11. rész - Megváltoztatom a szabályokat

Sziasztok! Nézzétek csak mint jó régi szokásom hoztam is nektek így vasárnap egy friss részt! Remélem örültök neki és tetszeni fog! Jó olvasást! Puszil Titeket Dorka

A keddi napomat jobb is, ha el is felejtem, konkrétan reggel úgy ébredtem, hogy alig tudtam kikelni az ágyból. Mindenem fájt, s azt hittem ott fogok megveszni… nem hazudok. Konkrétan a szimpla, egyszerű mozdulatok is annyira fájtak, mintha ezernyi tűvel szurkálták volna a testemet miközben vagy öt-hat kalapáccsal még mellé simogattak is volna ismeretlen erők.

- Be kellene vinnünk a kórházba… - mondta Joan, s gondterhelten leült az ágyam szélére. Már neki is és Roy-nak is rég munkában kellett volna lenniük, de egyszerűen nem voltak hajlandók elindulni, egyikük sem lett volna képes otthagyni engem bármennyire is kértem őket. Egy kis alvás, pihenés és minden rendben is lesz… gondoltam én, reménykedtem én ebben.

- Az orvos néhány pillanat múlva megérkezik… - kezében a telefonjával sétált be a szobába Roy, majd közelebb érve egy vizes ruhát pakolt a homlokomra lecserélve így az előzőt.

- Jól vagyok. – próbáltam a leghihetőbben előadni az amúgy nyilvánvalóan nem igaz dolgot.

- Látjuk. – mondták egyszerre kórusban, szemüket forgatva. Nem vártam mást. – Pihenned kell és kész… mi a gondodat viseljük. – mondta ezúttal már csak Roy.

- Dolgoznotok kell… pihenek, ki sem fogok kelni az ágyból, jobban leszek… ígérem. – a legrendesebb betegeskedő akartam lenni, nem akartam terhükre lenni.

- Már megbocsáss, de ki nem szarja le a munkáját, mikor az egyik családtagja beteg? – úgy kelt ki magából Roy, mint ahogy igen ritkán szokott… még fáradtan, s beteg arcom mögül is csak úgy pislogtam rá.

- Okés… nem szóltam. – emeltem magam elé kicsikét kezemet, majd azonnal össze is rándultam ugyanis a csöppség rúgott egyet, de ezúttal közel sem volt kellemes, sokkal inkább fájdalmas.

- Minden rendben? – riadtan kaptak testem után hiába feküdtem az ágyban, de nekem csak egy laza fejrázáshoz volt időm. Fájt… de nagyon. Próbáltam tűrni… tényleg próbáltam.

S ekkor pedig megszólalt a csengő, s míg Roy helyét elfoglalt azon nyomban Joan addig előbbi már szinte repült a bejárati ajtó felé. Az orvos volt ez biztos.

- Minden rendben lesz bébi… csak egy picit tarts még ki. – simogatta a homlokomat Joan, majd éreztem, hogy ahogy magzatpózba fordultam, s arcom a párnámba nyomódott, első forró könnycseppem is lecsordult oda.

- Mióta tart ez? – az orvos csak úgy beviharzott a szobámba, mi jelenleg a kivizsgálójává alakult.

- Hajnalban hallottuk meg, hogy nem érzi jól magát és azóta nem javult az állapota… fájlalja mindenét. – tolmácsolta érzéseimet Roy, de azt hiszem kinézetem alapján ugyanezt a testemről is le tudta olvasni az orvos.

- Kisasszony… próbálja kinyitni a szemét, nemsokára minden jobb lesz. – simította meg a karomat, de éreztem, hogy verejtékeztem és hideg érintése annyira nem esett most jól. -… próbálja elengedni magát, mert csakis úgy tudom megvizsgálni. Csak nyugodtan. – kért engem, de nem éreztem magam olyan állapotban, hogy egy akár kicsit is teljesítsem szavait.

- Adora… - Joan érintését éreztem a homlokomon, próbálta minél barátságosabbá változtatni a helyzetet, számomra minél kellemesebbé. -… ügyes kislány. – mondta, ahogy az ő segítségének is köszönhetően, de oldottam testem feszültségén, s a magzatpózomból sikerült egy háton fekvést kihoznom. Csak sikerült.

- Most felhajtom a pólóját, ne ijedjen meg. – mondta kedvesen az orvos, majd így is tett, s a következő pillanatban jeges kezét már hasam feszülő bőrén érezhettem.

Megnyomogatta kicsit a hasamat, s utána le is hajtotta a pólómat, majd rá a takarómat is ráhúzta.

- Úgy vélem, hogy elkaphatott valami vírust ebben a fránya időben, ez a hőmérsékletingadozás mindenkire nagy veszéllyel van, s ez különlegesen igaz a kismamákra is. Egy szimpla megfázás is így ki tudja ütni a leendő anyukákat. Most írok fel néhány vitamint, amit szednie kell a következő néhány napban, ami megerősíti az immunrendszerét, s ami segít majd erőt gyűjtenie viszont azt tudnám javasolni, hogy az elkövetkezendő napokban ne nagyon hagyja el az ágyát, mert ha nem piheni ki rendesen magát akkor veszélyeztetett terhessé válik és a következő négy hónapot az ágyában fogja tölteni, amit szerintem nem szeretne. Jól gondolom? – kérdezte úgy, hogy szemüvegét feltolta a feje tetejére.

- Ühüm… - nyöszörögve bár, de sikerült némi választ kicsikarnom magamból. Próbáltam volna felülni, legalább egy kicsikét, de se a testem, se Roy-ék nem egyeztek ebbe… az orvos mögött hevesen rázta a fejét, hogy márpedig eszembe ne jusson bármiféle hősies mozdulat.

- Most pedig adok egy nyugtató injekciót, ami leviszi a lázát és segít is majd aludni egy keveset. – mondta és nyúlt is táskájáért, de az én szemem úgy kipattant, mint a csuda.

- Feltétlen szükséges az az injekció? – kérdeztem összeszorított szájjal. A hirtelen jött félelemtől azonnal lett annyi erőm, hogy ezt megkérdezzem.

- Vagy ez… vagy indulhatunk a kórházba. Maga dönt kedvesem… - s már az ampulláit is vizsgálgatta én pedig igen szenvedő ábrázattal néztem először Roy-ra, majd Joan-re.

- Nyugi… csak egy pillanat az egész. – kapta el a kezemet Joan, s letérdelt mellém az ágy mellé, míg az orvos már a fertőtlenítőt fújta a karomra.

- Tudod, hogy utálom a tűűűűűű… – s ekkor éreztem meg a csípést, azt a mesterséges „szúnyogtámadást”. -… ket. – fejeztem be abban a pillanatban a mondatomat, ahogy éreztem, hogy a tű már elhagyta testemet. Égetett a helye, s rögtön viszketni is kezdett, de ezektől függetlenül valahogy rögtön kellemesebben kezdtem érezni magam… erős a hatóanyag, igen gyors.

- Tudom bébi, tudom. – simogatta a térdepelő a kezemet, majd szépen elhelyezett egy kényelmesebb pózba is, ahogy az orvos felállt az ágyamról.

- Ezeket a vitaminokat szedje még, s javaslom, hogy tényleg ne nagyon erőltesse meg magát a következő pár napban… pihenjen, feküdjön, az a legjobb gyógyír erre. Igyon rengeteget, s gyümölcsöt is fogyasszon lehetőleg minél többet. Ha elég erőt érez magában, akkor néhány kört tehet a házban, de nagyobb útra nem lenne ajánlatos elindulnia. – magyarázta az orvos kifele menet Roy-nak, de én ezt már csukott szemek és tompított hallásban hallottam ugyanis kábított a gyógyszer. Csökkentette a fájdalmamat, s közben még álmosított is.

- Aludj Adora nyugodtan… itt leszek veled, okés? – simogatta a homlokomat Joan, s hangja olyan kellemes volt most számomra, mintha csak egy altató lett volna.

- De te dolgozol… - motyogtam, s fejem alá szorítottam az egyik kedvenc párnámat, aminek még olyan Ash illata volt. Elmosolyodtam kábán.

- Szabadnap… - hajtotta rám még jobban takarómat, s éreztem, hogy néhány pillanaton belül már közel sem a valóságban leszek, hanem egy sokkal szürreálisabb helyen… az álmok világában.

Az a gyógyszer tényleg kiütött. Ahogy reggel 9 környékén megkaptam elaludtam szépen lassan, majd csak az este folyamán ébredtem meg, de ott is addig, hogy igyak egy keveset, majd visszaaludjak. Joan beköltözve a szobámba a kényelmes kis fotelemből óvta álmomat, mint megtudtam felváltva Roy-jal, ugyanis ahogy ő hazaért idő előtt munkájából, családi okokra hivatkozva, ő is benézett hozzám, s ott maradt.

Ismeretlen volt az álmom, soha nem jártam még abban a városban, ahol éppen az utcákat jártam egy babakocsit tologatva. Már nem kismama voltam, már ténylegesen anyuka… nem láttam a bébi arcát a naptól, de hallottam mély szuszogását, s ez volt az egyetlen mi számított. Békésen aludt, biztonságban volt. Elmosolyodtam, mert olyan idilli volt a helyzet… éreztem mélyen a szívemben, hogy boldog vagyok, hogy nem árthat senki és semmi.

- Nézd csak… a kedvencedet hoztam. – hallottam meg a hangját neki, majd kezét kezén láttam, ahogy a babakocsit akarta ő is tolni velem együtt.

- Köszönöm. – mosolyodtam rá, s csókot leheltem ajkára. Inez volt az ki mellém került, Inez volt, aki itt a párom volt, s Inez volt az, akivel ilyen békés boldogságban éreztem magam. Természetesnek tűnt az egész… mondhatni tökéletesnek.

- Én köszönöm, hogy itt vagytok. – mondta, s átkarolta kicsit derekamat, ahogy megálltunk egy padnál, majd leültünk oda.

Még csak ekkor vettem észre, hogy neki ugyan egyre növekvő pocakja volt, s ez engem nem lepett meg, s ahogy arra pillantottam még el is mosolyodtam… éreztem, hogy nagyot dobbant a szívem mellkasomban.

- Ugye nem bántad meg? – kérdezte hatalmasakat pislogva rám.

- Hogy is bánhatnám meg mindezt? – kérdeztem tőle, s mindkét kezemet pocakjára helyeztem egy-egy oldalról. – Életem legjobb döntése volt ez a váltás… a legjobb. – hajoltam közelebb hozzá, s elsimítva homlokáról egy hajtincsét először orrát pusziltam meg, majd egyre lentebb érve eljutottam ajkaira is, mik, mint mézes, édes csodák vártak ott engem. Hazaérkeztem.

- Igazán szerencsésnek érzem magam… - simította meg nyakamat, s nem engedte, hogy eltávolodjak tőle. Jól esett a közelsége, megnyugtató volt.

- És én mit mondjak? – nevettem fel kínosan. Sosem gondoltam volna, hogy ez így is alakulhat, de mégis megtörtént.

- Engem választottál a fiúid felett… s tudom, hogy nehéz volt ezt meglépned, de soha az életben nem lehetek elég hálás neked. Adtál egy új esélyt, s ezzel a világ legboldogabb emberévé tettél. – suttogta ajkamra a szavakat.

- Jól döntöttem. – vallottam be, s lehunytam a szememet. Próbáltam visszaemlékezni a múltra, a történésekre, de olyan távoliak voltak, olyan homályosak, s inkább úgy gondoltam nem is foglalkozok velük.

- Harry biztosan nem így gondolta… - jegyezte meg, s a név hallatára azon nyomban kipattant a szemem, mintha egy szappanbuborékot robbantottam volna szét. Meglepett a nevének meghallása, s minél többet ott úszkált tudatomban a név annál jobban kezdett fájni valami bennem.

- Mi? – kérdeztem vissza, magyarázatot akartam, mert nem értettem a helyzetet… de választ nem kaptam, hisz mintha belső ébresztőórám keltett volna automatikusan ébredtem fel, s kapkodtam levegőért.

- Csak egy álom volt… egy álom. – motyogtam magamnak, majd hátra dűlve, oldalra fordítva a fejemet szemeztem az éjjeliszekrényemen lévő órácskámmal.

Szerda hajnali 5 óra volt. Úgy éreztem, hogy a legrosszabbat már túléltem a tegnapi nappal, de még mindig nem éreztem magam toppon, de legalább már nem gondoltam úgy, hogy biztosan itt veszek. Sokkal elviselhetőbb volt a helyzet, sokkal világosabb, s derűsebb volt az elmém. A picikém is aludt, éreztem a szívem alatt növekvő csöppség nyugodtságát… s ez által én is nyugodt lettem.

Lehunyva szememet próbáltam kicsikét még szusszanni, de nem jött már álom a szememre azt hiszem a 12+ óra megtette a hatását. Túlontúl kialudt lettem, s szervezetem már nem kívánt többet. Érthető.

Ettől függetlenül próbáltam még egy kicsit pihentetni ilyen hajnali órákban a testemet, de elmém ennek ellent mondott, s harcolt a gondolatokkal, mik az álmomból maradtak rám. Mégis mi volt ez az egész? Úgy őszintén. Nem akartam erre gondolni, de egyszerűen csakis ez volt, ami a gondolataimban úszkált… hosszú, hosszú távokat el nem fáradva egy csöppet sem.

- Ma utazik el… - kaptam a számhoz fekvés közben, s ekkor összetevődött a kép. Mindent értettem. - … ma utazik el. – suttogtam halkan, s így már világossá vált tudatalattim érdekes játéka velem.

Önkívületi állapotban, nem is gondolkodva túl sokat ültem fel lassacskán az ágyban, s felkapva telefonomat a szekrényemről lábujjhegyen indultam meg az ajtóm felé, tudatosan fel nem ébresztve mozdulataimmal a fotelben alvó Roy-t.

Nem egészen tudtam, hogy merre tartottam, de lehet elmémnek ezt nem is kellett velem megosztania, ugyanis lábaim igen határozottan tudták dolgukat. Bemenve a fürdőszobába, leszedve a szárítóról egy farmeromat meg egy felsőmet gyorsan beléjük bújtam, majd egy röpke arcmosás után már úton is voltam.

Halkan kellett lépkednem, nem kelthettem fel senkit, nem hívhattam fel magamra a figyelmet.

„Ne ijedjetek meg! Elmentem reggeliért… Nyugi, jobban vagyok. Nem bírtam egy helyben, csendben ülni a házban. Nemsokára itthon”- egy ilyen üzenettel hagytam a konyhapulton egy kis levelet a srácoknak, akik igen biztos vagyok benne, hogy ébredésük után rögtön szívrohamot is fognak kapnak, amint észrevették, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellene. No de ez a jó kérdés… hol is kellene nekem lennem? Talán én magam sem tudom. Hova tartok egyáltalán? Abban sem vagyok egészen biztos. Modernebb alvajáró lettem? Nem lehetetlen… mintha egy másik lélek költözött volna testemben, mintha osztozkodnom kellene rajta valakivel.

Fogva egy taxit, mi ez a korai órákban egészen meglepően könnyen ment, beesve annak hátsó ülésére a reptérre irányítottam az utamat… mélyen a kabátom zsebébe nyúlva meg is találtam ennek okát. Oda rejtettem repjegyemet miután már nem is kellett rejtegetnem. Nem egészen értettem cselekedeteimet, de mégis tudtam, hogy helyesen cselekszek… de úgy tényleg.

Valami belső erő egyre erősebben, s erősebben nyomta a fejembe azt a gondolatot mielőtt látnom kell még őt… talán utoljára. Beszélnem kell vele… talán utoljára. Talán az álom az oka… talán én vagyok az. Nem tudtam.

Mivel reggel még nem volt akkora a forgalom viszonylag hamar meg is érkeztünk a helyszínre, s én pedig sietve pattantam ki a hátsó ülésről, már amennyire mindezt engedve a kis csomagom a pocakomban. Tudtam, hogy az egyik első géppel megy kora reggel, a jegyen is rajta volt, s valószínűleg erre emlékeztetett engem a testem is akkor, amikor hajnali ötkor felébresztett álmomból… aminek a végével még nem is foglalkoztam. Egy nagy badarság mindössze… valószínűleg. Hétfő délután óta lehetetlennek tartom elérni Harry-t, pedig próbáltam… úgy gondoltam, hogy majd ha szeretne velem beszélni, akkor majd ő keres. Nem akartam megbántani őt semmivel, nem akartam számára sok(k) lenni, de egyszerűen tényleg nem tudom, hogy mi változhatott benne ennyire hirtelen, ennyire nagyon, hogy csak úgy csapot-papot otthagyott engem a jógaközpontban.

Össze kellett szednem magamat, s sorrendbe helyezni igen gyorsan az elrendezendő feladataimat… elsőként végezzem el azt, amiért idejöttem. Ami pontosan mi is lenne?

- Adora? –hallottam meg a nevemet a váróteremben, s ettől akkorát dobbant a szívem, hogy talán meglepő az is, hogy nem állt meg ott.

- Inez? – fordultam feléje lassan, óvatosan. Nem akartam semmit sem elkapkodni.

- Mégis… – kérdezte lassan közeledve, de ekkor megfordulva meglátta az arcomat, mi alapján az ő arckifejezése is megváltozott. – Búcsúzni jöttél… - állapította meg, mire azt hiszem hormonjaimnak köszönhetően, s talán túlontúl sokat alvásomnak eleredtek a könnyeim… nem kicsit, nagyon.

- Jajj Adora… ne sírj. – ragadott óvatosan magához, s ölelt úgy, mintha ez lenne az utolsó alkalma… s úgy hiszem ekkor be kellett magamnak is vallanom, hogy ez tényleg az utolsó alkalom lesz. – kérlek szépségem, ne sírj. – simogatta a hátamat.

- Höhhh… – kacagtam fel kínosan, s próbáltam megtörölni szememet, de ezzel nem értem el semmit csak éppen annyit, hogy még egy szempillámat belekenve a szemembe az szúrni is elkezdett. – ááááá… – félig nevettem, félig sírtam, s e kettős dolgot még egy kis bénázással is megfűszereztem.

- Na, jól van… üljünk le, segítek. Még van egy kevéske időm… - fogta meg a kezemet, s kísérte félig vak énemet egy közeli székhez. -… ülj le szépen, s nézz rám. – elővett egy zsebkendőt a zsebéből, s pontosan arcom elé hajolva halászta ki mérnöki pontossággal az eltévedt szempillámat. – meg is van a bűnös. – mutatta fel a kis betolakodót.

- Szerinted az ilyennél is lehet kívánni? – kacagtam fel, s most már úgy próbáltam megtörölni a szememet, hogy közben nem vakítom meg saját magamat.

- Megpróbálhatjuk. – adta meg magát, s vállat rántva, mosolyogva emelte kettőnk közé a mutató és hüvelykujja közé zárt bűnöst.

- Én is kívánok, te is kívánsz… hármat ráfújunk, s választunk. – magyaráztam neki a szabályokat.

- Jól emlékszem még rá… Tündérke. – néhány ilyen babonás elvarázsolt dolognak talán a megszállottja volt… minden jóban, s pozitív dologban hittem én, mert úgy gondoltam annyi jó dolog történhet velünk, amennyit mi is hajlandóak vagyunk befogadni… s az én hajlandóságom hatalmas volt, s lesz is mindig is.

- Kívántam. – jegyeztem meg halkan.

- Én is. – felelte, s néhány pillanatig a körülményekről elfeledkezve önfeledten élveztük egymás társaságát. – Alsó vagy felső? – kérdezte.

- Alsó. – jegyeztem meg, s ekkor szétnyitva ujjait a pillám tényleg ott volt.

- Azt kívántam, hogy boldog életed legyen az új helyeden… - suttogtam neki halkan, ahogy az ujját fogva a pillámat mellkasomra helyezte, s akarta elkenni ott.

- Tudod, hogy nem szabad elmondani a kívánságot, mert akkor nem válik valóra. – jegyezte meg halkan, de nem távolodott el tőlem.

Közel volt, nagyon közel. Lélegzetünk keveredett, s olyan jó volt érezni, magamba szívni az illatát… még egyszer utoljára.

- Megváltoztatom a szabályokat. – vágtam rá azon nyomban, majd pontosan, mint az álmomba elsöpörve egy tincsét homlokáról ajkai közé csókoltam… éreztem, hogy így kell tennem, tudtam, hogy ez így a helyes… neki is és nekem is.

- Hiányozni fogsz. – ajkamra suttogta a szavakat, s én inkább nem is foglalkozva a kijelentésével puszilgattam az ajkát lehetőleg minél kellemesebbé varázsolva a pillanatot.

- Nekem is. – vallottam be halkan, s inkább ki sem nyitottam a szememet, így pecsételtem meg ezt a helyzetet.

- Helyes. Ez a minimum, amit elvárok. – jegyezte meg elmosolyodva, majd hagyta, hogy vállára hajtsam a fejemet, s pillanatok hosszúságáig ültünk így néma csendben élvezve azt, mit senki sem vehet el tőlünk. A békés együttlétet, az utolsó pillanatokat. – Ugye erről az utadról Roy-ék nem tudnak? – kérdezte a kezemet simogatva ölében.

- Meg is ölnének, ha megtudnák, hogy kikeltem az ágyból a tegnapi nap után… - motyogtam és azt hiszem, hogy reakciójából ítélve a mondatomnak pontosan az utolsó részét jobb lett volna, ha elhallgatom. Túl nagy a szám.

- Mi volt tegnap? – kérdezte megijedve.

- Semmi… semmi… - ráztam a fejemet, de azt hiszem ezzel nem elégítettem ki őt.

- Na, mondjad csak… - emelte fel a fejemet a válláról pontosan úgy, hogy szembenézhessek vele.

- Kicsit rosszul voltam… orvos volt nálam. Kaptam szurit meg mindent… de már jobban vagyok… azt hiszem. – hatalmas mosolyt próbáltam virítani, de nem hiszem, hogy ez meggyőzte őt, hisz amint ezt elmondtam neki ő felpattant a helyéről fogva az én kezemet.

- Most meg mit csinálsz? – kérdeztem tőle.

- Hazaküldelek… azonnali hatállyal. – mondta, s segített nekem is felkelnem helyemről. – Nem engedhetem meg se neked, de magamnak sem, hogy miattam legyél ilyen felelőtlen. – rázta a fejét, s átkarolva a derekamat indult meg a taxi parkolók felé.

- A géped…- sutyorogtam bosszankodva, de akarata ellen nem sokat tudtam tenni.

- Már mikor ideértem megmondták, hogy 2 órát késik… látod, most írják ki. – mutatott a kijelzőre, ahol a szavait igazolták a digitális betűk.

- Fantasztikus. – nem is tudom, hogy ezt pontosan mire is mondtam, de úgy éreztem, hogy mondanom kell.

- Taxiiii… - ordította el magát abban a pillanatban, amikor meglátta az első szabad taxit. -… hatalmas fontos feladatot bízok most magára. Ezt a kismamát épségben, egyben hazaszállítja rögtön a lakására… ezt kapja az útra, ezt meg arra, hogy a lehető legóvatosabban vezet, mert ha valami baja lesz, a kisasszonynak az út alatt én magam jövök vissza Washington-ból és herélem ki magát. Értettük egymást? – elég ördögi volt a vigyor az arcán, amikor kb. az utam árának kb. ötszörösét átadta a sofőrnek, aki amúgy egészen fura arcot vágott a szavak hallatán, de amikor meglátta a pénzköteget a kezében rögtön igen nagy készséges lett.

- Értettem kisasszony… azonnal a szolgálatukba állok. – s ekkor már nyitotta is kifelé az ajtót nekem, hogy üljek befele s nem is nagyon volt más választásom ugyanis Inez mondhatni majdnem bepakolt oda… sőt még mielőtt akadékoskodtam volna a biztonsági övet is rám csatolta behajolva.

- Én ezt nem így terveztem. – ráztam a fejemet teljesen meglepődve a történtek miatt.

- Úgy gondoltad, hogy könnyezve integetsz majd a beszállóajtónál egy pöttyös zsebkendőt lóbálva? – kérdezte kíváncsian, mire rögtön hunyorogni kezdtem rá. – Igen tudom, hogy ez lettél volna te… - kacagott fel kedvesen. -… nem tudnád letagadni maga, ismerlek már eléggé.

- Ennél azért szebb befejezést vártam. – nevettem fel én is kínosan, s éreztem, hogy a könnyeim már ismét gyülekezni kezdenek a szememben, de ezúttal hagytam, hogy csak úgy legyenek… nem álltak útjukat, hagytam, hogy szépen lassan folyjanak le az arcomon.

- Elég szép ez így is… kijöttél hozzám, te buta. – simította tenyerébe az arcomat. Szipogtam, mint egy kisgyerek.

- Biztos vagy benne? – kérdeztem tőle a könnyfátyol túlsó oldaláról.

- Szebbet, s jobbat nem is kívánhattam volna…

- Mégse vigyen haza… - már ez ideje eljöttünk a reptérről búcsút intve Inez-nek úgy ténylegesen, s mivel lassacskán a forgalom élete is megindult a városban egészen lassacskán érkeztünk volna a házunkhoz… ahova én még nem akartam visszamenni. -… kocsikázhatnánk még egy keveset? – kérdeztem azt hiszem igen kedvesen.

- De kisasszony… azt ígértem meg, hogy… - Inez talán kifejezetten hatással tudott lenni az ellenkező nemre is, akár így akár úgy, de tényleg. Erre én pedig fogtam, s egy kisebb összeget nyomtam a kezébe, hátha ez segít változtatni hozzáállásán. -… merre szeretne menni? – kérdezte rögtön… persze, hogy a pénz beszél.

- Elég, ha a központban körözünk egy keveset… - mondtam, s dűltem hátra, majd ekkor újra magam elé vettem a telefonomat, ami nem először csöngött azóta, hogy elindultunk a reptérről. Roy-ék nem találnak… ez egyértelmű. Nem csak, hogy hívnak, de kb. a lehető legtöbb felületen üzeneteket is hagynak. Meg fognak ölni, ez biztos, s mondhatni elkerülhetetlen. Nem zavart… egy kis egyedüllétre volt szükségem, s ezt máshogy nem igen tudtam elérni, csakis így.

Az ablaknak hajtva homlokomat figyeltem a város éledező embereit, különleges volt ez. Ismét tavasznak állt az időjárás, már ilyen reggel is sütött a nap, habár még nem akkora erővel, mint fog majd délben. Elmosolyodtam az emberek békességén, jól esett már csak látni is őket. Gondtalanság.

Egy lámpánál álltunk meg, amikor hirtelen azt vettem észre, hogy nyílik a túlsó ajtó az utastérnél, s egy öltönyös úriember esik be mellém.

- A Health Life Centrumhoz a lehető legrövidebb úton, ha lehetne… - kérte meg a sofőrt, aki csak úgy pislogott rá a visszapillantó tükörből, mint jómagam.

- Elnézést… - köhögtem fel kedvesen, nem vagyok biztos, hogy észrevett.

- Az elnézéskérés az enyém… nem vettem észre, hogy már foglalt a taxi. – rázta meg a fejét a borostás úriember, s próbálta megilletődöttségét mosolya mögé rejteni.

- Semmi probléma. – ráztam a fejemet, s éreztem, hogy elvörösödtem. – Ez a legszebb dolog, amit ilyen állapotban mondhatnak nekem, hogy nem vettek észre egy ekkora csomaggal magamon… - s megsimítottam a pocakomat még jobban kiadva annak így formáját. A férfi arcán lévő érzelmek leírhatatlanok voltak. Elnevettem magamat, mert nagyon vicces volt… a napomban az első igazi felhőtlen kacaj.

- Elnézést, hogy kinevetem… de… mindegy. – ráztam meg a fejemet, s inkább tenyeremmel takartam már az arcomat, mert kezdtem égőnek érezni magamat.

- Semmi probléma… - rázta a fejét. -… mi amúgy találkozunk már? Olyan ismerős az arcod… - gondolkozott el, s felém nyújtotta a kezét.

- Nem hiszem… - ráztam meg a fejemet, de a kézfogását elfogadtam.

- Megvan… a kisasszony hétfőről, akit beengedtem a Centrumba magam előtt. – mosolyodott el még egyszer.

- Tényleg. – csettintettem. – milyen kicsi a világ. – jegyeztem meg. – Adora Walsh. – mondtam végül el a nevemet is.

- Kit Rayson. –tett úgy ő is.

- A központ tulajdonosa? – kérdeztem vissza azon nyomban.

- Úgy tűnik… - biccentette oldalra a fejét. -… aki nem mellesleg késésben van, mert először a saját kocsija lerobbant, a taxit meg mit elfogott magának már éppen birtokolta valakit… bocsásson meg udvariatlanság miatt. – magyarázkodott.

- Éppen sétakocsikázgatok kora reggel… van időm. – legyintettem egyet. – Maradjon nyugodtan… a sofőrt holnapig lefizettük már kb. szóval nem kell elsietnie. – nevettem el magam kínomban.

- Maradjunk a Kit-nél jó… tegezz nyugodtan. Nem lehetek sokkal idősebb nálad max 2-300 évvel. – jegyezte meg hunyorogva.

- Hasonlóra tippeltem én is. – mondtam ki, majd homlokomat fogtam, hogy hogyan is lehet ekkora nagy a szám már így kora reggel? Főleg egy ilyen kora reggel után?

- Akkor a Health Life Centrum? – kérdezett rá a sofőr, s én meg bólintottam neki, majd ahogy indult a tömeg, mi is megindultunk.

- Várjunk csak… én közvetetten ismerek egy Adora Walsh-t… - gondolkozott el bájosan.

- Köszönöm a lemeríthetetlen bérletet. – jegyeztem meg direkt ezt, mert tudtam, hogy mire gondol, s így legalább meg tudtam erősíteni elképzelésében.

- Akkor már nem csak közvetetten, de közvetlenül is ismerhetem azt a csodás Adora-t… - jegyezte meg én meg még véletlenül sem mertem a szemébe nézni. -… enyém a megtiszteltetés. – mondta, s az ölemben ekkor megszólalt a telefonom, de az előzőekkel ellentétben nem a két aggódó lakótársam volt, akik szerintem már nem csak a rendőrséget, de a különleges alakulatot is rám küldték. Harry volt az.

- Nyugodtan vedd fel… én vagyok az, aki betolakodott a nyugalmadba. – jegyezte meg, s inkább még a tekintetét is elfordította csakhogy megadja nekem az egyedüllét jellegét. Nyugodt én? Jó vicc.

Az érdekesség az, hogy nem is nagyon akartam én felvenni azt a telefont, de most úgy őszintén. Nem tudom miért, egészen megmagyarázhatatlan volt ez, de akkor is így volt.

Elhúzva mégis a felvevést jelző vonalkát fülemhez tartottam a készüléket, s vártam. nem szóltam csakis vártam.

- Merre vagy Adora? – első kérdése volt ez, hangja egészen fura volt.

- Egy taxiban ülök. – mondtam rezzenéstelen arccal, hangom is eléggé nemtörődöm volt.

- Mindenki aggódik érted… Roy-ék kétségbeesetten hívtak engem, hogy nem találnak, tegnap pedig még rosszul voltál, így egészen lehetetlennek tűnik, hogy csak úgy magadtól elindultál. – mondta.

- Hagytam üzenetet. Eljöttem reggeliért. – fapofaként válaszoltam. – Mindenki aggódik? Na, ne viccelj… - forgattam a szememet, habár ezt nem láthatta. Valamiért volt bennem egy ilyen kis csipkelődős jelleg… végülis némileg még okom is volt rá.

- Valami baj van… Adora? – kérdezett rá. Majdnem elröhögtem magam, de tényleg.

- Ezt most komolyan megkérdezted Harry? Komolyan? – kérdeztem tőle, de bármennyire is ismerem barátságosnak és kedvesnek magam most az az énem azt hiszem elbújt.

- Adora… - kezdett bele, de mielőtt bármit is mondhatott volna én kinyomtam a telefont. Ritkán teszem rá bárkire is a telefont, de most mégis sikerült… meglehet, érzelmileg elég rendesen vagyok túlfűtve.

- Nem akarok beleavatkozni, de úgy érzem, hogy ez a beszélgetés nem ment éppen zökkenőmentesen. – állapította meg az ülés túlsó oldaláról az ismeretlen ismerős Kit.

- Mindegy is… - ráztam meg a fejemet.

- Köszönetképpen, mert elrabolhattam a taxiját… kiengesztelhetem egy reggelivel a központban? Nagyon finom a büfénk ígérhetem. – mosolygott rám.

- De te nagyon sietsz nem? – utaltam arra, hogy ő bizony sürgősen be akar érni a munkahelyére.

- Én vagyok a főnök, azt tehetek, amit akarok… - kacsintott rám zsiványan.

- Tudod mit… legyen… reggelizzünk!- kacsintottam vissza, csakhogy nekem ez nem sikerült olyan jól, mint neki így csak bénáztam, min mindketten egyszerre nevettünk fel. – Amúgy sincs jobb dolgom…