I. rész -The Hell Song

 Sziasztok! Íme meg is érkezett az első részem az új történetből. Remélem tetszeni fog, ahogy a visszajelzéseket olvastam az előszór elnyerte a tetszéseteket remélem a folytatás is elfogja! Minden be fog indulni szépen lassan, csak várjatok egy keveset!Jó olvasást! Puszi Dorka ♥

The Hell Song 

 ,, Everybody's got their problems

Everybody says the same things to you
It's just a matter how you solve them
And knowing how to change the things you've been through..."

Tik – tak, tikk-takk valószínűleg így szólna hozzám az óra a falon, ha nem zártam volna ki fejemből a hangját, ami ugyanis amúgy megtörtént. Egyes óráknak még dallamos is a másodpercenkénti monoton hangja, viszont ez nem tartozott közéjük így hát csak néztem és néztem, ahogy a percek múlásával a nagymutató lassan beéri a kicsit és gúnyosan az arcába nevetve annak leelőzi utóbbit. A szobában az egyetlen egy érdekes tárgy volt ez, az ügyeletes „beszélgetőpartnerem” falra akasztott diplomájának és megannyi oklevelének már akkor sem tulajdonítottam nagy figyelmet mikor beléptem ide. Észrevenni észrevettem őket, hisz nagyon máshogy nem is tehettem volna ugyanis egy falat csakis ezek a papírok telítettek be, lehet, hogy csak egy fél fal volt, de akkor is. Látszott rajtuk hogy még nem igazán vették fel a szoba stílusát a fele az ilyen kis díszeknek még egy dobozban hevert a földön, az asztalon, no meg mintha a kanapén is lett volna egy doboz, amit ügyesen akart volna rejtegetni egy díszpárnával, akarva vagy akaratlanul ezt már nem tudhatom.

- Tudod Khara… ugye így hívnak? – ezt a kérdését abszolút feleslegesnek tartottam főleg a miatt hisz tudtam, hogy tudja a nevemet hisz kezében ott volt egy nagy paksaméta mely az én nevemmel fog fémjelezve. Nem válaszoltam csak feléje figyeltem, annak köszönhetően, hogy nevemet szólított. – engem igazából ezek nem érdekelnek… - és amit abszolút nem vártam volna, hogy tesz azt lépte meg, egy igazán jól irányított mozdulattal úgy vágta a sarokba az egész köteg szépen összefűzött lapot mintha az NBA-be kosarazott volna mind idáig.

Fél órán belül nem ez lenne az első próbálkozási kísérlete arra, hogy beszélgetést kezdeményezzen, de most valahogy nem volt kedvem a bájos cseverészéshez, helyette inkább csak úgy tettem mintha itt lennék amúgy pedig már réges-rég azon voltam hogy milyen érzéseket is fog felszabadítani az bennem mikor délután egy teljesen új, szinte még forró olyan friss albumot hallgathatok meg mikor hazaérek ugyanis a mai nap az amikor kijön egyik kedvenc bandámnak az új albuma. A friss anyag hallgatásának meg kell adni a módját, ahhoz egy külön rituálé tartozik melyet senki és semmi nem zavarhat meg, mert annak úgy kell történnie, ahogy. Pont.

-… szerintem, ami volt az elmúlt, sokkal jobban érdekel engem az, hogy mi fog történni. Khara mit csinálsz? – kérdezte tőlem látta, hogy fülhallgatómat kezdem kigubancolni miközben totális pókerarccal figyelem őt.

- Maga szerint? – kérdeztem vissza majd az ipodomba dugva a fülest azt bekapcsoltam és hagytam, hogy a nő - akinek a nevét már akkor elfelejtettem mikor az egyik tanár behozott ide- ajkának mozgása csak egy vicces mozdulatsor legyen, számomra miközben a fülemben már javában szól a zene.

Néhány percig csak figyelt egy szót sem szólt, de komolyan. Nézett néhány pillanatig, láttam, hogy pörögnek az agykerekei, majd ezután fogta magát és kényelmesen hátradőlt fotelében és kezébe véve egy magazint kezdte azt olvasgatni. Úgy tett mintha nem engem nézne, de tudtam, hogy ezt csinálja, habár elég ügyesen tetette az ellenkezőjét, de persze nem elég ügyesen.

- Mit hallgatsz? – azt sem vettem észre, hogy időközben felállt majd mellém sétált, de azt persze hogy észrevettem, hogy mellém leült hisz a kanapé lágyan süppedt be mellettem. Különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki addig a pillanatig – hisz miért zavart volna engem, ha mellettem ül –amíg meg nem fogta és kihúzta a fülemből a fülest, így megszakítva egy olyan szám hallgatását melynek épp az volt a lényege hogy a füles két különböző végén más-más dolog szól, egy kis gitár az egyikben, egy kis szöveg a másikban. Elrontotta az egészet, ez érthető, hogy nem nyerte el a tetszésemet.

- Zenét… - remélem egyértelmű volt számára, hogy előző cselekedetével nem igazán lopta be magát a szívembe, legalábbis hangszínemmel próbáltam ezt átadni neki.

- Na és éppen most milyen zenéhez van kedved? – kérdezte, a beszélgetésre való törekvését úgy látszik még nem adta fel. – most hogy mindezek után ide kerültél? – dőlt hátra a kanapén és méregette arcomat.

-  Olyat, amit kétlem, hogy ismer… - gondoltam magamban, majd de gondolataimnak hangot nem igen adtam, hisz energiát erre feleslegesen nem pazaroltam majd, majd szépen visszacsenve kezembe a füles végét fülembe dugtam azt, így valahogy mindjárt kellemesebb volt a szituáció.

Persze ennek a kedves nőnek - akivel először találkozhattam ez alkalommal, hisz új volt itt – köszönhettem azt, hogy emlékeimben újra felélénkült az a történés, ami idejuttatott, pedig olyan szépen sikerült elfelejtenem az egészet, de hogy frissen és melegen maradjon a gondolataimban, no, ő abban segédkezett elég ügyesen.

Korábban ugyanezen a napon…

- Na és hogy telt a történelem órád? – barátnőm felé intézett első kérdésem volt miután kicsengettek és négykerekű kocsijához lépve megkönnyítettem dolgát és önkéntesen toltam ki a kínzókamerának is durva helyiség lenne, töri órának színhelyet adó teremből.

- Egész jól haladok az új installációm tervével…- emelte szemmagasságba öléből a terveit, hogy így én is láthassam őket. – habár volt egy pillanat amikor…

- Azt ne mondd, hogy volt egy pillanat, amikor majdnem elcsábultál és figyelmedet a kedves tanár úrra szegezted… - ez a lehetőség még találgatásnak is nevetséges volt.

- Olyan merész még nem vagyok… - rázta a fejét nevetve.

- No, akkor mi történt? – kérdeztem és vállához lentebb hajoltam, hogy jobban hallhassam.

- Képzeld volt egy pillanat amikor… - ezúttal úgy folytatta a mesélést mintha valami rémtörténet lett volna az egész.

- Amikor? – próbáltam a félelemtől felcsigázott hangot előkényszeríteni magamból.

- Amikor majdnem elrontottam az egészet a tanár miatt. – mondta olyan komolyan hogy az valami hihetetlen. – éppen pörgött a fejemben az egész, számoltam és képzeltem tovább az egészet egy új fokra emeltem volna az egészet, amikor is ez az ember valami csata helyszínét és évszámát olyan erősen kihangsúlyozva ismételgette, hogy még az én aurámba is belemászott azzal és majdnem kizökkentem az egészből. Ismétlem, majdnem. – tette maga elé jobb mutatóujját. – no és a te órád hogy telt? – kérdezte mintha nem ugyanazt a 45 percet kellett volna mindkettőnknek végigszenvednie ugyanabban a teremben, ugyanannál a tanárnál.

- Azt hiszem, megvan az új bejegyzésem nyersanyaga… - dobtam ölébe a jegyzetfüzetemet melyen a bloggal kapcsolatos gondolatfuttatásaimat vezettem.

- Csúcs… - pacsizott le velem automatikusan. – erről jut eszembe… hamarosan kész az új dizájn az oldalra, egy két simítás még szükséges hozzá hogy minden tökéletes legyen, de hidd el… fantasztikus lesz. – olyannyira beleélte magát ebbe a dologba hogy szinte jobban örült az egésznek, mint én.

Jó talán ez nem is talán kategória volt, hanem valójában is így történt. A blog ezen kreatív részéért ő volt a felelős, ha nem kértem volna, akkor is csinálta volna, mert szerette ezt csinálni. Na és hogy én mit szerettem csinálni? Egészen egyszerű. Kiírni a fejemből a gondolatokat és jól megszerkesztve megosztani ezt másokkal, persze szigorúan egy bizonyos anonimitás alatt, nem kell mindenkinek mindenről tudnia. Ha elolvassák azt, amit írok, nekik örülök, mert tényleg így van, de hogy esetlegesen tudják is hogy ki is írta az egészet az már annyira nem érdekelt. Tetszett ez a halvány fátyol, amit magam és közéjük húzva elrejtette a valóságot. Persze nem teljes egészében hisz valóság volt ott, nem is akármennyi, hisz amiről írok lassan már egy éve, egy olyan világot érint mellyel a világ bármelyik pontján meg tudjuk magunkat értetni. Music, Musik, música… teljesen mindegy milyen nyelven mondjuk egyet jelent mindenhol: zene.

- Értettem főnökasszony. – veregettem meg vállát és ezzel egyidejűleg el is értünk a szekrényünkhöz. Az övé a könnyítés érdekében lent volt, az enyém meg pont felette, habár hogy ez így legyen ahhoz meg kellett vívnunk egy-két csatát, de ahogy a mellékelt ábra is mutatja a harcok eredménye nekünk kedvezett.

- Lecserélem azon nyomban, ahogy a számláló átlépte az 500.000 látogatót, okés? – kérdezte és kipattintotta szekrényének ajtaját.

- Megismételnéd még egyszer? – kérdeztem és kb. ahhoz nem volt erőm, hogy kinyissam az ajtómat ugyanis a szám hallatára, ha pl. lett volna a számban valami folyadék azt tuti kiköptem volna, így csak a szekrényajtómmal sikerült alkotnom valamiit, vagy éppen semmit, de ez lényegtelen.

- Lecserélem a dizájnt. – emelte fel a fejét, hogy lássa arcomat.

- Ami az után jött… - mutogattam az ujjammal mintha egy szalagot tekertem volna azzal, ami előrébb viszi, vagy éppen visszaviszi az eseményeket vagy az elhangzottakat éppen, odáig amíg én szeretném.

- Ötszázezer… ÖTSZÁZEZER. – ismételgette a számot egyre hangosabban igazából. – az emberek imádják, amit csinálsz… na és ha tudnák, hogy ki is vagy annak még jobban örülnének… - ejtette el teljesen véletlenül ezt az ártatlan mondatot.

- Tegyél le róla. – ráztam a fejemet és azon nyomban sikerült is a mágikus világból visszaröppennem a valóságba.

Beszélgetésünket minden bizonnyal még folytattuk is volna, és még kedves barátnőm Nora teljesen biztos, hogy a fejemhez vágott volna egy-két sajátos véleményt a névtelenségemről – kettőnk véleménye az egészről elég erősen különbözik, de mint ahogy láthatjuk eggyel mindig előtte járok, álláspontomat ebben a kérdésben még úgy gondolom maga a jó úr isten sem tudná megváltoztatni, már ha hinnék benne, persze – de ebben az éppen akkor érkező emberkék teljesen megakadályoztak minket.

- Már majdnem elfelejtettem, hogy ti is léteztek… - a hang, amit akkor sem felejtenék el, ha akarnék, volt egy olyan éle mellyel szerintem tömegeket lehetett volna egyszerre sírba tenni. A tömegből egy tuti én lennék. -… eddig észre se vettem ezt a csodás változást Khara… - kiejtette a nevemet és éreztem, hogy karomon feláll a szőr. Nem figyeltem rá, nem érdemelte meg, ha levegőnek nézzük, mint általában akkor talán rájön, hogy annyira érdekel a véleménye hogy semennyire. -… csak az egyik feled érkezett meg a suliba? Hihetetlen. – micsoda kedves megjegyzés a súlyvesztésre, biztos sokáig gyakorolta.  – a kilóidat elhagytad, de ezt a kerekeken guruló nyomorékot még nem sikerült? Súlyos hiba… - és ekkor elnevette magát azt hiszem az idétlen szóvicce lehetett ennek az oka.

- Mit mondtál? – addig a pillanatig nem igazán gondoltam még egy picinyke figyelmet sem felé fordítani, amíg ki nem mondott egy olyan szót, ami könnyedén leverte ezt a nem- érdekel falat.

- Ne foglalkozz vele. – Nora szólalt meg olyan halkan hogy tudta csak én fogom meghallani. Kocsijának fogókáját egyre erősebben szorítottam és hiába számoltam vissza magamban tíztől egyig állapotomon nem igazán sikerült javítania annak.

- Ő egy nyomorék, nem? – kérdezte úgy mintha valami tudományos beszélgetést folytatna, még talán a gondolkozás egy csíráját is megmutatta. – de ahogy elnézem te is az vagy… - mért végig -… nem is akármekkora. – és bumm, a szalag itt szakadt el.

- Khara… kérlek… - Nora hangjának még sikerült tudatomba férkőznie, de ez már kevés volt.

Olyan szinten felment bennem a pumpa, olyan szinten éreztem, hogy testem elkezd remegni, hogy agyam megszűnt értelmesen működni, úgy valójában teljes egészében megszűnt működni így történhetett az, hogy a következő pillanatban, amikor észhez kaptam akkor már azon a nagyszájú libán ültem – abban a pillanatban örültem volna igazán csak azoknak az elveszett kilóknak, legalább már ennyivel sikerült volna kilapítanom – és arcát alakítottam sajátos módon öklöm egyedi mintázatával.

Persze azt nem mondanám, hogy ezt csak úgy ő engedte valószínűleg emiatt is repedt fel a szám, mert frissen épített műkörmével elég erősen belekapott ajkaimba.

- Ha még egyszer… ha még egyszer… - fenyegettem őt hisz azt hiszem egyértelmű volt mennyire tetszhetett a megjegyzése.

- Idegbeteg… - kapott a hajamba és oldalra rántva ezzel engem. A gumit ezzel az erővel sikerült kitépnie göndör fürtjeimből, ahogy láttam egy marék haj kíséretével. – fúúj… édes istenem. – dobta el ujjai közül a hajcsomót majd undorodását ennyivel elintézve fejemet könnyedén verte a földhöz. Nagyot csattant, éreztem, hogy fájni fog ez később, de ott abban a pillanatban meg sem éreztem valami nagyobb elvette a figyelmemet. Az ideg.

- Itt meg mi az isten folyik? – a hajrá-hajrá üssed-vágjad, erősebben-erősebben szavakat egy erősebb mondatfoszlány szakította félbe. A körénk gyűlt őrjöngő diáktömegbe – amit eddig valójában észre sem vettem, valami egészen más kötötte le a figyelmemet – ekkor érkezett meg egy felnőtt, egy tanár. édes jóistenem… lányok. – sopánkodott majd azonnal váltott igazi diktátor tanár szerepére. – ti ott… szedjétek már szét őket… - fiúk erős érintését éreztem karomon és vettem észre közben, hogy egyre jobban távolodok mind a földtől mind attól a festett lénytől. – maguknak elment az eszük? – a fiúk úgy tartottak kezükben minket mintha valami vásári bikák lennénk, akiket ha elengednek, akkor bármelyik pillanatban egymásnak ugornának, ami amúgy igaz volt. Én még szívesen igazgattam volna a képes részén annak a nőszemélynek. – Khara… magába már megint mi ütött? Mit ártott magának Liona? – úgy nézett rám, mint a véres rongyra az a kis mocskos előttem meg persze hogy elmosolyodott rögtön levágta a helyzetet, hogy a tanár neki kedvez.

- Tanárnő… ez az elmebeteg csak úgy nekem rontott a folyosón.  Egyik percben még csak mellette sétáltam a következőben meg már püfölt… - szörnyülködött és mintha még egy könnycseppet is kierőltetett volna magából, hisz valami fényes folyt végig a kipirosodott kissé véres arcán… azt hiszem eltörött az orra.

- Az igazgatóiba… mindketten. – ordította el magát elég határozottan.

- Hogy micsoda? – persze hogy rögtön nem vitték a sürgősségire így hát ezt sérelmezni kellett.

- Liona jól hallotta… maga is azonnal az igazgatóhoz. Maguk meg mit bámulnak? – nézett körbe az embertömegen. – valami zsebkendő adjanak ennek a nőszemélynek, hogy el ne halálozzon itt egy kis orrvérzéstől utána meg mindenki mehet órára… úgy sejtem mindenkinek van órája. Nora magának is, nemde? – nézett barátnőmre.

- De… - forgatta a szemét és kocsijának kerekéhez kapott ezúttal. – idióta. – tátogta nekem mire én meg csak elmosolyodtam.

- Khara… maga meg mit mosolyog? Ha felfüggesztik no, akkor mosolyoghat majd… - hátuknál szépen meghessegetve minket indított utunkra az igazgatói iroda felé ahol pedig jött, aminek jönnie kellett.

Abban a pillanatban, hogy elhagytuk a tömeget az agyam azon részét, amely egy csekélyke kis érdeklődést is mutathatott volna egyszerűen kikapcsoltam. Nem érdekeltek a következmények, az igazgató fél órás papolása sem, se az hogy Liona azt is elérte ezalatt, hogy a szülei jöjjenek be érte (igen a lány ugyanúgy 18 éves, ahogy én vagyok, csak talán agyi szintje nem feltétlen egyenrangú a hozzá hasonlóan ennyi idős emberével) és engem meg minden szemétnek elmondjanak, viszont rólam minden szavuk úgy lepergett, mint egy olajos testről a kövér vízcseppek tették volna.

- Khara… mielőtt pedig a szüleit is értesítenénk a dologról, jobb lesz, ha elbeszélget az új kolléganőnkkel… Miss Lewis már várja. – mutatott az ajtó felé ahol egy olyan késő fiatal nőcike várt rám mosolyogva.

Kb. így kerültem erre a kanapéra ahol az előbb említett nő próbálta kiélvezni társaságomat több-kevesebb sikerrel. Edződve voltam én már, valahogy próbálkozásai kissé kevésnek bizonyultak hozzám.

Én is, Ő is kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapé egy-egy sarkába és nem tudom mit vártunk, de vártunk. Nekem például ez a szituáció egy idő után még valahogy tetszeni is elkezdett hisz belegondolva, hogy nem egy földrajz órán kell csücsülnöm még talán jól is jártam az egésszel. Fel nem függesztettek, az aktámba került még egy lap arról, hogy mennyire is rossz gyerek vagyok szerintük, innentől kezdve pedig a helyzet szerintem igazán jól áll, nem?

- Miss Lewis… Khara édesanyja megérkezett. –az ajtó nyílására a fülemből is kikaptam a fülest és arra figyeltem szótlanul.

- Szuper. – motyogtam magamban, ha az az igazgatóság arra a döntésre jut, hogy azt a nőt be kell hívniuk akkor annak nem feltétlen, lesz jó vége, talán emiatt kicsit máshogy tekintettem a történtekre, egészen körülbelül 5 másodperc erejéig.

Ahogy a nő is mellettem, úgy én is felálltam és az ajtó felé kezdtem sétálni fél fülemben még szólt a zene, ez valahogy úgy még rengeteget segített a helyzeten.

- 30 Seconds To Mars? – mielőtt kiléphettünk volna az ajtón a nő hozzám hajolva kérdezett rá erre. – nem tudom, a Leto-ék mivel készülnek, de hogy felülmúlják a This is War albumukat ahhoz sokat kell dolgozniuk… - jegyezte meg csak úgy mellékesen majd rám kacsintott és kinyitotta az ajtót és szembesített a kint várakozó nővel.

De mondjuk azt, hogy hirtelenjében nem igazán tudtam arra koncentrálni, ami körülöttem történik, hiszen ez a nő ezzel a kijelentésével olyan szinten meglepett, hogy ha nem figyeltem volna elég erősen földet, akkor konkrétan a küszöbön kirepülhettem volna és intézhettem volna el még szebben az arcomat. Amit mondott az nem azért volt fura, mert igaz volt, merthogy igaz volt ez biztos, hanem az hogy ez az ő szájából hangzott el. Egy jó bő órát tölthettem a társaságában és nem igazán vettem észre, hogy ilyesmiért rajongana, semmi jele nem volt annak. De egyáltalán honnan tudta, hogy őket hallgatom? Az ipodomat nem hiszem, hogy láthatta, meghallani meg szintén kétlem, hogy meghallotta… ez biztos csak egy jó vicc, és random találgatott vagy valami. Attól függetlenül, hogy valószínűleg ez így van, ahogy én azt elgondoltam elég erősen sikerült lekötnie a figyelmemet, sőt már az autónkban ültünk, amikor újra visszatértem ebbe a világba.

- Khara… csak gratulálni tudok neked. – valami ilyesféle mondattal bókolhatott nekem az édesanyám, ahogy ők hívták én jobban szeretem az Angela megnevezést, de ez tárgytalan ebben az esetben.

- Norát lenyomorékozta… jobb lett volna, ha hagyom elsétálni? – vontam fel szemöldökömet és a táskámban kezdtem pakolászni, az egész egy nagy összevisszaság volt így a pakolásnak sok értelme nem volt, de legalább lefoglalta kezeimet.

- Próbálkozhatnál az önkontrollal… néha muszáj elengedned a füled mellett a bántó szavakat. – próbálkozott egy kedvesebb megközelítéssel.

- Ezt nem gondolhatod komolyan. – nevettem fel kínosan. – ez még viccnek is rossz… - forgattam a szememet.

- Pedig nem viccnek szántam… - mondta komolyabban és abban a pillanatban, amikor telefonomat kihúztam táskám aljából észrevettem, hogy nem arra megyünk amerre én gondoltam volna.

- Haza megyünk… nem? – kérdeztem és mutattam a velünk párhuzamos útra, ami a lakásunkhoz vezetett volna, de mi egyértelműen nem voltunk rajta.

- Mit csinálsz? – kérdezte mikor látta a kezemben a készüléket.

- Én kérdeztem először. – vágtam rá azon nyomban.

- Miss Lewis ajánlott egy helyet… - kezdett bele. -… ahova most el is viszlek. – fejezte be.

- Pontosabban? – ráncoltam össze szemöldökömet miközben csak félig figyeltem rá hisz ez idő alatt Norának kezdtem el egy smst pötyögni, hogy ne aggódjon, de én ma lógok a suliból, szülői felügyelttel. Mondom én, hogy még jól is jövök ki ebből az egészből a végén… mínusz három felesleges óra maga a mennyország.

Éppen sikerült elküldenem az smst, amikor is édesanyámnak sikerült akkorát fékeznie, hogy a telefonommal együtt sikerült elég rendesen a kesztyűtartónak repülnöm, még szerencse hogy a biztonsági öv fogott.

- Kösz. – jegyeztem meg neki az életveszélyes vezetési stílusára, no meg arra hogy a telefonom ezúttal már nem az ujjaim között, hanem inkább a lábam között lent a földön helyezkedett el. – ez ugye egy vicc? – felemelve a fejemet megfigyelhettem a parkolás közben hogy hova is hozott engem.

A teljes nevét a helynek még elolvasni is fárasztó lett volna, de hogy az a szó hogy „központ” már nem engedett semmi jóra következtetni. Az én helyzetemben meg abszolút nem.

- Annak tűnik? – kérdezte leállítva a motort.

- Most azért mert véletlenül betörtem az orrát annak a szépségnek beteszel egy diliházba? – kérdeztem tőle és egyre jobban húzódtam össze abban az anyósülésben, magamba persze hozzátettem mindazt, hogy ez a kis ingyenes plasztika talán még jól is jöhetett annak a lánynak. Szebb nem lesz tőle ez biztos, de talán tűrhetőbb igen.

- Diliház? – kérdezett vissza és elnevette magát. – ez nem egy diliház… ahogy te fogalmaznál. Ez egy társasági központ… - mondta és kinyitva az ajtóját kiszállt mellőlem, viszont én ebben a cselekvésében nem igazán követtem.

Átsétálva az én oldalamra viszont ő azt hiszem igenis arra gondolt, hogy majd ő megváltoztatja véleményemet és kiszállít innen.

- Társasági micsoda? – kérdeztem vissza, ez a két szó valahogy nem passzolt össze nekem, együtt nem jelentettek semmit sem.

- Társasági központ… - ismételte. – különböző csoportok vannak itt, különböző vezetőkkel, akik segítenek az ide érkezőknek… megoldani a problémájukat.

- Szóval egy diliház… - ismételtem továbbra is az anyósülés melegéből. – Nehogy azt hidd, hogy ki fogok innen szállni. – mondtam határozottan. – Isten, nincs, aki bezár ide. – mutattam ki az épületre majd előrántva az ipodomat fülembe dugtam azt és próbáltam elszigetelődni az eseményektől annyira amennyire lehetett.

- Ez nem megoldás Khara… - rántotta ki fülemből a vezetéket, lehet, hogy ő annyira nem értékelte ezt a mutatványomat.

- Szerinted nem az… - ellenkeztem és visszahúztam volna tőle a fülesemet több-kevesebb sikerrel.

- Khara… tudod mennyi ígéretbe tellett nekem az, hogy ne függesszenek fel téged e miatt a kis iskolai bemutatód miatt? Szerintem jó lenne befejezned a végzős évedet anélkül, hogy kirúgnának… nem? – kérdezte.

- Nyitott vagyok az újdonságokra… - jegyeztem meg pimaszul és rántottam vállat. – kirúgni még úgysem rúgtak ki sohasem… - mondtam.

- Nem is fognak. Ha eljársz ide, akkor ezt megúszod… szóval pattanj kifele a kocsiból gyorsan. – tapsikolt a tenyerébe.

- Gondolom neked valamiféle halaszthatatlan dolgod van és a csomagot le kell adnod időben. – kitéve lábaimat a kocsiból érezhettem, hogy a talaj itt is jócskán megázott az esőnek köszönhetően. Mindent szeretek Londonban csak az esőt nem. Ergo nem szeretem Londont, nem?

- Ne szemtelenkedj… - hajított kedvesen tarkón miközben becsaptam az ajtót mögöttem. – kipróbálod… egy alkalmat minimum túl fogsz élni… többet is muszáj lesz, de kezdjük az eggyel. – mondta és bátorítva kísért a bejárathoz.

Valamiféle erdő közepén lehettünk, legalábbis nekem úgy tűnt hisz bármerre néztem csak fa, fa és fa van, na meg az a nagy barnás fehér épület, ami ez a nem-diliház. Ami érdekes, hogy a parkolóban egészen sok kocsi volt, mintha az emberek élveznék az idejárást. Kis törpe piros kocsitól kezdve a nagy fekete dög rang Rover-g mindent megtalálható volt itt kint. Utóbbit felismertem ugyanis egy hatalmas fémjelzés az oldalán mutatta a nevét.

Bah… blah… blah… blah… blah… ennyi mindent értettem a mondókából, amit egy okos ember intézett felém és édesanyám felé az irodájában, ennyi is volt szerintem a lényeges az egészből.

-… ezt a helyet inkább nevezném egyfajta szabadidőközpontnak ahol az embereknek sikerül megtisztulniuk. Nincsenek bezárva, nem itt élnek, így nem szakítjuk ki a saját környezetükből, de mégis rengeteg időt töltenek itt, mert egy idő után rájönnek, hogy ez a hely jót tesz nekik… te is rá fogsz jönni erre Khara. – mondta, a nevem az, amire felkaptam a figyelmet ugyanis eddig a pillanatig a mögötte lévő ablakon lecsúszkáló esőcseppeket tanulmányoztam.

- Nekem beszél? – mutattam magamra érdeklődve.

- Meglehet. – mosolyodott el. – éppen ma indul, egy új csoportunk ahova még bekapcsolódhatsz. – nézett rá az órájára.

- Köszönöm… de ha lehet, én nem élnék ezzel a lehetőséggel… - álltam fel és toltam ki magam alól a széket.

- Nem lehet. – jelentette ki Angela. – maradni fogsz, ezt tudod jól. – folytatta.

- Most akkor járhatok egy örömtáncot? – próbáltam izgatottnak tűnni, de inkább erősebb szemtelenség lett belőle megint.

- Később akár az is megtörténhet… - mondta az okos ember és velem együtt indultak el kifelé a folyosón. – itt lesztek ti…- mutatott egy ajtóra.

- Szuper. –tapsikoltam, mint aki örül a dolognak, persze mindenki tudta, hogy ez erős túljátszás, majd fogtam magam és egyszerűen benyitottam az ajtón és becaplattam anélkül, hogy meghallgattam volna mit is mondanak nekem.

A teremben már voltunk néhányan, de ezzel nem törődve megkerestem a legtávolabbi hatalmas nagy puffot és abba belevágódva kényelmesen elhelyezkedtem.

- Nem lesz itt gond… - hallottam távolról a hangokat még az ajtóból.

- Úgy gondolja?

- Tudom.

- Szia… te vagy ugye Khara? – valamiféle terapeuta vagy ki a csoda sétált felém egy paksamétával a kezében és ült le mellém a kis asztalkára.

- Meglehet. – mondtam miközben zenémet készítettem elő, nem gondolhatják komolyan, hogy órák hosszat fogok itt én idegen emberekkel jó pofizni.

- Mivel te még csak éppen most érkeztél lenne néhány dolog, amit szeretnék elmondani neked… - mosolyogva próbált felvilágosítani a helyzetről.

- Mindenfajta csudijó információt már sikerült megszereznem attól a doktor bácsitól…- böktem az ajtó felé ahol persze hogy még ott állt az említett személy.

- Ennek örülök… - bármit mondtam bárkinek az csak úgy lepergett róla. -…

Viszont ezt a papírt még biztos nem írtad alá. – nyomott elém egy szerződéshez hasonló kis irományt.

- Titoktartási szerződés? – olvastam fel a legvastagabb betűket a lap tetejéről.

- Igen, mindez szükséges. – mondta.

- Hogy micsoda? – majdnem elnevettem magam a helyzet abszurditásán.

- Majd meglátod miért szükséges…

Előszó

Sziasztok! Egy picinyke ajándék Tőlem Nektek még így Karácsony első napján. Tudom kicsit késtem vele, de nehezebben indul el ez az egész mint gondoltam. Remélem tetszeni fog és hagylak is inkább olvasni titeket. Ugyan ez még csak egy szösszenet, egy "Előszó" de megadja az alapot az egésznek :)) 

Puszillak Titeket remélem jól telik a Karácsonyotok, a szünetetek, sok-sok ajándékkal és mosolygással ♥ Dorka

Előszó

Zene. Ha valaki meghallja ezt a szót, akkor automatikusan elindul a fejében egy számára fontos dallam, legyen az a kedvenc száma, vagy éppen a leg-nem-kedveltebb száma, hisz tudjuk azok is a fejünkben maradnak, ha akarjuk, ha nem.  

Mindegyik dal egy történet. Mindegyik dal rejt maga mögött egy olyan jelentést, amely megfejtésre vár mindaddig, míg valaki el nem indítja, el nem vesz a szavak és dallamok együttesével komponált csodavilágban és fel nem nyitja annak a Titkos kertnek az ajtaját ahol az alkotás jelentése lakozik.

Úgy tartja egy ismert mondás, hogy aki „nem tudja, azt oktatja”. Na, ez velem szemben egy hamis állítás. Se nem tudom, se nem alkotom, de mégis életem szerves részét képezi a zene világa. Írok róla, vele élek.

Beszélhetünk egy olyan lehetőségről is mikor a se nem tudó, se nem oktató mellé bekapcsolódik egy úgynevezett hallgató. Jó. Mondhatjátok azt, hogy a mai világban már mindenki tartozhat ide hisz te is, ő is, mind hallgattok zenét. Erre cáfolnék rá, vagyis inkább helyesbítek… a meghatározásomat egészíteném ki egy kicsikét.

Van az a hallgató, aki menekül a zenébe, és itt szó szerint lehet érteni a menekülést. A hallgató, akinek a szövegek nem csak szimpla hangkapcsolatok, hanem inkább, mint valami pillérek az életében melyek a lényét tartják egyben. Az ilyen emberek a zenére, mint valami családtagra tekintenek, ha lehetne, azzal táplálkoznának, azt lélegeznék be. Meglátják a sorok mögött a valódi jelentést, sőt nem csak látják, felfedezik de érzik mindazt. Elutaznak annak segítségével egy olyan világba mely talán biztonságosabb lehet számukra mint a valódi világ, mely körülöleli őket úgy hogy abból erőt merítve a valósággal is könnyebben tudnak szembe nézni.

Na és hogy mindezt megszállottságnak nevezném-e? Nem feltétlen. Ti minek neveznétek engem? Megszállottnak?

55. rész - az utolsó fejezet

Sziasztok! El sem hiszem hogy ezt írom nektek... de elhoztam az utolsó részt. Komolyan nem hiszek benne hogy eddig eljutottam és sikerült...mindezt csak azért mondom hiszen soha életemben nem fejeztem be még blogot, de most sikerült. Emiatt egy kicsit szomorú is vagyok, de azért jó dolog is ez... olyan fura mindenesetre. Az biztos hogy Nélkületek nem ment volna, hisz ha nem lenne aki olvasná én sem írnám... de itt vagytok és ez a lényeg. <3 Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a véleményező szavakat és remélem tetszett amit összehoztam itt nektek. De legfőbbképp két embert szeretnék kiemelni akik nem egyszer rúgtak seggbe *képzeletben persze* és nem hagyták hogy abba hagyjam és noszogattak hogy írjak. Ők lennének Petra és Vera. Imádlak titeket komolyan <3 A blog két tündérkeresztanyuja <3 Na jó most ezt az Oscar-beszéd minőségű hablatyomat befejezném és átadnám számotokra a terepet hogy olvassátok az Utolsót... kíváncsi vagyok mit szóltok hozzá. Tudjátok bárhol fogadom a véleményeket, szóval ez most se legyen másképp. Jó olvasást! Puuuuszi Dorka

Ps.: Kaptam egy pár visszajelzést hogy lenne érdeklődés egy másik blog iránt így mondhatom hogy új blog lesz... hogy mikor? na ezt viszont nem tudom, de ígérem próbálok sietni vele! :))

A percek hol lassan, hol gyorsan teltek. Megesett az is hogy úgy éreztem magam, hogy az idő megállt, nem haladunk, sehova de az is megtörtént, hogy mire kettőt pislogtam egy teljes nap telt el.

Hosszú, éjszakába nyúló tanácskozás után végül másnap reggel aláírtam a papírt… a papírt melyen úgy gondoltam a jövőm múlik. De mindezt addig a pillanatig nem tettem, meg míg mindenkinek ki nem kértem a véleményét, és itt a mindenkin tényleg mindenkit értek. Kivételesen még Alexa beszédét is képes voltam meghallgatni, sőt Adam szavai sem voltak már olyannyira féltők… már ha ebben a helyzetben ilyesmit mondhatok. Az éjszaka közepén még majdnem az engem csekkolló nővér elé is odaszegeztem a kérdést, de végül mégsem tettem. Próbáltam komolyan venni a dolgot, Isten legyen rá a tanúm, de valahogy mégis könnyebb volt az, ha egy kicsit bohókásabban fogom fel az egészet… jó ez túlzás… „Hé, néhány nap múlva agyműtétem lesz” ez a dolog mennyire lehet bohókás? Semennyire… de úgy éreztem, hogyha pozitívan állok hozzá, márpedig így fogok, akkor nem adom meg annak a lehetőséget, hogy a negatív energiák bevonzzák nekem a rosszat… csakis pozitív dolgok, csakis pozitív történések. Így lesz ez rendjén, ha én mondom.

Szüleimmel az születő újbóli kapcsolatom egészen szép vágányon robogott előre, nem azt mondom, hogy nem volt fura, azt sem állítanám, hogy néha nem volt kellemetlen, de ha bármi probléma adódott egy mosollyal elintéztem a dolgot. Szerintem életemben nem mosolyogtam annyit, mint az elmúlt napokban. Valahogy éreztem ez erősebbé tett, ettől a világ is szebbnek tűnt… a világ a fehér, monoton kórházi falak között.

És még személyi testőrséget is volt szerencsém kapni kedves barátaim személyében. Nem tudom, hogy intézték el, hogy éjszaka is bent maradhasson velem valaki, de nem számított… kit érdekelt? Itt voltak és ez volt a lényeg. Váltotta egymást Alexa, Adam, Scott, Pete, sőt még Liz a színházból is volt bent nálam… miután elnézést kértem tőle egy kisebb félreértésünk miatt, az a bizonyos fura telefonhívás miatt, igazán jól elbeszélgettük az időt… még maga Ryan is üdvözletét küldte, ami több mint fura volt ugyanis ez idáig abban sem voltam biztos, hogy Ő maga ember-e… na, mindegy is.

Egyetlen egy ember volt, akit kirobbantani sem lehetett volna mellőlem, és ezt nyugodtan lehet szó szerint venni. Ez volt Harry. Az hogy neki van munkája, kötelessége egy csöppet sem hatotta meg… hiába mondtam neki hogy őrangyalaim száma hirtelen a kettőről igen magas számra nőtt ő nem mozdult. És ezt értékeltem is, de… na, igen, ha valami de-vel folytatódik, akkor nem feltétlen olyan jó a dolog.. Szóval…

Szóval a helyzet hogy miattam hanyagol el minden mást így a második nap után kicsit engem is kezdett zavarni, hangsúlyozom itt volt mellettem ez a legédesebb dolog volt felőle, megajándékozott néhány igazán szép pillanattal, de ettől függetlenül tisztában voltam vele, hogy neki van egy másik élete… egy élete, amit jelen pillanatban nem hajlandó élni ugyanis itt van mellettem és nem hajlandó elmozdulni.

- Azt mondod, hogy ez mindenki számára okés… az hogy te itt vagy velem. – ő az ágyam egyik végében ült, míg én a másikban.

- Nekem okés… neked okés, a többiek meg nem érdekelnek. – mondta és rám mosolygott.

Ez a kedves görbület az arcát napok óta nem hagyta el… mintha gondolataink össze lennének forrasztva.. ha én is, akkor ő is alapon.

- De hiányolni fognak téged… Harry neked van egy életed, amivel tartozol a többieknek. Azért szeretnek meg látnak téged, mert hallanak téged énekelni, mert tudják, hogy élsz… így hogy itt ülsz velem ebből semmi sem biztos. Mintha eltűntél volna a föld felszínéről. – tártam elé a száraz tényeket.

- Azért ne dramatizáld ennyire túl…- kacsintott rám bohókásan. Hát kösz… ezzel aztán nem sokat segített.

- Tudod én nem csak két napig, vagy mondjuk Húúúú 4 napig leszek itt… sokkalta több időre válik ez a kórterem az otthonommá… ezzel ugye tisztában vagy? – homlokomat összeráncolva figyelmet vonásait, ahogy mosolygósból komorrá, majd abból ismét mókázóvá válik.

- Megkérhetnélek arra, hogy miattam ne aggódj? – nevette el magát és megrázta a fejét. – de azt hiszem, ha már te ennyire okoska vagy akkor mondd meg mi ez a kezemben… - telefonját mutatta felém.

- A telefonod. – a válasz egyértelmű volt.

- És azt is tudod mire való? – úgy hunyorított rám mintha ez valami becsapós kérdés lenne, szerette szívni a véremet.

- Telefonálásra többek között… - bólogattam hevesen.

- Illetve sms-ek fogadására, emailezés, internet satöbbi, satöbbi… multifunkcionális tárgy, nem? – cukkolt csak azért is.

- Varázslatos. – képedtem el és arcomra emeltem kezeimet és úgy játszottam a „jééé ez hihetetlen” jelenetemet.

- Hogy megnyugtassam a lelkedet ez az a tárgy, amivel, a többiekkel tartom a kapcsolatot… azokkal, akik fontosak. A legfontosabb ember viszont éppen hogy itt ül ellőttem. – jelentette ki.

- Hol? – kezdtem el bámészkodni. – küldenél neki egy sms-t hogy megismerkedhessek én is vele? – kérdeztem mire elkapva telefonos kezét fogtam és magamra rántottam.

- Hupsz ez a telefon rezeg… - éppen hogy kettőnk csípőjéhez „esett be véletlenül” a rezgő kis tárgy.

- Na… na.. na… - ráztam a fejemet. – nem ér terelni a témát. – engedtem, hogy szépen lassan mellém csússzon így már ketten feküdve bámulhattuk a plafont. – add csak ide azt a telefont… - a továbbá is rezgő készüléket óvatosan húztam végig combjától egészen felfele testén.

- Ha ezt most nem fejezed be… - éreztem, hogy megfeszül mellettem. - A reggeli viziten nem fognak rád találni… - kedves fenyegetés.

- Ugyanis? – kérdeztem vissza és már mellkasomon volt a készülék melyet egy mozdulattal állítottam le.

- Széttéplek… - egy átlagos beszélgetés kettőnk között. Huhh…

- Pssszt… na… - kapálózva fogtam magam és arcát tenyeremmel fedtem el, így legalább nem tudott megszólalni, remélem azért nem csaptam túlzottan arcán, ha mégis lehet, hogy megérdemli.

Míg bal kezem ajkai felett pihent, addig jobb kezemben fekete kis telefonját nézegettem.

- A világ mit nem adna azért a készülékért… - barátkoztam vele és közben a különböző alkalmazásokkal rajta próbáltam ismerkedni.

Nem vagyok az a kifejezetten technológiai zseni, vagyis inkább mondanám azt, hogy nem szorulok rá az ilyes dolgok használatára. Vannak modern telefonok, gépek… okés legyenek. De ahogy ő kis alma logós készülékét tartom, a kezemben úgy figyelem ő eléggé szeretheti ezt a világot.

- Viccesnek találod, mi? – még össze-vissza nyomogattam a képernyőt mikor azt vettem észre, hogy nyelvével elkezd játszani ujjaim között, aminek az lett a következménye, hogy kezem egyre jobban és jobban lett nyálas. – nem vagy az… - továbbra is a telefon kötötte le a figyelmemet és valójában szórakoztatott az, hogy direkt el akarta vonni arról figyelmemet mindenfajta próbálkozásával, de ahányszor tett valamit, annyiszor el is bukott. – nyugi már… - töröltem kezemet pólójába. Magának csinálta a bajt, hát tessék. – miért érzem, úgy hogy függő vagy? – kérdeztem és lapozgattam az oldalakat és egyre több mindent véltem ezen a kis okosságon felfedezni. – mi ez itt várj… – tartottam feléje és mielőtt megnézhette volna el is húztam. – Twitter… - ízlelgettem a szavakat a számban. – több mint tízmillió követő… Az istenit. – szinte majd eldobtam a kezemből a készüléket meglepetésemben.

- Itt tartjuk a rajongóinkkal a kapcsolatot… - magyarázta és úgy érzem, hogy átváltott már a kutya üzemmódból, így már nem nyáladzott szerény személyem nagy örömére.

- Ha te mondod… - bólintottam és ismerkedtem az ismeretlen felülettel. – tudod mit? – jutott eszembe hirtelen.

- Na, mit? – könyökölt fel mellettem.

- Tartsd a kapcsolatot… most. Nézd csak. – nyomtam feléje a saját telefonját. – te értesz hozzá… biztos hiányolnak már. - teljesen bezsongtam ettől a dologtól, végre, amivel mutatja, hogy él.

- Tudják, hogy élek. – nevette el magát és közelebb hajolva nyakamba csókolt.

- Na, ne már… üzenj nekik, válaszolj nekik vagy mi a csudát szoktak itt csinálni. – teljesen elkapott ez a láz, jobban, mint őt. – naaaaa… - próbáltam a legaranyosabb, legvisszautasíthatatlanabb barátnő fejet vágni számára.

- Tudod, hogy hajnali kettő van? – hát igen… nem sokat alszok mostanság, valahogy nem megy, ettől függetlenül mindig van olyan, aki fent van velem.. például Ő.

- Ez már igent jelent… szóval. Tégy boldoggá néhány lányt. – szinte éreztem, hogy csillognak a szemeim, ahogy elértem, hogy másnak is szebbé tegye a napját például.

- Én egy lányt szeretnék boldoggá tenni… - ártatlan mozdulatainak köszönhetően kezdtem érezni, hogy ujjai szépen lassan elindul mellkasomon keresztül egészen le-le hasamig.

- Ohh… oh… - körülbelül ilyenkor beszédkészségem lekorlátozódik 1-1 magánhangzóra és mássalhangzóra. – nem szabad. – kaptam el kezét és körülbelül ez volt világéletem legfájdalmasabb mondata, ami elhagyta a számat, de komolyan… csak gondoljatok belé.

Pár érintéssel és néhány pillanattal képes lett volna a gyönyör világába repíteni, de én azt mondtam, hogy nem. Talán lehet, hogy megbánom később… na, jó már most megbántam és ajkamba harapva, ahogy lepörgött agyamban az egész életérzés melyet okozna… nem. Nem. Nem.

- Hajthatatlan vagy…- nevette el magát és ujjai közé vette a készüléket.

- Végre… - nem tudom, hogy ezt neki mondtam-e vagy saját magamnak, de ez biztos, hogy egy nagy adag levegőt kifújva tüdőmből valahogy testem is egy kissé felszabadult… és már kevésbé másvilági gondolataim irányították azt.

- Itt van egy üzenő fal… - mutatta – és itt vannak üzenetek, amikben szerepel a nevem… - egy újabb helyre bökött…- itt pedig vannak az DMek, amiket csak én láthatok… - azt hiszem ez volt a közösségi oldal gyorstalpalója bugyuták számára.

- Csodálatos. – hát nekem ilyen profilom nincs, de úgy látszik, ő élvezi ezt birtokolni ugyanis ujjai igazán fürgék voltak, ahogy pötyögni kezdtek.

- Hééé… hé… hé… az ott meg mi? – kaptam fel a szememet egy szóra, amitől majdhogynem lefordultam az ágyról. – menj csak vissza… nyisd meg ezt. – böktem rá egy felbontatlan levélre, aminek épp, hogy az első mondatát láttam mégis sokkoló volt. Vagyis inkább fura.

,, Harry te jobban szereted a kézimunkát vagy… - nem mertem hangosan felolvasni a folytatását.

- Jó mégsem akartam látni. – ráztam a fejemet és éreztem, hogy a szemérmesség, ami a kérdezőben nem volt meg az bennem kétszeresen is felütötte a fejét. – hogy kérd… nem. Nem... Nem.. – ráztam a fejemet és éreztem, hogy vörösre változik az arcom.

- Na, mi van? – kérdezte kaján hangon. – nem olvasnád végig az üzenetet…. Mintha a szemem kezdene homályosodni… nem látom a végét. – tette az ártatlant és megtörölte a szemét úgy téve mintha látását tényleg akadályozná valami. Pedig mindössze annyi volt a helyzet hogy engem akart a földbe tiporna fene kis szemtelen természetével… jó hogy még a szemtelenség mellé társult egy kis perverzség is. Na, jó… ez már közel sem kicsi.

- Nem. – ráztam a fejemet, én a számra nem veszem itt ezt a szót. – hogy kérdezhetnek tőled egyáltalán ilyet a rajongók? – képedtem el és szinte hüppögtem is mellé olyannyira nem hittem a szememnek.

- Egyszerűen érdeklődnek a boldogságunk iránt… - rántotta meg vállát és éreztem, hogy egész testében megremegően nevetni kezdett mellettem. – igazán kreatív lelkek, nem? – kérdezte és továbbra is az előbb említett üzenetnél állomásozott. – azt hiszem erre, ha már így észrevetted válaszolok is… - kacsintott és való igaz volt, hogy ujjai alatt feltűnt a billentyű és pötyögni kezdett.

- Nem mered. – ráztam a fejemet és szemébe sem mertem nézni. – mi lenne a válaszod? – számból úgy csúszott ki ez a kérdés, hogy át sem gondoltam, olyannyira spontán volt, hogy fel sem tűnt, hogy megszólaltam.

- Kíváncsi vagy mi? – ha valaki hallott már kéjenc hangot… ha hallott már.

- Ugyan. – forgattam szemeimet és úgy éreztem, hogy alsóajkamba hirtelen erőteljesen mélyednek fogaim.

- Megsúghatom… - fordult kissé rám és ajkai fülcimpámnál kalandoztak. -… de ő kérdezte hamarabb. – bökött a telefonjára mire egy pillanat kérdése alatt fogtam és kivertem azt kezéből. Már magam sem tudtam volna kontrolálni tetteimet, teljesen átszellemültem.

Éreztem, ahogy lábai keményebben érnek az enyémhez… ahogy mellkasa az enyémhez simul, ahol ajkai a fülemet babusgatják…

- Miért részesíteném előnyben azt, amit én magam csinálhatok? – úgy hiszem, ez volt a válasza a kérdésre melyet a lánynak soha nem válaszolhat meg… ugyanis én nem engedem, soha nem engedném.

Éreztem, hogy szavaitól-fülemtől kezdve minden egyes négyzetcentiméterem égni kezd, sőt nem is égni… lángolni, akkora szikrapattanásokat véltem felfedezni testemben, hogy azt hittem csak csupán ezektől a kis tűzijátékoktól olyan hangok fogják elhagyni számat mely az egész kórházat, felverhetik éjnek évadján…

- Te meg mit csinálsz? – huncut hangját hallatta, amikor azt tapasztalta, hogy ujjaim, mint kiránduló kisemberek indulnak meg mellizmán, hasizmán egyre lentebb… csakúgy ahogy én teljes testemmel tettem ezt…

- Miért élveznéd azt, amit magadnak csinálsz… nem jobb az, amit más tesz? – kacsintottam én rá és nem mertem feldolgozni a szavakat-melyet kimondtam… mintha nem is az enyémek lettek volna… de nem baj… ez a hajnal biztos felejthetetlen marad… habár sajnálom szegény lányt, választ soha nem kap kérdésre, de én az enyémre igenis kaptam… elég kielégítőt.

- Csak ha felkészült rá… - mondta a nővér mögöttem, aki igazán rendes volt hisz percek óta próbálja a lelket önteni belém, sőt talán ez percek fogalom talán már egy teljes órává nőtte ki magát.

A műtét napja vészesen közeledik, és még annál is vészesebben, mint gondolnám. A pillanatok csak úgy elröppennek és már észre sem veszem azt, hogy éppen hogy kinyitottam a szememet és elvittek egy kivizsgálásra, már aznap amúgy a harmadikon ülök, várok… Várok türelmesen a papírokra, várok az eredményekre, arra hogy az férfiápolók ide-oda toszogatnak engem a kerekesszékben attól függetlenül, hogy én egyenesen megmondtam, hogy a saját lábamon is el tudok bárhova menni… ez őket nem hatotta meg.

Talán most jutottam el arra a pontra ahol valójában megijedtem, de úgy ténylegesen isten igazából. Tényleg eljön az idő, amikor a sebészek kezei között fog forogni az életem, a jövőm… és most éppen erre készülök fel, mind lelkileg, mind testileg…

Azon kívül, hogy napok óta irdatlan mennyiségű gyógyszeradagot kapok főétkezések gyanánt, egy sokkal láthatóbb dologgal is meg kell birkóznom, ami valójában csak pillanatnyi mégis megrendítő. Meg kell válnom hosszú, sűrű, barna hajamtól…

- Menni fog. – a mosdókagylónak támaszkodva néztem magam a szobám fürdőjének kis tükrében. – menni fog… - hangom kissé megremegett, ahogy ismételten kimondtam a szavakat.

- Várhatunk még egy kis időt… akár holnap… - drága szíve oly kedves volt, ahogy próbált nekem valamiféle opciót kitalálni annak érdekében, hogy erre felkészüljek, de én közbeszóltam.

- Most… – fújtam ki a levegőt és csuktam be a szememet, majd a nő előtt lévő székre lassan leereszkedtem.

- Megígérem, gyors leszek. – mondta és erősen szorítottam össze szemeimet miközben meghallottam az olló csattogását. Nem mertem világosságra nyitni szememet, nem voltam képes a földre hulló tincseimmel szembe nézni…. Viszont éreztem magamon, éreztem, ahogy rám esnek a hajszálak, ahogy egyre könnyebb leszek egyfajta tehertől mentesítve.

Körmeimet szinte tenyerembe vájtam teljesen, mintha azon izgultam volna, hogy hogy nézek majd ki ezután?  Abszurd kérdés… de totálisan mindegy. Amit meg kell tenni, meg kell tenni. Viszont egy dolog volt, amire kértem Harryt… hősiesen itt volt velem az elmúlt egy hétben, szinte alig mozdult el, ha tehette volna még a zuhanyzás idejére is összeköt minket, sőt a kivizsgálásokra is elkísér, de most egyetlen egy dolgot kikötöttem vele szemben. Erre a néhány órára hagyjon egyedül… mert ezzel először saját magamnak kell megbirkóznom, és csak azután tudok más szemébe is nézni. Össze kell szednem a bátorságomat kezdetben ahhoz is, hogy saját magam a tükörbe tudjak majd nézni.

Az elektromos hajnyíró hangja volt az, ami újfent megijesztett viszont ekkora már valahogy nőtt bennem annyi erő, hogy szememet kinyitva követtem végig az eseményeket a tükörben.

- Gyönyörű szépen néz ki… - hallgattatta el a készüléket a nő és tekintetünk összefonódott a tükörben.

- Maisy ha kérhetném. – számomra túlságosan is rideg volt ez a magázás, nem akartam még hűvösebbé tenni ezt az állapotot… az alaphangulattal is elég volt megbirkóznom.

- Maisy… csodálatos vagy. – mondta kedvesen és bátorítóan megsimította vállamat.

Egy könnycsepp csordult le ekkor arcomon, egyetlen egy melyben azt hiszem benne volt akkori minden fájdalmam… hát itt lennénk- gondoltam magamban.

Csend ült a fürdőre, még valahogy nem voltam kész a beszédre, de a nő hagyta is hogy ez így maradjon… ezt a fura idillt a kinti ajtón lévő kopogás, majd annak az ajtónak a kinyitása törte meg.

- Maisy? – mély hangját tízezer és millió közül is felismerném.

- Nem láthat meg így… - hirtelen nem tudtam miféle pánik kapott el, de egyszerűen erre még nem voltam felkészülve. – nem… nem… nem.. – kaptam fejemhez és konkrétan a sírógörcs határán álltam, amikor fejemhez érve kezem ügyébe hajam egy szála sem akadt.

- Mély levegőt… fogta meg vállamat hátulról a nő. – Maisy… te most nyugodj le. - fordított magával szembe és várta, hogy reá figyeljek. – én kimegyek és elmondom, hogy mindjárt tudsz, fogadni látogatót csak most éppen van egy kis dolgod… - mondta és mélyen a szemembe nézett. – okés? – kérdezte.

Éreztem, ahogy mellkasom hisztérikusan emelkedik, majd esik össze és azt sem tudtam, hogy most éppen mit is tudnék válaszolni.

- Okés? – szinte számon kérően kérdezte ezt tőlem, de mégis oly barátságos volt.

- Okés?!. – kérdés és kijelentés is volt ez egyben.

- A neheze még csak most jön… nem szabad megrendülnöd. – egy ismeretlen szavai mily bátorítóak lehetnek számomra, nem gondoltam volna. – és nézd csak… ezt neked hoztam. – egy selyemsálat helyezett kezembe.

- Míg összeszeded a bátorságodat… - mondta és a kilincsért nyúlva még egyszer rám pillantott. – csak ügyesen… - kacsintott és otthagyott engem egyedül…

Az első pillanatokban hirtelen azt sem tudtam mit tegyek, majd ahogy meghallottam az ajtó alatti kis résen beszűrődő mély hangját azonnal észhez tértem, vagyis valami megkondult bennem és tudtam nem állhatok ott naphosszakat.

- Menni fog… - bólintottam magamnak majd a kendőt fejemhez emelve kötöttem az fel magamnak. – csodálatos vagy Maisy… - a nő hangja visszhangzott a fülemben majd én is a kilincsért nyúltam. – menni fog… - elsőre egyszerűen képtelen voltam lenyomni a kilincset, képtelen voltam megtenni az első lépést. – ne szórakozz velem… - saját magamnak célzott mondatommal úgy éreztem lassan, hogy legnagyobb ellenségem újra és újra saját magam leszek… - most ezen az ajtón fogod magad, és kivonszolod a seggedet… - további utasításokat adtam magamnak, továbbra is motyorászva az orrom alatt. – az isten szerelmére… - nyomtam le a kilincset majd nyitottam ki az ajtót és léptem ki a félelmeim világából.

- Szia, Harry… - köszöntem neki és próbáltam egy mosolyt erőltetni számra, de nem sikerült… viszont a nem hívott könnyek akaratlanul is előtörtek belőlem… keservesen zokogtam előtte, úgy ahogy igazán napok óta nem sikerült… mintha ezzel akartam volna gondjaimtól megszabadulni… talán egy részüktől sikerült is.

- Cshhhhhh… - mondta és karjai közé vont és hagyta, hogy felsőjét sűrű könnyeim áztassam… - nincs semmi baj… - simította hátamat, habár úgy éreztem ott abban a pillanatban mondhat bármilyen kedveset, bármilyen drágát, a könnyeimet nem tudná felszárítani semmivel sem… még ő sem.

- Ne bámulj. – szégyenlős kislányt játszottam és takartam el arcomat kezemmel, mindkét tenyeremet magam elé emeltem.

- Én, nem bámullak… én, csak nézlek. – mondta és ujjaimmal játszadozott.

- De bámulsz. – mondtam neki, éreztem tekintetét az arcomon mely valami miatt különösen égette bőrömet.

- Jajj te… - rázta meg a fejét és közelebb hajolva puszit akart nyomni homlokomra a miből az lett, hogy fejem búbjára sikerült végülis mindezt végigvinnie.

Mindeddig a pontig konkrétan azt sem engedtem, hogy az arcomhoz érjen, szabályszerűen majdnem kiugrottam előle, amikor meg akarta érinteni például a nyakamat, vagy fülemet, vagy bármimet… de most valahogy békességben éreztem magamat, ahogy ajkai kendőmet érték egy különös nyugodtság telepedett rám mely akkorra már minden félelmemet elvett tőlem.

Nem szóltam egy szót sem, nem tiltakoztam. Ő se adott hangot tetteinek, csak óvatosan nyúlt hátamhoz ahol lógott a kendő csomója és ártatlanul, óvatosan kötötte ki azt és hagyta, hogy a lepel lehulljon rólam… órák óta először engedtem neki, hogy lásson így.

Voltak bent szüleim, voltak bent barátaim senki előtt nem tudtam levetkőzni félelmeimet… csak előtte, csak neki sikerült ezt elérnie.

- Hát én meg hogy nézek ki… - ráztam fejemet kínos nevetésem társaságában. Mintha nevetéssel el tudtam volna űzni a gonoszt-melyet éreztem a beszélgetés kínkeserves voltában.

- Igazán bejön ez az új style… - vigyorodott el és megemelve államat kérte, így hogy rá nézzek. – mit szólnál, ha én is megválnék göndör tincseimtől? – kérdezte viccesen, de ebben semmi bántó nem volt… semmi tolakodó, éreztem rajta, nem is ártana ő senkinek, és azt hiszem nekem meg végképp nem.

- Nem engedném. – nevettem fel most úgy isten igazából valóságosan.

- Gyönyörű vagy… - mélyen a szemeimbe nézve suttogta ajkaimra a szavakat. – nekem a leggyönyörűbb…

Úgy éreztem, hogy a gyógyszerek melyeket belém nyomnak lassacskán átveszik testem felett a hatalmat, hiába nem akartam elaludni mégis elaludtam, hiába nem akartam fent lenni mégis éberebb voltam, mint valaha. De szükségesek voltak és nem tudtam mit tenni ellenük… szó nélkül nyeltem őket, ha kellett, vagy engedtem, hogy infúziómba nyomják azt. Majdcsak könnyebb lesz valamikor…

Volt egy este még a műtét előtt, amikor sikerült egy olyan pillanatot találnom, amikor egyedül voltam… a gondolataimmal is legalább. Harry a kanapén elbóbiskolt végre, én pedig még fent kukorékoltam egyszerűen nem tapadtak le a szemeim… ezért inkább írtam… írtam mindenki számára egy néhány soros levelet, melyben mindent megköszöntem tőlük.

Az ő levelét hagytam utoljára… ahhoz kellett összegyűjtenem a legtöbb erőt. Úgy hittem kezdetben, hogy ez lesz a leghosszabb levél, amit majd összehozok, de egyszerűen valahogy mintha a toll a kezemben kikopott volna…

Cseszd meg Harry Styles… mindig is szerettelek és szeretni foglak. Ezt jobb, ha a fejedbe vésed… Te nem engeded, hogy azon gondolkozzak, hogy „mi van ha” de ettől függetlenül én ezt a kérdést nem tudom a fejemből kiverni. Csak egyet kérek, tőled bármi is történjen a következő napokban talán rosszra fordul, a helyzet kérlek, emlékezz arra, hogy volt egy szerelmünk, de talán el kellett, hogy múljon… talán nem érdemeltelek meg, de az együtt töltött idő életem legszebbjei közé tartozott… Szeretlek és szeretni is foglak… Az a tündér lány a háztetőről…

Erős lüktetést éreztem fejemben, mintha szétesett volna az és most szüntelenül újra be és kicsavaroznák nekem az egészet. Szemeimet alig tudtam kinyitni, mégis valami azt akarta, hogy újra lássak… hogy lássam, mi történik körülöttem.

- Nem ismerte fel… megkérdezte, hogy ki Ő… nem tudta, hogy… el sem tudom képzelni mit… - a szavak közelinek tűntek mégis oly távolinak. Aggodalom volt hallható bennük, szomorúság. Vajon rólam beszélnek-e? Nem tudom viszont, hogy többen vannak ez biztos.

- Ébredezik ismét… - édes anyám hangja volt a legközelebbi. – jó reggelt Maisy… - mondta bájos hangján.

- Már megint mennyit sikerült aludnom? – még a pislogás is kissé fájdalommal járt.

- 10-12 órát… - válaszolt készségesen. – de ez normális… - folytatta.

- Alvás közben is válhatunk éhessé? – kérdeztem és éreztem, hogy lassacskán szememből is tűnik el a fájdalom, ahogy egyre jobban szokok hozzá a fényhez, és az emberekhez. Pillanatokon belül még a fejemben uralkodó zűrzavar is kezdett csillapodni…

- Van étvágyad? – kérdezte anya és úgy tette mindezt mintha olyan fura dolog lenne az.

- Úgy érzem, kilyukad a gyomrom… - toltam fel magam lassacskán az ágyamban.

Képek kezdtek visszatérni a fejemben azzal egy időben, hogy minél több ébren töltött percet éltem át. Rájöttem, hogy nem először vagyok ébren mióta a műtéten átestem, csak minden egyes ébredés olyan furának tűnt számomra… mintha az agyam totálisan újra indult volna, és mindig kellene neki egy kis idő, míg újratölt.

- Ezt örömmel hallom. – mondta és fordult ő szekrényemhez, hogy tálcámat elém emelje.

- Abban az egyben biztos vagyok, hogy ezt én meg nem eszem… - már a kórházi kosztnak a dobozától is kirázott a hideg. – eszem ágában sincsen… - tiltakoztam. – inkább lemegyek a büfébe… - és ahogy kimondtam ezeket a szavakat Alexa és édesanyám szeme majdhogynem kiesett a helyükről. – ne nézzetek így… az orvos azt mondta, hogy ha úgy érzem magam, akkor kikelhetek az ágyból… hát úgy érzem, az éhség nagyúr. – bólintottam segítségük nélkül tettem le lábamat az ágyról, majd bújtam lassan a papucsomba.

- Lekísérlek… - Alexa gardedám lett az elmúlt napokban.

- Boldogulok egyedül is, de köszi… - mosolyogtam és kezemmel is intettem, hogy tényleg szeretném, ha ő itt maradna, és na meg azt hogy én meg egyedül is tehessek néhány lépést. Csak néhányat.

- De lekísérlek… - erősködött.

- Nem lesz bajom nyugi… minden második ajtóban összefuthatok egy nővérrel.. Ne aggódj. Van két szép lában és le tudok menni egyedül… ígérem, nem teszek kár magamban. – ráztam hitetlenségemben a fejemet majd kinyitottam az ajtót és pikk-pakk kiléptem rajta még mielőtt utánam csusszan valamelyik nőszemély. – végre… - hacsak a büféig is jutok már az is jó… néhány pillanat, míg nem követik minden egyes mozdulatomat árgus szemekkel, néhány pillanat, amíg egyedül lehetek.

Nem tudom megmagyarázni, hogy mi, de valami van a levegőben, ami azt hiszem mindenki agyára ment az elmúlt napokban. És még nekem volt agyműtétem jó vicc… úgy viselkednek.. Nem is tudom olyan megmagyarázhatatlanul, és azt hiszik, hogy titkolhatják előlem, mármint legalábbis úgy hiszem, hogy ők azt hiszik, hogy én nem veszem észre az, ami az orrom előtt folyik. Na, mindegy… rájuk hagyom.

Valami igazán finomra vágyom, valami ételre és nem holmi maradékra.

- Egy pohár tejet meg azt a kettőt abból a muffinból… - mutattam a pult mögött sorokozó finomságokra.

A srác ki is tette nekem a tálcára mindezt, majd beütve a gépbe mondta, hogy mennyibe is kerül majd mindez.

- Csodálatos… - zsörtölődtem magamban. – mit szólsz, ha most megkérlek arra, hogy ezeket tedd el nekem, és pillanatokon belül visszaugrok értük… fent hagytam a tárcámat a kórteremben. – próbáltam minél csábos mosoly elérni hátha majd ettől meghatódik.

- Erre semmi szükség… - hallottam meg egy mély hangot mögöttem majd egy bankjegyet tartó kezet láttam közelíteni a pulthoz. – én meghívom a kisasszonyt!- mondta az idegen.

- Felmegyek és azonnal vissza is adom… - kezemben fogva a tálcát fordultam már feléje.

Közelebb volt, mint gondoltam, heves fordulásomban majdhogynem sikerült pólójára öntenem a tejet. Nem lett volna kellemes dolog.

- Biztos vagyok benne… - mosolygott kedvesen rám.

Felemelve tekintetemet tudtam csak szemügyre venni igazán őt. Egy sapka volt rajta mely alól néhány göndör fürtjei óvatosan kandikált ki… szemén fekete napszemüveg volt, nem mintha bent sütött volna a nem, meg amúgy nem mintha kint sütött volna egyáltalán. Napok óta esett szüntelenül.

- De komolyan… - bizonygattam. – felszaladok és pikk pakk vissza is adom… - nem szerettem senki adósa sem lenni.

- Rendben… - mondta és inkább saját biztonsága érdekében elvette a kezemből a tálcát, azt hiszem a tej ismételten inkább a pólójára mintsem a számba akart landolni.

- Héé… - talán el akarja lopni tőle, vagy mi? Mondjuk ő fizetett érte szóval az övé.

- Nyugi csak leteszem ide… - és körülbelül egy két lépésre lévő asztal tetejére helyezte a tálcát.

- Jól van, na… - toltam le, de valahogy mégis élveztem ezt a kis beszélgetést. – van kedved esetleg csatlakozni? – úgy véltem igazán jó ötlet lenne mégsem fent elfogyasztani ezt a reggelit… a még több idő a fentiek nélkül csak szuper ötlet lehet.

- Nem akarok zavarni. – hangja mintha kissé szomorkás lett volna, olyan kimért vagy nem is tudom.

- Egyedül vagyok… nem zavarsz. És amúgy is, ha már megmentettél az éhhaláltól akár egy fél muffint fel is ajánlok… - toltam feléje a tányéromat.

- Igazán kedves. – mondta lágy hangján és figyeltem mozdulatait, ahogy kihúzza, magának székét majd helyet foglal azon.

- Nincs mit… - rántottam vállat és számba tömtem egy falatot, ahogy letörtem belőle. Végre valami ehető. – amúgy figyelj… megsúgok valamit. – hajoltam közelebb az idegen felé.

- Na, mit? – kérdezte kíváncsian.

- Itt bent nem süt a nap. – kacsintottam és bátran levettem szeméről a fekete műanyagot.

A fiúnak zöld szemei voltak, olyan zöldek melyeket még talán soha nem láttam. Nem akartam bunkónak tűnni, de egy pillanatra elvesztem bennük… talán kicsit sokáig figyeltem arca gyémántjait.

De igazából talán volt indoka hogy miért volt rajta a szemüveg… mintha rejtegetni akart volna valamit… szemei hiába csillogtak, mégis fáradtak voltak és legfőbbképp szomorúak, mélységesen szomorúak.

- Most hogy így mondod… - bólintott és elfogadta az kezemből a szemüvegét.

- Amúgy még be sem mutatkoztam… - csaptam a homlokomra. – na, jó ez sem volt egy jó ötlet. – ujjaim a kötésemmel találkoztak, de csak felnevettem halkan. – Maisy vagyok… - nyújtottam felé szabad kezemet.

- Harry… - nyújtotta övét is felém.

A név hallatán kissé megingott a kezem, olyan érdekes volt valaki más szájából hallani. De talán ideje lesz hozzászoknom és próbálnom továbblépnem.  Nehéz lesz, de ha sohasem kezdem el, akkor sohasem fejezem be az utamat.

- Harry… - ízlelgettem a nevét a számban. – egyszer én is ismertem egy Harryt… - mondtam neki és hátrahajolva a székembe úgy éreztem újra tudok erről beszélni. Egy idegennel talán könnyebb lesz, egy idegen talán nem ítél el, egy idegen talán csak meghallgat majd…

- Tényleg? – kérdezte kíváncsian. Olyan volt mintha ez a kérdés nehezére esett volna… volt benne valami megmagyarázhatatlan.

- Igen… - bólintottam és üres kezemmel a hálóingem alatti nyakláncon függő gyűrűt markoltam meg erősen… a gyűrűt, melyet egykor ő maga adott nekem, mely ujjain annyira megtetszett nekem. – vicces… pont olyan gyűrűt viselt, mint te… - mutattam ujjára és a láncomat is kivettem rejtekhelyéről és feléje mutattam. – micsoda véletlen… – mosolyodtam el és az emléke oly kellemes boldogságot kezdeményezett testemben. – az én Harry-m viszont meghalt néhány évvel ezelőtt… - a gyűrű szinte elveszett tenyeremben olyannyira szorítottam, de mégis inkább kimondtam a választ a fel nem tett kérdésre. – ő volt a világon a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Biztosan jól kijöttél volna vele. – mondtam attól függetlenül, hogy az előttem ülő fürtös srácról nem tudtam semmit.

- Csakugyan?

- Vele nem lehetett rosszban lenni… ő egy földre szállt angyal volt… az én angyalom…