XXI. rész - Sale el Sol

Sziasztok! Dorka vagyok, ha emlékeztek még rám… úgy hiszem jogosan lehettek mérgesek, dühösek vagy nem is tudom mik rám, de remélem, azért annyira nem utáltok, mint amennyire néha én utálom az ilyesmikért magamat. Az elmúlt igen hosszú időszak több mint érdekes volt… kezdésnek ott voltak az érettségik, majd a nyár eleje, a VOLT, a nem-vettek-fel-oda-ahova-akartam dolog, a SZIGET, és a mégis fogok azért suliba járni eset… kicsit kesze-kusza volt itt minden, de jelentem élek és azt is jelentem, hogy ITT VAGYOK. Valahogy szükségem is volt erre a „kis szünetre”, illetve azt is meg kell vallanom, hogy lusta is voltam egyes szabad pillanataimban írni, de most végre megembereltem magam és elkészültem a következő résszel… nagyon remélem, hogy meg tudtok bocsátani nekem, és hogy újra itt lesztek velem ;) Ígérem, nem tűnök el többet. Kharry-ék története folytatódik…

Jó olvasást, puszillak Titeket.

Sale el sol

Y un día después de la tormenta // És egy nappal a vihar után
Cuándo menos piensas sale el sol // Amikor legkevésbé gondolnád, felkel a nap
De tanto sumar pierdes la cuenta // Ennyi számolás után elveszted a fonalat
Porque uno y uno no siempre son dos // Mert egy meg egy nem mindig kettő
Cuándo menos piensas sale el sol // Amikor legkevésbé gondolnád, felkel a nap

- Nem kérsz valamit? – mutatott édesanyám a büfé kínálatára.

Én továbbra is csak néztem ki a fejemből, s az igazat megvallva megszólalni nem nagyon akartam. Csak ültem és nem tettem mást. Mikor visszaérkeztünk Vele a szobámba, s megtaláltuk a kis „fogadóbizottságomat” abban a pillanatban, ahogy megláttam őket fordultam ki a szobámból és indultam el előre. Az egyetlen egy ember, aki utánam jött az az volt, akitől mindezt a legkevésbé vártam volna. Az édesanyám. Az igazat megvallva nem szerettem volna, ha bárki is utánam jön, minimális egyedüllétért esdekeltem volna az isteneknek, de azt hiszem, hogy bármennyire is szeretném ezt, lehetetlen. Lehetetlen és pont.

- Nem… - ráztam a fejemet, majd a felém tolt süteményét utasítottam vissza egy laza mozdulattal.

- Szeretnél róla beszélni? – kérdezte mire éppen magába roskadó tekintetem hirtelen az arcára fókuszált. Konkrétan, mintha nyakon ütöttek volna.

A helyzet az, hogy testem abban a pillanatban jelentette be a telített állapotot, amikor őt és Allie-t megláttam a szobámban. És hogy mivel voltam telítve? Mindennel… konkrétan, mintha tényleg nyakamba öntöttek volna valamit. Talán hívhatnák, vagy talán nem is annyira talán, hívhatnánk ezt a „valamit” egy jó nagy adag „érzésnek”, mindenfajta extrával, amit épp eszű ember el tud képzelni. Az elmúlt jó pár óra – több mint 24 ez biztos – egyszerre tömörítve kezdett kavarogni bennem, majd robbant és robbant újra meg újra, ami közel sem mondható kellemes érzésnek. Úgy éreztem, mintha bogarak mászkálnának a fejemben, sőt nem is csak ott, de az egész testemben. Nem láttam semminek sem az elejét, no de a végét sem.

- Mégis miről? – kérdeztem vissza összeráncolt homlokkal.

- Amiért felhívtad Miss Lewis-t… - válaszolt, és mivel egy pillanatnál kicsivel több ideig figyeltem arcát más érzést is fel véltem fedezni, mint amit alapjáraton most ennél az eseménynél kimutathatott.

- Miért vagy itt? – intéztem hozzá nyíltan a kérdésemet, mert az is biztos, hogy van valami a háttérben… látszott rajta, hogy van még itt valami plusz is, ami idehozta, nem csak az egyetlen egy dolog, miszerint az egyetlen egy gyermeke megőrült és meg nem határozott állapotban felhívta a dili dokiját hajnalok hajnalán, miszerint szeretne innen kikerülni, s ezért bármit megtesz. Habár mindez olyas dolgok előtt történt, amik további magyarázatra szorulnának a fejemben… arra a reggeli raktáros jelenetre lehet, hogy nem is kellene magyarázatot keresni, nekik meg tudniuk sem kellene róla. Miért is?

- Miattad… - felelte, és őszinte érzések futottak végig az arcán, de mégis éreztem, hogy van valami, amit titkolt.

- Aham… - bólintottam úgy, hogy tudhatta nem hiszek neki.

Amúgy meg vajon mennyi mindent mondott el neki Allie? Ez sem volt teljesen tisztázott még… nem úgy van, hogy egy orvosnak teljes titoktartási fogadalma van a pácienséről, még ha a saját anyjáról is van szó?

- … Miss Lewis felhívott reggel, hogy lehet, jó ötlet lenne meglátogatnom téged, mert úgy érzi, hogy olyan fordulóponthoz értél el, ahol szükséged van az ismerős emberekre, akikben megbízhatsz. – beszélt és beszélt, de olyan idegennek tűnt… értem úgy, mintha tényleg nem az édesanyámmal beszélnék… megváltozott, valami megváltoztatta. Úgy beszélt velem, mintha a lánya lennék, mintha értené a család fogalmát, amit eddig nem igazán tett. Fura volt.

- Hogy micsoda? – szinte szarkasztikusan nevettem fel, még szinte viccesnek is tűnt az egész helyzet. Ki ez a nő és mit tett az anyámmal? – na, jó… most tényleg… - beszívva ajkaimat, végigsimítva az arcomat próbáltam helyretenni ábrázatomat, felvéve egy komolyabb arculatot. -… miért vagy itt? – néztem mélyen a szemébe. – az, hogy Miss Lewis… Allie… felhívott kétlem, hogy ezt érje el benned… más vagy… - mutattam végig az arcán. -… teljesen más. – ismételtem meg.

- Szeretném, hogy tudd, hogy itt vagyok, neked bármi is történjen veled… változáson megyünk át mindannyian és a helyzet ismeretlen lehet számodra. – nyújtotta felém kezét, és az enyémekre tette tenyerét, majd így simította meg jobb kezemet.

- Mindannyian? – kérdeztem vissza és automatikusan húztam el tőle a kezemet, miközben a székemet is hátrébb toltam.

- Levették a gipszedet? – kérdezte teljes mértékben ide nem illően. – Nem túl korai ez még?

- Levették? Mondhatni… - forgattam a szememet, majd felálltam és betoltam a székemet.

- Khara? Hova mész? Beszélni szeretnék veled… - mondta távolodó alakomnak.

- Mint látod én nem… - majd kilépve a büféből az udvar felé indultam el, s lépéseim egyre szaporábbak lettek mígnem, már éreztem, hogy futok egyre gyorsabban és gyorsabban, s mikor ezt már kiszabadulva a természetbe tettem arra a pontra jutottam el, hogy mindezt addig folytatom, amíg biztosan nem lesz körülöttem senki, s végül egyedül lehetek… most kifejezetten erre volt szükségem.

Soha életemben nem voltam sportos alkat, max a gépelés számíthat a legnagyobb sportteljesítményemnek (leszámítva a csodálatos biciklis teljesítményemet, amit a korábbi hetekben produkáltam még mielőtt ide bekerültem, s míg szabad lábon voltam, ezt jobb is, ha nem említem), de mégis ez jól esett… addig a pillanatig, persze amíg meg nem botolva egy kőben akkorát nem zakóztam, hogy testemmel valószínűleg az összes falevelet és ágat összegyűjtöttem.

A kezembe éles fájdalom nyilallt, de ahelyett, hogy könny csordult volna ki a szememből, s feltápászkodtam volna (ez valószínűleg még több fájdalmat hozott volna) egyszerűen csak hátamra fordultam és a kiterülve – szó szerint – az eget bámultam és nevettem. Jóleső kacagás tört elő belőlem, s ha néha az egész fulladozásnak is tűnt, mégis csak a kék mindenséget kémlelve hagytam, hogy testemet átrázva hagyja el ez a fura érzés a lelkemet.

Utat engedve így mindennek, nem törődve semmivel engedtem a természetnek… abban a pillanatban, feküdve a földön nem számított más csak én.

Lehunytam a szememet és mélyen szívtam a tüdőmbe a friss tavaszi levegőt, hűvös volt kissé, de nem annyira, hogy fázzak… mintha számított is volna valamit az, ha nem így lett volna.

Belegondolva a helyzetbe, több mint abszurd volt, s az, hogy nevettem rajta még jobban a furcsa történések színterére emelte ezt. Csakhogy a nevetés sem tart örökké, soha nem gondoltam volna, hogy a kacagás ilyen hirtelen és ilyen intenzíven fordulhat zokogásba… merthogy az egyik pillanatban ajkaim mosolyra húzódtak, a következében már könnyeim sós ízét itták magukba. A tüdőm összehúzódott és kegyetlen játékát játszva velem nem engedelmeskedett nekem… próbálkoztam a felüléssel, de csak annyira volt erőm, hogy oldalra forduljak, és úgy összekuporodva zokogjam ki magamat, ugyanis a könnyek csorgása nem akart abbamaradni, sőt sokkal intenzívebb lett. Volt egy pillanat mikor tényleg úgy gondoltam, hogy ott fogok meghalni, a lábamba még annyi erőt sem éreztem, hogy kinyújtsam, így magzatpózba gubózva vártam valamire, hogy mire nem tudom… talán magyarázatra. Magyarázatra minden olyan fel nem tett kérdésre, amik a fejemben kóvályognak, és amik az elmúlt napokat oly intenzívvé tették, mint amilyenek voltak… mert azok voltak.

Álmodtam furát, nagyon furát… Harry látta a képeimet… hallottam Harry dalát… Harry-vel összevesztem… Harry megcsókolt… Harry másodjára is megcsókolt… Khara pedig egyik alkalommal sem tiltakozott. Soha nem éreztem magam még ennyire nem-magamnak… ez a hely minden olyat kihozott belőlem, amit nem kellett volna… soha nem éreztem még távolabbinak azt, hogy kiengedjenek innen… pedig néhány órával ezelőtt még talán lehetségesnek is láttam volna a dolgot… most már… esélytelen a dolog.

- Ébredezik… - igen halkan hallottam a hangokat, de mégis bekúsztak a tudatomba. Szememet csak óvatosan nyitogattam, olyanok voltak a szemhéjaim, mintha ólommal kenték volna be őket, vagy legalább valami higanyfüggöny nehezedett volna rájuk.

- Szia… - köszönt az egyik hang tulajdonosa. Homályosan láttam, a hallásom sem volt még teljesen tiszta. Mintha behúztak volna, de úgy, hogy azzal órákra kiterítettek és most az eszméletemet próbálom visszaszerezni… igen lassan és igen sikertelenül.

- Kaphatnék egy kis vizet? – kimondani ezt is nehéz volt, szám oly száraz volt, hogy minden szó elhangzása szinte karcolta a torkomat.

- Persze… csak óvatosan… - egy másik hang tulajdonosa volt az, s mikor már teljesen kinyitottam a szemem, ajkamhoz téve egy üvegpoharat itatott meg. Allie volt az, s mellette egy nővér volt, aki a gyógyszeremet csekkolta, ami szabályos ütemre csöpögött az infúziómba. Mozgolódni kezdtem, de eredménytelenül, mert mindenféle erőm elhagyott és még felülni sem sikerült az ágyamból.

- Óvatosan… - tolt vissza Allie és közelebb hajolva épp hozzá tudott úgy az ágyamhoz nyúlni, hogy megemelje annak háttámláját.

- Hol vagyok? – kérdeztem, és ahogy látásom élesedett rájöhettem, hogy nem a szobámba vagyok. Ez a hely sokkal ridegebb volt annál.

- Az épület ügyeleti részén… - nem tudom, hogy mi volt a szemében, de aggodalom mindenképpen ott lapult a kavarodott érzések között. -… eszméletlenül találtak rád kint az ösvény mentén, emlékszel rá, hogy jutottál oda?

- Többnyire futva… - jegyeztem meg keserűen és gondolni sem akartam arra, ami korábban történt. Nem lehetne inkább csak simán kitörölni az agyamból?

- Hogy érzed magad? – kérdezte és miután megkapta az ápolótól a lapomat, elengedve őt leült az ágyam szélére. – kérlek, őszintén válaszolj.

- Egy atombomba robbant a fejemben… - a halántékomhoz érve még rendesen éreztem is a robbanás utórezgéseit.

- A fejedben? – mintha nem lett volna neki elég ez.

- A testemben… - és tényleg így volt csak igazán egész a válaszom. – mennyi ideig voltam kiütve?

- Este kilenc van… - nézett az órájára.

- Hmm… - egy pillanatra lehunytam a szememet és feldolgoztam a dolgokat, illetve próbáltam összeszedni annyira a gondolataimat, hogy beszélni tudjak ezzel a nővel. Valahogy az agyam egyértelműnek látta már azt a lépést, miszerint ebben a nőben tényleg meg kell bíznom, és tényleg beszélnem kell vele, vagy különben lesz még egy atomrobbanás bennem, de az végzetes lesz… és mindent elpusztít bennem… mármint mindent, ami megmaradt.

- Másnap este kilenc… - egészítette ki, mire csak úgy kipattant a szemem. -… átaludtál több mint egy napot Khara… erről nagy részben a gyógyszerek is tehetnek, de úgy hiszem ki is voltál merülve…

- A plusz 24óra ébren lét talán lehet, hogy közreműködött benne… nem? – kérdeztem kicsit félve.

- Meglehet… - rázta a fejét, de egy kicsit azért el is mosolyodott. - … Khara, mindazok után, ami történt elkerülhetetlen, hogy beszéljünk… - vázolta fel a helyzetet, de semmiféleképpen sem úgy, mintha a szememre hányná, látszott rajta viszont, hogy minden erejével segíteni akar.

- Tudom. – bólintottam és kínos mosolyra húztam ajkamat. -… de nem lehetne esetleg, hogy a szobámban? Kiráz a hideg ettől a helytől… - és tényleg kirázott.

- Ezt a koktélodat még viszont el kell fogyasztanod… - mutatott mosolyogva az infúzióra.

- Gondoltam… - forgattam a szememet, majd óvatosan megfogva az infúzió tartókáját letettem a földre a lábamat és próbáltam egyenesben tartani magamat.

- Nem sietünk sehova…

- Én biztosan nem… - mondta és elindulva minden lépésemet többször átgondolva tettem meg az előzőt követően. – nem kaptam újra gipszet… - néztem a kezemre, ami ugyan be volt kötve, de ezúttal már csak fáslival.

- Úgy hallottam nem igazán barátkoztál meg vele… - jegyezte meg kedvesen mellettem.

- Hahhh… - hördültem fel és inkább csak lábam elé figyelve mentem előre, minthogy sem azt figyeljem ki is van előttem, s ki nem.

- Visszakísérem Khara-t a szobájába… - mondta a nővéreknek Miss Lewis, akik bólintva ráhagyták ezt az ügyet nem avatkozva bele így. – itt jobbra… - hallottam az utasítást mögülem, majd le is fordultam, és ahogy megtettem a következő folyosó közepén összeakadt a tekintetem egy olyan emberével, aki éppen felém tartott, de ahogy meglátott szinte megtorpant járásában.

- Khara… - fáradt volt a hangja, igen kimerült.

- Harry… most ne… - hallottam mögülem Allie hangját, és én pedig úgy mentem el mellette, mintha nem is ismerném, mondjuk, nem ezt bizonyítja az, hogy vállammal sikerült egész ügyesen nekimennem fordítva így kicsit testtartásán.

- Hagyd… - én meg sem állva jöttem el onnan, s Allie sem hagyott magamra egy pillanatra sem.

- Hagyom… - suttogtam alig hallhatóan, habár Miss Lewis nem nekem célozta mondatát…

- Ugye ezt többször nem kell megismételnem? – mutogattam a kezemmel össze vissza, miközben a fotelben ülő Miss Lewis előtt járkáltam a szobában le, s felhúzva magam után az infúziótartómat.

Mindent kiadtam magamból, az első pillanattól kezdve az utolsóig. Eldöntöttem, hogy egy megtörtént eseményt sem fogok kihagyni az egészből, mert akkor nem lenne teljes az egész és akkor talán nem értene meg valamit, ami pedig ahhoz vezetne, hogy még esélytelenné válna a kiszabadulásom is.

Az alatt, míg kinti, majd benti élettörténetem extra, bővített kiadását tártam elé valamilyen szinten lenyugodott a lelkem, attól függetlenül, hogy néha majdnem intenzív röhögésbe, máskor pedig majdnem olyan idegbe robbantam bele, hogy ha akkor nekimentem volna a falnak jobban fájt volna a téglának, mint nekem. S mindez idő alatt rájöttem arra is, hogy egyetlen egy célom tényleg kijutni innen és megszabadulni minden korábbi nehézségtől, vagy bármiféle olyan tényezőtől, ami erre az időszakra emlékeztet… beleértve Őt is.

Tagadni nem fogom, hogy nem volt jó bármi is történt kettőnk között, de ennek saját érdekemben véget kell vetnem. Egyszer az életben önző leszek, tényleg önző.

- Nem… - rázta a fejét Allie mosolyogva.

- Köszönöm… - hálás voltam érte, majd könnyedén huppantam le az ágyamra, csak valahogy arra nem készültem fel, hogy ezzel a cselekedetemmel magamra fogom rántani az infúziótartómat is. -… élek még. – szólaltam meg mielőtt ő tette volna ezt.

- Még szerencse. - mosolyodott el. – Khara… - komolyodott el kissé, hirtelen megugrott bennem az ütő emiatt.

- Ne is gondolj rá… - törökülésbe rázva magamat, azon nyomban felé tartottam az ujjamat.

- Beszélned kell vele… - mondta.

- Nem… nem kell… - rázta a fejemet.

- Ha te nem teszed, akkor majd én… - mintha ez valami fenyegetés lett volna, és mintha ez engem nem érdekelt volna úgy egyáltalán semennyire, elszigetelődök ettől az ügytől, teljes mértékben.

- Az orvosa vagy… így elég valószínű, hogy ezt nem kerülheted el… - nevettem fel sajátos humorbombámon.

- Khara…

- Allie… azt hiszem elérted azt, amit szerettél volna… kiadtam magamból mindent, de tényleg mindent… - tártam ki a kezemet-… egy nyitott könyv vagyok a számodra, többet ne kérj tőlem… olyat ne kérj, amit nem tudok teljesíteni…

- Nem tudsz, és nem akarsz… a kettő között nagy különbség van… - húzta fel a szemöldökét.

- Nevezd, ahogy akarod… - rántottam meg a vállam.

- Az egésznek ezt a részét már csak egynek nevezhetem…

- Na és minek?

- Tini hisztinek… - majd a következő pillanatban egy párnát dobott nekem, mintha csak a legjobb barátnők lennénk, de ezzel legalább sikerült elérnie azt, hogy ezek után a fájdalmas órák után őszintén fel tudjak nevetni egy kicsit megszabadulva minden eszeveszett baromságtól a fejemben, a szabadság ízével így megédesítve a pillanatot.

A tükörképem közel sem volt olyan, mint amilyennek kellett volna lennie… nem egy általános szépet kerestem a tükörben, hanem csak önmagamat, de nem találtam sehol, bármennyire is kerestem, nem leltem. Ami maradt belőlem csak azt láttam… egy kissé megrokkant lányt, aki össze van zavarodva. Rögtön az után, hogy megelégeltem önmagam bámulását, határozottan kaptam a fésű után és a vizes hajtincseimmel harcolva léptem ki a fürdőből, miközben dúdolgattam is kissé… talán mégsem vagyok annyira elveszve.

- Segítsek? – hallottam egy hangot, mire konkrétan akkorát ugrottam, amit egy helyből magasugró is megirigyelt volna.

- Nora? – fordultam a hang irányába. – te meg mit keresel itt? – néztem feléje értetlenül.

- Üdv neked is. – integetett kocsijából, majd közelebb gurult felém és kitépte a kezemből a fésűt legalább olyan kedvesen, mint ahogy én simogattam a hajamat az előbb. – tedd le a segged elém… - utasított és hallatszott, hogy nemet nem fogad majd el, mint válasz, így könnyedén „összeesve” kerültem lábai elé.

- Khara… hallottam, hogy mi tört… - kezdett bele.

- Honnan? – meg akartam fordulni, de akkor max kitörtem volna a nyakamat és egy nagycsomó hajamtól is megszabadultam volna, ami igen nem lett volna kellemes.

- A…- kezdett bele, de megráztam a fejemet.

- Tudod mit, nem lényeges… - legyintettem.

- De ugye tudod, hogy nem én küldtem be neked a képeket… – mondta és a hangja aggodalommal volt átitatva.

- Egy pillanat erejéig sem gondoltam ezt… - lehunytam a szememet, majd mielőtt nem megfelelő emlékek kúsztak volna be az agyamba azelőtt elhessegettem azokat. – mellesleg gratulálok. Első hely… elég királyul hangzik. – dicsértem meg őt.

- Köszönöm… - tudom, hogy nagyon örült a dolognak, de érezhető volt az is, hogy miattam azért az örömhadát rendesen visszafogta.

- Nagyon megérdemelted… - mosolyodtam el belegondolva, hogy mennyire is imádja azt, amit csinál.

- Te viszont nem… - tette hozzá.

- Ezzel most ne foglalkozz… kérlek. Ünnepeljük is meg akkor ezt az egészet, ha már itt vagy. – ugrottam fel a helyemről hirtelen és csaptam össze a tenyeremet, ha már úgyis végzett a hajammal.

- Mi? Nem… felesleges. Nem kell. – tiltakozott, de én ekkor már mögötte voltam.

- Én, irányítalak… nem sok választásod van. – mondtam, hisz némi előnyöm volt, ha már könnyűszerrel átvettem kocsija felett az irányítást.

- Khara… tényleg nem szükséges… - rázta a fejét, még akkor is, amikor kiérkeztünk a folyosóra.

- De hát nem csak téged ünnepelünk… a fotós mellett a másik fontos ember, az a modell is… - jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Nagyon jó kedvem lett, hogy végre olyan emberrel tölthetem az időmet, akit igazán szeretek.

- Khara, ne csináld ezt… - azt hiszem ez neki jobban fájt, mint nekem.

- Nora… - állítottam meg, majd elé kerülve leguggoltam.

- Nem számít… túl leszek rajta, minden rendben lesz. – mosolyogtam rá.

- Komolyan?

- Komolyan.

- Csak ezek a sütik voltak… - tettem le elé a tálcámat, amit a büfépultnál sikerült rendesen megpakolnom.

- Csak? Csak ennyi? – lepődött meg, s tette a mérges emberkét.

- Hát jah… - rántottam vállat, majd a tányérokat szétpakolva megterítettem és hagytam, hogy először ő válasszon az úgy kb. tízezer fajta süteményből. Nem tudtam választani ezért a mindenből hoztam egyet alapon játszottam.

- Három tányér? Három kávé? – kérdezte furán miközben lecsapott egy krémes süteményre.

- Zack-kel leveleztél az egész idevezető úton… - lepleztem le a „hatalmas nagy” titkolózását. – kint van a kocsiban? – kérdeztem. Magam is meglepődtem azon, hogy milyen könnyedén tudok róla beszélni. Azt hiszem az a tegnap este Allie-vel többet segített, mint ahogy gondoltam, ráadásul a kiadós alvás pedig még csak jobban javított a helyzeten.

- Nem. – tette le telefonját az ölébe.

- Persze… - forgattam a szememet. -… ő hozott ide a legutóbb is.

- Nem azt mondtam, hogy nincs itt… csak nem a kocsiban ül… a parkban. – vallotta be.

- Hívd be… - kértem.

- Biztosan? – kérdezte.

- Neki is jut ebből… - mutattam a terülj, terülj asztalkámra.

- Azt hittem ezt mind nekem hoztad… - biggyesztette le az ajkát Nora.

- De… persze… - ütögettem meg a homlokomat, majd az ajtó felé pillantva láttam, ahogy Zack belép rajta én pedig felemelve kezemet felé intettem, Nora felhúzott szemöldökkel és igen nagy meglepettséggel fogadta mindezt. – mielőtt elkezded, azelőtt fejezd be… - széles mosolyra húztam ajkaimat, sőt még a fogaim is kivillantak szerintem.

- Hello… - köszönt.

- Szia… - köszöntem vissza, majd az egyik szabad székre mutatva jeleztem, hogy üljön le nyugodtan, majd a következő pillanatban egy nagy falat gyümölcsös süti darabot tettem a számba. – remélem, szeretem a tejes kávét… meg úgy ezeket itt… neked is jut. – invitáltam meg reggelizni, ebédelni, uzsonnázni… nem tudom mennyit mutatott az óra, de nem is érdekelt.

- Ki nem szereti az ilyesmit? – vágott meglepődött fejet és rám mosolygott.

- Köszönöm az ajándékokat… - a második falatot is sikerült eljuttatni a számhoz. -… még nem volt lehetőségem meghallgatni őket, de nagyon köszönöm őket. – mosolyodtam el.

- Nincs mit… és ami azt illeti… nézd csak… - s felém nyújtott ekkor a táskájából még egy kis csomagot.

- Erre nincs szükség… - ráztam a fejemet, majd azért a kíváncsiság által hajtva mégis a kezembe fogtam a lemezeket.

- Vagy mégis… - jegyezte meg mellékesen Nora, ahogy figyelte hogyan ragadnak magukkal a lemezek. A You Me At Six és a  Bastille legutóbbi albuma… szívszerelmek erősen.

- És én meg mintha itt sem lennék. – jegyezte meg dünnyögve kedves barátnőm.

-… hogy legyen miről írni. – jegyezte meg, mire Nora kezéből kicsit sem feltűnően esett ki a villa én meg majdhogynem megfulladtam a számban maradt tésztától.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza.

- Semmi… semmi… - rázta a fejét mosolyogva, úgy téve mintha nem olyat mondott volna, mint amit mégis megtett…

- ... Minél hamarabb lehetőleg. – következő látogatásuk időpontját próbáltam erősíteni bennük.

- Persze. – hajoltam le Nora-hoz és öleltem meg. – köszönöm, hogy bejöttetek… most ez tényleg kellett. – vallottam be őszintén.

- Neked is… köszönöm. – Zack némileg magasabb volt nálam – ha a némileg egy jó 20 centit jelent, akkor tényleg csak annyival – így hogy szemébe nézhessek elég erősen fel kellett néznem… az más kérdés, hogy nyíltan a szemébe nézni azért nem feltétlen volt a legokosabb döntésem, mert könnyedén szökött pír az arcomra. A behatárolhatatlan színű szeme valószínűleg örökkön-örökké meg fog ölni bármilyen is legyen a „kapcsolatunk”.

- Szívesen tettem… - mondta, majd nem tudom mi által vezérelve, de megöleltem és szinte mintha hazataláltam volna. Karjait körém fonva engedte, hogy öleljem addig, míg tudom. Kék kötött pulcsija puha volt arcom alatt, ahogy az mellkasára tapadt és egyenletes szívdobogása, s lélegzetvételei a megfelelő nyugodtságot sugározták felém, ráadásul olyan jó illata volt… olyan különleges.

- Vigyázz magadra… - mikor eltávolodtunk egymástól, egy puha ártatlan puszit nyomott a homlokomra, egy gyorslefolyású szívrohamot okozva ezzel.

- Megpróbálok… - mosolyodtam el kínosan, majd már csak integettem nekik, ahogy távolodtak elfele tőlem, s megfordulva zsebre tett kezekkel indultam vissza a szobámba… viszont ahogy az ujjaimat pulóverem zsebében tartottam, úgy vettem észre, hogy valamiféle papírlapok rejtőznek ott, amik eddig biztosan nem voltak ott… talán Nora ejthette bele „véletlenül”.

Kivéve a lapokat a kezembe, meg nem állva lépteimmel haladtam előre és így a szobám helyett még a parkba mentem ki, jó idő volt, és olvasni ott is lehet.

Drága Khara! – édesanyám kézírását láttam a lapokon. Azon nyomban visszahajtottam a lap tetejét és egyenletesen lélegezve próbáltam elkerülni azt, hogy remegni kezdjem a kezem ettől a dologtól. Mire kiértem megnyugodtam, s az egyik magányos padra leülve, arra felhúzva a lábamat ismételten nekifutottam a levélnek.

Előre felkészítettem magam arra, ami várhat benne. Nem szépen váltunk el ez biztos, a valóságos okát, hogy miért is műveltem akkor azt, amit nem is nagyon tudom… a nyomás hatalmas volt rajtam, a kialvatlanság és az a feszültség, ami akkorra tetőfokán volt bennem rajta (is) csattant. Egy esélyt viszont muszáj adnom ennek a levélnek… legrosszabb esetben is max kidobom.

Tudom, hogy elég csúnyán váltunk el, és emiatt egyáltalán nem okollak téged. Minden okod megvolt arra, hogy úgy viselkedj, ahogy… ezért nem hibáztatlak. Az igazság az, hogy tényleg nem csak azért mentem be hozzád akkor, amiért mondtam… okos vagy és ez ott látszott is, mert észrevetted, hogy más vagyok… és tényleg más voltam és más is vagyok, és másik is leszek, amikor újra látsz. S miben másabb? Boldogabb. Miért boldogabb? Ez az, amit el szerettem volna neked mondani…

- Elfogadták az örökbefogadási kérelmemet… napokon belül bővül a családunk…- s ezt nem csak magamban olvastam, de hallottam is. Oldalra fordulva láttam, ahogy közelít felém, valószínűleg már Nora-ékkal itt volt, de megvárta, míg megkapom a levelet, talán írva könnyebb volt elkezdeni az egészet, mint személyesen… ezért nem hibáztatom. Anyja, lánya… úgy látszik.

- Hogy micsoda? Úgy érted… úgy érted lesz egy testvérem? – felállva, egy magasságba kerülve vele konkrétan bekönnyesedett a szemem.

- Lesz… egy kislány. – bólintott halkan, majd mielőtt bármit is tehetett volna karjaiba omolva megöleltem úgy, ahogy csak egy lány ölelheti az édesanyját.

- De ezt hogyan? És miért nem meséltél róla korábban? Mikor mi? – olyan izgatott lettem az egésztől, hogy csak úgy záporoztak belőlem a kérdések.

- Hónapokkal ezelőtt adtam be a kérelmet… elég hosszú folyamat volt ez az egész, s míg nem tudtam semmi biztosat addig nem akartam semmit mondani… remélem nem vagy dühös…

- Dühös? – nevettem fel kissé és pulcsimba töröltem könnyes szememet.

- Dühös. – bólintott, mintha ténylegesen erre készült volna, hogy itt viszont én erre a hírre fel fogok robbanni vagy nem is tudom.

- Egyáltalán nem… soha életemben nem voltam boldogabb… de mesélj… mesélj, elkérlek mindent… - invitáltam le a padra és olyan délutánt töltöttünk el a következő néhány órában, mint szerintem addig a pillanatig soha.

Igazán anyja lányának tűntünk, egy igazi családnak.

Mérhetetlen boldogsággal lépkedtem vissza a szobám felé, sőt szinte repültem, mint egy madár. Kiderült, hogy a kislányt egy vidéki árvaházból hozhatja el majd édesanyám, aki néhány hete Afrikából került oda, s reméli, hogy mire elérkezik az idő én is vele tartok majd. Erre válaszom egyértelmű volt.

Annyira el voltam kábulva a hírektől, hogy szinte észre sem vettem, hogy közel sem arra mentem, amerre kellett volna… ismerős volt ez az út is, csak nem az én szobám volt erre a „célom”, hanem az Övé.

- Harry-t keresed? – kapott el a nővér, mikor visszafordultam még mielőtt elértem volna a szobájáig.

- Nem… - ráztam a fejemet, nem nagyon hitt nekem.

- Nem is találnád… - mondta.

- Mi? – bukott ki belőlem.

- Harry már nem a központ betege. – közölte velem ezt, s erre a hírre, mintha hirtelen, kifejezetten váratlanul megállt volna az idő.

- Mi?