XVIII. rész - Don't let me go

Sziasztok! Mire is jó egy iskolamentes nap mintsem az írásra? Én így gondoltam, s hát a matek beadandó megírása helyett (még el sem kezdtem, pedig kell holnapra) inkább írtam nektek s tudjátok mit? A 100. részemet. *5secondsdanceparty*. 100. rész úgy ha a három blogom részeit összeszámoljuk. Kicsit elszámoltam magam, s valójában azt hittem, hogy a következő lesz a 100. de sebaj… úgy alakítottam viszont a dolgokat hogy ez a rész, s a következő egybevéve kiérdemeljék „A” részek jelzést a blog történetében ugyanis amit itt elkezdek higgyétek el majd a következőben folytatom. No de többet nem is mondok el, jó olvasást. Gondoljátok azt, hogy a „100.rész” part I-t olvassátok majd, amihez pár napon belül a part II is csatlakozik. Puszi Dorka ;)

Don’t let me go

Don't let me, Don't let me go. 
Cause i'm tired of feeling alone 

Don't let me, Don't let me, Don't let me go. 
Cause i'm tired of sleeping alone.

- Shhhh… - susogott nekem, ahogy leültetett, feltételezéseim szerint az ágyára majd azt vettem észre, hogy keresni kezd valamit.

- Mi az? – azt hiszem, nem nyernék egy csendkirályt sem, meglehet nem az én számomra kitalált játék.

- Shhhh… - mondta ismét és ujjainak érintését éreztem majdnem az ajkaimon, mármint tényleg csak majdnem ugyanis éppen azok előtt, mintha pontosan kimért precíz távolsággal tartotta volna meg ujjait. Bőréből pedig sugárzott felém a meleg, egy vibrálás mely bizsergetni kezdte az arcomat, s meglehet ebben az is közrejátszott, hogy éreztem leheletét mely arcomat körbefonta, ahogy ahhoz gyöngéden hozzácsapódott.

Ezúttal már szót fogadtam, jó kislány voltam, meglehet mást nem is tehettem volna, nem tudtam volna mást tenni, maradjunk ennyiben. A helyzet érdekessége viszont, ami igen elmosolyogtató, hogy még így is, a kendő alatt is becsuktam a szememet, mert valahogy ezt követelte a szituáció. Valójában nem is a szituáció volt itt a bűnös, hanem a testem maga, ugyanis önrendelkező kezdett lenni, aminek köszönhetően egy ideje én ténylegesen csak egy lélek vagyok benne, aminek nincs hatalma a fizika felett így hát hagyja magát irányítani. Na de vajon miért ilyen könnyen? Túl könnyen.

Pici mozdulatok következtek, hajamat óvatosan fülem mögé igazította, majd a következő pillanatban valamivel betakarta a fülemet, valami naggyal és kényelmessel. S a következő pillanatban már halk zene is felcsendült benne, éppen olyan hangerővel, hogyha még megszólalok és ő válaszol majd az én szavamra, akkor hallani fogom Őt.

Lassan és óvatosan emeltem a kezemet a fülemhez és simítottam meg a fejhallgatót, melyet, mint legtökéletesebb kiegészítőt helyezett rám. Nem számítottam erre, de ami biztos várakozásaimat mindenképpen felülmúlta.

- Ez… - s őszinte mosolyra húztam a számat, s a műanyagot a fülemnél úgy simítottam meg mintha a legkedvesebb barátom lenne, amit oly rég nem láttam. Valami egyszerű zongorajáték ment benne, mely oly hangulatot húzott maga után, amibe akarva akaratlanul is beleestem. Nyugodtság és béke.

- Barátságos? – próbálkozott még előző kis beszélgetésünkre visszatérni.

- Gyönyörű. – válaszoltam egyszerűen és elképzeltem, ahogy a zene tényleg elrepít valahova, egy messzi-messzi tájra.

Akkor ott úgy éreztem, hogy amikor a zongorázó személy le-leüt, egy-egy különleges billentyűpárost az mintha engem megragadna s kottástól, dallamostól úgy mindenestől a felhők könnyedstégével felruházva lebegtet a levegőben. Súlytalannak éreztem magam.

- Mit érzel? – kérdezte halkan s nem tudtam hirtelen, hogy is írjam le neki az érzéseket melyek elárasztották testemet. Pár pillanat kellett ahhoz, s azt éreztem sérthetetlen vagyok, mert a zene körém fonta védő karjait s nem enged át semmi rosszat.

- Repülök. – szépen lassan ejtettem ki a szót, mintha így jelentését mélyíthetném, majd lassan felhúztam törökülésbe a lábamat s kicsit hátradőlve hagytam, hogy a zene ténylegesen átvegye felettem a hatalmat. Ennek a felsőbbrendű erőnek tényleg engedtem, hogy azt tegyem velem, amit akar, váltson ki belőlem azt, amit akar… s miért tettem így? Egyszerű. Mert tudtam, hogy az soha nem bánt meg.

- Egy barátom zongorázik éppen. – jegyezte meg. – Ezeket a darabokat ő írta. – csöpögtette lassan az információkat.

- Hihetetlen. – ennek a szónak bármelyik szinonimáját mondtam is volna, talán az sem fedte volna le teljes egészében azt, amit úgy igazán mondani akartam volna. – te is játszol? – tettem a fülemre a kezemet, mutatva, a zongorára gondolok.

- Próbálkozok… - nem mondanám kifejezetten hogy oly nagyon meggyőző volt válasza.

- Majd hallhatlak egyszer? – ez olyan egyértelmű kérdésnek tűnt, olyan igazán ártatlannak. Mondjuk, hogy miért kérdeztem rá a jövőre, éppen ott ahova amúgy be vagyunk zárva megmagyarázhatatlan. A kérdés valós kimenetele, vagyis inkább a válasznak több mint érdekes.

- Szeretnél? – őszinte meglepődöttség volt a hangjában.

- Igen. – s az én válaszom is hasonló ízzel volt megfűszerezve.

- Persze… - bólintott rá. - mutatók még dalokat… mit szólsz? – dobta fel az ötletet majd hallottam, ahogy ujjai az ipodján suhannak le s fel.

- Okés… bízok benned. – s nem gondoltam volna, hogy ezt kimondani ily könnyű lesz, de ráadásul ily érdekes is. Meglehet a zene, mint téma hozta magával ezt az érzést melynek köszönhetően, ahogy kimondtam ezt a pár picinyke szót különleges szájízem lett. Olyan őszinte felüdülés íz.

- Köszönöm. – reagált rá és egészen biztos, hogy arca elsősorban meglepődöttséget mutatott, majd másodsorban meg a kis nevetőráncai is megjelentek bőrén. Tuti biztos, hogy elmosolyodott.

- Daughtry – Home. – csúszott ki a számon abban pillanatban, amikor elhangzott az első dallam a dalból.

- Ismered? – valójában nem tudtam eldönteni, hogy ez inkább kérdés volt-e vagy csak egy szimpla megállapítás.

- Szeretem. – rántottam vállat.

- Powerless – Linkin Park. – elindult egy másik szám és automatikusan mondtam ennek is a címét s valami folytán megijedtem, hogy nekem ezt ugyan nem kellett volna megtennem így hirtelen szám elé kaptam a kezemet s amennyire arcomat láthatta próbáltam bűnbánó arcot vágni.

- Shhhh… - nevette el magát kedvesen. – ez így érdekes lesz. – kommentálta majd hagyta, hogy menjen az előbb említett szám a fülemben mikor én előrenyújtva a kezemet kicsit tapogatózva az övét akartam elérni, vagyis inkább azt, ami az övében volt. Az iPodját akartam.

- Szabad? – kaptam el végül szerencsésen azt, amit akartam.

- Tudod, hogy nem veheted le a kendőt. – jegyezte meg némi fölényes jókedvvel. S az érdekes hogy most eszembe nem jutott ez az alternatíva, úgy egy jó ideje meg sem fordult a kobakomban.

- Nem is akartam. – rántottam vállat és mindezt tényleg, teljes igazsággal tettem. – a szerencsére bízom magam. – s elvéve a kis készüléket megsimítottam annak felületét. Mivel az enyém is ilyen volt ismertem már annyira hogy ténylegesen, csukott szemmel is el tudom irányítani, most legalább ezt a csodálatos szupererőmet a gyakorlatban is bevethetem, itt is van a nagy lehetőségem. – csak nyugtass meg… - toltam le a fülemről egy kicsit a nagy bumszli fülest.

- Igen?

-… nem fogok szívrohamot kapni, ugye? – próbáltam teljesen komoly ábrázatot vágni, de kétlem, hogy ez olyan könnyen ment, mint ahogy én azt elterveztem.

- Ugyan… - kezdett el cukkolni. – Nem kell félned… a Rebeca Black Best Of is rajta van… többszörisítve. – simította meg a vállamat, mire halálfélelem közeli arcot vágtam, majd a következő pillanatban a visszafojtott érzelemhad kitört belőlem. A képébe röhögtem.

- Hahaha. – öltöttem ki rá a nyelvemet, s letöröltem homlokomról az ott ugyan még éppen meg nem jelenő izzadságcseppeket.

- Komolyan mondtam. – s hangja tényleg az volt.

- Mi? – állt meg bennem az ütő és majdhogynem levettem magamról a fülest s az Ipodot is majdnem eldobtam hisz úgy éreztem maga a Rebeca Black név, s már csupán annak kiejtése, is mint egy betegség kezdte megfertőzni a fülemet.

- Rögtön a Paris Hilton válogatás után jön. – nevette el magát s tudtam, csak egyszerűen behúzott a csőbe mire én meglengetve a kezemet karjába akartam bokszolni csakhogy kissé elvétettem s gipszes kezemet konkrétan ő maga fogta fel kezével.

- Ez gonosz volt. – kicsit játszott megsértődéssel jegyeztem meg neki.

- Annyira nem. – mondta s letette óvatosan kezemet az ölembe.

- De.

- Nem.

- Tényleg nem. – adtam neki igazat kínos mosollyal. – Na… most már viszont elég a játékból… - kezdtem úgy beszélni mintha egy házsártos tanár néni lennék. -… enyém az irányítás, nézzük csak. – s az ipod kijelzőjét felé fordítottam szemmagasságban, míg ujjamat meg a váltás gombra tettem és vártam, hogy véletlenszerű mit fogok majd hallgatni.

Az előző szám elhallgatott a fülemben, majd kezdődött is rögtön utána a másik kis szünettel. Halk zongoraszó csendült fel a dal elején, nem ismertem fel első körben s talán meglehet a későbbiekben sem lesz rá majd lehetőségem ugyanis mielőtt belekezdett volna bárki is az énekbe Harry nemes egyszerűséggel kicsapva a kezemből a zenelejátszót megállította a dalt.

- Ez meg? – kérdeztem meglepődve. – Mi történt?

- Semmi. – hát mondhatni nem éppen győzött meg ezzel.

- Harry… mi történt? – nyakamba húztam le a fülest s még egyszer feltettem neki a kérdést melyre oly nagyon vártam volna a választ, tekintve azt, hogy nem értettem, hogy mi is játszódott le az előbb itt.

- Semmi. – ugyanaz a hang, ugyanaz a stílus, mint amikor egy órácskája visszahúzott ide a szobába. A megfejthetetlen „semmi”, a ki nem mondott szavak hada.

- Harry. – nyomta meg a nevét, ahogy kimondtam s próbáltam minél jobban hatni rá, akartam, hogy válaszoljon. Kezdett frusztrálni a helyzet, nem kifejezett idegességet éreztem, de valami rossz érzés fogott el a mostani sok jó mellett.

- Khara… hagyd, mindegy. – teljesen megváltozott a hangja, s éreztem, ahogy előlem feláll az ágyról leejtve az ipodot az ágyra.

- Hát okés… - azt hiszem ennek a kis délelőttnek itt lett vége, s valamiféle fura módon egy kicsit talán már idegesen (ez az érzés márpedig honnan jött?) pattantam le az ágyról, s próbáltam a sötétben eligazolódva eljutni az ajtóig. A kendő leszedése eszembe sem jutott, komolyan mintha már hozzám nőtt volna. -… te tudod Harry. – tettem hozzá és felettébb ügyesen indítottam meg a lépteimet az ajtó felé, vagyis csak reméltem, hogy arra indultam.

Tettem egy lépést, majd kettőt s éreztem, hogy ez a tevékenység nem megy olyan könnyen, mintha a semmiből jött feszültség átszőtte volna a levegőt s megakadályozta volna a bármiféle mozgást.

- Igen… én tudom. – jött a válasz előző mondatomra, majd amikor éppen szabad kezemet nyújtottam volna ki amiatt, hogy kitapogassam a falat, s jobban reménykedve a kilincset valójában, akkor az ugyan el nem ért egyikhez sem ugyanis hatalmas ujjak fontak karperecet köré megállítva így mindenben.

- Elengedsz? – nyeltem egy nagyot, s ahelyett hogy azt tette volna, amit amúgy kértem egy határozott mozdulattal hátrébb rántott s így hátammal elég erősen mellkasának ütköztem mely ekkor sziklaszilárdan fogott fel engem, meglehet levegőt sem vett.

- Nem. – mondta s alig lépve párat, míg hátulról őt éreztem magamon addig elől gyengéden a fal vette fel formámat. Fejemet oldalra fordítva hagytam, hogy arcom a falnak simuljon, majd éreztem, ahogy jobb tenyere lassan hasamra pihen s úgy tart kis távolságot köztem és a fal között. Mi történik itt?

- Harry? – hangom igen biztos elhalt, ahogy elhagyta a számat. Most már nemhogy nem láttam, de érezni sem éreztem.

- Bocsánat… - suttogta a fülembe és éreztem, hogy ezt kimondania neki is nehezére esett.

- Minden rendben… - próbáltam természetesen viselkedni, majd mikor ez a szó, hogy „természetes” átfutott az agyamon saját magamat röhögtem képbe a gondolataimban. Ez itt? Természetes?

- Nincs minden rendben… - nyelt egy nagyot. -… tapló voltam. – mondta s éreztem, ahogy homlokát óvatosan vállamra hajtja, mintha küszködne magával s így éppen erőt merítene vagy nem is tudom.

- Nem. – egyszavas válaszokra korlátozódott beszélő tehetségem majd éreztem, ahogy fogam lassacskán ajkamba mélyed, nem én akartam, de éreztem a lágy harapás különlegességét.

- De… - mély levegőt vett. -… ugye nem haragszol? – hangja mintha kissé rimánkodó lett volna, benne a reménnyel miszerint pozitív lesz a válaszom.

- Nem. – nyeltem egyet majd a következő pillanatban azt vettem észre, hogy ujjaimat az Ő kezére simítom éppen ott ahol Ő pedig a hasamra tette tenyerét, rászorítottam óvatosan ujjaira. – tényleg nem. – ismételtem.

Nesze neked Dalí, meg minden más szürrealista vagy legalább olyan furának tartott stílus ezt a helyzetet ki mivel magyarázná? Absztrakt? Meglehet. Abszurd? Mindenképpen.

Az agyam konkrétan olyan erővel próbált valamiféle választ találni, hogy túlpörgését majdhogynem füstölgéssel jelezte is, viszont választ azt nem talált. A hely, ami okozná ezt? Lehet, ha bedugnak egy diliházba – ami állításuk szerint nem is az – akkor meglehet, hogy tényleg bedilizel? Mármint jelen pillanatban tényleg úgy éreztem magam. Nem értettem a körülöttem történő dolgokat és ez kezdett idegesíteni. Nem értettem a saját reakciómat arra a jelenségre, hogy Harry Styles. Mármint miért reagálnék én furán, és ennyire megmagyarázhatatlanul Rá? Miért? Na és a legjobb kérdés: miért érzem viszont azt, hogy ez az abszurd helyzet is természetellenesen természetes? Nem kapálózok, nem ütlegelek, nem rohanok el rögtön, szimplán „engedem” hogy a falnak kényszerítsen, s azt tegye velem, amit szeretne. Nem lepődök meg a dolgokon. Ez mi? Mi? Miért nem?

-… ezt a dalt még senki sem hallotta. – mondta s tartása lassan engedett, másik karját éreztem a falnak támasztotta közben. -… senki. Ez az én dalom. – vallotta be.

- Semmi baj, nem történt semmi. – mintha automatikusan nyugtatni szerettem volna őt, mintha nem akartam volna, hogy rosszul érezze magát legalábbis kimondott mondataim erre engedtek következtetni.

- Szeretném, ha Te hallanád. – s leengedte a kezét mintha éppen valamiféle készülékért nyúlt volna. – Tényleg szeretném Khara. – kissé mintha megremegett volna a hangja is, de lehet csak a fülemben dübörgő véráramlat vezetett ilyen módon félre.

- Okés… - s ahogy ezt kimondtam az ismerős dallam újra elindult, s ekkor már a zenét mindketten hallottuk.

Ismételten nem tudom mire számítottam, de ismételten elmondhatom azt, hogy nem erre. Sokszor mondjuk azt, hogy a dalok a szívünkig hatolnak, na, ez olyan volt, ami egészen a csontomig hatolt. Meghallva a hangját, kirázott a hideg, majd a hideg helyét a szimpla megdöbbentség vette át, ami hozott magával egy apró talán észrevehetetlen reszketést.

Don’t let me go. Ez volt a szám címe. Szinte lélegzetvisszafojtva hallgattuk végig, mellkasa mely már kevésbé szorosan fűződött hátamhoz alig-alig emelkedett meg, de én is, ha lehetett a levegővételemet igen csekély néhány alkalomra korlátoztam. 

Ahogy énekelt, ahogy a szavai eljutottak a fülemhez szinte belém ivódtak azok. Egy elveszett léleké volt a dal, aki megfáradt a magányban… tényleg így érezte volna magát? A nagy Harry Styles egyedül érezte volna magát? Lehetetlen. Abszolút, de lehetetlen. Szimpla hülyeség… mégis ahogy a dal csak pörgött és pörgött te egyre jobban hittél neki, s érezted belül, hogy nem hazudik… miért is tenné?

A számnak vége lett s néhány percnyi igazán valódi csend ütötte fel fejét kettőnk között. Levegőt már biztosra nem vettünk, de tüdőnk helyett szívünk annál inkább belelendült. Konkrétan a két nagy izomköteg egy ritmusra zavarodott meg mellkasunkban, mintha érezték volna egymást s valójában… érezték is.

Talán meg akartam szólalni, talán ő is akart volna éppen mondani valamit, csakhogy a semmiből, hirtelen az ajtón kopogást hallottunk. Az eddigi szívbajos belső vágta után ez konkrétan bennem tényleg megállította az ütőt. Meglehet ő is kapott egy enyhe lefolyású szívrohamot.

- Igen? – köszörülte meg hangját s szinte már teljesen elengedett, s ekkor kellett volna észrevennem, hogy az egyetlen egy dolog, ami miatt még oly közel volt hozzám az én magam vagyok… továbbra is fogtam a kezét a hasamon. Abban a pillanatban, amikor ezt észrevettem zavartan ejtettem le ujjaimat róla.

- Harry… látogatóid vannak. – felelte a nővér.

- Az ajtó nyitva… - mondta s abban a pillanatban mikor az ajtót hallottam nyílni én könnyűszerrel csusszantam már el előle, a falnak támaszkodva háttal biztonságosan tettem ezt.

- Gemma. – hanga meglepődött volt viszont már a boldogság is megjelent benne. Én továbbra sem láttam, hogy ki az, aki megjelent viszont reakciójából ítélve igen kedves ember lehet számára az ki érkezett.

- Harry… - köszöntötte a lány is, s a ruhák susogásából ítélve megölelték egymást. Én meg csak álltam ott, s saját sötétségemben próbáltam feldolgozni a dolgokat, egyelőre még igen más világban voltam.

- Ő pedig… - azt hiszem a lány rám mutathatott, biztos kissé meglepődött, amikor a meglátogatottjánál egy furán bekötött szemű lányt talál, aki eddig a pillanatig némaságot fogadott.

- Én megyek. – lábamat lépésre igazítottam mire az kissé megcsuklott alattam, az a fal túlságosan is sokat segített nekem úgy látszik a két lábon maradásban.

Mielőtt elestem volna alkaromon érintését éreztem. A szívem ekkor akkorát szúrt, hogy azt hittem hirtelenjében meg is fog ott állni.

- Segítek… - a nővérke lépett mellém és fogta meg a könyökömet, majd kezdett kivezetni.

- Köszönöm… - motyogtam neki, és mondjuk azért megkérdeztem volna tőle szívesen, hogy mit gondol arról, hogy éppen vakvezetőt játszik amúgy egy igenis látó embernél. Megszokott-e nála ez? Kétlem.

- Ő Harry nővére… - nem is tettem fel erre vonatkozó kérdést, konkrétan meg sem szólaltam mégis úgy éreztem, hogy nekem válaszol.

- Aham… - s ekkor a szobám ajtaja nyílhatott előttem. Bevezetett a szobába, s engedte, hogy leüljek az ágyam szélére.

- Megleszel? – érdeklődött.

- Muszáj… - rántottam vállat s a szemkötőmhöz nyúltam, de közel sem olyan célból hogy egyszerűen lerántsam magamról. Végigsimítva az anyagon konkrétan olyan érzés fogott el mintha hozzám nőtt volna, ha akartam volna sem tudtam volna lerántani. Nem ment.

Nem emlékeztem arra, hogy lehajtottam volna a fejemet alvás céljából, mégis mikor hangokat kezdtem hallani egészen biztos voltam abban, hogy álmomból riasztottak azok fel. Nem szólaltam meg, vártam, hogy bárki is legyen, az majd ő megszólal.

- Vacsoraidő. – Allie hangja volt az, aki köszöntött.

- Azt hiszem, ezt most kihagyom. – ültem fel vakon, s fejemet hátra dűtve pihentem tovább. Való igaz viszont hogy közel sem pihentem, mondhatni inkább, hogy gondolataimat erőteljesen túráztattam s hogy mi célból? Már magam sem tudom.

- Mire jó ez az egész? – bukott ki belőlem és hirtelenjében elkapott egy olyan érzés mely szerint a következő pillanatban mindjárt elkezdek röhögni, vagy csak szimplán elkezdek sírni. Tuti normális dolog.

- Ezt érezned kell. – ült le elém ő is.

- Éreznem? – kérdeztem vissza szinte felháborodva. – nem akarom ezt az idióta játékot játszani Allie… - ráztam a fejemet.

- Ez nem játék. – válaszolta. – Ez annál sokkal több. – mondta s puha, nőies érintését éreztem halántékomon, amikor is kezdte leoldani szememről a kötést.

- Mit csinálsz? – fura volt, hogy én, aki eddig teljes mértékben ellene voltam az egésznek lepődtem, meg hogy éppen leszedi rólam a szemfedőt.

- Majd meglátod. – mondta s mikor lehúzta a szememről az egészet, s én pislogtam egyet-kettőt a sötétség, az ismeretlen homály továbbra is ott volt előttem. Nem tűnt sehova.

- Ez meg mi? – ijedtem meg s megdörzsöltem a szememet, de továbbra sem láttam csakis a nagy fekete foltot.

- Ne ijedj meg. – tette kezét a kézfejemre.

- Mi az, hogy ne ijedjek meg? Nem látok. Semmit. – éreztem, ahogy a pumpa kezd felfele menni bennem, ereimben a vér olyan szinten kezdett el száguldozni, hogy szimpla véletlen hogy nem pukkadtak ki ott bennem.

- Nem kell félned. – tartotta lent lábaimon a kezemet.

- Micsoda? – na, igen, elég hisztérikussá sikerült a reakcióm, de kétlem, hogy ez csoda lenne.

- Nem kell félned, se megijedned, mert hidd el Khara jó úton jársz… nagyon jó úton. Nemsokára rájössz, hogy hogy láss más szemén keresztül is, hogy hogy engedj be másokat is a fejedbe s mikor ez megtörténik, akkor visszanyered az igazi látásodat… másként fogod látni a világot, hidd el. Egy teljesen más színt vesz fel majd a környezeted…

- Mikor?

- Amikor engeded, hogy a falak lehulljanak…

Iszonyatos légszomjjal ébredtem, úgy éreztem mikor kipattantak a szemeim, hogy nincs, az a levegőmennyiség melyet be nem tudnék szívni a tüdőmbe. Kezemet automatikusan tettem a szememre s felfedeztem, hogy ugyan az a kendő még mindig ott van. Csak egy álom volt, egy rossz álom.

- Igyál egy keveset… - meglepett, hogy bárki is hozzám szólt hisz tudtommal egyedül voltam a szobában. -… nézd csak. – s ujjaim közé helyezett óvatosan egy üvegpoharat teli vízzel majd kis segítséggel, de sikerült innom is abból néhány kortyot.

- Harry mit keresel itt? – első mondatom volt ez.

- Beszélnünk kell… - kezdett bele elég bátortalanul, mire én fogtam és azzal ellenkező irányba amerre Ő volt, letettem lábaimat a földre.

- Most nem… - ráztam a fejemet s igen ügyesen sikerült felállnom két lábra, majd megtartani utána egyensúlyomat is.

- Khara. – szólított nevemen.

- Harry. – ismételtem el én is a nevét hasonló stílusban.

- Csak egy picit… kérlek. – mondtam és úgy gondoltam, hogy amilyen ügyesen sikerült felállnom majd olyan ügyesen sikerül elindulnom is. Aham persze… itt elég nagyot tévedtem. Olyan szinte sikerült összeakasztanom lábamat, hogy az éjjeliszekrényről, ahogy éreztem mindent sikerült magammal rántanom, ahogy nyílegyenesen landoltam a földön.

- Áúúú… - bosszankodtam, de legalább az oldalamban érzett gyenge fájdalom ügyesen összpontosította magára minden figyelmemet.

- Megvagy? – szerintem egy pillanatba sem tellett, de már mellettem volt, ott lent velem a földön.

- Aham. – bólintottam és dörzsöltem az oldalamat, amin így a fájdalom enyhülni is kezdett.

- Segítek… - ajánlotta fel gondolom, hogy felállít, de visszautasítottam.

- Jó most ez itt… - mondtam és vakon kezdtem el minden cuccomért nyúlkálni, sötétben összeszedni a földön olyan dolgokat, amikről azt sem tudod, hogy mik igen érdekes. Valamilyen érzékem biztosan fejlődik majd ezzel is.

- Segítek… - ismételte el, de ezúttal már másra értve. Némán dűltem a szekrénynek ekkor, majd hagytam, hogy ő összeszedje az általam okozott romokat.

Ipodomat az ölembe helyezte, egy üres poharamat a szekrényre visszatette (hallottam koppanását) s a félig kibontódott albumjaimat is visszazárta a helyükre, hallottam a tok kattanását ekkor. Viszont ami ismeretlen hang volt mind között az papírok össze-összedörzsölődése. Mint mondtam biztos vagyok benne, hogy nem emlékszek minden egyes ott hagyott dologra, viszont abban biztos voltam, hogy papírköteget nem hagytam ott. Egészen biztos voltam benne, nyakamat tettem volna rá.

- Khara… - hangja furán megcsuklott, megállt mozdulatában.

Megijedtem, nem tudom mi okozta ezt, de tényleg megijedtem. Túlságosan is fura volt a hangja, ahogy kiejtette a nevemet.

Észre sem vettem, hogy kezeim már a kendőn vannak, s azt könnyedén leoldva meglátom én is azt, amit Ő lát.

Egy teljes mappányi adag a Nora által készített képekből, belőlem igen sokat mutatva, s igen keveset takarva.

„Első lettem” – állt egy kis cetlin az üzenet melyet elolvasva nem igazán gondoltam úgy hogy fel tudom emelni majd a fejemet s a szemébe tudok majd nézni, főleg az után miután a mappából kiesett az az egyetlen egy kép, amit biztosan, hogy nem Nora készített… az a meztelen kép. A kép, ami ide juttatott.