39. rész - Nem várhatsz tapsvihart

Sziasztok! Nem hiszem, hogy számítottatok rá, még talán én magam sem számítottam rá, de elhoztam nektek a következő részt! Jó olvasást hozzá! Puszi, Dorka

Ahogy a fiúk a szüleimmel hagytak, most a szüleim úgy hagytak kettesben Kit-tel. Az első pillanatban mikor meghallottam a hangját átfutott a testemben egy hidegleléshez hasonló érzés… behunytam a szememet, s úgy próbáltam testem rendellenes reagálását leplezni. Tudtam, hogy ez el fog jönni… de valahogy ez így túl korai volt. Mégis miért vártam? Úgy őszintén.

Sadie kórházi kiságyának szélének támaszkodtam, s úgy figyeltem ezt a kis tüneményt, aki oly békésen aludt kizárva a világ problémáit. Olyan volt így teljesen betakargatva, mint egy virágmagocska… a fedél alatt egy új világot rejteget, egy csodát. Ahogy minden nap egy kicsit nagyobb lesz, úgy örvendeztet meg minket újabb, s újabb meglepetésekkel.

- Angyali teremtés… - sétált mögém Kit, s kezeit vállamra helyezte. Összerezzentem… s ezt most olyan intenzív volt, hogy nem tudtam eltitkolni.

- Igen az… - s mellem alatt összefűztem a karjaimat megtartva így magamat.

- Sajnálom, hogy nem voltam itt… úgy bánom… - nem foglalkozott összerezzenésemmel, de hiába kényelmetlen volt előtte állnom még így háttal is neki egyszerűen nem tudtam arrébb lépni. Két tűz közé szorultam… előttem a békét jelentő kis apróság, mögöttem pedig… mögöttem pedig Kit. Valami megváltozott… tudtam. S azt is tudtam, hogy ez nem egyszerű változás volt… ez egy világ megfordult bennem, s feje tetejére állt a mindenségem változás volt. Egyszerre volt szörnyű és… kellemes.

- A lényeg, hogy most itt vagy… - lassan fordultam meg, nagyon lassan… el sem hittem, hogy ezt mondtam, de kimondtam… mert valahol mélyen az első meglepetésérzést átlépve örültem neki… vagyis legalább tudtam, hogy örülnöm kellett volna neki.

Nagyon óvatosan emeltem fel a fejemet, s néztem a szemébe… tudtam, hogy ezt meg kellett tennem, s azok úgy csillogtak, mint talán még soha. Reménnyel teltek, igazi mennyei boldogsággal fűszerezve. Torkomon akadtak a szavak… nagyot kellett nyelnem. Bármennyire is el akartam fordítani a fejemet, ékköveinek szépségei nem engedték. Minél tovább nem vettem levegőt annál jobban kezdett szorítani a tüdőm… azt hiszem karjaim szorítása mellkasomon se enyhített a helyzeten, de talán megérdemeltem ezt.

- A lényeg, hogy most itt vagyok… - simította meg karomat, s ekkor éreztem, hogy ujjbegyeim ellilulnak lassacskán, ahogy egyre erősebben és erősebben nyomom őket felkaromba. Ki kellett előle szabadulnom.

- Bocsi… - csusszantam ki előle, s indultam meg az ágyam felé. Magam elé kapva ekkor kezeimet láttam, hogy azokban a vérellátás kicsikét átrendeződött… talán még eltörni is képes lettem volna őket.

- Mégis mit? – kérdezett rá úgy, mintha tényleg nem haragudna… pedig igazából semmit sem tud… csak a látszat az, amit ő megkap. Hogyan is lehetne az ellenkezőjébe belefogni? – Teljesen érthető, hogy érzékeny vagy… meg is lepődnék, ha nem lennél az. – túlságosan megértő volt… olyan Kit-es… olyan kedves.

- Tényleg? – hangzott el tőlem a kérdés igen halkan, igen gyengén.

- Anya lettél… a világ teljesen új értelmet nyert számodra… tudom, hogy időre van szükséged ahhoz, hogy újra visszatérj önmagadhoz, ebben semmi baj nincsen. – s míg én lassacskán leültem az ágyamra, addig láttam, hogy ő is hasonlóan cselekedett csak tisztes távolságban. Megtámasztottam magam két oldalt, s úgy szívtam be, majd fújtam ki a friss levegőt… erősen koncentrálnom kellett.

- Mi van, ha most lettem igazán önmagam? – kérdeztem tőle, s fordultam feléje kicsit talán bátortalanul.

- Akkor örömmel szeretek beléd újra. – gondolkodás nélkül válaszolt nekem, talán még pillantani sem pillantott. – S remélem, te ezt engedni fogod… - tette még hozzá, s mintha erre az egészre tényleges engedélyt kért volna.

Nem tudtam válaszolni kérdésére… agyam teljesen megfagyott, pedig keresni akarta a választ vagy legalább egy menekülő utat. Sadie ekkor felsírt… s én, mint rakéta ugrottam le az ágyról, s indultam feléje. Megmentett.

- Shhhh… Shhhh… - csitítgattam a kislányomat, majd óvatosan kezembe vettem s szabadabb kezemmel arcocskáját kezdtem simítgatni. – éhesnek tetszik lenni? Hmmm? – kérdezgettem tőle, habár tudtam, hogy válasza csakis sírás formájában fog visszaköszönni.

- Csodaszép párost alkottok… - ismerte el Kit. -… nem gondoltam, hogy valaha szerethetek valakiket ennyire erősen… de tessék… itt vagytok… - mutatott ránk, s én inkább Sadie ringatásával kötöttem le magam, mintsem Kit szavainak megértésével. Annyira nem tehetett semmiről… de maga sem tudta, hogy mibe sétált bele. No és én tudtam? Ugyan dehogy… egyben voltam biztos, s tényleg biztos. A hangok bennem, a porcikáim mind együtt mondták azt, hogy igenis szeretem Őt. Tisztán láttam.

- Azt hiszem… etetés idő következik. – feléje néztem, de mégsem rá.

- Ohhh… - mosolyodott el kedvesen. -… akkor a hölgyeimet azt hiszem, egy kicsit magukra hagyom… - indult meg lassan az ajtó felé.

- Köszönöm. – suttogtam halkan, s a kényelmesnek tűnő fotel felé sétáltam, majd helyezkedtem benne el úgy, ahogy a legmegfelelőbbnek találtam. – Tudod kicsi lány… ez nekem is az első lesz, szóval kicsit… félek… - blúz volt rajtam, gombos így könnyedén sikerült bizonyos helyen megszabadulnom tőle. -… azért remélem te nem… legyünk türelmesek egymással, jó? – simítottam meg picike arcát, majd ahogy eljött a pillanata automatikusan elhallgatott… hisz megkapta, amit szeretett volna, éreztem sírásából, hogy ez volt az mire szüksége volt.

Egészen különleges dolog volt ez az etetés. Olyan intim. Anya, s gyermeke között olyan kapcsolat kialakítása mely már akkor megvolt, amikor a kicsi pocaklakóként fejlődött, de most a külső világban is újra fel kell eleveníteni a bent megtanultakat.

- Szóval úgy látszik én már elkéstem… - a nővér hangját hallottam meg talán egy óra múlva, de talán csak 10 perc múlva… egészen elvesztettem az időérzékemet, míg ő a karjaimban volt. Kezében egy cumisüveget rázott meg.

- Lehet… - ismertem el mosolyogva, s fedetlen részeimet most már, hogy végeztünk betakartam. -… de ez olyan ösztönösen jött. – néztem feléje.

- Ez érthető… az anyukák különleges sírás megkülönböztető gépezettel rendelkeznek magukban… – nevette el magát kicsikét. -… néhányaknak sokba telik, de néhányak pedig már a kezdetektől meg tudják különböztetni, hogy melyik az éhes sírás, a hiszti sírás, a has fájós sírás… s sorolhatnám még a skálát… - simította meg a vállamat, s sétált a fürdő felé. – mielőtt a kis hercegnő elaludna, mit szólna egy tisztába rakáshoz? Előbb vagy utóbb azt is meg kell tanulni… s én most segíthetek, ha gondolja. – ajánlotta fel.

- Azt azt hiszem… megköszönném. – s óvatosan felállva én is megindultam a mosdó felé, ahol tudtam volt egy pelenkázó kis rész.

- Ez csak természetes…

- Jelentem… én nem vagyok modell. – tartottam Joan felé a kezemet, aki telefonján a kamerát sokadjára akarta elkattintani. Jó… a babanaplóba tényleg jól jött néhány kép, hogy szépen ezt a szakaszát is életének majd vissza tudja nézni Sadie, ha kicsit nagyobb lesz… de most legalább már vagy a 300. képnél jártunk.

- De a tündérke lehet talán az lesz… - mutatott a csöppségre a kezemben, akit amint letettem tisztában rakás után az ágyába azonnal sírni kezdett, s így az ölben alvás mellett döntöttünk a csendesség miatt… s egyelőre én még ezt nem bántam.

- Majd az ő eldönti… okés paparazzi? – kacsintottam rá egy széles mosoly kíséretében.

- Ámen. – bólintott, s letette az ágyra telefonját.

- Nem sokat szóltál még… Kit érkezéséről. – Roy óvatosan ült le mellém, pontosan így háttal Joan-nek.

- Mert egyszerűen nem tudok mit mondani… - vallottam be, s a kis angyalka takarós lábát simogattam.

- Tudod, hogy előbb vagy utóbb beszélned kell majd vele is róla… - jegyezte meg.

- Komolyan? – kérdeztem vissza, minta ez olyan új információ lett volna számomra.

- Habár fogalmam sincs, hogy mit fogsz csinálni… vagy hogyan. – ismerte el.

- Köszönöm… egészen biztatóak a szavaid. Aranyos vagy. – összeráncolva homlokomat vetettem rá szúrós tekintetet.

- Mégis mit vártál? – nevetett fel kínosan, de mégis halkan. – Nem azt mondom, hogy nem örülök nektek… mert dehogynem örülök nektek, de nyakig szarban vagytok... nyakig. – emelte ki a lényeges részt.

- Én a fejtetőt is bevenném a buliba. – vigyorogtam rá kínosan.

- Na, látod… - ajándékozott meg egy ugye-én- megmondtam mosollyal. -… de megoldjuk… csak ez a pár nap bent… kényelmetlenebbek, mint a kintiek lesznek… - fedett fel némi elméletét.

- Harry? – kérdeztem, s ahogy kiejtettem a nevét úgy éreztem magam, mint egy tinédzser, aki először szerelmes a tiltott gyümölcsbe.

- Benéz az üzletébe az utolsó simítások miatt… de vissza fog jönni azt mondta. – nyugtatott meg.

- Tényleg úgy gondoljátok, hogy hatalmas hülyeséget csináltam? – kérdeztem tőlük úgy ténylegesen őszintén. Hallani akartam tőlük a véleményüket, a valódi véleményüket.

- Orbitális baromságot csinálsz éppen… - fogalmazta át talán kicsit még nyersebbé a dolgokat Roy. -… de ha nem jön be az egyszerű dolog, akkor mit csinálhatnánk veled? – ölelt át szeretetteljesen ügyelve Sadie-re a karjaimban. Joan is könnyedén hozzánk bújt ezek után. Egy hatalmas nagy szeretetgombócot alkottunk így négyen.

- Két pillanat alatt sikerült teljesen felkavarnod az állóvizet… büszke vagyok rád. – jegyezte meg Joan, s puszit nyomott az arcomra én meg elmosolyodtam.

- Ti vagytok az egyetlenek, akik így fogják gondolni… - haraptam számba.

- Nem várhatsz tapsvihart ez tény… okosnak kell lennetek ez biztos. – tette hozzá még Joan.

- Okosnak? Szerintem ezzel már mindketten elkéstek… - fejtette ki Roy további véleményét, majd egyszerre nevettünk fel. Tiszta szívből örültem, hogy ők mellettem álltak… mellettünk. Merthogy az egy dolog, hogy még alig egy nap alatt megtörtént néhány dolog… de később a hullámok ellenünk sokkalta nagyobbak lesznek, s azokat legyőzni… na, az lesz ám valódi kihívás.

Az este nyugtalanul aludtam… hiába voltam kimerült egyszerűen az nem nyomott el annyira, hogy öntudatlanul aludjak, csak forgolódtam egyik oldalamról a másikra. A rossz érzések mik eddig egészen háttérbe szorultak azok most félálmomban olyan szinten felerősödtek, hogy nem hagytak nyugtot nekem. Lehunyt szemeim előtt Kit arcát láttam, s emiatt testem egészében remegni kezdtem, a szívem is majdhogynem kiszökött bordáim közül… s nem, most nem az élvezetes okok miatt. Fájt, szörnyen fájt. Erre az egészre nem lehet felkészülni… hogy is képzelhettem, hogy fel lehet? Elment az eszem… ez már egészen biztos.

- Adora… minden rendben? – a telefon másik végén hallottam meg az Ő hangját. Törökülésbe felülve ültem a kórházi ágyam közepén, s addig-addig forgattam a kezeim között a telefonomat, hogy végül felhívtam Őt… nem törődve azzal, hogy hajnali 3at ütött az óra.

- Nem tudok aludni… sajnálom, ha felkeltettelek. – halkan hagyták el a szavak a számat… habár egyedül voltam a szobában mégis így éreztem helyesnek az egészet.

- Semmi baj… - mondta, s kihallottam hangjából, hogy igenis Őt éppen ezzel a telefonhívással keltettem fel. Hangja még a szokásosnál is mélyebb volt, s lassúbb. -… amúgy is korábban akartam kelni a szokásosnál. – jegyezte meg, s aprócska mosoly jelent meg az ajkaim sarkában.

- Kétlem, hogy hajnali 3ra gondoltál. – válaszoltam szemeimet forgatva.

- Márpedig de… - erősködött kedvesen. -… szóval hálás vagyok, hogy felébresztettél, így nem az ébresztőre kell felkelnem, hanem a hangodra… ami valljuk meg sokkalta elviselhetőbb, mint az ébresztő. – s tényleg játszotta tovább azt a szerepet, amit random talált ki csak azért, hogy én jól érezhessem magam.

- Én már néha falra mászok a hangomtól… nem olyan kellemes ez. – túrtam a hajamba aggodalmasan, habár ezt Ő nem láthatta.

- Higgy nekem… az. – erősített meg gondolatában. – Sajnálom, hogy nem mentem vissza tegnap, de… - nem kellett befejeznie tudtam mire, s kire gondolt.

- Ne is beszéljünk erről most… kérlek. Inkább mesélj valamit, aminek semmi köze ehhez az egészhez… valami egyszerűt, valami jót. – már csak hallani a hangját is terápiaszerű volt… minden bizonnyal ezért is hívtam fel Őt.

- Az üzlet eszméletlen csodálatosan néz ki… Roy fantasztikus munkát végzett. Imádni fogod. – ismerte el.

- Azért a te munkád se semmi benne… ezt el ne felejtsd. – tettem hozzá, hisz magát persze, hogy kihagyta… szándékosan. – Alig várom, hogy láthassam. – vallottam be elpirulva.

- A picinek is lesz hely benne… s neked is. – mesélte lelkesen.

- A beköltözést még azért átgondolom… köszönöm. – nevettem fel, s szám elé kellett kapnom a kezemet, hogy ne legyek túl hangos.

- Sátort állítva akár a kis udvaron is ellehetsz egy darabig… - s inkább továbbment a humoros vonalán, mintsem azon a vonalon, ami tudom, hogy ott lógott közöttünk… mindkettőnk fejében megfordult az, hogy ezután most mi lesz?

- Ezt te sem gondolod komolyan… - jelentettem ki. -… el tudsz képzelni egy sátorban engem? – vigyorogtam.

- Mivel az asszonyom leszel, így majd megbarátkozol, a gondolattal ígérem… - mondta ki igen határozottan.

- Na arra várhatsz… - vágódtam hátra az ágyban, s oldalra fordulva fülem alá helyezve  a telefont beszéltem Vele… tényleg úgy mint egy izgatott tini. Csakhogy én már anyuka voltam… s menyasszony is. Duplán.

- Rád is vártam… kitartóan. – mondta halkan.

- Fél év… - belegondolva kicsit meglepő volt, hogy mindössze ennyi ideje ismertem Őt, de mégis… mégis ennyi idő alatt ott tartunk ahol.

- Életem legszebb fél éve…

Úgy aludhattam el, hogy közben beszélgettünk hisz mikor felkeltem éreztem, hogy a telefonom formája az arcomon, mint egy tetoválás ékeskedik. Gyönyörű, mondhatom.

- Jó reggelt!- hallottam Kit hangját gondolom észrevette, hogy megébredtem. Majdnem felsikkantottam jelenlétére.

- Jó reggelt!- motyogtam halkan, s feltornáztam magam annyira, hogy ülni tudjak normálisan. – Második napja… - mutattam feléje a számot, majd eltakartam a beáramló napfényt, mi az ablakon besugárzott. -… második napja kelek úgy, hogy valaki figyel… - folytattam hunyorogva. -… ez kezd kicsit parássá válni.

- Meglehet, megnyugtatja az embereket az, ahogy alszol… olyan békés állapot ez. – próbálkozott valami mentő beszéddel, de közben láttam, hogy sunyin el is mosolyodik.

- Békés? – kérdeztem vissza meglepődve. – Felkelek és a frászt hozzák rám az emberek már az első pillanatban… abban mi a békés? – vigyorogtam rá kínosan.

- Jogos kérdés. – mutatott rám mutatóujjával.

- Na, ugye… - fogtam össze karjaimat mellkasomon ismét. -… abban reggeli van? – valami értelmesebbre tereltem inkább a témát… s az étel mindennél értelmesebb volt.

- Neked hoztam. – ismerte be, s felkapta a szatyrot a kis asztalról, majd felém hozta.

- Helyes… mert éhes vagyok. Nagyon. – gyomrom, mint egy feneketlen lyuk annyit tudtam enni… persze csak jó dolgokat.

- Ki gondolta volna? – tette fel költői kérdését zsiványan, majd letette elém az éjjeliszekrényemen lévő tálcámat, s arra azt a csomagot, amit ő hozott.

- Te… ha így felszerelkeztél. – tudtam, hogy nem kellett volna válaszolnom, de mégis úgy tettem.

- Okos. – csettintett egyet, s megállt az ágyam előtt.

- Ha szeretnél… leülhetsz. Ha jól viselkedsz, még talán kaphatsz is belőle. – s mire ezt kimondtam rájöttem, hogy elég mosolyogtató volt.

- Értettem főnökasszony… - tisztelgett, mint egy katona majd az ágyam végére elhelyezkedett óvatosan és csak figyelte, ahogy lakmározni kezdek. Bárhol, bármikor képes voltam ilyesmire… ébredéskor persze ez az érzés mindig erősebb volt, hisz új napról beszélünk és teljesen üres gyomorról. -… hoztam be néhány cuccot még neked. Meg beszéltem édesanyámékkal, s azt mondták, hogy amint hazaköltöztél szeretnének minket meglátogatni… és Iza is mondta, hogy ma már benéz ő is, csak eddig nem akart zavarni, de minden tőled függ… senkit sem kötelező fogadnod itt… vagy bárhol máshol… - olyan sok információt kezdett hirtelen rám zúdítani, hogy fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek vele. Kezdtem rájönni, hogy mégsem vagyok olyan jó színésznő, mint amilyennek gondoltam én magamat, s ez így kora reggel különösen előjön.

- Shhhhh… koncentrálhatok az evésre? – hunyorogtam rá próbálva az egészet egy kis mosolygással megfűszerezni, majd felkaptam egy szendvicset, s feléje nyújtottam. – Tégy úgy te is… majd utána… beszélünk. – vigyorogtam rá, bár túl sok őszinteség nem volt benne.

- Valaki nagyon morcos ma reggel… - zsiványan állapította meg.

- Valakit figyelnek álmában… valaki szeret békésen enni, s arra megfelelő időt szánni… - emeltem meg bal szemöldökömet, majd kacsintva egyet beleharaptam a szendvicsbe, ami bármennyire is volt finom éreztem, hogy könnyedén kijöhet belőlem bármelyik pillanatban, ha ő így néz továbbra is engem… ilyen nyugodtan, ilyen kedvesen. Nem érdemeltem ezt meg… de inkább csak megküzdöttem azzal a szendviccsel miközben forró teámat is szürcsölgettem mellé. A kedvenceimet hozta, mert igazán figyelmes ő… s ez csak még jobban rontott a helyzeten. Szörnyetegnek éreztem magam.

Az egész délelőttömet vele töltöttem és Sadie-vel… a fiúknak már dolgozniuk kellett legalább egy keveset, s a szüleim pedig úgy gondolták, hogy az újdonsült családnak megadják azt az időt, amiben igazán össze tudnak szokni mielőtt még beköltöznének a családi fészekbe. Az a baj, hogy tévedtek… csak erről nem tudtak, hisz a titkunk még mindig a miénk volt, de tudtam, hogy ez így nem sokáig lesz jó… nőtt bennem valami, ami nem sokáig tudott ott maradni a mellkasomban. A nincsen-semmi-probléma állapot mutatása egyre kevésbé ment könnyen.

- Mondd azt, hogy már úton vagytok… - a fürdőbe lépve hívtam Roy-t, s ténylegesen reménykedtem abban, hogy válasza az lesz, hogy amúgy már kint vagyok a folyosódon.

- Adora… megijesztesz. Minden rendben van? – hangjából tényleges aggódás szűrődött ki.

- Az függ attól, hogy melyik oldalról nézzük… - motyogtam, majd a kádhoz érve megnyitottam a csapot hagyva, hogy az zajt csapjon… meg amúgy is éreztem, hogy egy fürdés jól esne. -… nem gondolhattam komolyan, hogy ezt sokáig fogom bírni… Kit-tel vagyok és ez…

- Megöl. – fejezte be a mondatomat. Tudta hát ő akkor, hogy mit érzek, nagyon is jól tudta.

- Nem fogom tudni sokáig ezt így… - félig befejezett mondatok… ezek azok, amik nekem jutottak vagyis inkább, amik tőlem teltek.

- Csak egy picit tarts ki okés? Már rajta vagyunk az ügyön… nemsokára… - kezdett bele, de ekkor a vonal megszakadt és csak pittyegett élettelenül.

- Rajta vagytok az ügyön? – motyogtam halkan magamnak, s próbáltam volna visszahívni őt, de nem tudtam… a telefonom felmondta a szolgálatot.

A fürdés nagyon is jó ötlet volt. Kellett az a minimális egyedüllét, amit ez által meg tudtam teremteni. A habokban elmerülni, mondhatni felemelő érzés volt, s az sem zavart, hogy a víz olyan forró volt, hogy szinte égette bőrömet… még mondhatni, hogy talán megnyugtatott.

Mikor mély levegőt beszívva, s erőt véve magamon kinyitottam az ajtómat valami furát vettem észre ott kint… egy ismeretlen pakolta összefele a cuccaimat. Lefagytam, s kicsit ő is, amikor észrevett engem.

- Csak ne sikíts, kérlek Adora… jó? Harry küldött és a barátaid, Roy és Joan. – mondta miközben pakolgatta a cuccaimat a táskámba.

- Mégis miért? És ki vagy te? – nem igazán értettem a helyzetet, s ráadásul a srác sem volt ismerős számomra.

- Louis vagyok… a kilépő kártyátok a kórházból. – kacsintott, s egy pillanatra megállt a pakolásban.

- Nem értelek… hol van… Kit? – kérdeztem, hiszen mikor még az előbb bementem fürdeni ő kint volt… de most sehol sem láttam.

- Le lett kicsit foglalva… valahol a kórház területén van… de tudom, hogy ez érdekel a legkevésbé… már elnézést a szóhasználatért. A lényeg, hogy most sietnünk kell, hogy minél hamarabb itt tudjátok hagyni ezt a helyet. – mondta, s ekkor nyílt az ajtó, s egy nővérke jött be kezében Sadie-vel… vagyis a kis utazó ágyacskával a kezében, amiben Sadie volt felöltöztetve.

- Szuper… éppen időben. – intett az állítólagos Louis a nővérnek, aki óvatosan tette le a kis csomagját az ágyamra. Nem ismertem ezt a nővért, legalábbis annyit tudtam, hogy nem hozzám tartozott.

- A helyzet a következő… Harry lent vár a kocsiban. Én leviszem hozzá Sadie-t először, majd utánunk kicsivel te is leindulhatsz… itt egy kendő és napszemüveg csak a drámaiság kedvéért… - tette le az ágyra elém az említett dolgokat.

- Nekem miért nem szólt erről az egészről senki? – lepődtem meg, s valami magyarázatot szerettem volna azért.

- Figyelj Adora… - tett le a kezéből mindent Louis. -… tudom, hogy homályos még egy kicsit ez az egész számodra, de ígérem pár pillanat múlva mindent meg fogsz érteni, mert a vőlegényed elmagyarázza neked, de most hogy minden terv szerint menjen, kicsit igyekeznünk kell… jó? Bízz bennem kérlek, tudom, hogy sokat kérek… de mégis kérlek… - s közelebb lépett hozzám, majd a kezembe csúsztatott egy kis medaliont ami egy szánkó volt. - … Harry azt mondta, ezt érteni fogod. – simította meg a vállamat, s Sadie elé lépett. S én értettem… hogy is ne értettem volna. Egy újabb kis szöktetés, mint akkor… csak ennek valamivel nagyobb súlya van. Az is a mi kis titkunk volt… ahogy ez is az.

- Vigyázz rá kérlek… - néztem először kislányomra, majd rá.

- Hidd el, vigyázok rá… de tudom, hogyha valami baja esne míg levinném, először Harry nyírna ki, majd nem kétlem, hogy utána te is így cselekednél. – jegyezte meg igenis nagyon helyesen.

- Valóban… - bólintottam, majd a kendőt felkaptam, s nyakam és fejem köré csavartam majd a szemüveget is felvettem.

- 5 perc és jöhetsz utánam… utána Erika intéz mindent… nem kell aggódnod, egy ideig nem fog feltűnni senkinek, hogy eltűntetek… hogy utána mi fog történni, az már más kérdés… kész vagy? – kérdezte meg, s Sadie-vel együtt sétált az ajtó felé, miután szabad vállára az egyik megpakolt táskámat helyezte.

- Azt hiszem… - húztam fura mosolyra az ajkaimat.

- Ez tényleg olyan, mint egy filmben… elképesztő. – rázta meg a fejét, majd kinyitva az ajtót szétnézve a teljesen normális arckifejezését elővéve kezdett sétálni az én csöppségemmel a lift felé.

- Édes Istenem… - kaptam a számhoz és csak most jutott el ténylegesen az agyamhoz, hogy mit is művelünk. A kis szánkós medált erősen szorítottam tenyeremben.

- Nem kell aggódnod… ismerem a fiúkat már egy ideje, még a főiskoláról. – jegyezte meg Erika kedvesen.

- Londonból jöttél te is? – automatikus kérdés volt ez, de legalább ki tudtam mondani, s örültem neki így is eléggé.

- Úgy tűnik, egyre többen választjuk Cardiff-ot… - rántotta meg a vállát kedvesen.

- Nem elég kicsi a világ… - mosolyodtam el, s félve tekintettem az ajtó felé.

- Ne kell félned… csak természetesen sétálj ki az épületből… annyian járkálnak itt, hogy nem fog feltűnni senkinek, ha valaki távozik… a főbejárat után rögtön balra lesz Louis kocsija egy koromfekete BMW… de mivel ott fog mellette várni, észre fogod venni. – biztatott, s tényleg úgy éreztem mintha egy akadályversenyre készülnék, ami élet-halál esélyes. – Azt hiszem, most már indulhatsz is… csak ügyesen. Sok sikert. – s kinyitotta előttem az ajtót, majd szétnézett nekem, s indulhattam is.

Vállamon egy táskával próbáltam a lehető legtermészetesebben sétálni előre, tényleg egy film díszletei között éreztem magam… mintha valami kémnő lennék, pedig aki ismer, tudja, hogy az ilyen szerepek igen messze állnak tőlem.

- Minden rendben lesz. – motyogtam magamban halkan. – Csak minden feltűnés nélkül… - utasítottam magam. - … végülis tíz perce még egy kád forró vízben ültem most pedig konkrétan szökni készülök… igazán szép teljesítmény. – s talán az is elég szép teljesítmény volt, hogy ekkor sikerült konkrétan egy embernek nekimennem. Táskám esett vállamról, szemüvegem meg szememről. Felemelve fejemet megpillanthattam ekkor, hogy ki az… az öcsém pislogott vissza rám. Minden szó belém fagyott.

- Sssshhhhh. – tartottam ujjamat ajkaim elé, s úgy vettem fel újra szemüvegemet, s engedtem, hogy táskámat átadja nekem. – Kérlek. – folytattam halkan.

Szemeiben felfedeztem valami érdekes dolgot… sokkalta érettebbnek tűnt, mint általában, s sokkal okosabbnak is. Látszott rajta, hogy tudott valamit… vagy legalábbis valamennyit tudott a kimondatlan dolgokból.

- Elnézést kisasszony… Figyelmetlen voltam. – rázta meg a fejét, majd vállamra helyezte a táskát. Oldalról már láttam, hogy anyáék is követik, márpedig velük találkoznom nem kellett volna. Tudtam, hogy minden erőmet össze kell szednem, hogy mellettük úgy haladjak el mintha ismeretlenek lennének számomra… muszáj volt így tennem, mert ha nem… sehova sem haladnék.

- Semmiség… köszönöm. – ráztam meg a fejemet, majd tovább siettem úgy el szüleim mellett, hogy rájuk sem néztem. Ekkora egyértelmű volt, hogy Brian tudta… s egy beépített segítségünk volt. – Köszönöm. – motyogtam már akkor is, amikor kiértem a kórházból, s lehetőleg kicsit sem feltűnően kezdtem keresni az adott kocsit. Louis tényleg mellette állt, s a lépcsők tetejéről egyszerűen megláthattam őt… mosolyogva intett felém, én pedig lóvágtában, de mégis sétálva indultam meg feléje.

- Hölgyem… - nyitotta előttem az ajtót, ahol pedig már bent ült Harry, s mellette az én kislányom az ülésében feküdt.

- Szó szerint belebotlottam Brian-be… - csusszantam be melléje, s hagytam, hogy Louis bezárja mögöttem az ajtót. Hálás voltam annak a pillanatnak, amikor levehettem a kendőt és a szemüveget, s tisztán láthattam végre. -… aki gyanítom többet tudott, mint amit én mondtam el neki… - néztem Harry-re, aki mintha számított volna erre a szembesítésre.

- Meglehet, hogy be kellett szerveznünk egy belsős belsőst is. – ismerte el, majd elkapva a kezemet apró csókot lehelt tenyerembe.

- Összesen hány ember tud erről az akcióról? – érdeklődtem, miközben a kis békésen alvó angyalkára pillantottam, aki ebből az egészből semmit nem érzékelt… nagyon helyes ez így.

- Éppen csak annyi, amennyinek muszáj… - felelte egyszerűen.

- Én… ezt… erre… nem számítottam. – dűltem hátra az ülésben miközben hagytam, hogy ujjaink összefonódjanak Sadie ülőkéjének szélén.

- Roy hívott, hogy a dolgokat előrébb kell hoznunk… mert csak… s mi akkor így alakítottuk a dolgokat. – mondta úgy, mint aki mindent irányítása alatt tart.

- Jó… - fújtam ki egy adag levegőt, s próbáltam, hacsak egy kicsit is, de megérteni a dolgokat. -… azt legalább elmondja valaki legalább még időben, hogy hova megyünk most? – kérdeztem, s Louis ekkor szállt be a kocsiba, majd a visszapillantóba figyelve rám nézett.

- Kedves kisasszony… erre a kérdésre a válasz az, hogy hozzám. – mondta, s beindítva a motort rám is kacsintott. – Ugyanis amiről nem tudnak, ott keresnének a legkevésbé…

- És tényleg…