Sziasztok! Némi nem szándékos kihagyás után újra
itt lennék egy résszel! Az a helyzet, hogy a hétvégi írásba, mi megszokott volt
nálam az egy kicsikét beleszólogat, hogy akkor van esélyem dolgozni néha
napján, szóval ezért is módosult az utóbbi időben ez a szokásom, de ígérem,
hogy mindig próbálok sietni nektek a friss, ropogós résszel! Most is próbáltam
egészen hosszúra írni, remélem tetszeni fog. Ígérem sietek a kövivel! Puszi
Dorka
U.i.: Tudom Harry-t egyelőre még mellékszereplőnek
tartjátok, s jogosan is vélitek ezt így. Okkal teszek mindent, s higgyetek
nekem nem sokáig lesz ő ebben a helyzetben, csak legyetek türelmesek, okés? J
Az este
történtekkel ellentétben igenis kipihenten ébredtem, s közel sem volt a
fejemben semmi negatív gondolat, s emiatt az ágyból kikelés mellé is egy
aprócska mosolyt tudtam biggyeszteni ajkaimra. Ennek talán az is az oka volt,
hogy igazán biztonságban éreztem magam az éjszaka alatt… a földrengés után jött
a béke, s maradt is. Ash még békésen aludt mellettem, s én így halkan nyúltam a
legközelebbi ruhadarabhoz, hogy azzal fedve magamat kilibbenhessek a fürdőbe
hisz azonnali módon pisilnem kellett… ez van, ha valaki terhes, a napjának
90%-át a mosdóban tölti.
- Jó az inged… - jegyezte meg Roy a semmiből
felbukkanva, mikor a konyhába vettem az irányt. Kezdtem éhes lenni, s tudtam,
hogy van, min dolgoznom így az energiára is szükségem volt. -… várjunk csak. –
közelebbinek tűnt ekkor már a hangja, de én nem foglalkoztam vele, csak
folytattam az utamat a hűtő felé, s kivettem onnan mi nekem kellett. Meglepően
elfogadható volt a kedvem, nem éreztem lelkemen semmilyen súlyt, csakis olyan
kellemes békességet.
- Az… Ash inge?
– kérdezte egészen gyanakodva.
- Aham. –
bólintottam nem törődve hangjának fura élével, s kitöltve tálamba a tejet
elkészítettem a reggelimet, s tálcástól a nappaliba indultam. Gépemet felszedve
a kis dohányzóasztalról telepedtem le a konyhapultnál, s önfeledt mosollyal
kezdtem reggelizni. Szemem sarkából láttam, hogy Roy szótlanul méreget, de nem
tettem szóvá.
- Ti… várjál
csak… ugye nem? – végül nem csak a fejében pakolgatta össze teóriáját, hanem
szóban is, egészen jól elbeszélgetett magával, habár kissé akadoztak szavai…
mintha dadogott volna, ami tőle igen fura volt, hisz igen határozott, erős
személyiség. Lehet neki is reggel van még.
- Mit nem? –
vigyorodtam rá, s ez hatalmas nagy falat müzlit toltam a számba, erősen
szuggeráltam várva, hogy kimondja azt.
- Ti…
lefeküdtetek? – csak kimondta, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megteszi.
Tényleg meglepődtem.
- Az nem a te
dolgod. – kacagtam fel kislányosan, s orrára ütöttem kanalammal olyan pajkosan.
- Oké… - nagyon
fura volt az arca, de ez engem nem szabályozott. -… hogy érzed magad? –
elkerülhetetlen volt ezen kérdése, s nem köntörfalazva inkább erre tért át.
Több volt ez, mint egy sima 180 fokos fordulat.
- Jól.
Kifejezetten jól. – válaszoltam neki miközben képernyőmet nézegettem, hiszen egy
pontosabb beosztást is megkaptam Olgától miszerint mit mikorra kellene leadnom,
s mit mikorra tudtak lefoglalni.
- Komolyan? –
kérdezett vissza, erősen felhős volt az ábrázata, mintha nem értene valamit.
- Ühüm. Most mi
az? Miért ne lennék jól? – értetlenül fordítottam felé teljes figyelmemet.
- Őszintén? A
tegnap este után nem volt esélyünk beszélni… Ash volt az, aki… - belekezdett,
de nem tudta teljesen, helyesen összetenni mondanivalóját. -… beszélt veled. –
végül csak kinyögte. Elmosolyodtam. – Okkal voltál kiakadva a történtek miatt.
Én megérteném, ha… - kicsit úgy kezdett velem beszélni, mint egy idiótával.
- Igen
kiakadtam. Nem számítottam a megjelenésére… fura volt, kellemetlen, de ma már
egy új nap van… gondolom nem hívtátok át délutáni teázásra, így kétlem, hogy
bármi probléma lenne ezek után ezzel a dologgal. Próbálok a legkevesebbet
foglalkozni az üggyel… magam miatt, s a bébi miatt is. – ahogy a kis csöppségre
tettem utalást, kezemet automatikusan a hasamra simítottam. – Ő a múlt… s nem
hagyom, hogy a jelenemet felkavarja. Boldog vagyok, s ezt nem veheti el tőlem.
– őszintén így gondoltam, próbáltam minden gondolatomat szavakba önteni, addig
úgyse engedne el, míg ezt meg nem teszem neki… s jobb túlesni rajta minél
hamarabb.
- Helyes. – nem
voltam benne biztos, hogy most ezt kijelentette, vagy éppen kérdezte.
- Elegendő lesz
ez a beszédem egész napra, hogy kielemezd? – kacsintottam rá zsiványan… jól
ismertem, s tudtam, hogy már most engem elemez agyával… ez volt ő.
- Talán. –
nevette el magát kedvesen, s ekkor láttam, hogy az oknyomozói énje leakadt
róla, s most már csak barátként van itt. – mikor megy Ash gépe? Tegnap
említette, de totál elszállt a fejemből. – magyarázta.
- Hétfőn megy…
nem ma. – avattam be a dolgokba.
- Miattad marad
itt? – nyíltan rákérdezett, s most ez már nem zavart.
- Miattam. –
bólintottam szívfájdalom nélkül… mélyen a szemébe néztem, s ott láttam, hogy
van még egy kérdése.
- Ti akkor
most… összejöttetek?
- Roy… nem. –
ráztam meg a fejemet, s tudtam, hogy csakis az igazat mondtam neki. – Ash a
barátom… nem a pasim.
- Barát, akivel
kamatyolsz? – ráncolta össze homlokát.
- Héééékáááás!-
visítottam fel szavainak hallatán.
- Barátság
extrákkal, mi? Valahol legbelül valahogy mindig is számítottam erre. –
gondolkozott el.
- Befejeznéd? –
hunyorítottam rá. Önfeledt beszélgetés volt ez most, olyan nyugodt.
- Milyen volt
újra pasival lenni? – konkrétan kiköptem a müzlimet a számból, olyannyira
meglepett ezen kérdése.
- Jézus Úr
Isten. Mikor váltottál át Joan-be? – olyan szinten meredt rá a szemem, hogy
attól féltem, hogy mindjárt kiesnek a helyükről… ezt így nem vártam volna tőle.
- Én? –
kérdezett vissza pofátlanul.
- Ááá,
dehogyis… - ráztam a fejemet, s inkább lepattanva a székről, lecsapva a gépemet
kerestem a legrövidebb menekülési útvonalat… nem akartam a tanúja lenni ennek a
beszélgetésnek.
- Megérkezett a
rejtélyes ruha tolvaj. – éppen halkan behajtottam szobám ajtaját mikor az ágy
felől éppen most ébredt hangon szólalt meg Ash. Óvatosan fordultam feléje, de
az ajtótól nem tágítottam, hirtelen felcsendülő hangja megijesztett.
- Ühüm. –
mellkasomhoz szorítottam a gépemet, s csak mosolyogtam… az volt az egyetlen egy
dolog, mire képes voltam.
- Jól áll
neked. – mondta halkan, s lassacskán felcsúszott az ágyból annak háttámlájának
dőlve. Csípőjéig a takaró fedte a testét, de azon felül nem volt rajta semmi, s
jól tudtam… alatta sem. Nyeltem egyet, s éreztem, hogy arcom pirosítót
megirigyelve feslik vörösbe. Lesütöttem a szememet, s ajkamba haraptam, amit
sikerült meglehetősen erősen tennem.
- Mi az? –
kérdezte bátortalanul, puhatolózva. Ez az a stílus, mit még sosem hallottam
tőle. Fura volt, meglehetősen meglepett. Nem válaszoltam. – Nem harapok…
megígérem. – suttogta halkan. – Közelebb jöhetsz. – folytatta gondolatmenetét,
s lábaim kérésére megindultak… igen lassan, de megindultak. – hogy vagy? –
kérdezte, s már az ágy szélén ült, dereka köré csavarva a takarót. Nem szóltam
egy szót sem csak úgy csendben álltam előtte, s pislogtam le rá. Nem tudtam mit
mondani, de kellemes volt ez a csend. Jól esett a némi gondolkozás. Érintésére
kirázott a hideg, hiszen óvatosan felnyúlva a gépért kifejtette azt karjaim
rabságából.
- Jól…
köszönöm. – mélyen a szemeibe néztem, melyek mélykékek, s türelmesen válaszra váróak
voltak.
- Biztosan? –
láttam, hogy nagyot nyelt. Egészen biztos voltam benne, hogy a tegnap estén
gondolkozik, s részben bennem is bennem volt ez a dolog, de valamiért volt egy
részem mely nem kívánta azt megmagyarázni, indokot találni rá.
- Megtörtént… s
én nem bánom. – bátortalanul mozdítottam meg kezeimet, s így egészen fölé
magasodva vehettem ujjaim közé arcát, s még jobban fordíthattam magam felé.
Elmosolyodott érintésemtől.
- Én sem. –
arcán vigyora ráncait ujjaim fogták fel. Felemelve kezeit óvatosan kezdte
bontogatni lazán begombolt ingjét hagyva, hogy testem szemei elé tárulhasson…
leírhatatlan csodálat sugárzott a szemeiből a pocakom felé. Puhán csókolta meg
a dudorodó bőrömet. – jó reggelt pocaklakó. – simította meg a hasamat, s
éreztem, hogy erre bennem a picinyke mozgolódni kezdett.
- Ő is üdvözöl.
– húztam széles mosolyra ajkaimat.
- Érzem. –
kacagott fel kisfiúsan, majd úgy fordítva engem könnyedén az ölébe vont. Nem
tiltakoztam, s automatikusan jött az is, hogy kezeimet nyakába kulcsoltam. Oly
könnyed volt ez, oly egyszerű. – mit terveztél mára? – érdeklődött kedvesen.
- Az igazat
megvallva itthoni munkát. – szabadúszó íróként nagyrészt itthon dolgozok, vagy
külsős helyszíneken, kávézókban, bárokban… a mai nap kimozduláshoz semmi kedvem
nem volt, az áprilisi fagyot még nem kedveltem meg.
- Felejtős…
elviszlek vásárolni… Titeket. – s mutatóujjával kezdett lassacskán körözni a
hasamon, s mivel ez így csikizett én kuncogtam ott az ölében.
- Merthogy? –
kérdeztem. Bizsergett a testem tőle, s hullámokban tört rám a vihogás egyre
erősebben.
- Mert
megtehetem… s meg, mert meg is fogom tenni. Te meg nem fogsz ellenkezni, mert
ismerem a kedvenc helyeidet, s tudom, hogy minek nem tudsz ellenállni. –
jegyezte meg zsiványan felfele pislogva, az arcomat pásztázva.
- Ez nem fair.
– meredtem rá hatalmas szemekkel.
- Tudnék
mesélni a nem fair dolgokról… - húzta vékony csíkba össze szemét, de én csak
megráztam a fejemet elutasítva ezt a témát így szótlanul. Ha szépen kezdődött a
nap, folytatódjon is szépen… jó előérzetem volt így mindennel.
- Szerinted… ez
már klinikai eset? – alsóajkamba haraptam, s úgy pislogtam rá, mint egy
ártatlan lélek, aki éppen nem a negyedik üzletbe akar belépni úgy, hogy az
előző hármat már úgy kifosztotta, hogy kezében alig fér szatyor. Persze a
munkamegosztás is létezett kettőnk között, hisz ő is kivette a részét a
cipelésből, de még így is fullosan voltunk mindketten.
- Mentségedre hozom
fel… nem csak magadnak vásároltál. – vigyorodott el, s aranyos puszit nyomott
arcomra előttem meglebegtetve azt a szatyrot, amiben az ő cuccai voltak… tíz
szatyorból egy volt ilyen.
- Szép
próbálkozás. Túl kedves vagy magadhoz képest. – rebesgettem a pilláimat előtte.
- Megérdemled. –
kacsintott, s gondolkozás nélkül nyitotta ki előttem a következő bolt ajtaját.
Azt a helyet is
meglehetősen sikerült kifosztanom… de hisz a kiegészítőkből sosem elég úgy
vallom, a vásárlás pedig olyan boldogsághormonokat szabadít fel, mik az egész
napodra hatással vannak, s okkal állíthatom, hogy nekem meg arra szükségem van,
a belsőm igenis jól tudja ezt.
- Azt hiszem…
elfáradtam. – vallottam be úgy, mintha éppen most lebegtettem volna meg előtte
a fehér zászlómat.
- Sosem
gondoltam volna, hogy ez eljön. – incselkedett jókedvűen… jól éreztem vele
magam, hisz feltétel nélkül olyan boldogságot csempészett az életembe, mire más
nem volt képes… nem így.
- Ő gondolta. –
simogattam meg a hasamat, s néhány pillanatra megálltam járásomban kellett egy
kis idő, míg megszusszantam.
- Jól vagy? –
kérdezett rá automatikusan Ash.
- Aham persze…
csak kezd fogyni az energiám, mint mondtam. – kacarászva jelentettem be, s
elsimítva fülem mögé a lófarkamból kiszökő tincset egy igen hirtelen, s random
ötlet szaladt a fejembe. – le akarom vágatni a hajamat… szőke akarok lenni. –
mondtam úgy ezt, hogy hirtelen az előttem álló Ash azt sem tudta mit kezdjen az
információval.
- Hmmm? –
kérdezett vissza.
- Jól
hallottad. – bólogattam, s újult erővel indultam meg fele előre, ahol pedig a túloldalon
egy hajszalon várt minket. Meglátva a kirakatát született meg bennem azonnal
ezt a gondolat.
- Ez most, hogy
jött? – ahhoz képest, hogy el voltam fáradva egészen gyorsan mentem előrefele,
Ash szinte kapkodta utánam a lábamat.
- Nem tudom.
Csak úgy jött. – rántottam meg vállaimat, s gondolkodás nélkül tettem ujjaimat
a szalon ajtajának kilincsére, de mielőtt lenyomtam volna az arcát figyeltem a
fiúnak mellettem. – jössz? – egészen belelkesedtem az ötlettől, bárminek is
köszönhetem ezt a dolgot. Néha jól jön a változás legyen szó egy egészen
gyökeres változásról… nem mintha a bennem növekedő csöppség nem jelentené
számomra a világ legnagyobb, s legcsodálatosabb változását.
- Miért is
hagynám ki? – simította meg a hátamat, s úgy indultunk meg közösen az üzletbe.
- No és… mi az
elképzelésed… Adora? – a férfifodrász, aki éppen szabad volt kérdezte ezt tőlem
mikor már megmosva a hajamat a vágó székben ültem a hatalmas tükrök előtte,
mellettem pedig Ash is ott ücsörgött random módon, az asztalon elhelyezkedve.
- Hát…
pontosan? A vállamat nem érő bubifrizurára gondoltam… platinaszőkében. – tártam
elé a gondolataimat.
- Éles váltás. –
bólintott elismerően, s fésülve hosszú barna tincseimet nem csak jelképesen, de
valóságosan is utalt erre a dologra.
Mindig is
megvoltak nekem ezek a hosszú barna tincseim, amiktől ezúttal boldogan fogok
megválni. Nem egészen tudom, hogy honnan is jött ez a dolog, de tetszett…
egészen biztos voltam saját magamban.
- Andro…
kérdezhetek valamit? – alig néhány pillanat telt el máris megfogalmazódott bennem
egy kérdés.
- Mondjad
szépségem! – érdeklődve figyelt rám.
- Nagy baj
lenne, ha ennék közben? – úgy pislogtam rá a tükörben, mint a ma született
bárány, s legcukibb énemet előszedve próbáltam lenyűgözni… hátha megsajnál.
- Nyugodtan… a
vendégnek bármit szabad, főleg ha egyszerre ketten is vannak a kezeim között. –
utalt itt a kis pocaklakóra, az ő figyelmét sem kerülte el a tény, hogy pocakos
vagyok.
- Huhhh… ez
könnyen ment. – nevettem fel, s ezúttal már nem Andro-ra néztem, hanem Ash-re
pislogtam, mint egy óvodás kislány, aki a mamáját szeretné rávenni, hogy
megvegyen neki egy bizonyos dolgot.
- No, mit
hozzak neked bébi? – tudta, hogy ő lesz a futárom, készült rá szerintem.
- Szóval… - s
elkezdtem neki magyarázni, hogy a szemközti kajáldából mit hozzon nekem,
megadva az étel pontos paramétereit. Jah bocs… ételek paramétereit, merthogy
egy dolognál nem tudtam megállni.
- Az előző
kérdés hasznosabb lett volna úgy, hogy mit ne hozzak. – pattant le az asztalról
felém mosolyogva.
- Imádlak. –
kacsintottam rá elkapva a kezét.
- Tudod, hogy
én is. – mondta vidáman, s már el is tűnt az üzletből.
- Igazi
királynő leszel… szerintem eszméletlenül fog állni neked ez az új frizura. –
simogatta a hajamat még utolsó körökben a hajkefével.
- Hát remélem. –
húztam széles mosolyra az ajkaimat, majd miután megláttam, hogy az asztalon
villogni kezd a telefonom érte nyúltam, de addig nem néztem meg míg Andro ki
nem mondta azt, mire már láttam, hogy készült.
- Kezdhetjük? –
tette kezét a vállamra.
- Naná. –
vidáman bólintottam, majd elhúzva a telefonom zárját megláttam a teljes
üzenetet, mit kaptam… mi közel sem volt hosszú, de feladójának
személyazonossága meglepett… legalábbis úgy hiszem. Harry volt az.
Szia. – mint mondtam
az üzenet nem volt túlságosan hosszú, viszont sokat mondó sem, talán ezért is
volt ilyen meglepő… legalább is nekem. Gondolkodás nélkül pötyögtem a választ.
Szia. – én sem
ugrottam a mély vízbe rögtön. Meglepett a keresése, de nem zavart… mármint
értitek.
… hogy vagy? –
újabb üzenet buborék jelent meg képernyőmön. Rögtön rákérdezett, nem kerülgetve
a forró kását… pedig én voltam az, aki talán keresni akarta a tegnap miatt… de
még nem most. Ő hamarabb lépett.
Hogy is
mondjam. Szégyenkezve? Sajnálom a tegnapot. Röstellem magam. – őszintén válaszoltam
neki, mert megérdemelte… ez volt tőlem a minimum.
Röstelled?
Semmi okod nincs rá. Szóval akkor… jobban vagy? – valahogy magam előtt láttam
az arcát, ahogy ezt kérdezte… olyan barátságos volt, hisz habár nem régóta
ismerem őt mégis úgy érzem, hogy hosszú távú jó barátot találtam benne… igaz
barátot.
Köszönöm
kérdésed igen… jobban vagyok. Éppen varázsolnak velem. – s ahogy elküldtem ezt
az üzenetet elmosolyodtam.
Hogy mit
csinálnak? – s azt hittem én tudok gyorsan pötyögni… alig volt elküldve a
válaszom, máris jött a kérdés tőle.
Meglepetés. –
egy pirulós fejjel megtoldva kapta meg ezt a rövid üzenetet.
- Próbálj meg
ne nagyon ficánkolni szépségem… hacsak a hajadon kívül a füledtől is szeretnél
megszabadulni, mert ha így van, akkor nyugodtan táncolj itt a kezeim alatt, én
nem bánom. – jelezte kedvesen éppen nem megfelelő viselkedésemet, persze
mindezt csak igen kedvesen.
- Értettem.
Bocsi. – húztam kínos mosolyra ajkaimat, majd próbáltam úgy megülni, hogy
hajszálaimon kívül mással ne találkozzon az olló, a bőrömmel semmiképpen sem.
- Ügyes
kislány. – simította meg a vállamat.
- Köszönöm. –
hajtottam le a fejemet, s éreztem, hogy elpirultam… közben pedig Harry-től is
jött egy válasz.
Meglepetés…
kinek? Miben mesterkedik a hölgyemény? – kérdezett rá, mire már mos tudtam,
hogy mi lesz a válaszom. Egy kép, semmiféle üzenettel.
Kicsit oldalra
nyújtva a kezemet az éppen földre hulló tincseim egy részét fotóztam le neki
úgy, hogy ne teljesen legyen egyértelmű azért a dolog.
Ez most egy
találós kérdés lenne? – írta, s mellékelt egy olyan fotót magáról, min
kifejezetten gondolkodós fejet vágott. Felkacagtam, mert vicces volt.
Meglehet. –
mondtam, majd inkább egyhelyben tartottam a seggemet mielőtt Andro inkább
magától kanyarintja le a fülemet.
Birkanyíró
lettél. – mondta, s újabb képet csatolt magáról melyben konkrétan hatalmasra
nyitotta a szemeit csodálkozó módban.
Neked nem…
sütögetned kellene, munkásember? – kérdeztem rá mosolyogva, majd folytattam:
Amúgy meg… ha állat lennék, macska lennék… ez nyilvánvaló. Vagy egy őzike. Nem
tudok dönteni. – s egy gondolkodós smiley-t pakoltam a mondataim végére.
Bambi. –
válaszolt rögtön, s mosolyra húztam az ajkaimat. – Ez aranyos.
Láttál már
szőke Bambit? – kérdeztem, s a kikevert festéket fotóztam le neki úgy, hogy
közben tényleg csak minimálisat mozogtam.
Szőke? De hisz
te barna vagy. – állapította meg. – amúgy meg én vagyok a főnök… így hatalmam
van akkor dolgozni, amikor szeretnék. – ott a pont kedves Harry, mekkora
igazság ez.
Már nem sokáig…
kedves Főnök. – válaszoltam neki, s ekkor nyitódott az ajtó majd perifériás
látásommal, nem rángatva a fejemet láttam, hogy Ash érkezett vissza a
finomságaimmal.
- Míg
megrendeltem neked ezeket… én is éhes lettem, de mivel ennyit magad úgysem
tudsz megenni, nem rendeltem magamnak semmit. Tudom, hogy szeretsz annyira,
hogy kapok a tiédből. – magyarázott nekem az ideiglenes pincérem, majd az
előttem lévő kis pultra helyezte le a hőtartó dobozkába csomagolt ebédemet,
amit ha elfogyasztok talán a vacsorám is lesz.
Ebédidő. Vagy
uzsonna? – küldtem egy képet Harry-nek a beérkezett kajamennyiségről, majd
ölembe helyeztem a készüléket, s inkább egy villával barátkoztam meg helyette. –
Először is… - pillantottam óvatosan a fekete hajú szépség felé. – Miből gondolod,
hogy nem tudom megenni ezt mind… egyedül? El ne felejtkezz arról, hogy kettő
helyett eszek. – mondtam neki okoskodva, s zsivány tekintetét egy kacsintással
jutalmaztam. – Másodjára pedig… honnan veszed, hogy szeretlek én annyira, hogy
megosszam veled az ételemet? – kérdeztem rá, de olyan komoly ábrázattal, mintha
komolyan úgy gondolnám, hogy nem osztanék meg vele semmit.
- Onnan, hogy…
- hajolt le mellém úgy, hogy ajkai pontosan majdnem a fülemhez értek. -… az
ágyad is megosztottad velem… bébi. – puszilta meg az arcomat, s éreztem, hogy
erre olyan szinten lettem vörös, hogy csoda, hogy nem égett le a bőröm tőle.
Megjegyzése váratlan volt, de közel sem sértő. Rátapintotta lényegre, okos kis
teremtés ő… csak olyan sajátos módban. – na, mi van… megnémultál? – kérdezte rögtön
olyan kis ördögi ábrázattal… tudta, hogy erősen zavarba hozott.
- Nem. – ráztam
a fejemet megsimítva az arcomat. – Mindössze azon gondolkoztam, hogy milyen
lesz látni azt, hogy éhen halsz itt mellettem. – húztam el tőle az összes
kaját, tartva azokat csakis magam előtt.
- Nem engednéd.
Nem vagy te olyan gonosz. – díjnyertes fogsorát villantva felém vigyorászott.
- És tényleg
nem. – bólintottam, s kivéve egy dobozt a kupacból feléje nyújtottam azt. Túl
kedves vagyok, nem? – De ettől függetlenül még berendelheted a darut a
hazaszállításomra… mert most igazán bálnára eszem magam, ez tuti. –mondtam, s
az első falat finomságot szúrtam a villámra, s emeltem azt a számhoz rögtön.
- Már az előbb
szóltam a srácoknak. – jegyezte meg jóízűen bekapva a saját ételét, mire én
pacsira emeltem a kezemet, s ő jókedvűen le is pacsizott velem. – Amúgy meg…
kinek dokumentáltad az egy kisfalunak is elegendő ételcsomagodat? – érdeklődött
szemöldökét rángatva.
- Harry. – nem gondoltam
arra, hogy titkolóznom kellene.
- Aham… értem. –
s azt hiszem ennyivel le is zárta a dolgot, majd felszúrt egy husit a
villájára, s azt az én szám felé emelte… örömmel kaptam be az ajándék dolgot.
Isteni volt. – Amúgy… dögös a barátnője. – állapította meg. – Olyan okos,
emiatt kicsit ártatlanak tűnik, de van benne valami zsiványság. – folytatta tovább
gondolatát.
- Zsiványság? –
lepődtem meg… egészen úgy éreztem magam, mintha egy teadélutánon lennék, s
közel sem egy fodrászatban… Andro szerencsére egészen megértő volt, még úgy is,
hogy ez volt az első alkalom, hogy először láttam őt.
- Zsiványság
igen. – bólintott…
- Nem haragszol…
bébi? – kérdezte körülbelül harmincadik alkalommal Ash mikor miután hazaértünk
ő már azonnali módban lépett is volna le, hiszen rég nem látott itteni
haverjaival indult volna „várost nézni”… vagyis kocsmatúrázni, a megnevezés már
éppen részletkérdés.
- Úgy nézek ki,
mint aki haragszik is bárkire is? – kérdeztem, s leszedve a fagylaltos doboznak
a tetejét belevájtam abba a kanalamat. A házi készítésű fagyinál nincs is jobb,
még szerencse, hogy korábban rejtettem el ilyet is a fagyasztóban… a tegnapi
Harry-ék által hozott süti társaságában ez a fagylalt olyan, mintha a felhőkön
járnék, vagy abba harapnék. Isteni. Túlvilági.
- Nem. –
mondta, s beletúrt a hajam, s kiemelve a kanalat a kezemből ellopta tőlem a
felszedett falatomat.
- Ez aljas
volt. –húztam össze a szememet rá.
- Nem… csak
szükséges. – kacsintott, majd váratlanul nem arcomra adott fagyis, ízes
ajkaival puszit, hanem a számra. Testemnek, s mindenemnek nagyon tetszett ez…
az éjszaka óta nem nagyon közeledett így, de most megtette. Örültem neki…
tényleg.
Óvatosan
lépegettem így hátra az ő vezetésével, míg csak nem a konyhaszekrényhez nem
értem, s le nem dobtam kezemből a fagyis dobozt.
Végigsimítva
oldalamat rajzolta meg vonalamat, míg csak nem a nyakamhoz ért, ahol szabad
bőrömet érintve kirázott tőle a hideg. Apró, ártatlan csóknak indult mindez, s
egészen heves dologba csapott át. Belülről jött, hirtelen felszabaduló erőmmel
igazán határozottan karoltam át keze alatt, s húztam közelebb és közelebb
magamhoz.
- Jól áll ez a
szőke haj. – simította kósza tincseimet mindkét oldalon a fülem mögé, miközben
kicsit sem távolodott tőlem. Homlokát homlokomnak, orrát orromnak dörzsölte.
Szeretetteljes volt ez… úgy igazán. – és… te is jól állsz nekem. – jegyezte meg
úgy kifejezetten Ash-es módon.
- Hülye. –
csaptam karon, s egészen szájába nevettem.
-
Miss-Nem-Káromkodó. Ejnye, bejnye. – rázta a fejét, s hatalmas mutatóujjával
cirógatta puha bőrömet. A smink lemosása után mindig olyan baba popsi a bőröm…
úgy szeretem.
- Barátok
vagyunk. – suttogtam neki ajkaira, lehunyva a szememet.
- Barátok. –
tudta, hogy milyen jelentést szánok ennek a szónak. Meg sem kellett beszélnünk
nyíltan, hogy tudjuk ez nem több, mint ami ténylegesen. Ott vagyunk továbbra is
egymásnak, s most kifejezetten különleges módon még fizikailag is… de ennél
többet nem kell a dolgokban látnunk. Jól tudtuk.
- Szóval most,
mint egy jó barát foglak kirúgni az ajtón, hogy el is indulj még ma… tudod
várnak téged. – vigyorogtam rá, s próbáltam kicsit eltolni, ami pont nem jött
össze úgy, ahogy akartam.
- Sosem volt az
erősségem a pontos érkezés. Amúgy is… megéri ez a késés, nyomós indok az, ki
feltartóztat. – kacsintott rám, s alsó ajkamat kapta be óvatosan, s húzta meg
kicsikét.
- Ne mondjam
még egyszer… - beleremegett a hangom ebbe a mondatba, de tudtam, hogyha nem
küldöm el így, sosem hagy itt. S talán folytatva ezt két percen belül már én
sem fogom elengedni őt… minden pillanatot kihasználna a valamit hiányoló
testem, míg itt van ő. Ez lehet, hogy önzőség, s lehet, hogy nem is igazán
saját magamra vall, de biztonságot nyújtott ő, s ezt pedig nagyon kedveltem…
mert szükségem volt rá.
- Most te
tényleg kirúgsz? – kérdezte zsiványan.
- Aham… -
bólogattam, s megemberelve magamat kinyomva kezemmel toltam őt magam előtt őt
egészen az ajtóig. – jó szórakozást. – nyitottam neki azonnali módban ajtót,
mielőtt meggondolná magát.
- Hagysz nekem
is fagyit? – kérdezte már a küszöb túloldaláról.
- Nem. –
vigyorodtam rá, majd mielőtt ténylegesen meggondoltam volna becsaptam rá az
ajtót… talán kicsit túl hangosan.
- Kérlek szépen
Adora… rád sem ismerek. – nevetett fel tettemen az ajtó túloldaláról.
- Viszlát Ash. –
mondtam neki, s hátat fordítva indultam vissza a konyhába ahol valami olyasmi
várt, mire nem számítottam. Vagyis inkább valaki.
- Ssssshhhh…
kérlek. – tette ajkaira ujját kérve, hogy ne sikítsak, s még véletlenül se
adjam Ash tudtára, hogy ő itt van. Inez állt előttem, alig 3 méterre tőlem.
Megtorpantam a lépéseimben, teljesen lefagytam. Hogy került ide be? Hogy?
- Te… mit
keresel itt? És hogy jutottál be? – éreztem, hogy nagyon erősen kezd verni a
szívem… fájdalmasan erősen, de tartottam magamat, muszáj volt.
- A gondnok
bácsit elkapva sikerült… felismert, s örömmel engedett be, azt mondtam neki,
hogy meglepetéssel készülök neked. – elmosolyodott… de én ehhez nem tudtam mit
hozzáfűzni, legalábbis semmi értelmeset.
-Mit… keresel…
itt? – ismételtem el még egyszer ezt. Nem tetszett az érzés, mit látványa,
jelenléte ismételten kiváltott testemből. Éreztem, hogy szédelegni kezdek… nem
tetszett.
- Jól vagy? –
ha már én nem közeledtem, ő megtette… látta, hogy alattam a talaj elégen
ingoványossá kezd válni.
- Ne… érj
hozzám. – kicsúsztam kezei közül még akkor is, ha nem éreztem magam a helyzet
magaslatán. Muszáj volt leülnöm… vagy legalább megtámaszkodnom a falban.
Hátrálva jutottam így hát az ajtóhoz. – Menj el kérlek. – elfordítottam róla a
tekintetemet, nem akartam őt látni. Nem.
- Meglepően
erős váltás… de nagyon jól áll ez a szőke haj. – mondta, s egészen közel hozzám
állt meg. Éreztem, hogy kiver a víz.
- Menj el…
kérlek. – fújtam ki a levegőt, s ha tudtam volna, saját magamat beleépítem az
ajtóba.
- Az ajtónak
támaszkodsz… így semmi esélyem. – lépett közelebb, s ujjai már majdnem
érintették arcomat, szememet leszorítva tiltakoztam ellene. – Meg amúgy is…
beszélni szeretnék veled, s míg ez meg nem történik, nem megyek sehova. Tudom,
hogy egyedül vagy itthon, s Roy-ék is csak később jönnek. – s habár nem volt
nyitva a szemem éreztem, hogy ujjaival hasam felé közelít… meg akart érinteni.
Reflexszerűen kaptam el csuklóját.
- Ne merészeld.
– pattant ki a szemem, s oly harag forgott pupilláimban, mint még soha azelőtt.
Anyatigrisként védtem azt, mi az enyém. Csakis az enyém.
- Nem okoznék
neked fájdalmat… soha többet. – s egy pillanatba sem került, de fordított a
helyzeten, akarom mondani már ő volt az, ki megfogta mindkét csuklómat, s
mindenféle megerőltetés nélkül hajtotta azokat fejem felé, s ajkaival is
közeledve csapott le enyémekre.
Az ismerős
érzés, mellyel oly régen találkoztam. Ez a konkrét érzés, mit csak ő vált ki…
csakis Inez képes erre. Éreztem, hogy ha eddig nem volt bennem energia, akkor
most az a kis maradék is eltűnt… az ő tartása tartott össze. Bármennyire is
akartam tiltakozni közeledése ellen, testem nem úgy reagált. A testemet két
perc alatt becsapta ő. Nem szabadott volna. Egy részemnek bármennyire is
jólesett ez, nem hagyhattam tovább fajulni a dolgokat.
- Nem. – ráztam
a fejemet, s próbáltam összeszedni a maradék emberségemet. – nem. – toltam el
magamtól megküzdve értelemszerűen nagyobb erejével.
- Beszélhetünk?
– kérdezte ő… meglehetősen felvirult az arca, de mégsem úgy annyira.
Megmagyarázhatatlan.
- Szeretném, ha
elhagynád a lakásomat, s többet nem keresnél. – próbáltam minél tárgyilagosabb
lenni a lehető legrövidebb módon.
- Megváltoztál.
– jegyezte meg, s ráncolta homlokát. – olyan… más vagy. – jegyezte meg.
- Minden
bizonnyal… - bólintottam, s tudtam, hogy itt közel sem arra utal, hogy éppen
terhes vagyok, vagy arra, hogy vadi új módon platinaszőke lettem.
- Összejöttél
Ash-sel? – kérdezett rá nyíltan. – Egész szépen tanúja lehettem majdnem egy
kismama pornónak… nem tudom mennyire jön be a hetero szex nekem. – rázta a
fejét… totál abszurdak voltak a kijelentései, egyszerűen nem akartam őt
hallani. Nem. Felfordult a gyomrom tőle kissé.
- Kérlek szépen
Inez… sőt ha akarod, könyörgök… menj el. Vegyük meg sem történtnek ezt a
dolgot. – pakolgattam magamat össze picikét. – Egyetlen egy perced van, míg
komolyan mondom, nem sikítok… mondd el, hogy mit szeretnél. Nincs több időm
rád. Nincs.
- Szeretném, ha
velem jönnél Washingtonba… szeretnék a gyereked anyja lenni. – kijelentése oly
váratlan volt, olyan meglepő, hogy konkrétan levegőt is elfelejtettem venni
miatta. Szó szerint megállt bennem az ütő.
- Hogy micsoda?
Te jó ég! ♥ imádom.. imádom! Eszméletlenül írsz, már nagyon vártam ezt a részt, de most még jobban várom a következőt. Siess vele! Nagyon jó lett. Annyira tetszik az alapsztori is, nem tudom hogy jutott eszedbe de még csak hasonlót sem találtam eddig, ez is nagyon jó benne. Valami különleges! <3 puszi
VálaszTörlés