Sziasztok! Így vasárnap estére hoztam nektek egy kis
olvasnivalót, ami csak úgy hirtelenjében született meg, mármint igen időbe
tellett a megírása, de egyszerűen annyira megragadt a fejemben az alapja,
amikor olvastam tumblrön (mert a legalapabb információ benne igaz), hogy tudtam
egyszer írnom kell vele, s én írtam is vele... most! Remélem tetszeni fog! Jó
olvasást! Csudajó új hetet Mindenkinek! Puszilok Mindenkit, Dorka
Szavak száma? 3564
Egyetlen egy dolog, amit ma terveztem tenni miután
pizsamában - nem, nem nagyon voltam hajlandó felöltözni -, és közel egy
Szibériába készülő egyéb ruharétegben lementem ételért a szemközti pékségbe,
hogy az egész napra elegendő fánkjaim társaságában elnyúlva az ágyunkban,
megannyi puha párna és takaró között valami filmet nézzek és meg nem mozduljak.
Tényleg ez volt a vágyam, miután a tegnapi nap folyamán az utolsó vizsgámat is
letudtam erre a félévre, s mivel a barátom Sebastian éppen egy fotózáson volt, én
pedig egyedül voltam ez tűnt a legészszerűbb döntésnek, meg amúgy is… úgy
gondoltam, hogy ezt megérdemlem. Fáradt, s kimerült voltam, s habár
legszívesebben Vele összebújva tettem volna mindezt, saját magam társaságával
kellett beérnem. Mondjuk azon is csodálkoztam, hogy a tetőtől talpig beöltözött
Michelin-baba alakom egyáltalán leért az utcára ugyanis éppen csak a szemem
látszódott volna ki a ruhák alól, de azt is eltakarta a napszemüveg, no meg a
majdnem teljes arcomba belehúzott sapka és kabát kapucni, amit nem mellesleg
Sebastiantől kértem kölcsön hisz az én téli kabátom valahol még nagyon el volt
pakolva, az övé pedig nyilvánvalóan kecsegtetőbb volt. A szerelésemben pontosan
úgy néztem ki, mint egy hajléktalan, aki a létező összes hacukáját magára rántotta,
de mikor megláttam az ablakon belülről, hogy szakad a hó szó sem lehetett
arról, hogy bármit is engedjek érzékelni a testemnek a hidegből.
- Köszönöm. – a visszajárót engedve megtartani az újságosnak
hónom alá csaptam az újságkötegemet a lehető leggyorsabban próbáltam
visszajutni a lakásunkba. Éppen mikor jöttem kifele a pékségből vettem észre,
hogy a mai napon jelent meg Sebastian New York Times-os cikke, s nyilvánvaló
volt, hogy vettem belőle egyet... vagy kettőt. Na jó, ötöt, de ki számolja? Végül
is egy büszke barátnő így is támogathatja kedvesét, hogy egy kisebb ipari
mennyiséget felvásárol egy-egy megjelent cikkéből. Meg amúgy is, a New York
Timesról volt szó az Isten szerelmére, az azért nem kis dolog.
„Nézd mit szereztem!” – küldtem el neki egy gyorsan lőtt
képet vigyorgó fejemről, s a félig az elé húzott újságról. Tudtam, hogy egész
nap fotózáson volt, így nem igazán akartam zavarni, de tudtam egy szünetben
egyszer majd csak látni fogja ezt a képet, s talán mosolyt csal az arcára.
„Igen… kölcsönadom a kabátomat” – jött azonnal vissza az
üzenet, mire felkacagtam. Megragadta a kép lényegét… mint mindig.
„Nem kérdeztem.” – pötyögtem vissza neki automatikusan
hosszú csatolva egy nyelvkinyújtós matricát.
„Vettem észre.” – válaszolt, majd folytatta is: „Hagytál
másnak is példányt az újságosnál?”
„Csak egyet vettem.” – füllentettem egy aprót… ezzel
mindketten tisztában voltunk.
„Aham… persze. Ismerlek. Hazaérek és ezzel lesz kiplakátolva
a szoba?” – direkt incselkedett velem, de én nagyon jól szórakoztam ezen.
„Azt csak hiszed.” – nyilvánvalóan partnere voltam az emberi
hülyeségben.
„Szóval az egész lakás ki lesz plakátozva?” – mielőtt
írhattam volna neki valami ütőset, addigra ő már ezt küldte nekem.
„Az egész lakásra a Tom Holland tapétát gondoltam.” – dobtam
le az ágyra a Tom Hollandos címlapos újságot is a New York Timesokkal együtt,
amikor a meleg teámmal és a reggelimmel/ebédemmel/vacsorámmal karöltve beértem
a szobába. Kivívta magának ezt a választ.
„Áruló.” – talán ennél gyorsabban még sosem reagált
üzenetemre, de tudtam, hogy valószínűleg a többieket meglepve telefonjába
merülve mosolyog annak képernyőjére.
„Te amúgy is dolgozol, nem?” – tettem fel neki a tökéletes
kérdést.
„Áruló.” – az áldurcázásban verhetetlen volt, pontosan, mint
egy 5 éves, így hát kitartott véleménye mellett.
„Biztos vagy te benne?” – ekkor már az ágyban ültem a
legkényelmesebb pozíciómban úgy, hogy neki egy igazán sokat sejtető képet
küldtem… meglehet egy kicsikét lecsúszott a felső rólam, s meglehet, hogy
felsőtestemet meg úgy egész mindenemet csakis a New York Times takarta, az Ő
képével. Meglehet.
„Jeles marketing…” – válaszolt, s ajkamba harapva
bazsalyogtam a képernyőre. – „… szeretnék előfizetője lenni az… "újságnak".”
„Talán lehet róla szó… talán.”
„Amúgy… ez legalább 5 példány volt.” – visszaugorva egy
előző kérdésére saját magának válaszolta meg azt, hiszen nem bírta megállni,
hogy máshogy tegyen. Meg is lepődtem volna, ha csendben maradt volna.
„Nem legalább 5… ez pontosan 5.” – bizonyítéka is volt már
tettemről, de nyilvánvalóan nem szégyelltem magam. – „Ne tudd meg egy
példánnyal mit tudnék kezdeni…” – jegyeztem meg sejtelmesen.
„Dolgozok!!!” – s tudom, hogy azok a felkiáltójelek milyen
okból voltak ott… nagyon is jól tudtam.
„Veszem észre.”
A Netflix birtokolja az életemet, egy enyhe kifejezés volt.
Elnyúlva kényelmesen az ágy közepén gépemet tartójára téve, egész nap ki sem
mozdultam onnan. Na jó mosdóra igen, meg max étel/utal armadámat újra tölteni,
de mindössze ennyiről volt szó, s nagyon mást az estére sem terveztem…
legalábbis így voltam ezzel, amíg a New York Timesos interjúját el nem
olvastam, amiben volt egy olyan apró információ, amiről még én magam sem
tudtam. Teljesen le voltam döbbenve, konkrétan legalább ötször visszaolvastam
azt az egy sort, amiben az alábbi információ állt Sebastian saját szavaival
kifejezve: „Még sosem próbáltam a jégkorcsolyát”.
Hogy az Istenbe sikerült neki még az év elején úgy
leforgatnia egy a korcsolyázós filmek Nagymenőjének említett filmet, hogy
egyszer sem állt jégre? S ha ezen a megdöbbentő alapinformáción túlléptünk,
akkor belegondolhatunk abba, hogy hogyan is tudott a világon úgy eltölteni 35
évet, főleg New Yorkban, hogy még nem vett korcsolyát azokra a csodálatos
lábakra? Hiszen itt a városban, így télen ez már szinte kötelező program volt
felkeresni legalább egyet a megannyi fantasztikus szabadtéri korcsolyapálya
közül. Imádta ezt az időszakot, imádta a várost, s igenis hihetetlennek tűnt
számomra az, hogy még sosem lépett jégre, hisz még Bambinak is sikerült, akkor
neki miért ne menne?
„Paul… a segítségedre van szükségem.” – írtam üzenetet Seb
jó barátjának, akiről jól tudtam, hogy a városban tartózkodik most.
„Mondjad kisasszony, miben lehetek a szolgálatodra?” – az
ilyen barátokat szerettem igazán, akiket, ha kerestem azonnal válaszoltak, vagy
legalábbis egyszerűen el lehetett őket érni, mert persze létezett az a
kategória is, akiket kb. az életben sosem lehetett utolérni. Kérdésére pedig a
cikkből kifényképezett Sebastian idézettel válaszoltam. „Gondolom ő neki nem
szabad tudnia erről?”
„Jól gondolod.” – feleltem, s nem is olyan sokkal
üzenetváltásunk után Paul már kisegítve engem egy kicsit, belépett a lakásunkba
kezében kettő pár tökéletes korcsolyával. Benne valahogy jobban bíztam ilyen
dolog megvásárlásánál, mint magamban.
- Komolyan nem tudtál róla? – kérdezte kíváncsian, mikor
ugyan indulnia kellett, mert dolga volt, de én kezébe nyomtam egy bögre forró
teát a kis hordozható tartójában.
- Nem. – ráztam a fejemet teljes elképedésemben.
- Senki… érted senki nem tudta rávenni, hogy feljöjjön a
jégre. Még Margot sem… pedig elhiheted ő azért elég meggyőző tud lenni. –
mosolyodott el zsiványan.
- Szerintem ő bármit kérhetne tőlem, megtenném neki. –
nagyot kacagva vetettem hátra fejemet. – Konkrétan szerintem hozzá mennék, ha
azt szeretné. – dőltem az ajtónak miután kinyitottam azt.
- Otthagynád Sebet érte? – kérdezte zsiványan.
- Margot Robbie egy istennő… te jó ég. Érte bármit! -
mosolyogtam ártatlanul.
- Na jó… nekem tényleg mennem kell, de ígérd meg, hogy beszámolsz
erről az akciódról… kíváncsi vagyok sikerülni fog-e! – s hátrafelé lépkedve
közelítette meg folyosónkon a liftet.
- Hidd el… nem lesz más választása…
Jól tudtam, hogy mikor fog hazaérkezni, szinte számoltam
vissza a perceket az ajtó nyílásáig. Ő gyanítom azt hitte, hogy én bealudtam a
nagy semmittevés okozta kimerültségben… legalábbis engedtem neki, hogy ezt
gondolja, de a valóság egy kicsit más volt. Miután Paul leszállította nekem az
árut én már nem igazán kerültem vissza az ágyba, sokkal inkább áttelepedve a
nappalinkba egészen karácsonyi hangulatba rázva magamat táncolgattam a lehető
legnyálasabb karácsonyi válogatásra, s ott is elsősorban Justin Bieber
karácsonyi lemezére. Nem, nem szégyelltem azt, hogy mit hallgatok. Ami tetszik
az tetszik és kész. Még a télhez is megjött a kedvem, pedig reggel még tudomást
sem akartam róla venni, s késő délutánra még a saját vastag téli ruháimat is
előkotortam a szekrények aljából. Nagyon felvillanyozódtam az elképzelésemtől
miszerint, ha a fene fenét eszik is ma Sebastiant a jégre fogom vinni, s ebbe
neki igen kevés beleszólása lesz. Tényleg ilyen elhatározott voltam a fejemben,
s nem csak ott.
Besötétedett mikor már nyitotta a bejárati ajtót, s egészen
halkan próbált bekerülni a lakás belsejébe, még villanyt sem kapcsolt… helyette
megtettem én, a konyhában.
- Azt hittem alszol. – jegyezte meg mikor felém fordult.
Lehet a hirtelen villanykapcsolás kicsit megijesztette… na jó tényleg para volt
egy kicsit.
- Nem egészen. – ráztam a fejemet zsiványan mosolyogva, majd
úgy segítettem én is szépen lassan bezárni a kettőnk közé ékelődött távolságot.
- Hát szia! – kapta el ajkaimat mikor már megfelelő
távolságban voltunk.
- Szia! – pislogtam felé ártatlanul, s úgy karoltam át őt.
Kidolgozott felsőtestét magamhoz ölelni olyan volt, mintha egy izmos medvéhez
bújtam volna. – Milyen volt a fotózás? – érdeklődtem kíváncsian.
- Szokásos, kellemes. – jegyezte meg, s láttam szemében,
hogy elég érdekesen kémlelte úgy egész lényemet, főleg fejemet, ugyanis bent, a
fűtött lakásban rajtam egy vastag, kötött sapka volt. – Akarom tudni, hogy
miért van rajtad bent sapka? – pöccintette meg a bojtját a fejemet védő
melegségnek.
- Ohhh… semmiség. – legyintettem, majd lábujjhegyre állva
arcára nyomtam egy puszit. – Csak pakolgattam a téli cuccaimat, ugyanis nem
élhetek mindig a te kabátodban… - grimaszoltam neki miközben az éppen szakadó
havas estére kimutattam az ablakon.
- Ezt te sem gondolod komolyan. – jegyezte meg, s tudta
úgyis lesznek mindig ruhadarabja, amit, ha nem talál igen nagy valószínűséggel
én vettem birtokba… de hát, ha azok kényelmesebbek, mint az enyémek, akkor mit
tegyek?
- Na jó… tényleg nem. – rántottam meg a vállamat angyali
ábrázatom kíséretében.
- Azt hittem ki sem kelsz ma az ágyból… - elevenítette fel
terveimet, amivel ő is tisztában volt, miközben a hűtőhöz sétálva kivett onnan
egy üveg vizet magának.
- Kezdetben tényleg így volt… majd egyszer hirtelen egy
isteni jel azt mondta, hogy tennem kell valamit… így hát… pakolásztam. –
illegtem-billegtem körülötte, mint valami idióta, de nem tulajdonított fura
viselkedésemnek különös jelentést, lehet már megszokta.
- Isteni jel? – dőlt a pultnak és úgy figyelte alakomat maga
előtt. – Netalántán hívő lettél? – ráncolta homlokát meglepődve.
- Hát persze… - nyújtottam ki a nyelvemet. - … na szóval
pakolásztam, pakolásztam a szekrényben és nézd csak mit találtam az egyiknek az
alján. – s arrébb lépkedve egy elrejtett pontról előhúztam két tökéletes
állapotban lévő korcsolyát.
- Szó sem lehet róla. – rázta a fejét még azelőtt, hogy
mondtam volna bármit is.
- De még nem is mondtam semmit. – olyan erősen vigyorogtam
előtte, hogy tudtam ezért még hamarosan kapni fogok, de egyszerűen már több,
mint jól kezdődött az egész.
- Kamu vagy te nő… ezeket nem is találhattad itt, ugyanis
nekem tuti nincs ilyenem. – nézett le mondhatni egészen csúnyán a kezemben lévő
férfi korcsolyaszettre.
- Persze… biztos az enyém ez a férfi korcsolya. – forgattam
a szememet játszva szerepemet.
- Nem lepődnék meg… - vonta maga elé a kezét. - … de most
letehetsz róla nyugodtan, hogy felvegyem azt a lábamra. Fáradt is vagyok…
mindössze annyira vágyom, hogy ágyba bújjunk és valami szörnyen giccses
karácsonyi filmet nézve egymása burkolódzva elaludjunk. – vázolta fel a terveit
az estére.
- Egy kérdésemre válaszolj, kérlek! – sétáltam igen közel
hozzá, a korcsolyáktól meg nem szabadulva.
- Mégis mi lenne az? – kérdezte arcomat kémlelve.
- Hogy az Istenben nem korcsolyáztál még? – bukott ki
belőlem, s konkrétan mondatomat kacagás követte rögtön, hiszen még mindig
abszurd volt számomra ez a tény.
- Szóval megírták ezt a cikkben! – gondolkozott el, s
próbált volna elrugaszkodni a pulttól és indulni útjára, de én tudatosan az
útjába álltam.
- Meg bizony… - bólogattam. - … egyszerűen nem hiszem el,
hogy egy ekkora titkot magadban tudtál tartani ennyi ideig! – ráztam fejemet
értetlenül.
- Ez nem volt titok. – nevette el magát hajába túrva
gyönyörű szép ujjaival.
- Hát előttem az volt. – jegyeztem meg okoskodva. – Hogy
gondoltad, hogy ezt csak úgy megúszhatod? – kérdésem feltevése egészen
parodikusra sikeredett, őszintén Oscar-díjat érdemelt volna ez a beszélgetésünk
szövegkönyve.
- Nem gondolod, hogy kicsit túlreagálod a dolgot? – tette
fel kérdését, s szerintem a kimerültségnek is köszönhetően egyre kellemesebben
kezdett rajtam szórakozni.
- El sem hiszem, hogy hogy létezhetsz te Stan! – tettem le a
mellettem lévő székre a korcsolyákat, de nyilvánvalóan nem tűntem el előle.
- Mint látod… elég egyszerűen. – tárta szét a karját bazsalyogva.
- A korcsolya a hónap lényege, beletartozik az ünnepek
varázsába, egyszerűen legalább egy délután része az időszakban. – próbáltam felépíteni
a logikus beszédemet a pro-korcsolya elv alapján.
- Még szerencse, hogy este van. – mutatott az ablak felé,
nagyon viccesnek találta magát, ezt könnyen megállapíthattam.
- Szörnyű vagy. – forgattam a szememet.
- Hát téged elnézve… nálad nem szörnyűbb. – kulcsolta össze
karjait mellkasán pislogva rám zsivány mosolyával.
- Márpedig nekem most minden vágyam az, hogy korcsolyázni
menjünk. – léptem hozzá már annyira közel, hogy testünk egymáshoz ért.
- Tudod, hogy hol az ajtó… - mutatott a bejárati ajtó felé
bal kezével.
- Te meg… tudod hol a kanapé! – hunyorogtam rá, s sarkon
fordulva elindultam volna a hálónkba, amikoris ő csuklómnál fogva
visszarántott, pontosan magára.
- Azt hiszed meg tudsz zsarolni? – kapta el szabad kezével
államat, miközben másik kezével derekamat fogva tartott magához.
- Sebastian… nem hiszem… tudom! – mondtam magabiztosan
mosolyogva rá, majd teljesen véletlenül kezeim saját útjukra indultak szépen
lassan pólója mentén egészen a nadrágjáig, amin az övet ki sem bontva fogtam
meg azt, amit a vékony anyag rejtett. Jól tudtam, hogy aljas tett volt ez, s
jól tudtam, hogy a pokolban fogok miatta égni, de egyszerűen kb. ez volt az
egyetlen egy plusz dolog, amivel én Margottól eltérően rendelkeztem
Sebastiannel szemben. Én a barátnője voltam, s bevethettem olyan módszereket,
amiket ő nem. S kettő pillanat után miért is hessegettem el az aljas vagyok
elképzelést? Azért mert tudtam, hogy ő is kijátszaná ellenem ezt a Jolly Jokert,
ismertem már annyira.
- Tudod? – ismételte el kijelentésemet kérdésként.
- Tudom! - bólintottam, s a szemkontaktust meg nem szakítva
szabad kezemmel övét is kicsatoltam könnyedén.
- Nem mered… - rázta a fejét, s láttam a szemében, hogy meg
akarta akadályozni tettemet, s rá akart csapni a kezemre, de a kisördög a
vállán azt súghatta neki, hogy meg ne merje tenni azt. Hagyta, hogy megérintsem,
hagyta, hogy hergeljem őt, testét. Bármennyire is akart ellenkezni, nem tett
úgy.
- Mit is mondtál? – kérdeztem tőle közelebb hajolva, ajkaink
már szinte összeértek, szinte. A mézesmadzagot méterekre elhúzom előtte, ha
kell kilométerekre. – Indulunk korcsolyázni? – kérdeztem tőle kedvesen.
- Nem. – s ajkaiba kellett harapnia, csakhogy szét ne essen
kezeim között.
- Jah jó, okés. – s ebben a pillanatban elengedtem őt, s
tudatosan elléptem tőle hagyva őt úgy… kitárulkozva.
- Aljas vagy. – sziszegte utánam szólva.
- Én azt a jelzőt céltudatosra cserélném. – mondtam neki, majd,
mint ahogy mondtam én besétáltam a hálóba, s talán kicsit, de talán nagyon
véletlenül becsaptam annak az ajtaját.
- Kint a Tv-t amúgy is jobban szeretem. – kiáltotta utánam,
elképzelve azt, hogy ez a téma ennyibe volt hagyva, ami amúgy még viccnek is
rossz lett volna.
S egy ideig tényleg nem igazán beszéltünk. Elképzelésem
szerint ő ténylegesen elhelyezkedve a nappaliban készített magának valami
vacsorát, míg én bent „készülődtem” a második felvonáshoz. Tény, hogy erős próbálkozás
volt, de tényleg erősen ott volt a fejemben az, hogy mégpedig ma a lehetetlent
elkövetem és megkorcsolyáztatom Sebet, hiszen egyszerűen ez nem maradhat ki az
életéből, s így én okozhatok majd neki valami elsőt, amiről mindenki tudja,
hogy mindig speciális helyet foglal el az emberfia szívében.
- Az az ember mindjárt meg fog halni. – sétáltam ki a nappaliban
újonnan magamra aggatott szerelésemben.
- Ne spoiler… - jegyezte volna meg, majd… meglátott engem.
Egy teljesen testhez feszülő kis dressben voltam, ami egészen emlékeztethette
őt egy jégkorcsolyázó lány ruhájára, ráadásul volt olyan kivágása a ruhának,
hogy mikor a tükörbe néztem miután magamra öltöttem még magamat is megkívántam.
- Igen? – kérdeztem tőle ártatlanul, majd megállva előtte
meghajoltam egy kicsikét.
- Bocs… de nem látom a Tv-t. – nagy erőfeszítéseket tett
azért, hogy ne a melleimre nézzen, hanem a szemeimbe, majdnem bele is bukott.
- Oh... bocs. – lepődtem meg, majd levágódva mellé lábaimat
az ölébe dobtam. – Azt hittem a szoba a tied. – jegyezte meg felém sem nézve.
- A te sorsod a kanapé… én a sajátomról nem mondtam semmit. –
ráztam a fejemet.
- Fura. – egészen nem odaillően válaszolt, de én ezzel pont
nem foglalkoztam.
- Félretéve a szenvedést… - kezdtem bele nyilván nem
engedve, hogy nézze a filmjét.
- Úgy érted az igen kétségbeesett próbálkozásodat? – nézett rám
oldalra, mire fogtam magamat és igen könnyen és tudatosan az ölébe másztam
meghagyva neki a legszebb kilátást. Magamat.
- Nem látom a Tv-t. – állapította meg, de én nem nagyon
engedtem magam elmozdítani.
- Ne mondd, hogy nem tetszik… - zártam két tenyerem közé arcát
irányítva tekintetét az enyém irányába.
- Ilyet nem állítottam, egyszerűen szörnyen átlátszó
próbálkozás. – jegyezte meg.
- Nem akartam nem átlátszóvá tenni, elhiheted… egyszerűen
csak… szeretném, ha elmennék… ketten… szórakozni! – mondtam neki igazán őszintén.
- Ketten igazán jól tudunk szórakozni itt bent is… ebben
biztos vagyok! – simította meg derekamat tartva engem magán.
- De annyira szívesen húznék újra korcsolyát! Olyan régen
volt már rajtam! S nézd milyen szépen esik a hó… még a hideget is hajlandó
lennék elfogadni! – próbáltam a lehető legaranyosabb oldalamat mutatni feléje.
- Micsoda nagylelkű cselekedet! – vetette hátra fejét.
- Jajjj Sebastian… ne csináld már! Miért nem vagy benne egy
kis mókában? Olyan jó lenne, tényleg! – kérleltem őt kitartóan az érzelmi
paletta minden egyes részét érintve már.
- Mikor elsőnek a jégre léptél eltörted a lábadat! –
jegyezte meg nevetve.
- Ezt meg… honnan tudod? – néztem rá meglepődve.
- Még a húgod mesélte talán tavaly… - gondolkozott el.
- A teljes igazság az volt, hogy nem eltört a lábam, csak
kiment a bokám. – elevenítettem fel az emlékeket.
- Mindjárt jobb! – ismerte el szemét forgatva. – Na látod én
pont ezt szeretném elkerülni. – vallotta be.
- Na jó… ezt a szépséges arcot én is félteném helyedben, ebben
igazat kell adnom neked! – simítottam meg puha borostás arcát.
- Bolond. – rázta a fejét, s tenyerembe mosolygott, majd
puszilt is. – Egyszerűen…
- Egyszerűen? – kérdeztem vissza be nem fejezett mondatára.
- Félek az eséstől… - vallotta be, s tudtam teljesen őszinte
volt velem, a lelkéig láthattam gyönyörű kék szemein keresztül.
- Én elkaplak, ígérem! – bólogattam nevetve, s oldalra
emelve kezeimet befeszítettem izmaimat.
- Valaki spenótot reggelizett? – kacagott velem együtt.
- Nem… fánkot. – nyaltam meg ajkaimat hasamat is megsimogatva.
- No és vacsoráztál már? – emelgette szemöldökét.
- Van esetleg valami ötleted? – kérdeztem és előrébb bukva
kaptam el pólójának nyakát.
- Talán… - simított fenekem alá megemelve egy kicsit. - …
azt hiszem a Rockefeller Center mellett van egy nagyon hangulatos kis kajálda. –
mondta, s amint agyamig eljutott az információ én felsikítottam, nem kifejezetten
halkan.
- Imádlak, imádlak, imádlak! – csókolgattam ajkát, arcát,
homlokát, orrát mindenét, amit értem.
- Csak meg ne gondoljam magam! – jegyezte meg, s mielőtt
válaszoltam volna erre neki ajkait ajkaimmal fedtem el.
- Gyorstárcsázón lesz a mentő száma…- pattantam ki az
öléből.
- Tudod, hogy ez nem vicces! – jegyezte meg szemöldökét
lehetetlen magasságokba.
- Ki mondta, hogy miattad? – tártam szét a karomat
vigyorogva…
- Nézd csak… még élek! – én már a jégen voltam… vele
ellentétben. Az ajtónál állva pihent és próbálta összeszedni az összes erejét,
hogy megmozduljon. Tényleg félt, nem hazudott, sőt… rettegett. Még egészen
megesett rajta a szívem, hogy én hülye ilyenre kényszerítettem, de mégis olyan
jónak gondoltam ezt az egészet.
- Még! – emelte ki a lényegét, s nyilván én sem valamiféle
trükköt mutattam be, hanem egyszerűen csak megálltam a jégen. – Na látod… ez a
veszélyes… nézd… - jegyezte meg éppen mikor egy csapat alig 5 éves kisgyerek
olyan ügyességgel, s sebességgel pattant fel mellettünk a jégre, hogy a nagy
névben szinte engem is fellöktek.
- Megvagyok, megvagyok! – tártam szét karomat visszanyerve
majdnem elveszített egyensúlyomat.
- Ez egy… abszolút hülyeség volt! – jegyezte meg el nem
engedve a korlátot még így is, hogy csak kint a szivacson volt.
- Emeletekről ugrasz le forgatások alatt… a jégre meg fel
sem mered tenni a lábad? – tettem fel neki a valódi kérdést.
- De ott ki vagyok kötve… biztonságban vagyok! Ezzel a képződménnyel
ellentétben! – olyan megvetéssel nézett a jégre, hogy még nekem fájt az rendesen.
- Csak próbáld meg… komolyan. Felteszed a lábad, s nem
engeded el se a korlátot, se az én kezemet! 10 percet adj nekem… ha tényleg annyira
szörnyű nem erőltetem, s hazamehetünk… vagyis mehetünk abba az említett kajáldába…
merthogy az uram vacsorát ígért nekem! – enyhítettem kívánságomon végül, hisz
na, alkuképes vagyok én is.
- Az urad? – mosolyodott el a szót hallva, s arcán először
láttam valamiféle mosolyt mióta a jég közelébe értünk.
- Az uram. – kacsintottam, majd elfogadva kezét szinte lélegzetvisszafojtva
néztem ahogy szépen lassan fellép a jégre.
S megállt, két lábon, ügyesen.
- Meg ne szólalj! – a saját lábát nézve utasított, mire
majdnem elnevettem magam, de inkább csak ajkamba harapva támogattam őt. Fellépve
a jégre már olyan aranyossá vált, hogy azt földi szavak nem tudták volna leírni.
Óvatosan haladt előre, némán, csendben, s nem, nem engedte el a kezemet, sőt
egyre szorosabban szorította a kesztyűbe zárt ujjaimat, de mégis olyan büszke
voltam rá. Leküzdötte egy félelmét, bármennyire is harcolt ellene. Tudtam jól,
hogy ez nem nagy dolog, de mégis olyan aranyos volt az egész ember… mint kb.
egy kisgyerek, aki először lát havat életében, s nem tudja mit kezdjen vele, na
vele ugyanez történt a jéggel.
- Mennyire vagyok szörnyű ember, hogy rád erőltettem? – kérdeztem
tőle, mikor szépen lassan elengedtem a kezét, ahogy ő maga is elengedte a
korlátot. Szerintem még mindig annyira koncentrált, hogy észre sem vette, hogy
teljesen magát biztatva ment előre, igen ügyesen.
- Majd azt még eldöntöm! – mosolyodott el felém figyelve, s
ekkor realizálódott benne, hogy már teljes támasz nélkül képes két lábon maradni,
akarom mondani élen.
- Még a végén annyira megtetszik, hogy ideköltözöl… - jegyeztem
meg hátrafelé csúszkálva kissé.
- Azért én annyira nem lennék abban bizt… - s mondatának
második felét már nem is hallhattam ugyanis kellőképpen sikeresen megakadva egy
apró hóbuckában vágódtam egyet hátra, egészen komikus formában. - … jól vagy?
Minden rendben? – állt meg felettem óvatosan nyújtva felém kezét.
- Akarom a vacsorámat! – nevettem fel kínosan, s elterültem
a jégen inkább a kivilágított eget csodálva.
- Azt… rögtön gondoltam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése