XIX. rész - Walls

Sziasztok! Íme itt lenne az új rész egy kis csúnya 2 és félhetes kihagyás után. Remélem olyannyira nem haragszotok rám mint amennyire én gondolom… Volt hogy egyszerűen nem volt erőm írni, volt hogy egyszerűen kedvem sem volt… de nem mentegetőzök.. a lényeg hogy MOST itt vagyok és kárpótlásként hoztam nektek egy igen szép extrahosszúságú részt… Jó olvasást és remélem, hogy tetszik! Puszi Dorka

Walls

I'm gonna break down these walls,I built around myself.
I wanna fall so in love, with you, and no one else,
Could ever mean half as much, to me as you do now.
Together we'll move on, just don't turn around,
Let the walls break down.

Fogalmam sem volt, hogy kerültem be a fürdőszobába, mintha agyam kikapcsolt volna néhány pillanatra, mintha az emlékeimet csak úgy kiszipolyozták volna belőle. Néhány pillanat erejéig azt sem tudtam mit keresek ott, de tényleg. Majd ahogy tenyeremet homlokomhoz érintettem, s hajamat hátra simítottam az éles képek azonnal teret nyertek gondolataimban és fejembe hasított a fájdalom, a fájdalom, ami testem egészét próbálta behálózni… s hogy én mit tettem? Semmit. Egyszerűen csak ültem a fürdőszobaajtónak támaszkodva és voltam… ténylegesen csak ennyi volt az, amit műveltem. Nem akartam emlékezni, nem akartam felfogni, hogy mi is történt az előbb. Lehetetlenség… biztos vagyok benne. Biztos csak még álmodok… Hol vagy Allie? – ordítottam a gondolataimban, hisz az előbb mikor értelmetlenségről álmodtam akkor ott volt ő, de most sehol senki…

- Khara… minden rendben? – olyan élesen tört gondolataimba a hangja, hogy összerezzentem majd a következő reakcióm mindent vitt magával. Elém úszott a képe, az arca, amit néhány percről ez előttről tudtam magam elé idézni majd nemes egyszerűséggel testem egyfajta hányingert képezett bennem… rosszul lettem, s úgy rohantam a wc-hez mintha az életem múlt volna rajta, s talán így is volt.

Úgy éreztem, hogy testemen átvonagolva minden kijön belőlem, az is, ami nem kellene, s az is, ami valójában nincs is bennem. De nem teljesen tudtam, hogy mi is okozza et az egészet. Az Ő képe, az arca? Lehet… Az érzés, ami bennem akkor megfogalmazódott, amikor megláttam az arcát? Egészen biztos.

- Khara… - hangja idegesebb volt, mint az előbb, s az aggódás is emelkedett hangszínében.

Hangját valójában csak elhalványodva hallottam, saját gusztustalan megnyilvánulásom volt az, ami erősen bezengette a fürdőt, úgy tűnt, hogy minden kijön belőlem.

Egy pillanatra mikor úgy hittem, hogy talán javul a helyzet, s hogy hátradőlhetek egy pillanatra könnybe lábadt szemekkel fordultam újra a kagyló felé… mi az isten történik velem? Mi ez a dolog, ami ezt műveli velem? Miért?

- Khara… - s hangja élesebb volt, mint eddig majd a következő pillanatban csak puffanást hallottam, egy nagy koppanást. Berúgta az ajtót. Harry Styles berúgta az ajtómat. – Khara… - mintha életem megmentése lett volna a kezeiben úgy került oda gyorsan mellém s éreztem érintését hátamon, s hajamon hogy segít azt megfogni.

- Ne… - próbálkoztam a szavakkal, de mindez szó szerint rossz szájízzel ment.

- Shhh… - simogatta a hátamat s belsőmben a nyomás nemhogy csökkent volna csak még jobban növekedett. El nem tudtam képzelni, hogy mi jöhet még ki belőlem. Ki ugyan nem is jött már semmi, viszont a fura szájízzel köhögni, de fulladozni sem volt szívderítő… merthogy ez történt. Úgy éreztem, mint aki számára a föld nem tartogat több oxigént, úgy éreztem mintha valaki a tüdőmön sétálna, csakhogy jól szórakozzon rajtam. Mintha bepánikoltam volna… igen ez az. Ez pánik volt.

- Menj… - kézfejembe sikerült megtörölnöm számat, majd erőt vesztve mondtam neki ezt a dolgot.

- Nem. – jelentette ki nemes egyszerűséggel.

- Harry… menj. – nyomtam meg annyira, amennyire tudtam s elengedve lábaim némi tartását egyszerűen a fürdőkabin szélének estem a térdelésből s annak dűlve próbáltam viselkedésre bírni testemet.

- Nem. – a wc öblítő hangját hallottam, de azt meg éreztem, hogy Ő mindig ott van.

Fejemet hátra vetettem, s becsuktam a szememet majd próbáltam a gondolataim segítségével meggyőzni a testemet, hogy viselkedjen normálisan… nem feltétlen sikeredett. A hányinger, a légszomj után következett a mérhetetlen szúrás… szúrás a mellkasomban, szúrás mindegyik testrészemben. Úgy éreztem, mint akit éppen kínoztak, de a legnagyobb fájdalmat mégis a szívemben éreztem, mert igenis fájt… olyannyira hogy könnyek jelentek meg a szemem sarkában, de a síráshoz viszont nem volt elég erőm… s a forró könnycseppek mégis csak gyűltek, s gyűltek ott s vártak a pillanatra, amikor majd a gát átszakad s engedve az erőnek lefolyhatnak arcomon... s ez is megtörtént. Úgy hittem a cseppek útvonala megégették a bőrömet, maradandó nyomot hagyva maguk után.

- Khara… - lágyan simította meg a karomat, mintha félt volna.

Hangja ily vészesen még sosem hangzott számomra, olyan képek társultak a hangjához a fejemben hogy egyszerűen nem bírtam meglenni velük. S nem csak hangok… érzések, érzések melyeket Ő keltett bennem, érzések melyekért Ő volt a felelős. Undor… éreztem az undort, s a fájdalmat, de mindenekelőtt a megalázottságot. Látta a képeket, látta őket… s éreztem, hogy minden összeomlik körülöttem. Pontosan nem is tudom leírni úgy igazán tökéletesen az érzést, mert körülbelül lehetetlen… meglátta őket, meglátta azt a bizonyos képet majd… nem tudom. Nem értem miért éreztem ezt a felmérhetetlen szennyet hirtelen magamon, magamban. Attól a pillanattól kezdve kezdett el szépen lassan növekedni bennem, ahogy megtörtént az a kellemetlen pillanat. Undorodtam magamtól… meglehet ezért is sikerült a világmindenséget is kiöklendeznem magamból. Milyen szép érzés is ez.

-… nyugodj meg. – kérte s valamiért magam ellen harcoltam, hogy ne nyissam ki a szemeimet, mégis sikerült az egésznek az ellenkezőjét elérni.

Premier plánban volt előttem az arca, oly szintű aggodalommal, amit más ember arcán még életemben nem véltem felfedezni. Sőt nem csak aggódott, de félt is… szemei elárulták, hogy rettegett.

- Menj el… kérlek… menj el… - ráztam a fejemet kissé önkívületi állapotban, s reméltem minél többször ismétlem el neki annál hamarabb fel is fogja majd… jobb, ha elmegy innen. S nekem is jobb lenne… távol tartanom magamat tőle ezek után mindenképpen. Hogy nézek a szemébe ezek után? Hogy leszek képes?

- Nem. – határozottan jelentette ki ezt, szeme meg sem rebbent majd a következő pillanatban éreztem, ahogy tenyere lassan arcomra simul, kezébe vette könnyáztatta nyúzott arcomat. – nem… megyek… el. – szünetekkel nyomatékosítva adta tudtomra mindezt, miközben úgy éreztem, hogy lassacskán feladom a harcot a testem ellen. Fájt mindenem, szúrt mindenem, sőt égett mindenem… úgy éreztem, hogy lángol a testem, mintha egy nagy máglya közepén lettem volna ahol a legforróbban ég a tűz, vagy mintha a nap közepébe dobtak volna be, hogy piruljak meg egy kicsit… vagy esetlegesen égjek hamvaimig.

- El kellene… - jött ki a számon, s lehunytam lassan a szememet. Jobb lett volna neki, s nekem is… ebben a pillanatban ez volt az egyetlen egy dolog, amiben biztos voltam. Távolság… ez kellene.

Viszont abban a pillanatban, ahogy éreztem édes leheletét eljutni hozzám, ahogy éreztem bőre érintését egyfajta csendesülést éreztem belsőm viharos tengerében. Van, amit én eldöntök, s van, amit a testem eldönt… ez általában két külön dolog, itt mindenképpen látszik.

- Sok mindent kellene… - tette hozzá Ő is, majd gondolataiba merülve engedte, hogy ránk szálljon a csönd. A csönd mely nem is igazán volt olyan csendes, éreztem, ahogy tüdőm zihál, ahogy kapkod a levegőért, de mégis volt benne valami nyugtatóan kellemes.

Mutatóujja lassan kezdett mozogni arcomon, óvatosan simogatta így bőrömet miközben éreztem, hogy arca is igen közel került enyémhez, hisz göndör, egyre hosszabb hajtincsei ártatlanul kezdték simogatni homlokomat… mintha energiával akart volna feltölteni, olyan volt ez az egész.

- Nem kell félned… - suttogta s mintha ezekkel a szavaival el akart volna varázsolni. Próbálkozhatott ugyan, de nem ment.

- Elég… - pattant ki a szemem s a dolog abszurditása fejen ütött, ez már azért több volt, amire fel voltam készülve. Kényszert éreztem magamban hirtelen, kényszert hogy megtegyek valamit. Fejemben – legyen az most jelen pillanatban igen ködös, s átláthatatlan – megfogalmazódott egy tett mely talán bármi eddigi tetteim közül a legértelmesebbnek tűnt. Talán csak most értettem meg valamit, talán ez kellett ahhoz, hogy megértsem mit is mondott mind idáig. -… hagyj. – kezdtem el mozgolódni majd éreztem, hogy testembe lassan kezd szétáramlani az erő majd egészen újfajta módon iránytani kezdtem végtagjaimat. – beszélnem kell… - kezdtem el mondogatni s két kezemre támaszkodtam, hogy fel tudjak állni… - beszélnem kell… - ismételtem újra.

- Kivel? –nem igazán tudta mit akarok.

- Beszélnem kell… - kicsit homályos volt az agyam, mégis tudtam mit akarok, most teljesen biztos voltam benne… szükségem volt rá.

- De mégis kivel? – arcán ismét az aggódó vonások jelentek meg, meglehet túl gyorsak voltak számára ezek az ingadozásaim, s kérdését ismételte, ahogy nevemet is, de én ezeket már csak foszlányokba hallottam, hiszen kifejezetten határozottan indultam meg a szobámból kifele annak érdekében, hogy végrevigyem tettemet.

Lábaim különösen furán viselkedtem alattam, látásom sem volt az a tökéletesen tiszta, de ezt nem is vártam el az események után. Magamban kellett tartanom, magamban kellett tartanom a gondolataimat addig a pillanatig, amíg meg nem találhatom őt… ő biztos tudja a választ, tudnia kell. Szükségem van a segítségére.

- Khara… minden rendben? – a nővérek kis pultjához érkezve annak támaszkodva tartottam meg imbolygó testemet.

- Allie-vel akarok beszélni… - jelentettem ki határozottan, s mindkét könyökömmel már a pulton voltam. – Miss Lewis-szal… - helyesbítettem mikor összeráncolták homlokukat. – hol van Miss Lewis? – dobolni kezdtem az ujjaimmal a falapon, míg lábammal a földön.

- Miss Lewis nincs bent… - rázták a fejüket.

- Miért nincs bent? – akadtam ki s éreztem, ahogy a dobolás egyre erősebb lesz. – miért? – talán ezt egy kicsit hangosabban mondtam ki, talán meglehet egészen hisztérikusan.

- Khara… mi történt? – az egyik, mely közelebb volt hozzám aggodalmasan kérdezte meg ezt.

- Miss Lewis-szal akarok beszélni… most. – gipszes kezemről meg is feledkeztem, s ezért is volt érdekes, hogy amikor amúgy mutatóujjammal akartam kissé megkocogtatni erőteljesebben a falapot akkor konkrétan a gipszemet sikerült annak ütnöm, nem is olyan kicsit.

- Khara… mit szedtél be? – néztek rám egyre furábban.

- Mi? – nyitogattam a szememet egyre tágabbra, s pislogtam egyre határozottabban.

- Milyen gyógyszert szedtél be? Hogy jutottál be a gyógyszeres raktárba? – s mikor kérdezték automatikusan nyúltak a szabad csuklómhoz, mintha csak a pulzusomat akarnák megmérni.

- Micsoda? – no, ez már ténylegesen a hisztérikus felnevetés volt. – nem szedtem be én semmiféle gyógyszert… - képedtem el s kirántva a kezükből a kezemet megtámasztottam rajta a fejemet. Való igaz hogy szédültem, de semmiféle gyógyszer hatása alatt nem voltam… ez egészen biztos. Az már kérdés hogy történt egyes, s más dolog az elmúlt egy órában, aminek hatása talán a legrosszabb méreghez volt hasonlítható, de ehhez nekik semmi köze nem volt… úgy komolyan semmi.

- Aha… szóval itt vagy. – hallottam meg egy hangot, ami még „hiányzott” is. Harry jelent meg mögöttem, igazán mögöttem. Arca igazán vidám volt, feltűnően vidám.

- Mi folyik itt? – nézett ránk a nővér.

- Beszélni akarok Allie-vel… hívják fel, keressék meg… nem érdekel. – jelentettem ki nekik határozottan s figyelni sem akartam az éppen megjelent egyeddel.

- Jó te nyertél… - jelentette ki s kapta el karomat óvatosan.

- Mi? – a két nővér, s én egyszerre kérdeztük ezt tőle.

- Elnézést kérek ezért az abszurd jelenetért, de mindez az én hibám… - tette mellkasára szabad tenyerét, majd alig láthatóan óvatosan kezdett maga felé húzni.

- Hogy micsoda? – ismételten a hármas kórus hangzott fel. Ez meg miről beszél?

- Khara-val a mai napon „össze vagyunk kötve”… - magyarázta -… az egész Miss Lewis ötlete volt, ez a mai feladatunk. S fogadtunk Kharával hogy úgysem mer kijönni és mindenképpen követelni Miss Lewis jelenlétét hajnali egykor…

-… úgy érted balhét csapni? – nézett furán az egyik nővér Harry-re.

- Úgy… - rántotta meg a vállát bohókásan. Micsoda színész, micsoda színész ez a Göndör mellettem… de kérem, szépen miről beszél éppen? Miről? Én tényleg akarok Allie-vel beszélni… nem értem, hogy ezzel mi a probléma.

- Fiatalok… - fogták a fejüket a pult mögött s nem tudtam eldönteni, hogy most mérgesek ránk vagy egyszerűen mindjárt elnevetik magukat.

- De én tényleg akarok Allie-vel beszélni… - erősködtem, hisz tényleg ez lett volna a célom.

- Nem… nem akarsz… - rázta Harry a fejét, majd igen közel rántott magához. – ne akarj… ne most… - suttogta úgy, hogy a nővérek ezt kétlem, hogy észrevehették, hangja nem a játékos volt, hanem sokkal inkább az őszintén kérő, reménykedő.

- Jobb lesz, ha most mindketten szépen visszafáradtok a szobátokba, mielőtt ténylegesen hívunk valakit, de ez higgyétek el nem Miss Lewis lesz… - azt hiszem az első megérzésem volt az igaz, közel sem örülnek jelenlétünknek sokkalta inkább mérgesek ők.

- Köszönjük… - mondta Harry és lassan, óvatosan megindult az én karomba kapaszkodva a szobám felé. -… még egyszer elnézést a kellemetlenségért. – mondta bűnbánó arccal mire én még mindig nem tudtam magamhoz térni. Ez meg mi a fene volt?

S a legfurább dolog az volt, hogy bármennyire is nem akartam vele menni, bármennyire is nem akartam engedelmeskedni vezető akaratának a lábaim mégis elindultak alattam vele.

- Áhháá… - csaptam a homlokomra szabad tenyeremmel, majd megtorpantam a helyemben, majd visszafordultam az ügyeletes nővérkék felé. -… tudják miben fogadtunk még? Majdnem el is felejtettem… - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, ami meglepően jól sikeredett.

- No, mit? – azt hiszem Harry volt az igazán meglepődött személy.

- Ezt… - s amekkora erővel nekem az sikerült, úgy legyintettem kedves Harry arcára a lehető legnagyobb pofont. Az üres folyosó visszhangozva adta vissza ennek a dolognak a hangját. -… tudják ebben is fogadtunk. – rántottam vállat, s visszafordulva most már saját akaratomból indultam meg a szobám irányába. Nem vagyok benne biztos, hogy Ő felfogta az eseményeket, de higgye el… egy ideje már én sem tudtam követni őket. A pofont meg tiszta sor volt, hogy megérdemelte.

- Ez meg mi volt? – kérdezte mikor már hallótávolságon kívül voltunk.

- Biztos, hogy ezt a kérdést neked kell feltenned? – álltam meg s fordultam vele szembe, s igenis a szemébe tudtam nézni, de csak egy dolog miatt… mert az idegesség vezérelt

- Khara…

- Harry… figyelj… - nyeltem egyet, majd mély levegőt vettem s az orrnyergemet kezdtem el masszírozni s reménykedtem, hogy e cselekvések ideje alatt sikerül majd összeszednem a gondolataimat, legalábbis olya szinten, hogy szavakba tudjam majd őket önteni. – felejtsd el… felejtsd el az egészet… - jelentettem ki. -… bármit láttál, azt nem is láttad, ígérem bármit is hallottam én… azt is elfelejtem. Csak… egyet kérek… hagyj békén… okés? – pislogtam zöld szemeibe, amik érdekesen csillogtak.

- Tudod miért volt ez a színjáték? – kérdezte, s nem gondoltam volna, hogy ezt hozza fel.

- Nem érdekel… - szimplán ennyi volt rá a reakcióm.

- Mert féltettelek… - mondta, s az én arcom, ha határozott is volt mégis kissé megfagyott. – nem akartam, hogy balhét csapj, nem akartam, hogy az éjszaka közepén fogjanak és begyógyszerezzenek, hogy majd úgy aludd az igazak álmát… - s jöttek és jöttek belőle a szavak, nem gondoltam volna sohasem, hogy ennyit tud egyhuzamban beszélni.

- Eng… - kezdtem volna bele, de megállított.

-… egészen biztos voltam benne hogy Allie-vel akarsz beszélni, s tudtam azt is, hogy hajnali egykor biztosan nem fogják őt idehívni, csak adnak majd valami nyugtatót és visszaküldenek a szobába… betudják majd egy rémálomnak, egy alvajárásnak. S ezt nem akartam… - rázta a fejét.

- Befejezted? – fontam mellem alatt össze karomat. – köszönöm. – bólintottam. – csak segítek… a te szobád a másik irányban van… - mutattam el a vállam fölött majd el is indultam a szobám felé. Távolság… távolság… távolság.

- Na, ezt már nem… - ragadta meg a csuklómat s könnyedén sikerült a falnak szorítania. Mellkasa az én mellkasom ellen, s lábával is sikerült lábaim közé lépni, s így csípője is igen erősen szorult az enyémhez.

- Sikítani fogok… - jelentettem ki.

- Nem fogsz… - rázta a fejét mindentudóan. – amit te fogsz csinálni az a beszéd, lesz… - hajolt arcával is közelebb hozzám s lassan szépen homlokunk is egymáshoz ért.

- Mi? – lepődtem be, de hangom ahelyett, hogy olyan határozott lett volna, mint amilyet én szerettem volna a helyett pontosan nem volt olyan… kissé megremegett, sőt talán nagyon.

- Azt mondtad bízol bennem… - való igaz, talán 24 órával ezelőtt valami hasonló elhagyta a számat, de az akkor volt érvényes… most meg most van, s a történtek fényében a véleményem változott.

- Hazudtam.

- Nem… nem hazudtál. – rázta a fejét óvatosan, simogatva így engem.

- Engedj el. – kértem.

- Nem kell félned… Khara.. higgy nekem. Nincs mit szégyellned. – mondta, s ahogy ezt kimondta valahogy újra érezni kezdtem a bőrömön azt a mérhetetlen koszréteget, azt a sok gusztustalanságot, melyet az a kép tudott okozni… egy kép, egyetlenegy.

- Ohh… istenem. Pont te beszélsz nekem? – nevettem el magamat, s erre valahogy visszahőkölt… már nem volt olyan szoros a tartása. – Harry te is félsz… sőt rettegsz… engem meg ne próbálj kioktatni vagy segíteni rajtam, mert nem tudsz… te is beteg vagy, ahogyan én. Ez a helyzet nevetséges… nem érted a helyzetet, nem érted azt, hogy mit okoz csak csupán annak a képnek a létezése is…

- Akkor magyarázd el… magyarázd. – mondta s miközben én kitértem előle s elindultam a szobámba Ő követett, s ahogy én beléptem az ajtómon Ő is így tett, majd bezárta maga mögött az ajtót.

- Nem. – ráztam a fejemet s az ablakhoz sétáltam. – Amelyik ajtón bejöttél kérlek, azon fáradj is ki… Kharry mára itt marad. – láttam, ahogy a kis nappali részlegben a macsek a kanapén alszik, magába tekeredve, mint egy kis szőrgolyó.

- De… magyarázz… én megtettem. – a szoba másik felében maradt mégis oly közelinek tűnt a hangja.

- Micsoda? – nevettem fel kínosan. – Nem tartozik rád… nem. – ráztam a fejemet.

- Tudod miért kerültem be ide? Tudod? – tőle függetlenül fordultam meg, s ahogy a falnak támaszkodtam láttam, hogy maga előtt kitárja hatalmas nagy karjait.  – mert féltem… igen, igazad volt, még most is félek… bármikor kilépek az utcára úgy érzem hogy egyedül vagyok, teszek néhány lépést s az emberek felismernek, azok is akiknek nem kellene, azok is akik csak arra várnak, hogy bármi baromságot csináljak… egy rossz lépés és darabokra szednek, s a legrosszabb… olyat állítanak rólam ami nem igaz, vagyis úgy hiszem hogy nem igaz… de kezdek nekik hinni. Hímringyó? Ismered ezt a szót? Azt mondják, a szótárban az én képem van ábrázolásként a definíció mellett… s miért? Mert azt állítják, hogy egy szörnyű ember vagyok… „Harry Styles egy szörnyű ember vagy. „ Harry Styles annyi lányon mentél már keresztül hogy a számolást már rég elvesztettük…”  - undorral az arcán ismételgette a mondatokat olyan átéléssel hogy félelmetes volt… el sem tudom képzelni hányszor hallhatta ezeket. 

- Ismert vagy… - csúszott ki a számon, amikor igazából egy szót sem akartam szólni, meglehet megfagytam egy kissé.

- És? És ez feljogosít embereket ilyesmire? – kérdezte idegesen, lépéseivel egyre közelebb és közelebb jött hozzám.

- Az emberek gonoszak… - ez azért egy elég szép tág fogalom volt. -… szerinted én örültem, amikor ezt csinálták velem? Örültem akkor, amikor arra értem be az iskolába, hogy mindenki az én meztelen képemet nézegeti, ami valójában nem is készült el? – idegességemben sétálni kezdtem s így az ágyamhoz elérkezve fel tudtam arról venni a mappát, amiben a képek voltak. – egy rohadt kicseszett program és lám… - egy lapot kiemeltem a mappából, ami történetesen a botrányt okozott képem volt. – ennyi kellett nekik… ennyi. – s idegesen kezdtem tépkedni a lapot apró millió kis darabra majd egyszerűen kettőnk közé dobtam és hagytam, hogy alászálljon kettőnk között, mintha csak valamiféle hópihék lennének.

- Khara… - látszott, hogy valamennyire azért már sikerült nyugodnia.

- Nem Harry… nem… ezt akartad… látod te is megkaptad azt, amit olyannyira akartál… beszélek, hát akkor hallgasd. – sőt ekkor már nem csak a kis cafatokat dobtam kettőnk közé, hanem az összes lapot és hagytam, hogy mappástól, mindenestől terüljenek szét a földön. – gyűlölöm… gyűlölöm, hogy ezt tették velem… megaláztak és tudod mi a legrosszabb, hogy fáj… kicseszettül fáj. De a legjobban mégis tudod mi zavar a legjobban? Az hogy neked is látnod kellett ezt a képet… emiatt pedig mérhetetlenül mocskosnak érzem magam, egyszerűen undorodok magamtól… - az egy érdekes dolog hogy azt nem vettem észre, hogy kisebb monológom közepette a könnyeim lassú folyásban elindultak az arcomon, de azt se hogy emellé még kezeim remegése is társult… no, az szép volt. Kezeimet mellkasom elé emeltem, s ahogy elszörnyedve néztem magamra ekkor vettem észre azt a remegést, ami egyre jobban csak fokozódott.

Az egyetlen egy megfelelő hely számomra jelen pillanatban csakis a fürdő lehetett így ösztönösen indultam meg az ajtója fel, amit ha kellett, ha nem elég erőszakosan nyitottam fel s úgy viharzottam rajta át mintha megannyi energia lenne bennem, ami viszont érdekes, hogy ez közel sem volt így… semmisnek éreztem magam. Totál semminek.

Nem foglalkoztam vele hogy nyitva az ajtó, nem érdekelt egy kicsit sem… megnyitva a csapot arccal a zuhanyrózsa felé nézve léptem be a zuhanykabinba azzal sem törődve, hogy minden ruhám rajtam volt, azzal sem törődve, hogy így a vetkőzés még nehezebb lesz… muszáj, volt lefertőtlenítem magam, nem bírtam már a saját bőrömben meglenni.

Azt vártam a víztől, hogy majd ahogy megérinti, bőrömet lemossa arról azt a sok piszkot, de minden, ami tett az csak ennyi volt: eláztatott. Idegesen kezdtem szedni lefele magamról a pulcsit, nehezebb volt tőle megszabadulnom, mint gondoltam… kezemet a falba is vertem véletlenül s a reccsenésből következtethettem a gipszemet is elintéztem. Remegő kezekkel, foltos tekintettel szabadultam meg tőle majd nem bírtam tovább… úgy ruhástól-mindenestől álltam meg egyhelyben a zuhany alatt, s ordítottam el magamat hátha valaki meghallja a segélyhívásomat. Fejemben az ordítás úgy hangozott mintha csak egy oroszlán nyitotta volna ki hatalmas száját, viszont a valóság ezzel nem egyezett… elcsuklott a hangom, s fájdalmas hörgéssel a fejemet a csempének támasztottam, s lassan emeltem azok felé a kezemet is. Feladtam. Úgy éreztem néhány pillanatra, hogy végem van… de úgy ténylegesen. Legyengült a testem, elvesztettem a kontrollt.

- Nem kell félned… - nem tudom mire értette ezt, de igenis meglepődtem, amikor megszólalt mögöttem, s ahogy éreztem, hogy Ő is belép hozzám, a zuhanytálcába. - … mindannyian kicsit elcseszettek vagyunk… - nevetett fel halkan s száraz érintését éreztem vizes bőrömön, ahogy megfogta kezemet felül s lassan leeresztette testem mellé majd óvatosan maga felé fordított.

- Vizes leszel. – jegyeztem meg teljesen egyszerűen.

- Előbb is szólhattál volna… - forgatta a szemét, amivel nem tudom, hogy hogyan de sikerült elérnie azt, hogy ha apró mosolyra is, de mosolyra húzódott a szám.

- Mit keresel itt? – könnyedén magasodott felém hisz volt köztünk némi magasságkülönbség, s azért is tudtam olyan könnyedén a magasba nézni, hogy láthassam zöld szemeit. – ezek után semmiképpen sem szabadna itt lenned… - hajtottam le a fejemet s hagytam, hogy gerincem vonala felvegye a csempe vonalát, kemény volt, hideg volt… de biztos volt.

- Ezek után kellene csak ugyan itt lennem… - jegyezte meg s ujjával óvatosan megsimítva arcom vonalát-államat fogva maga felé emelte azt.

- Hmmmm? – nem értettem Őt.

- Nem vagyok benne biztos, hogy tudod, de amikor felkeltél nemrég akkor egy szót emlegettél még félálomban… - mondta s oly őszinte, ártatlan, védelmező tekintettel figyelte arcomat, ahogy még soha senki más.

- Mit? – szerintem csak tátogtam ezt a szót, nem volt annyi erőm hogy beszéljek.

- Falak… - mondta Ő, s valahogy arca egyre közelebb került az enyémhez, s nem tudom, hogy Ő akarta-e ezt így vagy csak én voltam az, de mintha egy mágnes két ellentétes darabja lettünk volna, akik egymáshoz vonzzák egymást.

- Falak… - suttogtam ezt a szót, s közel nem érdekelt már az, hogy a zuhanyban voltunk, az se hogy letört a törött kezemről a gipsz semmi sem érdekelt már, valami más behálózta az agyamat… vagy éppen valaki más. Ezt éreztem, tisztán éreztem.

- Falak… amik végre leomoltak… - szinte ajkamra tette ezeket a szavakat, s ekkor vesztettem el véglegesen azt, amit valójában már egy jó ideje nem birtoklok. Az eszemet.

Lehunytam a szememet, hagytam, hogy a víz még jobban eláztasson s átengedtem magamat az érzésnek. Éreztem Őt, de tényleg. Vizes ruhája az enyémnek tapadt, ujjai az enyémeket keresték, de ahelyett hogy megtalálták volna őket inkább csípőmbe markoltak és rántottak közelebb övéhez.

S a következő pillanatban történt az, ami a nap lehetetlenségét abszolút megkoronázta… Nem emlékszem, hogy ki kezdeményezett nem emlékszem, hogy én mozdultam először, vagy Ő, de tudtam… az ajkaink ott azon a helyen egymásra találtak, s úgy jártak táncot mintha ez lett volna a legszebb előadásuk a világkerekség egészén. Az hogy nem kaptam levegőt már nem számított, az hogy törött ujjamban a fájdalom úgy áramlott szét, hogy sírni tudtam volna nem számított, volt egy érzés, ami felülkerekedett az egészen. Ez az érzés volt Ő. Harry Styles.

- Le… - nyögtem halkan talán túlontúl is kéjesen, majd szinte mintha repültem volna úgy sikerült derekába kapaszkodnom lábaim által.

Egy új ízt éreztem az ajkamon, egy eddig számomra ismeretlen ízt de meglepően kellemeset. S ahogy lassan bátortalanul kinyitottam a szemeimet, Allie álombeli kijelentése hangzott a fülemben:

Nemsokára rájössz, hogy hogy láss más szemén keresztül is, hogy hogy engedj be másokat is a fejedbe s mikor ez megtörténik, akkor visszanyered az igazi látásodat… másként fogod látni a világot, hidd el. Egy teljesen más színt vesz fel majd a környezeted…

- Igaza volt… teljesen igaza volt… - suttogtam halkan…