Shape of You VI (Az utolsó rész) - Sebastian Stan

Sziasztok! Nézzétek csak mit hoztam nektek. A Shape of You sorozat utolsó részét. Már az előző rész írásakor tudtam, hogy a következő vagyis ez az utolsó lesz, de azt hiszem egészen jól sikerült megalkotnom az elképzelt dolgot, amit ide terveztem szóval… remélem tetszeni fog! Jó olvasást, a véleményekre nagyon kíváncsi vagyok most is, mint mindig! Puszilok Mindenkit, Dorka

U.i.: Már most mondom, hogy remélem megszerettétek Sebastiant mint személyt ugyanis a következőekben többször is fogok vele „dolgozni”, már írásban is van egy Carter Baizenös története (ez a Gossip Girlös karaktere), de egy 3 részes novellafüzér ötlete is a gondolataim között pihen szóval lassan azokat is megírom,s  elhozom majd nektek! Kíváncsiak vagytok rájuk? Írjátok meg nekem kérlek! Tudjátok, hogy imádlak Titeket!

Ki kérte? Remélem mindenki, aki végigkövette ezt a minisorozatot.

Kiről szól? Sebastian Stan  x egy lány.

Miről lesz benne szó? A Shape of You sorozat befejezéseképp íródott ez a rész, remélhetőleg méltó utolsó részként.

Szavak száma? 3483

- Én megmondtam, hogy jól fog állni rajtad. – sétált be szobámba Ana kezében a gépével, kicsit sem zavartatva magát azzal, hogy szinte a fél mellem még ruhán kívül volt. - De még véletlenül sem azzal a cipővel… - rázta a fejét mikor meglátta, hogy egy kis topánka pihent a tükröm mellett várva hogy rajtam legyen az is. Igen egyszerű kinézet felé vettem az irányt… már a jól megérdemelt frissen vágott frizura, nagyon szolid smink (a vörös rúzs az egyetlen, ami nem szolid… de ezt Ana ha kellett volna erőszakot alkalmazva is felkente volna rám), s egy egyszerű kis nyári fekete ruha.

- Nem gondolod, hogy túl… sok? Nem is tudom. – billegtem a tükör előtt, s mértem fel a tükörképemet. Olyan fura volt így látni magamat… mostanság inkább a kényelem volt elsőként a célom, nem igazán követtem a nőiesség vonalát. Edzéshez, tanuláshoz nem igazán volt szükségem kiöltözni.

- Ha nem lennél foglalt… esküszöm, lecsapnék rád. - helyezte magát kényelembe gond nélkül az ágyamban. Hatalmas nagy segítség mit ne mondjak… főleg, hogy amúgy míg hozzám beszélt laptopjának képernyőjétől egy pillanatig sem szakította el figyelmét. A szokásosnál is furább volt ez nekem most. – De abban a cipőben akkor sem engedlek… ezért hoztam ezt. – emelte meg az ágyon mellette pihenő fekete pár szépséget. – Majd valamikor megköszönöd. – a lényeg, hogy teljesen elbeszélgetett magával is.

- Konkrétan nincs rajtam melltartó… - nyűglődtem grimaszolva, zizegve-mozogva.  Minél tovább volt rajtam a ruha, s néztem magam a tükörben annál jobban nem hittem el, hogy ez én vagyok. -… ez így…

- Hálás leszel te még azért. – kacagott fel halkan, s én inkább ezt próbáltam elengedni a fülem mellett, mert mindenkinek jobb volt ez így.

- Mellesleg te meg mibe vagy ennyire belemerülve? – közelítettem meg őt mire azonnal lehajtotta gépét. Na, ugye, hogy megmondtam, hogy valamiben sántikál.

- Semmibe. – rázta a fejét... kicsit sem volt gyanús. Áááá dehogy. De viszont azt is tudtam, hiszen ismertem őt elég jól, hogyha nem akarta volna megmutatni nekem, amúgy hogy mibe is merült ennyire bele, akkor át sem hozta volna a gépét. Egyszerűen csak „kérette” magát. Szórakoztató, hogy azért még lejátszatja velem ezeket a felesleges köröket is.

- Ana! – emeltem fel tökéletesre formázott szemöldökömet. Ha van, amiért érdemes szenvedni az ez… megtanulni a tökéletes szemöldökformázás trükkjeit. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ez ennyire fontos lesz nekem, de mégis így alakult. Ez volt az arcom kerete.

- Na, jó… - adta be derekát, tényleg úgy téve mintha győzködni kellett volna… pedig még csak meg sem kellett magamat erőltetni. -… nézd csak… - fordította felém a képernyőt, ahogy leültem mellé.

- Te jó ég Ana!- csaptam homlokomra. – Te most komolyan a létező összes közösségi oldalon rákerestél a Sebastian Stan hashtagre? – nem azt mondom, hogy vagy 10 oldal volt nála megnyitva a böngészőben… jah de… mégis. Tumblr, twitter, weheartit, pinterest, Instagram stb. stb. – Tudod, hogy… - korábban meglehet én is megtettem ezt… korábban, amikor még nem ismertem őt úgy kb. semennyire sem. Így hogy egészen közel kerültem hozzá teljes egészében kiment a fejemből ez a „tevékenység” hisz már nem csak egy rajongója voltam… hanem… hanem a barátnője. Ismertem őt… ha akartam én magam készítettem róla képet.

- Tudom… tudom… nem kell lecseszned érte, de na… elkapott a gépszíj… s mentségemre szóljon találtam igen érdekes dolgokat is. – emelgette zsiványan a szemöldökét, s megnyitotta konkrétan a tumblr oldalát ahol a tegnapi edzős alkalomról voltak fent paparazzi kategóriájú rajongói képek… rajtuk Sebastian és én, ahogy nyilvánosan együtt vagyunk. Legalábbis valami ilyesmit tett egyértelművé az, hogy Sebastian keze elválaszthatatlan volt testemtől. – Kedvelnek téged… nem tudják ki vagy te, de kedvelnek téged. – tárta fel a tényeket előttem, amire amúgy magamtól talán nem is lettem volna kíváncsi… vagyis nem is tudom. Nyilvánvalóan, lehet, talán megfordult egyszer vagy akár kétszer a fejemben az, hogy kire is nézhetek úgy, mint barátomra, de az hogy szembesítsem magammal a rajongói haddal nem egészen volt még napirenden. Megbeszéltük már ideje előtt Sebastiannel ezt a témát, s ez idáig okkal tartottuk takarékon a közös közösségi megjelenéseinket… egészen tegnapig. De én semmit sem bántam, legkevésbé azt, hogy ma, mint barátnőjét invitált a Don éttermének megnyitójára. Ennél boldogabb nehezen lehettem volna.

- Ohh… - mosolyodtam el végül, s nyilván a túlzott kíváncsiságom győzedelmeskedett felettem és közelebbről is meglestem a képeket. -… ez… tényleg én vagyok? – hunyorogtam, s a képeken visszaköszönő látvány egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, csakúgy, mint az előbb a tükörképem.

- Igen T/N… ez te vagy. Őszintén sugárzol, ami nagyon jól áll neked… s Sebastiannak is. – s ahogy kimondta nevét öntudatlanul haraptam ajkamba, s nyilvánvalóan elpirultam.

- A rajongók meg vannak őrülve, hogy így látják Sebet… persze mindezt a jó értelemben. A ma este után pedig… hujajjj. – csillogott a szeme, s hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mit is érezzek ezzel kapcsolatban… féljek-e? Várjam-e? Ne érezzek semmit? S mire valami ésszerű gondolathoz vergődtem volna a csengő hangja rántott vissza a valóságba. – Na, idefigyelj… én ajtót nyitok, te meg felkapod gyorsan a cipellődet utána pedig szépen mentek és lehengereltek mindenkit… gyanítom Sebastian is lélegzetelállítóan néz ki. – magyarázott nekem mikor már konkrétan fél lábbal a nappaliban volt… izgatottságát még véletlenül sem próbálta leplezni, s ez könnyedén ragadt rám is saját boldogságom mellé.

- Én megmondtam, hogy lélegzetelállítóan néz ki. – fordult felém Ana utalva Sebastianre, mikor az utolsó simításokat is elvégezve magammal elhitetve hogy tudok járni a cipőmben közeledtem feléjük.

- Ohh te… - sajátos megnyilvánulását nem rejtette véka alá, majd ekkor megláthattam Sebastiant… a szívem talán megállt egy pillanatra. Szó szerint elakadt a lélegzetem… csillogó, gyönyörű kék szemei pedig szó szerint majdnem levettek a lábamról. Igazi koronaékszerek azok férfias arcán.

Haja könnyedén volt hátrazselézve kicsit, míg arcán már meg-megjelent egy kis friss borosta, ami még férfiasabbá tette amellett, hogy bőrkabátja pluszban adott neki egy kis rosszfiús jelleget. Simán letagadhatott volna legalább 10 évet, ha nem tudnám, nem hinném el, hogy 30 múlt… fizikailag képtelenség.

- Azt hiszem… ide én már nem is kellek. Érezzétek jól magatokat drágáim!- simította meg a karomat Ana, kacsintva egyet majd kettesben hagyott minket. Egyikőnk sem szólt egy szót sem, konkrétan csak egyre jobban csillogó szemekkel figyeltük egymást. Szavak nélkül. Ez tette igazán izgalmassá az egészet.

- A te hibád lesz, ha nem jutunk el a megnyitóra. – jegyezte meg váratlanul, s egy könnyed mozdulattal rántott magához a folyosón s szabad kezével egyszerűen simította végig fedetlen hátamat.

- Szóval tetszik az új frizurám? – minden porcikám összerezzent érintése alatt, s úgy döntöttem, hogy megfogadva Ana tanácsát most igenis elengedem magam, s a pillanatnak élek… incselkedek vele, a lehető legártatlanabb módon. Kiérdemeltem ezt, nem?

- A frizurád… a ruhád… te… ohhh magasságos egek. – suttogta ajkaimra szavait, s táncra hívta azokat oly tüzesen, oly szenvedélyesen, hogyha nem tolt volna a falhoz, s nem tartott volna, biztosan a padlóra kerültem volna. Szabályszerűen éreztem, hogy a szívem hamarosan kiszakad a mellkasomból úgy kezdett el dörömbölni ott. Nyakába kapaszkodva, követelőzve húztam magamhoz őt minél jobban. Akartam őt. Tényleg akartam. Mindenhogyan. Testestül, lelkestül. Készen voltam.

- A… megnyitó. – nyöszörögtem, szinte majdnem felsírva, ahogy levegőért kapkodva behunyt szemekkel amúgy többet, s többet akartam.

- Egy pillanatig nem foglak elengedni magam mellől… akarom, hogy mindenki tudja, hogy az enyém vagy… az enyém… - nyomatékosította utolsó szavát, s nyakamba csókolt. Ekkor adtam fel teljes mértékben az életemet. Véglegesen.

- Többet kellene viselned ezt a vörös rúzst… - bújt a fülemhez miközben pózoltunk a bejárat előtt a „rögtönzött vörös szőnyegen”, ahol a fotósok az étterem előtt várták a vendégeket, akik között nem egy ismert személy szerepelt. Don elég széles vendégkört alakított ki az évek alatt, okkal. Az egyik legjobb volt a szakmában, s ezt Hollywood is tudta. Ryan Reynolds, Blake Lively s természetesen Sebastian is neki köszönheti versenyformáját. -… csak ezt a vörös rúzst. – nyomatékosította elképzelését mire éreztem, hogy válasz nélkül is elpirulok, s nem bírva magammal mellkasához fordultam és abban bújtam el… mint egy kisgyerek. Csöppet sem zavart, hogy éppen fotósok hada előtt voltunk, de úgy tűnik őt sem nagyon foglalkozott ezzel.

Már a taxiút ide is eléggé szikrapattogósra sikeredett, egyikőnk sem tudott olyan fegyelmezetten megülni a sárga jármű hátsó ülésén, ahogy az a nagy könyvben meg volt írva. Egyszerűen mintha valami időzített bombává váltak volna testeink, s úgy kezdett volna el égni bennünk a vágy feltűnően erősen. A gondolataimban tömörítve suhogtak olyan elképzelések, amiknek már csak szimpla megjelenésétől is el kellett volna pirulnom, de egyszerűen nem tudtam… a szemében visszatükröződő, rám irányuló csillogás éltette ezt a vágyamat, s számára minden bizonnyal az én szemeim is így viselkedtek. Világos farmernadrágja tökéletesen borította lábait, s minden égi adottságát, s az a bőrkabát hozzá… megőrjített. Az első pillanatban, ahogy megláttam elveszítettem a fejemet.

- Ügyes voltál. – lehelt csókot az ajkamra, amikor már a helyiség belsejébe léptünk, kikerülve a fotósok látószögéből. Kezemet egy percre sem engedte el ez alatt a kint töltött pár perc alatt, ujjainkat szorosan fűzte össze, s illedelmesen, okosan, s türelmesen válaszolt arra a néhány kérdésre, amire éppen akart, míg én ott voltam mellette. Büszkén ismerte el azt, hogy a barátnőjével érkezett, miközben én teljesen szótlanná váltam. Egy-egy kérdésre még én is válaszoltam, de főképp ő volt a szóvivőnk, egyértelműen jobb volt ebben. Ráadásul okosan forgatta úgy a szavakat már a kezdettől, hogy még véletlenül se rólunk szóljon a dolog, hanem Donról. Ő miatta voltunk itt, s nem miattunk.

- Úgy gondolod? – fordultam felé kérdően miközben elfogadtuk a welcome drinket, amit az ajtóban kaptunk. – No és milyennek érezted azt, amikor szándékosan kijátszottad, hogy a mellkasodba bújjak, mert olyan vörös lett a fejem? – hunyorogtam rá belekóstolva a hideg pezsgőbe.

- Szeretem, ha elpirulsz. – meg sem próbálta tagadni előző zsivány tettét, felesleges is lett volna. – Mindigis élvezni fogom… sőt… - bújt közelebb hozzám mellkasát hátamhoz simítva. -… életcélommá tűzöm ki azt, hogy mindig elpirultassalak… így… vagy úgy… - húzta végig egyetlen egy ujját szabad karomon. -… így vagy úgy… - ismételte meg szavait, s egyszerűen nem hittem neki, hogy mindezt egy nyílt helyen képes megcsinálni. A tűzzel játszott, s konkrétan velem. Az ártatlan lelkemtől már abban a pillanatban elbúcsúztam, amikor kiléptem a lakásunkból, egyszerűen a bőröm alá kúszott a látványa és a véremmel forrósította fel testemet. Nem voltam benne biztos, hogy túlélem a mai napot, de ezt nem bántam. Őszinte mosollyal lépegettem a halálom felé… kéz a kézben vele.

- Szóval tényleg eljöttetek!- köszöntött minket Don széles mosolyával. – Hivatalosan, mint egy pár. – mért végig minket, hisz testbeszédünk másról sem árulkodott miszerint mi együtt vagyunk.

- Ki nem hagytuk volna… - ismertem be. -… gratulálok tényleg. Csodaszép ez a hely! – néztem körbe látva hogy egészen teli volt a hely.

- Van kint a teraszon foglalt hely nektek. – mutatott oldalra ujjával a hátsó kijárat felé.

- Köszönjük!- jegyezte meg Sebastian elismerően. – Nyugodj meg… szigorú kritikusaid leszünk… főleg, hogy éhen halok. – nevette el magát, mire Don csak fejét rázva elnézést kért s mondva hogy majd később ő is csatlakozik hozzánk engedett minket utunkra.

- Szóval éhen halsz? – pislogtam rá szendén, s éreztem, hogy kérdésemre szorosabban tartja ujjaimat sajátjában.

- Éhen bizony. – bólintott, s rám sem pillantott ugyanis közben ismerőseinek köszönt. Ügyesen fenntartotta a látszatot, s ezt igazán értékeltem. – Rád. – pontosította szavaival is azt, amivel gondolatainkban már tisztában voltam.

- Helyes. – jegyeztem meg, s ezt hogy kimondtam jómagam is meglepődtem… de ő is, hiszen rögtön rám nézett, s szemei az eddigieknél is jobban ragyogtak, de ezúttal már kaptak némi sötétséget is… némi ördögi, sötét vágyat. Kellemes bizsergés futotta át testemet ettől, mely egy bizonyos pontomon gyűlt össze igazán intenzíven. Azonnal lehúztam a pezsgőmet egy szuszra miközben pislogás nélkül néztem mélyen szemébe, majd ajkamba harapva vállat rántottam, s inkább gyorsabban, célirányosabban indultam meg vele együtt előre a mihamarabbi leülés érdekében ugyanis éreztem, hogy a lábaim nem sokáig bírják már a strapát.

Ha van a világon úriember, akkor az Sebastian volt. Nem hazudok, de tényleg. Az elmúlt egy hónapban mióta együtt vagyunk, semmit, de semmit nem erőltetett rám, s ezért őszintén hálás voltam. Valahogy a kezdetektől fogva érezte, hogy az együttlét nekem egy picit kényes téma, s bármikor úgy alakult, hogy majdnem megtörtént ő sosem haragudott, hogy mégsem. Egyszerűen tisztelte a döntésemet és kész. Ehhez igazán felnőttnek kellett lennie, s azt hiszem ez még jobban vonzott benne. Nyilván fiatalok vagyunk mindketten, nyilván vannak szükségleteink, s nem, mint két farönk léteztünk egymás mellett egyszerűen csak várni akartam arra a pillanatra, amikor testben, s lélekben is őszintén át tudom adni magam neki… úgy hiszem ez a mai nap jött el. Egyszerűen a testem mintha tűzijátékot szórt volna magában folyamatosan, megállás nélkül. Egészen biztos voltam benne, hogy ezt ő is észrevette. Tudtam, hogy így volt.

- Majd később szeretnélek bemutatni néhány ismerősömnek… - mondta, s miután engem leültetett ő is követett engem mellettem lévő széknél, s ahelyett hogy ujjaimat fogta volna továbbra is sajátjai az asztal alatt, a combomra csúsztak, s egyre fentebb, s fentebb tolták a ruhám alját. -… remélem nem bánod. – mondta, s egyszerűen nem tudtam hirtelen mire gondolt. Eszméletlen volt ez a kettős játéka, mely olyannyira váratlanul ért, hogy a szívem is megállt egy pillanatra. Szemrebbenés nélkül néztem szemébe, s talán levegőt is elfelejtettem venni. – Ugye nem bánod? – ismételte el a kérdését, mintha ki akarta volna belőlem húzni szándékosan a választ tudva, hogy képtelen vagyok bármiféle szavakat is helyesen egymás mellé pakolni. Félrenyelve majdnem saját nyálamtól fulladtam meg. Egészen elvörösödött a fejem miközben konkrétan ujjaimat majdnem az övéire tettem, s tudatosan oda nem irányítottam ahol legjobban szerettem volna, hogy megérintsen. TE JÓ ÉG! Egy étteremben vagyunk. Mi jár a fejemben?

- Seabass… - hangzott fel egy ismerősnek tűnő hang, amikoris Sebastian elszakította tőlem tekintetét, de ujjaival nem ment sehova… sőt. Ruhám alja már egészen alsómig felgyűrődött, s mutatóujjával már egyértelműen alsómmal játszadozott, majd egy könnyed mozdulattal simította meg belsőcombomat, s pihentette ott tenyerét… a lábaim között. Majdnem felugrottam ültő helyemből.

- Anthony! Chris! – köszöntötte az újonnan érkező híres ismerőseit, barátait. Konkrétan majdnem leestem a székről, s most ennek köze sem volt ahhoz, hogy kik érkeztek éppen köreinkbe… pedig nyilvánvalóan az is felért volna egy kisebb szívrohammal, de most erre valahogy nem tudtam koncentrálni.

- Szóval te vagy híres T/N… - mosolygott rám Chris, majd felém nyújtotta kezét, s én azt szendén megráztam, ahogy tettem Anthonyéval. Bármennyire is erőltettem magam, semmi erő nem maradt bennem. Szörnyű színész lennék. Szörnyű. -… sokat hallottunk már rólad. – kacsintott rám majd velünk szemben foglaltak helyet.  Teljesen „véletlenül” ekkor oldalba rúgtam egy kicsit Sebet, hátha megpróbál viselkedni és hagy funkcionális felnőttként viselkednem, de ártatlan mosolyát felém villantva rá kellett jönnöm, hogy erre semmi esély.

- Hmmm… tényleg? – próbáltam a kínosnál lágyabban feléjük mosolyogni.

- Azt kell, hogy mondjam ezzel a gyerekkel az isten lábát fogtad meg. – mondta ki Anthony mutatva Sebre, s az, ahogy kifejezte magát majdhogynem legyilkolt. Megfogtad az isten lábát. Nem sokon múlott, hogy fel ne visítsak. Az érzékeim megszűntek létezni. – Annyira helyes, hogy a jóképűsége miatt le kellene tartóztatni. – folytatta az áradozását barátjáról zsivány vigyorral. Mint rajongó tisztában voltam azzal, hogy ez a két férfi igenis jóban van, sok sajtóúton is csomagban jártak az interjúkra, dinamikus duóként.

- Nem panaszkodom. – rántottam meg vállamat könnyedén, s úgy rebegtettem szempilláimat ártatlanul Seb felé.

- Nem panaszkodsz? – „vont kérdőre” incselkedve Seb, s hadjáratát ellenem egy pillanatra sem állította le. Kaján mosolya egészen szeméig ért.

- Nem hiszem. – ráztam a fejemet lassan, s nem tudom mi erő vezérelte felé eső kezemet, de azt combján feszülő farmerjére tettem, saját cselekedetének tükörképeként. Meglepte tettem, talán jobban, mint saját magamat… de tetszett neki… szó szerint éreztem.

- Nem tudlak hibáztatni érte T/N… - nevetett fel könnyedén Chris. - … Sebastian egy igazi főnyeremény…

Az, hogy mentő nélkül túléltem a vacsorát, a megnyitót mondhatni igenis nagy teljesítmény volt. Testem összes koncentrációjára szükségem volt, olyan helyekről merítettem erőt, melyeknek létezéséről nem is tudtam. Egyszerűen muszáj volt, nem volt más választásom. Emberek között voltunk, s egyszerű kukaként nem ülhettem a társaságban. Meg kellett mutatnom Sebastian számára, hogy át tudok lendülni viselkedésén és képes vagyok felnőttként viselkedni. Ez majdnem sikerült is (a közel tíz ülve kihordott, észrevehetetlen szívrohamot nem számolva)… egészen a taxiig. Meg sem kérdezve hogy haza akarok-e menni Anahoz hadarta el a saját címét, amikor szinte berepült mellém szélsebesen becsapva ajtót maga után, majd átnyújtva egy kisebb összeget a taxisnak tudatta vele, hogy ami hátul történik… az ránk tartozik. Csakis ránk.

Nem szóltunk egy szót se egymáshoz, egyszerűen csak fejünket a támasznak dűtve ittuk egymás látványát, s már ettől is oly hevesen vert a szívem, hogy a kardiológusom minden bizonnyal nyugtatót szedetne vele. S miután jómagam egy egyszerű mozdulattal felé csúszva hajába túrtam, s ajkaiba haraptam én is valamiféle gyógyszert szedetnék magammal. Nem gondolkodtam, egyáltalán nem. Meghökkentettem gyors tettemmel ismét, de egy pillanatba sem telt, hogy reagáljon s végigsimítva oldalamat húzott ölébe, ahogy ajkaival ajkamat falta, ujjaival meg testem minden érinthető tapintotta.

- Biztos vagy benne? – kérdezte, ahogy spagetti pántomat könnyedén letolta egy ujjával, s annak útját ajkaival kísérte.

- Tiéd vagyok!- vettem tenyereim közé arcát, s úgy egyeztem bele az estébe… készen álltam arra, hogy tényleg mindenestől az övé legyek. – Csak a tiéd. – játszadoztam ajkával, s minél gyengébben játszadoztam nyakán ujjaimmal annál erősebben éreztem gyengéd területem alatt lábai között növekvő vágyát.

- Örülj, hogy közel van a lakásom. – suttogta a fülembe, s én automatikusan feszítettem ívbe gerincemet érintésére. – Úriemberként viselkedtem, amikor nem mentem utánad a mosdóba… pedig… - mondta, s én oldalra vetve fejemet libbentettem meg hajamat szabadon hagyva nyakamat. -… ohh pedig… - suttogta.

- Megérkeztünk. – jelezte a sofőr, s ha emberek szállhatnak ki gyorsan taxiból, akkor mi úgy tettünk… szinte lakásába repültünk. Egyetlenegy hátráltató tényező az egész helyzetben az volt, hogy mikor egymás kezét szorítva beestünk a liftbe az már ekkor teli volt. Viselkednünk kellett. Hosszú pár pillanat volt. Olyannyira leizzadtam mintha egy maratont lefutottam volna, s Seb felé pillantva éreztem, hogy idegesen dobol a lábával is, s a szó szerint izgatott helyzet miatt elnevettem magam.

- Bocsánat. – szabadkoztam a többiek előtt, hisz kacagásom betöltötte a teljes liftet. – Bocsánat. – haraptam ajkamba, mire Seb közelebb hajolva csak ennyit mondott „Nevess, míg teheted”.

Mindketten hálát adtunk az égnek mikor az emeletén csak mi szálltunk ki, s mikor bezárult mögöttünk a lift ajtaja gond nélkül estünk egymásnak… már egyben eljutni az ajtajáig nehéz volt. Szörnyen nehéz.

- Egy pillanat!- hebegte-habogta összevissza mikor zsebéből kihalászva zárát akarta megvarázsolni.

- Egy pillanat! – ismételtem el mellette halkan, s melleim alá fogva a ruhámat rajtam tartó spagetti pántokat könnyedén toltam le vállamról. Egyedül a kezeim tartották rajtam a fekete anyagot.

- T/N… - ejtette ki remegő hanggal nevemet, s abban a pillanatban, hogy nyílt az ajtaja, akkora hévvel húzott be azon, hogy ruhám egy az egyben csúszott lábamhoz. Nem sajnáltam, de ő sem. -… sohasem szabadna melltartót hordanod. – rázta a fejét, s elkapva könnyedén nyomott a falnak, kényszerítve lábaimat csípője köré. -… meg úgy semmit sem.

Teste az enyém ellen, ajkai az enyémek ellen miközben leheletünk édes páraként keveredett köztünk. Mindenféle gátlásom eltűnt, köddé váltak. Bíztam benne… mindennél jobban.

- Neked sem. – kacagtam ajkaiba, s úgy szabadítottam meg bőrdzsekijétől, majd ezután pólójától is, némi segítséggel miközben velem az ölében indult meg a hálószobájába. Némi ruhafölényben volt velem szemben, s ezt gyorsan orvosolnunk kellett… s így is tettünk. Abban a pillanatban, hogy ágyára helyezett felém már csak alsónadrágjában magasodott.

Végigmérve őt már csak a gondolattól is éreztem gyomrom, alsótestem mindenféle megkergült reakcióját. Forrtam, mint egy vulkán, ez az ember valójában egy igazi Isten volt. Fedetlen izmait érintve ujjaimmal minden pillanatban attól féltem, hogy egyszer eltűnik innen. Nem hittem el, hogy valós lehet… nem hittem el, hogy itt lehetek vele. Abszurd volt.

- T/N… - simította ki arcomba hullói hajszálaimat. -… ha nem szer… - kezdett bele, s tudtam, hogyha egy pillanattal is tovább beszél, megkergülök alatta. Ennyire még nem vágytam rá sose. Ez a nap a megsemmisülésem napja volt. Ha nem lett volna hajlandó pillanatokon belül kezdeni velem valamit tényleg felmondja a testem a működést.

- Sebastian!- sírtam fel alatta, s úgy rántottam magamra, majd mikor a kezében pihenő óvszeres zacskóval kezdett volna szórakozni ajkaira leheltem egy szót „bogyó”, mire örömmel dobta el kezéből a kis kék zacskót.

- Ügyes kislány! – súgta nekem, majd ekkor már gondolkodás nélkül szabadult meg alsójától, s enyémtől is. Ajkaival ajkaimtól indult, s egyre lentebb, s lentebb haladt majd mikor alsómhoz ért combjaimat, mindenemet elárasztva csókokkal óvatosan húzta le fekete csipke csodámat. Egyedül a magas sarkúm maradt rajtam, azt hiszem ez kifejezetten tetszett neki, szemeiben csillogó csodálata ezt sugallta felém.  – Nagyon ügyes és szép kislány… - suttogta bőröm ellen ismét szavait, s a takaróját mellettem már ökölbe szorított ujjaimmal gyűrtem díszesre. Ajkait akartam enyémeken, őt akartam magamban. Szörnyen. Mikor édes szája ismét enyémet kényeztette valóságosan felsírtam úgy kezdtem őt magamhoz.

- Ne engedj el többet… soha… - ráztam a fejemet gyengéden, majd ekkor éreztem őt csak igazán. Szemeimet lehunyva mértem fel az energiát mit átadott ekkor nekem. Többet, s többet akartam.  Sóvárogtam iránta. Tökéletesnek éreztem a pillanatot, tudtam hogy megérte várni vele… felkészíteni újra a lelkemet. Benne meg tudtam bízni, s ezt erre a pillanatra már minden porcikám tudta, érezte.

- Soha. – mondta s úgy kezdett mozogni ütemesen kényeztetve testemet egész lényével. Szenvedélyes volt, s mégis gyengéd. Érintésén soha jobbat nem tapasztaltam, kellemetlen emlékeim karjaiban azonnal köddé váltak, ez egy tiszta lap volt… itt csak ő és én léteztünk. MI.

- Soha…