XXII. rész - Stay with me

Sziasztok! Íme itt lenne a következő rész, mondtam is, hogy nem fogok eltűnni… csak egyszerűen bele kell rázódni ebbe az új helyzetbe. Az új sulim szuper, igen jó osztályba kerültem, szóval az életem azon része pont olyan amilyennek kell lennie. Remélem tetszik ez a rész, jó olvasást! Puszi Dorka

Stay with me

I never knew that I could be this way

I never knew that I could walk away

These things take time to grow

It's been said that time heals wounds

But no, I won't be controlled

And so the story goes

Stay with me

Azt, hogy mit éreztem nehéz lett volna leírni. Egyszerűen csak álltam ott a nővér előtt és mintha a külvilág megszűnt volna létezni körülöttem, mintha az agyam azt az előző információt lassabban dolgozta volna fel, mint bármilyen korábbi társát.

- Oké. – rántottam vállat, s magam sem hittem el, hogy ez kijött a számon, majd teljesen normálisan folytattam tovább az utamat csak már annyi különbséggel, hogy a másik irányt céloztam meg végállomásnak.

Felettébb fura volt mindez, mert míg a testem cselekedett úgy, ahogy addig az agyamban valamiféle ellentétes folyamatokra számítottam, de nem jöttek. Nem pörgött feleslegesen, nem terhelte le ez a hír, egyszerűen csak befogadta, feldolgozta és túllépett rajta… tényleg így volt.

- Ezt akartad, megkaptad. – saját magam hangját hallottam a fejemben, s igazat kellett adnom a hangnak.

- Ezt… - motyogtam magamban és mentem továbbra is előre, az viszont fel sem tűnt, hogy eddig elég sokszor körbejártam az épületet és volt esélyem feltérképezni minden egyes kis zugát, vagyis ismertem az egész helyet, mint a tenyeremet, most viszont minden olyannak tűnt, mintha idegen lett volna. Egy pillanatra meg is kellett állnom, mert konkrétan nem tudtam hol vagyok. Eltévedtem, pedig semmi sem változott. Eltévedtem.

- Minden rendben? – állt meg mellettem egy nővér, s kedvesen érintette meg a karomat, nem értem mire fel. – tudok segíteni valamiben? – érdeklődte, valószínűleg válaszol arckifejezésemre. De mit írhatott le az arcom? Elképzelésem sem volt, mert nem éreztem semmit, se mosolyt, se aggodalmat, semmit... Semmit az ég adta világon.

- Mi?- néztem rá furán, mintha nem hallottam volna meg mit mondott, meglehet így is volt. – Nem. – ráztam a fejemet, mikor fel is fogtam mit mondott.

- Jól vagy… Khara? – kérdezte és az arca egyre aggodalmasabb volt.

- Persze. – bólintottam és mosolyra húztam az ajkaimat, vagyis csak reméltem, hogy így tettem, majd indultam tovább csakhogy alig pár lépés után, olyan intenzív szúrást éreztem a mellkasomnál, mintha egy tőrt szúrtak volna belé és megforgatták volna azt, s a hideg fém megérzésénél elvesztettem az egyensúlyomat, s összerogytam a folyosó közepén. Nem hallottam semmit, nem láttam semmit… csak fájt. Nagyon fájt.

- Pihenésre van szüksége… valaki mindig legyen mellette. – a puha ágyamban voltam már, mikor ébredezni kezdtem és hallottam a doktor hangját. Nem akartam kinyitni a szememet, míg itt volt, meglehet nem is tudtam volna. Az érdekes az volt, hogy nem éreztem magam kifejezetten fáradtan, se gyengének, egyszerűen egy leírhatatlan érzés keringett bennem, ami semmihez nem hasonlítható.

- Értettem. – hallottam egy nő hangját viszonzásul, majd a távolodó léptekből ítélve, majd az ajtó záródásából ítélve megállapítottam, hogy a doktor eltűnt.

- Most már kinyithatod a szemed… - hallottam a nő hangját, s úgy tettem, ahogy mondta.

- Maga ki? – egy új, ismeretlen nő ült mellettem a fotelben, alig lehetett több mint 25 éves, kedves fiatalos vonásai ezt árulták el. Viszont ahogy Allie-n rajta sem volt a kötelező egyenruha, mint mindegyik másik dolgozón.

- Eva… a jelenlegi felügyelőd. –mondta kedvesen és felállva ültéből, a fotel melletti kis asztalkáról levette az ágyban étkezős kis asztalkát és az ágyamra tette. – enned kell. – mutatott rá.

- Nem vagyok éhes. – ráztam a fejemet, s habár egy Hulk-nak éppen nem éreztem magam, de sikerült felülnöm, meglepően könnyen.

- Enned kell. – ismételte.

- Mennyi az idő? – kérdeztem tőle, s kitekintve az ablakon csak a nagy sötétséget láthattam.

- Este tíz… - nézett órájára.

- Ilyenkor enni? – néztem rá furán és próbáltam kijátszani, hogy ne kelljen semmit sem a számba venni, éhes sem voltam, de fáradt sem, mint ahogy amúgy ilyenkor minden normális ember igen… meglehet az, hogy az előző néhány órában nyugodtan aludtam ez egy oka lehet a történéseknek.

- Elájultál… gyenge vagy. Enned kell. – mondta és odaült az ágyam szélére.

- Nem vagyok éhes. – volt egy álláspontom, nem tágítottam tőle.

- Khara… ha kell, megetetlek. – nézett rám vér komolyan, majd a következő pillanatban mosolyra húzódott szája. – a kisgyerekeknél szerzett tapasztalataim során igen makacs lurkókkal is volt már tapasztalatom, s habár te jó pár évvel idősebb vagy náluk mégis úgy gondolom, hogy veled is megbirkózom. – folytatta.

- Mivel is foglalkozik maga pontosan? – érdeklődtem.

- Jelenleg? Az etetéseddel. – és felvette a villát majd a kezem felé irányította, mire én összeráncoltam a homlokomat. – önkénteskedem… jelenleg itt. – válaszolt komolyabban is a kérdésemre.

- Gyerekekkel is foglalkozott már? – a napom boldogabb időszaka ugrott be erről, s rögtön kíváncsivá tett. Igazából más lényeges, érdemleges nem is történt az után… értem én olyanra, amivel nekem egyáltalán foglalkoznom kellene, ami engem érintene. Ezt így eldöntöttem. – milyenek? Milyen velük lenni?

- Hirtelen, de sok kérdésed lett… - furcsállta egy kicsit, de látszott, hogy pörgött valami az agyában. – egy válasz, három falat étel… - kezdett alkudozni.

- Egy. – vettem fel én is ezt a fonalat.

- Három.

- Egy.

- Négy lesz, ha hisztizel. – nézett rám komolyan.

- Kettő. – engedtem én is egy keveset.

- Négy. – pirított rám, tényleg komolyan gondolta.

- Három. – csúszott ki a számon.

- Három. – bólintott elismerően, majd már a kezemben lévő villára mutatott. – számolom… - biztosított arról, hogy ő ugyan nem felejt.

- Addig mesélj… - kértem és bátortalanul az étel irányába nyúltam. Nem tudtam elképzelni, hogy bármi is lemegy majd a torkomon így a pici falatok taktikával próbáltam kezdeni, hátha nem hányom el magam rögtön. -… milyenek ők. Soha nem volt szerencsém kisgyerekekkel… eddig. – tettem hozzá az utóbbi szót már azért kicsit később.

- Egyél… próbálkozz meg vele. – most már sokkal lágybab volt a kérése, mint eddig.

- Eszek, eszek… - védtem magam, és mintha magával a mumussal kellett volna szembe néznem úgy néztem a villa végén lévő húsdarabra. – vegetáriánus vagyok. – nyögtem ki hirtelen.

- Nem, nem vagy az. – pedig szép próbálkozás volt. – hogy milyenek a kicsik? Teljesen más világ, ha vannak közöttük olyanok, akik kicsit nehezebben barátkoznak, még akkor is a világ legédesebb teremtései… feltétel nélkül szeretnek, azt adják vissza neked, amit ők kapnak tőled. Kölcsönös szeretetet táplálnak mindenki felé, akivel találkoznak… - és csak mesélt és mesélt én pedig szívesen hallgattam a történeteit. Azt is, hogy milyenek a kis makacs gyerekek, és hiába milyen kis kicsik az egy-két évükkel akkor is nagyon tudnak okosak, lenni. Olyan leleményesség is kialakulhat bennük, hogy egy-két felnőtt is elirigyelhetné tőlük. Hallgatva ezeket a tapasztalatokat én maga is egyre jobban vártam azt, hogy kezembe foghassam a kistestvéremet. Nem tapasztaltam még hasonló érzést, de oly intenzív volt bennem, hogy könnyen segített abban, hogy várjam azt a pillanatot, amikor itt hagyom ezt a helyet és életünk egy új fejezetébe kezdve mindent magunk mögött hagyok, s a világ legeslegjobb nővére leszek. Lesz ki miatt fejlődni és viselkedni, lesz egy biztos pont az életemben, aki nem bánt meg, ha én nem teszem azt… s miért tenném mindezt? A feltétlen szeretet erősebb mindennél.

Egyedül tényleg nem mentem sehova, mondjuk konkrétan az ágyból nem mozdultam ki sem, ezt valahogy magyarázza azt is, hogy a beszélgetésünk lazán eltartott éjfélig, s akkor is csak azért kezdett alábbhagyni az egész, mert kezdtem álmosodni (biztos vagyok benne, hogy kaptam valamiféle gyógyszert) és könnyen el is aludtam.

- És hogy érzed magad? – kérdezte Miss Lewis, mikor kint sétáltunk a parkban napi foglalkozásom keretében.

- Kifejezetten jól… furcsa, de különlegesen jó érzés tudni, hogy… testvérem lesz. – mosolyodtam el.

- Az az igazság, hogy féltünk, hogy fogod fogadni… - vallotta be ő is azt, amit anya is elmondott nekem.

- Nyugi... nem robbantottam, gyújtottam fel semmit… összeverni sem készülök senkit. – húztam gúnyos mosolyra számat.

- Ez nem vicces… - állt meg egy pillanatra Allie.

- De… kifejezetten az. – mondtam, s leültünk egy asztal-pad pároshoz s kissé csend telepedett közénk, de nem volt vészes, sőt kellemesnek is mondható volt, ugyanis olyan szép tavaszi időnk volt, hogy megérte hallgatni a madarak csicsergését és csak úgy elveszni a természet zenéjében.

- Nem fogsz róla kérdezni. – nem is kérdezte, megállapította.

- Nem. – maradhattam volna csendben, de megérdemelt egy választ.

- Nem akarod tudni, hogy miért ment el. – ez valami újféle pszichológiai okosság lehet, mert megint csak kijelentette és nem kérdezte és ezzel bennem meg így gyújtogatta a kis szikrákat.

- Nem akarom, nem érdekel. – rántottam meg a vállamat és így is éreztem. Tényleg.

- Jó. – bólintott és ezzel be is fejezte ezt a témát, de úgy ténylegesen… habár arcomon nem mutattam, de elég erősen meg is lepődtem, de elég hamar túl is léptem rajta.

Kint sétálgattunk a doktor nénimmel (ezzel kezdtem el húzni az agyát, szerintem kifejezetten vicces volt, ő nem tartotta annak… épp ezért folytattam is), sőt még az ebédet is kint fogyasztottuk el, ráadásul még arra is sikerült rávennie, hogy egy csoportos foglalkozásra is elmenjek délután, aminek az ötletét nem az első másodpercben dobtam el magamtól… ígértem neki valamit, s tartottam magamat ehhez.

Meglehet sok időbe telt az, míg esetlegesen elindultam azon az úton, hogy beismerjem mi is lesz a jó számomra, de lassan és biztosan mégis megtettem az első lépéseket. Ehhez tartott az is, hogy be kellett valljam annyira nem is volt rossz ez a foglalkozás. Megkedvelni biztos nem fogom, de jól esett más emberekkel lenni egy kicsit és ezt beismerem.

- Örülök, hogy itt voltál Khara… - simította meg a vállamat Marie, amikor elhagytuk a termet, s éppen a lámpát kapcsolta lefele.

- Én is. – ismertem be, majd intve neki indultam is volna fel a szobámba, de utánam lépett és egy kérdést szegezett nekem.

- Tudsz valamit Harry-ről? – érdeklődött.

- Én? Miért tudnék? – minden hidegvéremet meg tudtam őrizni, igen jó kislány voltam.

- Olyan kis kedves párosnak tűntetek bármikor láttalak titeket… mi történt, hogy nincs itt? – kérdezte.

- Elment. – köptem ki ezt a kis szócskát, majd mintha sietős dolgom lett volna gyorsítottam fel lépéseimet és hagytam ott a nőt. Hogy miért? Nem tudom.

- „Kedves kis páros” – ismételtem megjegyzését magamban, miközben, mint egy tank mentem előrefele, se látva se hallva semmit sem. – mit gondolnak ezek? – pöfögtem tovább. – nyugi, nyugi Khara… - beszéltem magamhoz, majd lenyomva a kilincset örültem, hogy befordulhattam a szobámba, ahol már arra számítottam, hogy Eva megint ott lesz velem, mint a leghűségesebb őrzőkutya, akit kiosztottak számomra, de Eva nem volt ott… s mire kettőt pislogtam, addigra rá is jöhettem… nemhogy a felügyelőm nem volt előttem, hanem a szobám sem. Rossz helyiségben voltam. Az Ő szobájában voltam. Harry szobájába keveredtem ismételten úgy, hogy nem azt akartam. Az agyam, vagyis a kistank agya ide vezetett. Mozdultam volna, de nem tudtam… az ajtó kinyitására sem volt erőm, konkrétan úgy éreztem, hogy beszorultam ide, anélkül, hogy kiutat kerestem volna.

- Ez nevetséges… - mondtam ki hangosan is gondolataimat, majd az üres szoba közepébe sétáltam és néztem szét… mindene eltűnt, mindene. Egy aprócska részét sem hagyta itt, ahogy jött, úgy ment… agyam mintha kikapcsolt volna (nem meglepő tőle, meglehet, már nem is tárgyal testem többi részével, amiben csak az a rossz, hogy tőle függ minden tettem… engem más nem irányíthat, ez biztos) sétáltam az ágyához és simítottam végig azon. -… ez nevetséges. – ismételtem, s egy pillanatra úgy éreztem, mintha illatát fogta volna el az orrom. Ajkam mosolyra húzódott, majd bal kezem arcomra simult és beletaláltam az éppen kialakult gödreimbe… jobb kezem meg, mintha egy szellemet simított volna, kereste az Ő vonásait a levegőben. Becsuktam a szemem, mert csak úgy bírtam elviselni azt, ami rám tört… azt a hullámot, ami gátakat szakítva zúdult a nyakamba. De tűrve tovább és tovább, nem adtam ki egy hangot sem, még mozdulni sem mozdultam. Nemcsak az Ő vonásait éreztem tenyerem alatt, hanem a kis Kharry lépteit is, ahogy lábamon gázol át, s  csikizi lábszáramat… ő sem volt itt, mint kiderült Allie hazavitte, mikor Ő elment innen, így senkit sem bajba keverve, ezt ma tudtam meg.

Nem tudom mi ütött belém a következő pillanatban, de egyszerűen afelé irányultak cselekedeteim, hogy találjak egy tollat és papírt, írni akartam… hogy mit? Nem tudom. Hirtelen minden hiányzott, a tudat maga az is, hogy mit is akarok csinálni éppen.

Az üres szobát kezdtem hát így átkutatni, remélve hogy valamit csak találok, amire írhatok, amire firkálhatok… viszont az, hogy elhagyjam ezt a helyiséget meg sem fordult a fejemben, egyáltalán nem. Ha mást nem is éreztem, de azt igen, hogy maradnom kell.

- Ez hihetetlen. – legnagyobb problémám az volt, hogy hiába forgatom fel az egész szobát, papírt és tollat nem találok, de ezt így hogy? Ezek nem természetes dolgok egy szobában? Felháborító.

Mondjuk az már közel sem felháborító volt, inkább megmagyarázhatatlan, hogy a végén már a párnák között, a pléd alatt, mindenhol kerestem azt, ami az eszemben volt… úgy hiszem ez már rég nem a papír & toll párosról szólt. Lehet már nem is egy ismeretlen, megfogalmazhatatlan dolog keresése volt, hanem a szoba barátságos leamortizálása volt… ablakot nem törtem, se váza nem repült falnak, de mégis a leépítés jutott először eszembe miközben, mint egy mérgezett kerestem a semmit. És hogy hol találtam meg? Sehol.

- Megbíztam benned… és itt hagytál, megbíztam… - motyogtam magamban és kezdtem érezni, hogy a magamban tartom, a dolgot nem teljesen kezd összejönni… a falak lehullanak, de most rombolnak is, más értelemben, mint korábban. – ez így nem jó érzés, hallod-e? – s lesodorva a párnákat az egyetlen egy helyről, amit még nem kutattam át, koppanást hallottam, merthogy ezzel a mozdulatommal valaminél előidéztem azt, hogy repüljön s a szoba közepén csattanva földet érjen.

- Ez meg? – magam társaságánál többet nem találtam, de nem is kellett. A faltól lassan sétálva közelítettem meg az ismeretlen tárgyat, ami már távolról is valamiféle könyvnek tűnt, de nem tévedve nagyot, közelebbről is az volt.

Nem lehajolva vettem fel, inkább úgy ott, ahogy az volt, ültem le mellé és tapintottam meg óvatosan, mintha csak egy bármelyik pillanatban felrobbanó időzített bomba lenne. 

- Hát te meg mi vagy? – kérdeztem tőle halkan, s újra meg újra végighúztam ujjamat bőr kötésén, s addig forgattam, míg abba a helyzetébe nem került, hogy ki tudjam nyitni.

Olyan volt, mint egy bőr könyv, ami egy borítékba van elbújva. Nézve a csillagos firkákat rajta, az egy-egy belevésett szavat rögtön tudtam, hogy az övé. Nem mertem teljes mértékben a kezembe venni… féltem tőle, igen… féltem.

Valószínűleg ez egy olyan valami, aminek talán a létezéséről tudnom sem kellene, sőt körülbelül senkinek sem kellene tudnia. Viszont amikor végül mégis a kezembe fogtam, s gerincén megpillantottam azt a bizonyos három szót, kirázott a hideg. Megborzongtam, s nem tudtam mitől. „One and only”.

Ismerősnek tűnt, s nem tudtam, hogy miért… ölembe tettem és csak simogattam a szavakat, felismerve emellett a könyvön az ábrákat olyan szinten, hogy tudtam… ezek mind megtalálhatók Harry testén is, mint tetoválások. Emlékek, melyeket sosem fog elveszíteni, melyek egy örök életre szólnak, bármiféle démon is támadja őt, lesz, aki ott lesz neki… saját maga.

S ekkor a felismerés majdhogynem földre tepert, kezemből automatikusan kiesett a lábamra a könyv. Démonok… ez az a szám, amit egyszer ajánlottam annak a blogger srácnak, akinek oly nagyon lekötött az oldala, s blogjának címe éppen ez volt… „One and only”.

- Ez csak egy véletlen egybeesés… - magyaráztam magamnak, de a könyvhöz nyúlni továbbra sem mertem, egyszerűen nem tudtam. -… teljesen véletlen. Olyan fantáziátlan az a név, hogy „One and only”… sok mindenki kitalálhatja magának, na meg kérlek… ki nem szereti az Imagine Dragons-t? Ők jók… és a jót el kell ismerni. – magyaráztam magamban, majd hangokat hallottam, kintről ami rögtön kirántott a gondolatmenetemből, s mint a puskagolyó úgy gyorsultam fel, s kaptam magamhoz a könyvet, majd álltam a falmentére.

Az ajtó nyílt, s ápolók léptek be, a mivel olyannyira előrefele figyeltek, hogy oldalra még véletlenül sem tekintettek volt esélyem gyorsan, nesztelenül kislisszanni, s úgy eltűnni onnan, mint a kámfor.

- Itt meg mi történt? – hallottam egyre halkabban a hangokat.

- Hupsz… - mosolyodtam el, mint egy zsivány ördög és már be is fordulva a folyosómra el is tűntem, mintha mi sem történt volna.

A szobámban már nem várt Eva, meglehet nem is baj. Örültem neki, hogy a „vigyázzunk a csomagra” műveletük megszakadt, mert most ebben az esetben nem volt szükségem senkire… meg kellett fejtenem ezt a dolgot. Ebben az ügyben talán előrébb is léptem volna, ha például hozzáértem volna a könyvhöz, kinyitottam volna azt, de egyszerűen csak ültem előtte az ágyon és bámultam… azt hiszem órákon keresztül, mígnem fel nem adtam és… elaludtam.

Napokig ment ez, de tényleg… minél többet gondolkoztam a lehetséges tartalmán annál jobban gondoltam arra, hogy nekem ezt nem szabadna kinyitnom, meglesnem, s elolvasnom, de megválni viszont nem váltam meg tőle. Mindig magamnál tartottam, az sem számított, hogy furán néztek, ahogy egy kispárnával járkálok az épületben, hisz abba rejtettem el… ha valamit elrejtünk, akkor az a jó, ha valami sokkal szembetűnőbb dolgot hordunk magunknál… ez pedig sikerült.

- Anya hozta… a gyerekkori kispárnám. – magyaráztam Allie-nek mikor egy délutáni foglalkozás során egyre jobban a párnát nézegette, ami már sokadik napja minden pillanatban velem van.

- Az itteni párnák stílusában? – kérdezte gyanakodva.

- Már születésemkor tudta anya, hogy ide fogok kerülni… ez hihetetlen, ez csoda. Biztos egy látó ő. – mondtam, és saját dumámon is röhögtem már.

- Kifejezetten jó a humorod… ennek örülök. – bólintott elégedetten. – Sőt nem csak a humorod, de a közérzeted is… úgy egészében minden… ezért is gondoltunk arra, hogy néhány napig bent tartunk, viszont utána mehetsz haza… de mivel ez után az intenzív 3 hét után fokozatosan kell visszaszoknod, holnap elvinnélek valahova… úgy kezdésnek. Mit gondolsz?

- Mit gondolok? – csillant fel a szemem, azt hallani, hogy ennyire közel a távozás több mint hihetetlen volt.

- Igen… mit gondolsz? – látszott rajta, hogy örül a reakciómnak, én is örültem.

- El sem hiszem, hogy 3 hétig voltam itt… - szörnyülködtem, majd a homlokomat megfogva színészkedtem… mire utána hatalmas kacagásba törtem ki. – nagyon jó ötlet… szívesen megyek veled bárhova… bízok benned… tényleg. – váltottam komolyabb fokozatra.

- Ezt örömmel hallom… - s már fel is állt, a mai találkozónknak is vége… pedig már olyannyira hozzászoktam, hogy szabályszerűen szívesen töltöm vele az időmet. – akkor 10-re érted jövök… - engedett is az ajtó felé.

- Értettem… - szalutáltam, majd a kilincsért nyúltam szabad kezemmel, de a távozási jelenetem nem éppen volt túl kedves. Frontális ütközést szenvedtem az éppen befele igyekvő emberrel. Fel sem kellett pillantanom, hogy tudjam ki Ő.

- Harry… - Allie szólalt meg, igen félve. Néhány pillanatig csak álltam ott, s szorítottam a párnámat, s ki nem nyitottam a szememet… de akkor is tudtam, hogy még mindig ott van előttem… éreztem az illatát, amit elfelejteni sem lehetne, de most igazából éreztem, mert ott volt, s éreztem teste vibrálását. -… hamarabb jöttél. – jelentette ki. Szóval Harry az elmúlt másfél hétben is járt ide, csak úgy okoskodva, hogy ne fussunk össze… ügyes. Csakhogy most ez a sunyi próbálkozásuk összedőlt…

- Szia Khara. – köszönt nekem mégis, azt hiszem, a jól nevetség sosem tűnik el belőle.

- Harry. – bólintottam, már kinyitva a szememet, de a párnát el nem engedve. Konkrétan úgy éreztem, hogy a mellkasomban dübörgő gépezet a könyvnek dobog, s azt kopogtatja, hisz mindvégig hozzám szorult kemény kötése. – ha megbocsájtotok… - mondtam, majd kikerülve parancsot adva lábaimnak elindultam, s szépen kiindultam a szabadba, majd kb. 5 perc sem telt bele, mire újra Allie irodája előtt teremtem, s a kényelmes fotelben elhelyezkedve bámultam az ajtót.

Hogy miért tettem mindezt? Magyarázatot már régen nem keresek tetteimre… nem érdekelt mit miért tettem… egyszerűen megtettem és kész.

Hangok ugyan nem hallatszódtak ki, viszont mégis úgy tettem, mintha hallanám őket, s koncentrálva arra, hogy észre ne vegyenek végig hangtalanul ültem ott.

Hogy mennyi idő mennyi telt el… nem tudom, egy vagy két óra.. akár három, nem izgatott, de nem is érzékeltem, így nem zavart. Egyedül akkor mozdultam meg mikor viszont már hallottam, hogy az ajtó felé indulnak, engem ugyan pedig ott nem találhattak, szóval gyorsan el kellett onnan tűnnöm… hogy merre indultam nem tudom, csak mentem.

A kocsi fémje hűvösen simult a hátamhoz, de nem mozdultam egy tapodtat sem, csak ügyesen, addig-addig amíg egy-egy ember arra járkált, nehogy felismerve engem szóljanak a felelősnek, hogy egy bentlakó éppen kint van… ott ahol nem kellene.

Könnyen megtaláltam a kocsiját, elég nehéz is lenne összetéveszteni az itt parkoló kicsi kocsikákkal, ez azoknál egy sokkal termetesebb dög volt… úgy hiszem nem csak méretekben, de árban is arányosabban nagyobb volt, mint bármelyik másik innen.

- Megyek igen… persze… rohanok… nem hallod? Már repülök is. Szia Zayn… szia. – hallottam meg közeledő hangját, mire kocsijának hátuljához fordultam. Megijedtem. Mit is csinálok itt éppen?

Csak kicsikét lestem ki, de a hangokból is meg tudtam állapítani, hogy beszállt a vezető oldalára, s becsapta az ajtót. Nem vett észre… hála a jó égnek. Hülye voltam, hogy idejöttem. Épp hátrálni kezdtem egy kicsikét, hogy majd egy másik kocsi takarásában elbújok, amikor hallottam, hogy beindítja a motort, viszont mást is csinált…

- Beszállsz vagy szeretnéd, hogy elüsselek… Khara? – hallottam meg hangját, mire konkrétan a vér is megfagyott bennem, s a párnát, ami elválaszthatatlan volt tőlem úgy szorítottam magamhoz, mint a kisgyermek a plüssét. Szóval mégis észrevett, szuper.

- Hmmm? – kérdezte és hallottam, hogy egy másik ajtó is nyílik, de ő nem eközben ki nem szállt… egyszerűen simán oldalra nyúlva kilökte nekem az ajtót. – jössz vagy sem? – kérdezte, s fogalmam sem volt mi volt ezzel a célja… elsőnek nem fedi fel, hogy tudja, hogy itt vagyok, másodjára meg egyszerűen csak utasítgató kérdésekkel a kocsijába akar szállíttatni.

- Megyek. – egy kommandós is megirigyelte volna a gyorsaságomat, ugyanis ezt a választ már úgy adtam meg neki, hogy becsapva az ajtót, az anyósülésen ültem mellette.

- Bukj le… - mondta, s ki is fordulva a parkolóból már a kijárat felé is indult.

- Mi?

- Gondolom célod, hogy ne fedezzék fel, hogy itt vagy velem… - nézett rám furán.

- Jogos… - mondtam és dünnyögve lecsúsztam annyira, hogy kintről semmiképpen se lássanak.

- Ügyes. – mondta s lekanyarodva az úton, már tudtam, hogy el is hagytuk a diliház területét. – visszaülhetsz… - mondta, s feltette napszemüvegét. Nem tudom, hogy ezt azért tette, mert szemébe sütött a nap, vagy, mert azért, mert kerülni akarta a tekintetemet.

Régen láttam, jó másfél hete, s et éreztem is, mert akarva akaratlanul őt figyeltem, ahogy vezetett… nem hazudok a haja biztosan nőtt vagy 5-6 centit az elmúlt időben, így muszáj volt már felfognia egy hajpánttal, s izmai is jobban dudorodtak, ahogy fogta a kormányt, sőt szerintem inkább szorította.

- Csak óvatosan… - nem tudom mi célból tettem azt, amit, de ujjaimat görcsösen a kormányt maró kezére tettem.

- Ne… - szólt rám. – ne. – rázta a fejét, s azon nyomban visszavettem a kezem ölembe kulcsolva azt.

- Hova megyünk? – próbálkoztam valamit kicsikarni belőle néhány pillanattal később, de ekkor is már inkább az ablakban beszéltem… nem figyeltem rá, nem tudtam.

- Nem tudom. – válaszolt halkan.

- Hoztam neked valamit… vagyis… azt hiszem ez a tiéd… - kezdtem megbontani lassan a takarásban lévő párna huzatját.

- Mi? – kérdezte és egyszerre mindketten egymás felé fordítottuk a tekintetünket.

- Ez… - tettem az ölébe, s akkor abban a pillanatban egyáltalán nem tudtam, hogy miféle érzelmek futnak át az arán. Meglepődöttség? Öröm? Félelem? Nem tudom. -… nem olvastam el, ki sem nyitottam. Nem mertem. – mondtam halkan és elvettem a kezemet.

- De… olvastad. – mondta ismét rezzenéstelen arccal, majd újra az útra figyelt.

- Mondom, hogy nem… - miért állítja azt, hogy igen? Minden létező dologra megesküdnék, a féltve őrzött albumjaimra is, hogy nem nyitottam ki.

- Tudod te is, hogy igen… én meg biztosan tudom… te is követed a blogomat… ahogy én is a tiédet… tudok mindent…

- One and Only… - suttogtam…