42. rész

Sziasztok! Csak mert imádlak Titeket és mert rengeteg-rengeteg szép szót kapok Tőletek hoztak nektek olvasnivalót... remélem örültök! Hihetetlen amit a pár napban kaptam tőletek... Az átlagosnál nagyobb érdeklődés számomra aranyat ér.. Nem hiszitek el mennyire :)) Na jól van.. befejezem, nem dumálok többet. Jó olvasást és remélem komizást! Puuuszi Dorka

Ps.: Megsúgom hogy az oldal látogatottsága a mai nap a 16.000-t is átlépte... Pontosan egy hete volt az hogy a 15.000 látogatás összejött. Elképesztőek vagytok :)) KÖSZÖNÖM!

Adott egy nem teljesen tiszta elme, egy eléggé ködös emlékezet és egy ismeretlen környék, na meg a szerda hajnali Én, mondhatni nem a legszuperebb párosításokról beszélünk jelen helyzetben. Eljutni egy olyan helyre ahol valójában még csak egyszer jártam akkor is úgy, hogy ülésembe gubbadtam, mert éppen fejem fölött olyannyira összecsaptak a hullámok, hogy a sok víztől nem láttam messzebb az orromnál, elég nehéz volt…

- Kisasszony… biztos abban hogy jó helyen járunk? – kérdezte a sofőr. Talán meggyaníthatta bizonytalanságomat az egészben… vajon az árulta el neki mindezt, hogy körülbelül fél percenként változtattam az irányokat, vagy az hogy körülbelül hatodjára jövünk el ugyanazon utcaszakaszon… nem tudom... tényleg nem tudom.

- Biztos. – bólintottam és olyan határozottan tettem mindezt, hogy még magam is elhittem. – itt jó lesz… - mondtam hirtelen ugyanis azt hiszem egy hetedik kört már nem biztos, hogy kibírt volna szegény öreg bácsika, megsajnáltam szegény arcát.

Leparkolt az út szélénél, majd én kipattantam és kihúzva táskámból egy papírpénzt azt odanyújtva hozzá el is köszöntünk egymástól. Szép volt, jó volt, de kapcsolatunknak ekkor vége szakadt. Mondjuk, ő csak egy taxis volt nem kell túldramatizálni… ugyebár?

A hajnali hideg levegő szabályszerűen arcon csapott, kaptam tőle egy jókora nagy pofont… talán ennek is volt az köszönhető, hogy tekintetem már-már százszázalékosan tiszta volt, egyedül elmémben vándoroltak kis gomolyfelhők mik szürkítették gondolataimat. De ezzel már így valamivel könnyebb volt a harcom. Mondjuk ettől függetlenül fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, de valamicskét éreztem, hogy talán annyira mégsem elveszett a helyzet, mint amennyire én magam vagyok.

Az utca még egészen üres volt, csak egy-egy kocsi hajtott el mellettem. Az idő egyre csípősebb volt így átkarolva magamat húztam minél szorosabbra kabátomat magamon. Egy bulizós összeállításban hajnalok hajnalán túrát szervezni a legnagyobb hidegben talán nem a legokosabb ötlet, de nem érdekelt. Kicsit sem. Egyetlen egy terv lebegett szemem előtt… eljutni Hozzá. Szemeim úgy cikáztak az utca részletein keresve valami ismerős részletet, hogy a végén kissé még bele is szédültem… megtámaszkodva egy fában próbáltam visszanyerni egyensúlyomat és elérni azt, hogy nem töröm össze magamat, szép is lett volna úgy beállítani. Annyi minden mondanivalóm volt, tényleg annyi mindent meg akartam vele osztani, de ezek nem olyan dolgok voltak, amit el lehetne intézni telefonon majd reggel… nem, nem. Ezek olyanok voltak, amelyeket személyesen kellett elmondanom Neki, kicsit sem foglalkozva azzal, hogy hajnali 4 óra van. Ezek a dolgok nem várhatnak. Talán bolondságot tettem és talán ezeket nekem kellene rendbe hozni. Na, jó nem talán… hanem biztos.

Óvatosan rugaszkodnék, el a fától mikor apró táskámból annál hangosabb zaj szűrődik ki. A telefonom. Vajon ki kereshet ilyenkor engem?

- Alexa?- fogadtam a hívását. Ki más lehetne. Csekkolja hogy egyben hazaértem-e. Kedves nagyon, de nem most.

- A háttérben kocsi zaj? – kérdezte… szóval rögtön a tárgyra tér... semmi, szia Maisy, hogy vagy. Mondjuk csak pár perce, na, jó egy órája lassan hogy elváltunk, de attól még megkérdezhetné ezt, nem?

- TVt nézek… - vágtam rá azonnal.

- Nincs is TVd. – ez viszont logikus válasz volt.

- Internet… internet… - teljesen egyértelmű volt ez a magyarázatom.

- Szóval akkor minden rendben? – kérdezte… eddig bevette, csak tartson is ki így.

- A legnagyobb rendben. A legtöbb dologból már csak egyet látok és minden elfogyasztott… valami is bennem maradt. A hajnal sikeres volt. – jelentettem ki határozottan ekkor viszont egy bogár gondolta úgy, hogy megszáll engem így körbe, körbe forgolódva próbáltam magamtól elhessegetni őt és mikor sikerült is és büszkén felemeltem fejemet az Alexának szánt mondatom teljes egészében elnyerte értelmét.

Az utca túl oldalán… a kertváros szívében ott volt egy ház. Egy ház, amit én kerestem.

- Veled meg mi van? Miért kapálózol? – kérdezte és elképzelve fejét láttam, ahogy agykerekei dolgoznak, hogy megfejtse a fura hangokat, amik átszűrődtek hozzá.

- Megtámadott egy bogár… - ez igaz is volt.

- A szobádban.? – nem tudom, hogy ez most kijelentés vagy kérdés volt-e.

- Ott bizony… - egy hideg hajnali éjszakán lehet, hogy annyira nem túl esélyes. -… nyitva van az ablak. – magyaráztam.

- Azért mert…? – kérdezte.

- Bocsi Alexa mennem kell… a bogár rokonai is jönnek. – nem tudom, hogy ez az ötlet agyam melyik szegletéből ugrott ki, így hirtelenjében de legalább megfelelő okot adott arra, hogy kinyomjam a telefont.. Úgy teljes egészében.

Valamiféle izgatottság fogott el, amikor ismét a ház felé pillantottam… nem tudom honnan jött, nem tudom miért jött, de ott volt a levegőben. Le akartam lépni a járdáról, hogy átszelve az úttestet elérjek hozzá, de lábaim mintha hatalmas szikladarabok lennének megmakacsolták magukat és nem akartak megmozdulni. Összeszedve minden erőmet, mély levegőket véve pakolgattam egymás után végtagjaimat éreztem, hogy oda kell mennem, nekem most ott kell lennem… Csakhogy mire odaértem előkertjéhez egyfajta kétség telepedett rám…

- Mit keresek én itt pontosan? – hangzott el a fejemben a kérdés, amire még percekkel ezelőtt megvolt a pontos válaszom. Nem mit, hanem kit. Őt.

Kezemet ökölbe szorítva emeltem volna az ajtóhoz, hogy bekopogok, de rá kellett jönnöm annak semmi értelme nem lett volna. Nem hallotta volna meg így sem úgy sem akkor meg miért? Így magam elől esett mellém a kezem és szépen lassan homlokommal támaszkodtam az ajtónak valamit csak kitalálok jelszóval.

Csakhogy ezt bármennyire is szerettem volna elérni, mégsem ment olyan könnyedén. Agyamban milliónyi meg egy információ pörgött, megválaszolatlan kérdések, üres tények, de mindegyik dologban egy közös rész is volt. Ő. A rész, aki hiányzott mellőlem.

És ezt már nem az ital mondatja belőlem, nem az annak köszönhető őszinteség áradat kényszeríti agyamat, hogy ezeket a gondolatok röpködjenek fejemben… nem, nem. Tényleg így éreztem csakhogy ez nem volt elég. Gondolati alapon már megvolt az egész, csakhogy a cselekvés része kicsit megakadt a folyamatnak. Talán felhívhattam volna, akkor biztos kicsalogatom az házból, talán becsengethettem volna akkor szintén esélyes lett volna, hogy kijön, de így hogy álltam egyhelyben és támasztottam ajtaját előrébb nem haladtam. Igazából abban sem voltam biztos, hogy itthon van… Kocsija nincs a feljárón, lehet, hogy elment szórakozni a barátaival (nem igazán hittem ebben az opcióban valamiért, de mégis ez is ott volt a lehetőségek között) vagy egyszerűen csak beállt garázsába. Ilyen aprócska kérdések merültek fel bennem melyek teljesen elbizonytalanítottak.

- Vársz valakit? – hallottam meg hangját mögülem. Becsukva szememet inkább meg sem emeltem fejemet az ajtóról… valószínűleg képzelődök. Megeshet… végülis ilyen miatt törtem ki ma majdnem a gerincemet egy akrobata mutatványom után a mai nap.

Ha nem veszek tudomást a hangról valószínűleg csak eltűnik… vagy benyomhatnám a csengőt végre és megtudhatnám, hogy az igazi, a valóságos Harry éppen bent alszik, majd álmos szemeivel lejön hozzám és talán elküld.

- Hmmm? – ismét ott volt a hang. Még mindig itt volt. – Maisy… minden rendben? – kérdezte. Ahogy kiejtette nevemet kirázott a hideg, olyan valóságos volt.

- Ideképzellek, mikor valószínűleg Te az igazak álmát alszod… biztos minden rendben van velem. – nyugtáztam és fejemet felemelve az ajtótól kiegyenesítettem hátamat és ekkor viszont nekiütköztem valakinek.

- Talán mégsem alszok. – mondta olyan kimérten, lassan ahogy szokása beszélni. Kissé megrezzentem, ahogy éreztem magam mögött.

- Talán. – nem hittem a hangnak, egyszerűen nem sikerült. Már volt szerencsém bedőlni neki.

- Fordulj meg… - kérte és óvatosan megfogva csuklómat fordított meg hogy lássam teljes valójában őt.

Lassan emelve tekintetemet sikerült felmérnem őt egészen lábától mellkasáig… szürke melegítő nadrág volt rajta, hozzá illő felsővel, mintha csak most érkezett volna a futásból. Nem mertem a szemeibe nézni, egyszerűen megrémültem volna, ha egyik pillanatban még látom azokat a tündöklő gyémánt szempárokat, a másikban pedig már, huss, eltűntek.

- Mit keresel itt? – nem firtatta azon cselekedetemet, vagyis nem-cselekedetemet hogy nem néztem szemébe egyszerűen engedte, hogy végig mellkasát bámuljam.

Oly közel volt hozzám hogy akár meg is érinthettem volna, éreztem, hogy a levegő is felmelegszik körülöttem, ahogy itt áll előttem.

- Téged. – mondtam ki szinte hangtalanul.

- Miért nem nézel rám? – kérdezte és szinte éreztem arcomon ujjai érintését. Vagyis észre kellett vennem, hogy ez nem szinte volt… ez egy tényleges cselekvés, de még így is ott volt bennem a kétely.

- Mert félek. – mondtam neki… a fal melyet magam köré építettem egyetlen szavának köszönhetően borult le és lett belőle por, csupa törmelék.

- Mitől? – már mindkét keze arcomon pihent, szinte teljesen ujjai között tartotta kipirosodott arcomat.

- Attól hogy eltűnsz. – ajkam megremegett, ahogy azt kimondtam viszont ezzel egy időben történt az, hogy óvatosan emelte meg fejemet kényszerítve szelíden engem arra, hogy rá nézzek. De nem tettem. Csukott szemhéjaim nem engedték láttatni vonásait, egy fátyol mögé rejtettem magamat.

- De itt vagyok… - édes lehelete csiklandozta bőrömet, ajkaimat, mindenemet. – nyisd ki a szemed. – kérte lágyan.

- Nem. – remegett meg a hangom is tiltakozásban.

- Érints meg… - kérte ezt és habár előző kérésére szemeim nem engedelmeskedtek kezeim már annál inkább tették azt, amit kért. Mintha egy mágikus erő húzta volna azokat, emelkedtek fel mellettem kezeim végigsimítva csípőjétől testét egészen arcáig.

Göndör fürtjei selyemként omlottak ujjaim közé, bőre tapintása libabőrössé tett. Éreztem tenyeremben arcát, apró gödröcskéit, ahogy elmosolyodik, mert tetszik neki érintésem, de mindezt szemeimmel még nem láttam. Csak elképzelni tudtam.

- Érzed… itt vagyok. – erősítette meg előző bizonygatásait. – higgy nekem… - fülembe súgott szavai szinte csilingelőek voltak számomra.

- Ühüm… – kissé kábulva bólintattam egyet, és nem tudom, hogy azért mert úgy gondolta, hogy hiszek neki, vagy csak azért, hogy tényleg erősítse bennem az érzést puha ajkaival az enyémet fedte el. Abban sem vagyok igazán biztos, hogy ő kezdeményezte mindezt. Lehet, hogy csak én akartam az emlékbe kapaszkodni. Lényegtelen.

Ahogy vágytól nedves húsos ajkait az enyémen éreztem tudtam, hogy ez nem lehet képzelgés, mindennek valóságnak kell lennie. Nem mindig igaz az, hogy „túl szép hogy igaz legyen”, ez nagyon is valóságos volt. Éreztem. Mohóan kulcsoltam karjaimat nyaka köré, ahogy ő viszont pedig karjaival lökött gyengéden ajtójának és azokkal támaszkodott meg ott nehogy véletlenül betörjük a bejáratot.

- Hiszek neked. – levegőért kapkodás során hagyták el ezek a szavak a számat és ekkor megadva magamat teljesen kinyitottam szemeimet és ő tényleg ott volt. Teljes valójában.

Kesze-kusza tincseit kapucnija védte, szemei, mint csillagok ragyogtak arcán, ajkai pedig eddig még soha nem látott széles mosolyra húzódtak.

- Erre vártam… - mondta és valójában ekkor jöttem rá, hogy amit mondtam annak igazán két értelme van. De őszintén? Mindkét szempontból helyes volt a megállapítás. Hittem neki ebben is és abban is, amit vasárnap mondott. Mindenben. Teljes őszinteséggel mertem ezt kijelenteni.

- Ne haragudj… - mondtam neki és fejemet hátra hajtva az ajtónak dűtve azt csodáltam tökéletes vonásait. Egy hajtincsével játszottam fülénél… olyan megnyugtató volt.

- Te ne haragudj… - és hangja tényleg szomorúan hangzott. Szívem remegett abba, ahogy ezt így kellett tőle hallanom. El akartam venni hangjából minden fájdalmat, meg akartam szüntetni számára a világ összes rosszát.

- Mivel tehetném mindezt jóvá? – kérdeztem tőle és kérdésemre hatalmasat dobbant a szívem. Valószínűleg megérezte, hogy másik fele közel van hozzá… nagyon közel.

- Maradj itt. – kérte és homlokunkat egymásnak dűtötte, miközben lágyan cirógatta orrával az enyémet.

Válaszolni erre szavakkal nem is tudtam volna igazán megfelelően, ha kellene, a teljes életemet a karjaiban tölteném, itt biztonságban. Mert lehet, hogy sajátos módszereivel, és néha a hátam mögött, de jót akar nekem… amit nekem meg el kellene fogadnom ugyanis fontos számomra. A legfontosabb. Igazán sajnálom, hogy erre rájönnöm ilyen hosszú időbe tellett.

- Te nyertél. – talán ez valamiféle megfelelő válaszként szolgálhatott.

- Mi? – kérdezett vissza… nem csak én voltam elkábulva úgy látszik.

- Szerda van. – jelentettem ki mosolyogva és éreztem, ahogy testemben most már igazán felfogja azt, hogy ily közel van hozzám. Felfogja azt, hogy mit is jelent a mai nap. Egy hét telt el azóta… hosszú… hosszú idő ez.

- És? – huncut tekintetén látszott, hogy tudta miről beszélek, de mintha tőlem akarta volna hallani mindezt.

- Szerintem jobb lesz, ha kinyitod ezt az ajtót… - próbáltam a kilincs után kapálózni hátam mögött, de ő elkapta csuklómat.

- Mert különben? – ajkait már nyakamhoz emelve kérdezte tőlem ezt őrjítően.

- Az információ jelen helyen nem publikus… - haraptam ajkaimba és tenyeremet szépen lassan nyakától mellkasán levezetve egészen lentig húztam. Teljesen lentig.

Nagyot nyelt, ahogy kezem elért céljához. Erősebben is támaszkodott az ajtónak, csak csupán szerintem majdnem sikeresen beszakította azt.

- Azonnal intézkedem. – az érzés, amikor az ő hangja is megremeg tetteimtől. Felbecsülhetetlen.

- Gyorsabban, gyorsabban… - húztam az agyát és hallottam, ahogy egyik kezével zsebében kutat kulcsa után miközben a másikkal még mindig fejem mellett támaszkodik. Közben viszont tekintetét végig az enyémhez fűzte, mondhatni, hogy az irányítást a kezeim között tartottam.

- Siker… - szinte felszabadulva mondta ezt, ahogy valamilyen csoda folytán az ajtó kinyílt én meg majdnem berepültem rajta háttal. – szóval én nyertem? – kérdezte már magabiztosan és azt hiszem az én uralkodásomnak ekkor lett vége.

- Te… - bólintottam és léptem óvatosan egyet hátra, majd láttam, hogy oda sem figyelve csapja be ajtaját közeledik felém.

- Akkor viszont nincs menekvés. – rázta fejét, és ahogy ez a mondat elhagyta száját azzal egy időben ragadta meg derekamat és nyomott erőszakosan a falnak. Amikor a vágy irányít nincs megállás, nincs fájdalom csak egyenes út a gyönyörig. Akár nem is egyszer, hanem többször… halmozni az élvezeteket tudni kell.

A ruháinkat mintha a gravitáció vonzotta volna lefele úgy hullottak a földre. Szorítottam magamhoz, elengedni őt soha nem akartam. Húzva lefele róla pólóját csodálhattam meg tökéletes vállait, mellkasát, tetkóit.

- Hiányoztak a madárkáim. – haraptam ajkamba, majd csókot leheltem a drágákra, de nem is egyet.. Többet.. Százat, ezret.

Kezei, ahogy végigsiklottak testemen és megszabadítottak ruhámtól és velük együtt mindentől, ami fedhette testemet, úgy éreztem, hogy emlékezetébe akarja vésni minden egyes porcikámat, csakúgy, mint én az övét… Hátán keresztül kellett kapaszkodnom vállába szinte már hisztérikusan mikor csípője az enyémhez olvadva kezdett mozogni… ütemesen, egyre hevesebben.

Fejemet oldalra feszítve éreztem, hogy ajkaival nyakam bőrét hergeli, miközben a mennyországba vezető úton mozog velem összhangban.

Ajkaimat apró hangocska hagyta el mikor megérkeztünk… testem mintha ujjá született volna abban a pillanatban. Fejét vállamra helyezve hasonló elégedett hangot hallatott ő is.

- Nem szeretnél bejönni? – kérdezte kissé mintha levegő után kapkodva.

- Mi? – nem értettem mondatát.

- Nem sokáig jutottunk…. – kuncogva vallotta be és szememet kinyitva rá kellett jönnöm, hogy mindez igaz volt. Két méter a bejárattól… mindössze két méter.

- Nem… nem… - ráztam a fejemet és mély lélegzeteket vettem bőre illatából.

- Van egy fürdőm lent… - suttogta a fülembe kacéran.

- Szükséged van egy zuhanyra… - fizikai munka után érthető.

- Nekem szükségem van Rád… - mondta és megragadva combomat derekára húzott rögtön és így indult el zuhanyozni. – megadtad magad…