Welcome to New York - VI. rész (Sebastian Stan)

Sziasztok! Hoztam nektek egy kis frisst, egy korábbi minisorozatomnak a folytatását! Talán nincs sok értelme (ettől függetlenül szívesen írtam, mert kikívánkozott belőlem), nem túl nagy szám, de azért remélem hátha tetszeni fog! Jó olvasást, szép vasárnapot! Üdv, Dorka

Előzmény: V. rész

Szavak száma? 2245

-  Eszedbe ne jusson! – jegyeztem meg feléje sem fordulva, kicsit sem hangosan, de tudva, hogy ő úgyis meghallja, mikor a konyhaszekrényem legtetején lévő kis dobozt próbáltam volna elérni először lábujjhegyre állva, majd miután ez kudarcba fulladt, feltérdepelve a kis konyhapultomra megkockáztatva azt, hogy leesek, próbáltam ujjaim közé kaparintani a dobozt. A dobozt, ami magában rejtette azt az egyetlen egy dolgot, amire most szükségem volt. A dolgot, amit okkal rejtettem el magam elől, mert gyűlöltem, de korábban mégis függője voltam. – Az istenit! – szitkozódtam, majd egy apró mozdulattal, s a hosszú körmömnek köszönhetően csak magam felé billentettem a dobozt, ami, ha ugyan meg is borult, s le is repült a tetőről a benne lévő kincset az ujjaim közé engedte zárni. – Végre! – másztam le a pultról, majd nem is véve az energiát, hogy feléje nézzek nyitottam ki a konyhaablakot, ültem be annak párkányába, s feltéve a székemre lábaimat meggyújtottam a cigarettámat. Mélyen szívtam be tüdőmbe a füstöt. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam.

S hogy ő mit csinált? Jól tudom, hogy ott állt előttem, vagyis már ült, ugyanis hallottam ahogy kihúzta a másik széket az asztaltól, s elhelyezkedett rajta.

- Szóval… nem fogsz elmenni? – tettem fel neki a kérdést orrnyergemet masszírozva, igazából úgy beszélve hozzá mintha nem is itt lenne, majd az asztalról ölembe húzva a vacsorámat, a vacsorámat, aminek elfogyasztását megakadályozta megjelenésével, most folytattam. Hol a méreg, hol a vacsora került ajkaim közé, a tökéletes egyensúly.

- Nem. – rázta meg fejét majd kinyújtotta hosszú lábait, s mellkasán összekulcsolta a karjait, s úgy nézett engem, s nem, nem hiszem, hogy pislogott volna. Gyanúsan nyugodt volt.

- Tudod, hogy illetlenség bámulni? – jól tudtam, hogy nem fogja ez meghatni, engem sem hatott volna meg, kicsit sem.

- Nem érdekel.  – válaszolta egyszerűen, majd inkább próbálkozva csak legalább a vacsorám idejére megfeledkezni jelenlétéről még fel sem emeltem a fejemet nehogy egy centit is meglássak belőle. Füst szállt mindenhol körülöttem hiába ültem az ablakban, maszatos lett a kezem a vacsorától, de gond nélkül töröltem az egyszerű fehér pólómba, amit nagy szenvedések árán sikerült magamra rángatnom.

Nem szóltunk egymáshoz, nem mintha tudtam volna mit is akarok mondani neki, nem mintha egyáltalán mondani akartam volna neki valamit. Csendben ült ott előttem, talán legjobban egy makacs gyerekhez hasonlóan, nem mintha fejébe láttam volna. Volt egy beszélgetésünk ott fent, amit valahogy a környezetünk ránk erőltetett, s most nem tudtunk tőle szabadulni… vagyis ő képtelen volt. Én elengedtem, úgy hiszem.

- Az ugye világos volt, hogy nem akarlak a lakásomban látni? – kérdeztem tőle, mikor a második száll cigarettára gyújtottam, mire meg sem szólalva felállt, tett egy lépést felém, s szemrebbenés nélkül vett ki egy szálat a dobozból, majd, mint aki jól végezte dolgát meggyújtotta azt, s visszaült helyére, ’a helyére’.

- Nem érdekel. – ismételte el újra a mondatát, s gyanítom a vérnyomása lassan közelíthetett egy halottéhoz, mert, hogy oly csendes, s békés volt.

- Pontosan mit is keresel még itt? – kérdeztem meg tőle összeráncolt homlokkal.

- Majd te az megmondod… úgy tudom, hogy te mindent tudsz! – kínos vigyorral az ajkán fújta ki a füstöt szájából, s oh te jó ég, vissza kellett fognom magam, mert ugyan ennél vonzóbb dolgot nehezen tudott volna még ő is mutatni, de most nem volt szabad a természet vágyainak engedni. Nem.

- Úgy tudom egy ideje leszoktál a cigiről! – jegyeztem meg, majd egy harmadik szálra is rágyújtottam. Tudtam, hogy kb. addig fog ez folytatódni, amíg el nem fogy a doboz, pedig úgy gyűlöltem az egészet. Gusztustalan volt, de most valahogy mégis szükségem volt rá. A testemnek szüksége volt rá.

- Úgy tudtam, hogy te nem is dohányzol! – billentette oldalra a fejét, s végigmért engem, úgy ahogy ott voltam előtte. Egy kissé maszatos pólóban, a la nature állapotban. Saját magammal töltött időre vágytam, s nem erre.

- Az igazság, hogy semmit nem tudsz Stan! – ráztam meg a fejemet, s konkrétan undorodni kezdtem magamtól, öklendezni a füsttől és a cigi ízétől. Azonnal elejtettem a csikket, s leugrottam onnan majd gond nélkül kikerülve őt léptem a fürdőszobámba. Fogat mosva, felsőt cserélve indultam meg fel a galériára. Vajon, ha teljes mértékben ignorálom eltűnik? – Eszedbe ne jusson feljönni! – lépkedtem felfele a lépcsőn, s alig vártam, hogy arccal előrefelé az ágyamba zuhanjak.

Tényleg nem vágytam másra csak arra, hogy egyedül lehessek, mert szerettem egyedül lenni, úgy valóságosan. Amennyire szerettem azt embereket, annyira örültem annak is, ha nélkülük lehettem. Szerettem magamat. Szerettem magamat egyedül is. De most nem voltam egyedül. Nem tudom mi is történt is pontosan, s az az igazság, hogy nagyon nem is akartam tudni róla, ugyanis felesleges időpazarlásnak tartottam ezt az egészet. Tudtam mi az én álláspontom, s kérdezhetett volna róla az atya, úr, isten akkor is ugyanúgy vélekedtem volna róla, nem mintha hittem volna egy magasabb erőben. Ha létezett volna ott fent valami vagy valaki, akkor egyedül lettem volna itthon, s nem egy betolakodóval.

- Na jó… - ordítottam a párnámba, viselkedve teljesen úgy, mintha nem is én lennék, majd laptopom után nyúlva valami lelki mentséget akartam keresni magamnak, valami lelki és testi mentséget. Igen… pornót akartam nézni, igen pornót szoktam nézni, mert miért ne tehetnék úgy? Akartam, hogy az ellazítson, hogy értelmetlenül kattogó agyamat hacsak egy picit is egy euforikus környezetbe tolja. S igen… ott feküdve ágyam közepén, hallgatva azt amit, nézve, amit ujjaimat saját testemen vándoroltatva kaptam egy pillanatnyi szabadságot, mindössze egy pillanatnyit.

- Tudod… gyönyörű voltál így. – jegyezte meg, s mindezt fülem éppen széthullásom utáni békés pillanatokban hagyta meghallanom. Ki sem nyitottam a szememet, meg sem emeltem egy porcikámat sem, csak hagytam, hogy vérnyomásom visszaálljon a normális, élhető változatába… de nem akarta ezt tenni.

- Kérlek Sebastian, menj el! – utolsó próbálkozásom volt, magamhoz képest igen békés változatban, de a csillagokat látásomból még mindig nem akart szervezetem visszatérni.

- Nem! – magabiztosan felelte ezt, majd lépéseket hallottam felőle.

- Mégis… mit művelsz? – tápászkodtam fel „elgyengülten”, s ekkor megláthattam ahogy szekrényemet vette célba, amit kinyitva nem sok gondolkodás után kiemelt egy ruhát. – Mit… művelsz? – ekkor már meg tudtam ülni magamtól, de nagyon mozdulni nem akaródzott.

- Elviszlek randizni! – fordult felém, s leejtette ágyam szélére a ruháimat, majd úgy nézett ott engem maga előtt.

- Neked elment az eszed! – forgattam a szememet kínosan felnevetve.

- 5 perced van felöltözni! – emelte maga elé tenyerét, hosszú ujjait megfeszítve csodáltatva szemeim előtt.

- Nem! – ráztam meg a fejemet, s elengedve magamat visszahuppantam az ágyamba, majd behunyva szememet gondoltam, hogy egyszer csak felkelek ebből az álomból, hisz ez teljesen abszurd volt, ilyen a valóságban nem történhetett meg.

- Oh…. dehogy nem! – hallottam hangját fülemben, s majd szépen lassan testét is éreztem testemen, vagyis… majdnem, hogy éreztem. Úgy mászott lábaim közé, magasodott felém, hogy majdnem, de csak majdnem összeért testünk, s erre az enyém, hogy reagált? Egyik pillanatról a másikra, mintha mágnessé vált volna húzódott volna közelebb hozzá. Kontrolálhatatlan voltam, de ki nyitni szememet nem mertem… de mi az, hogy nem mertem? Felsírni lett volna kedvem. – Fel fogsz öltözni… és eljössz velem randizni! – s ujjaival ekkor végigsimította arcomat én pedig… én pedig próbáltam levegőt sem venni.

- Nem. – ráztam a fejemet erősnek megmaradva, legalábbis ezt hitettem el magammal, majd ekkor már nem csak ujjai érintettek, hanem a teste is az enyémnek simult.

- De! – bújt a fülemhez, s úgy suttogta ezt az aprócska szót, majd szabad kezével könnyedén derekam alá nyúlva magához simította testemet, s így nem engedve, hogy bármi is közénk kerüljön.

- Nem! – mondtam ki ismét, de ekkor valahogy mindenét egyszerre kezdtem érezni. Amennyire ki akartam őt zárni a tudatomból, annyira ajtóstól rontott rá az érzékeimre az egész mindenségével. Az illatával, érintésével, az enyhe borostájával, ami simogatta arcom puha bőrét. Nevetséges volt ez az érzés, nekem igenis az volt.

- Márpedig de! – mondta el, majd szépen lassan felültetett engem magával együtt, s szépen lassan elkezdett távolodni tőlem, legalábbis annyira, hogy testünk ne érezze a másikat… mármint fizikailag. – Azt hiszed, hogy ezzel a kizárok mindent viselkedéseddel el fogsz űzni… tévedsz! – mondta oly céltudatossággal, mintha a jövőt is ismerné. – Alig 2 hónapja ismerlek, s többet tanítottál nekem, mint bárki más ennyi idő alatt! Hidd el nem fogom ezt engedni, mert, ha akarod, ha nem… fontos vagy nekem! – s ekkor valamiért a szemem kinyílt, de minek? Csak azért, hogy láthassam őt? Kétlem.

- Szörnyű tévedésekben élsz Sebastian! – mondtam neki, egy halovány mosollyal. – Ha ismernél… tudnád, hogy éppen ezzel az egésszel… - pörgettem meg mutatóujjamat utalva az előzőleg elhangzott mondataira. - … lehet igazán az őrületbe kergetni! Ez az egész… guszt… - akartam volna szavakkal is kifejezni azt, hogy mennyire undorítónak találom ezt az érzelgős, csöpögős pillanatot, mire hirtelenjében előre hajolva ujjait nyakamhoz simítva ajkai az enyémekre zárta. Mohó volt, de mégis türelmes. Gyengéd, de mégis falta ajkaimat. Ellenkeztem én az elején, de ő… dominánsabb volt. Átvette akaratom felett az irányítást, s én teljes mértékben nem önmagamként viselkedve csatlakoztam hozzá. Világéletem csókja volt, pedig… volt már egy-két partnerhez szerencsém, de ez… a lelkemet is elszívta, majd újra visszatöltötte belém.

- Csak… fogd… be! – a szavakat az ajkamra tette, s hagyta, hogy talán kicsit magamhoz térjek.

- Ez akkor is gusztustalan! – csak azért is befejeztem, amit akartam, majd mély levegőt véve hátravágódtam a párnámba csakis azért, hogy a másik irányba kifordulhassak az ágyból. Az általa előszedett ruhát gond nélkül sepertem le az ágyról, mintha ott sem lenne. – Éppen csak azért megyek el veled… hogy végre befejezd! Meg hogy végre elhagyd a lakásom! – s leemelve egy ruhámat a fogasáról bújtam ki a pólómból, s vedlettem át gyorsan.

- Hát persze! – bólogatott örömittasan, büszkén, hisz végül is csak elérte azt, amit akart. Nagyon idegen érzés volt számomra beadni a derekamat, nagyon nagyon.

- Na idefigyelj Stan! – álltam meg előtte csípőre tett kezekkel. – Talán rájöttél arra, hogy bejön nekem az, hogy magabiztossá váltál… de… ne feszegesd a határaidat! – ráztam a fejemet.

- Milyen érdekes, hogy míg te magabiztossá tettél… - állt fel velem szembe, s simította meg az oldalamat. - … addig én téged gyengévé! – suttogta fülembe, majd mielőtt ajkai bőrömhöz érhettek volna ujjaimra zárta az övéit, s szó nélkül indult meg előre.

- Nyugodtan elengedhetsz! – próbáltam elhúzni tőle a kezemet a lépcsőn lefele haladva, de ő csak magában kuncogott.

- Tudod, hogy úgy viselkedsz, mint egy gyerek? – kérdezte hátra fordulva felém, majd az ajtóban a szekrényemről levett egy cipőt, s olyan volt egy pillanatig, mintha le akart volna hajolni, hogy segítsen azt felvenni, de én megakadályoztam.

- Ha megpróbálsz letérdelni, esküszöm sikítok! – löktem ki kezéből a cipőt, s egy másikat vettem fel gond nélkül, majd végül csak kiszedve kezemet övéből nyitottam ki az ajtót, s sétáltam ki előtte lakásomból, úgy téve mintha tudnám merre mennék. – Az ajtót zárd be magad után! – ordítottam vissza vállam fölött neki, majd szinte lerepültem a lépcsőn addig is örülve, hogy megvolt közöttünk a távolság.

- Mégis amúgy… hova tartasz? – szóval utol ért, nem mintha olyan lehetetlen lett volna, főleg, hogy azért nyilvánvalóan edzettebb volt, mint jómagam.

- Távolba tőled? – tettem fel a tízmilliós költői kérdést, mire megragadta szabadon kószáló kezemet, s ujjainkat összefűzte. – Ezt te se gondoltad komolyan… - néztem le kezünkre megállva a járda szélén.

- Azért nem rántottad el… ugye? – kérdezett vissza rögtön.

- Tudod te… egyre idegesítőbb vagy. – vallottam be neki.

- Még szerencse, hogy nem kell a gondolataidban olvasnom, mert… semmit nem tartasz magadban! – vigyorgott, mint egy idióta, s erre én... erre én is vigyorogni kezdtem. Próbáltam harcolni ellene, tényleg, de egyszerűen minél tovább álltam ott előtte, minél erősebben küzdöttem ellene annál jobban kezdett ajkam sarka mosolyba görbülni… vagy grimaszba, nem tudom már eldönteni, ez annyira nem én voltam.

- Ugyan! – legyintettem, s újfent járásra késztettem lábaimat. – Most éppen azt a gondolatot nem tudom kiverni a fejemből, hogy mennyire is vágyom arra, hogy egyszerre két férfival legyek… sőt… hárommal akár! – cenzúrázatlan volt a szám. – Hihetetlen, de azt még… sosem próbáltam! – fordultam feléje, s láttam, hogy a közel köpni, nyelni nem tudott állapotba toltam őt. Végre elhallgatott legalább. Hihetetlen. – Tekintve, hogy miattad éppen úgy nézek ki, mint akin átment egy traktor… ezeket nyugodtan ideadhatod! – s fejéről levettem baseball sapkáját, s pólójának nyakából kiakasztottam a napszemüvegét majd mindkettőt gond nélkül vettem fel.

- Jól néztél ki enélkül is! – tette hozzá csendben.

- Nem kell titkolnod, hogy azon gondolkozol, amit az előbb mondtam! Látom a fejeden… - nevettem el magam. - … s őszintén, ez…. szórakoztató! Az este legszórakoztatóbb része! – gondolkoztam hangosan.

- Alul értékelsz… - jegyezte meg, mire a szemüveget felemelve pislogtam rá meglepődve.

- Túl nagy a szád… s ez a magabiztosság! – ráztam a fejemet elképedve.

- Ne tagadd, hogy bejön neked! Te magad is bevallottad, szóval nem menekülsz… - kacsintott zsiványan, olyan gyorsan váltogatva az arckifejezései között, hogy követni sem tudtam hirtelen. Ohh, te jó ég.

- Konkrétan éppen csak magadhoz nem bilincseltél… - jegyeztem meg neki a nem menekülsz mondatára.

- Nem mintha bánnád a bilincs gondolatát! Meg amúgy is… ha nem akartál volna jönni, akkor szimplán nem jöttél volna, annál makacsabb vagy hogy hagyd magad befolyásolni bárki által is szóval csak nyugodtan csipkelődj… - mondta, s közelebb hajolva arcomra adott egy puszit, egy ártatlan puszit. - … bejön ez nekem. Azzal ellentétben, hogy egyszerre több ember érje el azt, hogy szétess teljesen… - csak kommentálta megjegyzésemet.

- A vágyak azok vágyak. – néztem mélyen a szemébe oly közelről.

- Nekem nem kell mesélned erről! – rázta meg a fejét, s fordította hátra sapkájának elejét, s tolta fel fejem tetejére a napszemüvegemet. – Szerinted mennyire volt véletlen az, hogy találkoztunk ott Anastasianal LAben? – kérdezte meg tőlem, s na ez volt az, amire egyáltalán ne számítottam. Némán pislogtam rá totál értetlenül.

- Ez ugye egy vicc? – kérdeztem vissza.

- Tudod… a vágyak azok vágyak… - bújt a nyakamhoz, s hagyta, hogy nyakam vékony bőre fellobbanjon szavai alatt. - … visszafoghatatlanok… és megmagyarázhatatlanok…