15. rész

Sziasztok! Egy kis hat napos "szünet" után itt a következő rész. Elég húzós volt a hetem és nem is is éreztem úgy magam hogy írjak ezért nem hoztam frisset, ámde most itt lenne! remélem tetszik! Jó olvasást! Dorka

Ps.: Megeshet hogy akár a hétvégén még lesz rész ez kedvfüggő.. szóval ha akartok reménykedjetek :D

Szememet nem tudtam kinyitni, hiszen egyszerűen a varázslat ereje szándékosan csukva tartotta azt. Megvakított egy érzés, csakhogy testem összes erejével egy másik tényezőre tudjak koncentrálni. Ajkaira. Nem láttam őket, de erre nem is volt szükségem. Éreztem őket és ez hatásosabb volt.

Ahogy lassan, ráérősen végighúzta puha, telt ajkait a habbal borított vonalon, mellkasomon úgy gondoltam, hogy ha kellene, ott helyben képes lennék ökölbe szorított kezemmel a márványlapot szétütni alattam. Egyszerre futkostak hideg vagy éppen meleg bizsergések testemen, és ahogy ajkai mellé kezét is hozzám simította gerincem mentén megfeszültem és ajkamat harapva vártam azt, hogy végre szája megtalálja annak megfelelő helyét… az enyémet.

A mámor édes ízét éreztem, amikor hirtelen egy gyengéd mozdulattal ajkamra kente a fehér tejszínt, mire hirtelen maguktól kinyíló szemeimmel az ő gyönyörű arcát tudtam megcsodálni. Mert igenis gyönyörű volt. Szemei szinte epekedve csillogtak, mintha elejtette volna a zsákmányát, amire igen hosszú ideje fente fogát. Mosolya lágy volt, de mégis kaján… kisfiús sárm, amit nem tud magáról levetkőzni, de nem is kell neki.

- Mit szeretnél?- kérdezte érdeklődő hanggal és megtámaszkodva mellettem vizslatta arcomat. Úgy gondolta kis szünetekkel fog provokálni? Nagyon nem helyes… ebben az esetben semmiképpen.

Szavak adta válasz helyett inkább saját fegyverével csaptam vissza neki. Ingerlés… ez még nekem is megy. Magam mellett heverő jobb kezemet, lassan de határozottan húztam végig csupasz, fedetlen bőrömön és közben figyeltem, ahogy ráérős érintésem saját testemen mit vált ki belőle… Állkapcsa erősen feszült meg és szinte belemarkolt a táblába alattam, nagyot nyelt, de nem tett semmit. Türtőztette magát én viszont elememben voltam. Mikor melleim között elhúztam ujjamat a vágyakozása, az áhítozása szinte már tapintható volt… Szó szerint. Ajkaimhoz érve nyelvemmel kéjesen lenyaltam azt, ujjammal pedig a szám sarkában hagyott foltot akartam eltüntetni…

- Úgy vélem ezt jobb, ha rám bízza!- mormogta mély hangján, majd lassan felém hajolt és lecsókolta onnan azt a kis fehérséget. – jobb, ha profikra bízza a munkát!- jegyezte meg alig halhatóan fülembe suttogva majd kézfejével megsimította arcomat. – gyönyörű vagy!- mondta sziporkázó szemeivel.

- Te sem vagy rossz…- ajkamba harapva fogtam meg arcomon pihenő kezét…

Érintését szinte most is éreztem arcomon. Csukott szemeimen keresztül képzeltem el, ahogy éppen hozzámér ugyanazzal a gyöngédséggel, mint akkor.

- Min mosolyogsz? – hallottam meg hangját a fejemben. Viszont a furcsaság az volt, hogy ez a hang igazán valóságosnak tűnt... Sőt igazán közelinek is mindenekelőtt. Szememet óvatosan kinyitva derűs arcával véltem szembetalálni magamat, melyen a kis ráncai szemei és ajka sarkában nyugtató bájjal hatottak rám. Hiába dobbant meg a szívem egészségtelenül erősen, mosolyára mosolyommal válaszoltam.

- Hogy kerültem ide?- fordítgattam fejemet és rá kellett jönnöm, hogy szimplán csak az ajtóm előtti lépcsőn ültem vele szemben.

- Lehet, valakit vársz…- rántotta meg ártatlanul vállát. – és a várakozás közben viszont elaludtál… és igen élvezetesen mosolyogtál. – jegyezte meg összehúzott szemekkel, mintha gondolataimban olvasna.

- Valakit várok?- kérdeztem vissza költőien és már folytattam is volna apró monológomat, mikor a felettünk lévő lépcsőn megtekintettem a dobozkát, aminek köszönhetően végülis kint maradtam. Nem tudom miért, de önkényesen fordultam vissza az ajtó bezárása után azért, hogy kinyissam azt majd a dobozka mellett ülve én várjam őt… ahogy ezt ő fordítva tette napokig. Azt hiszem viszont a várakozás elég hosszú ideig folyt, amiért nem hibáztatom… sőt. Eljött és láthatom. Ez most mindennél fontosabb.

Tekintete követte az enyémet, és végül ő is azt nézte, amit én. Meg akartam szólalni, el akartam kezdeni beszélni, vagy legalábbis meg akartam próbálni elmagyarázni a dolgot, de nem jött szó a számra. Nagyot nyelve, próbálva uralni érzéseimet lassan felé fordultam és végigvezettem rajta… Göndör fürtjei eltűntek, helyettük úriemberként hátrasimuló sármos egyenes haj tulajdonosa volt, nyakában az elengedhetetlen nyaklánc ölében viszont egy boríték. Kezében pedig egy levél. Egyetlen egy, nem több.

- Elolvast…- akartam kérdezni, de gyengéden rázta a fejét.

- Akartam… el is kezdtem. De ez…- és ekkor ő is elvesztette a szavakat. – ezt mind te írtad?- emberelte meg magát és szavad kezével a doboz felé nyúlt, amit az ölembe helyezett végül.

- Azt hiszem igen…- vallottam be kicsit kényelmetlenül. Nem tudtam most hogyan is kellene éreznem magam. Nem adódott még ilyen szituáció velem. – soha senki nem látta még őket…- vallottam be végül. – te vagy…

- Akkor miért nekem mutatod meg őket először?- kérdezte hangjában pedig őszinte meglepődés tükröződött, amibe egy kis lágy kedvesség is került. Hangja békés volt, sugallva azt, hogy ha nem akarok, nem kell felelnem neki… viszont én akartam. Nagyon is.

- Mert akarom, hogy tudd… - feleltem őszintén. – akarom, hogy bízz bennem, csak úgy, mint… - mély levegő és zöld szemeinek keresése. – csak úgy, mint ahogy én bízok benned!- kimondva a szavak teljesen más értelmet nyertek számomra. Hirtelen éreztem, ahogy mellkasomban a nyugodtság a békesség kezd elterjedni. Mintha kimondva ezt a pár szót egy új dolgot véltem volna megismerni saját magamban, mintha egy új ajtót nyitottam volna ki az életemben.

Arcán millió érzelem futott át, de legerősebb az óvatos boldogság volt. Nem mosolyodott el, ajkai mozdulatlanok maradtak ámde szemei az eddigieknél még beszédesebbek voltak. Melegség járta át azokat, szinte érezni lehetett, ahogy a vonzalom egyre nő bennük, de valahogy máshogy, mint eddig.

- Így gondolod?- kérdezett vissza mintha arra az eshetőségre készült volna, hogy visszavonom szavaimat. Pedig nem állt szándékomban.

- Így… - bólintottam és óvatosan kezeire helyeztem az enyémeket. - ezért szeretnék bocsánatot kérni tőled. Őszintén. – szavaim talán bátraknak hangzottak, de ahonnan ezek jöttek az a hely kicsit sem volt a bátorsággal jellemezhető.

Félni kezdtem, nagyon félni, de érintve őt mindez máshogy járta át testemet. Mintha gátolta volna csupán jelenlétével azt, hogy összeomoljak. Kezdtem érezni azt, hogy ő talán az őrangyalom, ahogy már barátnőm is említette korábban. El kellene kezdenem hinni is ebben.

- Semmi szükség. – rázta a fejét. – tényleg… - valódibb volt mindez, mint bármi más eddig az életemben.

- De… - határozottan mondtam a szavakat. – nem szabad engednem, hogy „csak úgy” átlépjünk a butaságomon, amit azzal értem el, hogy otthagytalak… Ha bajt csinálok utána az a helyénvaló, ha megpróbálom helyreállítani a károkat!- egykori foglalkozásaim jelenetei úsztak szemem elé. Úgy éreztem ezt ki kell adnom magamból, talán kezdődő idegességemben még hadarni is elkezdtem így keltve annak látszatát, hogy talán nincsen minden rendben nálam.

- És most milyen bajt csináltál?- kérdezte szeplőtlen kedvességével.

- Megbántottalak. – neveztem nevén a problémámat.

- Ehhez a dologhoz még nem volt szerencsém. – rázta a fejét értetlenül, védve ezzel engem.

- Harry… - mondtam ki nevét, remélve ezzel őszinteségre bírhatom őt.

- Maisy…- tette ő is így. – szeretném, ha megértenél valamit… - tette le a kezéből a levelet és közelebb csúszott hozzám. -… nem tudsz ilyen könnyen elzavarni magadtól. – mondta és gyengéden kezei közé fogta arcomat. – ahhoz rafináltabbnak kell lenned!- jelentette ki, mire akarva akaratlanul is elnevettem magam. Egyszerűen olyan magabiztossággal nyilvánította ki előttem véleményét, hogy erre másképp lehetetlen lett volna reagálnom. De nála viszont ez olyan természetes. Ez a magabiztosság, ami csak úgy árad a hangjából. Nem erőltetett, ő ilyen.

- Azt mondja?- mintha erejéből nekem is adott volna egy keveset.

- Pontosan!- és gyengéden csókolt ajkaim közé, a legédesebb gyógyszer, ami valaha ajkaimhoz ért. Tagadhatatlanul éreztem, ahogy hangulatingadozásom felhagy és megállapodok egy szinten. Azt hiszem, ez volt a kiszakad a szívem a mellkasomból szint.

- Azt szeretném, ha te mondanád el mindezt…- bökött a doboz felé. – ha kész vagy rá!- kezeimet hatalmas karja alatt átfűzve hátára helyeztem és éreztem, hogy húznom kell magamhoz egyre közelebb és közelebb. Nem engedhetem elillanni ezt a pillanatot, ahogy Őt sem. Szükségem van rá.

Mélyeket lélegezve férfias illata szinte a gondolataimig hatolt, könnyedén elkábítva azokat. Mégsem éreztem a teljes békét magamban.

- Tudnod kell valamit rólam…- engedtem el és fejemben próbáltam megfogalmazni előre mondanivalómat csakhogy könnyítsek magamon. Egyszerűen nem tudtam volna nem elmondani… legalább egy kis részét az egésznek meg kell osztanom vele. Itt és most.

- Épp eleget tudok ahhoz, hogy itt maradjak!- állította.

- Ez most más… - ráztam a fejemet. – évekkel ezelőtt egy ideig egy dili doki volt a legközelebbi barátom ugyanis… mániákus depresszióval kezeltek!- Elég nyers volt, eléggé fura helyzetben mondtam ki, de kimondtam. – már a tünetek enyhültek és jobban vagyok sokkalta, de ezt tudnod kell ahhoz, hogy megértsd azt, hogy miért nem bírom elviselni azt az embert. Ő vezetett bele ebbe, ahogy anyát is a halálba… a levelek mind erről szólnak… Anyának írtam őket… habár számára már nem postázhatom, de így is fontosak számomra. Egy részem van ebben a papírdaraboknak… egy fontos részem…

Csend ült közénk. Azt hiszem nem számított arra, hogy itt és most ennyire nyílt leszek vele, de tényleg úgy véltem, hogy ez szükséges lesz ahhoz, hogy biztosan nyugodt legyek vele kapcsolatban. Szótlanul állt fel… egy szót sem szólva lépkedett lassan a szemközti falhoz, amelynek hozzádöntve homlokát dolgozta fel a dolgokat, amit mondtam. Lehet, hogy nem így kellett volna, lehet, hogy nem most kellett volna, de amit megtettünk, amit kimondtunk azt nem változtatjuk meg. Igazából egy apró részem legbelül még talán örült is az egésznek. Nyílt lapokkal kell játszani egy ilyen játéknál, főleg ha ilyen nagy a tét… ami Mi vagyunk.

Térdemre könyökölve hátrasimítottam hajamat és csak vártam… azt hiszem ebben ma már gyakorlott vagyok. Kezeim közé temetve arcomat gondoltam végig, hogy mit is csináltam az előbb.

Nem tudom mennyi idő elteltével, talán két perc, talán száz szabályszerűen éreztem, hogy megjelent előttem. Éreztem a közelségét. Valójában így volt. Ujjai végigfutottak karomon, majd végül tenyeremet akarták megszerezni. Felemelve fejemet láttam, hogy másik kezét is felém tartja. Szó nélkül helyeztem azokba enyémeket viszont arra nem számítottam, hogy ekkor nagy hévvel majd magához ránt, majd fordulva egyet konkrétan az ajtónak nyom.

- Ha sorozatgyilkos lennél az sem érdekelne… - mondta. – ásnánk együtt a sírokat, ha kellene. – folytatta. - vannak dolgok, amiket nem lehet megváltoztatni a múltban bármennyire is szeretnéd! Meg kell próbálni azokat elengedni és a jelenre, a jövőre koncentrálni! – a Carpe Diem fiú édes szavai a tőle várható határozottsággal hagyták elé száját.

- És mi történik most? Mi fog történni holnap? – kérdeztem tőle ragyogó szempárjától el nem szakadva.

- Hát… dolgozhatunk az ügyön, hogy kiderítsük. – mondta buzdítóan.

- Dolgozzunk!- értettem egyet és aprót bólintottam. Kezeimet felemelve tincsei közé fúrtam ujjaimat és magamhoz húztam csakhogy megcsókolhassam. – hova tűntek a göndör tincseid?- jegyeztem meg szomorkásan.

- Hiányoznak?- kérdezte fülig érő szájjal.

- Kifejezetten…- vallottam őszintén lekonyuló ajkakkal, de azok csak pát pillanatig maradtak, úgy hiszen rátaláltak arra, amire vágytak, az övéire. – sietsz valahova ma este?- érdeklődtem nyakába csimpaszkodva.

- Találkozóm van. – válaszolt.

- Kivel?- bukott ki belőlem nem mintha magyarázattal tartozna nekem.

- Veled…- rázta meg a fejét elképedve miközben jót mosolygott rajtam.

- Szóval… akkor lenne kedved itt tölteni az estét?

- Konzultálok a titkárnőmmel… - nyúlt a zsebe felé mire mellkasába ütöttem gyengéden.

- Biztos vagy te ebben?- húztam fel szemöldökömet.

- Egészen. – bólintott, majd oldalra nyúlva lenyomtam a kilincsemet ezzel kinyitva az ajtót.

- Azt hiszem, szeretnélek beinvitálni…- léptem egyet hátrébb ekkor már kezét fogva.

- Sosem jártam itt… ez olyan lehet, mint a Narniába vezető út, nem?- szememet forgatva rántottam be végül őt hisz úgy tűnt, ha rajta múlna, még egy ideig a küszöbön bámészkodna és szórakozna velem.

Magunk mögött bezárva az ajtót, valahogy mégsem éreztem azt, hogy teljesen így történt volna. Korábbi érzésem kristálytisztára mosta magát szemem előtt… ha valami bezárul, egy másik dolog viszont kinyílik. Valami új dolog kezdete lehet ez…