6. rész - Jól éreztem magam vele

Sziasztok! Íme itt lenne a következő rész is. Tudom mostanság visszacsúsztunk a heti 1 részre, de elég sűrű volt a hetem, s eddig a pillanatig a hétvégém is szóval csak így tudtam nektek hozni… remélem nincs harag! Ehhez is jó olvasást, kíváncsi vagyok mit fogtok szólni hozzá! Puszi Dorka

A vacsoravendégeket, mint utólagosan kiderült az est főszervezője, Joan, este 7re hívta. Így mikor már fél6kor majdnem mindennel kész voltam nyugodtan hagyhattam a konyhában az éppen sülő/fővő finomságokat annyi ideig magukra, míg én például készülődök, hisz tudtam innentől kezdve már el nem lehet rontani őket, ebben persze segít az időzítő is, de az, ha megszólal, akkor az egész lakást bezengi, így ha nem is én, akkor más el tudja majd zárni a tűzhelyet. Robbanás, konyhaleégés kizárva.

- Hogy nézek ki? – pördültem egy kicsikét Ash előtt, aki végignézte azt, ahogy öltözök, mondjuk valójában először ő is öltözött, majd elvágódva az ágyon lehet aludt is egy keveset.

- Mint egy angyal? – kérdezett vissza kedvesen, s a tükrömben összeakadt a tekintetünk. Volt abban valami, amit mondott, hiszen mondhatni tetőtől talpig fehérben voltam, szoknyám mi hasam fölött volt megkötve hófehér alapon kis virágokkal volt díszítve, s hozzá a felső is ilyen mennyei színből állt, mindössze e tisztaságot a hatalmas nagy zöld köves nyakláncom, s a testszínű magas sarkúm „zavarta” meg egy kicsit. – ezeket a sarkakat komolyan gondolod? – felemelkedve az ágyról kapta el a cipőmet, mi dobozostól az ágy szélére volt készítve.

- Aham. Nem béna vagyok… terhes. – miért kell mindenkinek ilyen óvatosnak lennie velem? Még olyannak is, aki eddig olyan laza volt, s beszélek itt konkrétan Ash-ről. Persze tudom, hogy mindezt csak az én javam miatt teszik, mert szeretnek, de felnőtt nő vagyok… nem? De.

- Szuper… dögös angyal leszel akkor. – s ennyi volt neki, míg túltette magát a dolgon, majd felpattant, s a kezem után nyúlt. – ha megengeded, akkor most felsegíteném rád… - s mozdulatait úgy irányította, hogy engem pedig leültetett lassan ő pedig elém térdelt. Megtartva vádlimat egészem a hajlattól kezdve végigsimította a lábamat, s csak útja végén helyezte óvatosan először az egyik, majd a másik lábamat is a cipőbe. Bensőséges volt mindez… vagyis lett volna, ha az érintésektől mostanában nem kellene mindig kuncognom… mintha testem minden része csiklandós lett volna. – kacagi!- jobb tenyerét arcomhoz tette, s megsimította azt. – gyönyörű vagy!- suttogta, s felemelkedve homlokomra adott egy puszit, s nyújtva kezét felállított. 

- Te is jól nézel ki. Még a végén elhiszem, hogy jófiú vagy. – kacsintottam rá, majd közelebb hajolva kigomboltam a fekete alapon fehér szívecskés ingjének tetejét. – de így még jobban… így sokkal jobban magad vagy. – veregettem meg vállát. 

- Ha magam lennék… nem lenne rajtam ruha. – jegyezte meg mögöttem, mert, hogy én már közben útnak indultam kifele.

- Hajajjjj… - ráztam a fejemet mosolyogva, s mikor kiléptem a nappaliba meglepetésszerűen fogadott az a tény, hogy vendégeink már itt voltak… a falra pillantva láttam is, hogy negyed8 volt, de nem is hallottam a csengőt… biztos már megint rosszalkodik.

- Sziasztok! – köszöntem nekik kedvesen, Joan éppen most készít nekik valami frissítőt.

- Wow Adora… bájosan nézel ki, csak úgy ragyogsz. – Luana szemei valóságosan csillogtak, ahogy rám nézett… éreztem, hogy elvörösödök úgy gyengéden.

- Köszönöm. – mosolyodtam el.

- Jó estét!- köszönt Harry is érkező párosunknak, majd elfogadta az üdítőt, mit Joan tett kezébe.

- Luana… ő itt Ash, egy kedves ismerősöm… Ash ő itt Luana, Harry barátnője. – kezdtem a részleges bemutatást, majd folytattam is: - Harry… ő itt Ash… Ash, Ő itt Harry… a pékséges fiú. – mutattam feléje.

- Remélem valami finomságot termékmintának hoztál is!- mikor kezet fogtak Ash-sel, a drága modell barátom mondta ezt.

- Próbálkoztam a legfinomabbat!- bólintott kedvesen.

- Szóval akkor költözik a teljes hely a lakásunkba? Szuper!- csillant fel úgy ténylegesen a szemem, s erre mindenki együtt felnevetett. – Én nem bánnám komolyan… mindig van éhes száj, akit etetni kell… s csak egyre többen, s többen leszünk. – tettem a hasamra jelképesen a kezemet, miközben kaptam én is egy poharat. Ők nem érezhettek, mint külvilág, de én nagyon is érezhettem a szívem alatt, hogy a kis bébim nagyon jól kezdte érezni magát. Forgolódva adta anyukája tudtára, hogy ő is kész van az estére.

- Köszönjük, hogy eljöttetek erre a kis vacsorára, örülünk, hogy elfogadtátok a meghívást!- szólalt fel Joan.

- Mi köszönjük a meghívást! – szólt Luana, s kedvesen lépett közelebb Harry-hez. Rájuk nézni is kellemes volt, látszott rajtuk, hogy összetartoznak… testük, s lelkük is ezt sugározta a külvilág felé.

- Tényleg köszönjük!- erősítette meg barátnője szavát Harry, s megemelve poharát felém pillantott, s én csak mosolyogva bólintottam… örültem, hogy itt vannak.

- Az estére!- mondtam ki a végszót, s összekoccintva hatan a poharunkat, belekortyoltunk az italunkba… ami nekem mindössze narancslé volt, mindenki kevéske alkoholtartalmú finomsága mellett.

- Csodálatos illatok terjengnek itt… mivel készültetek? – érdeklődött Luana, s mintha elkapott volna egy illatfonalat úgy szagolt a levegőbe.

- Adora egész délután a konyhában sürgött… magam sem vagyok benne biztos, hogy mit alkotott. – jegyezte meg Roy.

- Tekintve, hogy egy fél napig csak krumplit pucultam… krumpli biztos lesz. – jegyezte meg humorosan Ash, mire oldalba böktem barátságosan.

- Tekintve, hogy másra nem igen vagy képes… csodálkozok, hogy ezt is rád bízta a főszakács. – folytatta Roy csipkelődve.

- Mindenféle sebesülés nélkül megúszta a kuktáskodást, szóval büszke vagyok rá. – magyaráztam a többieknek Ash hősies cselekedeteit, majd megsimítottam annak az arcát.

- Amennyit tudtam… segítettem. – rántotta meg a vállát bohókásan. – arról nem tehetek, hogy konyhai analfabéta vagyok.

- Konyhai analfabéta? Erről még nem is hallottam… - kapott el egy szót Harry, s érdeklődve figyelt Ash-re. Eddig jól kezdődött az este, szóval jól esett a lelkemnek, hogy máris ilyen könnyedén megy a beszélgetés.

- Enni tudok… azt nagyon. De elkészíteni bármit is… kevésbé. Szégyen, nem szégyen, de így van. – őszinte vallomás volt ez egy érdekes témában.

- Nyugi… éhen nem fogsz halni sosem… leleményesebb vagy annál. – veregettem meg a vállát, majd tettem le a kis asztalkára mellettünk a poharamat. – De mi lenne, ha most mindenki helyet foglalna… én pedig kezdenék tálalni? Én kezdek éhes lenni. – vallottam be őszintén.

- Te vagy a pocaklakó? – húzogatta a szemöldökét Roy mosolyogva.

- Mindketten. – kacsintottam, s fordultam is már a konyha irányába.

Nyugodtan hagytam őket ott a közel-távolban beszélgetni, mert a néhány mondat váltása alatt rájöhettem, hogy mindenki kijön mindenkivel, s robbanni semmi nem fog az este alatt. Ash bevetve hatalmas nagy beszélőkéjét, Luana-t nevettette éppen, s ez egészen a konyháig hallatszott… nem mintha bármi fal is elválasztotta volna őket tőlem.

- Miben tudok segíteni? – nem is figyeltem arra, hogy amúgy valaki a nyomomban volt. Harry szólalt meg hirtelen.

- Boldogulok. – válaszoltam neki, s a nagy adag salátát két kisebb adagra osztottam a kis fa szedegetővel. Előételnek ez a kis kerti csemege is megtette, hisz a főétel kicsit súlyosabb, s előtte nem lenne okos leterhelni a gyomrukat, ráadásul ez a kis finomság is elkészült gyümölcsös, s zöldséges változatban is.

- Szóval ilyen az, amikor akcióban vagy? – érdeklődött, s szavaira muszáj volt feléje pillantanom, ha csak néhány másodpercre is. 

- Úgy látszik… - nevettem fel, s felkapva az egyik salátás tálat kezébe nyomtam azt mégis. -… ha segíteni szeretnél, akkor vidd ezt ki nekik. Üzenem, jön a folytatás is. – kacsintottam, s ahogy kiadtam neki az utasítást, mintha pukedlizett volna el is tűnt előlem.

S jött is a folytatás, nem csak étel, de beszélgetés formájában is. Igazán jó kis légkör alakult ki, az újonnan érkezők hamar beilleszkedtek, s ennek annyira örültem.

- No és milyen volt egy teljesen új közegbe csöppenni… teljes 3 hónapra? – fordultam Luana felé, miközben már részben szedegettük össze a salátás tányérokat. Nem nagyon engedtem ki a kezemből az irányítást, szóval erősen a főpincér szerepét is én alakítottam.

- Ha egy szóval kellene jellemeznem… különleges. Az emberek arrafele teljesen mások, sokkal jobban értékelik az életet, mint itt mi. Mi nekünk talán alapvető dolognak számít, az nekik meglehet kincs… sokkal nagyobb tiszteletet fordítanak, mind embereknek, mind a tárgyaknak. Sokat lehetne tőlük tanulni. – magyarázta igazi csodálattal a hangjában.

- És hogy jött Thaiföld? – érdeklődött Roy miközben én meg felállva kezdtem az utamat a következő fogásért.

- Nyugi hallak, csak közben frissítem az asztalt… - hajoltam Luana mellé, s tudattam vele, hogy folytathatja történetét nyugodtan, hisz én figyelek csak közben épp a sütőből is elővarázsolok egy jénait.

- Egy pályázatot nyertem a Tengerbiológiai intézeten keresztül, ahol éppen az ottani állományok tanulmányozása volt a jutalom, s egyben munka is. Ezt tanultam az egyetemen, s nem elengedve ezt a témát ebben is dolgozok… szerencsére. – magyarázta.

- Érdekesen hangzik… habár a sima biológiával sem vagyok a mai napig sem baráti viszonyban. – forgatta a szemét Roy.

- Ne is mondd… Harry sem kifejezetten tudja mindig őszintén, boldogan értékelni az amúgy érdekes tanulmányaimat… főleg, ha előtte próbálok el egy előadásomat… no, azt tudja ám igazán feldobni őt, nem? – simította meg az említett emberke vállát.

- Dehogynem… - lelkesedett fel humorosan. -… kit is ne érdekelne a reggeli órákban az ilyen meg olyan tengeri algák szaporodása, amit esküszöm, ha meglátnátok, képeken teljesen egyformáknak látnátok. – magyarázta az említett ember. – Sosem tudtam elképzelni izgalmasabb napkezdést. – nevetett fel, s mély hangja erősen betelítette az amúgy nagy egybenyitott terünket.

- Nem volt fura 3 hónapig csak úgy elszakadni a megszokott környezetedből? Mármint… én nem tudom, hogy bírnám ki Roy nélkül… őszintén mondva talán begolyóznék. – hajtotta a fejét Joan Roy vállára.

- Tény, hogy ez volt a legnehezebb része… eszméletlenül hiányzott Harry. Elszakadni egy olyantól, akivel addig a pillanatig szinte minden idődet együtttöltöd az előtte lévő 2 évben… nehéz. – vallotta be, s karolta át kedvesét ekkor… s én mindezt érkezve láttam, hisz közben már megjártam még egyszer a konyhát. Rájuk nézve nagyot dobbant a szívem… kissé talán hiányérzetem támadt, olyan megmagyarázhatatlan módon. Megráztam a fejemet, s mosolyogva szólaltam:

- Ezt a finomságot még itthon sosem készítettem, de annyit olvastam már róla, hogy muszáj volt kipróbálnom, a neve rakott krumpli, egy magyar különlegességnek számít. Nem kifejezetten nehéz az elkészítése, viszont annál laktatóbb. – tettem le középre az üvegtálat, majd vettem le kezemről a hőálló kesztyűket. – kinek szedhetek elsőnek? – ajánlottam fel.

- Te csak nyugodtan ülj le. – utasított Ash, s úgy véltem felfedezni mindenki egyetért a szavaival. – eleget ugráltál körülöttünk, szóval legalább enni egyél nyugodtan… szedni meg mindenki tud magának… meg akár neked is. – kacsintott, majd Harry felkapva a tányéromat megtartotta azt, míg Ash szedett arra. Micsoda együttműködés kérem szépen.

- Azért megetetni nem kell… - ráztam a fejemet.

- Pedig már készültem a szakállkával. – mondta Joan humorosan.

- Na, látjátok… amúgy ezért is jó Adora-val egy háztartásban élni… előszeretettel főz nekünk ismeretlenebbnél ismeretlenebb ételeket, amik általában mindig ehetők. Számításaim szerint már több mint fél Európát végigfőzte az elmúlt időszakban.– mondta nagy tudósan Roy.

- Számomra nem ismeretlen. – mondta Harry, s emiatt mosolyogva fordultam feléje.

- Jó… ez így nem ér, te is ilyen bennfentes konyhazseni vagy. – vágta vissza rá Roy.

- Csak szeretek jókat enni. – vallotta be.

- Erről van szó kérem szépen… annyi mindent nem kóstoltunk még, annyi minden vár még ránk a nagyvilágban, nem ehetjük folyton ugyanazt. – képedtem el vigyorogva.

- Persze gondolom, ez arra nem vonatkozik, amikor egy egészen héten keresztül palacsintát sütöttél… minden áldott reggel. – persze, hogy ezt meg kellett említenie a drága Joan-nek.

- A palacsinta jó… minden mennyiségben. – kelt védelmemre Ash, majd, mint a gyerekek pacsiztunk az asztal felett. Ezt akkor is mi nyertük.

- Jó étvágyat mindenkinek!- hangoztattam ezt ismételten mindenkinek, mint asztalfő, s jóízűen én is ételemnek estem.

A főétel után szükséges volt már egy kis szünetet tartatunk, mert kb. már mindenki majdnem pukkant kifele, így leszedve az asztalt a nappali részre költöztünk át. Élvezve az új társaság érdeklődését az én szám folyamatosan járt, s a kanapén, ahogy leültem középre ők is leültek egy-egy oldalamra, s úgy csodálták babanaplómat, ugyanis az is előkerült… vagyis pontosabban sosem került el a szem elől.

Büszke voltam arra, hogy várandós voltam, a világ legboldogabb kismamája voltam, erre fogadni merek. S persze igen ez az állapot nem csak mosolygással telik, vagy telt, vagy éppen fog telni, de mindennek megpróbálom a pozitív oldalát megragadni… egy áldás, mi bennem növekszik.

- Majd ha ő is meg fogja érteni mindezt… értékelni fogja. – vallotta be Harry kedvesen mellettem utalva a kis pocaklakóra.

- Nagyon helyes… sosem voltam jó fotós, de Adora miatt azzá kellett válnom. A minimum, hogy a bébi is elismerje majd a munkámat. – jegyezte meg bohókásan Joan. Egyszerre nevetett fel mindenki, s hangunkat is csak a fenti csengő szakított meg.

- Ki lehet az ilyenkor? – pillantott az órára Roy értetlenül… majdnem 10 óra volt már.

- Majd meglesem… kicsit megtornáztatom cipő nélkül is a lábam. – muszáj volt felállnom egy kicsikét, hirtelenjében nem tudtam sokáig megülni fenekemen.

- Ülj csak nyugodtan… megyek én. – ajánlotta fel Roy.

- Van két lábam… használni is tudom még. – kacsintottam, majd, mint egy kisebb lufival kitömött emberke feltápászkodtam talán kicsit nehezen ennyi étel után, s az ajtó felé indultam meg.

Ki nem nézve a kis kukucskálón nyitottam az ajtót… s talán abban a pillanatban megbántam e tettemet. Nem hittem a szememnek, csend hullott rám… egyre erősebben szorítva az ajtó szélét álltam ott megtartva minden erőmet ott, ahol annak kell lennie. Talán még levegőt sem vettem. Feltűnésmentesen zártam is be azonnal az ajtót, mielőtt bárki utána kérdezne állapotomnak. Vegyük ezt az egész jelenetet meg nem történtnek.

- Ki volt az? – kérdezte Roy mikor visszatérve ismételten gondtalan arccal ültem le körükbe. Ők észre sem vették azt, amin az előbb átmentem… s ezt így is akartam tartani.

- Emeletet tévesztettek. – válaszoltam, mintha mi sem történt volna. S tényleg nem is történt.

- Értem. – fogadta el, teljesen logikusan hangzott a válaszom. Ekkor viszont újra csengettek.

- Emeletet tévesztettek? – kérdezett rá, s meglepődve néztem rá téve úgy, mintha én sem érteném az újbóli csengetés okát.

- Este sem volt jó a csengőnk… szerintem csak beragadt, majd holnap szólok a gondnoknak. – egészen jól fel lett ez az ellenbeszéd építve így random módon.

- A beragadt csengő kopogtat is? – kérdezett rá Joan, s mielőtt rápirítottam volna, hogy fel ne merjen állni az ajtó kinyitásának céljából, már ott is termett. Éreztem, hogy megrendültem ott ülve. Fejemet kissé lehajtva haraptam be igen erősen ajkamat, s örültem, hogy alattam puha kanapé van, így ahogy kezemet abba nyomom sebesülésem nem lesz. Tisztán hallottam, ahogy Joan kinyitja az ajtót. Ő is elhallgatott.

- Te? – kérdezett rá megjelenésére… ő nem tudta leplezni, én először mégis megtettem. Szép volt ez az este, olyan jól telt. Minden bonyodalom nélkül, barátságosan… s még Joan is olyan jól viselkedett, ráadásul Ash is igen lovagias volt, nem erőltetve mégis magát adva.

- Ki az Joan? – Roy kérdezett rá… látta, hogy párja arcára ráfagyott minden.

- Én. – tárult ki az ajtó teljesen, s akkor mindenki megláthatta őt.

- Inez? – Ash, s Roy egyszerre kérdeztek rá… neve hallatán komolyan mondom, hogy az elfogyasztott ételek egyszerre akartak kijönni belőlem.

Hónapok óta nem láttam őt, s úgy gondoltam, hogy már lezártam az életem azon részét, s csakis pozitívan tudok rá gondolni is, de ahogy megláttam ott állva előttem… az érzéseim bukfenceztek egyet minden belsőségemmel, s most nem akartak visszaállni. Váratlanul ért ez, ahogy az ő megjelenése is.

- Sajnálom. – olyan erő gyűlt össze bennem, hogy én magam is meglepődtem milyen egyszerűen tudtam felállni ismételten a kanapéról, majd a lehető legjobban elfordítva tekintetem az ajtó felől, lesütött szemmel szinte repültem a szobám felé. Nem voltam hajlandó így lezárni az estét, nem akartam mindezt Harry-ék előtt végigcsinálni. Vissza kellett vonulnom… azonnal.

- Te meg mit keresel itt? – Roy hangja csattant fel, elég erélyesen. Nem akartam hallani… semmit sem. Tudni nem akartam róla.

- Látni szerettem volna Adora-t. – elhallva hallottam válaszát ugyanis ekkor már a szobámba belépve zártam be az ajtót magamra. Az egyetlen egy dolog, amit sajnáltam, hogy otthagytam Harry-éket… majd holnap bocsánatot kérek, hátha megértik.

- Ez egy igen rossz ötlet volt. Éppen vendégeink vannak. – egészen ügyesen kezelve idegességét folytatta Roy.

- Ha ők nem lennének itt… akkor sem lennél szívesen fogadva. – csattant fel rögtön Joan… s ekkor volt az, hogy muszáj volt az ágyba kerülnöm, merthogy nem bírtam volna tovább ott állva az ajtónál hallani őket. Szinte pilleként hulltam az ágyba, mint egy élettelen farönk úgy kuporodtam annak a lehető legtávolabbi szélére, s mindenemet összeszorítva próbáltam kizárni a történéséket a fejemből. Szerintem nem mondok vele újat, ha azt említem, hogy ezen próbálkozásom nem sikerült.

Hullámokban tört rám az érzés, egy cunami hullámaiban. Kezdve halk remegéssel árasztotta el teljes testemet, s éreztem, ha nem feküdnék, akkor már biztos esnék. A rég elzárt emlékeket, szimpla, de váratlan megjelenése újra előhozta, s kavarta meg oly könnyedén, s oly agresszívan, hogy konkrétan az életről levitt az érzés.

Fájt a mellkasom, szorított, s éreztem a halk zokogástól lassan levegőt sem tudok venni… s most még az sem nyugtatott, hogy pocakomat simogattam. A benne növekvő kis csöppség is észrevette, hogy valami rossz történik körülötte, s ő is ennek megfelelően viselkedett… anyukájába olyanokat rúgott, mik kicsit sem voltak kellemesek. Próbáltam őt is nyugtatni, de magamat sem tudtam.

Mi indokból jött ő ide pont most? Akarom én ezt egyáltalán tudni? S ez engem miért zaklat fel ennyire, mikor ő már a múltam? A testem miért játszik velem ilyen gonosz játszmát? Voltam én vele valaha is gonosz? Nem… akkor miért szórakozik most velem? Nem értem.

Nem tudom mennyi időt feküdtem ott, de nem is érdekelt. Magatehetetlennek, s lesújtottnak éreztem magam, akit a gondolatai akaratosan, s nagyon durván letámadtak, majd meg is bénítottak. Látványára belém hasított a felismerés, minek az este korábbi részén nem is tulajdonítottam akkor figyelmet. Megértettem, hogy miért tetszik annyira a Harry- Luana páros… azért mert ott vannak egymásnak, mint szerető társak, ezt a vak is látja. S habár lehetek a világ legvidámabb embere is, nem törődve a szingli léttel, élvezve annak minden pillanatát, s ezt tényleg komolyan is gondolva, mélyen legbelül mégis tudhatom azt, hogy az ember páros lény… s mindenki vágyik, ösztönösen egy másikra… az ő másik felére.

Ki ne szeretne szeretve lenni? Tudni, hogy van, aki vigyáz rá, mert fontos a számára? Ölelve, s érintve lenni? Ezek olyan emberi szükségletek, melyet senki sem tagadhat. Én sem teszem. Párkapcsolatban lenni, megannyival érdekesebb, mint egyedül hajtani a fejedet a párnára a sötét estéken, mert olyankor tudod, hogy az ágy oldalán ott van a másik feled… a lelked egy része.

- Shhhh… bébi. Ébren vagy? – éreztem, hogy Ash csusszant be mellém az ágyra óvatosan. Nem fordultam meg, nem voltam képes ilyenre. Közelebb jött hozzám, s bátortalanul hátulról ölelt át. – Elment… - suttogta nyakamba. Lélegzete nyomán nyakam libabőrös lett, kirázott a hideg. – hogy vagy? – kérdezte, s kezemet megtalálva arra kulcsolta kezeit… ezzel talán azt is elérve, hogy ne törjem el saját ujjaimat pillanatokon belül.

Nem válaszoltam, csak csendben feküdtem karjaiban. Kezdtem megnyugodni attól, hogy itt volt velem valaki, bármennyire is egyedül akartam lenni. Paradoxon ez, nem?

- Harry-éket én magam kísértem ki… nagyon rendesek voltak, s megértették a helyzetet. – adta tudtomra rögtön, halkan, óvatosan.

- Köszönöm. – motyogtam, s okosan meggondolva lassacskán feléje fordultam.

Arcunk szinte összeért, a sötétet megszokva láthattam közelről a tipikus rosszfiús vonásait. Bátortalanul emeltem oda kezemet, s érintettem csontos arcát… szükségem volt erre.

- Itt vagyok bébi… nem kell aggódnod. Nem megyek el holnap sem, maradok, míg szeretnéd. – mondta… igen, reggel indulna a gépe.

- Miattam ne tedd ezt… - ráztam a fejemet, talán kicsit lehetetlenül így hogy feküdtem.

- Esélytelen, hogy így itt hagyjam a csajomat. – mosolyodott el kedvesen.

Gondolhat erről az emberről a világ bármit is, sosem fogják igazán úgy ismerni őt, mint a barátai, mint én. Kívülről egyértelműen lerí róla, hogy egy szeleburdi, minden hülyeséget véghezvivő, őrült ember,aki előbb vagy utóbb biztos a dutyiban végzi, ha csak szépségével, s leleményességével ki nem szabadítja magát onnan még idő előtt. De valójában a legtökéletesebb barát alapanyag ő, hisz a barátaiért bármit képes megtenni, ha kellene óceánokat úszna át, vagy parázson is járna, ha azt kellene tennie. Nagy szája van, irányíthatatlan ez biztos, s elismerem, nem mindenkinek van hozzá türelme, de szerethető… nagyon is. S ő is tud nagyon szeretni, bizonyította ezt már párszor számunkra.

- Min gondolkodsz? – kérdeztem őt, hosszú pillanatokig csak néztem őt, szeme mélységét tekintve azon gondolkoztam, s levegővételem is kezdett megnyugodni, szívem is úgy gondolta, hogy megmarad a bordáim otthonos fogságában.

- Semmin. – arcán rajzolgattam a vonalait mutatóujjammal… tudtam, hogy hazudik.

- Az igazat Ash… az igazat. – kértem tőle. Neki köszönhettem, hogy talán túlélem az estét.

- Úgy megcsókolnálak… úgy tudom, hogy szimpla érintésekkel egy másik világba vinnélek, s nem ezzel az érdemtelen hárpiával foglalkoznál. – s tényleg kimondta… nem hittem volna, hogy ennyire őszinte lesz.

Nem válaszoltam neki szavakkal, mindössze úgy cselekedtem, ahogy azt a testem követelte, s ahogy szavai alapján az övé is. Sosem kerültem vele még ilyen helyzetbe… tény persze az, hogy kettőnk között a baráti vonal igen máshogy néz ki, mint a többieknél. Intimebb… de ennyire még nem volt sosem az.

Közelebb hajolva hozzá én voltam az, aki ajkaira lecsaptam, s első ízlelések után éreztem azt, mit már olyan régen tapasztaltam… a vágyat. Végigfutott az egész testemen a hulláma, s nem törődve semmivel kaptam rá, s ő sem tiltakozott. Régen voltam már fiúval, meg úgy belegondolva nővel is, de van, amit ösztönösen tud az ember.

- Biztos vagy te ebben? – óvatosan fogta közre ujjaival arcomat… nem igazán hitt tetteimnek, s ezért nem is hibáztatom.

- Segíts enyhíteni a rosszat… kérlek. – suttogtam ajkaira, s simítottam végig testén, ahogy alul kihúztam nadrágjából az ingjét. Nyakamat kezdte ajkaival, nyelvével kényeztetni, s éreztem, ahogy testem megfeszül alatta… mesés érzés volt ez.

S tényleg segített… megtette azt, mire senki, s nem lett volna akkor és ott képes. Enyhítette a rosszat, s az űrt, a fájdalmat valami egészen mással töltötte meg. Saját magával.

Szükségem volt erre… jól éreztem magam vele.