33. rész - S egyszerűen... nem akar távozni

Sziasztok! Írónőtök a kis (váratlan) nagy szabadságáról visszatért, s a korábban már megkezdett részét folytatta is. Remélem tetszeni fog… nagyon remélem. Jó olvasást! Puszi Mindenkinek

Nem tudom hogyan, s mikor, de saját hálómba kerülve hajtottam újra álomra fejemet… persze, ha ezt lehetett alvásnak nevezni, mit én műveltem akkor még szerencsésnek érezném magamat… de nem így volt.

Egy nagy sötét folt… ennyit éreztem, mikor lehunytam a szememet. Se álom, se igazán pihentető alvás nem jelent meg előttem. Egyedül voltam… de tényleg egyedül.

Nem mondhatnám, hogy a pár pillanatnyi gondtalan lebegés után, mi tényleg pár pillanat volt úgy nagyon kerestem volna az emberek társaságát… nem kifejezetten ismertem magamra, hogy őszinte legyek. Bármennyire nem akartam az este történtekre gondolni újra, s újra szemem előtt volt minden egyes pillanata… ahogy Neki is minden egyes mozzanata… porcikája. Újra és újra rajzolódtak előttem a formák, s szavak mik az elmúlt időben elhangzottak köztünk… s azok is formát kaptak, mik oly régen hagyták el szánkat… régi emlékek elevenedtek fel, miknek sokkal jobb helyük volt agyam hátsó traktusában, amikor senki sem nézett feléjük… most pedig egyszerűen nem tudtam kiverni őket a fejemből. Fájtak… de tényleg fájtak… fizikai fájdalommal jártak együtt ahányszor lepörögtek a szemem előtt.

- Szép jó reggelt napsugár… - hallottam egy hangot felcsendülni szobám ajtajában. Ash volt az. Ebben a pillanatban húzta ez által a vasárnapra tervezett dolgaimat… miszerint emberrel nem kommunikálok. -… micsoda szépségeket hozott valakinek a futár. – mondta, de továbbra sem fordultam feléje, s még a szememet sem nyitottam ki… reménykedve, ha azt hiszi, hogy még mindig alszok, akkor még hagy egy kicsit. Tévedtem. – Tudom, hogy nem alszol… engem nem versz át. – jegyezte meg, s pontosan úgy sétált, hogy mindenfajta mozgás nélkül láthassam őt, ha kinyitom a szememet. – Lehet a köszönésem zavart össze? – tanakodott magában. – Tényleg… így sokkalta jobb lesz: szép délutánt kisasszony… átaludta a fél napot. – huppant le az ágyamra, de előtte letette azt, amit a futár hozott… rózsaillatot éreztem a levegőben… kellemes érzés volt beleszippantani így a levegőbe.

- Szia. – fogtam elég kurtára szavaimat, s éppen hogy csak egy kis résnyire nyitottam ki szemeimet… éppen csak körvonalait láttam, nem mintha nem ismerném igen tökéletesen őt.

- Egészen szép darabokat kaptál a vőlegényedtől… - mutatott a vörös rózsa kosárra mi az éjjeliszekrényen díszelgett.

- Ühüm. – nyöszörögtem és még nyakamig húztam a takarót, hogy éppen csak fejem búbja látszódjon majd ki belőle.

- Na, jó… - unta meg ezt az igen egyoldalú beszélgetés, majd könnyűszerrel vágódott el mellettem, s feküdt be pontosan mellém pontosan igen közel hozzám. -… mi ez az egész? Hmmmm? – kérdezett rá, s mutatóujjával végigsimította puha arcbőrömet. Gyerekes módon fogtam és tovább húztam a fejemre is a takarót… nem toleráltam az érintését… senkinek… túl érzékeny volt még mindenem. Túlságosan is.

- Fáradt vagyok. – válaszoltam, s próbáltam valami nem feltűnő, s hihető magyarázattal előállni.

- Ezzel akarod magyarázni, hogy délután 4 óra van, de téged még senki sem látott a szobán kívül… ráadásul, ahogy nézem a behozott kajádból sem fogyott egy falat sem… egy falat sem. – jegyezte meg egészen úgy, mint aki lecseszni készül… de az igazság az, hogy egy cseppet sem hatott meg. Egész testem érzéketlenné vált erre az időre… ezekre az órákra… s vele együtt agyam is.

- Nem voltam éhes Ash… - feleltem halkan. -… hosszú hét volt, elfáradtam… egyik porcikám sem vágyik arra, hogy kikeljek a puha ágyból… egyik sem. – ráztam meg gyengéden fejemet a párnákba temetve.

- Érthető… nekem is elegem lenne a saját arcomból ennyi idő után. – jegyezte meg mire automatikusan repült kezem az oldala felé. Muszáj volt meglegyintenem az ilyen abszurd hülyeségei miatt.

- Hülye. – mormogtam félig a takarómnak.

- Na, ugye… - simította meg karomat, ahogy kicsit lehúzta rólam a takarót. De én összerezzentem… nem volt jó érzés… most nem. – Megígérem, hogy békén hagylak… s Iza kápónál is fedezlek… ha eszel egy kicsit velem… ez az egyetlen egy feltételem. – mondta, s óvatosan lassan az eddiginél nagyobbra nyitottam a szememet, s ő ott feküdt pontosan velem szembe alig néhány centire arcomtól.

- Maradhatsz… - suttogtam halkan, de tudtam, hogy ennek nincs még itt vége. -… csak ne beszélj… s ne érj hozzám… csak ne… - húztam valami torz görbe vonalra ajkaimat, s lehunyva a szememet éreztem, ahogy összeszorítom őket egy égő könnycsepp gördül ki belőlük… végigégette bőrömet mire az ágyra esett.

- Ahogy szeretnéd bébi… ahogy szeretnéd… - felelte, s hangszínéből majd pillantásából valami igazán meglepő dolgot szűrhettem le… értette a dolgokat. Mindent értett.

- Jó újra köreinkben látni… - jegyezte meg hétfő reggel Iza, mikor full puccba szedve, vagyis szimplán csak felöltözve normálisan kisétáltam az étkezőbe.

- A várandósok is kivehetnek egy szabad napot… nem? – kérdeztem, s elmosolyodva rántottam meg a vállamat.

Ash tegnapi ottléte nem tudom hogyan… de segített. Komolyan. A nem megfelelő gondolatok jártak a fejemben, körben és körben, de ahogy ott volt szimplán jelenléte megnyugtatott… szavak nélkül sikerült megtárgyalnunk a dolgot.

Új szemléletre volt szükségem, mert ha nem volt így akkor még valami megmagyarázhatatlan csapdába kerülnék, amiből ki nem jutva megőrülnék szépen lassan. Gondoltam én azt, hogy ez így fog menni… vagyis nagyon reméltem. Tévedtem… elég nagyot. Egy másodperc töredékéig nem sikerült kivernem Őt a fejemből… mindenhol ott volt… de tényleg mindenhol. Ettől függetlenül muszáj volt magamon uralkodnom, s eljátszanom egy kis szerepjátékot miszerint jól vagyok, mert ha nem így lett volna… jöttek volna a kérdések, mikre én magamnak sem tudok válaszolni, nemhogy másoknak. Az ébren töltött pillanatok mindegyikében erős hányinger csapongott bennem… bármelyik pillanatban képes lettem volna egy váza felé fordulni és… felfordulni.

- Örülnél, ha ilyen egyszerű lenne… nem? – mosolyodott el ő is, majd ahogy feltornáztam magam a magasított székre egy pohár friss gyümölcsturmixot helyezett elém.

- Az, hogy kaphatnék az életből egy szabadnapot? Hmmm… - gondolkoztam el, s lehunyva szemeimet szívtam bele szívószálamba. Ohh a frissesség érzése. Csakis apró kortyokat engedélyeztem magamnak még mielőtt öklendezni kezdenék… ha nem eszek/iszok akkor ők maguk fognak megtömni… s azt nem viselném el. Okosan kellett hát játszanom. -… lehet, jól jönne… - ismertem be.

- De azért remélem nem most… - hallottam meg egy hangot mi nem az övé volt, majd éreztem az érkező érintését is hátulról egészen előre haladva pocakom felé. Karjaiba fogva engem bújt a nyakamba… s én tűrtem, próbáltam normálisan reagálni rá… vagyis sehogy. Lehunyva a szememet mély levegőket vettem, s hagytam, hogy a friss oxigén így jusson be a tüdőmbe… koncentráltam, hogy semmi feltűnőt ne csináljak, pedig legszívesebben elhúzódtam volna… no de hogy miért? Nem tudom. Nem akartam tudni.

- Kit. – suttogtam halkan, s köszöntöttem így őt.

- Na hogy van az én szépséges menyasszonyom, s a kislányom? – kérdezte, s mivel közönségünk is volt így csak moderálva puszilt bele a nyakamba.

- Nyűgösen… és nyúzottan. – ismertem el, s oldalra hajtottam a fejemet, ahogy arcomat is megpuszilta. Nagyot nyeltem.

- Hiányoztál. – mondta őszintén, s még egy puszit adva nekem megfogva kezemet ült le inkább mellém.

- Mikor érkeztél? – kérdeztem rá, s bármennyire is el akartam tőle is húzni a kezem… nem tettem… nem tehettem. Az Oscar-díjamért harcoltam… s főleg a túlélésért.

- Ebben a pillanatban… gondoltam, hogy ágyba viszem neked a reggelit… de azt hiszem erről lekéstem. – ismerte be kicsit bánva a dolgot.

- Nem kifejezetten vagyok éhes… szóval nem maradtál le sok dologról. – vettem szabad tenyerembe arcomat, s simítottam hátra kósza tincseimet.

- Tényleg fáradtnak tűnsz… - simította meg ő is arcomat. Igen erősen összpontosítottam arra, hogy fel ne szisszenjek erre. -… mit csinálhatnánk, amitől jobban éreznéd magad? – kérdezte, s majdnem válaszoltam egy ide nem illőt, de inkább azt mégis megtartottam magamnak.

- Nem tudom… - ráztam a fejemet, s elmosolyodtam, hogy legalább ettől jobb kedve legyen legalább neki.

- Mit szólnál ahhoz, ha elvinnélek ebédelni? – ajánlotta fel csillogó szemekkel. – És mivel hallottam erről a jövő heti esküvőről is… talán segíthetnél öltönyt nézni, hisz valami újra mindig van szükség, nem? – kérdezte s ezen elmosolyodtam… tényleg. Tettem mindezt őszintén, mert ezt a mondatot pontosan így én mondtam egyszer neki mikor oly nagyon sokat vásároltam csak-mert-azért alapon.

- Ezt az esküvőt totál elfelejtettem… - nevettem fel szememet forgatva… kezdtem kicsit jobb kedvre terelődni vagy nem is tudom. Ahogy beszélgettem másokkal nem saját gondolataimon járt az eszem, hanem azon, amit mondok majd nekik így sokkalta könnyebb volt elkerülni agyam felrobbanását. -… pedig én voltam az, aki segített a menüt összeállítani. Ez ciki. – csaptam egy kicsikét a homlokomra, s vigyorogtam már őszintén, mint egy hülyegyerek.

- Biztos volt valami más, ami lekötötte a figyelmedet… - simította meg a pocakomat.

- Lehet te is közreműködtél ebben… - ismertem el.

- Akkor enyém a megtiszteltetés…

Felöltözni, újra lefürödni, s úgy megindulni, hogy utcára is lépek egészen különleges volt, s mondhatni vártam is. Régen voltam már csak úgy a városban, s keresve a dolgokat mik leköthetik gondolataimat kezdtem egészen tűrhető állapotba kerülni.

De bármennyire is őszintén jött a mosoly ajkaimra, s bármennyire is könnyedén jöttek a kedves szavak belőlem… valamit nem éreztem igazinak… magamat.

Kimondatlan szavak, megszületett sajátos álmok… igen gyorsan kezdték leépíteni lelkemet. Megfertőztek s most betegnek éreztem magam… halálos betegnek.

- Tudod, hogy… elég lett volna egy öltöny is? – kérdezett rá kedvesen Kit mikor már a szabónál a második kiválasztott öltönyét csomagolták szakszerűen elfele.

- Fő a biztonság… mindkettőre szükséged lesz előbb vagy utóbb. – próbáltam ésszerűen lereagálni az éppen feléje is kinyúló vásárlási mániámat.

- Úgy gondolod?- kérdezte, s átnyújtotta az eladónak bankkártyáját, majd míg az azzal volt elfoglalva elém sétált, s felém nyújtotta a kezét. Muszáj volt nekem is így tennem, de mégsem ment ez olyan könnyen… habozva tettem hát így, s csak reméltem, hogy nem volt feltűnő.

- Úgy. – bólintottam, ahogy a kényelmes fotelből felálltam. Luxusboltok előnye, hogy a vásárlás közben is a kényelem az első… s ezért hálás voltam. Nem tudtam volna végigállni ezt az időt, mit itt töltöttünk.

- Például… az esküvőnkön. – s nem engedte el a kezemet, hanem inkább összefonta ujjainkat. Kirázott a hideg. – A kedvenc anyósod hívott a távollétem alatt… a héten elküldi hozzánk a rendezvényszervezőjét. – mondta halkan, mire úgy kikerekedett a szemem, hogy majdnem kiestek helyükről… a szívem is megállt néhány pillanatig.

- Hogy… micsoda? – kérdeztem vissza azt hiszem kissé dadogva.

- Nyugi… abban a pillanatban, amikor megérkezik, majd udvariasan elküldjük oda ahonnan érkezett… - simította fülem mögé hajamat, majd hozzátette miután egy puszit nyomott ajkaimra: -… tudod, hogy milyen az édesanyám… nemet lehetetlen mondani neki.

- De… erre nincs szükségünk… - bukott ki belőlem, s nem tudom miért a saját esküvő gondolatára imbolyogni kezdett bennem belső tengerem. A rosszullét mi egész napomat jellemezte egyre erősebben játszadozott velem… viszont muszáj volt lepleznem… egyszerűen muszáj volt.

- Tudom… ezért fogom elküldeni… de az anyám hajthatatlan. – karolta át derekamat és így segített az állásban… nem is tudta mennyire szükségem volt erre… remélem nem érezte meg egyensúlynélküliségemet. – Már szimplán az időpont miatt is napok óta rágja a fülemet… egyik pillanatban ilyen, másik pillanatban meg a legnagyobb támogatónk… ki érti a nőket? – sütötte el a legtipikusabb férfias poént, mit kivételesen nem jegyeztem meg neki… egészen máshol járt a fejem.

- Nem értem mire ez a nagy sietség… - motyogtam magamban, s bármennyire is rezzenéstelen voltam eddig a pillanatig kikerülve tartásából hirtelenjében az ajtó felé irányítottam gyorsított lépéseimet… a semmiből jött a visszafojthatatlan rosszullét. A legrosszabbik fajta, amikoris érzem, hogy számon keresztül fog belőlem lelkem távozni.

Kirontva az ajtón az üvegfalnak támaszkodtam, s hajtottam hátra úgy a fejemet… kinyitottam volna szememet minden bizonnyal forgott volna a világom. Alig bírtam állni mégis muszáj volt.

- Adora… Adora… - könyökömnél kapott el Kit abban a pillanatban, amikor kiért hozzám, egy fél másodperccel utánam. -… mi volt ez? Minden rendben? – aggódóak voltak a szavai, s éreztem, hogy egész súlyomat ő tartja már… ha elengedett volna, az üzlet előtt esek össze. Nem tudtam kinyitni a szememet… nem ment.

- Elfogyott… a levegőm. – tettem össze igazán nehezen ezt az egyszerű mondatot.

- Falfehér vagy… - simította meg a homlokomat, s ettől az érintésétől felbomlott bennem minden gát… oldalra fordulva jött ki belőlem az a kevés, mit ettem. Szuper marketinges vagyok az üzleteknek ezekkel a rosszullétekkel. Katasztrófa.

- Uram… tudunk valamiben segíteni? – az üzletvezető aggódó hangját hallottam meg ekkor… még látványosság is lettem, egyre jobb.

- Hívjanak egy orvost… - utasította rögtön őket, Kit, mire erősen megragadtam a karját, s könnyes szemekkel pillantottam felé.

- Nem. – visszautasítást nem tűrő hangon mondtam ezt. Minden erőm ebben az egy szóban volt. – Nem… - tettem hozzá lágyabban, de mégis erősen.

- Adora… - tartott Kit, s igen nagyon aggódott értem… de én tudtam, hogy ide orvos nem kell… mert ezt az egészet a világ legjobb tudósa sem tudná megfejteni.

- Jobban vagyok… - térdemen támaszkodtam meg miközben fogta a karomat… akarhattam én, hogy elengedjen… esélyem nem volt ellene… nem is harcoltam hát inkább.

- Látom… - nem éppen voltak hihetőek a szavai, de átkarolva a derekamat óvatosan egyenesített fel… nem sietett el semmit. -… most pedig ha akarod, ha nem… elviszlek enni. Ha kell én magam foglak megetetni… s ha kell, egészen estig ott leszünk… de még egy ilyet nem játszunk el… okés? – fogta közre tenyereibe arcomat, s úgy egyenesen nézve a szemeimbe mondta mindezt.

- Okés. – suttogtam alig hallhatóan… rosszullétem valódi okáról nem szerezhetett tudomást… saját magam bujtottam magamban a rosszat… vele együtt. Szokatlan volt ez a kellemetlen érzés a mellkasomban, de egyre nagyobb teret nyert bennem minél több időt töltöttem vele… ez volt az ellenzés. A testem ellenezte őt… Kit-et. Sírni tudtam volna a fájdalomtól… de nem tehettem.

A habok alá merültem, ahogy két oldalt magam mellé ejtettem a karjaimat a meleg vízben… egy hosszú fürdőre volt szükségem… egyedül. Kit az itthoni irodájában dolgozott, s nekem meg megvolt a saját kis magányos világom, így amiben elmerülhettem. Szükségem volt erre… mindennél jobban.

Ellenben mégsem volt a legjobb döntés az egyedüllét hisz olyan gondolatok cikáztak fejemben, mik egyre jobban fájdították porcikáimat. Nem tudtam kiszorítani agyamból Őt. Nem ment. Hogy az istenbe sikerült ezt elérni mindössze kettő pillanat alatt? Egyik pillanatban még minden okés, s a lehető legnormálisabban beszélgetünk, mint legjobb barátok… utána pedig meg bumm. Óriási bumm. Engem pedig lerombolt… de miért? Miért volt ez ekkora hatással rám, s miért nem tudom kiverni a fejemből? Ő a barátom, s semmi több… megbeszéltem vele. Elfogadta… ahogy én is. Ezek fényében, ami most itt van az nevetséges… s igazából lehetetlen. Mi a franc történik körülöttem, s ki vagyok én? Kinek az életét élem? Ez így nem jó.

- Csak remélni tudtam, hogy nem akarod megfojtani magad a vízben… - hallottam meg egy hangot, amikor a víz felszínére bukkantam mikor már nem volt több levegőm. Égett a tüdőm az előbbi mutatványomtól… kapkodtam a levegőt egy ideig, s a kád szélét erősen szorítottam. Összpontosítanom kellett.

- Ash. – ugyan nem lepődtem meg azon, hogy felbukkan itt… már semmin sem tudok igazán meglepődni.

- Semmi lekorholás, hogy mit keresek itt? – kérdezte, s leült a kád szélére pontosan úgy, hogy velem szemben volt.

- Nem. – simítottam hátra a hajamat, s azért örültem, hogy annyi a hab felettem, körülöttem hogy meztelenségemből lehetetlenség hogy lásson is valamit.

- Jó… ez fura. – állapította meg, s belesimított a vízbe mire összerezzentem. Tágra nyitott szemekkel nézett engem… mintha várta volna, hogy majd én nekikezdek… de minek is? – Adora… - kezdett bele, de megráztam a fejemet óvatosan.

- Szörnyen érzem magam… - bukott ki belőlem igazán őszintén. -… nem bírom sokáig Ash… komolyan. – s olyannyira felültem, hogy mellem egy része már láthatóvá vált számára… de nem érdekelt. – Bevéste magát ide… - kopogtattam meg a halántékomat könnyes szemekkel. -… s egyszerűen… nem akar távozni. Nem… - ráztam a fejemet, s éreztem, hogy potyognak a könnyeim. – Nem tudom, hogy mi ez… de leépít. Egyik pillanatról a másikra… jött, s huss… elsodorta az észértelmet belőlem. – bizonygattam elképzelésemet kezem játékával is, de ekkor ő elkapta az ujjaimat, s nem eresztette azokat.

- Ohhh… édes Adora-m… - szorított rá az ujjaimra, s nem kellett többet mondania… megértettük egymást a pillantásainkkal.

- Nem tudom mi ez… de szörnyű… - vallottam be… nem kellett kimondanunk nevét, mindketten tudtuk, hogy kiről, s miről van szó. -… azt érzem, hogy ketté fogok szakadni. – csapkodtam meg szabad kezemmel mellkasomat. – meg tudod magyarázni mi ez… és hogyan? – kérdeztem tőle, s tudtam úgy pillantok feléje ekkor, mint egy ázott kiskutya, aki menedékért fohászkodik… de én nem menedéket akartam ekkor… szimplán csak egy választ a kérdésemre: mi ez az érzés bennem?

- Figyelj bébi… szállj ki innen és beszélgessünk úgy… okés? Kényelmesebb lesz, ígérem. – s ekkor köpenyemért nyúlt, de én nem mozdultam.

- Nem. – nem éreztem úgy, hogy meg tudnék most akkor ott mozdulni.

- Hát legyen… - rántotta meg Ash-esen a vállát majd egy pillanat alatt fogta magát levette cipőjét, s elém lépve beszállt a kádba úgy ruhástól meg mindenesen, majd ült le velem szembe… el nem engedve a kezemet. – Így vagy úgy… de muszáj beszélned róla… mert láthatóan felemészt… s ezt nem engedhetem. – rázta meg a fejét, s kezébe vette mindkét kezemet, majd törökülésbe húzta lábait a víz alatt.

- De… nem megy… - ráztam a fejemet, közel sem zavart az a tény, hogy konkrétan ruhástól mászott be mellém a vízbe.

- Dehogynem megy… - cirógatta a kézfejemet. -… majd segítek. Ahogyan korábban is csak… segíteni akartam, s nem akartam, hogy ez eljöjjön. – tudom, hogy mire utalt… ugyan nagyon jól tudtam. Arról a beszélgetésünkről beszélt, amikor elmondta az őszinte véleményét a helyzetről… amit én akkor nem akartam elfogadni… de talán most sem nagyon… mégis van bennem egy különös érzés, mi nem hagy nyugodni, s mi miatt újra és újra lejátszódnak bennem mondatai.

- Ez… fáj. – nyüszögtem neki, s nem tudtam felemelni annyira a fejemet, hogy láthassam is őt.

- Tudom bébi… - simogatta a kezemet. -… de tisztáznod kell magadban a dolgokat… ki kell beszélned magadból az érzéseidet… mert ha nem megőrülsz, tudom jól… - próbált minél barátságosabb lenni, minél több erőt adóbb.

- Érzéseimet? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.

- Most már magad elől sem titkolhatod kedves… nyilvánvaló, hogy érzel Iránta valamit… csak nézz magadra. Egyszerűen nem tudod eldönteni, hogy mi ez… s hogy helyénvaló-e? – s ahogy ezt mondta óvatosan állam után nyúlt, s úgy emelte meg azt, hogy ránézhessek.

- Helyénvaló-e? – nevettem fel kínosan, miközben a könnyeim még mindig az arcomat égették. – Megcsókoltam Őt… az Isten szerelmére… a vőlegényem lakásában… s élveztem. – s ekkor már oly kendőzetlenül beszéltem a történtekről, gondolataimról hogy magam sem hittem el… de egyszerűen úgy éreztem ez így most a helyes. – Mellesleg vele álmodok… napok óta… nem merem lehunyni a szememet, mert akkor ott áll előttem Ő… s kívánom… bármennyire is harcolok ellene kívánom, s ez nem tetszik, de egyszerűen nem tudok harcolni ellene.

- Édes Istenem, hogy te mekkora katyvaszba húztad magad… te jó isten. – képedt el, s hátravetve fejét simította hátra haját.

- Tudod, hogy… ezzel kifejezetten nem segítesz? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra.

- Bocs… de ez… kész… alig két hete majdnem megvertél ugyanezekért a szavakért, amikor kimondtam őket… Roy-nak le is kevertél érte egy pofont… s lám tessék… most itt vagyunk. Nem elcseszett ez az egész? – tárta szét a karját, s stílusával valahogy elérte azt, hogy megálljon a néma zokogásom.

- Ne emlékeztess rá… - ráztam a fejemet. -… meg kell oldanom ezt az egészet… kezdenem kell magammal valamit, mert ez így nem mehet tovább. Nem akarok senkit bántani… ugye ezt tudod?

- Hogyne tudnám… ellenben egy valamit tudok, aminek úgysem fogsz örülni… s te is jól tudod ezt valójában… aki a legjobban szenvedni fog hármótok közül… az Te leszel… csakis Te…

Csakis nyugtatókkal tudtam elaludni… még mielőtt Kit visszajött volna a szobába azelőtt nyeltem le őket, s mire beért addigra már az álom határán voltam. Nem tudtam volna vele beszélni… saját magammal való létezés is nehezemre esett. Kellett egy kis mindentől való mentesség… s ezt így tudtam elérni… s napok óta először sikerült is aludnom. Álommentesen… ez volt a célom.

Az Ash-sel való beszélgetésemről senki sem tudhatott… habár nagyon jól tudtam, hogy amint elhagyta a szobámat első dolga volt Roy-ékat hívni… de nem bántam. Én újra nem tudtam volna átélni az egészet… s ő segített benne nekem. Megbíztam benne mégis… mert ő ott volt nekem, még akkor is, amikor nem érdemeltem volna meg igazából.

Három napba telt mire emberré pihentem magamat… legalábbis kommunikatívabbá, mint ami voltam a hét elején. Nem beszéltem Róla Ash után senkinek… s próbáltam egy ideig még ezt megtartani, ugyanis össze kellett szednem a gondolataimat… s ehhez időre volt szükségem. Egyedül kezdtem el jógázni egy DVD segítségével… s ott azokban a pillanatokban is, ha csak a nap egy kis töredékére is, de megtaláltam a lelki békémet.

Ráadásul csütörtökre már olyan szinten hiányoztak a fiaim, hogy szinte kényszeresen, mint valami nyomozó próbáltam őket elérni… de mindkettejük telefonja elérhetetlen volt… s végül a vezetékesnél kellett próbálkoznom, ámde mikor annak hangja megszólalt majdnem eldobtam a telefonomat.

„A ház urai nem tartózkodnak eme négy fal között… egy néhány nap erejéig. Egyszerűbben: elutaztunk. Amint hazaértünk, s visszahallgatjuk, az üzeneteket minden bizonnyal felkeresünk… addig is szép napot.” – Harry hangja visszhangzott a fülemben, s nem hazudok… a szívem is megállt egy néhány pillanatra. Levegőt alig mertem venni… nem is vettem… azonnal kinyomtam a telefont.

A fiúk elutaztak… s eszükbe nem jutott, hogy nekem szóljanak. Ez így… fura… több mint fura. S ezért én most miért is vagyok dühös? Nem értettem… de minél több idő telt el annál jobban remegtette testemet a düh… a falhoz tudtam volna vágni a telefonomat vagy úgy bármit.

- Te Ash… tudtál arról, hogy Roy-ék elutaztak? – csak úgy mellékesen kérdeztem meg tőle mikor kisétáltam a nappaliba, s ő ott ült Iza-val beszélgetve.

- Szóval neked nem szóltak… - állapította meg méregetve az arcomat.

- Tudod nagyon jól, hogy nem szóltak… - majd ekkora az előtte lévő naptárra esett a tekintetem, ami a gépén volt megnyitva… s ekkor mindent megértettem. S habár a felismerés villámszerűen csapott belém mégis testem valamelyest nyugodni kezdett az előzőekhez képest. Harry-nek a hétvégén lesz a születésnapja… s nekem ez totálisan kiment a fejemből. Így már minden érthető volt.

- Mindegy… - legyintettem, s sarkon fordulva indultam vissza a szobába mielőtt többet mondtam volna, mint kellett volna… vagy éppen többet mutattam volna arcomon… testemen.

Nem tudom mi ütött belém… viselkedésem teljes mértékben irracionális volt. Miután Ash-t kikísértem a reptérre, - ugyanis a mai nap már tényleg muszáj volt itt hagynia minket kötelezettségei miatt - , egyszerűen nem mentem vissza a lakásba, bármennyire is ez volt a megegyezés Iza-val és Kit-tel is… a tűzzel játszottam, de tudtam, hogy felnőtt nő vagyok és tudok dönteni magamról, s akarataimról… így taxim egy kicsit más utat célzott meg, mint a lakásom… a Bite felé indultam.

Reggel elkaptam véletlenül Ash egy telefonbeszélgetését miszerint a fiúk már hazaértek… s én beszélni akartam Vele. Nem tudtam miről, nem tudtam, hogyan de beszélni akartam Vele. Ráadásul… ma volt a születésnapja. Ebben volt valami különleges is… nem tudom mi, hiszen megmagyarázhatatlan volt számomra, de így volt… felkelni is békésebben keltem már reggel. Természetfeletti.

- Köszönöm. – nyújtottam oda a fontokat a taxisofőrnek mikor kiszálltam az üzlet előtt, s addig, míg el nem hajtott addig háttal is álltam annak.

Mély, s igen nagy levegőt kellett vennem ahhoz, hogy meg tudjak fordulni… remegtem kissé. Olyan volt, mintha tilosban jártam volna… de mégse éreztem annak legbelül. A születésnapja van az isten szerelmére… emellett nem mehetek el csak úgy.

Óvatosan sétáltam az üzlet felé, ami a héten zárva volt a felújítások miatt… amik amúgy igen jól haladtak, ezt kintről is könnyedén meg lehetett állapítani. Az ajtó zárva volt, mikor először a kilincshez nyúltam, de jól tudtam, hova rejtette a pótkulcsot, s pillanatok alatt előkapartam feltűnésmentesen azt. Nagyot nyeltem akkor, amikor már könnyedén léphettem az üzletbe. Tudtam, hogy itt van… éreztem. Egyedül volt… ezt pedig láthattam az üzlet kongásától… én pedig betörtem hozzá, s okát nem is nagyon tudtam miért… egyszerűen csak éreztem, hogy így kellett tennem.

- Tudod… hívhatnám a rendőrséget is. – a nyitott konyhaajtóban álltam némán csendben, s Ő pedig a kis titkos kertjében ült nekem háttal az asztalon.

- Tudtam, hogy hol a kulcs… - próbáltam barátságosnak hangzani, de nem úgy éreztem, hogy Ő erre kapható most… valami más volt. Valami megváltozott… s én nem hibáztattam ezért.

- Ez nem jogosít fel arra, hogy rám törj… - mondta, s nem fordult meg… én pedig nem mozdultam az ajtóból. Egyszerűen nem ment. – amúgy is… miért vagy itt? – kérdezett rá… de tudom, hogy tudta.

- Én… azt hiszem… - hirtelen az egyértelműt sem tudtam kimondani, pedig tudtam miért jöttem… vagy mégsem? -… csak személyesen is fel akartalak köszönteni… boldog születésnapot Harry. – motyogtam végül a sikeresen összekaparászott mondatomat.

- Ühüm. – bólintott, de felém nem fordult volna… s ez fájni kezdett… egyre jobban. Mardosta a mellkasomat.

- Harry… - mondtam ki nevét, de nem igazán voltam benne biztos, hogy hogyan is akarom folytatni.

- Figyelj Adora… hagyjuk. Megértettem… s azt hiszem Te is. Ezt a barátságot nem kell erőltetni… egyikőnk sem fog belőle semmit sem nyerni. Jól tudod te is… tudom, hogy érzed. – s akarva akaratlanul is szavaira megindultak lábaim alattam… halkan, nesztelenül közelítettem meg Őt. Nem vette észre.

- Harry… - haraptam be a számat, amikor megremegtek ajkaim neve kiejtésére.

- Adora… - mondta, s ekkor könnyedén ugrott le az asztalról és fordult felém… arcának vonásai közel sem úgy festettek, mint egy születésnaposé. Megtorpantam. -… szeretném, ha elmennél. – nézett rám, s tekintetétől lelkem tízezermillió apró darabra tört. – Ezt a napot… a születésnapomat… tiszteld meg, oké? Kérlek. – s semmitmondó pillantásaitól gombóc keletkezett torkomban mégis volt egy kérdés, amit fel akartam tenni neki:

- Ez az, amit a gyertyád elfújásakor is kívánnál? – nem tudom honnan jött ez, de jött… teljesen természetesen. Felnevetett… kínosan? Nem tudom. Beletúrt a hajába, s úgy nézett rám.

- Abban a pillanatban… egyetlen egy kívánságom lenne… s ezt Te nagyon jól ismered. – nem mozdult semerre, nem csinált semmit szavai mégis több élettel rendelkeztek, mint korábban.

- Mégis mi? – kérdeztem tőle, s én viszont léptem egyet közelebb… pocakom izmos hasát érintette. Nem mozdult… s tovább én sem.

Nem tudom mi volt ez az egész, de hallanom kellett válaszát. Testem, s lelkem egy teljesen másik, szürreális univerzumba lépett mikor ideértem… mikor megláttam Őt… mikor meghallottam Őt. Késztetést éreztem arra, hogy… késztetést éreztem valami megmagyarázhatatlanra.

- Téged kívánnálak… csakis Téged…

32. rész - Egyedül

Sziasztok! Tekintve, hogy a múlt heti maraton után sem felejtettelek el Titeket elhoztam nektek a következő részt. Remélem tetszeni fog ezért jó olvasást kívánok nektek hozzá! Puszi Dorka

- Köszönöm, hogy maradtál… - pislogtam rá bájosan miközben néhány pillanatra felnéztem a gépem képernyőjéből.

Rájöttem, hogy mivel is ünnepelhetném jobban a könyves ajánlatomat, mint egy vacsorával, a barátaimmal, hisz valamilyen csoda folytán a legfontosabbak egyszerre vannak jelen pillanatban a városban… ráadásul új barátaimat is még jobban megismertem, sőt Khara barátja is megérkezett már tényleg, szóval őt is szívesen fogadhatom. Szeretem, ha emberek vesznek körül, hisz a csend nem az én műfajom.

- Én meg köszönöm, hogy ülve tudsz maradni… - motyogta a konyha túloldaláról Iza, aki Harry-vel együtt varázsolgatott a konyhámban… az én konyhámból az egyetlen egy ember, aki ki volt zárva az én magam voltam, ugyanis elmondásuk szerint nekem nem szabad megerőltetnem magam, s ő maguk is el tudják látni igen jól a feladatot… s a tény az volt, hogy ezzel nem vitatkozhattam. Tényleg profik voltak. Felajánlották ugyanis, hogy rendelés helyett inkább alkotnak valamit ők abban az esetben, ha képes vagyok nyugton maradni, s csakis a pult túloldaláról követni az eseményeket… s hogy ez össze is jöjjön igen nagyon le kellett magam foglalni, s ekkor jött az a csodálatos ötletem, hogy: online vásárlás.

- A legjobb séfeket szereztem be a városból… nem? – hízelegtem nekik miközben rákattintva az egérpadra újabb dolgot tettem az online kosaramba. Máris boldogabb lett a lelkem.

- Tematikusan vásárolsz vagy csak össze-vissza? – tette fel a kérdést Iza… micsoda naiv feltételezés.

- Egy hete vele élsz… és erre nem jöttél rá? Hmmm… - jegyezte meg Harry bohókásan, mire megtámasztva fejemet homlokráncolva szuggeráltam Őt addig a pillanatig, míg rám nem nézett.

- Te… gonosz… vagy. – sziszegtem neki egy halovány mosollyal, mit nem tudtam elrejteni az arcomról.

- A szobádba költöztem… nem tudom emlékszel-e? Olyan, mintha korábban egy gardrób lett volna nem is szoba… - jegyezte meg kedvesen, majd a fakanalat felém nyújtotta az éppen talán készen lett hússal a tetején.

- Nem kell. – játszottam a Miss Duzzogót, s úgy szorítottam össze a számat, s igazából az arcomon mindenemet, hogy izmaim egészen megfájdultak.

- Nem? – kérdezett vissza sunyin. – Okés. – s a pulton átnyúlva egy kicsit lengette orrom előtt a finomságot, majd el is akarta húzni, hogy akkor ugye nekem nem kell, de én megragadtam csuklóját hirtelen, s bekaptam a fakanalat. Kezét el nem engedve kezdtem el ekkor sipákolni.

- Ez… forró. – nyitottam ki a számat, s kezdtem nyelvemet, s mindenemet legyezgetni.

- Mert szerinted jégen főztem… vagy mi? – játszott velem Mr. Pimasz 2.0.

- Hát legalább… - rántottam meg a vállamat, s elengedve a kezét a poharamért nyúltam, amit levegővétel nélkül gurítottam le. -… amúgy finom volt. – vetettem oda félvállról.

- Amúgy… mi? – pihent meg egy kicsit megtámaszkodva előttem.

- Amúgy… jah. – a legjobb nemtörődöm fejet vettem elő, majd lehajtva gépem képernyőjét óvatosan lecsúsztam a székről.

- Pontosan merre is most? – gyanakodott Iza azon nyomban.

- Ígérem, nem sántikálok semmi rosszban… mindössze készülődni szeretnék. Szeretnék egy kis időt szánni magamra… amúgy is… nyakig ragasztós vagyok. – emeltem fel karomat, amin még most is találtam egy-egy kósza flittert vagy valami plüss matricát.

- Hát, aki így nem tud bánni a dolgokkal… vessen rá… - kavargatta már a serpenyőnyi húst a kezében Harry miközben azt figyelte, hogy lassan indulok el tőlük.

- Te Pearce… vigyázz magadra. – fenyegettem meg mutatóujjammal, majd fordulva egyet, bevetettem ténylegesen magamat a hálóba… s főként a fürdőbe.

Szavakkal le nem lehet írni, hogy milyen jó érzés volt elpihenni egy kicsit a meleg víz, s habok társaságában. Muszáj volt egy kicsit összekapnom magam, ha már így vacsorát szerveztem… néha jól esik az, ha valahova kicsípheti magát az ember.

- Csak nyugi bébi… - simogattam meg a hasamat, mikor éreztem, hogy a kisasszony egy igen erő teljeset rúgott bennem. -… én is várom, hogy találkozhassunk. – beszélgettem vele, majd az utolsó göndör tincset is kieresztettem a hajsütőmből óvatosan, s egy kevés lakkal befújva kész is lettem volna azzal.

- Ugye… nem zavarok? – kopogtatott be egy kedves hang tulajdonosa.

- Miért zavarnál? – fordultam kicsit felé, s megtűzve két oldalt hajamat kezdtem bele a sminkembe is.

- Csodásan festesz… - sétált mögém vállamra téve kezeit.

- Köszönöm Joan… - néztem vele össze a tükörben. -… azt ne mondd, hogy mindenki itt van már, mert az számomra nem jó… látod hol tartok. – kacagtam fel, de inkább összpontosítani akartam, s úgy is tettem.

- Nyugi… még csak mi jöttünk Roy-jal… Ash-ék csak nemsokára érkeznek… - nyugtatott meg, s picit masszírozott a nyakamon. Kirázott tőle a hideg annyira jólesett.

- Szuper… - ismertem el, s fejeztem be a halovány alapozást. Nem túl sok, de mégis valami… ez volt most a jelszavam. -… amint kész leszek, megyek én is segíteni, teríteni. – mondtam neki kedvesen.

- Azzal már nem kell foglalkoznod… Roy kezébe vette az irányítást. Ráadásul a teraszra költöztették ki a vacsit… - ismertette velem a tervet.

- Amíg nem jutottok be a konyhámba… addig felőlem azt csináltok, amit akartok… - vigyorogtam rá a tükörben, majd oldalra fordulva puszit nyomtam az ujjaira.

- Az csak egyszer történt… - kezdett védőakcióba.

- Jah… egyszer gyújtottátok fel a konyhámat… még szerencse, hogy nem többször. – ráztam meg a fejemet, s a palettámra pillantva próbáltam kiválasztani egy természetes hatású színt.

- Az csak véletlen volt… - mondta rögtön, s a beépített szekrényem felé indult meg. -… választottál már ruhát? – kérdezett rá, micsoda terelés… nem semmi.

- Még nem… - ráztam a fejemet.

- Választhatok? – kérdezte felcsillant szemmel. Azért is szerettem velük élni, hisz míg én imádtam vásárolni és öltözni… ők imádtak engem öltöztetni, mint egy élő babát. Ebbe sosem fáradtunk bele ugyanis mindkét fél részéről élvezet volt.

- Ahogy szeretnéd… - bíztam rá, s elmosolyodtam, hogy ilyen könnyen örömöt tudtam neki szerezni. -… csak annyit kérek, hogy valami könnyű legyen, mert alig bírok anyagot megtűrni magamon. – ismertem be.

- Kijöhetsz pucéran is… ha gondolod. Szerintem egyeseknek különösen tetszene… - jegyezte meg sunyin, mire muszáj volt szemforgatásom közepette el is mosolyodnom… eszembe jutott a délutáni úszkálós jelenetem. Jobb volt inkább megráznom a fejemet mielőtt hangosan is kimondanám azt, mire gondolok… nem kellett erről senkinek sem tudnia… senkinek. Talán még nekem sem kellett volna róla tudni, de hát ezt lehetetlen lenne kivitelezni. – Mellesleg… ugye nem felejtetted el, hogy két hét múlva Linda és Lisa esküvője lesz… ahova mindannyian hivatalosak vagyunk. – húzta elő ezt az eseményt tudatalattimból mit már igen régen pókhálók fedtek.

- Jézusom… - fordultam feléje, azonnal letettem az ecsetemet. -… az most lesz? – kérdeztem tőle. – Teljesen kiment a fejemből… - csaptam a homlokomra.

- Igazából nem csodálom… közben ugyanis terhes lettél, hahó. – próbált engem védeni, s ez jól esett… de egy esküvőt hogy felejthettem el, főleg aminek egy részében én magam segítettem? Mármint a menü kiválasztásában munkámból adódóan.

- Akkor is… se ruhám nincsen, se ajándékötletem… - húztam el a számat, s azonnali módon gondolkozóba estem hátha valami csoda folytán megoldódik a két fő problémám.

- Szerinted egyikkel sem lesz problémád… tele a szekrényed. – mutatott a vállfáimra, majd egy ruhát karjaira emelve megindult vele felém.

- Ezt te sem gondolhattad komolyan… egy esküvőről van szó. Az nem olyan egyszerű… - ráztam a fejemet, majd megsimítottam azt a ruhát, amit odahozott hozzám. -… ez tökéletes lesz… köszönöm. – nyúltam a nyakáért, hogy abba kapaszkodva arcára adhassak egy puszit. – Köszönöm. – suttogtam még egyszer.

- Gyönyörűen festesz abban a ruhában… jól választott Joan. – jegyezte meg Kit miközben már csak éppen az utolsó simításokat végeztem magamon, de előtte még őt felhívtam, rögtön az után, hogy küldtem magamról neki egy képet csakhogy tudja, a családja igen hiányolja.

- Szerintem is. – billegtem a tükör előtt pocakomat simítva.

- Elhiszed, hogy szívesebben ünnepelnék veletek mintsem az építési cég, s a saját ügyvédeimmel vacsorázzak? – kérdezett bágyadt hangon.

- Elhiszem… ha gondolod, félretehetünk neked. – vetettem fel egy egészen jónak tűnő ötletet.

- Nem szükséges... Érezzétek magatokat jól… és vigyázz magadra… magatokra. – kérte, ahogy tette ezt minden telefonbeszélgetésünkkor.

- Nem készülök semmi vadra… ígérem… - mosolyodtam el a tükörképem láttán. -… habár nem tudom a bunjee jumping vagy a teraszról való ejtőernyőzés a vacsora után annak számít-e… ugyanis ezeket már leszerveztem az embereimmel. – vettem egy kicsit pimaszra én is a figurát… két Mr. Pimasszal töltöttem az időm nagy részét, nem csoda hogy rám is ragadt már valami.

- Szörnyen vicces a kisasszony… - elképzeltem, ahogy megugrik a szíve, de mégis elmosolyodik.

- Tudom… na de megyek is… beengedem a kötélszerelőket, hogy kész legyen minden időben. – indultam meg ténylegesen az ajtó felé.

- Csak várd meg, hogy hazaérjek kedves… csak várd meg. – kezdett el sunyin fenyegetni.

- Addigra már kalandparkká varázsolom a lakást… falmászás meg minden… - gondolkoztam el, s a poén az, hogy akkora volt egyes helyeken akár a belmagasság meg úgy alapból a hely, hogy simán megvalósítható lenne ötletem.

- Úgyis elkaplak…

- Azt te csak hiszed…

- Erre… nem lett volna szükség. – habár kicsikét késve, de utolsó vendégeink is megérkeztek… Khara-ék. S ez még addig nem is lett volna emlékezetes, de barátja egy hatalmas nagy plüssmedvét hozott ajándékba a babának. Olyan cuki volt, hogy majdnem belehaltam.

- Ez csak egy apróság… - mosolyodott el, s közben barátnője kezét egy pillanatra nem eresztette el… attól a pillanattól kezdve, ahogy beléptek hozzánk látszott rajtuk, hogy egyértelműen szerelmesek… nagyon szerelmesek. A pillantásaik, az érintéseik… a szavaik, felemésztően csodálatos volt még csak látni is őket, irigylésre méltóak ez biztos. Két gyönyörűség, nincs mit tagadni. -… remélem a kis hercegnőnek is fog tetszeni. – mosolygott a pocakomra mire ez idáig egyszer-egyszer rálesett, de az igazán legédesebb pillantásokkal. Tudom, hogy vannak azok a várandós anyukák, akik nem kifejezetten szeretik, ha háborgatják őket a pocakfogdosós ismerősök, de én ezt sosem bántam… nekem természetes volt megosztani a boldogságomat mással is.

- Ha nem… jó helye lesz nálam is. – ismertem el, s a kanapéra letett kis puhaságnak simogattam meg ekkor a fejét párhuzamosan a pocakommal, majd egy pillanat múlva feléje nyújtottam a kezemet kedvesen.

- Mi az? – kérdezte kíváncsian, nem értve a helyzetet.

- Bízz bennem… - kacsintottam, s mikor szabad kezét enyémbe helyezte pocakomra vezettem azt, s hagytam, hogy ő is érezze azt, amit én.

- Ohhh… - kuncogott fel akkora mosollyal az arcán, hogy az természetfeletti volt. -… éreztem. – magyarázta nekem is, de Khara-nak is, aki csak beleborzolva barátjának a hajába hagyta, hogy az kiélvezze a pillanatot.

- Én is… egyre jobban, s többször. – ismertem el.

- Én is szeretnék majd gyerekeket… úgy egy focicsapatra valóval. – gondolkozott el, mire Khara igen nagyon felhúzta szemöldökét.

- Mégis kitől? Ha szabad megtudnom… velem még ezt az ötletedet elfelejtetted megosztani. – mondta neki barátnője átkarolva hátát.

- Majd szólok a másik barátnőmnek… - incselkedett, mire Khara jól oldalba vágta, s azonnal el is eresztette őt.

- Szuper. Szólhatsz is… - simította meg az arcát kedvesen, majd majdnem meg is puszilta, de mielőtt megtehette volna elhúzódott. -… de akkor mostantól mindent tőle kérj… mindent… - terítette ki kártyáit a kisasszony, s jól játszva azokkal zsiványan le is lépett tőlünk.

- Figyelem mindenki… asztalhoz… - jelent meg ekkor Roy az ajtóban terelgetve mindenkit az asztalhoz. -… a vacsora azonnal tálalva… - folytatta, majd megfogva karomat engem is odakísért a helyemhez… mindig jól jött a segítség egyre nehezebben bírja a lábam az egyhelyben állást vagy úgy az állást is általánosságban.

- Ugye ez most nem komoly? – néztem Ash-re, aki ártatlanul pislogott rám, mint egy ma született bárány. – Komolyan elkötötted a motort és elraboltad Khara-t egy fotózásról? – figyeltem még őt mindig, s még a desszertes kanál is megállt a kezemben.

- Lehet? – kérdezte vigyorogva, de tagadni rögtön nem tagadta a dolgokat.

- Totálisan elment az eszed… - forgattam a szememet, majd megsimítottam a tökéletesen beállított haját, amit a következő pillanatban szét is túrtam. -… okkal nem ülök motorra… ezek után meg próbálkozni se próbálkozz. – ráztam meg a fejemet.

- De szerencsére az óta már… elviselik egymást. – nevetett fel Khara, s barátja ölébe bújt, ahogy a kanapén már a desszertet fogyasztva hűsöltünk, s beszélgettünk.

- Ami gondolom nagyobb, s nehezebb feladat Harry számára… - kuncogtam fel. -… ami azt illeti… ha bármikor szeretnéd kilógatni az ablakon, csak nyugodtan… lehet, jót tenne neki. – ismertem el s bájosan az áldozatra néztem.

- Hékás… hékás… itt ülök melletted, nem tűnt fel? – a díva rögtön hangot adott magának.

- És? – kérdeztem, s rebegtettem előtte szempilláimat.

- Köszönöm a lehetőséget… lehet élek majd a lehetőséggel… ki tudja. – kacsintott rám Harry… a Styles.

Tény, ami tény ez a két Harry nevű úriember tényleg hasonlított egymásra… nem annyira, mint amennyire számítottam, de nem csak a nevük volt megegyező… ez biztos. A hajuk is egészen, magasságuk is majdhogynem, s úgy a fontosabb paramétereik is… nem mintha figyeltem volna… ááá dehogy… csak a fél vacsora alatt. Kb.

- Mondtam ugye, hogy hasonlítanak egy kicsit? – kérdezte Ash a fülembe súgva ezt, majd valamiért hirtelen rögtön a mellettem ülő itteni Harry-re pillantottam, aki igen jól elbeszélgetett eddig hol Khara-val, hol Iza-val… kivel mikor. Nem volt elveszett bárány a barátaim között, s emiatt nagyon is örültem, sőt.

- Na, mi az? – kérdezte tőlem, mert észrevette, hogy őt figyelem.

- Semmi. – ráztam meg a fejemet, majd bekapva egy újabb falatot a fagylaltos süteményből lenyaltam a kanalat.

- Tényleg nem bírod a motorokat? – kérdezett rá.

- Nem igazán… - ráztam meg a fejemet. -… tekintve, hogy így igazából egyre sem férnék fel… max, ha háttal ülve felkötöznek… max akkor. – gondolkoztam el rajta.

- Ültél már egyáltalán motoron? – kíváncsiskodott.

- Nem igazán… - hadonásztam a kanalammal. -… de saját, s sofőröm épsége érdekében szerintem ez pont így jó. – gondolkoztam el.

- Néha hatalmas butaságokat tudsz beszélni… tudod-e? – kérdezte homlokát ráncolva.

- Ugyan kérlek… - legyintettem bájosan, majd azon nyomban Joan felé mutattam üres kanalammal. -… hallottam ám… hallottam. – mondtam neki elkapva egy mondatának felét miszerint felvetette Khara-éknak, hogy őslakos cardiffiként körbemutatják nekik szívesen este a várost, de engem meg nem szívesen hagynak itt… hisz mégis csak én szedtem össze ide a társaságot a kis ünneplésre.

- Mégis mit?  - kérdezett vissza Joan.

- Szerintem mennetek kellene… komolyan. Csodálatos idő van… nem olyan gyakori ez itt… de az sem, hogy mindannyian egyszerre vagytok egy helyen… - mutattam körbe.

- Most ez mi? Ki akarsz minket tenni… kedves Adora? – nézett felém Roy is gyanakodva.

- Lényegében igen… - gondolkoztam el, majd azon nyomban fel is nevettem. -… dehogy is… - ráztam meg a fejemet. - .. de akkor is úgy gondolom, hogy menjetek nyugodtan velem ne törődjetek… tekintve, hogy amint beérek a hálóba azon nyomban el fog nyomni az álom. Kimerültem egész nap, ha nem tűnt volna fel várandós vagyok… - világítottam rá a lényegre.

- Sosem tűnt volna fel… - gondolkozott el sunyin. -… azt hittem csak meghíztál.

- Heeee... köszönöm. – mosolyodtam rá.

- Azt hiszed, hogy itt hagynánk, miközben mi még elmegyünk várost nézni? – kérdezett vissza rögtön.

- Igazából nem hiszem… hanem tudom. – pontosítottam. – Sőt, hogy még konkrétabb legyek azt is tudom, hogy Iza-t is viszitek majd magatokkal… - mutattam terhes gondozómra, aki igazán jól érezve magát ült itt közöttünk.

- Szó sem lehet róla. – vágta rá azonnal.

- Először is… megérdemled… ahogy a többiek is. – tártam szét a karomat. – Egy alternatív univerzumban mennék veletek, de… - emeltem fel a kezemet. -… egy elfáradtam, nagyon… kettő… félpercenként úgyis meg kellene állnunk ugyanis vagy elfáradnék, vagy pisilnem kellene… három… szeretném, ha egy kicsit megszabadulnátok tőlem. – nevettem el magamat.

- Hülyeséget beszélsz… ugye tudod? – kérdezett rá Ash.

- Komolyan… menjetek nyugodtan… egy estéről van szó, felnőtt vagyok és tudok vigyázni magamra… úgy meg főleg, hogy a szobámat el sem hagyom… örülnék, ha egy kicsit ki tudnátok kicsit kapcsolni ti is. – s lassacskán némi segítséggel fel is álltam majd a kanapé szélére sétáltam.

- És mi lesz, ha pontosan most fog történni valami? – aggodalmaskodott Roy.

- Kiugorhatnék most is az erkélyről… de mégsem teszem… ahogy később sem fogom. Esküszöm, ígérem, hogyha a legkisebb jelét is érzem annak, hogy valami rosszra fordulni hívlak titeket… áldjuk a technikát, hogy elérhetjük távolban is egymást. – vettem fel az asztalról a telefonomat, s ráztam meg előttük azt.

- Kit megölne, ha itt hagynálak… gyakorlatilag szerintem ki is rúgna. – állt fel Iza.

- Amiről nem tud… az nem fáj neki. Én, kérlek titeket… komolyan… menjetek… higgyétek el, hogy szuper lesz nélkülem is, sőt… élvezhetőbb is. Ráadásul nem kétlem, hogy képeket úgyis fogok kapni ugyanis ez a tökfej előszeretettel terrorizál életének eseményeivel… - éppen Ash mögé sétáltam ekkor, s fogtam rá vállára.

- Tudom, hogy imádsz. – hajtotta hátra a fejét, s úgy küldött csücsörítve ajkait egy puszit.

- Persze… - bólogattam, majd amikor visszahajtotta fejét rögtön meg is ráztam a fejemet… ezt csakis a többiek látták. Egyszerre nevettek fel.

- Én szívesen megnézném veletek a várost… srácok. – Khara volt az első, aki beleegyezett elképzelésembe. Képzeletbeli pacsimat, s ölelésemet azonnal küldtem is neki. – Ahogy mondta, hogy Adora felnőtt nő… tud ésszerű döntéseket hozni. – védett meg, s felállva helyéről húzta magával Harry-jét is.

- Nem is tudom… - gondolkozott el Joan.

- Én tudom… adok nektek pontosan 20 percet, hogy összekapjátok magatokat, annyit még az én belső elemem is kibír, utána pedig mindenkinek kiteszem a szűrét, ha szeretné, ha nem… komolyan mondom. Aki pedig egy terhes nő szava ellen szól, attól szívesen búcsúzhatunk a terasz korlátain kívül esve is… - fenyegettem meg őket szemöldök emelgetve miközben a terasz fém korlátját, s üveg részét is egyszerre simítottam meg ujjaimmal.

- Úgysem bántanál minket. – jegyezte meg Ash.

- Ne legyél benne te olyan biztos… - hajoltam le a füléhez, s mondtam ezeket a szavakat remélhetőleg félelmetesen neki.

Rávenni őket ötletemre elég hosszú folyamat volt, de mivel kifejezetten makacsnak ismerem magam tudtam, hogy úgyis én fogok nyerni… vagy így vagy úgy, de én fogok.

- Jössz utánunk ugye? – kérdezte Roy Harry-t, aki még éppen a nappaliban állt mellettem… én a kanapénak dőlve pihentettem lábaimat, s vártam, hogy mindenki lelépjen.

- Aham… néhány perc, csak még összeszedem a cuccaimat. – jegyezte meg, s Ő is nekitámaszkodott a kanapénak.

- Szuper… lent várunk… ha nem találsz, hívj. – rázta meg a kezében a telefonját, s végül, de nem utolsó sorban ő is belépett a liftbe, majd addig nézett minket, míg be nem zárult annak az ajtaja.

- Még azért egy kicsit ezen dolgoznotok kell… - veregettem meg Harry vállát, s elrugaszkodva gyengéden a kanapétól a mozi szoba felé indultam meg.

- Mégis miről beszélsz? – kérdezett rá, s amikor én bementem oda Ő csak az ajtófélfának támaszkodott összefont karjaival.

- Nem fogsz utánuk menni… - tértem rá rögtön a lényegre, majd az ágyra bepakolt, délután készített kis képeslaptömeget kezdtem szétszedegetni felmérve így, hogy végül mennyit is sikerült gyártanunk.

- Honnan veszed? Talán nem úgy ismersz, mint egy hatalmas nagy parti arc? – kérdezett rá, s beletúrt hajába kacagása közben.

- Ez az egyik… - ismertem el. -… de a másik hozzáfűznivalóm az lenne, hogy szimplán csak hallottalak titeket beszélni… amikoris Roy megkérte, hogy maradj… mert nem lenne szíve egyedül hagyni engem. – ismertettem vele a dolgokat.

- Te sem gondoltad, hogy itt hagynak felügyelet nélkül… jobban aggódnak érted, mint valaha bárki másért… és azt hiszem ez érthető. – mondta, de mozdulni az ajtóból nem mozdult.

- Tudom. – suttogtam halkan.

- De ha hallottad ezt az egészet… s olyannyira ellenzed, hogy itt maradjon valaki veled… akkor miért nem szóltál közbe? – kérdezett rá puhatolózva.

- Nem tudom… - rántottam meg vállamat, s inkább csak azzal foglalkoztam mi kezem között volt… minden figyelmemet a képeslapoknak szenteltem.

- Mi az, hogy nem tudod? – kíváncsiskodott, mintha valamit ki akart volna szedni belőlem. – Nem az vagy, aki csak úgy engedi, hogy uralkodjanak felette… ismerlek.

- Akkor sem tudom… na… - tártam szét a karomat, s rápillantottam és esküszöm, hogy megpróbáltam csúnyán, idegesen nézni rá, de nem ment… arcának vonásai ellágyították az enyémeket.

- Ne nézz így rám… - fenyegettem meg, hisz elmosolyodtam Miatta.

- Mégis hogy? – kérdezett rá.

- Ott fogsz állni egész végig vagy segítesz is? – kérdeztem tőle, s rámutattam a képeslapokra, majd fogtam egy lapot, amire elkezdtem írogatni szépen, hogy kinek is küldenék ilyen lapot.

- Azt hiszem… hozok magunknak egy kis segítséget is. – s kinyújtva a kezét, lehajolva egy kicsit felkapott valamit a földről, mire nem számítottam. – Adtál már neki nevet? – kérdezte maga elé vonva a hatalmas nagy plüsst, amit a másik Harry-től kapott a babám… vagyis én is amúgy. – Lehetne… Mr. Brumi. – illegette-billegette maga előtt a hatalmas plüsst, ahogy közeledett felém.

- Eszméletlen kreatív vagy. – ismertem el, majd örömmel fogadtam, amikor a képeslapok túloldalára leült velem szembe.

- Amúgy… - gondolkoztam el. -… nem szeretek egyedül lenni… azt hiszem ezért sem szóltam közbe mikor Roy megkért, hogy maradj itt… - vallottam neki.

- Mégis annyira ragaszkodtál ahhoz, hogy egyedül hagyjunk… - húzta fel jobb szemöldökét, miközben maga mellé, a fal mellé ültette Mr. Brumit.

- Az egészen más… - ráztam meg a fejemet, s ki-kinyitottam egy-egy képeslapot min ujjamat elhúztam.

- Magad ellen beszélsz… néha nehéz megérteni téged… - nevetett fel, s Ő is bele-bele nézett egy-egy lapba.

- Szeretek veled lenni… - csúszott ki a számon olyan sebességgel, amit magamról el sem tudtam képzelni, mármint, hogy produkálni tudom. -… te melyiket szeretnéd? – azonnal témát váltva pillantottam rá, s vártam válaszát.

- Amelyiket nekem szánod… - felelte.

- Hmmm… melyik is illődhet legjobban a személyiségedhez? – gondolkoztam el, ahogy a színes szépségeket vizslattam, majd a következő pillanatban olyan történt mire nem számítottam… a kis cuki medve fogta magát, s orránál fogva ráesett a lapokra okozva nekem ezzel egy akkora szívrohamot, hogy azt hittem ott helyben meghalok. – jézusom… - kaptam a mellkasomhoz. – Azt hiszem Mr. Brumi választott neked… - dőltem előre kicsit a plüss irányába, de ahogy kiderült nem én voltam az egyetlen, aki így tett… Ő is.

Egyszerre nyúltunk a képeslapért, s a medvéért… kezünk egyértelműen találkozott egy hatalmas nagy elektromos kisülést eredményezve, de nem foglalkoztam ezzel ugyanis valami olyan következett… mire nem voltam felkészülve. Én magam ragadtam meg a kezét, s nem engedtem el ujjait miközben szemkontaktusunk egy pillanatra sem szakadt meg.

- Harry… - suttogtam úgy nevét, mintha vétket vettem volna számra.

- Adora… - ismételte utánam, majd nem tudom ezután ki, s hogyan irányított engem… de megszűntem létezni.

Szaporábban vettem a levegőt, mint ahogy normális lett volna, s mintha az elemem ellentétes oldala lett volna úgy vonzott eközben magához teste. Az enyém megszűnt maga felett uralkodni. Szabad kezével gyengéden simította végig szabad nyakamat. Nagyot nyeltem… nagyon nagyot nyeltem. Kiszáradtak a szemeim, de nem mertem pislogni… egyszerűen semmi nem vett rá… mert talán, ha megtettem volna eltűnt volna előlem? Örültem volna-e neki? Mi történt volna akkor velem? No és most mi fog?

- Harry… - simult arcom a tenyerébe. Csillagokat láttam már, s ajkaim úgy nyíltak szét mintha egyenesen megrepedtek volna. Fájt… de a fájdalom édes volt. - … ki a fenét áltatunk? – böktem ki egy olyan mondatot, mint egyszer ott akkor Ő mondott… akkor, amikor a konyhájában… a legszentebb helyén voltunk együtt. Nem hittem a füleimnek… ez az is bizonyította, hogy oly erősen haraptam számba ekkor, hogy vérezni kezdett alsó ajkam.

S talán ez a mondat kellett neki… ez a lökés, mi megadta neki a zöld lámpát. Úgy kapott ajkaim után, hogyha le tudott volna dönteni lábaimról megtette volna… egész testemmel beleremegve kaptam nyaka után s fogadtam be ajkaim közé Övéit, nyelvem mellé az övét. Túlfülledten dőltünk el a lapokra gondolkodás nélkül, s úgy ott leltük meg egymásban örömünket. Ez a csók több volt, mint ezer szó… akkor legalábbis úgy gondoltam.

- Harry… - nyöszörögtem nevét, mert csak ennyire voltam képes.

Ajkai ajkaimon, teste enyémnek simulva… egyét keze az enyémhez kulcsolva, míg másikkal nyakamat simította végig… ott tartotta meg nyakamat egy pillanatra mikor elszabadult az ajkaimtól.

- Tudod… - kezdett bele, ahogy felém magasodott, majd gyengéden megsimította az arcomat. Gyönyörű ember volt… alkohol nélkül részegedtem meg látva Őt. Nem tudtam gátat szabni gondolataimnak… ez még holnap fájni fog nekem. Nagyon. Tudtam… de nem érdekelt… hisz nem tudtam tisztán gondolkozni. -… a tiltott gyümölcs finom… de ha bűntudat nélkül tudnál visszacsókolni… az mégis édesebb lenne. – hajolt le és egy puszit lehelt az ajkamra, s két pillanatába sem telt, de már leszállt rólam, s úgy közelítette meg az ajtót.

- A nappaliban leszek, míg a többiek nem érkeznek vissza… - mondta, s indult meg ott hagyva engem ott, ahogy… konkrétan a plüss állat ölében kiterülve bámultam a plafont, s próbáltam feldolgozni az elmúlt pár pillanat eseményeit. Egyértelműen látszott, hogy Mr. Brumi elítélt engem… már ott akkor.

- Ááááááááá… - csaptam magam mellett az ágyba, s fordultam oldalamra, ahol egy párnát elkapva magzatpózba gubózva abba is beleordítottam… s újra meg újra megtettem, míg csak el nem fogyott a hangom, s az erőm… abban a pillanatban aludhattam el… órákkal később. Egyedül.