Crash II. (Tom Holland, Sebastian Stan)

Sziasztok! Íme egy előző olvasmánynak a következő, második része! Végre sikeredett befejezést is kanyarítani az amúgy már közel december óta gépemen pihenő írásnak! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást, további szép vasárnapot, s jó új hetet! Puszilok Mindenkit is, Dorka

Előzmény: I. rész

Szavak száma: 3390

Nem igazán lepett meg senkit az, hogy a díszletek között csak úgy, a jelenetektől függetlenül felbukkant egy zongora, s láthatólag engem sem lepett meg ugyanis nem sokkal azután, hogy Tom leült a billentyűihez én már előtte ültem a szépségen, úgy pislogva felé a lehető legártatlanabb módon ezzel próbálva elérni, hogy hozzá is érjen a fekete-fehér szépségekhez.

- Na.... Holland... kérlek! - szinte már el voltam feküdve a feketeségen, egészen Tom arcába bújva így is kérlelve, hogy valami dallamot alkosson nekem. Nem gondolhatta komolyan, hogy megússza ezt az egészet.

- Régen játszottam már, nem vagyok benne biztos, hogy menne. - rázta a fejét, s éppen, hogy csak a billentyűk felett pár centire húzta el a levegőben az ujjait. Tudtam, hogy játszani akart ő, de azzal is tisztában voltam, hogy félt attól, ha elrontana valamit még akkor is, ha mindezt az egyik legjobb barátja előtt tenné. Pedig én ugyan ki nem nevetném... dehogy. Sosem tennék olyat! Éppen csak azután kezdenék el nevetni, ahogy ő maga is kacagásban tört ki. Tudom, hogy ez történne, ismertem már őt. Megismerkedésünk első pillanatától kezdve mindig ott voltunk egymásnak. Mindig. A Marvel konkrétan életre szóló barátok megszerzésében segített nekünk, s ez még csak a kezdet volt.

- Jajjj, ne mondd már! - túrtam a hajába összeborzolva állítólag tökéletesre beállított hajszálait. - Mi az, hogy nem menne? - simítottam meg az arcát, s mintha egészen megszeppent lett volna tekintete. Kevés fiú barátom volt, sőt szinte a stábon kívül senki más, mondhatni itt is csak ismerőseim voltak, de ők Jacobbal együtt tényleg barátaim voltak, s ezért mindennél hálásabb voltam.

Nagyot nyelt, én pedig csak grimaszolva összeráncoltam orromat, s úgy mindenemet amimet képes voltam, s tudtam elértem célomat ugyanis az előttem ülő úrfiú elmosolyodott. Könnyebben ment ez mint gondoltam.

- Egy feltétellel. - nézett mélyen a szemembe, ezúttal már megfeledkezve teljesen a pislogásról.

- No és mi lenne az? -hunyorogtam, s agyam egy elrejtett traktusában éppen csak arra tudtam koncentrálni, hogy nehogy rosszul mozduljak meg, s egy az egyben leessek innen a zongora tetejéről, mert azt hiszem akkor nagy problémákkal néznék szembe, ugyanis például a forgatás szüneteltetése egy aprócska problémát jelentene, egy aprócskát.

- Én kísérlek... te énekelsz... - mosolyodott el, mire annyira meglepődtem, hogy azonnal felültem minden egyensúlyprobléma nélkül, s kacagni kezdtem kínosan így kifejezve ötletének abszurditását.

- Te megbolondultál. - forgattam a szememet, s kicsikét előre hajolva egyre gyorsabban kezdtem lógatni a lábamat, ahogy az a zongoráról lelógott.

- Csak így állhat az alku! - kulcsolta össze karjait mellkasa előtt egészen határozott arccal, hirtelen nagyon biztos lett magában.

- Micsoda, micsoda alkuról van itt szó kérem szépen? - sétált oda Zendaya éppen hozzánk, amikor elszabadult az egyik segítőnktől.

- Semmiről. - vágtam rá azonnal.

- Hát hello te szépség! - Zendaya külön üdvözölte a zongorát alattam megsimítva annak csodás oldalát.

- Szia! - integetett neki Tom reagálva a szépség szóra, mire mindketten hangosan nyerítettünk fel.

- Szóval miről is van szó? - csüccsent le Tom mellé barátnőm szemöldökét emelgetve igazán hevesen, az hogy kíváncsi személyiség volt az enyhe kifejezés. Ő már jóval korábban belekerült ebbe a bizniszbe, s ettől függetlenül is tűz és víz voltunk, de mégis legjobb barátnők, néha én magam sem hittem el. Vannak, amikor a színésztársak ki nem állhatják egymást, van amikor éppen csak a film erejéig vannak jóban, s vagyunk mi.

- Semmiről. - ráztam a fejemet, mintha semmit sem tudnék, mire Tomnak nyilván meg kellett szólalnia. Elfeküdve, ismét közelebb csúsztam hozzá, de ujjaim a száján sem akadályozták meg azt, hogy elmondja azt, amit akart... vagyis hát éppen egy kicsit nehezítették ezen akaratát, de minden szava érthető volt, s ezzel egyetemben nekem meg minden szájzárként használt ujjam nyálas.

- Azt mondtam, hogy zongorázok, ha ő énekel. - nézett rám, mire én csak a tématereléssel foglalkozva undorodva emeltem el nyálas kezemet Tom arcától.

- Fúúúúj, gusztustalan vagy. - grimaszoltam, s nyilvánvaló volt, hogy az ő felsőjébe fogom törölni a dnsétől úszó kezemet, s nem az enyémbe. A rajtam lévő oversized pulcsi szent ruhadarab volt. Szent.

- Na Keira... - csatlakozott Zendaya is Tom kéréséhez, s ezúttal már kettejüknek kellett nemet mondanom.

- Készülnöm kell a későbbi felvételeimre. - tápászkodtam fel ismét a zongora tetején, s ennél nagyobb hazugságot ki sem találhattam volna.

- Kamu vagy. - vágta rá Zendaya szemrebbenés nélkül. - Jól tudom, hogy mára már befejezted a forgatást... - hajolt közelebb. - … szóval embereld meg magad, s ne szenvedj! Baromi jó hangod van, s énekelj nekünk valamit... például...  - s közelebb hajolt Tomhoz súgva neki valamit, mire az a mellette pihenő tabletjét a kottatartó helyre pakolva kikeresett valamit én meg csak meglepődve pislogtam rájuk, próbálva valamiféle mérges tekintettel tenni mindezt merthogy ezek ketten ellenem szövetkeztek. Nyilván megtehettem volna azt, hogy fogom magam, s elsétálva tőlük bezárkózók a konténerembe, de valahogy ezt most nem éreztem szükségesnek, egyszerűen nem. Még.

- Például ezt... - s belepillantva a kottába egyszerre csendítették fel Beyoncé Halo számának dallamait.

- Nektek teljesen elment az eszetek. - fogtam tenyereimbe az arcomat, tekintve, hogy sikerült igenis szándékosan olyan dalt választaniuk, ami nem kicsit nem egyszerű.

- Rajtad áll most már ez az egész... - játszadozott velem Zendaya, majd már nem is foglalkozva győzködésemmel Tomra pillantott mosolyogva míg én... csatlakoztam játékukhoz, a hangommal.

Egy dolog volt az, hogy színészet az életemmé alakult, s más dolog volt, hogy emellett énekelni is szerettem. Utóbbit leginkább nagyon max a zárt falak mögött, azt is lehetőleg a lakásunkban, ha nem a saját szobámba, netalán ott is inkább a zuhanyrózsa alatt, a lényeg az volt, hogy minél kevesebb ember legyen a tanúm ennél a tevékenységemnél.

De valahogy ezzel a dalválasztással Zendaya valami olyat ért el, amire nem számítottam, gyanítom tudatosan tette ezt. Na jó… tudtam, hogy szándékos volt a dalválasztása. Beyoncé az istennő volt, a kedvencem, a megmentőm, innentől kezdve visszautasítani azt, hogy az egyik legszebb balladáját el ne kezdjem énekelni akkor, amikor csak nekem zongoráznak hozzá, nagyon nehéz volt. Egyszerűen ahogy felcsendültek a dallamok szinte éreztem azokat bőrömön, tudtam, hogy ők nekem szólnak, értem hangzanak el, s ha akartam volna se tudtam volna kezdeti dúdolásomat nem énekléssé alakítani. Csőbe húztak, egy gyönyörű csőbe. Ismertek.

- Azta... wow... azta... - abban a pillanatban, ahogy elnémultak a billentyűk hangjai, s én is lehunyva szememet az utolsó hangot is elengedtem ajkaimból éles, határozott tapshangot hallottam közeledni. Anthony volt az, aki hevesen ütögette össze tenyereit, miközben mellette Sebastian, telefonját tartotta kezében.

- Mondjátok azt, hogy az nem az, amire gondolok... - mutattam a készülékre, s konkrétan éreztem, hogy olyan fehér leszek, mint a rajtam lévő pulóver. Néhány naponta ki volt osztva közöttünk az a "feladat" a főnököktől, hogy exkluzív betekintést adjunk a rajongóknak a forgatási szünetekről, ezzel is csigázva a várakozást köztük. A Marvel nagyon is értett a dolgához.

- Ezt, ha akartam volna se tudtam volna jobban szervezni. - bólintott elismerően Zendaya, ahogy észrevette, hogy Sebastian kezében telefonja milyen célból van.

- Ne már... te jó ég... ne már... - vágódtam hátra a zongorán egy az egyben, mindezt olyan lendülettel, hogy fejem landolását hatalmas koppanás is jelezte. - … jól vagyok, tényleg! - emeltem magasba a kezemet miközben fejemre igen gyorsan ráügyeskedem kapucnimat ezzel eltakarva egy az arcomat. - Vagy mégsem. - motyogtam magamban.

- Ne foglalkozzatok vele, csak megkattant! - magyarázta a történéseket Zendaya én meg minimum a zongora alá kívántam magamat, ehelyett azon fetrengtem, teljesen logikus.

- Ha segít... szerintem... fantasztikus voltál! Elképesztő. - hallottam megszólalni ezúttal Sebastiant. Nem reagáltam, éppen csak fejemben ástam el magamat a beton alá 6 méterre. Nem szerettem mások előtt énekelni, az nem az én terepem volt, s most pedig konkrétan valószínűleg több ezer ember előtt égettem be magamat.

- Hidd el, ezt mondhatja neki bárki... de tényleg bárki, akkor sem fogja elhinni! - jegyezte meg Tom, s jól tudtam, hogy közben mennyire forgatja a szemeit.

- Te inkább csak hallgass! - sziszegtem feléje, kezemet az irányába kicsapva.

- Kb. Ha maga Beyoncé mondaná neki, akkor talán elhinné... talán... - vetette fel Zendaya, mire olyan gyorsan egyenesedtem fel, hogy rendesen beleszédültem.

- Shhhhhh... eszedbe ne jusson! - fenyegettem meg feléje csúszva, mert nagyon is jól tudtam, hogy mi jár a fejében, ismertem már őt, mint a rossz pénzt.

- Mégis mi? - pislogott ártatlanul, a többiek meg csak, mint egy matekfeladatot próbálták megfejteni, hogy itt éppen mi is folyik.

- Ilyennel nem szabad játszani! - ráztam a fejemet lassan.

- Ha bolond vagy, akkor nem tudok mit tenni! - tárta szét karját, s mellette aljas társa, Tom jól tudom egyetértett vele. Anthonyra és Sebastianra rá sem mertem nézni. Mondanám, hogy elfelejtettnek szerettem volna titulálni a történteket, de az internet csodájának köszönhetően kétlem, hogy ez olyan egyszerű lett volna. Kb. Ebben a pillanatban változott meg véleményem arról, hogy szeretnék-e magam köré embereket most... egyedül akartam lenni, egyes egyedül.

- Én inkább... én inkább most... visszavonulok. - gondolkoztam inkább a legmegfelelőbb lépésen, majd szépen lassan lecsúsztam a zongoráról, s úgy kezdtem távolodni tőlük.

- Jól áll a Beyonce koncertes pulcsi rajtad... - ordított utánam azért még Zendaya, tudva, hogy ezzel még csak azért is cukkolhat egy kicsit.

- Akkor sem fogom levenni... sose. - ordítottam vissza nekik, s fenekemre csapva hagytam el az épületet legalább egy kicsit megszabadulva tőlük. A néhány nappal ezelőtti Beyoncé koncerten a magától az Istennőtől kapott merch darabok konkrétan mindig rajtam voltak, éppen csak akkor nem ha kötelezően a kamera elé kellett állnom. Szó szerint képes lennék bennük élni és halni is.

Az, hogy eszem ágában nem volt a telefonomhoz hozzányúlni vagy bármilyen okos készülékhez az biztos. Jól tudtam, hogy hogyan is működik az a világ, hisz részben én már ebbe születtem, s az embereknek már akkor megvolt a dolgokról a véleménye, amikor még éppen csak látták a dolgokat történni, no és utána? Ez csak többszörösődött. Teljesen mindegy, hogy pozitív vagy negatív volt ez a vélemény, akkor is megosztották ezt sokszor, ha nem is kérdezték őket, s most ebben az esetben én tényleg nem kérdeztem őket, legalábbis nem akartam.

- Szabad? - kopogást hallottam a konténerem ajtaja felől éppen, amikor már csak az utolsó dolgaimat dobáltam bele a táskámba mielőtt indultam volna vissza a szállodába remélve, hogy befeküdhetek a saját ágyamba végre és offline üzemmódban megnézhetek egy teljes filmet egyedül, csendben, a lehető legnagyobb lelki békém társaságában. Még szerencse hogy nem voltam alapvetően túlgondolkodós, s ez így menni is fog, ahogy el van tervezve. Na jó… kit áltatok?

- Mit tehetek ellene? - motyogtam talán egy kicsit túlságosan is ellenszenvesen, amikoris a tükörben megláthattam, hogy Sebastian alakja lépi át a küszöbömet. - Bocsi. - tettem hozzá halkan, s hiába lassan kezdett már sötétedni azért feltettem a napszemüvegemet a még továbbra is fentlévő kapucnim mellé. Egy bolond is könnyen rájött volna, hogy mennyire nem akartam most így egy felismerést, kettő társaságot.... most ez így jött és kész.

- Nem akartalak zavarni. - dőlt a falnak az ajtó mellett.

- Ugyan, dehogy. - legyintettem majd vállamra csaptam táskámat. - Miben tudok segíteni? - sétáltam lassan eléje próbálkozva kicsit hangosabban, érthetőbben beszélni úgy, hogy közben például nem esek a karjai közé, nem megyek neki és hasonlók, mint ahogy az elmúlt pár napban már sikerült megtennem... szóval igazából csak próbáltam emberként viselkedni körülötte, meglepő módon.

- Segíteni? - kérdezett vissza zavarodottan. - Segíteni én jöttem... vagyis... bocsánatot kérni. - mondta, s értetlenül néztem rá letolva szemüvegemet egy kicsit az orromon.

- Ezt értenem kellene? - néztem arcára furán.

- Én voltam az, aki azt a szerencsétlen telefont tartotta... a hibás én vagyok, azt hiszem. Teljes meg tudom érteni, hogy... - mondta volna, de én félbeszakítottam.

- Nem történt semmi. - mondtam, s saját magam sem tudtam elhinni, hogy ez elhagyta a számat. - Azon kívül, hogy most már életem végéig az internet berkein megtalálható lesz a videó, s talán sosem nyitom ki többet a számat, ami elég nehéz kihívás lesz tekintve, hogy részben ez az egyik munkaeszközöm... mármint érted, ez a szakmánk... - ismételten előjött belőlem az az énem, aki zavarodottan annyit beszélt feleslegesen, hogy az sok. Na de most miért is voltam zavarodott? Már én sem tudom.

- Értem. - mosolyodott el kínosan.- De tényleg bocsánat... - ismételte el újra mondanivalóját.

- Nem kell Seb... tényleg. Felejtsük el! - legyintettem, s megemberelve magamat végre a kilincs felé nyúltam.

- Esetleg egy kávéval kiengesztelhetem a ballövésemet? - vetette fel ötletét, miközben engem követve ő is kilépett a kis konténerből.

- Nem szükséges! - ráztam a fejemet, s ha lehetett volna az egész fejemre, s úgy amúgy egész testemre ráhúztam volna egy nagy zsákot. - De azért... köszi... - motyogtam neki hátra mielőtt eltűntem volna előle, s végül mindenki elől.

Saját magam is meglepődtem azon, hogy mikor visszaértem a lakásunknak számított hotelbe, egy minden gondokat lemosó zuhany után behullva az ágyba, magam mellé húzva a laptopomat mielőtt elindítottam volna bármi filmet mindenféle túlterheltség nélkül bealudtam, de úgy, hogy háború törhetett volna ki mellettem én akkor is aludtam volna tovább.

Tisztán emlékeztem, hogy amikor eljöttem a stúdióból akkor telefonomról levettem a hangot, ezért is lepődtem meg igen nyűgösen, amikor fejem mellett az sms hang, s telefonom zizegése miatt az életre kelt. Az ébresztett fel fogalmam sincs milyen hosszú alvásomból, még kicsit az is bennem volt, hogy lehet csak álmodom.

„Szerintem tényleg fantasztikus voltál ma.” – kaptam egy üzenetet, egy számomra ismeretlen embertől, legalábbis a telefonom számára mindenképpen ismeretlen volt az egyed ugyanis számához nem rendelt nevet.

„Az erős túlzás…” – valaki felkeltett az alvásomból, így nyilvánvalóan megvolt még a morcosságom emiatt, s így ösztönösen pötyögtem ezt a választ, de mire kicsit is tisztult az agyam addigra rájöttem, hogy nyugodtan lehetek épeszűbb. Visszatöröltem az üzenetet. „Köszönöm… bárki is légy.” – moderálva magamat küldtem el az üzenetet, majd hátamra gördülve bámultam a plafont. Fogalmam sem volt mennyi volt az idő, de ha nem éppen hajnalok hajnala, akkor pedig túlságosan nagy volt a csend ami a közös nappali felől szűrődött be, ami ezen a helyen nagyon gyanús volt.

„Te… nem tudod ki vagyok?” – jött a válasz hamarosan, aminek elolvasásakor majdnem arcomra ejtettem telefonomat. Nem tudom milyen indíttatásból, de elmosolyodtam. Ez az alvás meglepően segített lenyugodnom, nem mintha ideges lettem volna, egyszerűen az emberek gondolatától nem lettem rögtön rosszul. mint a pihenés előtt.

„Nem?” – pötyögtem vissza, majd hátamra rántva takarómat mielőtt visszakapcsoltam volna a netet a telefonomon, minden létező értesítőt kikapcsoltam, hogy ne robbanjon fel rögtön szegény szerencsétlen készülék. 10 óra volt még csak, láthattam az időt, mikor képernyőzárat nyomtam a készülékre egy élő tortillatekercsként megközelítve az ajtót, ami a nappalihoz vezetve a konyhát is elém tárta.

- Jézus Krisztus! – Zendaya konkrétan oldalra vágódott mikor mondhatni a semmiből kerültem elő, éppen csak arcomat láttatva engedni, mondjuk meglehet alapból nem a legstabilabb helyen ült, hisz a kanapé karfája minden csak nem az.

- Mondjátok, hogy nekem is hoztatok! – mutattam a kínai kajára, amik dobozokban tornyosult előttük.

- A mikróban! – bökött a fejével oldalra Tom, de mindketten olyan szinten engem sasoltak, mintha éppen csak szellemet látnának.

- Most… mi van? – néztem rájuk kérdően, tekintve, hogy még pislogni se nagyon terveztek a közel jövőben szerintem.

- Semmi? – kérdezett vissza Tom, majd egy kis tésztát felvéve pálcikájára felém nyújtotta azt, s én nyilvánvalóan gyorsabban megközelítettem őket, meglehet a szájából néztem ki az ételt, de sebaj. Ébredés után én mindig olyan éhes vagyok, hogy egy lovat is meg tudnék enni, napszaktól függetlenül.

- Kialudtad a délutánt? – érdeklődött Zendaya, mire Tom konkrétan hasba könyökölte, ilyen az igazi baráti szeretet, nem?

- Mit néztek? – ez volt az én „milyen délutánról beszélsz?” válaszom kérdés formájában.

- Tvs értékesítőket. – válaszolta Tom, mire egy pillanatnyi néma csend után egyszerre törtünk ki a zajos kacagásban, konkrétan a könnyem is kicsordult tőle.

- Komolyan nincs jobb a TVben? – tettem fel a kérdésemet, majd konkrétan beestem kettőjük közé azáltal sem zavartatva magamat, hogy alig volt hely ott.

- Utánozzuk az eladókat, próbálva nem elröhögni magunkat. – magyarázta a dolgot Zendaya komolyan úgy, mintha ez egy totálisan normális elfoglaltság lett volna.

- Az emberi hülyeség… határtalan. – ráztam a fejemet, majd Tom kajáját, amit éppen pihentetett az asztalon azonnal kisajátítottam.

- Kreativitás. – javította ki Zendaya gúnyos megjegyzésemet, majd elindította az amúgy félbe szakított műsort, s olyan megbabonázva nézte a képernyőt, miközben magában motyogva memorizálta a szöveget, hogy az egy külön látvány volt.

- A tiéd a mikróban. – kicsit már kényelmesebb pózba vágtuk magunkat, s ekkor hajolt közelebb hozzám Tom miközben az ő kajáját ettem, s szüntelenül az elvarázsolt Zendayat néztem aközben, teljesen lekötött.

- Tudod, hogy a tiéd finomabb! – kacsintottam rá, majd tekintve, hogy ki is végeztem az ő maradékját feltápászkodva elindultam a konyhába, s úgy tűnt ő követett is. Zendaya mindeközben egy saját világba került, már csak kívülről is figyelni őt szórakoztató volt. Az, hogy otthagytuk egyedül sem tudta kizökkenteni a játékából.  – Talán felajánlhatok az enyémből neked egy keveset! – indítottam el a mikrot, majd egy üveg vizet a kezembe kapva feléje fordultam. Takarómtól továbbra sem szabadultam meg, mint valami királyi palást abba járkáltam gond nélkül.

- Meggondolandó ajánlat! – csusszant fel szemben velem a konyhapultra.

- Inkább megtisztelő! – javítottam ki kínos vigyorral, majd néhány pillanatnyi búgó mikro zaj hallgatása után ő törte meg a csendet mi kettőnk társaságára ült.

- Sajnálom a délutánt! – mondta halkan.

- Tom… - szóltam közbe, de megrázta a fejét.

- Komolyan… nem kellett volna erőltetnem a dolgot, hülyeség volt a részemről, nem gondolkoztam! – rántotta meg vállát bűnbánóan, melyhez tekintete is oly gyermeki rosszaságot eltűntetni kívánó volt, hogy lehetetlen lett volna haragudni rá. Tényleg sajnálta.

- Szoktál olyat bármikor is? – kérdeztem rá a lényegre, majd újra együtt kacagtunk fel.

- Tusé! – ismerte el.

- Túlélem, azt hiszem. Legalább volt miről beszélniük az embereknek! Sokkal rosszabb dolgok is felvételre kerülhettek volna, mint a krákogásom. – gondolkoztam el, majd örömmel konstatáltam, hogy megmelegedett a vacsorám.

- Amit te krákogásnak nevezel az másoknak csuda angyali hang… talán okkal trendingelsz még mindig twitteren! – rázta meg telefonját, amit épp ekkor vett ki nadrágjának zsebéből.

- Uram teremtőm! – kaptam arcom elé a kezemet.

- Mondjuk éppen csak kevéssel vezetsz előttem… - grimaszolt.

- Elnézésedet kérem ifjú Mozart, hogy elveszem előled a rivaldafényt! – kaptam a mellkasomhoz, s vele szembe én is a pultra ülve pihentem meg egy kicsit.

- Hidd el most nem a Mozart szólalt meg belőle! – jegyezte meg a hirtelen felbukkanó Zendaya, aki egy az egyben vette ki kezemből a kajámat. Itt sose senki nem eszi a saját ételét. Sose. Még szerencse, hogy az éhenhalástól ettől függetlenül távol esünk.

- Nem értelek titeket. – ráztam a fejemet, majd megragadva egy villát inkább a kaja megosztása mellett maradtam mintsem, hogy egy az egyben visszalopjam azt barátnőmtől.

- Tom úgy gondolta, hogy… gondoskodik a dolgokról! – magyarázta a dolgot Zendaya, mire Tom csak forgatta a szemét.

- Micsoda? – néztem az előttünk ülő srácra, aki erősen rázta a fejét miszerint Zendayat csendre szólítsa.

- Látnod kell a videóját! – utasított Zendaya egyértelműen majd a nappaliban hagyott telefonomat ekkor az ujjaim közé helyezte.

- Mondjátok már el miről van szó! – kíváncsiskodtam, de inkább kerültem még a kapcsolatot a közösségi oldalakkal egy kicsit, de fel nem oldott telefonomon szemem sarkából láttam, hogy sms üzenetem érkezett. Nem foglalkoztam vele.

- Nézd meg és… rájössz! – kuncogott Zendaya, majd feltelepedett mellém miközben én nagy félve feloldottam a telefonomat és a megfelelő oldalt felkeresve megláttam Tom videóját.

Néma csend ölelte körül a konyhát, szinte a lélegzetemet is visszafojtottam úgy néztem a videót, a videót, aminek hangja volt az egyetlen, ami megtörte a csendet, a többiek pillantását egyértelműen magamon éreztem. S hogy mi rejtőzött abban a kis felvételben? Szavakba nem igazán tudnám önteni.

- Ez most komoly? – pislogtam a képernyőre mozdulatlanul, s nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, őszintén nem tudtam.

- Ennél komolyabb nem is lehetne. – kommentálta Zendaya jóízűen kisajátítva végül a vacsimat ezúttal már teljesen.

- Te tiszta bolond vagy, de komolyan! – ráztam a fejemet majd konkrétan lerepülve a pultról a szemben lévő Tomot is lerántottam onnan csakhogy karjaim közé tudjam zárni őt. – Képes voltál ezt tenni? Bolond, bolond, bolond! – motyogtam neki a nyakába.

- Valamivel ki akartam egyenlíteni a mérleget… s csak remélni tudtam, hogy jól fog elsülni…! – húzta ajkait kínos mosolyra. - … hogy ha egy kicsit is, de jobban fogod érezni tőle magad!

- Hihetetlen vagy! – s nem, nem terveztem mostanság elengedni őt a karjaimból.

S hogy mi is volt az a videó? Kérem szépen egy teljes hosszúságú videó melyben össze volt vágva Tom csetlése botlása, mely alá a zenét ő maga szolgáltatta, s nem Tom nem tudott énekelni. Teljes egészében, kompletten leégette magát a közösségi oldalak világában, önszántából, s mindezt miattam. Értem. Hihetetlen volt.

- A legjobb barátomért bármit. – suttogta halkan.

- Legjobb barát, mi? – hangzott el hátulról egy mondat, amit inkább meg sem hallottam… inkább nem.