A Coachella-álom (Sebastian Stan)

Sziasztok! Azt hiszem nem kell magyarázni mennyire lettem inspirált Lady Gaga Coachella fellépésétől, amit megtekintve rögtön neki is kezdtem írni ezt a kis meglepetést nektek! (Nem meglepő, hogy míg írtam nektek az elmúlt majdnem 4 órában, kifejezetten csak Gaga diszkográfia ment). Lassan 5 éve írok, kisebb nagyobb megszakításokkal, de még sosem történt meg az, hogy egy nap több írásomat is publikáltam, de ez annyira izgatottá tett, hogy esélytelen lett volna, hogy megtartsam magamnak, akár csak holnapig! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Puszilok még mindig Mindenkit, Dorka

Szavak száma? 2966
Inspiráció? Lady Gaga iránt érzett szerelmem (a főszereplő lány érzései teljes egészében az én érzéseimet írják le a Királynőm iránt) + Sebastian Stan szimpla léte (hisz kellemest a hasznossal keverve, nyilván vele írtam meg ezt a törénetet)

- Ígérem… ezek lesznek az utolsó darabok, amit elteszek… Istenemre esküszök! – sétáltam ki a gardróbomból a hálószobámba, ahol az a kép fogadott, hogy Sebastian a bőröndömön alszik… konkrétan, ahogy ki volt nyitva a hatalmas bőrönd ő mintha belehullott volna feküdt ruháim tetején. Elmosolyodtam. Természetes volt, hogy fáradt volt, hiszen alig egy órája érkezett meg lakásomra, ahonnan alig egy óra múlva indulunk is tovább. Egy 15+ órás repülőút után érkezett haza New Yorkba, csak azért, hogy néhány dolgát összeszedve, s meglepve engem indulhassunk a kaliforniai sivatagba. Eljött az idei Coachella kezdetének ideje. Alig lehettem volna izgatottabb. Alig. Róla ezt már kevésbé lehetett volna elmondani, de azt hiszem ezt a történések is igazolták. Nem tudtam hibáztatni. Halkan letéve fotelemre az újonnan előszedett ruhákat vettem elő hátsó zsebemből a telefonomat, s úgy lőttem az alvó Hófehérkéről néhány paparazzi képet. Tudtam, hogy meg fog ölni érte… de azt is tudtam, hogy a rajongói pedig piedesztálra fognak emelni… s azt hiszem ezúttal mindenképpen a rajongóhad mellé álltam. Megérdemelték, hogy osztozzak rajta velük. – Hashtag Coachella izgalmak. – motyogtam magamban, míg posztoltam a képet Instagram oldalamra, majd olyannyira bele voltam merülve a képernyőmbe, hogy derült égből villámcsapásként ért az, amikor valaki megragadta a csuklómat, s egyszerűen magára rántott.
- Mi ez a sunyi vigyor? – méregette végig az arcomat, s könnyedén maga alá teperte testemet, s úgy emelkedett felém. Ekkor megszólalt a telefonján az automatikus értesítő. – Te már megint mit csináltál? – emelgette szemöldökét mókásan, s el nem engedve engem nyúlt telefonjáért, hogy megláthassa mit alkottam. Meglátva reakcióját még mókásabb volt a helyzet. 
- Semmit. – ráztam a fejemet ártatlanul, pislogva, mint egy szende szűz… addig a pillanatig, amíg arcom elé nem helyezte telefonját, mire muszáj volt ajkamba harapnom. Annyira aranyos volt. 
- Semmit? – incselkedett ráncolva homlokát, majd eldobva telefonját csuklóimat fejem felé helyezte. – Semmit? – ismételte el megint, majd teste már egészében az enyémet fedte. – Tudod, hogy nem helyes a paparazziskodás? – hajolt fülemhez, gyenge borostájával érintve puha bőrömet.
- Egy magasabb jóért tettem. – kuncogtam miközben éreztem, ahogy felsőmet egyre magasabbra, s magasabbra tolja rajtam.
- Magasabb jóért? – emelte arcát az enyém elé, s úgy csillogtatta meg előttem kék szépségeit előttem. – Mindjárt csinálok én neked olyan semmit a magasabb jóért, hogy hidd, el nem hagyod el ezt az ágyat egy ideig. – simította kezét fenekem alá, s az én lábam automatikusan kulcsolódott dereka köré.
- Fél óra és itt a kocsi értünk. – suttogtam, s bármennyire is akartam volna őt itt és most, tudtam, hogyha elcsábulok, akkor valószínűleg sosem készülök el, s ezt nem engedhettem volna meg magamnak.
- És? – kérdezte miközben ujjai már csípőm mentén kezdtek volna megszabadítani apró nadrágomtól.
- Viselkedjen Mr. Stan! Nem leszünk így jóban! – ráztam a fejemet, s egy gyors csókot nyomva ajkaira, lelöktem magamról s gyorsan kikászálódtam az ágyról.
- Továbbra sem értem ezt a rengeteg ruhát… - mondta szórakozva, miközben fejét támasztva feküdt oldalára, s nézett engem, ahogy a világ legnagyobb utazóbőröndjét pakoltam teli. Egy kósza hajszáj nem fog elférni benne, ha egyszer ráfordítom a tetejét.-… 3 nap, 3 felső, 1 nadrág… minden el van intézve. – szavait fej rázva engedtem el fülem mellett.
- Abban az esetben, ha sátraznánk…egyet kellene értenem veled. De nem így tesszük… a hotelben pedig annyi ruha elfér, amennyit szeretnék. Nem tudhatom, hogy mihez lesz kedvem. – tártam szét karomat gúnyos vigyorral.
- Én a fürdőruhát minden napra mozgalmat támogatnám. Láttam a szépséges darabjaidat… - húzott ki óvatosan egy fekete gyönyörűséget a bőröndből, mire azonnal mellette termettem, hogy rácsapjak a kezére. A rend még nem szűnhet meg most… elég lesz majd akkor nyakig ruhában fürödni, mikor megérkezünk a hotelbe. Jól ismertem magam, s ő is engem. -… de benne vagyok az egész napos meztelenkedésben is. – tárta fel előttem elképzeléseit széles, sunyi mosolya kíséretében. 
- El is felejtettem már milyen a fáradt Sebastian! – jegyeztem meg szememet forgatva majd ekkor először próbáltam becsukni a bőröndömet… több-kevesebb sikerrel. – Szörnyen szórakoztató! – vigyorogtam rá és egy pillanatra belegondoltam, hogy még mennyi mindent össze kell pakolnom. 
- Segítsek? – ajánlotta fel szolgálatait, de én nem is foglalkozva vele szenvedtem inkább egyedül. – Jó… segítek. – válaszolta meg saját magának a kérdését, mire én egyszerűen felmásztam az ágyra, s a bőrönd tetején foglaltam helyet, s addig ugráltam rajta ülve, amíg ő be nem tudta cipzározni azt. – Legjobb csapat! – csapott kezembe a győzelem hevében.
- A legeslegjobb. – hajoltam közelebb hozzá, s nyomtam ajkaira egy csókot mire csak azt láttam, hogy arca hulla fehér. – Mi az? Mi történt? – kérdeztem tőle megijedve kissé.
- Azt hiszem… azt hiszem… néhány ruhát… kint hagytál. – remegő ajkakkal mondta ki a szavakat, majd mutatott a fotelemre, s ezután már nem bírta tovább előtört belőle a nevetés. A szívbajt hozta rám. Fantasztikus volt az alakítása, így színészként könnyen ki tud játszani engem ha, akar.
- Jézus Úr Isten Sebastian… a szívrohamot hoztad rám. – csapkodtam meg a karját szúrós tekintetem kíséretében. – Ez… nem volt vicces.
- De… az volt. – mondta büszkén, s szinte már fulladozott saját viccétől.
- Nem… nem volt az…
- De… az volt… - hajtogatta.

Nem lepődtem meg azon, hogy amikor felszálltunk a gépre, s elfoglaltuk a helyünket Sebastian kb. az első 10 perc után már aludt, de ez engem egyáltalán nem zavart. Kimerült volt, s ez várható volt, hogy előbb utóbb ki fog dőlni így hát örömmel hagytam, hogy ölembe hajtva fejét aludja át ezt a repülőutat. Mélyen legbelül tudtam, hogy ő ezt az egészet annyira nem is várja, mint én, de én több voltam, mint izgatott. S a SuperBowl félidő után egyre sikeresebben kezdtem diadalmaskodni a szeresse meg ő is Lady Gagát projektemben. Míg a királyom ő volt… addig létezett egy királynőm is, mégpedig a pop királynője személyében, Lady Gaga képében. Több volt ő számomra, mint egy szimpla énekesnő. Ő volt maga a megtestesült mentőövem, a mindennapi inspirációm, az abszolút csodálnivaló ikonom… mind emberileg, mind művészileg, mind stílusilag. S ezt tudta Sebastian is… nem mintha titkoltam volna előle bármikor is. Míg a Super Bowl döntőn ő főként a sport miatt volt kint, addig én a félidőt vártam mindennél jobban… talán sosem látott még annyira átszellemülten, mint akkor. Amikor pedig bejelentették, hogy Beyoncé terhessége miatt Gaga fogja a másik királynőt helyettesíteni az egyik napi headliner szerepében madarat lehetett volna velem fogatni. Örök rajongó voltam, ezt sosem tagadtam. Mikor kiderült, hogy újra turnéra indul, első körben szereztem jegyeket, de a Coachellán egy pillanatig sem gondolkoztam. Valahogy nem volt időm sem, főleg hogy mire őt bejelentették addigra már minden jegy elfogyott. Tervem az online nézésben, s megőrülésben ki is merült… egészen addig a pillanatig amíg egy nap futár nem érkezett… egy csomagot hozott, benne egy páros Coachella VIP bérlettel és talán az összes eddig általam még  nem birtokolt Lady Gaga merchandisezal. Nem hittem a szememnek, konkrétan megőrülve hívtam telefonon ekkor az elkövetőt, aki habár nem írta alá az „üzenetét” tudtam, hogy ki volt. Sebastian.

- No, mi az, ami ennyire megmosolyogtat? – észre sem vettem, hogy nagy elmélkedésem közepette Sebastian már ébredezni kezdett, s egy ujjaival már kezemet simogatja.
- Egyszerűen csak ennek az egész hétvégének a gondolata… - haraptam ajkaimba, s úgy túrtam puha hajába. Szerettem, ha kicsit hosszabbra nőtt a haja, a borostáját pedig mindenekfelett támogattam, ha lehetséges volt számomra így még vonzóbb volt, mint alapjáraton. -… meg az, hogy mennyi mindent képes vagy megtenni értem. – néztem mélyen a szemében. – Simán maradhattál volna otthon, pihenhettél volna a hosszú forgatási hónapok után, erre kb. 2 óra alvás után, se, itt tartasz velem az ország túloldalára, hogy fesztiválozhassunk… amiről nem igazán tudom valójában elképzelni, hogy a te tereped lenne.
- Kétlem, hogy ennél lehetnék jobb helyen. – ismerte el, s úgy forgolódott, hogy ténylegesen a szemembe nézhessen, ahogy az ölemben feküdt. – Örömmel asszisztálom végig azt, hogy ennyire felvillanyoz valami. – kacsintott, majd arcomért nyúlva puha csókot lehelt ajkaimra. – Ráadásul meginvitáltak minket annyi medencés bulira, afterpartyra hogy minden bizonnyal rengeteg ismerőssel fogok összefutni, olyanokkal, akikkel már régen szerettem volna. Kellemest a hasznossal. – ismerte el, s szépen lassan feltápászkodott ő is ülő pozícióba.
- Na, igen… néha elfelejtem, hogy ki is az én pasim!- mosolyogtam, s ujjainkat összekulcsolva pusziltam meg kezét. – Több mint mázlista vagyok… - ismertem el.
- A nagyobb mázlista én vagyok, elhiheted… - bújt nyakamba, s ha nem jelentették volna be, hogy 5 percen belül landolni készülünk minden bizonnyal a mosdóba rángatott volna… elemében volt a férfiú, azt kell, hogy mondjam. Tény és való, hogy hosszú hetek óta nem láttuk egymást, s világos volt talán hogy voltak bizonyos vágyai, amit nem „tagadhattam meg” tőle olyan sokáig… de igazából magamtól sem. Mindketten ki voltunk éhezve, s az este iránti izgatottságom csak több adrenalint szabadított fel bennem. Meg voltam teljesen lőve.

Míg ő megejtett egy zuhanyt, amin én már túl voltam a hálóban pakolgattam össze szettem az estére, ami előtt még egy medencés, kerti partira is hivatalosak voltunk.

Szívemet a bőrömön terveztem viselni, így egyértelmű volt, hogy egy a királynőm által inspirált szerelésben fogok mindkét helyen megjelenni. Dokkolójába beletéve telefonomat az egész szobában Gaga hangja visszhangzott a falakról, mondhatni, hogy már melegítettem befele. Habár a hangom szörnyű volt, mégis erről elfeledkezve táncolgattam ide-oda a szobában, teljesen megfeledkezve a külvilágról.
- Lehet szólni, kellene a szervezőknek, hogy megszökött az egyik táncosuk. – hallottam meg hangját a fürdő felől miközben épp a Judas koreográfiáját tökéletesítettem egyszemélyes csapatommal. 

- Kérem szépen ez szimplán elkötelezettség. – pukedliztem előtte, majd fülem mögé simítottam egy kósza hajtincsemet.
- Bejön ez a paróka… - közelített meg lassú, kimért lépésekkel. -… jól áll ez a szőke haj. – simította meg idegen hajamat, s ezzel teljesen elengedve a derekán lévő lenge törülközőt. 
- Neked pedig… jól áll… ez a… - néztem kettőnk közé, s éreztem, hogy olyan vörössé válok, mint a fehérnemű, amit éppen viselek (egyenesen az Anyaszörny Judas klipjéből átvéve), majd a következő pillanatban elindult a véletlenszerű lejátszásban a John Wayne, mire hangosan kacagtam fel, s gondolkodás nélkül ragadtam meg Sebastian nyakát, s ha akarta, ha nem ölébe ugorva terveztem… konkrétan felfalni. S hogy akarta-e? Ennél jobban nehezen akarhatta volna, ösztönösen tartott meg, kicsit sem lepődött meg hogy így megkattantam. – Remélem, leszel a cowboyom, a John Waynem… - kacagtam fel mikor nyakamat csókolta, s mikor azt súgta, hogy „Engem nyugodtan meglovagolhatsz”.  Hátra fele sétálása pedig olyannyira sikeres volt, hogy majdhogynem a földön kötöttünk ki… de végülis csak az ágyra estünk rá. Hevesek voltunk… talán nem kicsit. 
- Tudod… mielőtt belevágok egy munkába, mindig alaposan utána olvasok a dolgoknak… s kedves művésznőd munkásságában is voltak dalok… amik talán… inspiráltak… - mondta, s a dekoltázsomon húzta végig tenyerét, majd egyre lentebb, s lentebb csúszott. Megfordult a fejemben, hogy az esti koncertet, ha így haladunk meg sem érem. 
- Remélem a Sexxx Dreamsről beszélsz… mert ha nem… itt halok meg. – sziszegtem fogaim között, s éreztem, ahogy már belső combomat csókolta gerincem ívbe feszült, s az alattam lévő takarót rongyosra gyűrtem ujjaim között. – Te jóóóóó… éééégggg… - haraptam számat.
- Okos kislány vagy te… - nevette el magát zsiványan mielőtt arcát bőrömben bújtatta el. A mennyországba kerültem… nem egyszer. Többször. Sokszor. Rengetegszer.

Kifejezhetjük úgy magunkat, hogy a saját before partynk igazán sikeres volt, egészen annyira, hogy Sebastian néhány ismerőse, munkatársa simán azt hitte, hogy valamit beszedtünk… pedig mi csak… szerelmesek voltunk. S ezt már nem tagadtuk. A kapcsolatunk elején igen, egy ideig csendesen maradtunk, de néhány hónap után már nem zavartattuk magunkat. Ha úgy volt, s szerette volna Seb én örömmel kísértem el bizonyos eseményekre, s azt hiszem egyre többször szerette volna. Boldoggá tette, hogy ott voltam az oldalán, s én pedig boldog voltam a tudattól, hogy boldoggá tettem őt.
- Mondanám, hogy bánom, hogy szettet cserélsz… de wow… ez… szuper dögös. – bólogatott elismerően miközben a fürdőszoba tükre előtt végeztem el az utolsó simításokat magamon. Lady Gaga koncertre egyértelműen hű Little Monsterként akartam menni, egy pillanatig sem volt tervem tagadni imádatomat.
- Azt mondod, hogy tetszik? – fordultam feléje ezzel kissé meglobogtatta a bőrkabátom hosszú darabjait.
- Igazán imponáló ez a dögös rocker éned… - ismerte el, majd közelebb jőve mögém helyezkedett el s úgy simította meg necc harisnyával borított lábamat.
- Jó volt az inspirációm. – hajtottam hátra fejemet Sebastian vállára, s úgy figyeltem a tükörben a csillogó szempárját. – Tudod… megmondhatod nyugodtan, ha elmebetegnek tartasz… - hunytam be a szememet, nem mozdultam egy pillanatra sem. -… ha mindezt… soknak tartod… - ismertem el. 

- Ugyan kérlek. – mondta halkan, majd s megsimítva arcomat kicsit megemelve államat elérte szépen lassan, hogy újra kinyissam a szememet. – Tudom mennyit jelent neked ez az egész… - mondta, s magunk elé emelte karomat, aminek belsejére egy Gaga által inspirált mini unikornis volt tetoválva. -… s hidd, el sosem néznélek le emiatt. Tudod, hogy ez az egész vice versa működik… míg a rajongóknak az előadók segítenek túllenni a nehéz napokon vagy csak simán ők dobják fel a napjaikat, ez ugyanúgy megtörténik a másik irányba is. Ez az, ami mozgatja ezt az egész nagy fura világot. Tudod, mennyire sokat jelentenek nekem is a rajongóim… - mondta mosolyogva miközben szépen lassan megfordított. 
- Néha elgondolkozok azon, hogy vajon szerethetlek-e már az adottnál jobban… s akkor ilyeneket mondasz… - kapaszkodtam a nyakába, s úgy terveztem, hogy egy jó ideig nem fogom elengedni. -… hogy örömmel elviseled az őrült fejemet. – hajtottam fejemet a mellkasára.
- Ha nem lennél egy kicsit is őrült, mi lenne az egésznek az értelme? – simogatta karomat. 
- Addig jó, míg úgy gondolod, hogy kicsit vagyok őrült. Áltasd magad nyugodtan ezzel!– kacarásztam önfeledten karjaiban.
- Szerintem jó inspirációt, példaképet választottál magadnak. Csodálatos nőnek tűnik ez a Stefani… - jegyezte meg, s elmosolyodtam, hogy megjegyezte Gaga igazi nevét, igazán figyelmes volt. 

-… ő nem csak szimplán csodálatos, hujajjjj. – legyintettem egyet, majd az órára nézve megragadtam Sebastian kezét, s szépen lassan indultam meg az ajtó felé. Ha időben oda akartunk érni célszerű volt még most elindulnunk. – Egyszerűen egy igazi ikon. A hangja, a megjelenése, stílusa. Az a hang, amivel énekel egyszerűen te jó ég… minta nem is evilági teremtmény lenne… van egy elméletem arról, hogy valójában ő egy angyal, de na… és akkor a szövegei… annyi, de annyi embernek segített velük, hogy azt már lehetetlen megszámolni. Mert ugye ő nem csak kapja az alkotásokat… megdolgozik értük, s ez is tisztelendő. S milyen jó munkát végez! – csillogott a szemem, majd Seb felé fordultam, akinek igazán csillogott a szeme, ahogy engem figyelt. – Nyugodtan lőj le, ha sokk vagyok… csak néha elkap a… gépszíj. – pislogtam rá kínos mosolyommal.
- Ugyan dehogy… élvezettel hallgatom az okfejtésedet… 35. alkalommal is. – jegyezte meg, mire ugyan forgattam a szememet, de ezután is gond nélkül folytattam szeretetem kinyilvánítását, hisz tudtam, hogy komolyan nem bánja… mondjuk nem mintha egyszerűen le tudtam volna állni, de ez egy másik történet, de azért némaságomat fel kellett ajánlani, mint udvarias eshetőség.
- Szóval ott tartottam, hogy…
S míg ki nem értünk az emberek közé, addig a pillanatig, amíg túl nagy nem lett körülöttünk a zaj az én szám be nem állt. Nagyon éltem ezt a pillanatot, s ekkor még tudtam, hogy ezt lehet fokozni. Pedig lehetett. Ő elintézte nekem.
- Hékás… hova-hova? - már majdnem a VIP terasznál voltunk, amikor is ő kicsit úti irányt változtatva indult meg tudatosan előre. 
- Bízz bennem! – kiabálta a fülembe (ez volt az egyetlen módja a kommunikációnak), majd úgy ment előre… egészen addig, amíg a biztonsági őrökig el nem értünk, nekik is azon bejáratához ahol a színpad előtti fel-alá járkáló helyre lehetett bemenni, a legtökéletesebb folyosóra. Gond nélkül engedtek be minket, tudták, hogy ki ő. A halálomon voltam, nem hazudok.
- Te jó ég! – ugrottam a nyakába abban a pillanatban, ahogy megálltunk egy pillanatra. Az egyik legexkluzívabb helyről nézhettük a koncertet, a kordonok elől, ott ahol nem egy "A" listás ember várta őszinte kíváncsisággal a show kezdetét. – Imádlak, imádlak, imádlak! – ismételgettem el, s az sem zavart, hogy ennek a jelenetnek rengeteg szemtanúja volt, olyan szemtanúk, akik felismerték, hogy ki is volt ő… s már engem is megismertek. 
- Akkor mit szólsz, ha azt mondom, hogy Alex elérte a menedzserét, s beszervezett egy találkozót is… nyilván a koncert utánra… mint kiderült évfolyamtársak voltak az egyetemen, – Alex Sebastian menedzsere volt, s ezzel a tettével a top3 kedvenc emberem közé került nagyon gyorsan.
- Meg fogok halni… meg fogok halni. – s ekkor elsötétült a színpad… az embertömeg meg elhalkult… engem pedig elvesztett a társam. Egy szebb világba kerültem, nem hazudok. A Gaga mennyországba. Konkrétan az volt az érzésem miszerint embertelen mennyiségű drog került volna az ereimbe, de nem voltam tőlük rosszul… sőt. A királynőm alig néhány méterre sétálgatott, táncolt, énekelt előttem, én pedig teljesen elvesztem a jelenlétében. A mai este után esélytelennek éreztem, hogy másnap meg fogok szólalni. Torkom szakadtából énekeltem a dalokat, s úgy tomboltam mintha magam is a táncosai közé tartoztam volna. Szemem sarkából jól láttam, hogy Sebastian mindezt nagyon élvezte… sőt még néha némi énekelgetést is észrevettem nála. Sikeres volt a küldetésem rajta, büszke voltam magamra.

Az extázist, amit a koncert alatt élveztem szavakkal nem lehetett leírni. Szimpla gyönyör volt az egész, valamiféle varázslat. Ráadásul nem a szokványos koncertdalait játszotta el, hanem mintha gondolataimban olvasott volna igazi nagy kedvenceimet játszotta… mindenféle kamuzás nélkül. Amikor pedig a tömegnek beszélt, nekünk s említette a fesztivál szerelmeket, a szerelmeket szorosan simultam Sebastianhöz s egyértelműen tudattam vele, hogy ezek után… vice versa megy az „ajándékozás”. Oly sok adrenalinnal töltődtem fel, hogy azt levezetni… nagyon, nagyon, nagyon sokáig fog tartani. Szemem sarkából láttam, hogy ezt a tervemet közel sem bánta.
S akkor egy dolog volt a koncert… utána találkozni is magával a nagybetűs CSODÁval… egy álom volt. S habár alig pár pillanat volt mindez, örökké az emlékeimbe égett… a közös képet meg valószínűleg különböző méretekben előhívatva a lakás különböző pontjaira random ragasztgatom ki, mint műalkotásokat. Még a sminkemet is megdicsérte, értékelte a Judas inspirációs szettemet. Egy angyal volt. Nem hazudok.
- Tudod, hogy ezek után esélytelen, hogy egy szemhunyásnyit is aludjak. – kapaszkodtam a nyakamba, mikor egy pillanatra megálltam az emberek heringpartija közepette.
- Hidd el nekem is vannak terveim… KicsiSzörnyecském… - markolt a fenekembe fél kezével miközben bőr kabátomnál fogva húzott magához szorosan. -… csak jussunk el egy biztos pontig.
- Ámen…- nevettem ajkai közé felszabadultan… mintha tervünk lett volna behozni az elmúlt hetek „lemaradásait”… igazi küldetésünk. Az egyetlen.

Sober/Camouflage (It Ain't Me II. - Harry Styles)

Sziasztok! Amit kértetek én próbáltam teljesíteni, így hát elhoztam nektek az It Ain’t Me folytatását, melyet szintén egy Selena Gomez szám inspirált! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! 

Puszilok Mindenkit, s kellemes ünnepeket kívánok Mindenkinek! Dorka

Szavak száma: 2267

Inspiráció: Selena Gomez Revival albumáról a Sober és a Camouflage. Először csak a Sober volt megcélozva, majd utána írás elején hallgattam az albumot és rájöttem, hogy a második szám is tökéletesen ráillik erre a történetre (utána meg nem tudtam dönteni, hogy akkor melyik is legyen, így a kettőből csináltam egyet)! Ajánlom figyelmetekbe Miss Gomez teljes Revival anyagát tehát, mert számomra egy kincs, hátha nektek is az lesz!

Idegesen doboltam a kávézó fényesre törölt asztalán, s úgy figyeltem, ahogy a kirakat túloldalán a járókelők sietnek éppen a dolgukra. Valószínűleg néhány perccel ezelőtt valaki ugyanígy nézett rám, amikor én tartottam ide. Na, jó… lehet, hogy én most ebben a konkrét szituációban nem siettem úgy, mint körülbelül mindenki, sokkal inkább az egy lépést előre, kettőt hátra stratégiát követtem, de valahogy mégis ideértem. No de miért is?

3 hete volt már, hogy az éjszaka közepén kisétáltam az életéből. Tudtam, hogy akkor ezt meg kell tennem, legfőbbképp magam miatt. Éreztem, hogy nem bírom tovább, egyszerűen nem voltam képes továbbnézni azt, hogy mivé válik az az ember, akit annyira szerettem… s talán még mindig szeretek. De ez most itt nem számított. Azóta pedig egyszerűen kizártam az életemből. Mikor rájött mi történt – gondolom másnaposan, teljesen elveszve, meglehet még az előző estéje hatása alatt – próbált keresni a létező összes módon... de én egyszer olvastam el üzenetét, egyszer sem hallgattam végig a hangpostámon összegyűlt szavait. Nem volt szabad bedőlnöm az egésznek, véget kellett vetnem ennek az illúziónak. Ha fájdalmas is volt, de tövestől kellett kitépnem őt magamból. Muszáj volt.

Az utóbbi pár napot pedig egy NYtól kellőképpen távol eső kisvárosban töltöttem egy kedves barátnőm vendégházába beköltözve. Most jártam először a városban azóta az este óta, s magam sem tudom, hogy pontosan miért. Igen… hajtogattam magamnak azt, hogy üzlet miatt, de a fele sem volt igaz. Tény, hogy el kellett intéznem egy két dolgot néhány galériával, de valahogy ebbe a konkrét kávézóba való keveredésemet mindez nem magyarázta.

Alysha kérésére jöttem ide. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan szerezte meg az új számomat, de arra kért, hogy találkozzak vele, ha tudok… s mint a példa mutatja tudtam. Vagyis hát megjelentem, de bárcsak ne tettem volna. Minél több időt töltöttem a városban most, annál jobban kezdtem értékelni a kisváros nyugodt jellegét, őszintén fontolóra vettem az utóbbi héten, hogy véglegesen itt hagyom a várost.

- Lia… - halottam meg egy hangot mögöttem, s azonnal gyomorgörcs volt a legintenzívebb érzés, ami a testemet uralta.

- Nem hiszem el. – hunytam le szememet, s mély lélegzetet vettem. Nem akartam, hogy ez itt megtörténjen. Automatikusan a táskámért nyúltam, s lehelyezve kis pénzt, s borravalót azonnal álltam is fel helyemről, azonnal el akartam innen tűnni, rá sem akartam nézni… de ő megakadályozott lépésemben, gyengéden elkapta hátulról ujjaimat. – Kérlek… engedj el! – kértem tőle, egészen remegő hangon. Próbálkoztam, nagyon próbálkoztam érzelmeim egyben tartása miatt. 3 év az mégis csak 3 év volt.

- Szeretnék beszélni veled… Lia. Kérlek! – nem engedte el az ujjaimat, pedig a fejemben már konkrétan kirántottam őket tartásából, csakhogy ez a valóságban nem történt meg… nem volt olyan könnyű megtenni.

- Vége van Harry. – remegő ajkakkal mondtam ki határozottan. – Vége. – ismételtem el, s éreztem, ahogy szemeimen egyszerű könnyfátyol kezdett keletkezni. Nem volt szabad, hogy megtörténjen ez. El akartam kerülni még azt is, hogy a szemébe nézzek.

- Meghívhatlak legalább egy kávéra? - a lehető legóvatosabban próbálkozott. Nem csak az én hangom remegett… az övé is. Nem akartam tudomást venni róla. Ki kellett zárnom. Nekem nem volt többé közöm hozzá. Ha későbbiekben pedig összefutnánk, akkor majd eljátsszuk a-kínos-szitu-az-exünkkel-találkozni szituációt. Csak menni fog, nem?

- Mennem kell… tata… találkozóm van. – indítottam volna lábaimat, de nem mozdultak, szavaim pedig nyilvánvalóan közel sem voltak igazak.

- Kérlek. – suttogta halkan, s szerintem ő maga is alig hallotta saját szavait.

- Egy kávé. 10 perc. – megemberelve magamat kirántottam csuklómat ujjai közül, s visszavágódtam a bőr bokszba. Fel sem emeltem a fejemet, az asztal lapja tűnt ekkor a legérdekesebb, s legfontosabb dolognak, amit kémlelhettem.

- 2 tejeskávét, sok fahéjjal és tejszínhabbal. – kérte a pincérnőtől a koffeinadagunkat. A sors gondolom a képembe röhögött abban a pillanatban, amikor majdnem megszólaltam, hogy igazán tehetnek bele egy feles whiskyt is... mert szükségem lenne rá. – Köszönöm. – mondta, s nem hazudok hetek óta nem hallottam ennyire… tisztának a hangját. Fájdalmasan tiszta volt.

- Rám sem fogsz nézni? – kérdezte félve. Hihetetlen… igen Harry, a nagy magabiztosság királya félt.

- Nem terveztem. – jegesen hangoztak el a szavaim, majd egy halovány mosollyal köszöntem meg a kávémat, amit épp letettek elém. Csendben kezdtem el a habot leenni a tetejéről, majd miután ezt megtettem úgy kavargattam alatta a tejes csodát.

- Az igazság az… hogy nem is tudom, hol kezdjem. – s szemem sarkából láttam, hogy felemelve kezét hajába túr. Ő hozzá sem nyúlt a kávéjához. – Lia… sajnálom. Tényleg… én próbálkozok… tényleg. – mondta mire valahogy szavai egy pillantás töredéke alatt érték el, hogy ösztönösen ráfigyeljek.

- Próbálkozol? – hunyorogtam rá… s bárcsak ne néztem volna rá. Tudtam, hogy lelkem nem fogja bírni, de valahogy akkor egy pillanatig nem gondolkoztam, s bumm. Megtörtént.

- Tiszta vagyok… 3 hete nem ittam egy kortyot sem, nem szedtem be egy bogyót sem. Esküszöm. Jobban akarok lenni, tényleg. Miattad… miattunk. – mondta, s nem tudtam tekintetemet elszakítani az övétől. Pókerarccal figyeltem szemeit, láttam, ahogy ajkai mozognak, de valahogy nem voltak elegek a szavai.

- Harry… - nyeltem egy nagyot, s próbáltam összeszedni az összes energiámat. -… én nagyon örülök neked, s remélem, tovább folytatod ezt az egészet… de tudd, hogy ezt nem miattam kell megtenned, hanem… magad miatt!- hangom halk volt, alig hallható.

- Lia… nélküled nem megy… egyszerűen nem. Szükségem van rád, szükségem! – s a poharamon pihenő ujjaim felé irányította sajátjait, s valamiért én ekkor nem mozdultam. Hagytam neki, hogy tegye azt, amit szeretne. Egészen megmerevedtem az ülésemben.

- Elköltözök a városból!- bukott ki számon, s arcán olyfajta érzelmek jelentek meg mintha szellemet látott volna.

- Nem. – rázta a fejét remegő ajkakkal.

- De… - bólintottam. Ekkor véglegesen eldöntöttem… egyszerűen csak látnom kellett Őt.       

- Miért? – tette fel a kérdést, de mire kiejtette ezt az ártatlannak tűnő szót rájött, hogy pontosan tudja rá a választ. Saját maga volt az oka. – Velem töltenéd a mai napot? – kérdezte teljesen hirtelen.

- Harry… - mondtam neki azonnal.

- Kérlek…

- Egy mosolyt… kérlek. – állt meg előttem a kamerájával… a kamerájával, amit alig 10 perce vett meg egy járókelőtől valószínűleg az eredeti árának százszorosáért. Kitalált valamit, majd megszerezte. Most pedig ott libegett előttem, s mindenáron engem akart fotózni azzal a polaroid géppel.

- Tessék… - s azt hiszem próbálkozásom inkább felért egy vicsorgással. A kattanás után, ahogy néztem, hogy elkészül a kép, amit el nem akart engedni felfedeztem, hogy mennyivel másabb volt így ő… mintha visszaköltözött volna bele némi a régi énjéből. Megráztam a fejemet, mert ez nem befolyásolhatott. Mindössze néhány órát kért, hogy együtt töltsünk… ami után végleg itt hagyom a várost. Egy néhány órát, amit úgy töltünk, mint két barát. Nem tudom mi volt a célja ezzel… de valahogy nem tudtam neki nemet mondani… annyira… annyira… hittem neki? Nem tudom.

- Így nézne ki az önportréd is? – mutatta felém, s amint viszontláttam deformált arcomat erősen felkacagtam.

- Jobb napokon mindenképpen!- billentettem oldalra fejemet, s hirtelen ötlettől vezérelve elkaptam kezéből a gépet, s minden figyelmeztetés nélkül lőttem róla egy fotót. Amennyire hirtelen készült a kép, annyira élete képe lett belőle. Úgy nézett ki rajta mint egy kisfiú, egy ártatlan srác. Arcán nem köszöntek vissza az elmúlt hónapok… olyan volt, mintha nem is ismertem volna… én… én nem így váltam el tőle. – Ez meg te vagy! – néztem a képre, s őszinte mosoly jelent meg az arcomon majd feléje nyújtottam a frissen kivilágosodott képet.

- Kérlek… tartsd meg! – kapta el kezemet, s óvatosan tolta azt a képpel együtt a mellkasomhoz. Ott abban a pillanatban azt hiszem néhány másodpercre az idő forgása is megállt. Olyan volt… olyan volt, mintha először találkoztunk volna, olyan volt mintha azt tapasztaltam volna, hogy egy ideális világban hogyan is lehet újra szerelembe esni eltörölve a múlt minden szemétjét. Ott újra megtörtént. Mindent el akartam felejteni. Csak őt láttam. Éreztem, ahogy a gyomromban az ideg picike gombóckából egyre nagyobb gömbbé alakul.

- Csessze meg… én megpróbáltam!- mondta ki halkan, s mire magamhoz tértem már ajkai az enyémeken pihentek… vagyis hát a pihenés az enyhe leírás lett volna. Mohó volt, telhetetlen. Kezei testem egészét bejárták, éreztem, ahogy hosszú vékony ujjai nőies idomaimat maguknak akarták… s bele sem gondolva a történésekbe, ésszerűen még végig sem pörgetve a dolgokat a fejemben én is ezt akartam. Meg akartam neki adni magamat.

- Menjetek szobára!- egy ismeretlen fiatal ment el mellettünk, mire valahogy automatikusan egyetlen egy reakcióm volt. Feléje emeltem anélkül a középső ujjamat, hogy elszakadtam volna Harrytől.

- Megpróbálunk…

Harry úgy fogott taxit, mint még soha. Gyűlölte a taxikat, de most magához igen közel tartva, szorosan fogva engem oly gyorsan szerzett egy üres járművet mintha az élete múlt volna rajta. A néhány közösen, mondhatni kellemesen, s civilizáltan eltöltött óra után mikor csak úgy sétáltunk némán, az utcán, úgy viselkedve mintha barátok lennénk, régi ismerősök… itt tartottunk ahol. Szerintem az agyam fel sem fogta a dolgokat, s mire észbe kaptam már egykori közös lakásunk emeletéről a liftből már szinte kiestünk.

- Annyira… hiányoztál. – suttogta ajkaimra, ahogy éppen csak eljutva a nappali egy kis szekrényéig arra felültetett, s bújtatott kifele pólómból, miközben párhuzamosan én magam is öltöztettem őt. Az agyam teljes mértékben valamiféle bénító köd hatása alatt volna. Nem tudtam, s talán nem is akartam gondolkozni. Mégis mit hittem? – Ez… mindez… hiányzott… Te… hiányoztál. – s úgy érintette bőrömet, tette magáévá minden egyes négyzetcentiméteremet mintha még sosem találkozott volna vele. Soha. – Gyönyörű vagy… akarlak. Örökké. Örökké. – tenyerei melleimet tartották meg legszebb díjként, mikor könnyedén kapcsolta ki hátul fehérneműmet ezzel mindenemet maga elé tárva. – Szeretlek. – suttogta az ajkaimba, s kihúzta hajamból a gumit engedve, hogy begöndörödött fürtjeim legyenek rajta kívül az egyetlenek, amik mellkasomat borítják.

Mintha egy időbuborékba kerültünk volna… valahogy így lehetett volna jellemezni a délutánunkat, amiből könnyedén lett este… s majd szépen lassan hajnal.

Önfeledten kacarásztunk egymás karjában, lettünk egymáséi újra, s újra a ház legkülönbözőbb pontjain, mígnem eljutottunk végül az ágyba is, ahol a nyüzsgő város háttérzajának ellenére könnyedén pilledtünk el. Le voltunk merülve… nem kicsit… nagyon.

Fogalmam sem volt, hogy mikor keltem fel, de mikor így tettem olyan szomjúságot éreztem torkomban mintha évekkel ezelőtt ittam volna utoljára. Óvatosan kibújva mellőle az ágyból, hagyva őt aludni magam köré tekertem a takarót, s lábujjhelyen osontam a fürdőbe ahol fejemet szinte automatikusan tartottam a csap alá… nem lettem volna képes eljutni a konyháig, hogy poharat is szerezzek magamnak. Kiinni a teljes csapot, ez volt a tervem. Felfrissítve az arcomat is, tisztára törölve bőrömet tekintettem a tükörbe. Valamiféle fura érzés járta át a testemet, amikor abban a tükörben láttam magamat, amit nem is olyan régen még sajátomnak tarthattam, de mostanra már nem ez volt a helyzet. Olyannak éreztem ezt a pillanatot, mintha először hozott volna fel. Nem tudtam nem mosolyogni… abszolút, de nem értettem magamat. A fürdőből gardróbjába mentem szobája helyett ugyanis a takarón kívül valami kényelmesebbet szerettem volna magamon viselni. S talán itt vétettem a legnagyobb hibámat, még nagyobbat annál is, minthogy feljöttem ide.

Hatalmas gardróbjában keresve egy inget ugyanis egy kisebb patikát találtam… amikor véletlenül nyitottam ki egy szekrényt. Nem hazudok. A polcon ahol egykor talán ruhái voltak, most mindenféle színes doboz volt, olyan volt, minta egy mini raktár tárult volna elém.

- Lia…- hallottam meg a hangját a gardrób szoba felőli ajtaja felől. Megfagytam. Most már tisztán láttam… remegni kezdtem, de mozdulni nem tudtam. – Lia…- s ekkor talált meg engem.

- Ezek meg? – fordultam feléje, s végigmutattam a színes dobozokon. – Nem arról volt szó, hogy… - kérdeztem tőle, s éreztem, ahogy a hideg futkos a hátamon a kezdődő idegtől.

- Lia… meg tudom magyarázni. – próbált meg közeledni, de én ösztönösen tértem ki előle. Nem hittem el. Nem hittem el, hogy képes voltam bedőlni neki. Ennyire naiv lettem volna? Ennyire gyenge? A válasz igen… igen és igen.

- Nem szükséges. – nyeltem egy nagyot, s megráztam a fejemet, majd tudatosan indultam meg kifele innen. Ezúttal már nem terveztem, hogy újfent befekszek mellé… soha többé nem akartam befeküdni mellé. Soha.

A magyarázatára pedig már nem volt szükségem, egyszerűen nem érdekelt. Nem akartam szavait hallani, mert tudtam ha most esetleg igazak is lennének, valamikor úgyis újra hazugsággá válnának. 

- Lia… kérlek! – próbált volna megállítani, de én már a nappaliba rohantam szinte, ahol a szoba különböző helyeiről kapkodtam össze a ruháimat. – Olyan szép napunk volt… - mondta… tagadni sem akart semmit. Meg sem próbálkozott vele.

- Pontosan erről van szó. Szép napunk volt. – nevettem fel keserédesen. – Szép volt és valószínűtlen. S tudod miért? Mert olyanokat mondtál, amit szerettem volna hallani… csakis olyanokat. Ez nem a valóság. – ráztam a fejemet, s remegő ujjaimmal próbáltam magamra erőszakolni a ruhadarabjaimat, több-kevesebb sikerrel.

- De... Lia… ez az. Ilyenek vagyunk mi… egy hullámvasút. Fent és lent... fent és lent. De ez így jó… ez a természet. – tisztán beszélt, próbált szavaival elérni, ha már érintését nem toleráltam.

- Harry… itt már rég nincs olyan, hogy mi… - vettem egy mély levegőt, majd felkaptam a táskámat. -… ez… tártam szét a kezemet… ez… a vége volt… az utolsó. Nem kellett volna visszajönnöm a városba, nem kellett volna idejönnöm. Buta és naiv vagyok. – az utolsó szavakat inkább már csak magamnak mondogattam… meglepően jól viseltem ezt a helyzetet… talán valahol tudtam, hogy ez lesz a vége, egyszerűen csak nem akartam, hogy az a mágikus buborék ilyen hamar kidurranjon. De talán így kellett történnie… s nekem bele kellett törődnöm végre. Ténylegesen bele kellett törődnöm.

- Ne mondj ilyet…- követte lépéseimet.

„You don't know how to love me when you're sober
When the bottle's done you pull me closer
You're saying all the things that you're supposed to…”

- Harry… te nem tudod, hogy hogy szeress engem, ha józan vagy. – nyúltam a kilincsért. Ez volt hát a vég. Utoljára visszanéztem rá. Ott állt előttem teljes tisztességében. – Olyan, vagy mint egy elpazarolt álom… sajnálom. – nyomtam le ezúttal tényleg a fém kilincset.

- Maradj... kérlek. – remegtek az ajkai… s ennek következtében az enyémek is hasonlóképpen viselkedtek. Nem volt szabad ennek megtörténnie. Ennek az egésznek nem kellett volna megtörténnie. Magamra hoztam a bajt… abban a pillanatban, hogy felszálltam arra a vonatra, ami idehozott. – Próbáljuk meg… még egyszer. - szinte könyörögtek szavaimat.

„But it's good to see you here again
I don't wanna say goodbye
But it's about half past ten
And I have to catch my ride”

- El kell érnem a fuvaromat… sajnálom.

Az öltöztető (Harry Styles)

Sziasztok! Nézzétek csak hoztam nektek egy kis apróságot! Tekintve, hogy tegnap napvilágra került Harry bemutatkozó albumának borítója/megjelenési időpontja + múlthéten megjelent debütáló, első önálló száma gondoltam írok nektek vele egy kis egyszerű szösszenetet! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást, s kellemes ünnepeket! Puszilok Mindenkit, Dorka

Szavak száma: 1687 

- Szóval… nem randiztál már egy ideje? – kérdeztem tőle, felidézve délelőtti interjújából egy bizonyos részletet. Úgy sétáltam be öltözőjének ajtaján, hogy tudtam nagyon jól, hogy egyedül lesz ott… vagyis minden bizonnyal az volt a terve, arra nem számíthatott, hogy én meg fogok érkezni, hamarabb, mint a tervezett.
- Jézus, Úr, Isten!- éppen hosszú lábait pihentette az asztalon, kényelmesen elfeküdve sminkes székében. Érkezésemre kicsikét megingott egyensúlya, s majdnem lefordult székéből. – TE JÓ ÉG!- tette össze a dolgokat, hogy mit is lát, ahogy én hátammal támasztottam ezúttal már belülről az ajtót. Némán mosolyogtam rá, s nem mozdultam egy lépést sem. – Kat! – ejtette ki nevemet halkan, s szinte kirepült székéből és igazából fel sem tudtam fogni, hogy mire készül, hiszen mire észbe kaptam ő már derekamat fogva pörgetett a levegőben. – Itt vagy! Itt vagy! Itt vagy! – ismételgette, s éppen letéve fogta közre arcomat s úgy puszilgatta végig bőrömet.
- Azt hiszed, kihagynám ezt az egészet? – kérdeztem tőle, s érezve hogy közelségétől elgyengülnek lábaim öleltem át őt, minél többet akarva belőle. Másfél hónapja már, hogy nem láttuk egymást mindössze valamiféle elektromos eszközök kicsiny kameráján keresztül. Képtelenség lett volna, hogy kihagyjam albumjának illusztráció fotózását, s némi szervezgetés után, némi angyali segítséggel itt lehettem vele… ráadásul a mai nap volt első kislemezének a megjelenése. Egy Beyoncét tolt a csapata, hisz derült égből villámcsapásként fogja érni az embereket, amikor meglátják majd, hogy a rég várt Harry Styles debütálás közelebb van, mint gondolnák, s teljesen ajándékként már meg is hallgathatnak egy számot, amire minden bizonnyal nem voltak felkészülve. Én sem voltam mikor először hallottam. Erre senki sem lehet lelkileg felkészülve. Szívbemarkolóan gyönyörűt alkottak, amit az egész világnak hallania kellett, s nemsokára hallani is fogják.
- De… de… nem úgy volt, hogy még egy hétig vizsgáid vannak? – hiába karjaiba zárt már, egyszerűen nem hitte el, hogy ott vagyok, pedig ott voltam, nagyon is.
- Előrehoztam minden vizsgámat és… most már csak az eredményeket várom! – pislogtam gyönyörűséges szemeibe nézve. Végre érezhettem azt a csodás érzést, amikor hűs lehelete arcom, nyakam vékony borításán libabőrt képzett.
- Úgyis sikerülni fognak, tudom… igazi Zseni vagy!- csókolt ajkaimra, s amilyen ártatlannak indult ez a tette, annyira nem olyanná alakult. Hátam mögé nyúlva egyszerűen fordította el a kulcsot a zárban. Csak mi ketten léteztünk már. 
- Harry… - neve elhalva hagyta el számat akkor, amikor combomat végigsimítva azt dereka köré emelte, miközben ajkaival nyakamat kényeztette. -… mindjárt… kezditek… a következő… beállítást. – motyogtam levegőért kapkodva s ujjaimat szinte már hátába mélyesztettem teljes egészében. Ő tartott már, hisz képtelenség lett volna, hogy én saját lábamon megálljak.
- Ott úgyis majdnem meztelen leszek. – jegyezte meg fülem mögé lehelve a szavakat, s ezzel a kijelentésével egyszerűen kapott ölébe majd két lépés után mozdulataink hevének köszönhetően akarva-akaratlanul vágódott le a kanapéra. Meglehet túlságosan beindított ezzel az egésszel. Tényleg vágytam már rá. Nagyon. Ajkaimba nevetett, amint nyugtázta, hogy ezt a szabadesést nekem köszönhetően mutattuk be.
- Azt hiszem… ebben segíthetek. – vetettem hátra fejemet, ahogy ingjének maradék gombját is ki akartam gombolni, s amint mellkasán elindítottam ujjaimat egyre lentebb óvatosan csúsztam le öléből, mert most valami extra ajándékot szerettem volna neki átnyújtani. A földön térdelve előtte ajkamba harapva néztem farkasszemet vele, s szinte végigkövethettem így, ahogy világoszöld szemei a smaragd legsötétebb zöldjére váltanak. S mindezt fokozta az a pillanat, amikor már mindenétől megszabadítottam kezeimmel, teljesen enyém volt az irányítás teste felett. – Szóval… nem randiztál az elmúlt időszakban? – puhatolóztam ártatlanul miközben már ujjaim között volt legbecsesebb testrésze… legalábbis ebben a pillanatban biztos az volt.
- Nem… mert… - a kapcsolatunk a külvilág számára titok volt, s ennek státuszát az elmúlt másfél évben sikerült is megtartani. Nyilvánvalóan a közvetlen környezetünk tudott a dologról, de nyilvánosság elé még nem akartunk vonulni… az ilyen helyeken amúgy is abszolút magas titoktartási szerződéseket kötettek a dolgozókkal, miszerint bármit látnak a projekt ideje alatt, az nem tudódhat ki. Ez volt a titkos projektek lényege nem? S mi is az voltunk… egy igen hosszú titkos projekt.
- Mert? – kérdeztem s ujjaim mellé már amúgy igen pörgő nyelvem lassú körökkel csatlakozott be. Harry szinte teljesen a kanapé puha borításába süppedt minden erejével. S abban a pillanatban, hogy ajkaim is csatlakoztak volna a játékba kopogtak… majdnem felkacagtam, főleg mert Harry szeme majdnem kiesett helyéről. Meglehet ennek az volt az, hogy egy pillanatra megállítottam a tettemet s úgy pillantottam a vágytól elhomályosult tekintetébe egy kaján mosoly kíséretében. – Tudod, hogy válaszolnod kell!- suttogtam halkan, majd egy ördögi mosoly kíséretében tovább folytattam, amit elkezdtem… Vele. S míg én már számmal varázsoltam őt egy másik helyre, addig újra kopogtatást hallottunk, mire én ujjammal az ajtó felé böktem. 
- Harry… odabent vagy? – hallottuk meg Harry menedzserének hangját. Szóval nem is csak egy egyszerű beszélgetés lesz egy asszisztenssel, hanem rögtön a menedzsere akarná elérni őt… hát ez mindenképpen érdekes lesz.
- I….g…en. Igen. – szedte össze magát az első hibás próbálkozás után. 
- Minden rendben? – tette fel a kérdést, mire én felpillantottam pilláim közül szemébe. Szendén, mint egy kis bárány.
- Abba! Ne! Hagyd! – szemei szinte már feketét voltak, úgy kaptam meg parancsát, amit örömmel teljesítettem. 
- Harry? Biztos minden rendben? – Danielle hangjában némi félelem érzését véltem felfedezni. Ugyan kérlek… Harryt nem kellett félteni, hisz jó kezekben volt… vagyis hát… hagyjuk.
- Persze. – ahogy ezt kiejtette hajamat egy copfba fogva kapaszkodott meg valamiben. – Minden… a… legnagyobb rendben. – mondta kicsit meginogva. Közel volt… éreztem.
- 10 perc múlva kezditek fotózni a kádas képeket… előtte egyeztetni akartam egy két dolgot. Esetleg kinyitnád az ajtót?- udvariasan jelentette ki, hogy márpedig szüksége volt Harryre… no és hogy Harrynek mire is volt szüksége ebben a pillanatban… az lehet nem a világ ezen részére tartozik.
- Most nem tudom. – jelentette ki tudatosan, mire egy pillanatra megakadtam. Vajon mégis mit akar válaszolni mit csinál épp? A lehetőségek tárháza végtelen volt. – Épp… öltözök. – Lefele… gondoltam magamban.
- Jó… 5 perc múlva visszajövök, oké? – szinte hallottam, ahogy eltávolodnak lépései az ajtónktól, s mire észbe kaphattam volna a dolgok állása gyorsan megváltozott. Harry egy egyszerű mozdulattal rántott fel engem a kanapéra, s maga alá teperve könnyedén tolta fel szoknyámat, s szabadított volna meg alsómtól… abban az esetben, ha lett volna rajtam egyáltalán bármi is. 
- 5 perc. – meredtek tágra a szemeim, ahogy felfogtam mi is történt most.
- Az rengeteg idő. - a szavakat szinte ajkamba harapta, s ezzel már Ő okozta nekem a gyönyört… a kegyetlen gyönyört. Nem volt ártatlan, nem volt kedves. Mohó volt, s egyszerre akart mindent. Érintése, teste ritmusa alatt az enyém csakis az övé volt. Nem akartam máshol lenni, csakis itt. Vele.
- Harrryyyyy… - ajkaival fedte el számat abban a pillanatban, amikor éreztem, hogy nem bírom tovább. Testem megszűnt létezni, lelkem egy szebb helyre került… s az övé is, ahogy teste enyémre borult. Levegőhöz alig jutottam, egyszerűen nem tudtam ésszerűen működni.
- 5 percből 3at felépülésre szántam. – kacagott ajkaimra, majd oldalra gurult, s engem is oldalamra fordítva egymással szemben feküdtünk, szorosan nagyon szorosan. Lélegzetvételeink lassan egymásra hangolódva próbálták a normális viselkedésüket produkálni. – Hiányoztál. – simította hátra egy a homlokomra tapadt hajtincsemet.
- Szóval… mesélj csak nekem arról a meztelenkedésedről. – emelgettem a szemöldökömet, s lábamat az övére fűztem. Önző akartam lenni, s nem akartam elengedni őt innen… pedig jól tudtam, hogy alig van már csak néhány másodpercnyi ilyen időnk. – Mennyit is fognak látni belőled? – kíváncsiskodtam, s úgy simítottam felhevült bőrét
- Ohhh basszus… elfelejtettem neked szólni… időközben foglalkozást váltottam, s mostantól pornósztárként folytatom életemet. Szóval… - válaszolt Humor Herold.
- Na, ne mondd… micsoda véletlen egybeesés… azért nem volt rajtam alsó, mert épp egy meghallgatásról jöttem a környékről. – vigyorogtam rá, mire mondhatni megfagyott egy kissé.
- Micsoda? – kérdezett vissza. Nem gondolta, hogy azonnal visszavágok neki ezért? Kis naiv.
- Remélem, összehoznak majd minket egy… forgatásra. – nevettem el magamat, s úgy bújtam szabad mellkasába.
- Szörnyen vicces vagy, mit ne mondjak. – simogatta a hátamat, s éreztem, ahogy hajamba búj, s elmosolyodik. – Egy rózsaszínvizes kádban fogok ülni… feküdni... elmerülni…  - osztotta meg legalább a valós válaszát is.
- Nagyon művészi Mr. Styles! – Szeretem az erdei nimfa éned. - simítottam meg karját, s újfent kopogások törték meg kettőnk idejét.
- Harry… - ezúttal egy sokkal lágyabb hang szólította őt a túloldalról. - … Daniel mindjárt jön, s ezúttal be is akar jutni hozzád… szóval bármit is csináltok… vagy éppen nem csináltok… siessetek! Jézusom… el sem hiszem, hogy ez elhagyta a számat! – motyogott magának Gemma, s már őt is távolodott el tőlünk, amikor is hallottunk, hogy fennhangon köszönt Daniellenek.
- Talán ez… jól fog jönni. – nyújtózkodtam meg egy kicsit, s elkaptam az asztalra összehajtogatott fehér alsóját. – Mondd, hogy ezt nem te választottad… - nevettem fel, s lassan én is felültem, ahogy tette ő is, hogy sikeresen „felöltözzön”. 
- Valahogy barátnőt kell fognom magamnak… nem? – nevette el magát, mire én megrökönyödve inkább csak eldőltem a kanapén, mint egy farönk. 
- Sok sikert hozzá!- húztam arcomba a párnát, s el sem hiszem, hogy Harry képes volt így ajtót nyitni a menedzserének… így teljes díszében.
- Ohhh… szia Kat!- fedezte fel Dan, hogy én is itt vagyok. – Most már azt hiszem mindent értek. – jegyezte meg rám, majd Harryre nézve, de még véletlenül sem sértésként, s ajkain sanda mosoly jelent meg mikor leült Harry székébe. – Gondolom Kat segített… felöltözni. – mutatott végig Harry ezúttal már köpennyel is fedett testén.
- Ilyen nehéz feladatokkal nem is birkózhat meg egyedül az ember fia! –tárta szét karját Harry, mire szemeinket forgatva lassan mindannyian hangos nevetésbe törtünk ki.
- Hát nem is… - ráztam a fejemet, mire teljesen elvörösödtem, ahogy láttam Harry egyszerű mozdulattal nyúlt a táskámba lassan kihúzva onnan az oda begyűrt alsómat még az érkezésem előttről. Danielle teljes egészében az iPadjának szentelte figyelmét, s reméltem, hogy az így is marad még addig, amíg Harry azt az alsót… el nem teszi. Konkrétan majdnem kiesett a szemem, ahogy láttam tetteit… óvatosan lassan emelte ki rejtekhelyéről azt, én meg majdnem megfulladtam. Szándékosan játszott velem, élvezte, hogy mindjárt elhalálozok. Azonnal összeszorítottam a lábaimat, fájdalmasan szorosan.
- Nem. Kapod. Vissza. – tátogta halkan, mire éreztem, hogy gyöngyözni kezd a halántékom. Nem voltunk egyedül… s Ő ezt élvezte.
- Micsoda? – kapta fel a fejét Danielle s én talán elfelejtettem egy pillanatra levegőt venni.
- Semmi. – rázta fejét a zsivány, majd köpenyének zsebébe dugta a csipke csudát miután sunyin rám kacsintott.
- Semmi… - fújtam ki a levegőt. - … semmi….

It Ain't Me (Harry Styles)

Sziasztok! Hihetetlen, de végre befejeztem egy írásomat! Egy jó másfél hétig gépem sem volt, mert úgy gondolta vicces lenne meghalnia, így hát az is visszatartott abban, hogy hozzak nektek friss dolgot! Na de most… na de most végre elhoztam ezt a novellát! Remélem tetszeni fog! Jó Olvasást! Dorka

Kiről szól?  Harry (aki itt most egy divattervező) x Lia Mendez

Szavak száma? 2976

Inspiráció? It Ain’t Me - Konkrétan éjt nappallá téve tudnám hallgatni Kygo és Selena kollaborációját, annyira megszerettem mikor kijött (alapvetően nagyon szeretem Kygot, az utóbbi években pedig Selenát is szóval mikor közös daluk jött ki nagy volt az örömöm). Rögtön tudtam, hogy írnom kell majd vele, de egyszerűen sokáig nem tudtam, hogy kivel is lenne igazán jó a történet, s ekkor jutott eszembe az, hogy nekem ám volt egy be nem fejezett történetem, ahol Harry karakterének elő sztoriját (ami sosem lett megírva a történetben) ezzel a résszel elmesélhetem. Félreértés ne essék, ha valaki nem olvasta azt a 7 részes Cologne történetet az is érteni fogja a dolgokat, mert alapvetően ez független attól, viszont aki esetleg emlékszik az ottani dolgokra, Harry viselkedésére ez magyarázhat nekik néhány dolgot (pl.: miért nem bírta a sminkes leányzót).

Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehetett az idő, s néhány gondolatkör után arra a következtetésre jutottam, hogy nem is érdemes tudnom, hisz minek? Egyszerűen minél jobban próbálkoztam volna aludni, egyre esélytelenebbnek tűnt az, hogy valaha ténylegesen álomra hajtom a fejem. Jobbra fordultam. Semmi. Balra. Semmi. Felhúztam a lábamat, nyakamig betakaróztam… nem hozott változást. Végül egy határozott mozdulattal löktem le magamról a takarót, s miután arcomra rántottam a párnámat, nyűgös oroszlán módjára beleeresztettem hangomat, remélve hogy segít majd valamit. Nem segített… s a valóság az volt, hogy közel sem volt az oroszlánhang, ami elhagyta a számat. Erőtlen volt a hangom, ahogy én magam is. A kimerültség, s a kellemetlen érzések állandósultak az utóbbi heteimben… hónapjaimban a lelkemben. Nem éreztem egészségesnek ezt az állapotot, éreztem, hogy a lelkem után lassan a szervezetem is a levét fogja inni ennek az egész helyzetnek. Nem akartam elfogadni. Nem akartam szembesülni a ténnyel… én még mindig hittem kettőnkben. A lehető legidiótább dolog volt ez mit tehettem, s habár a józanész határait súrolták néha döntéseim én mégis itt voltam… pedig nem kellett volna. Nagyon nem.

Egyedül voltam a lakásban. A közös lakásunkban. Egyedül feküdtem a hatalmas franciaágyunkban, amiben Harrynek csak hűlt helyét fedezhettem fel... hiányzott. S egyre rosszabb volt ez az érzés. Fájt ez az érzés. Nem volt helyes, ahogy cselekedett, ahogy viselkedett… az utóbbi időben nagyon megváltozott, s nekem fájt a legjobban hogy nem a megfelelő irányba, s Ő ezt észre sem vette, egyszerűen azt gondolta, hogy ez az igazi élete. Az utóbbi idő történései után pedig kóbor ötletekként megfordult az a fejemben, hogy… részese akarok-e egyáltalán lenni ennek az életnek? Megéri-e annyi harc után egy olyan emberért harcolni, aki csak még halvány emlékképe sem régi önmagának? Akinek segítenének az emberek, de ő nem hagyja?

3 éve találkoztam először vele. Egy nap teljesen váratlanul tért be a műhelyembe, ami Brooklyn egy csendes kis zsákutcájában volt megtalálható. Szerettem ezt a helyet, mert a nagy nyüzsgő város alapvetően zajos, élettel teli részén ez az én menedékem volt. Teljesen elhagyatott, madárlátta hely. A csendes menedékem. Nem járt ide senki, mert ez titok volt mindenki számára. Ez az én művészi telephelyem volt, csakis az enyém. Addig a pillanatig, amíg egyszer Ő be nem tért hozzám. Fogalmam sem volt, hogy hogyan bukkant rám itt, s hogy mit is akarhatott tőlem. Akkoriban azt sem tudtam, hogy ki is Ő.

- Lia Mendez? – úgy sétált be az ajtómon a műhelyem ajtaján, mintha minden nap idejárt volna… mintha ismertem volna, vagy legalábbis ismernem kellett volna.

- Jézus Úr Isten… - kaptam a mellkasomhoz mikor meghallottam a hangot, nem számítottam vendégre. Ide nem jött senki. Első körben azt hittem, hogy csak képzelődök mikor lépéseket hallottam mögöttem, majd második körben az is átfutott a fejemben, hogy biztos valami betörő akarja felmérni a helyet, de már akkor sem hasonlított semmiféle ilyes emberhez. – Hogy jutottál be? Egyáltalán… mit keresel itt? – töröltem meg arcomat, amire éreztem, hogy némi festék csapódott, amikor nevem hallatára megugrottam. – Ki vagy te egyáltalán?

- Szeretném, ha nekem festenél. Csakis nekem… jah és… minden festményedet szeretném felvásárolni. Mindet. – tárta szét karját mutatva a falakon lógó darabokra.

- Hogy micsoda? – döbbentem le teljesen, több mint szürreális volt a helyzet. – Ezt mégis hogy? – majdhogynem kacagásban törtem ki. A szavainál már csak jelenléte ezen a környéken volt irreálisabb. Minden bizonnyal az UESról jött… gazdag fiúcskának nézett ki, aki max ha eltévedt akkor kerülhetett a város ezen részére. – Minden bizonnyal eltévedtél. – próbáltam moderálni magam, de az ő arca ugyanazt a kifejezést viselte mindvégig.

- Nem. – jelentette ki egyszerűen, s tette keresztbe karjait mellkasán. – Hónapok óta figyelem a munkáidat és exkluzivitást szeretnék a darabjaidra… - folytatta elképzeléseit, én meg szavait hallgatva csak pislogtam.

- Szóval egy stalker vagy? – gondolkoztam el, majd letettem palettámat és vizes üvegemért nyúlva felfrissítettem magam egy kicsit. New York nyári napjai olyanok, mintha a pokol tornácán táncolnák szüntelenül. – Vagy ez egy ilyen átverős műsor, amit az UESiak játszanak? – mértem végig burzsuj kinézetét szemrebbenés nélkül… nem illett erre a környékre, ez egyértelmű volt.

- Azt akarom, hogy a következő kollekcióm anyagtervezője legyél. – mondta ki kerek-perec a tervét, kb. két pillanattal azután hogy belépett erre a helyre. Nem igazán köntörfalazott… én meg egyre jobban hittem azt, hogy ez egy hatalmas vicc.

- Azt sem tudom ki vagy! Mi az, hogy így besétálsz ide csak úgy és követelőzöl? Hmmm? Igazából hívhatnám a rendőrséget is… végül is ez birtokháborításnak számít, nem? – gondolkoztam el ezen a lehetőségen, s megsimítottam a zsebemben lévő mobilomat.

- Tudom, hogy úgysem fogod hívni őket… - lépett közelebb, mondhatni szemérmetlenül közelebb egy teljesen idegenhez képest. -… én tudom. – mondta majd egy kis kártyát csúsztatott a kantáros festőnadrágom erszényébe, s ahogy érkezett úgy távozott… hirtelen.

A kártyán pedig mindössze egy szó állt: Nuvische, amiről akkor még nem tudtam, hogy az életemet fogja megváltoztatni. Pedig nem csakhogy megváltoztatta, de fenekestől felfordította.

Nem ismertem ezt a márkát ekkor még… valahogy nem érdekelt sosem a divattervezés, a divat világa, de amint Ő szélvészként besétált hozzám, s ugyanúgy távozott is muszáj volt utána olvasnom a dolgoknak. A google pedig konkrétan beszippantott… minél több információt gyűjtöttem össze, annál jobban kezdtem azt hinni, hogy valószínűleg napszúrást kaptam, s kidőltem… a megjelenését pedig csak hallucináltam.

A Nuvische divatház az utóbbi évek legnagyobb szenzációja volt a divatvilágban, nap, mint nap jelentek meg világsztárok a ház különböző darabjaiban, s az érdeklődés a darabok után az idő múlásával egyáltalán nem csökkent, csakis egyre fokozódott. Az igazi exkluzivitást pedig az jelentette a márka körül, hogy a tervezőjének kiléte ismeretlen volt a halandó nép számára, a legnagyobb titoktartás övezte a fiatal géniusz kilétét, akiről pontosan csak ennyit lehetett tudni: fiatal géniusz. Az ismeretlen misztikuma csak még értékesebbé tette a márkát.

Most pedig a tervezője besétált hozzám, s azt állította, hogy akarja a munkáimat? Több mint lehetetlen volt. a világ legnagyobb átverése. De nem volt az… nagyon nem az… pontosan itt kezdődött az egész. 3 év lefolyása alatt pedig rengeteg minden történt. Rengeteg minden.

Egészen meglepődtem a tényen, miszerint a kezdeti ellenségeskedés után kiderült, hogy mégiscsak több közös van bennem és abban a fiúban, mint amire először számítottam… ez lehetett az egyik elsőszámú ok, hogy némely idő elteltével a kelleténél közelebb kerültünk egymáshoz, mintsem a szokványos főnök-beosztott kapcsolatban a felek általában. Fél év után pedig már el sem engedett magától. Akkor azt mondta, hogy soha nem tenne ilyet. Ő tévedett a legnagyobbat… vagy én, mert hittem neki? Talán sosem derül ki.

- Neked elment az eszed… - ráztam a fejemet, mikor hirtelenjében megragadta kezemet és a szakadó eső elől a legközelebbi hotel ajtajába rohant be.

- Gyűlölöm az esőt. – rázta meg fejét, s hosszú göndör tincseiből a vízcseppek ezerfelé szálltak.

- Engem megnyugtat. – ismertem el.

- S még azt mondod, hogy nekem ment el az eszem. – forgatta a szemét, s ujjaimat el nem engedve húzódott egyre bentebb a hotelben, ahol egyértelműen meglepő látványt nyújtottunk. A hely arculata úgy legalább egy évszázaddal ezelőtti stílust célzott meg, mondhatni időutazónak éreztem magam. - Egy szobát szeretnék két személyre. – jelentette ki mikor a pulthoz értünk.

- Sajnálom uram, de… teltház van. – mondta a férfi, aki elég rosszalló tekintettel mért végig minket… valahogy úgy kezdtem érezni magam, mintha mindjárt máglyára dobnának minket.

- Akkor elmondom még egyszer… szebben. Egy szobát szeretnék két személyre. – dobolt az ujjával a fa lapon, s éreztem, hogy ideges kezd lenni. Elmondhatjuk róla, hogy Ő egy olyan ember, aki semmiképpen sem fogad el válaszként nemet.

- Elnézést uram, de… - mondta a férfi és éreztem, hogy Harry ujjai ökölbe szorulnak. Előre sajnáltam, ezt a portást… pedig ő nem is tehetett róla.

- Harry figyelj… semmi baj. – bújtam hátulról a füléhez. – Amint csillapodik, mehetünk is… hívok is egy taxit. – simítottam meg a karját nyugtatásképpen.

- Biztos, hogy nem megyünk el innen. – rázta meg a fejét. Láttam a szemében az eltökéltséget.

- Uram… - próbált volna megszólalni a recepciós, mire Harry ajkán mosoly csillant fel. Nem értettem... először. Majd mire felemeltem a fejemet láthattam, hogy egy idős férfi közeledik felém.

- Harry… micsoda meglepetés!- fogott kezet az érkező úriember Harryvel.

- Mr. Danick… - mosolyodott el Harry. -… egy kissé elkapott minket ez az átkozott eső, úgy gondoltam itt maradunk éjszakára… de az úriember azt mondja, hogy nincs szabad szobájuk. – ismertette a helyzetet Harry, s szúrós pillantásokat vetett az említett emberre.

- Az úriember egy új dolgozó… bocsássa meg neki ezt az apró kellemetlenséget! – rázta a fejét, s rosszalló pillantásokat vetett alkalmazottjára. – A királyi lakosztály kulcsait. – nyújtotta kezét a recepciós felé, aki gondolkodás nélkül adta át azokat neki.

- Nagyon szépen köszönöm. – gúnyos vigyort vetett a recepciósra Harry majd elköszönve Mr. Danicktől indult meg a lift felé velem. Egészen otthonosan mozgott… kétlem, hogy először járt volna itt ekkor.

- Annyira zavarba hoztad szerencsétlen fiút! – grimaszoltam rá, miközben hosszú ujjain pörgette a kulcsokat.

- Megérdemelte… - rázta a fejét, s mellkasára húzott.

- Gonosz vagy. – jegyeztem meg morogva.

- Szükséges rossz. – simította meg oldalamat. – Ráadásul ennek a hotelnek van a környék legjobb whisky készlete… - mondta, s tenyerét nadrágom zsebébe csúsztatta. -… amit újfent végigkóstolok majd… - jegyezte meg, majd ekkor megérkezett a lift, amibe azonnal behúzott engem. -… rólad…

Ezek a történések márcsak az emlékeimben éltek, nem is tudtam már felidézni, hogy mikor is voltunk úgy Isten igazából együtt. Azt kezdtem érezni, hogy elveszítem Őt. De talán már el is vesztettem… csak nem vettem észre.

Valami megváltozott vele… alig láttam már Őt. Igen… elfoglalt ember volt, sajátos szívét-lelkét beletette a munkáiba, de mostmár nem csak ezen volt a szó. S ha itt is volt, nem is volt igazán itt. Nem tudtunk egy értelmes szót váltani, mert mindennek veszekedés lett a vége… talán ebben nem segített az sem, hogy hetek óta nem láttam józanon vagy éppen tisztán. A bulik egy ideig engem is vonzottak… talán. De amibe Ő élt most az konkrétan kezdte tönkretenni. Láttam rajta, mondtam neki… de Ő nem akart hinni nekem. Nem akart hinni senkinek sem.

- A műhelyben kell maradnom, a jövőheti bemutató miatt. Sajnálom. – kaptam tőle a hangüzenetet… még annyihoz sem volt képe, hogy felhívjon… rögtön hangüzenetet küldött.

Ekkor nem jött először haza a közös csütörtöki vacsoránkra. A precízen beosztott napirendjébe ez mindig be volt építve. Ez volt a mi szent esténk. Mindig együtt töltöttünk. Eddig a pillanatig. Nem volt

- Hát persze. – csúszott ki a számon, s miután egy szuszra megittam a poharamba töltött bort, újratöltöttem azt… s megint újra, majd jópárszor megismételtem ezt. Kiöltöztem érte, készültem neki…s Ő sehol sem volt. Ezt az egészet pedig nem hagytam elveszni, így hát ha szánalmas volt, ha nem egyedül fogyasztottam el amit csak láttam.

- Nem tudod miről maradsz le kedves Harry… - álltam egy szál fehérneműben a tükör előtt, s beszéltem a tükörképemhez, majd míg egyik kezemben tartottam társamat, a borospoharamat másik szabad kezemmel végigsimítottam alakomat. Büszke voltam a testemre, szerettem azt. Lehet volt egy kis idő, míg elfogadtam de végül megtörtént. Büszke voltam a telt latin idomaimra, ajkaimra, széles csípőmre, a combomra, testem minden egyes négyzetcentiméterére. Családi örökség volt ez… én pedig boldognak éreztem magam így.

Saját magammal való beszélgetésemet a telefonom csengése törte meg… azonnal utána nyúltam… s bárcsak ne tettem volna. Egy képüzenetet kaptam, amin Harry volt… mondjuk azt, hogy nem a műhelyben volt. Mondjuk. Ez volt a pillanat amikor a telefonom megtanult repülni.

S ezek az alkalmak rendszeresedni kezdtek… s alig néztünk már egymás szemébe, egymással éltünk, de olyan volt mintha idegenek lettünk volna. Harryt elragadta egy másik világ. A valóságos világa? Kezdett az az érzésem lenni, mintha sosem ismertem volna… s ez az érzés egyre jobban kezdett a lelkemre telepedni. A partik, a külön töltött esték, a luxus piák, drogok ezek jelentették számára a mindennapokat.

- Igen?  - nyúltam telefonomért valamikor az éjszaka kellős közepén, amikor álmomból keltett fel a zenélő okos készülékem. Nyilvánvalóan egyedül voltam az ágyunkban.

- Lia… sajnálom, hogy zavarlak… de muszáj volt téged hívnom… azt mondja nélküled nem mozdul sehova… szörnyű állapotban van. – hallottam meg Harry asszisztensének Alsyhának hangját a vonal túloldalán. Egy másodperc töredéke alatt tűnt el testemből az álmosság.

- Küldd el a címet. Azonnal megyek. – egy pillanatot sem gondolkoztam, azonnal pattantam ki az ágyból s kapkodva, futólépésekben kaptam magamra egy-egy ruhadarabot majd eszeveszett őrült módján törtem ki a lakásból. Mi a jó Istent csinált ez az ember magával?

Nem azt mondom, hogy majdnem leordítottam a taxis fejét mikor nem ment a megengedett gyorsaság közelébe sem… jah de. Ideges voltam… és féltem. Nagyon. Nagyon féltettem őt. Éreztem, hogy remegtem ott a hátsó ülésen… legszívesebben futottam volna érte, de nem lett volna hatásos az sem.

- Te jó ég… - kaptam a számhoz, amikor megláttam őt a hely mosdójának padlóján... egészen önkívületi állapotban.

- A jó nőm. Végre. – tárta szét karját, s próbált volna felállni de nem sikerült neki, mint egy erőtlen rongybaba esett vissza a földre. Teli volt zúzódásokkal az egész arca, karja, mindene. A szívem szakadt meg érte. – Gyere… gyere… - hívogatott magához. – Ülj le mellém egy kicsit. – simította meg a padlót maga mellett, majd hátrahajtva fejét kicsit lehunyta a szemeit.

- Harry… gyere menjünk haza. – közelítettem meg óvatosan, s úgy guggoltam le elé. Próbáltam kezem remegését kissé visszafogni míg éppen közelítettem azt hozzá, de nem sikerült. - … késő van. – lassan, óvatosan próbáltam ujjai után nyúlni, s igen meglepődtem amikor hirtelen elkapta azokat s ajkai elé emelte őket.

- Nem akarok. – rázta a fejét, s apró csókokkal lehelte tele kezemet. – Téged akarlak… - pislogott rám kéjesen angyalian.

- Lia… minden rendben? – jött be Alysha is utána érdeklődni a történéseknek.

- Persze… innentől átveszem a dolgot. Nyugodtan… hazamehetsz. És sajnálom. – pillantottam felé, nem hiszem hogy Harry észrevette volna azt, hogy néhány pillanatra elszakítottam tőle tekintetemet. Egészen ki volt ütve, s az hogy bűzlött az elfogyasztott italoktól az nem kifejezés. Nem tudom, hogy bele vagy ruhájára került több a folyadékokból.

- Naaa…. keeeedves. – amint behajtotta Alysha az ajtót Harry újraébredt, s megragadva derekamat ölébe rántott.

- Harry… nem. – ráztam a fejemet, s próbáltam ésszerűen viselkedni. El kellett innen mennünk. Muszáj volt rendbe tenni őt. – Haza kell mennünk.

- Jajjjj Lia… te sosem szórakozol velem egy kicsit sem. – biggyesztette le ajkát morcosan.

- Majd ezt később megbeszéljük, jó? Először jussunk haza. – mondtam neki, s feltápászkodva Ő neki is segítettem hasonlóképpen tenni. Nem volt egy egyszerű feladat.

- Nem akarok haza menni. – rázta a fejét, s birtoklóan kezdett fogni engem.

- De haza akarsz…. haza fogsz. Azt akartad, hogy jöjjek ide és látod… jöttem. Most pedig szépen összeszeded magad és fogunk egy taxit és hazakocsikázunk. – jelentettem ki nemleges választ el nem fogadva.

- Tudod, hogy nem vagyok hajlandó taxiba ülni. – motyogta gúnyosan.

- Hidd el nem érdekel…

Ez volt az első ilyen alkalom. S több is volt belőle. Volt, hogy Ő maga hívott. Volt, hogy éppen hazajutott ugyan, csak a lakásunk alatt lévő bárból nem jutott fel. Volt, hogy konkrétan az egyik pincér tette be az ágyába. A szekrénye pedig konkrétan egy patika volt, a zsebében mindig csörgött valami. Valamiféle önpusztító üzemmódba lépett, de a segítséget nem fogadta el. A saját segítségére lett volna szüksége először. Mindennek ott kellene kezdődnie.

- Harry… nem érted, hogy nem? – válaszoltam neki miközben próbáltam arra koncentrálni hogy befejezzem az éppen készülő darabomat a vásznon.

- Te mondtad, hogy sosem megyünk együtt sehova. – tárta szét karját miközben hangjától zengett a szoba. Míg én próbáltam halkan elintézni a dolgokat, neki ez nem jött össze olyan könnyen. A festő szobám ajtajában állt majdnem köldökig kigombolt inggel, éppenhogy kiszállt a zuhany alól, hajában pedig már ott volt a napszemüveg mikor már most sötét volt odakint.

- Van jónéhány munkám amit be kell fejeznem. – ráztam a fejemet, s feléje sem néztem.

- Naaaaa… - próbálta máshonnan megközelíteni a dolgokat, s hízelegve sétált mögém csúsztatva karjaim alatt át sajátját.

- Harry… nem. – sepertem le kezeit magamról.

- Ne legyél már ilyen. – folytatta elképzelését.

- Mégis milyen? – bukott ki belőlem. – Már konkrétan arra sem veszed a fáradtságot, hogy eltitkold mások elől. Jézus Harry… úgy zabálod azokat a bogyókat, mintha cukorkák lennének. Konkrétan szerintem vodkával mosol fogat! – temettem tenyerembe arcomat, s kimásztam érintése alól, mert egyszerűen most nem bírtam elviselni.

- Megszólalt Miss Tökéletes!- nevetett fel kínjában.

- Nem… nem vagyok tökéletes. – ráztam a fejemet, s álltam eléje. – Ellenben veled ellentétben én meghallom azt, ha mások beszélnek hozzám és segíteni akarnak. – rántottam vállat előtte gúnyosan. Kezdett elegem lenni. Nem volt jó napom, erre pedig ő még tetőzte a helyzetet.

- Nekem nem kell segítség. Jól vagyok!- mosolygott kínos ördögi mosolyával.

- Hát persze… csak magadra kellene nézned… - szaladt ki a számon.

- Magamra kellene néznem? – csapott vissza rögtön saját szavaimmal. – Mi lenne ha te is magadra néznél egy kicsit? Egész nap itt ülsz ezelőtt a kurva vászon előtt… többet érsz ahhoz a retkes palettához mint a barátodhoz. – mondta, s felvette a palettámat, s már szemem előtt lepörgött hogy mit akar csinálni, s csak reménykedni tudtam, hogy nem meri megtenni… no de kit áltattam?

- Meg ne merd! – visszafojtott lélegzettel néztem mozdulatait, amik oly gyorsak lettek hogy szinte fel sem tudtam fogni. A palettámat, s annak tartalmát egy az egyben beletrancsírozta a több napos művembe, ezzel teljes mértékben tönkretéve azt… s még a szeme sem rebbent. Farkasszemet nézve velem láttam a szemében a csillogást, hogy Ő mindezt élvezte is.

- Bocs. – ejtette ki a kezéből a palettát, majd gond nélkül sétált el mellettem mindenféle megbánás érzése nélkül. – Nem hiszem hogy ma hazaesek…

- Azt csinálsz amit akarsz… - gondoltam magamban, de kimondani nem tudtam már. Dühös voltam, eszméletlen dühös.

Végül kikeltem az ágyból, s hagytam hogy a lábaim irányítsanak engem… ekkor már nem gondolkoztam. Abban a pillanatban, hogy kikeltem az ágyból végleg döntésre jutottam. Tudtam, hogy mit kell tennem, s valószínűleg mindigis tudtam. El kell mennem innen. Kinyitva szekrényemet elhúztam belőle bőröndömet, s célzott mozdulatokkal pakoltam bele a lehető legtöbb fontos dolgomat. Gyorsan cselekedtem, nem akartam hogy esélyem legyen arra hogy meggondoljam magamat. Nem volt szabad. Ennek itt, s most kellett véget vetni.

Hajnali kettő volt mikor utoljára átléptem a küszöbét lakásának, talán néhány napig észre sem vette, hogy eljöttem onnan. Egyetlen egy üzenetet hagytam neki, az egykori festőszobámban, s mellette egy általam festett képet:

It ain’t me