32. rész - Egyedül

Sziasztok! Tekintve, hogy a múlt heti maraton után sem felejtettelek el Titeket elhoztam nektek a következő részt. Remélem tetszeni fog ezért jó olvasást kívánok nektek hozzá! Puszi Dorka

- Köszönöm, hogy maradtál… - pislogtam rá bájosan miközben néhány pillanatra felnéztem a gépem képernyőjéből.

Rájöttem, hogy mivel is ünnepelhetném jobban a könyves ajánlatomat, mint egy vacsorával, a barátaimmal, hisz valamilyen csoda folytán a legfontosabbak egyszerre vannak jelen pillanatban a városban… ráadásul új barátaimat is még jobban megismertem, sőt Khara barátja is megérkezett már tényleg, szóval őt is szívesen fogadhatom. Szeretem, ha emberek vesznek körül, hisz a csend nem az én műfajom.

- Én meg köszönöm, hogy ülve tudsz maradni… - motyogta a konyha túloldaláról Iza, aki Harry-vel együtt varázsolgatott a konyhámban… az én konyhámból az egyetlen egy ember, aki ki volt zárva az én magam voltam, ugyanis elmondásuk szerint nekem nem szabad megerőltetnem magam, s ő maguk is el tudják látni igen jól a feladatot… s a tény az volt, hogy ezzel nem vitatkozhattam. Tényleg profik voltak. Felajánlották ugyanis, hogy rendelés helyett inkább alkotnak valamit ők abban az esetben, ha képes vagyok nyugton maradni, s csakis a pult túloldaláról követni az eseményeket… s hogy ez össze is jöjjön igen nagyon le kellett magam foglalni, s ekkor jött az a csodálatos ötletem, hogy: online vásárlás.

- A legjobb séfeket szereztem be a városból… nem? – hízelegtem nekik miközben rákattintva az egérpadra újabb dolgot tettem az online kosaramba. Máris boldogabb lett a lelkem.

- Tematikusan vásárolsz vagy csak össze-vissza? – tette fel a kérdést Iza… micsoda naiv feltételezés.

- Egy hete vele élsz… és erre nem jöttél rá? Hmmm… - jegyezte meg Harry bohókásan, mire megtámasztva fejemet homlokráncolva szuggeráltam Őt addig a pillanatig, míg rám nem nézett.

- Te… gonosz… vagy. – sziszegtem neki egy halovány mosollyal, mit nem tudtam elrejteni az arcomról.

- A szobádba költöztem… nem tudom emlékszel-e? Olyan, mintha korábban egy gardrób lett volna nem is szoba… - jegyezte meg kedvesen, majd a fakanalat felém nyújtotta az éppen talán készen lett hússal a tetején.

- Nem kell. – játszottam a Miss Duzzogót, s úgy szorítottam össze a számat, s igazából az arcomon mindenemet, hogy izmaim egészen megfájdultak.

- Nem? – kérdezett vissza sunyin. – Okés. – s a pulton átnyúlva egy kicsit lengette orrom előtt a finomságot, majd el is akarta húzni, hogy akkor ugye nekem nem kell, de én megragadtam csuklóját hirtelen, s bekaptam a fakanalat. Kezét el nem engedve kezdtem el ekkor sipákolni.

- Ez… forró. – nyitottam ki a számat, s kezdtem nyelvemet, s mindenemet legyezgetni.

- Mert szerinted jégen főztem… vagy mi? – játszott velem Mr. Pimasz 2.0.

- Hát legalább… - rántottam meg a vállamat, s elengedve a kezét a poharamért nyúltam, amit levegővétel nélkül gurítottam le. -… amúgy finom volt. – vetettem oda félvállról.

- Amúgy… mi? – pihent meg egy kicsit megtámaszkodva előttem.

- Amúgy… jah. – a legjobb nemtörődöm fejet vettem elő, majd lehajtva gépem képernyőjét óvatosan lecsúsztam a székről.

- Pontosan merre is most? – gyanakodott Iza azon nyomban.

- Ígérem, nem sántikálok semmi rosszban… mindössze készülődni szeretnék. Szeretnék egy kis időt szánni magamra… amúgy is… nyakig ragasztós vagyok. – emeltem fel karomat, amin még most is találtam egy-egy kósza flittert vagy valami plüss matricát.

- Hát, aki így nem tud bánni a dolgokkal… vessen rá… - kavargatta már a serpenyőnyi húst a kezében Harry miközben azt figyelte, hogy lassan indulok el tőlük.

- Te Pearce… vigyázz magadra. – fenyegettem meg mutatóujjammal, majd fordulva egyet, bevetettem ténylegesen magamat a hálóba… s főként a fürdőbe.

Szavakkal le nem lehet írni, hogy milyen jó érzés volt elpihenni egy kicsit a meleg víz, s habok társaságában. Muszáj volt egy kicsit összekapnom magam, ha már így vacsorát szerveztem… néha jól esik az, ha valahova kicsípheti magát az ember.

- Csak nyugi bébi… - simogattam meg a hasamat, mikor éreztem, hogy a kisasszony egy igen erő teljeset rúgott bennem. -… én is várom, hogy találkozhassunk. – beszélgettem vele, majd az utolsó göndör tincset is kieresztettem a hajsütőmből óvatosan, s egy kevés lakkal befújva kész is lettem volna azzal.

- Ugye… nem zavarok? – kopogtatott be egy kedves hang tulajdonosa.

- Miért zavarnál? – fordultam kicsit felé, s megtűzve két oldalt hajamat kezdtem bele a sminkembe is.

- Csodásan festesz… - sétált mögém vállamra téve kezeit.

- Köszönöm Joan… - néztem vele össze a tükörben. -… azt ne mondd, hogy mindenki itt van már, mert az számomra nem jó… látod hol tartok. – kacagtam fel, de inkább összpontosítani akartam, s úgy is tettem.

- Nyugi… még csak mi jöttünk Roy-jal… Ash-ék csak nemsokára érkeznek… - nyugtatott meg, s picit masszírozott a nyakamon. Kirázott tőle a hideg annyira jólesett.

- Szuper… - ismertem el, s fejeztem be a halovány alapozást. Nem túl sok, de mégis valami… ez volt most a jelszavam. -… amint kész leszek, megyek én is segíteni, teríteni. – mondtam neki kedvesen.

- Azzal már nem kell foglalkoznod… Roy kezébe vette az irányítást. Ráadásul a teraszra költöztették ki a vacsit… - ismertette velem a tervet.

- Amíg nem jutottok be a konyhámba… addig felőlem azt csináltok, amit akartok… - vigyorogtam rá a tükörben, majd oldalra fordulva puszit nyomtam az ujjaira.

- Az csak egyszer történt… - kezdett védőakcióba.

- Jah… egyszer gyújtottátok fel a konyhámat… még szerencse, hogy nem többször. – ráztam meg a fejemet, s a palettámra pillantva próbáltam kiválasztani egy természetes hatású színt.

- Az csak véletlen volt… - mondta rögtön, s a beépített szekrényem felé indult meg. -… választottál már ruhát? – kérdezett rá, micsoda terelés… nem semmi.

- Még nem… - ráztam a fejemet.

- Választhatok? – kérdezte felcsillant szemmel. Azért is szerettem velük élni, hisz míg én imádtam vásárolni és öltözni… ők imádtak engem öltöztetni, mint egy élő babát. Ebbe sosem fáradtunk bele ugyanis mindkét fél részéről élvezet volt.

- Ahogy szeretnéd… - bíztam rá, s elmosolyodtam, hogy ilyen könnyen örömöt tudtam neki szerezni. -… csak annyit kérek, hogy valami könnyű legyen, mert alig bírok anyagot megtűrni magamon. – ismertem be.

- Kijöhetsz pucéran is… ha gondolod. Szerintem egyeseknek különösen tetszene… - jegyezte meg sunyin, mire muszáj volt szemforgatásom közepette el is mosolyodnom… eszembe jutott a délutáni úszkálós jelenetem. Jobb volt inkább megráznom a fejemet mielőtt hangosan is kimondanám azt, mire gondolok… nem kellett erről senkinek sem tudnia… senkinek. Talán még nekem sem kellett volna róla tudni, de hát ezt lehetetlen lenne kivitelezni. – Mellesleg… ugye nem felejtetted el, hogy két hét múlva Linda és Lisa esküvője lesz… ahova mindannyian hivatalosak vagyunk. – húzta elő ezt az eseményt tudatalattimból mit már igen régen pókhálók fedtek.

- Jézusom… - fordultam feléje, azonnal letettem az ecsetemet. -… az most lesz? – kérdeztem tőle. – Teljesen kiment a fejemből… - csaptam a homlokomra.

- Igazából nem csodálom… közben ugyanis terhes lettél, hahó. – próbált engem védeni, s ez jól esett… de egy esküvőt hogy felejthettem el, főleg aminek egy részében én magam segítettem? Mármint a menü kiválasztásában munkámból adódóan.

- Akkor is… se ruhám nincsen, se ajándékötletem… - húztam el a számat, s azonnali módon gondolkozóba estem hátha valami csoda folytán megoldódik a két fő problémám.

- Szerinted egyikkel sem lesz problémád… tele a szekrényed. – mutatott a vállfáimra, majd egy ruhát karjaira emelve megindult vele felém.

- Ezt te sem gondolhattad komolyan… egy esküvőről van szó. Az nem olyan egyszerű… - ráztam a fejemet, majd megsimítottam azt a ruhát, amit odahozott hozzám. -… ez tökéletes lesz… köszönöm. – nyúltam a nyakáért, hogy abba kapaszkodva arcára adhassak egy puszit. – Köszönöm. – suttogtam még egyszer.

- Gyönyörűen festesz abban a ruhában… jól választott Joan. – jegyezte meg Kit miközben már csak éppen az utolsó simításokat végeztem magamon, de előtte még őt felhívtam, rögtön az után, hogy küldtem magamról neki egy képet csakhogy tudja, a családja igen hiányolja.

- Szerintem is. – billegtem a tükör előtt pocakomat simítva.

- Elhiszed, hogy szívesebben ünnepelnék veletek mintsem az építési cég, s a saját ügyvédeimmel vacsorázzak? – kérdezett bágyadt hangon.

- Elhiszem… ha gondolod, félretehetünk neked. – vetettem fel egy egészen jónak tűnő ötletet.

- Nem szükséges... Érezzétek magatokat jól… és vigyázz magadra… magatokra. – kérte, ahogy tette ezt minden telefonbeszélgetésünkkor.

- Nem készülök semmi vadra… ígérem… - mosolyodtam el a tükörképem láttán. -… habár nem tudom a bunjee jumping vagy a teraszról való ejtőernyőzés a vacsora után annak számít-e… ugyanis ezeket már leszerveztem az embereimmel. – vettem egy kicsit pimaszra én is a figurát… két Mr. Pimasszal töltöttem az időm nagy részét, nem csoda hogy rám is ragadt már valami.

- Szörnyen vicces a kisasszony… - elképzeltem, ahogy megugrik a szíve, de mégis elmosolyodik.

- Tudom… na de megyek is… beengedem a kötélszerelőket, hogy kész legyen minden időben. – indultam meg ténylegesen az ajtó felé.

- Csak várd meg, hogy hazaérjek kedves… csak várd meg. – kezdett el sunyin fenyegetni.

- Addigra már kalandparkká varázsolom a lakást… falmászás meg minden… - gondolkoztam el, s a poén az, hogy akkora volt egyes helyeken akár a belmagasság meg úgy alapból a hely, hogy simán megvalósítható lenne ötletem.

- Úgyis elkaplak…

- Azt te csak hiszed…

- Erre… nem lett volna szükség. – habár kicsikét késve, de utolsó vendégeink is megérkeztek… Khara-ék. S ez még addig nem is lett volna emlékezetes, de barátja egy hatalmas nagy plüssmedvét hozott ajándékba a babának. Olyan cuki volt, hogy majdnem belehaltam.

- Ez csak egy apróság… - mosolyodott el, s közben barátnője kezét egy pillanatra nem eresztette el… attól a pillanattól kezdve, ahogy beléptek hozzánk látszott rajtuk, hogy egyértelműen szerelmesek… nagyon szerelmesek. A pillantásaik, az érintéseik… a szavaik, felemésztően csodálatos volt még csak látni is őket, irigylésre méltóak ez biztos. Két gyönyörűség, nincs mit tagadni. -… remélem a kis hercegnőnek is fog tetszeni. – mosolygott a pocakomra mire ez idáig egyszer-egyszer rálesett, de az igazán legédesebb pillantásokkal. Tudom, hogy vannak azok a várandós anyukák, akik nem kifejezetten szeretik, ha háborgatják őket a pocakfogdosós ismerősök, de én ezt sosem bántam… nekem természetes volt megosztani a boldogságomat mással is.

- Ha nem… jó helye lesz nálam is. – ismertem el, s a kanapéra letett kis puhaságnak simogattam meg ekkor a fejét párhuzamosan a pocakommal, majd egy pillanat múlva feléje nyújtottam a kezemet kedvesen.

- Mi az? – kérdezte kíváncsian, nem értve a helyzetet.

- Bízz bennem… - kacsintottam, s mikor szabad kezét enyémbe helyezte pocakomra vezettem azt, s hagytam, hogy ő is érezze azt, amit én.

- Ohhh… - kuncogott fel akkora mosollyal az arcán, hogy az természetfeletti volt. -… éreztem. – magyarázta nekem is, de Khara-nak is, aki csak beleborzolva barátjának a hajába hagyta, hogy az kiélvezze a pillanatot.

- Én is… egyre jobban, s többször. – ismertem el.

- Én is szeretnék majd gyerekeket… úgy egy focicsapatra valóval. – gondolkozott el, mire Khara igen nagyon felhúzta szemöldökét.

- Mégis kitől? Ha szabad megtudnom… velem még ezt az ötletedet elfelejtetted megosztani. – mondta neki barátnője átkarolva hátát.

- Majd szólok a másik barátnőmnek… - incselkedett, mire Khara jól oldalba vágta, s azonnal el is eresztette őt.

- Szuper. Szólhatsz is… - simította meg az arcát kedvesen, majd majdnem meg is puszilta, de mielőtt megtehette volna elhúzódott. -… de akkor mostantól mindent tőle kérj… mindent… - terítette ki kártyáit a kisasszony, s jól játszva azokkal zsiványan le is lépett tőlünk.

- Figyelem mindenki… asztalhoz… - jelent meg ekkor Roy az ajtóban terelgetve mindenkit az asztalhoz. -… a vacsora azonnal tálalva… - folytatta, majd megfogva karomat engem is odakísért a helyemhez… mindig jól jött a segítség egyre nehezebben bírja a lábam az egyhelyben állást vagy úgy az állást is általánosságban.

- Ugye ez most nem komoly? – néztem Ash-re, aki ártatlanul pislogott rám, mint egy ma született bárány. – Komolyan elkötötted a motort és elraboltad Khara-t egy fotózásról? – figyeltem még őt mindig, s még a desszertes kanál is megállt a kezemben.

- Lehet? – kérdezte vigyorogva, de tagadni rögtön nem tagadta a dolgokat.

- Totálisan elment az eszed… - forgattam a szememet, majd megsimítottam a tökéletesen beállított haját, amit a következő pillanatban szét is túrtam. -… okkal nem ülök motorra… ezek után meg próbálkozni se próbálkozz. – ráztam meg a fejemet.

- De szerencsére az óta már… elviselik egymást. – nevetett fel Khara, s barátja ölébe bújt, ahogy a kanapén már a desszertet fogyasztva hűsöltünk, s beszélgettünk.

- Ami gondolom nagyobb, s nehezebb feladat Harry számára… - kuncogtam fel. -… ami azt illeti… ha bármikor szeretnéd kilógatni az ablakon, csak nyugodtan… lehet, jót tenne neki. – ismertem el s bájosan az áldozatra néztem.

- Hékás… hékás… itt ülök melletted, nem tűnt fel? – a díva rögtön hangot adott magának.

- És? – kérdeztem, s rebegtettem előtte szempilláimat.

- Köszönöm a lehetőséget… lehet élek majd a lehetőséggel… ki tudja. – kacsintott rám Harry… a Styles.

Tény, ami tény ez a két Harry nevű úriember tényleg hasonlított egymásra… nem annyira, mint amennyire számítottam, de nem csak a nevük volt megegyező… ez biztos. A hajuk is egészen, magasságuk is majdhogynem, s úgy a fontosabb paramétereik is… nem mintha figyeltem volna… ááá dehogy… csak a fél vacsora alatt. Kb.

- Mondtam ugye, hogy hasonlítanak egy kicsit? – kérdezte Ash a fülembe súgva ezt, majd valamiért hirtelen rögtön a mellettem ülő itteni Harry-re pillantottam, aki igen jól elbeszélgetett eddig hol Khara-val, hol Iza-val… kivel mikor. Nem volt elveszett bárány a barátaim között, s emiatt nagyon is örültem, sőt.

- Na, mi az? – kérdezte tőlem, mert észrevette, hogy őt figyelem.

- Semmi. – ráztam meg a fejemet, majd bekapva egy újabb falatot a fagylaltos süteményből lenyaltam a kanalat.

- Tényleg nem bírod a motorokat? – kérdezett rá.

- Nem igazán… - ráztam meg a fejemet. -… tekintve, hogy így igazából egyre sem férnék fel… max, ha háttal ülve felkötöznek… max akkor. – gondolkoztam el rajta.

- Ültél már egyáltalán motoron? – kíváncsiskodott.

- Nem igazán… - hadonásztam a kanalammal. -… de saját, s sofőröm épsége érdekében szerintem ez pont így jó. – gondolkoztam el.

- Néha hatalmas butaságokat tudsz beszélni… tudod-e? – kérdezte homlokát ráncolva.

- Ugyan kérlek… - legyintettem bájosan, majd azon nyomban Joan felé mutattam üres kanalammal. -… hallottam ám… hallottam. – mondtam neki elkapva egy mondatának felét miszerint felvetette Khara-éknak, hogy őslakos cardiffiként körbemutatják nekik szívesen este a várost, de engem meg nem szívesen hagynak itt… hisz mégis csak én szedtem össze ide a társaságot a kis ünneplésre.

- Mégis mit?  - kérdezett vissza Joan.

- Szerintem mennetek kellene… komolyan. Csodálatos idő van… nem olyan gyakori ez itt… de az sem, hogy mindannyian egyszerre vagytok egy helyen… - mutattam körbe.

- Most ez mi? Ki akarsz minket tenni… kedves Adora? – nézett felém Roy is gyanakodva.

- Lényegében igen… - gondolkoztam el, majd azon nyomban fel is nevettem. -… dehogy is… - ráztam meg a fejemet. - .. de akkor is úgy gondolom, hogy menjetek nyugodtan velem ne törődjetek… tekintve, hogy amint beérek a hálóba azon nyomban el fog nyomni az álom. Kimerültem egész nap, ha nem tűnt volna fel várandós vagyok… - világítottam rá a lényegre.

- Sosem tűnt volna fel… - gondolkozott el sunyin. -… azt hittem csak meghíztál.

- Heeee... köszönöm. – mosolyodtam rá.

- Azt hiszed, hogy itt hagynánk, miközben mi még elmegyünk várost nézni? – kérdezett vissza rögtön.

- Igazából nem hiszem… hanem tudom. – pontosítottam. – Sőt, hogy még konkrétabb legyek azt is tudom, hogy Iza-t is viszitek majd magatokkal… - mutattam terhes gondozómra, aki igazán jól érezve magát ült itt közöttünk.

- Szó sem lehet róla. – vágta rá azonnal.

- Először is… megérdemled… ahogy a többiek is. – tártam szét a karomat. – Egy alternatív univerzumban mennék veletek, de… - emeltem fel a kezemet. -… egy elfáradtam, nagyon… kettő… félpercenként úgyis meg kellene állnunk ugyanis vagy elfáradnék, vagy pisilnem kellene… három… szeretném, ha egy kicsit megszabadulnátok tőlem. – nevettem el magamat.

- Hülyeséget beszélsz… ugye tudod? – kérdezett rá Ash.

- Komolyan… menjetek nyugodtan… egy estéről van szó, felnőtt vagyok és tudok vigyázni magamra… úgy meg főleg, hogy a szobámat el sem hagyom… örülnék, ha egy kicsit ki tudnátok kicsit kapcsolni ti is. – s lassacskán némi segítséggel fel is álltam majd a kanapé szélére sétáltam.

- És mi lesz, ha pontosan most fog történni valami? – aggodalmaskodott Roy.

- Kiugorhatnék most is az erkélyről… de mégsem teszem… ahogy később sem fogom. Esküszöm, ígérem, hogyha a legkisebb jelét is érzem annak, hogy valami rosszra fordulni hívlak titeket… áldjuk a technikát, hogy elérhetjük távolban is egymást. – vettem fel az asztalról a telefonomat, s ráztam meg előttük azt.

- Kit megölne, ha itt hagynálak… gyakorlatilag szerintem ki is rúgna. – állt fel Iza.

- Amiről nem tud… az nem fáj neki. Én, kérlek titeket… komolyan… menjetek… higgyétek el, hogy szuper lesz nélkülem is, sőt… élvezhetőbb is. Ráadásul nem kétlem, hogy képeket úgyis fogok kapni ugyanis ez a tökfej előszeretettel terrorizál életének eseményeivel… - éppen Ash mögé sétáltam ekkor, s fogtam rá vállára.

- Tudom, hogy imádsz. – hajtotta hátra a fejét, s úgy küldött csücsörítve ajkait egy puszit.

- Persze… - bólogattam, majd amikor visszahajtotta fejét rögtön meg is ráztam a fejemet… ezt csakis a többiek látták. Egyszerre nevettek fel.

- Én szívesen megnézném veletek a várost… srácok. – Khara volt az első, aki beleegyezett elképzelésembe. Képzeletbeli pacsimat, s ölelésemet azonnal küldtem is neki. – Ahogy mondta, hogy Adora felnőtt nő… tud ésszerű döntéseket hozni. – védett meg, s felállva helyéről húzta magával Harry-jét is.

- Nem is tudom… - gondolkozott el Joan.

- Én tudom… adok nektek pontosan 20 percet, hogy összekapjátok magatokat, annyit még az én belső elemem is kibír, utána pedig mindenkinek kiteszem a szűrét, ha szeretné, ha nem… komolyan mondom. Aki pedig egy terhes nő szava ellen szól, attól szívesen búcsúzhatunk a terasz korlátain kívül esve is… - fenyegettem meg őket szemöldök emelgetve miközben a terasz fém korlátját, s üveg részét is egyszerre simítottam meg ujjaimmal.

- Úgysem bántanál minket. – jegyezte meg Ash.

- Ne legyél benne te olyan biztos… - hajoltam le a füléhez, s mondtam ezeket a szavakat remélhetőleg félelmetesen neki.

Rávenni őket ötletemre elég hosszú folyamat volt, de mivel kifejezetten makacsnak ismerem magam tudtam, hogy úgyis én fogok nyerni… vagy így vagy úgy, de én fogok.

- Jössz utánunk ugye? – kérdezte Roy Harry-t, aki még éppen a nappaliban állt mellettem… én a kanapénak dőlve pihentettem lábaimat, s vártam, hogy mindenki lelépjen.

- Aham… néhány perc, csak még összeszedem a cuccaimat. – jegyezte meg, s Ő is nekitámaszkodott a kanapénak.

- Szuper… lent várunk… ha nem találsz, hívj. – rázta meg a kezében a telefonját, s végül, de nem utolsó sorban ő is belépett a liftbe, majd addig nézett minket, míg be nem zárult annak az ajtaja.

- Még azért egy kicsit ezen dolgoznotok kell… - veregettem meg Harry vállát, s elrugaszkodva gyengéden a kanapétól a mozi szoba felé indultam meg.

- Mégis miről beszélsz? – kérdezett rá, s amikor én bementem oda Ő csak az ajtófélfának támaszkodott összefont karjaival.

- Nem fogsz utánuk menni… - tértem rá rögtön a lényegre, majd az ágyra bepakolt, délután készített kis képeslaptömeget kezdtem szétszedegetni felmérve így, hogy végül mennyit is sikerült gyártanunk.

- Honnan veszed? Talán nem úgy ismersz, mint egy hatalmas nagy parti arc? – kérdezett rá, s beletúrt hajába kacagása közben.

- Ez az egyik… - ismertem el. -… de a másik hozzáfűznivalóm az lenne, hogy szimplán csak hallottalak titeket beszélni… amikoris Roy megkérte, hogy maradj… mert nem lenne szíve egyedül hagyni engem. – ismertettem vele a dolgokat.

- Te sem gondoltad, hogy itt hagynak felügyelet nélkül… jobban aggódnak érted, mint valaha bárki másért… és azt hiszem ez érthető. – mondta, de mozdulni az ajtóból nem mozdult.

- Tudom. – suttogtam halkan.

- De ha hallottad ezt az egészet… s olyannyira ellenzed, hogy itt maradjon valaki veled… akkor miért nem szóltál közbe? – kérdezett rá puhatolózva.

- Nem tudom… - rántottam meg vállamat, s inkább csak azzal foglalkoztam mi kezem között volt… minden figyelmemet a képeslapoknak szenteltem.

- Mi az, hogy nem tudod? – kíváncsiskodott, mintha valamit ki akart volna szedni belőlem. – Nem az vagy, aki csak úgy engedi, hogy uralkodjanak felette… ismerlek.

- Akkor sem tudom… na… - tártam szét a karomat, s rápillantottam és esküszöm, hogy megpróbáltam csúnyán, idegesen nézni rá, de nem ment… arcának vonásai ellágyították az enyémeket.

- Ne nézz így rám… - fenyegettem meg, hisz elmosolyodtam Miatta.

- Mégis hogy? – kérdezett rá.

- Ott fogsz állni egész végig vagy segítesz is? – kérdeztem tőle, s rámutattam a képeslapokra, majd fogtam egy lapot, amire elkezdtem írogatni szépen, hogy kinek is küldenék ilyen lapot.

- Azt hiszem… hozok magunknak egy kis segítséget is. – s kinyújtva a kezét, lehajolva egy kicsit felkapott valamit a földről, mire nem számítottam. – Adtál már neki nevet? – kérdezte maga elé vonva a hatalmas nagy plüsst, amit a másik Harry-től kapott a babám… vagyis én is amúgy. – Lehetne… Mr. Brumi. – illegette-billegette maga előtt a hatalmas plüsst, ahogy közeledett felém.

- Eszméletlen kreatív vagy. – ismertem el, majd örömmel fogadtam, amikor a képeslapok túloldalára leült velem szembe.

- Amúgy… - gondolkoztam el. -… nem szeretek egyedül lenni… azt hiszem ezért sem szóltam közbe mikor Roy megkért, hogy maradj itt… - vallottam neki.

- Mégis annyira ragaszkodtál ahhoz, hogy egyedül hagyjunk… - húzta fel jobb szemöldökét, miközben maga mellé, a fal mellé ültette Mr. Brumit.

- Az egészen más… - ráztam meg a fejemet, s ki-kinyitottam egy-egy képeslapot min ujjamat elhúztam.

- Magad ellen beszélsz… néha nehéz megérteni téged… - nevetett fel, s Ő is bele-bele nézett egy-egy lapba.

- Szeretek veled lenni… - csúszott ki a számon olyan sebességgel, amit magamról el sem tudtam képzelni, mármint, hogy produkálni tudom. -… te melyiket szeretnéd? – azonnal témát váltva pillantottam rá, s vártam válaszát.

- Amelyiket nekem szánod… - felelte.

- Hmmm… melyik is illődhet legjobban a személyiségedhez? – gondolkoztam el, ahogy a színes szépségeket vizslattam, majd a következő pillanatban olyan történt mire nem számítottam… a kis cuki medve fogta magát, s orránál fogva ráesett a lapokra okozva nekem ezzel egy akkora szívrohamot, hogy azt hittem ott helyben meghalok. – jézusom… - kaptam a mellkasomhoz. – Azt hiszem Mr. Brumi választott neked… - dőltem előre kicsit a plüss irányába, de ahogy kiderült nem én voltam az egyetlen, aki így tett… Ő is.

Egyszerre nyúltunk a képeslapért, s a medvéért… kezünk egyértelműen találkozott egy hatalmas nagy elektromos kisülést eredményezve, de nem foglalkoztam ezzel ugyanis valami olyan következett… mire nem voltam felkészülve. Én magam ragadtam meg a kezét, s nem engedtem el ujjait miközben szemkontaktusunk egy pillanatra sem szakadt meg.

- Harry… - suttogtam úgy nevét, mintha vétket vettem volna számra.

- Adora… - ismételte utánam, majd nem tudom ezután ki, s hogyan irányított engem… de megszűntem létezni.

Szaporábban vettem a levegőt, mint ahogy normális lett volna, s mintha az elemem ellentétes oldala lett volna úgy vonzott eközben magához teste. Az enyém megszűnt maga felett uralkodni. Szabad kezével gyengéden simította végig szabad nyakamat. Nagyot nyeltem… nagyon nagyot nyeltem. Kiszáradtak a szemeim, de nem mertem pislogni… egyszerűen semmi nem vett rá… mert talán, ha megtettem volna eltűnt volna előlem? Örültem volna-e neki? Mi történt volna akkor velem? No és most mi fog?

- Harry… - simult arcom a tenyerébe. Csillagokat láttam már, s ajkaim úgy nyíltak szét mintha egyenesen megrepedtek volna. Fájt… de a fájdalom édes volt. - … ki a fenét áltatunk? – böktem ki egy olyan mondatot, mint egyszer ott akkor Ő mondott… akkor, amikor a konyhájában… a legszentebb helyén voltunk együtt. Nem hittem a füleimnek… ez az is bizonyította, hogy oly erősen haraptam számba ekkor, hogy vérezni kezdett alsó ajkam.

S talán ez a mondat kellett neki… ez a lökés, mi megadta neki a zöld lámpát. Úgy kapott ajkaim után, hogyha le tudott volna dönteni lábaimról megtette volna… egész testemmel beleremegve kaptam nyaka után s fogadtam be ajkaim közé Övéit, nyelvem mellé az övét. Túlfülledten dőltünk el a lapokra gondolkodás nélkül, s úgy ott leltük meg egymásban örömünket. Ez a csók több volt, mint ezer szó… akkor legalábbis úgy gondoltam.

- Harry… - nyöszörögtem nevét, mert csak ennyire voltam képes.

Ajkai ajkaimon, teste enyémnek simulva… egyét keze az enyémhez kulcsolva, míg másikkal nyakamat simította végig… ott tartotta meg nyakamat egy pillanatra mikor elszabadult az ajkaimtól.

- Tudod… - kezdett bele, ahogy felém magasodott, majd gyengéden megsimította az arcomat. Gyönyörű ember volt… alkohol nélkül részegedtem meg látva Őt. Nem tudtam gátat szabni gondolataimnak… ez még holnap fájni fog nekem. Nagyon. Tudtam… de nem érdekelt… hisz nem tudtam tisztán gondolkozni. -… a tiltott gyümölcs finom… de ha bűntudat nélkül tudnál visszacsókolni… az mégis édesebb lenne. – hajolt le és egy puszit lehelt az ajkamra, s két pillanatába sem telt, de már leszállt rólam, s úgy közelítette meg az ajtót.

- A nappaliban leszek, míg a többiek nem érkeznek vissza… - mondta, s indult meg ott hagyva engem ott, ahogy… konkrétan a plüss állat ölében kiterülve bámultam a plafont, s próbáltam feldolgozni az elmúlt pár pillanat eseményeit. Egyértelműen látszott, hogy Mr. Brumi elítélt engem… már ott akkor.

- Ááááááááá… - csaptam magam mellett az ágyba, s fordultam oldalamra, ahol egy párnát elkapva magzatpózba gubózva abba is beleordítottam… s újra meg újra megtettem, míg csak el nem fogyott a hangom, s az erőm… abban a pillanatban aludhattam el… órákkal később. Egyedül.