Sziasztok! Egy „röpke” kis kihagyás után most új
résszel jelentkezek nektek, remélem örültök neki! Nem is pofázok előtte is
sokat inkább hagyom, hogy olvassatok! Remélem tetszeni fog! Sok, sok puszit
Mindenkinek! Dorka
- Kérlek… ne
ölj meg. – éppen a taximban ültem a jógastúdió felé vezető úton, s ekkor hívott
engem Joan, aki a párom lesz ott. Gondoltam én.
- Mi az? –
kérdeztem tőle kíváncsian, majd hátradűltem az ülésen, s lehunytam néhány
pillanatra a szememet. Kezemet hasamon pihentettem, kicsit elfáradtam a nagy rohangálásán.
- Nem tudok ott
lenni időben a páros jógán. Nem tudok elszabadulni ebből az őrültekházából,
bármennyire is szeretnék. – hallottam hangján az őszinte csüggedtséget, de
valahogyan olyan fáradt lettem hirtelen, attól a pillanattól kezdve, hogy
bekerültem ebbe a kocsiba, hogy egyszerűen nem tudott kibillenteni még ez az
információ sem az állapotomból.
- Jó… felhívom
akkor Roy-t. – mondtam neki teljesen higgadtan. Habár tudtam, hogy eredetileg ő
sem érne rá, de egy próbát megért volna a telefonhívásom, hátha át tudja
pakolni a dolgait egy kis időcskére.
- Megtettem… ő
is ott ragadt a hotelban. Az sem biztos, hogy este hazaér időben. – magyarázta.
Roy éppen egy igen nagy projekten dolgozott márpedig egy újranyíló hazai hotel
teljes belsőépítészeti részét ő rendezte… nem kicsi meló ez biztos.
- Végül is pont
ez a lényege a páros jógának, hogy párban vagyunk… - kacagtam fel kínomban, de
eszem ágában nem volt ezzel megsérteni őt, vagy bántani esetleg.
Levegővételének dinamikájából pedig éreztem, hogy mégis így tettem.
- Úgy sajnálom.
– mondta halkan, s hallottam, hogy a háttérből már az ő nevét mondják, gondolom,
azonnali hatállyal szükség lenne rá.
- Menj csak
nyugodtan, majd megoldom páratlan párosban… nincs semmi probléma. – próbáltam minél
megnyugtatóbb hangon mondani ezt, csakhogy tudja, én tényleg nem haragszok rá,
csupán fáradt lettem.
- Hol vagy
éppen? – kérdezett rá, azt hiszem elég sürgetően.
- Öhmmm… nem
tudom. – válaszoltam, majd közelebb hajolva egy kicsit az ablakhoz próbáltam
felmérni a környéket. – A Riot Street és a Longue Street kereszteződésében
állunk éppen a lámpánál. – láttam el ezúttal őt olyan információkkal, mikkel
kezdeni is tudna valamit.
- Szuper. –
hirtelen nagyon jó kedve lett. – Ne aggódj… mindent elintézek. De most mennem
kell. Csók drágám. – s hallottam a cuppanást a vonal túlsó végén, majd rögtön
ezután a vonal megszakadását is.
- Okééés… -
kezdtem kicsit inkább ekkor már magammal beszélni miközben a telefont bámultam.
– Lehet talán, mint megfigyelő is végignézhetem az órát… - járt az agyamban ez
a rövidke gondolat. – Na, nem… na, nem. – villant fel egy lámpácska a fejemben.
– Erről szó sem lehet. Ha kell egyedül is megoldod, hisz végülis egyedülálló
anya leszel. – pirított vissza az egyik gondolatom a másikra. Felkacagtam, s
fejemet rázva támasztottam meg a fejemet elképedtségemben… végülis csak saját
magammal beszéltem gondolati szinten. Ez mennyire lehet beteg? Szerencsére a
sofőr inkább az úttal volt elfoglalva mintsem velem így ő ezt a produkciót nem
követte végig, de ha mégis úgy tett volna csak annyit látott volna, hogy
kedvesen felé mosolygok, mert a mosoly az, mit sosem tudok levakarni az
arcomról, s ezt nem is bánom. Tényleg nem.
- Köszönöm. –
nyújtottam a férfi kezébe a pénzt mivel tartoztam neki utam után, majd
visszahajolva az ablakból felvettem a vállamra az edzőtáskámat, szerencsére még
kényelmesen elbírtam azt.
Egy
egészségcentrum épülete előtt álltam, s próbáltam pontosan visszaemlékezni a
kocsiban olvasottakra… 2. emeleten vannak a jógastúdiók.
- Köszönöm. –
éppen egy férfi jött volna ki az ajtón, de mikor meglátta, hogy én, mint
kistank szintén az ajtót szerettem volna használni maga elé engedett.
- Ez csak
természetes. – mosolygott vissza kedvesen enyhe borostája mögül, s valahogy
máris frissebbnek éreztem magam, mint 10 perce a kocsi belsejében. A mosoly az
emberek mozgatórugója szerintem, s ha ezt önzetlenül, s őszintén kapják, mástól
még hatalmasabb erővel bír. Ahogyan a napsugár is, mi makacs bújócskája után
sikeresen előbújt a télies napok után a felhőbuckájából, s úgy árasztja el a
város utcáit megteremtve a legbarátságosabb tavaszi hétfő koradélutánt.
Kilépve a
liftből örömmel fogadtam a dolgot, hogy jó néhány kismama és párja várta már
ott az oktatót. Kifejezetten családias volt a hangulat, s egyben olyan
különlegesen varázslatos is, hisz bármerre néztél növekvő pocakokat láttál az
édesanyák szíve alatt, s ugyanúgy, mint az anyukák, az apukák arcán is hatalmas
mosoly díszelgett. Szívet melengető pillanat volt ez.
- Adora Walsh? –
jött hozzám oda egy nő, s hátulról hozzám szólva kicsit talán meg is ijesztett.
- Igen. –
bólintottam, s fordultam feléje egy kedves mosollyal az arcomon.
- Greta
Harrington vagyok… az oktató. Úgy tudom te jöttél a magazintól. – simította végig
a karomat. – És bocsánat, de nem volt szándékomban megijeszteni. – kért elnézést
az előző incidens miatt.
- Nem történt
semmi. – ráztam a fejemet. – Igen én jöttem… úgy gondolták alkalmas vagyok a
feladatra. – s jelzésképpen megsimítottam a pocakomat miben a kis bérlő éppen
mozgolódva köszöntötte a kinti világot.
- 5-6 hónapos? –
tippelgetett.
- 5 és fél. –
bólogattam elismerően.
- Csodásan
nézel ki, ezt el kell ismernem. Sportolsz is valamit esetleg? – érdeklődött.
- Én? – majdnem
arcába nevettem, de ezt mégsem tehettem ezért inkább moderáltam magam. Nem
tudom mi ütött belém hirtelen. 2 óra alatt volt akkora hangulat, s kedvingadozásom,
mint ami max egy hét alatt szokott lenni. – Nem… nem kifejezetten. – ráztam a
fejemet.
- Hmm… remélem
azért ez tetszeni fog, sokan megkedvelik az óráimat még akkor is, ha előtte nem
feltétlen voltak sportos természetek. – magyarázta.
- Kemény fába
vágod a fejszét velem, de nem mondom, hogy lehetetlen küldetés leszek. –
mosolyodtam el, s ezen mindketten nevetni kezdtünk.
- Majd
meglátjuk. – egészen bátorítóan mondta ezt, azt hiszem erősen reménykedett a
dologban ő is. – Gondolom, a párod késik, vagy éppen már széjjelnéz? –
egyértelműen látta, hogy egyedül érkeztem ide, s persze az az opció mi a
valóság eszébe sem jutott.
- Vagy éppen el
sem tud jönni. – válaszoltam talán a legkiábrándítóbb módon egy páros jógaedzés
előtt, majd ahogy ezt megtettem észrevettem, hogy valaki a táskámat óvatosan
leveszi a vállamról, s mellém csusszanva átkarolja a derekamat. Az ütő is
megállt bennem nem hazudok.
- Elnézést a
késésért… de nem tudtam olyan egyszerűen otthagyni az üzletet. – hallottam meg
a hangját, s laza puszit éreztem arcomon csattanni. Teljesen leblokkoltam, de
fél szemmel még így is láttam, hogy ki jelent meg. Harry zöld szemei pislogtak
rám kedvesen.
- Ugyan… még
nem maradtál ki semmiből. – rázta a fejét Greta majd egy kulcsot nyomott a
kezembe. – Öltözz át nyugodtan Adora, 10 perc múlva kezdünk. Addig az apukának
is itt egy szekrénykulcs. – tette Harry kezébe a másik kulcsot. Én még ekkor is
csak úgy pislogtam magam elé, mint borjú az új kapura. Próbáltam normálisan
kezelni a helyzetet csakhogy nagyon meg voltam lepődve. Nagyon.
- Okés.
Köszönöm. – mondta Harry azt hiszem helyettem is, s akkor Greta elsétált
mellőlünk további párokkal beszélgetni még mielőtt az óra elkezdődött volna.
- Mély levegő…
ne ijedj meg túlságosan. – simította meg a karomat, s ekkor már próbált úgy
fordítani derekamnál fogva, hogy az öltözők felé irányuljanak lépéseink.
- Megijedni? –
eléggé szkeptikus volt a hangom nem tagadom, hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú
vagyok vagy lány. – Te… mit keresel itt? – ráztam meg a fejemet remélve, hogy
ezzel kirázom legalább a meglepődöttségnek a felét. Egészen sikerült is ezen
tervem, s ezen nagyon meg is lepődtem.
- Joan. –
suttogta hátulról majd kitárva az öltöző ajtaját maga elé engedve teljesen hagyta,
hogy bemenjek. Ketten voltunk már a helyiségben, hisz mindenki más már kint
várt.
- Joan? –
kérdeztem vissza, s kicsikét nevetnem kellett. – Ennek az embernek elment az
esze. – fogtam a fejemet, s inkább foglalkozva az átöltözéses résszel kerestem
a kulcsomhoz tartozó szekrényt.
- Szívesen
jöttem. – magyarázta kedvesen. – Habár kicsit meglepődtem, mikor a lakótársad
telefonon megkeresett. – támaszkodott a szekrénynek, s megkopogtatta a maga
mellett lévő ajtót, hiszen az volt az én szekrényem. nem is kereste, de hamarabb
megtalálta, mint én.
- Köszönöm. –
reagáltam rá, majd behelyezve a zárba a kulcsot kinyitottam azt, s elvéve tőle
a táskámat belenyomtam azt is, s kipakolgattam belőle a földre/padra mi kellett
nekem belőle. – Szívesen jöttél? – kérdeztem tőle vissza.
- Egy kedves
barátom segítségre szorul… ha tudok, miért ne segítenék? – kérdezett vissza.
- Ugye azzal
tisztában vagy, hogy most odakint Greta azt hiszi, hogy te vagy az én picim
apukája? Hmmmm? – egy pillanatra néztem a szemébe, de jobb volt nyíltan kezelni
ezt a kérdést mielőtt kínosan előbukkant odakint is.
- Azt hiszem,
tudom kezelni a helyzetet. – kacsintott rám, s elkapta azt a felsőt, amit
szerencsésen sikerült majdnem kiejtenem a kezemből. Jók a reflexei.
- És azt is
tudod, hogy az óra alatt… szó szerint közelebb kerülhetünk egymáshoz… mármint
fizikailag. – nem tudom miért hadováltam ezt így össze, de csak úgy jött.
- Felnőtt férfi
vagyok, azt hiszem, képes vagyok megérteni ezt. – mosolygott kedvesen, komolyan
azt véltem leszűrni az arckifejezéséből, hogy mindezt ő tényleg szívesen
csinálja.
- Akkor sem
kérhetlek ilyenre… - ráztam a fejemet, halványlila pótfogalmam sincs, hogy
honnan költözött belém ez az akadékosság, talán a meglepődöttség ennyire kivert
nálam valami biztosítékot.
- Adora… -
kapta el a kezemet lágyan. -… áprilisban együtt hajnali szánkóztunk, úgy
beszéltünk egymással, mintha ténylegesen ezer éve ismernénk egymást, barátok
vagyunk, s ez a minimum, hogy itt vagyok neked, ha szükséged van rám. –
kacsintott egyet bájosan.
- Úgy nézek ki,
mint aki ezer éves? – fogtam meg a mondatának egy bizonyos részét, s kiforgatva
azt sikerült egészen sajátosan elismételnem.
- Hát, ha
magadra öltöd az előző ijedt fejedet, akkor talán 1010 is lehetsz. – kacsintott
mire én meg felkacagtam.
- Nem vicces. –
ráztam a fejemet, s inkább cselekedve a padhoz lépve kezdtem levetkőzni. Nem
zavart a jelenléte, hisz már az otthonomban hozzászoktam, hogy bármikor nézhet
valaki, s túlnőttem azon a szinten, hogy szégyenlős lennék.
- Akkor miért
nevetsz? – kérdezett vissza, majd ekkor vette észre, hogy lazán a pólómat is
leveszem előtte nem csak a kabátomat és a pulóveremet. Csak egy kicsit
kerekedett el a szeme… csak egy kicsit.
- Most magadat
kellene látnod. – vágtam vissza neki. – Nem vagyok szégyenlős. – előtte is
ismertettem ezt a tényt, s láttam, hogy ő viszont ebben a pillanatban meg is fordul,
mert… meg volt illetődve? Talán.
- Azt látom. –
nem egészen tudtam sok mindent leszűrni hangjából, de egészen lelassultak a
szavai, s inkább háttal állva támaszkodott meg a szekrényben.
Én gyorsan
levetve magamról mit kellett felkaptam a melegítő nadrágomat, s rögtön ezután
cseréltem is volna le melltartómat, hisz egy sportmelltartó mozgás során mégis
csak kényelmesebbnek bizonyulna, de nem sikerült az eredetit leoldanom
magamról.
- Segítenél? –
kínos hanglejtéssel fordultam felé ezzel a kérdésemmel. Talán sok ez, mit kérek
tőle, de konkrétan a hátulja összeakadt és én, meg mint egy hálóba akadt
halacska kapálództam ott mögötte.
- Öhhmm… mit? –
köszörülte meg a torkát, de még nem fordult meg. Megkerülve őt, megelőzve azt,
hogy ő megforduljon álltam be elé.
- A melltartóm…
összegabalyodott hátul. – kínos mosolyt villantottam feléje miközben fél kézzel
már melleimet tartottam, ahogy azt tette az a puha anyag is, másik kezemmel
pedig hátam mögé mutattam, ahol a problémám gyökerezett.
- Öhhmm…
persze. – rázta meg a fejét, de azonnal elvitte a tekintetét rólam, én meg hogy
segítsek helyzetén azonnal hátat is fordítottam neki, nehogy még kínosabb
helyzetet alakítsak ki, mint ami. – mit is szeretnél? – kérdezte halkan, azt
hiszem talán minden erejét összeszedve s éreztem, hogy közelebb lépett.
- A kapocs…
rosszalkodik. – mondtam neki, s majdhogynem automatikusan arrébb húztam volna a
hajamat mire rájöttem, hogy erre már semmi szükség, hisz a hajam jóval rövidebb
lett, mint egy hete volt.
- Értem. –
fogadta be az infót, s hátamon ekkor jéghideg érintését éreztem, ahogy hozzáért
bőrömhöz mikor a rajtam lévő anyag után nyúlt.
- Ááááá. – sikkantottam
fel. Egész testemben libabőrös lettem, kirázott a hideg is.
- Nem akartam…
- hangoztatta halkan, azt hiszem bűnbánóan.
- Semmi. –
ráztam a fejemet meg kissé. – Csak meglepett. – mondtam halkan, nagyon halkan.
- Azt hiszem
kész. – mondta, s akkor éreztem, ahogy a melltartó fogása mellem körül engedni
kezd, s lassan mellénk hullik. Nekem kellett volna megfognom, de valahogy
kicsúszott a kezeim közül.
Néma csendben
álltam előtte, sajátos melltartóm ölelésében, s egyszerűen nem tudtam megmozdulni…
mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Egyikőnk sem szólt egy árva szót sem,
s kezdett kifejezetten fura lenni a dolog. Nem tudtam mi történik, el sem
tudtam képzelni. Normális ez?
- Azt hiszem
erre lesz szükséged. – mondta halkan, majd vállam fölött átnyújtotta nekem a sportmelltartómat,
amibe azon nyomban bele is bújtam. Mennyei érzés volt hirtelen valamit magamon
tudnom.
- Köszönöm. –
óvatosan fordultam feléje, s úgy köszöntem meg segítségét bármennyire is kínos
volt az, hirtelen valamiért nem mertem a szemébe nézni, de még az arcára sem.
- Így még
nagyobbnak látszik a pocakod. – törte meg a csendet hirtelenjében, meglepett a
mondata, de kedves volt.
- Ha te azt
tudnád… - kacagtam fel lesütve a szememet. – Minden nap egyre nagyobbnak érzem
magamat, s őt is. – ráztam a fejemet, s ekkor mögöttünk nyílt is az ajtó.
Összerezzentem. A mai nap még tuti, hogy szívrohamot fogok kapni, ennyi
megijedés már nem normális.
- Kész vagytok?
– kérdezett ránk Greta.
- Még a felsőm
és mehetünk is. – fordultam hirtelen feléje.
- Nem szükséges…
sokkal szabadabb, s élvezhetőbb az egész, ha a pocakod is szabadon van. –
magyarázta.
- Oooookés. –
mondtam, s felkaptam a vizes palackomat s inkább sietősen megindultam az ajtó
felé, s gondoltam, hogy társam majd azon nyomban csatlakozik hozzánk.
Belegondolva kinézetébe rá kellett jönnöm, hogy ő már tudatosan érkezett ide, s
ruházata pontosan egy ilyen helyhez illően volt laza, de stílusos.
- Hello
Richard. – köszöntem az akkor érkező férfinak, akinek vállán ott volt a
fotóstáska. Nem csak egyedül én érkeztem ide a magazintól, hanem jött egy profi
fotós is, aki meg is örökíti az órát színesítve majd a különkiadás lapjait.
- Adora. –
köszönt egy-egy puszival az arcomon.
- Éppen most
fogunk kezdeni, szóval pontosan időben érkeztél. – magyaráztam neki, s a sarok
felé mutattam ahol az egyik részen a falat hatalmas tükrök borították a másik
részen pedig még hatalmasabb ablakok kitekintést engedve így Cardiff utcáira.
- Szuper. Izgulsz?
– kérdezett rá random módon.
- Ő szerintem
inkább jobban. – simítottam meg a pocakomat, amiben éreztem, hogy a
feltételezhetően balerina nemű kis teremtmény hevesen mozgolódik.
- Csak ügyesen.
– bólintott s azonnal lépett is a helyére, majd kezdett pakolászni, míg mi és a
többiek is csendesen elhelyezkedtünk az oktatónk előtt. Nem fordultam Harry
felé, de tükörben így is láttam arcát… ekkor már nem tűnt meglepődöttnek, s
minden efféle érzelem eltűnt arcáról csakis barátságos, meleg mosolya volt
látható fiatal arcán.
- Jók leszünk…
- suttogta halkan még mielőtt még Greta elkezdett volna beszélni. – Bízol bennem?
– lépett közelebb felvéve pontosan azt a pozitúrát, mit az összes többi
párocska is felvett. A kismama elől állt, s párja pedig szorosan mögötte állt
fogva mindkét oldalt a kezét.
- Feltétel
nélkül. – válaszoltam halkan, s ekkor éreztem, hogy összekulcsolta ujjainkat, s
ebben a pillanatban Greta bele is kezdett abba, mibe szeretett volna.
- Mindenkit
szeretettel köszöntök a Health Life centrum újonnan indult kismama jóga
kurzusának első óráján, ahova ezen alkalommal a kispapákat is beengedtük… - s
ekkor valahogy automatikusan megszorítottam Harry ujjait, nem tudom miért, de
így tettem. Nem szólt érte egy szót sem, tűrte. -… persze ehhez ne szokjanak
hozzá nagyon, nem minden alkalommal lehetnek ennyi csodálatos nővel körülvéve. –
folytatta mondatát mire az egész terem egyszerre nevetett fel. A jó hangulat
megalapozva. – A jóga a terhesség nélküli életben is egy fontos szerepet
játszhat az emberek életében, hiszen akkor is egyfajta harmonikussággal fűzheti
át napjaikat, de a várandósság ideje alatt még több pozitív dologgal szolgálhat
az űzője számára. Önmagában már a nyugodt légkör, a harmonikus mozgás és az ösztönösen
választott testhelyzetek is pozitív hatással vannak a nőkre, de a testi hatások
is lényegesek. A gyakorolt pozíciók serkentik a vérkeringést, erősítik a
különböző ezen időszakban igen fontos, s megterhelt izmokat, s a későbbiek
során, a szülés idején is megkönnyíthetik a helyzetet… - miután még jó néhány
pozitív gondolatot elmondott a jógáról, azután elindítva a lazító zenét rögtön
bele is kezdtünk abba mi feladatunk volt… a teljes ellazulásba.
Csendes
boldogság vette körül testünket, s olyan gördülékenyen mentek mindenkinek a
mozdulatsorok, hogy úgy gondolom még oktatóként is öröm volt ezt látni. Az
agyam kikapcsolt az elmúlt napok elég fura történései után, s gondolataim
beléptek egy olyan világba, ahol nem volt rájuk szükség. Olyan állapotba
kerültem ahol a felhőtlen boldogság, az abszolút harmonikusság volt az egyetlen
egy választható opció. Könnyedség… ez jellemezte ezeket a pillanatokat.
Feltétlen bizalom, s gondtalanság. Koncentrálni egymás testének rezzenéseire, s
csakis ezekkel foglalkozni. Kiegészíteni a másikat, mintha csakis így ketten
léteznénk, vagyis ha teljesen az igazat szeretnénk mondani, akkor hárman. Harmónia.
- Most a
kismamák álljanak háttal az apukák elé háttal alig egy méter távolságban, majd
becsukva a szemüket gondolkodás nélkül dűljenek hátra… higgyétek el biztos
kezek tartása fog várni titeket. – simította meg az egyik fiatal anyuka karját,
akinek igenis félelem volt az arcán, mikor meghallotta ezt a feladatot.
- Nem engedem,
hogy eless. – jegyezte meg Harry mire felpillantottam szemeibe. Eddig nem igen
sokat szóltunk, hisz nem is volt erre szükség… egészen máshogy kommunikáltunk s
az is teljes mértékben bevált… sőt. Nyújtott valami egészen fura biztonságot,
minden bizonnyal mondhatom, hogy barátságunk ezen délutánon egy újabb szintre
lépett, ha korábban erre nem is számítottam volna, s azt hiszem ő sem. – Ugye még
mindig bízol bennem? – kérdezte kíváncsian.
- Persze. –
bólintottam, s úgy pislogtam fel zöld ékköveibe.
- Helyes. –
bólintott, majd megfogva a kezemet óvatosan fordított meg, s én pedig mély
levegőt véve úgy dőltem el, mintha az ágyamba vágódtam volna el takaróim közé.
Legalábbis a gondolataimban ez így mind megtörtént, de a valóságban nem estem
én sehova… csak álltam ott előtte és… álltam.
- Érthető, hogy
miért bujkál benned a félelem kicsi ördöge… - jött oda hozzám Greta, hisz
látta, hogy a feladatunkat még nem valósítottuk meg. -… de el kell engedned őt.
Harry-vel tökéletesen harmonikus párt alkottuk, nagyon összeszokottan dolgoztok…
- dicsért szavaival, bizonyítva azt a tényt, hogy ő tényleg azt gondolja, hogy
mi együtt vagyunk. -… ezért is kell megbíznod most benne, jobban, mint eddig
bármikor. Csakis ő van itt neked, a kezébe kell adnod a hitedet… a testeddel
együtt. – mondta, s pontosan beállt elém, majd megfogta két oldalt a kezeimet. –
Mély levegő… s csak ügyesen. – utasított, s én pedig próbáltam követni kérését.
Becsuktam
szemeimet, s mély levegőt vettem… egyet, kettőt, hármat, majd a negyedik ideje
alatt elengedtem magam, s hagytam, hogy testem zuhanjon… karjaiba, erős
karjaiba.
- Ügyes. –
suttogta Harry, s hallottam körülöttem a tapsokat is, hisz a végén, mint
kiderül már mindenki minket várt… én pedig legyőzve az előbukkanó félelmemet
megtettem mit kellett.
- Fordítva
azért lehet érdekesebb lett volna. – motyogtam magamban, talán kicsit hangosan,
hisz mindenki felnevetett.
- Meglehet. –
gondolkozott el, s nem tudom hogyan, s miért, de ahogy felsegített teljes
egészében két lábamra én fordultam egyet, s átölelve őt bújtam karjaiba. Olyan
jól esett, túlságosan is. Lehunyva a szememet támasztottam fejemet a mellkasán,
s hallgattam a szívverését… meglepően erősen dübörgött ott, mint egy
versenylóé.
- Na, jó…
kedveskéim, még van néhány feladatunk, s ahhoz helyet kell foglalnotok. –
billentett ki Greta minket ebből a helyzetből az idő elteltével. Lesütve a
szememet Harry arca előtt megfordultam, s úgy tettem. – A kispapa hátul ül, míg
a kismama szépen a lábai közé helyezkedik el, s a férfi hátulról előre nyújtva
a kezét a kis pocaklakón pihenteti azt, s így a kismamával együtt folytatja azt
a légzési gyakorlatot, amit már az óra elején, külön-külön gyakoroltunk. –
mondta mi pedig úgy tettünk, ahogy kért… legalábbis próbáltunk úgy tenni.
Óvatosan
próbáltam úgy helyezkedni, hogy Harry-t semmiképpen sem nyomjam össze, mert nem
akartam kellemetlenkedni, de meglepően ő volt az, aki úgy mozdulva igen
szorosan került hátamhoz. Tekintetünk a tükörben találkozott, s csak pislogtunk
egymásra, olyan… olyan különös volt ez.
Kezét maga
mellett hagyta, s azt még mozdította egy ideig… mintha nem merte volna, mintha
nem akarta volna. Nem értettem. Óvatosan, s lazán indult meg kezem végül az
övéiért… tisztán láttam a tükörben, hogy nagyot nyelt, majd mikor megérintettem
újra őt, ez a furcsaság el is illant arcáról.
Kedvesen, gyengéden
fogtam meg az enyémekhez képest hatalmas ujjait, s úgy vezettem azokat a
fedetlen pocakomra. Érintése még mindig hideg volt, de éreztem, hogy az én
bőröm pedig ég így nagyon jól esett ez az ellentétesség.
- Mély levegőt
be… ki… be… ki… - s percekig ez ment, s ezek alatt a pillanatok alatt úgy
összehangolódott konkrétan egész testünk, mintha a kettőnkből már csak egy közös
létezne. Nem engedtük el egymás tekintetét a tükörképünkben, s azt hiszem ez
sokat segített… nagyon sokat.
- Ez olyan…
varázslatos. – suttogta halkan, meleg leheletétől még égő bőröm is libabőrös
lett.
- Kellemes
ugye? – kérdeztem vissza halkan… nekünk ugyan bizony nem kellene beszélnünk
mégis úgy tettünk.
- Érzem a
picit. – jegyezte meg.
- Én is… élvezi
ezt az egészet, tetszel neki. – mondtam, de lehet, hogy az utóbbi részét a
dolognak el kellett volna hallgatni… vagy nem.
- Hmmm… -
mosolyodott el, s láttam, hogy ajka megremegett mikor ezt tette, mintha mondani
akart volna valamit, de nem szólalt… csak tartott, s tartott, mintha éppen
ringatott volna édes álomba.
Az óra után már
sikerült kevésbé koedukált öltözőkké alakítani a helyet, s kismamákkal teli
helyen kerülhetett vissza rám az, miben ideérkeztem.
- No, mit
gondolsz? – kérdezte Greta tőlem, ő is velünk öltözött ott bent.
- Meglepő… de
tetszett. – vallottam be.
- Na, látod…
erősen reménykedtem benne, hogy így lesz. Ezt a hely tulajdonosa, Kit Rayson küldi
neked. – nyújtott át egy borítékot, s én azt azonnal bontottam is.
- Egy korlátlan
bérlet? – csillant fel a szemem.
- Bizony… -
bólintott. – reménykedünk benne, hogy még visszatérsz ide hozzánk, s nem csak a
magazin miatt… hanem mert jól érezted magad, s megtaláltál magadban valami olyat,
mit itt igazán kibontakoztathatsz. – jegyezte meg.
- Ohhh… -
lepődtem meg úgy ténylegesen. – Lehet, be fogok költözni, ha több ilyen órára
idejövök… - nevettem fel.
- Lehet, azt
éppen nem tudjuk megoldani, de semmi sem lehetetlen. – mondta, majd már ő is
elindult velem kifele hisz készen lettem az öltözködéssel.
- Mikor lesz a
következő óra? – érdeklődtem.
- Szerda
délután… akkor már apukák nélkül. – válaszolt mosolyogva.
- Hmm… -
válaszoltam én is bazsalyogva, közben pedig Richard-ba is belefutottunk aki,
éppen gépén nézegette már egy asztalnál a képeket, mit az óra ideje alatt
készített. – Na hogy sikerültek? – érdeklődtem.
- A jógázó nők
tökéletes alanyok… semmi hirtelen mozdulat, abszolút nyugodtság, a harmónia
legfelsőbb foka. – mutogatta a képeket már nekünk.
- Ennek nagyon
örülök. – veregettem meg a vállát, s csak így belepillantva egy kicsit, laikus
szemmel is meg tudtam mondani, hogy tényleg lettek jó képek.
- Ezek csodásak…
- jegyezte meg Greta is. – Mit gondoltok meg lehet oldani, hogy néhány képet előhívassunk,
s kitegyük ide a központba? Ahogy nézem lett egy-két igen művészi darab is, ami
kifejezetten jól nézne ki itt a letisztult falakon. – vetett fel egy ötletet.
- Beszélek
Olgával, de szerintem semmi akadálya. – mondtam, s Richard csak bólogatott.
- Szuper. –
örült meg neki tanárunk.
- Te Richard…
nem láttad esetleg Harry-t? Azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk. –
körülnézésem után kérdeztem meg tőle ezt, mert Harry-t ugyan nem láttam sehol.
- Azt a göndör fiút,
aki veled volt? – kérdezett rá.
- Aham. –
bólintottam.
- Nem úgy tűnt,
mint aki meg akart várni… vagy 10 perce úgy slisszant ki azon az ajtón, mintha
sietős dolga lett volna. – magyarázta, én pedig próbáltam minél kevésbé
meglepődött fejet vágni. Ki lehet találni mennyire sikerült.
- Minden
rendben Adora? – pillantott rám Greta, gondolom hirtelen felém pillantva
meglátta fura arckifejezésemet.
- Aham… -
bólogattam hevesen. -… biztosan kiment a fejemből, hogy valami találkozója van.
– csaptam a homlokomra, s próbáltam fedni a meglepődöttségemet valami hihető
dumával.
- Ma este
átnézem a képeket, szerkesztem őket, s a legjobbakat átküldöm neked, onnantól
kezdve pedig már tiéd a döntés. – váltott a fotósunk inkább témát, s ezért
hálás is voltam neki.
- Okés…
köszönöm. – mondtam, s próbáltam úgy viselkedni, mint akit egyáltalán nem lepett
meg „párom” távozása… pedig ez egyáltalán nem így volt. Nagyon nem.
- Na, milyen
volt a jóga? – kérdezte Joan, mikor este olyan 9 fele beesett a lakásba. Én a
kihúzva hagyott kanapén ültem ölemben a gépemmel s írtam miközben egy
mesecsatornát néztem, mert az úgy most pont kedvemre való volt.
- Csináltam
vacsit… a sütőben van. Rakott tészta. – magyaráztam neki átmutatva a vállam fölött
a távirányítóval, majd a következő pillanatban kicsit halkabbra vettem a TV-t.
- Finom az
illata. – szagolt bele teátrálisan a levegőbe. – No de a jóga? Bocsi, hogy nem tudtam
ott lenni, de egyszerűen látod, hogy csak most értem haza… ráadásul, mint látom
Roy sehol. Csodás. – biggyesztette le az ajkát, s minden cuccát levágva a
földre elindult a konyhába s kivéve magának egy tányért máris a vacsora után
nyúlt.
- Jó volt…
habár… nem értem. – s ebben a pillanatban letettem az ölemből a gépemet és
felpattantam két lábra, mármint amennyire ezt engedte állapotom.
- Mit nem
értesz bébi? – kérdezte miközben már hirtelen én is ott voltam a konyhában, s a
fagyasztó irányába nyúlva ki is vettem a doboz fagyit, amire éheztem egy ideje.
Hátha most sikerül el is fogyasztanom.
- Harry eljött…
meglepődtem, nagyon kedves volt meg minden, de a végén csak úgy lelépett.
Mármint úgy volt, hogy elmentem átöltözni, de miután kijöttem onnan ő eltűnt…
eltűnt, eltűnt. – s egy hatalmas nagy kanál fagyit toltam be a számba, amitől
majdnem sikerült is megfulladnom, de jól kezeltem a helyzetet.
- Eltűnt,
eltűnt? – kérdezett vissza.
- Mintha
felszívódott volna a föld felszínéről… hívtam volna, de nem kapcsolható. –
mondtam ajak lebiggyesztve, s felültem vele szembe a pulthoz. – jó étvágyat. –
mondtam neki majd lenyaltam a következő falatomat a kanálról.
- Köszi. –
mondta. – kerested az üzletben? – érdeklődött.
- Nem volt erőm…
eszméletlen fáradt lettem, hazajöttem és gondoltam lepihenek, de nem jött álom
a szememre, de legalább a magazin munkálataival jól haladok… gondolod majd
vacsi után megmutatom. – ajánlottam fel neki.
- Majd hívod
holnap… biztos meg tudja magyarázni. – kacsintott rám bátorítóan.
- Nem ebben
kételkedek, csak fura volt…
- Hát ezt nem
kétlem…
Szia!!
VálaszTörlésIstenem nagyon király volt ez a rész!!! Csak hamar jöjjenek ra h mit ereznek egymas irant;))) imádom köviii<333
sziaa:)
VálaszTörlésmost olvastam végig az egész blogot, de nagyon tetszik, mert nem egy szokványos sztori. remélem hamar lesz következő rész:))