43. rész

Sziasztok! Íme itt lenne a kövi rész... tudom a héten ez az első de hát ez most így alakult. Jó olvasást nektek, remélem tetszik! Puuuszi Dorka

Ps.: A mai napon elértük a 17000(+)os látogatottságot...hihetetlenek vagytok. <3 

Karjaiban vitt fel szobájába, erre még biztosan emlékszek, sőt arra is, ahogy ajkamra lehelt egy csókot miután elhelyezett pihe puha takarója közé, de ezután már semmiben sem vagyok teljesen biztos. Ott feküdtünk egymás mellett, vagyis én az ő mellkasára húzódva hallgattam szívének dobogását mely a legszebb dallam volt fülemnek. Oly álomszerűnek tűnt az egész. Éreztem, hogy szemem lassacskán csukódna, lefele de a mellkasomba bezárt szívem heves dübögése ébren tartott… na meg az hogy ezt a pillanatot megőrizzem örökre. Megragadjam, majd elzárjam egy kis palackba, amibe a legkedvesebb emlékeimet őrzöm.

- Miért nem alszol? – kérdezte és éreztem, ahogy egy hajtincsemmel játszadozik, egyik kezével miközben másikat karomon pihenteti.

- Nem akarom, hogy elmúljon. – végülis a teljes igazságot fedtem felé.

- Ez… itt… soha… - mondta és ujjaimat fejem mellé húzva mellkasára tapasztotta ahol már mellkasa boldogságát ujjaim között érezhettem.

Kijelentésére szívem még lágyabbá vált, sőt ahogy halk dúdolásba kezdett szemeim is megakadták magukat és ez által én magam is megadtam magam az álomvilág számára.

- Szép álmokat… - dörmögő hangja volt az utolsó mit hallottam.

Hogy mennyi ideig aludhattam? Fogalmam sincs… az viszont biztos, hogy a Göndör javában túltett az én teljesítményemen ugyanis én arra keltem, hogy szól a csengője egyre hangosabban és hangosabban, de ez csak az után szólalt meg valójában, hogy a telefonja is muzsikázott egész hangosan. Persze mindezzel nem is lett volna probléma abban az esetben, ha az utóbb említett tárgy nem a földszinten van, ergo nem tudod pillanatok alatt elhallgattatni. Mikor az megszűnt zenélni, akkor kezdett rá a csengő. De ez őt nem hatotta meg. Aludta az igazak álmát, hagytam is hogy így tegye… Őszintén nem akartam, hogy felkeljen, szerettem volna, hogy kipihenje magát (nem csak a pár nap viszontagságai miatt, hanem akár a ma hajnal miatt is… erről inkább itt többet nem) ezért kicsusszanva mellőle az ágyból elkapva egy pólóját belebújtam abba, majd szépen óvatosan lábujjhegyen hagytam el szobáját és igyekeztem minél hamarabb megszűntetni a zajforrást. Ergo kinyitni az ajtót.

- Igen? – nyomtam be a konyhában lévő kis telefon gombját, majd tettem azt a vállam és a fülem közé.

- Így már minden érthető… - ismerős huncut nevetést hallottam a vonal túlsó végéről, majd erre reakcióm csak annyi volt, hogy a telefont visszaakasztottam helyére és célirányosan indultam meg a bejárat felé.

- Mi minden érthető? – nyitottam ki szélesre az ajtót és mosolyogtam feléje. Louis volt az, ott állt az ajtóban és csak nézett és mosolygott. Vagyis mosolyogva nézett. – jó reggelt!- mutattam a ház belseje felé ezzel invitálva be őt.

- Ilyen hajnal után nem csodálom, hogy időeltolódásban szenvedsz… - szinte már kacagott mikor belépett majd közelebb lépve puszit adott arcomra.

- Mi? – zártam be magam mögött az ajtót, majd ekkor kellett szembesülnöm egy dologgal. A modern Jancsi és Juliska történet rajzolódott ki a folyosón általunk. Vagyis a ruháink által. Vagyis a ruháink által, amiket a hajnalban szinte egymásról letépve hagytunk szanaszéjjel a földön. Hupsz.

- Szeretnéd, hogy magyarázzam? – kérdezte és megindult befelé a konyha felé én meg mögötte haladva hébe-hóba felkaptam egy ruhát, ami biztosan nem a ház dekorációját képezte.

- Mintha emlékeznék rá… - nevettem el magam szememet forgatva majd egy kupac ruhát pakolva az egyik székre kínáltam neki a másikat.

- Elég, elég, elég!- tette maga elé a kezét jelezve így hogy bőven elég információt kapott már így is. – szóval akkor erre minden rendben? – kérdezte kedvesen miközben én a pult túloldalán vele szemben a konyhapultnak dőltem.

- Úgy tűnik… - bólintottam és örültem, hogy mindezt ilyen nyugodtan tudom kijelenteni.

- Örülök. – tette hozzá.

- Én is. – még szép hogy így éreztem. Boldogsághormon a testemben milliárdnyi rakattal. – reggeliztél már? – nyúltam a hűtő széléhez, hogy nyithassam azt ki.

- Úgy érted uzsonnáztam-e? Délután 4 óra van. – jegyezte meg csak úgy és kopogtatta meg telefonja képernyőjét. – igen... Ez az a készülék az melyen kedves barátodat lehetetlenség elérni. – viccelődött a kedves.

- Barát... – ízlelgettem számban ezt a szót majd kinyitva a hűtőt csak reménykedni tudtam, hogy valami ehetőt is találok benne. Volt is egy fürt banán… és minden más dolog, ami azonnali fogyasztásra alkalmatlan. Kivettem hát azt illetve a doboz tejet, ami az ajtóban állt. - A te barátod is. – fordultam feléje.

- Csak reménykedni tudok, hogy a két kapcsolat nem hasonlít egymásra… - mondta rémült arccal mire nekem kellett elnevetnem magam.

- Merőben remélem… - bólintottam és próbáltam komoly arcot vágni. Kifejezhetem úgy magam, hogy ez nem nagyon sikerült. Elképzelni is fura volt. Nagyon fura… ilyenkor lehet, hogy nem túl jó, ha az ember vizuális típus. – siettek valamerre? – kérdeztem és végülis eléggé esélyes az a dolog, hogy erre igen lesz a válasz ugyanis valamiért csak jött a Göndörért. Aki ugye alszik… sebaj.

- Este lesz egy rádiósinterjúnk… - válaszolta. Eltaláltam. – vajon addig sikerül szerinted kikelnie az ágyból? – kérdezte mosolyogva.

- Nekem sikerült. – jelentkeztem fejem mellé emelve tenyeremet és elmosolyodtam.

- A tegnapi estéd után… - nyúlt a telefonjáért.

- Hupsz… - tettem rögtön homlokomra kezemet és kezdtem el azt óvatosan ütögetni.

- Mondjuk azt, hogy jól elvoltunk… - haraptam ajkamba és a képre gondoltam, amire csak foltokban emlékeztem, és amit amúgy ugye még hajnalban elküldtem neki.

- Ösztönző este lehetett, ha ide jutottál… - mondta őszintén.

- Hujajjj… hujajjj… - csak ennyivel kommentáltam az egészet és próbálva végigpörgetni az agyamban az elmúlt 12 óra eseményeit mondjuk azt, hogy kicsit nehezemre esett. Na, jó voltak olyan élmények, amik magasan kiemelkedtek a többi közül és mély nyomot hagytak bennem. Vagy rajtam… vagy mindegy.

- De tudod, min csodálkozok? – ütötte fel a fejét a dolog. Egyre jobban bírtam őt… hihetetlen egy ember. Olyan könnyen alkalmazkodik a másik ember kedvéhez és beszélget olyan természetesen bárkivel, bármiről úgy hogy a másikat ne zaklassa fel, de mégis ellegyenek. Hihetetlen.

- Min? – kérdeztem és kinyitva a szekrényt ki akartam venni néhány bögrét, amibe beleönthetném majd a shakeeket. Mondjuk azt, hogy nem jó helyen keresgéltem… mindent találtam, de bögrét nem.

- Ezt a képet elnézve nem tudom meg merjem-e kérdezni, de te hogyhogy nem vagy másnapos? – feléje fordulva felém tolta telefonját melyen a világ legérdekesebb pózával lefényképezett énemet láthattam viszont tízezer voltos mosoly kíséretével.

- Kidolgozta magából… - hallottam meg egy pajzán hangot a távolból és felpillantva a képernyőből kiegyenesedve láttam meg a Fürtöst közeledni. Lassan, ráérősen lépkedett le a lépcsőn a szemkontaktust tartva velem. Megszólalt, én észrevettem és már ezzel rabul ejtett. Meghipnotizált és nem engedett el. Végigkövettem mozdulatait… Széles vállait, mellkasát, hasát láttatni engedte és ennek köszönhetően moderálva nagyot kellett nyelnem, hogy el ne ejtsem a kezemből a dolgokat. Testét felül nem takarta semmi… és ahogy leért a lépcsőről és a felvezető korlátfalnak is vége lett rá kellett jönnöm, hogy alul sem takarta semmi. Anyaszült meztelenül közeledett felénk. Megremegtem.

- Szép jó napot!- fordult feléje automatikusan Louis és ő azon kívül, hogy csak bólintott és láttam, hogy szeme sarkában elmosolyodik nem tett semmiféle megjegyzést arra, hogy ez az ember éppenséggel ruha nélkül közeledik felénk.

- Hadd nézzem csak azt a képet… - ért oda végül a pulthoz és ártatlannak álcázott mosolyával kezébe vette Louis telefonját. Én meg csak álltam ott és próbáltam megfordulni, hogy folytassam azt a tevékenységemet, amibe belekezdtem, de valahogy nem tudtam. Ő nem engedte. Az ittléte nem engedte. A tökéletessége volt az oka mindennek. – micsoda hajlékony valaki… – jegyezte meg és talán alig láthatóan, de megnyalta ajkait. Kezemből ekkor esett ki a doboz tej szétfolyva mindenfelé a padlón.

- Hupsz… - hajoltam le a tócsához és nem mintha puszta pillantásaimmal el tudnám tüntetni onnan azt a hatalmas nagy mesterséges tavat, amit az előbb képeztem, de legalább „elbújhattam” előlük.

- Talán az még hasznunkra válhat… - jegyezte meg teljesen gyermeki arccal és akkor viszont tényleg úgy éreztem, hogy ott helyben végem. Felém pillantott majd széles mosolyra húzta húsos ajkait. Mély levegő ki, mély levegő be.

- Maradjunk annyiban hogy nálatok minden rendben… - szólalt meg Louis is. Végre. -… tudni azt bőven elég. Nem kell reprezentálni is a dolgokat… - mondta szórakozottan.

- Ezt fel kell takarítanom. – egyenesedtem, ki és ha hatszor nem mutattam le a pocsolyára, akkor egyszer sem.

- Értjük… okés. – mosolyodott el ügyetlenségemen Harry és közelebb lépett hozzám majd arcomhoz hajolva apró csókot lehelt arra. – szép reggelt… - suttogta fülembe.

Beleremegtem szavaiba, de lehet, hogy igazából abba, hogy éreztem testét az enyémen. Tényleg éreztem.

- Felmosó… felmosó... – léptem ki előle és indultam meg egy irányba csakhogy eltűnjek előle néhány másodpercre.

- A másik irányba… - jegyezte meg. – a lenti fürdőszobában… - és úgy éreztem, hogy ebben a kijelentésében mintha több lett volna a jelentéstartalom, mint egy normális esetben. Ahogy kiejtette a helyiség nevét fejemben elővillantak a hajnal képei… Erőszakosan kellett pakolni egymás után a lábaimat és koncentrálni arra, hogy eljussak addig a helyig.

- Nincs máshol? – fordultam meg az ajtóban és reménykedtem, hogy nem kell oda belépnem.  Mindaddig nem zavarna ez a dolog, ha esetleg ketten lennénk… de Louis itt van és a társaság számomra nem olyan jó dolog. A gondolataim és érzéseim számára sem. Ó ha tudná, hogy mi jár a fejemben… rég elmenekült volna.

- Nincs. Nincs. – rázta meg göndör tincseit és a pultnak támaszkodva bazsalygott felém. Tudta, hogy mire gondolok… hogyne tudta volna.

- Okés… - vettem mély levegőt és nyomtam le a fürdő ajtaját majd gyorsan befordulva azon be is csaptam az ajtót. Túl gyorsan nyitottam ki a szememet így túl gyorsan és hirtelen szembesültem azzal, hogy mit is műveltünk a ház e részével is… Egy tornádó csapna-e ekkora károkat ebben a kis helyiségben? Nem tudom… nem vagyok benne biztos. Viszont azzal ellentétben a mi tetteink néhány törött pohár és szanaszéjjel heverő dolog mellett egy kis élvezetet is hoztak a pillanatban. Na, jó nem is kicsit… és nem is egyszer. Sokat és sokszor. Számokról nem nyilatkozok.

Óvatosan az ablak felé lépkedtem majd, ahogy sikerült kinyitnom azt mélyen beszívtam a friss hideg őszies levegőt. Összerezzentem, de azt hiszem erre szükségem volt. Próbáltam összerámolni a helyiséget amennyire lehetett és egy talált szemeteszsákba eltemettem azokat a dolgokat, amik menthetetlenné váltak. Végül, amiért indultam azzal, na meg egy kisszatyor hadi törmelékkel hagytam el a fürdőt… a fiúk ekkor éppen reggeliztek. Akarom mondani uzsonnáztak. A földön viszont a mesterséges képződménynek nyoma sem volt. És a többi fejleményt megosztva veletek el kell mondanom, hogy a társaság legifjabb tagja ezúttal testén már ruhákkal is rendelkezett. Szép teljesítmény nem?

- Azt hittük már megszöktél… - két falat között osztotta meg ötletét velem Louis majd melléjük érve letettem a földre kis csomagomat. – gondolom, abban egy hulla van feldarabolva… - jegyezte meg olyan természetesen mintha az olyan természetes dolog lenne.

- Kettő… - javítottam ki és mosolyogva Harry tányérja felé nyúltam és leloptam róla egy falat almát.

- Nem szökhetne el… nem engedném. – azt hiszem ő még Louis mondanivalójának első felénél ragadt le és szépen csillogó szemeibe nézve láttam, hogy az igazat mondja. És ezt tettekkel is bizonyította. Vagyis hangokkal… akarom mondani zöld szempárjában elveszve csak azt hallottam, hogy valami kattan. Asztalon, vagyis pontosítva az én csuklómon. Egy bilincs.

- Azta… - tudatosult bennem előző tette majd szinte, mint aki el sem hiszi a látottakat emeltem fel jobb csuklómat, ami az ő bal csuklójához volt erősítve. Szó szerint.

- Te meg mit csináltál? – kérdeztem és a másik szabad kezemmel mutattam a szürke fém bilincsre.

- A bennem felmerülő kérdés nem éppen ez… - jegyezte meg Lou. – akarom én tudni, hogy Harrynél miért van bilincs? – mint egy narrátor csak úgy hallottam a hangját közben pedig hol Harry arcára hol a kezünkre néztem.

- Megmondtam… nem engedlek el. – rántott vállat és tovább folytatta az étkezését miközben még elém is odakésztett a fél kezével egy tálat.

Olyannyira természetes és normálisan viselkedett mintha ez kicsit sem lett volna abszurd, amit éppen csinált.

- Ez meg mi? – nevettem el magam és ismét felemeltem a kezünket.

- Maisy ez itt egy bilincs… bilincs ez itt Maisy. – mutatott be minket egymásnak felettébb jól mulatozva.

Jó kedvén Louis is osztozott, sőt valójában én is poénnak fogtam fel a dolgot mindaddig, amíg rájöttem, hogy így konkrétan mozdulni sem tudok még itt sem, egy kicsit sem.

- Jó poén… - bólintottam és direkt az ő tányérjáról csórtam egy falatot.

- Ott a tiéd is… - féltette ételét a drága.

- A kulcsokat. – bal tenyeremet nyújtottam feléje, de ő rám sem hederített.

- Miről beszél? – kérdezett vissza úgy mintha nem tudna semmiről.

- Így még egy bögrét sem tudok felemelni… - jegyeztem meg és az ő kezét is magammal húzva kicsit nehézkesen, de éppen hogy meg tudtam fogni a bögrét, amibe valami shake hullámzott. Vicces.

- Meg kell szoknod… - hajolt fülemhez és szabad kezével derekamért nyúlva ölébe húzott engem. Vagyis maga elé.

- Mit ne mondjak… csodálatosak vagytok. – jah hogy még Louis is itt volt. Nem azért mert olyannyira észrevehetetlen vagy ilyesmi, de Harry egyes tetteinek következményeképpen arról is megfeledkezek, hogy melyik bolygón vagyok, nemhogy a szobában lévő emberek lélekszámát is a fejemben tartsam.

- Annak a szónak én más alternatíváján gondolkozok… - néztem feléje majd csak azt éreztem, hogy egy falat szendvicset tart a szám elé a Göndör.

- ne gondolkozz… egyél. – tette hozzá mire én rabul nem ejtett kezemmel szépen belékönyököltem mire ő csak nyakamba puszilt.

- Hatra idejönnek értünk a többiek. – mondta Louis. – megyünk a rádióba…

- Okés… - helyeselte a Göndör.

- Okés… - bólintottam én is. – nekem héttől van edzésem legalább ez a játékszer lekerül addigra rólam. – mosolyodtam el mikor lenyeltem a falatot.

- Ebben tévedsz… - hangzott el a hátam mögött a mondat.

- Mi? – kérdeztem vissza.

- Tájékoztatnod kell a drága és egyetlen, na meg csodálatos Ryan edződet, hogy a mai napon nélkülöznie kell téged. – jelentette ki.

- Micsoda? – nevettem fel.

- Megadtad magad… az enyém vagy. A bilincs marad.

És tényleg komolyan gondolta… nem engedett a dologból. A kulcsot eldugva előlem kötött magához. Mindenhova követett engem, ahogy én tettem ezt fordítva is. A felöltözésem volt a legviccesebb dolog az egészben…. Pólója maradt rajtam, ugyanis ha szétvágtam volna magamon egyedül azon módon sikerült volna leoperálnom magamról, de így is a melltartóm felvétele is külön mutatványnak számított. Plusz érdekesség hogy ruha híján be kellett érnem egy boyfriend’s nadrággal (vagyis amit éppen tőle csórtam el) ami mondhatni igazán kényelmes volt… csak kicsit nagy rám, de mindegy. 

- Ez most komoly? – fordult felénk Liam mikor kinyitva a kocsi ajtaját meglátta, hogy közeledünk feléjük.

- Ez mókás… - kuncogott fel Niall.

- Elment az esze… - mutogattam a mellettem lazán sétáló Göndörre.

- Volt neki valaha olyan? – tette fel a költői kérdést Louis majd behúzva az ajtót indult a banda célirányosan a rádiószékhely felé kiegészülve a tiszteletbeli taggal. Velem.

- Én élvezem… - bújt fülemhez és suttogta nekem a szavakat kajánul majd összekötött kezeink ujját fűzte össze szépen.

- Meghiszem azt… - forgattam szemeimet és dőltem hátra pihenve egy szusszanatot. Míg itt van a közelemben (legyen annak az oka akár egy ilyen bilincs…) addig érzem, hogy nem történhet baj. Tudom, hogy nem történhet.

- Igen élek… - fogtam bal kezemmel a fülemhez a telefont és válaszoltam Alexa kérdésére miközben azon gondolkoztam, hogy a mai nap lehet, hogy balkezessé kell keresztelnem magam.

- A színház közelében vagyok… belépek érted. Elmegyünk vacsizni valahova? – kérdezte.

- Van egy kis probléma… - haraptam ajkamba és az előttem álló gyémántszemű félisten arcára tekintettem.

- Mégis mi? – kérdezte talán kicsit aggódva.

- Hozzám van bilincselve… - válaszolta a vonalba Harry és gyorsan kihangosítva a készüléket immáron hárman beszélgettünk.

- Szó szerint. – tettem hozzá.

- Mi? – ismételte meg kérdését. Nem tudom melyik része volt hihetetlenebb számára… az hogy Harry szólalt meg vagy az, hogy a bilincs szó is felmerült.

- Az előbb vettem részt egy rádióinterjújukon, mint egy hatodik láthatatlan bandatag. – magyaráztam neki mosolyogva. Elképzeltem barátnőm arcát, ahogy megkapja ezeket az információkat és próbálja feldolgozni. A ma hajnalhoz képest ez elég érdekes fejlemény lehet számára.

- Sejtettem. – jegyezte meg kis idő után.

- Mégis mit? – kérdeztem tőle.

- Mindkettőtöknek elment az esze… - nevetett fel hangosan igazán jóízűen majd éppen válaszoltam volna erre, de telefonom kijelzője mutatta, hogy más valaki is hív éppen. Adam.

- Figyelj Alexa… most mennem kell. – jelentettem be gyorsan és hirtelen kissé hűvösödött az idő körülöttem, de mégsem annyira hogy rosszul legyek vagy ilyesmi hisz Ő itt volt velem.

- Okés… - mondta. – minden rendben? – kérdezte.

- Adam hív… - mondtam egyhangúan.

- Okés. Szia.. szia. Csak okosan. – és ekkor szakította meg a vonalat.

- Nem veszem fel… - ráztam a fejemet meggondolva magamat.

- Tégy, úgy mintha itt sem lennék… - apró mosoly terült el ajkain kis viccének köszönhetően. Talán lazítani akart rajtam egy keveset. Sikerrel járt… mert ő képes volt rá.

Fogadva a hívást fülemhez téve azt vártam, hogy megszólaljon a vonal túlsó végén. Kezdeni a beszélgetést, egy hangot is kiadni elsőként eszem ágában sem volt.

- Felvetted. – jegyezte meg.

- Fel. – helyeseltem.

- Bocsánatot szeretnék kérni… - kezdett bele. – de beszélni erről az egészről telefonom nem elég jó… tudnánk találkozni? – kérdezte.

- Persze… - saját magamat is megleptem, hogy ily hamar válaszoltam kérdésére, ily ösztönösen és ily nyugodtan. Talán az egészben az segíthetett egy keveset, hogy Ő közben tenyeremet simogatta ezzel elvonva gondolatomat a idegeskedés lehetőségéről. – mikor?

- Ahogy ráérsz… - mondta.

- Szabad vagyok már most.

- Akkor ahol a múltkor ebédeltünk egy félóra múlva… Jó? – kérdezett vissza.

- Tökéletes. – bólintottam habár ezt ő nem láthatta.

- Ott találkozunk akkor… - és ezzel meg is szakítottuk a vonalat.

- Szóval? – simította meg arcomat a drága.

- Találkozok vele… - mondtam. – te pedig kénytelen leszel velem tartani… - csörgettem meg a csuklónkon pihenő kis kiegészítőnket.

- Ha szeretnéd… - mondta és mintha egy lépést tett volna afelé, hogy megszabadítson ettől a fémdarabtól, de én leállítottam.

- Nem.. Nem. – ráztam a fejem. – hagy élvezzem már én is a drágaság által nyújtott lehetőségeket… - nevettem fel kínomban és most tényleg örültem, hogy ezt tette.

- A lehetőségek tárháza hatalmas… - bújt hozzám és óvatosan simította végig oldalamat szabad kezével. – szívesen mesélek neked róla… - harapott óvatosan fülembe.

- Találkozóm van… találkozónk van… - szinte fog összeszorítva kellett kipréselnem magamból a szavakat ezzel elérve azt, hogy ne omoljak karjaiba. Azonnal.

- Hosszú még az este… - jegyezte meg pimaszul majd önfeledt boldogsággal indult meg előre a folyosón… Míg a többiek már mind elszivárogtak a rádió épületéből valahogy mi itt egy ismeretlen helyen leragadva beszélgettünk… többek között.

- Ő már itt is van, úgy látom. – mértem fel a terepet, ahogy beléptünk abba az étterembe ahol a találkozónk volt.

- És észre is vett minket. – tette mellettem hozzá.

- Szia… sztok. – köszönt felénk mikor közelébe értünk. – társaságról is szó volt? – kérdezte furán.

- Muszáj volt. – fogtam fel inkább viccesen az egészet és megemeltem kezünket, hogy ő is lássa szoros kapcsolatunk okát.

- Okés… - próbálta emészteni a dolgokat. – ezt értenem kellene? – kérdezte. Olyan nyugodt volt… és nem ugrott körülbelül rögtön Harrynek. Fura volt ez nekem.

- Nem feltétlen… - válaszolt a Göndör helyettem. – vagyis megpróbálhatod megérteni… - kezdett bele. – megértem, hogy te a testvére vagy, ezt tiszteletben is tartom… ámde én a barátja vagyok és mellette leszek bármi is történjen, ha te ezt szeretnéd.. Ha nem akkor is… Szeretem… ha ezt ő nem feltétlen veszi is észre. - így hirtelenjében még engem is meglepett ezen kijelentése. Főleg még így az elején.

- Sikerült választaniuk esetleg? – jött oda a pincér asztalunkhoz.

Én konkrétan magam elé bámulva próbáltam felfogni az egészet, ami itt kb. egy perc alatt lepörgött előttem.

- Józaneszet felszolgálnak? – ámulatból felpillantva néztem feléje. Nem értette mit akartam… talán megfordult a fejében hogy meghibbantam. Elmondanám neki szívesen hogy ez az enyémben is megfordult… vajon hinne nekem?