24. rész

Sziasztok!

 Itt is lenne a kövi rész! Remélem tetszeni fog :D Várom a véleményeteket és mielőtt jó olvasást kívánnék azelőtt szeretném mind a 32 feliratkozónak a.. feliratkozását! Hihetetlen jól esik és az is persze hogy egyre nagyobb a részek látogatottsága... talán tetszik nektek? Hmm? Ezt majd mondjátok meg nekem komi formjában... addig is jó olvasást Nektek! Puszi Dorka

PS.: BOLDOG NŐNAPOT MINDEN EGYES OLVASÓMNAK! <3 

Az hogy az éjjel nem aludtam körülbelül semmit az csak igazán segített azon tevékenységemben, hogy az egész napot átaludjam… szó szerint. Az érdekes hajnal, majd az annál érdekesebb, sőt eseménydúsabb reggelre is emlékszek, de valahogy a feljutottunk a lakosztályba én az Ő hátán voltam dolognál megszakadt a dolog. Ezen kívül még egy pillanat dereng arról, hogy talán felébredtem, de nem vagyok ebben már biztos. Lehet, hogy csak gondolataim próbálnak játszani velem, de úgy hiszem, hogy tisztán éreztem, hogy egyszer Ő puha ajkaival lehelt csókot homlokomra így elköszönve tőlem… ilyet, édes dolgot csak nem lehet álmodni, vagy mégis? Olyan valóságos volt.

Talán aludtam volna még többet, talán nem ez sosem tudhatom meg, de hogy a nappaliból beszűrődő hangokra ébredtem ez már biztos. Nagyot nyújtózkodva, majd kiszállva az ágyból magamra kaptam a pizsamámat (nem volt rajtam semmi… csak fehérnemű, de hogy a szaunában felvett köpeny hogy került le rólam az elég nagy rejtély. Álmos voltam, okés?) amit kedves barátnőm pakolt be… a kedves igen szélsőséges pakolási módszert használt ugyanis volt benne mondjuk azt, hogy igen vad ruházat illetve volt mellette elég aranyos, kis gyerekes ruházat. Mint például ez a Barbies pizsama, amit nem tudom, hogy kerített elő a szekrényem aljáról.. jobb kérdés: mi szándéka is volt ennek elpakolásával? Rá kell hagyni… bolond igazából, szóval…

Így felcsurizva hajamat másztam ki a nappaliba a fiúk igen nagy meglepetésére.

- Még élek!- integettem nekik mosolyogva, habár még az álmosság benne volt hangomban.

- Jó reggelt!- köszönt Liammel együtt Niall is, hiszen csak ők voltak ott valójában amúgy.

- Este, nem?- húztam össze a szemöldökömet.

- De cuuuuuuuki!- látott meg az éppen szobájából kilépő Louis engem. Kezdtem kételkedni abban, hogy ő a legidősebb mindegyikőjük közül. – Hazzanak öltöztél fel így?- kérdezte tőlem mosolyogva miközben csatlakozva hozzájuk beültem melléjük a kanapéra.

- Ezt értenem kellene?- néztem rá furán és elfogadtam a pohár kávét, amit Niall felém nyújtott. – köszi!- tátogtam feléje.

- Harry kedvenc mesehőse Barbie volt. – mondta Louis teljes komolysággal még a szeme sem rebbent meg vicce közben.

- Jó… szerintem még álmodok. – dörzsöltem meg a szememet már nevetésem közben.

- Ha már álomról van szó…- jegyezte meg és az a szobánk felé bökött fejével.

- Drága Harry… az öltözködés melyik fázisnál akadtál le már megint?- tette fel Liam a kérdést mire én is az ajtó felé fordultam ahol megláttam Harryt egy szál pólóban. Csak abban.

- Ooookés. – reagáltam le és fordultam vissza a fiúkhoz és éreztem, hogy pirulok el… a fenéket. Vörösödtem. Ezt így hirtelen nem tudtam feldolgozni… meztelen. Nem csak előttem, hanem mindenki előtt. Ez most így hirtelen sok volt. Talán mégiscsak álmodok… perverz álom. Habár…

Ettől viszont a gondolataim kezdtek el szárnyalni és éreztem, hogy arcom gondolataim perdüléséhez viszonyítva változik a vörösebbnél is vörösebbre. Talán pillanatokon belül még lángolni is elkezdek legalábbis én így éreztem. Félek.

- Maisy… nem fogsz megfulladni?- hallottam Niall aggódó hangját a túloldalról és csak ekkor vettem észre, hogy a közel fél liter latte-t fél perc alatt szerettem volna magamba tuszkolni ezzel előidézve a megfulladás jelenségét. Még jó hogy szólt… addig nem is kezdtem el fulladozni, de utána.

- Minden a legnagyobb rendben!- tartottam magam elé a kezemet és magamhoz rántottam egy párnát és szorosan mellkasomhoz szorítottam.

- Minden?- hallottam mély hangját továbbra is az ellenkező irányból.

- Minden. – bólintottam határozottan, habár inkább magamat akartam meggyőzni ennek valóságáról nem is a srácokat.

- Maisy?- jelent meg Zayn is köreinkben. Még valaki? Úgy látszik ez az este is csak ilyen szuper lehet.

- Harry pucérkodik… ismét. – vágta rá Louis jót szórakozva és bájos mosolyt villantott felém.

- Csak szimplán jól érzem magam. – hallottam közeledő hangját mire bennem az ütő egyre hevesebben kezdett dobolni. Nem mertem felé nézni, egyszerűen nem ment. – talán valakit zavar?- kérdezte és szinte éreztem hátamon tekintetét illetve szinte láttam magam előtt sunyi mosolyát mellyel leplezte jókedvét. Okés nem kell nekem válaszolnom… nem, nem kell. – hmmm?- kérdezte továbbra is célozva engem. Így hirtelen mindenki előtt úgy hittem megsemmisülök, olyan kontraszt volt bennem és környezetemben hogy majdnem robbantam. Persze mindez, ha lehet mondani kicsit pozitív értelemben történt.

- Fúúúj… Undorító. – váltott át hisztissé Louis, úgy látszik, a ma esti műsor megvan… a pucér, a bolond, a nézők meg én.

- Irigy. – vágta oda nemes egyszerűséggel a fürtös és tudtam, hogy éppen a kandallónak dűlt neki mellkasa előtt összefont karjaival, éppen közel majdnem velem szemben, direkt, azért hogyha bármerre is próbálnám mozdítani fejemet ő biztosan a látókörömbe, kerüljön.

- Szájhős. – kapta vissza Louis-tól a megérdemelt reakciót.

- Ez kezd érdekes lenni…- nevetett fel Zayn és kényelmesen elhelyezkedett a szabad fotelben.

- Felettébb…- dünnyögtem orrom alatt majd mintha nem is én magam lennék, nem is tudtam mit csinálok, éppen de a kezemből a párnát automatikusan szuper gyorsan vágtam felé. – ha megtennéd…- fűztem hozzá kérvényemet kedvesen.

- Zavar?- kérdezte. Nagyon elemében volt a Fürtös, de nem válaszoltam inkább csak Louis vigyorgó arcát szuggeráltam, aki viszont közben engem szuggerált. Mindenki megőrült ma?- kérdeztem valamit. – erősítette meg kérdését és továbbra is mintha nem tűnt volna fel neki, hogy rajtunk kívül mások is vannak itt.

- Szavakat nem talál rá mennyire. – tolmácsolt nekem szemező partnerem.

- Zavar. – fordultam hirtelen feléje csakis szemébe nézve, így próbálva elkerülni lelkem azonnali apokalipszisát. Valójában lehet, hogy ezzel már elkéstem. – nagyon zavar. – ismételten meg határozottabban.

- Ha tudnál jobban hazudni…- mondta önelégülten és lehajolt a párnáért, amit csak a lábához sikerült dobnom. Így viszont láttam a megfeszülő lábizmait, megfeszülő alsó részeit… segítség kérlek.

- Srácok szóval akkor este egy szülinapi buli ahova mind hivatalosak vagytok…- jött be hangosan magyarázva az asszisztensük, aki a gondjukat viseli a fiúknak, így magára vonva mindenki figyelmét. Kivétel az Övét ugyanis habár én a lányt figyeltem tudtam, hogy arcomat vizsgálja. Biztos voltam benne.

- Akarjam tudni, hogy itt meg mi történt?- kérdezte meglátva Harryt egy párnával maga előtt.

- Elveszítette a nadrágját. – vágta rá Zayn kedvesen.

- Ühüm. – bólogatott a Göndör bazsalyogva, de Louisból már kitört a röhögés.

- Bocsánat… nem bírom. – állt fel és kivonult a szobájába. – elnézést. – mentegetőzött szinte már fuldokolva. Na de akkor Én mit mondjak?

- A lényeg hogy este nyolcra legyetek akkor kész… meglepetés vendégek vagytok. - ismertette a csaj továbbra is a terveket.

- Beata ugye… ő az a lány?- állt fel Niall megközelítve a lányt.

- Igen. Szóval nyolckor itt ebben a nappaliban… lehetőleg ruhában. - tette hozzá mosolyogva.

- Megnézem, mit tehetek ez ügyben. – felelt Harry.

- Gondoltam biztosra megyek…- mondta a lány majd őt követve Niall és hozzájuk csatlakozva Liam és Zayn is itt hagytak minket.

- Ez…- körülbelül ennyire voltam képes és még talán ez is igazán összetett volt.

- Vicces volt. – mondta önfeledten majd láttam, hogy felém indul meg.

- Oda. – mutattam a velem szembeni kanapéra, ami jó egy méterre volt tőlem.

- Értettem. – kuncogott magában és gondolom emésztette felettébb sokatmondó arckifejezésemet. – minden rendben?- kérdezte összehúzott szemöldökkel beletúrva göndör tincseibe.

- Várj csak!- kaptam magam elé rögtön a kezemet és hirtelen előrehajolva szuper gyorsasággal az üveg dohányzóasztal felé nyúltam megragadva annak szélét - Most már igen…- folytattam és kettőnk közé húztam azt… csak a biztonság esetére. – most már igen. Ismételtem hátradőlve.

- Okés. – szemöldöke továbbra is fura ívben rakoncátlankodott homlokán miközben szemeivel csakúgy, mint szájával mosolygott. Nagyon mosolygott. – ez meg azért, mert…- kérdezte az asztalra bökve és térdére könyökölve hajolt kicsit felém, de így is bőven volt közöttünk távolság. Bőven elég.. Szerencsére.

Zöld szemei huncutul csillogtak hisz birtokában volt kérdésének válaszának is, de úgy hiszem ki akarta élvezni a helyzetet… tőlem akarta hallani.

- Feng shui!- vágtam rá és hangomat meghallva magam sem hittem, hogy ezt kimondtam. Egy különös erő volt az, ami egyre jobban és jobban nyomott bele a kanapéba, szemeimet is nehezen tudtam úgy nyitva tartani, hogy el ne kalandozzak szabadon hagyott lábain… menthetetlenül csapdában éreztem magamat.

- A szemembe nézve is el tudod ezt mondani?- kérdezte önelégült éllel hangjában és ekkor kellett észrevennem, hogy végig bámultam őt. – na?- incselkedett velem.

- Fejezd be… - ráztam a fejemet és arcom elé kaptam egy díszpárnát eltakarva magam elől őt így. Mint egy képzett óvodás, úgy sikerült viselkednem.

- Mit?- ártatlannak hangzott kérdése, pedig korántsem volt az.

- Ne akard, hogy kimondjam!- párnába beszélve most az én hangom hallatszódott dünnyögésnek.

- Pedig akarom…- hangja túlontúl közeli tűnt már ekkor.

- Nem. – tiltakoztam.

- Dede… - ekkor már szinte éreztem, hogy itt van mellettem. Édes illatát belélegezve éreztem, ahogy egyre jobban kezdek elgyengülni… a párna kezemből egyszerűen hullott ki.

- Nem. – határozottságom ezúttal már olvadozni kezdett.

- Szeretnék mutatni neked valamit…- egy kilógó hajtincsemet söpört fülem mögé és úgy suttogta nekem ezen szavakat halkan.

- Igen…- csúszott ki a számon túlontúl veszélyesen és éreztem, ahogy ajkamba egyre erősebben harapok miközben a keze már combomon volt.

- Nem erre gondoltam…- nevetett fel megsemmisültségemen mikor tekintetünk találkozott. – most valami másról lenne szó…- puszilta meg arcomat és kezei közé fogta az enyémeket így felsegítve az ágyról, majd elindult a szoba felé maga után húzva engem. – fel a fejjel. – dudorászta magában jókedvűen enyhe célzás nélkül… mert ezt véletlenül sem nekem mondta… véletlenül sem tudta teljesen jól hogy a tekintetem merre is ragadt le… Á dehogy.

- Kinyithatom már?- kérdeztem és kezdtem kényelmetlenül érezni magam attól, hogy percek óta sötétségben vagyok ugyanis be kellett csuknom a szememet… bármikor is egy résnyire ki mertem nyitni leskelődés céljából ő mintha megérezte volna megállt és szembe fordult velem ,,Nem csalunk” jelszóval.

- Ki!- mondta és éreztem, hogy ekkor léptünk ki a szabadba hisz a könnyű őszi szellő érintette kezemet. – ez… ez… woaaahhh!- szememet ekkor már nyitva tartva fedeztem fel mosolyogva az elém táruló látványt. Az épület tetején voltunk ahonnan a meseszépnél is varázslatosabb kép tárult elénk a városról. Sötét volt és a világítás, mint apró szentjánosbogarak fényesítették be a várost. – káprázatos!- sétáltam könnyedén a korlát felé.

- Örülök, hogy tetszik!- mondta halkan követve engem majd mikor a korláthoz érve annak dőltem hátulról átölelve zárt karjai közé.

Nem szóltunk egy szót sem, de nem is kellett. Olyan nyugodt volt minden, egyszerűen csak a némaság varázsába burkolózva hagytuk magunkat vinni az árral.

- Miért keresett meg téged?- kérdeztem tőle hangom lágy volt éreztem, hogy ezt meg kell beszélnünk, végre lépni kell ebben a témában előrefele és nem csak hátra.

- Mert egy olyan személyt keresett, akiben megbízol!- felelte és tette mindezt olyan büszkén, mármint nem a pökhendi büszkén, hanem a kedves büszkén. Jólesett neki hogy ezt mondhatta, jóérzéssel telítette el őt, érződött hangján.

- A megfelelő embert találta meg…- vallottam be halkan és éreztem, ahogy fogása kissé szorosabb lesz.

- Szeretne találkozni veled…

- Mi van, ha én nem akarok? – kérdeztem vissza, de választ nem vártam hisz nem is lett volna. Erre megfelelő válasz nincs. – mi van, ha nem akarok megint olyan állapotba kerülni? Mi van, ha boldog vagyok azzal, amim van, és nem akarok semmi újítást az egészbe?- csak úgy jöttek belőlem a kérdések.

- Boldog vagy?- kérdezte kiragadva beszédemből egy részletet.

- Az. – bólintottam és ez már mosolyt csalt az arcomra. – úgy hiszem az! – erősítettem meg kijelentésemet. – te mit gondolsz erről? Helyes dolog lenne találkozni?- tettem fel a kérdést számára.

- Ezt nem nekem kell eldöntenem, ez mind rajtad múlik. – felelte.

- De én kíváncsi vagyok a véleményedre… Őszintén.

- Nem akarlak befolyásolni… de szerintem adnod kellene neki egy esélyt. Egy találkozó… ha nem bírod, eljössz. Nem kell megszólalnod, sem ha nem akarsz… - nem szokott egyszerre ennyi mindent mondani, de most hirtelen nagyon szaporán hagyták el száját a szavak.

- Talán…- mondtam ki valahogy, ahogy így közelemben éreztem most még ez a kényes téma is könnyebbé vált, sosem lesz könnyű és kedves, de itt ebben a pillanatban tűrhetőbb volt. – megpróbálom majd csak a fejemben ráborítani az asztalt…- mondtam ki és éreztem, hogy megrökönyödik, mögöttem majd felkuncog.

- Micsoda? – kérdezte szórakozottan. – bolond vagy…- állapította meg.

- Szerinted viccből jártam dili dokihoz? – fordultam vele szembe.

- Egy bolond a barátnőm segítség!- vágott ijedt arcot gúnyolódva rajtam. Kellemesek a beszélgetések vele, nem?

- Elég bolond hogy itt legyen…- babráltam nyakláncát és végig mellkasával szemeztem.

- Elég bolond hogy velem legyen. – alakította át mondatomat és ekkor ő vette ujjai közé az én nyakláncomat. – nicsak, nicsak!- húzta ki pólóm alól a szürke láncot melyen ott volt az ő gyűrűje... amit nekem adott.

- Tetszik?- nyúltam én is ahhoz így ujjaink összeértek.

- Ühüm..- bólintott.

- Kaptam valakitől. – sejtelmeskedtem egy kicsikét.

- Na, ne mondd… és kitől?- kérdezte kíváncsian, csillogó szemeivel.

- A barátomtól. – mondtam és ott abban a pillanatban közel sem éreztem magam 24 évesnek… viselkedésem max a tizenötöt érhette.

- szerencsés fiú…- mondta erre.

- A szerencsés az a lány…- néztem mélyen a szemébe majd karjaiba fontam magamat és úgy éreztem sosem akarom elengedni.

Távolról néztem őket beleolvadva a sokaságba hisz így nem tűntem fel senkinek és amúgy is ez pontosan így volt tökéletes. Ők éppen az ünnepelt felé közeledtek csendben, minden feltűnés nélkül…. így volt megbeszélve. A szülők és a legjobb barátnők szervezték be Beátának ezt a kis nagy meglepetést 16. születésnapjára és eddig minden a legnagyobb rendben volt. A lány a barátaival táncolt a fiúk meg lassan lépkedtek felé, amikor is Harry megkocogtatta a vállát.

- Szia! Nem tudnád megmondani ki az ünnepelt?- tette fel ártatlanul a kérdését mire a lány hátrafordult és gyanítom sokkot kapott.

- Meglepetés!- ordította egyszerre mindenki csakhogy egyértelmű legyen a dolog. A lány arca meglepettségről olyan gyorsan váltott át mérhetetlen örömbe hogy az hihetetlen, talán fel sem fogta, hogy mi történik vele. Talán élete legszebb napja lehetett ez.

Harry tekintete engem még a tömegen keresztül is megtalált, hihetetlen. Kedvesen rámosolyodtam majd bólintottam és fejemmel bólintottam, hogy a pult felé veszem az irányt… ott biztos megtalál majd.

Rendelve egy koktél azt kavargatva hallgattam a zenét és figyeltem a hatalmas ünneplésre összegyűlt tömeget. Hát az én 16. szülinapom nem egészen ilyen volt, de azért jól esett látni, hogy másnak egy este mekkora álma teljesülhetett így látva a fiúkat ilyen közelről.

- Kisasszony a telefonja!- szólalt meg a pultos a rezgő készülékre mutatva.

- Elbóbiskoltam. – ráztam meg a fejemet és a készüléket a kezembe vettem, figyelve képernyőjét. Angliából hívtak… ezt mutatta ki a kijelző. Scott képe villant fel a képernyőn, baráti társaságunk legnagyobb szájú lovagja. Örültem váratlan hívásának, habár meg kell vallanom fura volt, mert csak úgy annyira nem szokott hívogatni. – hello!- köszöntem bele mosolyogva.

- Maisy? – kérdezett bele.

- Én lennék…- mosolyodtam el és megfogva poharamat, a készüléket a vállam és a fülem közé szorítva indultam egy nyugodtabb helyre.

- Hol vagy? – csapott bele így a közepébe hangja kissé zaklatott volt, de talán csak képzelődtem a túl hangos zene miatt.

- Hozzád képest feltételezem egy teljesen különböző kontinensen. – mondtam kínosan felnevetve. - miért?- kérdeztem.

- A fenébe…- ezt viszont már észrevehetően idegesen mondta, amivel engem kíváncsiságra ébresztett.

- Scott minden rendben?- kérdeztem. – történt valami? – és valahogy hangja idegességéből rám is ragadt.

- Alexa kórházban van… - mondta mire éreztem, hogy kiesik kezemből poharam és millió darabra törik. – balesetet szenvedett…