38. rész - Tudtam

Sziasztok! Egy kicsit késve ugyan, de megérkezett a következő rész! Remélem jól telik mindenkinek az új szeptemberi hónap, kitartást mindenkinek! Jó olvasást mellesleg, remélem tetszeni fog! Puszilok Mindenkit, Dorka

- Most már tényleg el kell vinnem a picit… - mondta a nővér kedvesen, pedig már azt hiszem igen sokadjára kellett megemlítenie. Nem akartam elengedni őt, hisz még szinte csak most kaptam meg, s hiába tudtam, hogy a világ összes idejét velem tölthetem mostantól kezdve mégsem akartam megválni tőle most. Osztozni akartam vele boldogságomban mi elárasztotta kissé fáradt testemet, de ezzel a ténnyel nem is foglalkoztam, mert eltörpült minden más mellett.

- Nem sokára érkeznek a szüleim… - motyogtam halkan miközben gyűrűs ujjammal megsimította picinyke vörös pozsgás arcát. Ott volt rajtam a gyűrűm. Egy újabb. Szinte mintha a pici kövek angyalom kis glóriájában megcsillantak volna egyszerre néztünk egymásra. Néma volt, de ott volt mellettem. Ilyen boldogan, ilyen melegen még nem láttam mosolyogni… ez dobogtatta az én szívemet. Szabályszerűen éreztem, hogy Ő az oka mindennek.

- Pihennie kell a kislánynak, ahogy magácskának is… - jött közelebb a nő, de valahogy még nem éreztem azt a pillanatot, hogy ténylegesen átadjam neki Sadie-t… ráadásul még Joan-ék sem érkeztek vissza, nem is tudom mi tellett nekik ennyi időbe lekísérni a gyönyörűséges ifjú párt.

- Tudod, hogy vigyáznak rá ők is, ugye? – arcomból kisimított egy hajtincset Harry, ahogy kicsit kintebb rendesen felült az ágyamon. – Biztonságban lesz… - folytatta, s csakis mélyen a szemembe nézett.

- De… - kezdtem bele, s úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek… beharaptam ajkamat, mert pillantását nem tudtam állni. Csak pislogtam, mint borjú az újkapura.

- Nem veszi el tőlünk senki őt… senki… - suttogta halkan, majd mintha ez idáig hipnotizált volna óvatosan átvette a kezemből a kis bogaramat, s életénél is jobban féltve tartotta őt.

- Tőlünk… - ízlelgettem az új dolgot. Olyan édes volt… a kesernyés utóízzel nem foglalkoztam, mert az édesség mindent felülírt.

- Tőlünk. – bólintott, s megpuszilta homlokomat, majd letéve lábait a földre óvatosan lépkedett a nővér felé, aki boldogan vette tudomásul, hogy nem kell ténylegesen megharcolnia a csöppségért egy kismamával… pedig ám veszedelmes ellenfél lettem volna ez biztos. Egy valódi anyatigris.

- Jobb lesz magácskának is, ha próbál most aludni… kimerült már az elmúlt órákban. Becsülje meg ezeket az időket, amikor ténylegesen tud még aludni egy kevéskét… - tette hozzá a nővér mosolyogva, s láttam a szemében a tudást… a tapasztalatot, mit saját bőrén megélt már. Vajon hány gyereket nevelhetett már fel? Hányszor játszotta el azt a jelenetet, amit én most? Hány születésnél segítkezett? Minden bizonnyal annyinál, hogy fel nem tudnám fogni a boldogsághormon-löketet mit ő megtapasztalt eddigi élete során.

- Megpróbálok… - válaszoltam neki, s ez olyan volt ekkor mintha megadtam volna magam… igazából csak nem akartam ellene szegülni, hisz olyan kedvesnek tűnt.

- Helyes. – bólintott elismerően, majd kilépett azon az ajtón, mit Harry kinyitott neki… udvarias, figyelmes, mint mindig. Őszinte, lankadatlan mosollyal figyeltem alakját, ahogy kiengedi őket, majd ahogy néhány pillanatra még csak ott a távolból figyelt engem. Ott időzött az ajtónál, nekitámaszkodott annak, s nem szólt… s én sem tudtam szólni… legalábbis az elején.

- Mi az? – kérdeztem tőle, s lesütöttem a szemem, majd megigazítottam a hajamat félszegen… minden bizonnyal úgy nézhettem ki, mint egy mosott rongy, de ez érdekelt a legkevésbé.

- Csak… próbálom feldolgozni… téged… minket… - bizonyos szünetekkel tette hozzá az újabb, s újabb dolgokat megadva így nekik az igazi nyomatékot. Beleborzongtam szavaiba, ahogy talán Ő maga is.

- És? – pislogtam bátortalanul feléje… talán mintha félve tettem volna kicsit.

- Hihetetlen… feldolgozhatatlan. – nevetett fel, s elengedve a kilincset, mit mind idáig fogott háta mögött beletúrt a hajába, majd úgy indult meg lassan, de tényleg lassan felém.

- De… valós. – néztem felbátorodva Rá… szavai bizonytalansága miatt, mintha én kaptam volna meg az univerzum erejét, hogy szólni tudjak.

- Nagyon remélem is, hogy nem álmodok… - húzta kínos mosolyra az ajkait, s éppen csak megérkezett mellém, de nem ült le se a székre, se az ágyra csak ott állt s figyelt.

- Ezt erősen kétlem… - ráztam meg a fejemet, majd gyűrűs kezemmel megragadtam közelebbi kezét, s egy váratlan mozdulattal magamra rántottam Őt. Nem számított rá se Ő, de a valóság az, hogy én magam sem voltam tisztában azzal, hogy mit is csinálok. -… ezt a boldogságot álmodni nehéz lenne. – kuncogtam örömmámorban ajkai közé, merthogy pontosan úgy fordult rám, ahogy én azt vártam.

- Szóval… boldog vagy? – kérdezte miközben ajkával ajkaimat, s arcom kipirosodott bőrét puszilgatta lágyan. Édes lehelete, mint a legdrágább cukorka íze úgy tapadt az ajkaimra.

- Leírhatatlanul… - simítottam bele a hajába, s ujjaimat mintha arra teremtették volna az istenek, hogy göndör fürtjeit szántsák úgy siklottak azok között. Olyan jó volt közel éreznem magamhoz Őt. Teste a testem ellen, ajka az ajkam ellen.

- Nem hiszlek el. – homloka az enyémen pihent, s orrunk ajkunk éppen csak összeért. – Nem gondoltam volna, hogy ez így… tényleg megtörténhet. – aprócska felnevetése kissé kínos volt, s talán még jobban kicsit… fájdalmas.

- Pedig… megtörtént. – gyűrűs kezemmel simítottam ajkai gödröcskéibe. – A nap… amit közel sem így terveztem… de valahogy egyetlen egy pillanatát sem bánom, mert egyszerűen nem tudom bánni… - hunytam le a szememet, ahogy kezembe mosolygott. Kirázott a hideg még ezek után az események után is… képes volt ezt elérni nálam, s ez hatalmas erőre mutat.

- Ahogy én sem… - csókolt ajkaimba melyek az övével olyan párost alkottak, mik talán az egész kórházat porrá tudták volna zúzni egy pillanat alatt. Mindenek feletti erővel rendelkeztek. Együtt.

Csókjában volt valami különleges… egyfajta mohóság, de mégsem az az ijesztő fajta. Egészen másképp ízlelte ajkaimat, mint eddig… most már ezek az Övéi… s az Övéi pedig az enyémek.

- Őrültek házába fognak zárni engem… ez biztos. – vallottam be mikor néhány néma pillanat után végülis Ő már felült velem szembe miközben ujjaimmal játszadozott kifejezetten azzal, amelyiken a gyűrű volt.

- Úgy gondolod? – kérdezett vissza.

- Fogalmam sincs, hogy most mi lesz… - vallottam be tényleg nem tudva semmit. Tény, hogy ez az egész egy nagy őrültség volt, s az is tény volt, hogy boldogan ugrottam bele, de… akkor is tudtam, hogy érdekes menet lesz olyan dolgokkal a nyakamban, mik talán meg tudnak majd törni, ha engedem nekik… de nem fogom.

- Ne foglalkozz most ezzel… - rázta meg a fejét, s megsimította az arcomat. -… kimerültél, ne fáraszd magad tovább… holnap egy új nap lesz, akkor majd… akkor majd kitalálunk közösen valamit. – olyan magabiztosak voltak a szavai, hogy egészen hittem nekik.

- Azt se tudom, hogy kezdjek bele… - haraptam az ajkamba, s ekkor igen erősen a gyűrűt néztem. Tudtam, hogy mi fog most következni… nem akartam megtenni, de muszáj volt. Éreztem, hogy így kell cselekednem… ha csak egy kis időre is.

- Például így… - s Ő volt az, aki segített benne. Együtt vettük le a gyűrűmet, ami alig néhány pillanata került az ujjamra. Nem szóltunk egy szót sem mégis beszéltünk… csupán a tekintetünk millió meg egy szót hordozott magában.

- Nem baj…- kérdeztem volna ezt, de valahogy valami dadogásként jött ki számból. Remegtek az ajkaim.

- Nem. – rázta meg a fejét, s hittem neki… tudtam, hogy hihettem neki. – Én tudom… te tudod, s ez a lényeg. A világ többi része pedig pont nem érdekel. Egyszerre csak egy dolog… most pedig mindennél fontosabb a kislányod… Sadie. – s ahogy az Ő száját hagyta el a csöppségem neve… akarva akaratlanul elmosolyodtam édesen… mert ez az érzés édes volt.

- Köszönöm. – suttogtam alig hallhatóan. – köszönöm… - ismételten, majd ha szám nem is adott ki hangot… gyomrom az megtette. Behunyva a szememet ráncoltam össze homlokomat.

- Nem tudod tagadni, hogy ki vagy… - nevetett fel, s egyszerre néztünk a tányérra, amin az esküvői torta pihent mellettem.

- Egy zabagép. – fogtam a fejemet, s nagyot nyeltem. Egyre jobban vállaimra, s testemre ült a fáradtság mégis éreztem, hogy nekem márpedig azt meg kell kóstolnom… s valószínűleg el kell pusztítanom még most.

- Még szerencse, hogy bővítettem a Bite-ot… - jegyezte meg bohókásan, s leült mellém a székre, majd bontogatni kezdte a becsomagolt süteményt.

- Kieszlek a vagyonodból. – vigyorogtam rá szemöldökömet emelgetve.

- Zárat cserélek az üzleten… - rántotta meg a vállát csak úgy mellékesen.

- Úgyis be fogok jutni… - tártam szét karomat.

- És tényleg… - értett egyet velem, s ölembe helyezte a tányért majd kezembe a villát. Ekkor léptek be Roy-ék.

- Remélem azért nekünk is hagysz… - kacsintott rám Joan ahogy besétálva ágyam végére lehuppant óvatosan.

- Ezt… erősen kétlem. – jegyezte meg Harry, s én, valahogy ahogy ők megjelentek csakis az ölemben lévő süteményt és az ebben a pillanatban „hiányos” gyűrűs ujjamat figyelgettem.

Roy is közelebb sétált, s leült Harry-vel szemben az ágyam másik oldalára kikészített székre, s mondott valami olyasmit talán, hogy „édesanyádék a városhatárban vannak… nemsokára megérkeznek” illetve, hogy „láttuk Sadie-t… békésen alszik a pihenőben”, de egyszerűen szavai nem egészben jutottak el a fülemhez… frusztráltan éreztem magam közelségüktől. Olyan megmagyarázhatatlan volt a helyzet… enni akartam, koncentrálni arra, de egyszerűen elfogyott minden erőm. Mintha csakis engem figyeltek volna… mintha várták volna, hogy mondjak valamit. Egyre erősebb volt a nyomás… szorongatott, fojtogatott… pedig valószínűleg mindezt csak beképzeltem… de ez nem ért semmit. Az első falattal sem tudtam megküzdeni… megtörtem.

- Harry megkérte a… - suttogtam halkan, s lekanyarintottam az első falatomat a szelet süteményből. -… s én igent mondtam. – jegyeztem meg úgy, mintha éppen csak a legnormálisabb dolgot meséltem volna nekik, majd végül mégis csak sikerült egy falatot számhoz emelnem, s megennem. Nem akartam felpillantani feléjük, de mégis megtettem. Míg én úgy kezeltem a dolgot, mintha mi sem történt volna addig ők… addig az ők konkrétan megfagytak. Lehet kamerázni kellett volna az arcukat. – Valaki sütit? – ajánlottam fel teljesen normálisan, s még talán egy mosolyt is megvillantottam. Nem tudtam magamban tartani előttük ezt a dolgot… konkrétan kibukott belőlem, de valahogy ahogy kimondtam máris jobban lettem… ellentétben velük. Nem szóltak… egy szót sem én pedig inkább, mint aki jól végezte dolgát vagy éppen, mint aki nem érti, hogy mi történik körülötte eszegettem a süteményt, míg ők feldolgozzák… nem vagyok benne biztos, hogy vettek levegőt, de reménykedtem benne, hogy azért mégis így tettek.

- Bocsi… - néztem Harry felé, aki éppen csak azért nem szólt, mert Ő maga is várta a reakciókat. Alig néhány perce beszéltük meg, hogy még egy kicsit ezt a hírt pihentetjük… de belőlem mégis kijött. Nekik muszáj volt elmondanom… muszáj.

- Semmi… - rázta meg a fejét, s válaszolt alig hallhatóan. Ő se, de én sem tudtam, hogy mire számítsunk a fiúktól… túl nagy volt a csend… túlságosan is nagy.

- Biztosan nem kértek a sütiből? Nagyon finom… - bizonygattam a dolgot, s próbáltam a lehető legtermészetesebben kezelni a dolgot… na, nekik pont ez nem ment… nem mintha hibáztathatnám őket érte.

- Neked… elment az eszed… - Roy mondhatni kirúgta maga alól a székét, s úgy pattant két lábra, s indult meg a fal felé… majd vissza. – Komolyan… neked elment az eszed? – visszafele közeledve hozzánk nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy most ezt nekem vagy Harry-nek mondja, vagyis inkább már kérdezi valamelyikünktől.

- Azt hiszem, én kérek… - nyújtotta ki kezét Joan, s én örömmel adtam kezébe tányéromat, s villámat. Hasonlóképpen dolgozta fel a dolgot, mint én… legalábbis próbálta így késleltetni, leplezni reakcióját.

- Mármint… ez… jézus isten. – fogta meg a fejét mindkét kezével Roy. Sosem láttam még ilyennek… ő az, akit kettejük közül a nehezebb meglepni, hisz mindig két lépéssel a másik előtt jár. Okos… de nagyon. Most viszont tudtam neki olyan mondani, amit még az ő agya sem tudott rögtön befogadni. – Jézus Isten. – ismételgette. Egészen teátrális volt viselkedése, amit ugye Joan-tól szokhattam meg, s nem tőle… de mint mondtam, nem hibáztatom semmiért.

- Figyelj Roy… - kezdett volna bele Harry, mint bűntársam, de Roy azon nyomban leállította.

- Nanana… kedves Göndör herceg… Shhhh. – csitította el rögtön, s majdnem elnevettem magam viselkedésén, de muszáj volt magamba fojtanom azt, amit. – Mégis ezt hogy gondoltad? Mármint… nem lett volna még komplikáltabb esetleg az esküvő napján elrabolnod… rögtön az oltártól vagy valami? – nem teljesen értelmes mondatokban, de kezdte kiadni magából gondolatait.

- Roy… figyelj… - tovább próbálkozott Ő, s ez nem is baj.

- Én ne figyelnék? – nevetett fel kínosan, s ült le egy pillanatra székére, de azon nyomban fel is állt. – Én ne figyelnék? – kérdezett vissza megint. – Te meg ne sunyíts ott a párnáid között… nagyon zsivány vagy… gondolom az eufória, meg a gyógyszerek hatása még ez a bazsalygás az arcodon… - mutatott felém, s igaza volt… tényleg bazsalyogtam, mint a tejbe tök. Nem tudtam ellene mit tenni. – Úgy éreztem, hogy csinálni fogsz még valami igazi őrültséget az esküvőd előtt… de hogy most, s dehogy ekkorát… - mérte fel a dolgokat fejben. - … nyakig szarban vagy ugye ezt tudod? – szegezte nekem a kérdést.

- Lehet… - rántottam meg a vállamat, s Harry-re pillantottam, aki kicsit össze volt zavarodva. - .. de… - kezdtem bele, de befejezni nem tudtam… nem hagyta.

- De… - ismételte el utánam a kis szavacskát.

- De… - ki akartam állni gondolataim mellett, s kimondani azt mit akartam, de egy szónál ismételten nem jutottam többre.

- De… végre értelmet nyert a pofon, amit kaptam tőled. – csapta össze a tenyereit előttünk. – De végre kapcsoltál… te idióta… - rázta a fejét. – Sejtettem én, hogy készülsz valamivel, éreztem az ereimben, hogy itt most valami robbanni fog… de erre nem számítottam. Tényleg nem. – s éppen most Harry-hez beszélt, én pedig meg csak pislogtam, hogy akkor most mi is van? Túl gyors volt ez nekem.

- Pofon? – kérdezett vissza Harry, s hol rám, hol Roy-ra nézett. Sunyi Joan meg éppen csak evett… több mint le volt sokkolódva.

- Hosszú történet… - kommentálta Joan mellékesen.

- Na, jó… most nem értelek. – hajoltam kissé előrébb, s ez nem éppen volt a legjobb döntésem, mert ott lent kissé belém hasított a fájdalom, s ez arcomra is kiíródott.

- Vigyázz magadra kérlek… csak óvatosan. – érintette meg vállamat Harry gyengéden, majd konkrétan tovább nem engedve emelkedésemet lefektetett.

- Nem hiszlek el titeket… képtelenség ez az egész. – támaszkodott meg a szekrényemben egy pillanatra, s állva keresztbe vágta egymás előtt lábait.

- Nekem mondod? – kérdeztem vissza félve talán kicsit. Az igazság az, hogy bármennyire is legyek kicsit kába, vagy éppen magatehetetlen a körülményekhez képest mégis számított a véleményük… hisz ők nekem olyanok, mint a testvéreim… többek annál. Az életeim.

- De mindent megoldunk… - mondta talán egy kicsit már emésztve a dolgot. Az elmúlt néhány pillanatától úgy éreztem magam hirtelen, mintha egy szappanoperában lettem volna… de most valahogy mégis minden visszaállt a normális kerékvágásba… újra az én Roy-om állt előttem. Félelmetesen gyorsan váltott.

- Mindent megoldunk… holnap. Adora-nak pihennie kell… - Harry kezébe vette az irányítást, ahogy rám nézett s valami olyat olvasott le az arcomról, amit én csak max éreztem, de nem tudtam, hogy közvetítettem is.

- Maradjatok nyugodtan… - próbáltam állást foglalni.

- Nem… nem… így is túlteljesítetted már magad. Aludj egy keveset… jól fog esni. – állt fel a székéről, majd közelebb hajolt hozzám, de nem csókot ajkaimra, hanem puszit arcomra adott. – Tudtam, hogy nem fogod tudni előlük titkolni… tudtam. – suttogta a fülembe alig hallhatóan, majd kezét éreztem kezemen, ahogy megsimította azt… s óvatosan, ügyesen ujjaim közé helyezte a gyűrűmet észre nem vehető módon másoknak.

Egészen kipihenve ébredtem… úgy, mint akit szó szerint kicseréltek, s új emberként kezdheti az újabb napot. Ki sem nyitottam a szememet még, de már elmosolyodtam… hallottam, hogy itt van a picike a szobában, ahogy a szüleim is.

- Jó reggelt!- motyogtam halkan, s óvatosan nyitottam szememet… éreztem, hogy az ablakon, hogy betűz a nap… ennyit arról, hogy tegnap világvége idő volt most pedig… most pedig kánikula.

- S felébredtél… - jegyezték meg, ahogy én bizonytalanul ám, de mégis sikerült felküszködnöm magam ülő pozícióba… apa segített s ágyamat úgy állította be nekem, hogy annak támlája is segítsen pozícióm megtartásában.

- Ühüm. – bólintottam, s megtöröltem szememet, s ekkor láthattam, hogy a picit éppen az anyukám fogja… oly természetes volt ez számára, az anyai ösztön, mi minden nőben ott van, ha eljön az ideje.

- Csodálatos kis teremtés… egy valódi angyalka. – mondta anya, ahogy őszinte csodálattal figyelte unokáját a karjában.

- Szabad? – kérdeztem rá, s nem ki akartam szakítani a karjaiból, de mégis szükségem volt rá… a saját karjaimban.

- Hát persze kedvesem… - mondta, s felállva óvatosan helyezte a karjaimba őt. Elbóbiskolt ugyan nagymamája kezében, de megérezte, amikor az én kezeimben volt… csukott szemmel mozdította kezdetleges mosolyféleségre aprócskai ajkait. Én láttam.

- Felkelthettetek volna… - jegyeztem meg feléjük pillantva mikor már ugye nálam volt életem legértékesebb kincse.

- Szó sem lehetett róla. Olyan békésen aludtál… amire szükséged volt. – simította meg karomat édesapám.

- Régóta vagytok itt bent? – érdeklődtem kedvesen miközben Sadie kis ujjacskái közé helyeztem a sajátomat… a legcsodálatosabb kapcsolat volt ez a világon.

- Alig egy fél órája érkeztünk… a fiúkat váltottuk, hisz itt voltak egész éjszaka… el nem akartak mozdulni, de most meggyőztük őket, hogy egy felfrissülést ők is megérdemelnek. – magyarázta apa. – Makacs úriemberek mit ne mondjak… - jegyezte meg mosolyogva.

- Ismerem őket. – nevettem fel kissé. – Brian? – érdeklődtem.

- Elment reggeliért… - felelte anya.

-… de már meg is érkezett. – nyílt az ajtó, s ő maga egészítette ki az előbb megkezdett mondatot. Nem egyedül… életem férfijai mind ott voltak velük. Igen Harry is. Mosolyogva pillantottam felé, de nem feltűnően.

- Micsoda hárem kérem szépen… - emelgettem a szemöldökömet feléje pillantva. -… ennyi férfi három nőre… - ráztam a fejemet mosolyogva, s Sadie-n állapodott meg tekintetem.

- Foglalt vagyok. – jegyezte meg anya bohókásan, s apára pillantott, aki erre csak forgatta a szemét… vicces volt. – De te is… - mutatott rá egy dologra, ami éppen igaz is, meg nem is… legalábbis az ő értelmezésében már éppen nem.

- Ühüm. – inkább Sadie vált a figyelmem középpontjává, mintsem hogy felvettem volna azt a fonalat, mit édesanyám kezdett meg előttem.

- Tényleg… Kit merre van? Sehol sem láttam se tegnap este se ma reggel… - édesapám is megszólalt, s nem… nem tetszett, ahogy hirtelenjében megemlítette őt. Összeszorult a gyomrom, s a fogaimat is össze kellett szorítanom. Csak ügyesen Adora… okosan.

Nem tudtam erre mit mondani… erre a kérdésre valahogy nem voltam felkészülve, pedig nyilvánvaló volt, hogy szembesülnöm kell majd vele, de én most még nem akartam. Pedig egyszer meg is fog érkezni… akkor mit fogok csinálni? Bele sem mertem gondolni, nem is tettem hát.

Olyan szép volt ez a helyzet, pontosan így… ezekkel az emberekkel. Nem kellett magyarázkodni… pedig majd egyszer meg kell tennem. De nem most.

- Üzleti úton… a tegnapi vihar miatt csak ma tud elindulni az ország másik végéből… - Roy átvette inkább a válaszadó szerepét… hálás voltam neki, s ezt pillantásommal jeleztem is neki.

- Szegény… nem tudja miről maradt le… de hát erre senki sem számított… - édesanyám hangján, őszintén hallatszódott, hogy sajnálta őt.

- És tényleg… erre senki sem számított. – ismételtem el mondatát teljesen önkívületi állapotban, s elmosolyodtam… ők elfogadták azt, hogy Sadie miatt teszek így… de volt, aki tudta, hogy más is bújik mosolyom mögött. Ő.

- Éhes vagy? – kérdezett rá Brian kedvesen a dologra, s megemelte a kezeiben lévő papír szatyrokat.

- Farkaséhes… - nevettem fel, s erre Sadie is reagált gügyögő hangocskákkal. Hatalmasat ásított pöttöm szájával.

- Azt hiszem, egy zuhanyzás jól esne… hoztunk be neked friss ruhákat. – mondta Joan, s ő is megmutatta mi van a kezében… a kórházba készülős nagytáskám. Elhozták onnan.

- El sem tudjátok képzelni mennyire jó lenne… - ismertem el, s hagytam, hogy édesanyám kitakarjon, majd lassan óvatosan lábaimat is lepakolgattam lógó pozícióba.

- Míg te felfrissülsz… addig mi kipakolunk. – mondta anya, s én Sadie benti kórházi kiságya felé sétáltam volna lassú léptekkel, de egy idő után megtorpantam.

- Köszönöm. – mondtam, majd megfordultam, s testvérem felé indultam. Mostanra már megszabadult a szatyraitól. – Vigyáznál az unokahúgodra? – kérdeztem tőle, s így mezítlábasan, kórházi ruhában eltörpülve előtte pislogtam fel rá. Köpni, nyelni nem tudott.

- Én? – s ennyit arról, hogy milyen nagy szájhős tud lenni… amint kész lettem volna odaadni neki a kis kincsemet, máris inába szállt az összes bátorsága. De láttam, hogy ezt akarta abban a pillanatban, ahogy meglátta a picit a kezemben. S én bíztam benne… tudtam, hogy ügyes az öcsikém.

- Te vagy az egyetlen egy nagybácsikája… - jegyeztem meg, s kicsit távolabb fogtam már magamtól.

- Biztos vagy te ebben? Mármint mi van, ha ügyetlenül fogom? Elejtem? – kérdezte tényleg megijedve… olyan aranyos volt… pedig ez tényleg fura volt tőle.

- Dehogy fogod… - veregette meg apa a vállát férfiasan.

- Csak ösztönösen… s tartsd ügyesen a fejecskéjét… ez a legfontosabb… így… ni… - s nagyon gyengéden, nagyon lassan áthelyeztem őt az öcsém kezébe.

- Fogom. – mondta szinte remegő ajkakkal. Olyan boldog volt.

- Igen fogod… - simította meg először az ő karját, majd Sadie fejecskéjét. -… vigyázzatok rá akkor jó? – fordultam a többiek felé vidáman. – S nekem is hagyjatok reggelit, mert farkaséhes vagyok… - nyíltak tágra szemeim, majd lassacskán megindultam a fürdő felé. – Sietek… ígérem. – nyúltam a kilincs után.

- Ismerünk… - s szinte mindannyian egyszerre mondták ezt ki… kicsit sem biztatóan.

- Ez fájt… nagyon fájt… - biggyesztettem le ajkamat, majd inkább befordultam saját fürdőmbe, s nekiláttam annak, hogy felfrissítem magam… s meg is történt ez.

A forró vízcseppek ismételten csodát műveltek, zuhanyrózsa alatt állni maga a mennyország volt. Magamhoz képest tényleg siettem, hisz igen nagy volt a motivációm mi kint várt, de a tükör előtt mégis álldogáltam egy keveset… magamra kellett szánnom azt a néhány pillanatot, fel kellett fognom azt, ami megtörténik velem.

A pocakom nincs többé… egy éjszaka alatt eltűnt, s belőle a világ legcsodálatosabb apró lénye került elő. A fájdalom egy pillanatát sem cserélném el soha semmiért… nincs még egy olyan érzés, mi akkor lett az enyém, amikor először tarthattam őt kezemben. Lehunyva a szememet elmosolyodva simítottam meg ekkor a viszonylag lapos hasamat…

- Nagyon… nagyon régen láttalak már így. – mondta nekem ekkor ezt Ő a fülembe, s a közelségétől hirtelen kirázott a hideg.

- Te hogy kerültél be ide?- kérdeztem, s kezeire ráfogva hagytam, hogy azok pocakomon maradjanak… ami már igazából nem is létezett olyannyira, mint korábban.

- Nem csak a szobának… de a fürdőnek is két bejárata van. Személyzeti bejárat. – jegyezte meg okoskodva, majd nyakam felfrissült puha bőrébe puszilt.

- Észre sem vettem… - hajtottam oldalra fejemet automatikusan.

- Jól aludtál? – kérdezte, s maga felé fordított, majd ölébe vont, ahogy leült a kikészített kisszékre a fal mellett.

- Soha jobban… - vallottam be, s néhány pillanat erejéig a nyakába bújtam, majd hatalmas levegőket véve szívtam be illatát… tudtam, hogy ez most nem tarthat sokáig ezért minden pillanatát ki kellett élveznem. – te pihentél valamit azért? – hajoltam el egy kicsit tőle, s kémleltem az arcát… válaszát láttam az arcán.

- Ühüm… - bólintott, s én hajába túrtam ekkor.

- Hazudni még mindig nem tudsz… - dűtöttem homlokomat az Övének. -… túl jó vagy ahhoz. – ismertem el.

- Ohhh… - mosolyodott el, mire ajkait ujjammal érintettem.

- Felkészültél arra, hogy még ne mondj senkinek semmit? Hogy egy tökéletes, s hihető szerepet játssz? – kérdezett rá egy igen fontos dologra.

- Nekem ott van Sadie… neki köszönhetően bármi menni fog. – ismertem be, s tényleg így volt. A figyelem úgyis először rá, majd rám fog irányulni… de ő értelemszerűen ebből az egészből többet kap, s érkezése a legfontosabb dolog most, így hát minden más háttérbe szorul. Tartanom magam így hát mondhatni „könnyű”. – no és te hogy vagy… ezzel az egésszel? – kérdeztem rá, s emeltem meg állát kicsit.

- Mindigis Téged vártalak… ez a pár pillanat már semmiség… semmiség…

- Sadie-vel ellentétben… te nem voltál ilyen békés gyerek… rengeteget sírtál. Rengeteget… fél Cardiff tőled zengett. – mesélte anya kis családi beszélgetésünk során mikor Sadie kiságyában pihent, s aludta az igazak álmát… délben újra.

- Pedig azt hinné az ember, hogy csendes gyerek volt. – jegyezte meg Roy kényelmesebben hátradűlve a foteljében.

- Egyáltalán nem… míg meg nem érkezett Brian addig igazán kis ördögfióka volt… utána pedig mintha varázsütésre megváltozott volna minden. – tette hozzá apa is az ő emlékeit.

- Kizártnak tartom, hogy 5 éven keresztül ördög lettem volna… - ráztam a fejemet teljesen elképedve, s beleharaptam az almámba, mit éppen a kezemben tartottam. Vigyorogtam, s alig hittem el, hogy ennyi a korkülönbség öcsém és köztem… most valahogy sokkal érettebbnek tűnik, mint korábban bármikor máskor.

- Egy angyal érkezett mellé, egy isteni áldás… érthető, hogy az óta viselkedik. – fényezte magát Brian… s igen rá kellett jönnöm, hogy semmit sem változott… szerencse.

- Te csak meg ne szólalj… azért te sem voltál egy könnyen kezelhető apróság, sőt még talán huncutabb is voltál, mint Adora… - pirított vissza neki rögtön apa. 1-0 a szülőknek.

- Ennyi. – pacsiztam le apával, s vigyorogtam. – Tényleg… nem is kérdeztem még. Meddig terveztek maradni?

- A jövő hét elejére szabadságot vettünk ki… úgy gondoltuk, hogy míg a kicsi nem költözik haza, állandó helyére addig itt vagyunk veletek… s még akkor is egy-két napot. – ismertette velem anya a terveit.

- Értem… - merültem inkább bele almámba, s inkább nem akartam belegondolni ebbe az egészbe… fogalmam sem volt, hogy mi lesz velünk onnantól kezdve, hogy elhagyjuk a kórházat. Nem gondoltam még rá… egyáltalán nem. De semmi sem lesz olyan, mint ahogy korábban volt tervezve… ez biztos. Ismeretlen volt számunkra a jövő… csakhogy ezt igen kevesen tudták. Mindössze négyen… velem együtt.

- Pontosan mikor is lesz az a hazaköltözés? – hallottam egy izgatott hangot mögülem az ajtó felől… s ekkor egy pillanatra megállt bennem az ütő, hisz megérkezett ő… Kit.