beszédtémája.
- De előbb engem. - jelentette ki Leo egyértelműen.
- Mini Stan... hidd el... nem éri meg a család lányaival ellenkezni. - hajolt Leohoz közelebb Sebastian megigazítva őt ülésében. Elmosolyodtam.
- Szóval nemsokára megérkezünk a helyszínre... ki emlékszik, hogyan is kell viselkedni? - néztem a három kis banditára, miközben örömmel konstatáltam, hogy a legkisebbik testvér, Ellie jelen pillanatban igazán jól elvan a babájával... vagyis legalábbis annak a kezével, amit előszeretettel rágcsál.
- Na de mammmiiiiii... - forgatta a szemét Jadie, mire igen meglepődve Sebastian felé néztem.
- Seb... láttad ezt? Ez a kisasszony a szemét forgatta rám. - ráztam a fejem elképedésemben.
- Fogalmam sincs kitől tanulhatta... - dőlt hátra csintalan mosolyával.
- Nem szaladgálhatunk össze-vissza... csak egy kicsit. - mondta Leo.
- Idegen bácsival, nénivel nem beszélünk... - tette hozzá Oliver. Okosak voltak ők, ez nem kétség.
- Jadie? - néztem a középen ülő dívára.
- Nem hagyunk el titeket... s nem veszekszünk. - húzta fel az orrát, mintha rendesen meg lett volna sértve mert nem harcolhat a tesóival.
- Mert ha úgy tesztek, ahogy a Mami kért... egy igazán nagy meglepetés vár majd rátok utána... - mondta Sebastian, mire én is furán néztem rá, nem csak a gyerekek ugyanis semmiféle meglepetésről nem tudtam.
- Hmmmm? - ennyi volt mindössze a kérdésem.
- Repülővel megyünk kirándulni... de psssszttt! - tette szája elé ujját, majd zakójának belsejéből kivett egy kis képet, amin mi voltunk... a Bahamákon, ahol összeismerkedtünk... évekkel ezelőtt... egy érdekes verekedés kapcsán.
- Neked elment az eszed! -mosolyodtam el.
- Mégis hozzám jöttél... - tárta szét a karját, s úgy hajolt egy pusziért, aminek láttán a gyerekek takarták szemüket, vagy éppen egymásét... s még időben váltottuk ezt a csókot, mert ezzel meg is érkeztünk a helyszínre.
- Showtime! - ordította el magát Jadie, mire Sebastiannel, no de még az elől ülő Georgetaval is egyszerre nevettük el magunkat.
- Bizony showtime...
S hogy a Stan fiókák hogyan viselkedtek a vörös szőnyegen? Talán mintha oda születtek volna, azon kívül hogy saját játszóterükké tették az egészet, félbeszakítottak egy-egy interjút, mert úgy gondolták, hogy az apukájuknak most kell megölelgetnie őket vagy éppen az szőnyeg mögött feszülő díszfalat otthonról hozott filctollukkal nem kezdték kipingálni sajátosan. Egyáltalán hova rejtették a filcet, s nekünk hogyhogy nem tűnt fel? Kreativitásuk legyőzhetetlen volt. De mi volt még legyőzhetetlen? A szeretet, amit irántuk éreztünk. Soha semmi nem lesz olyan erős kötelék, ami a közöttünk lévőt felülmúlhatná. Soha. Semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése