Shape of You V (Sebastian Stan)

Sziasztok! Nézzétek csak egy újabb Shape of You rész. Egészen meglepő, nem? Jah…hogy abszolút nem az. Nem bánom. Remélem örültök neki, főleg hogy egész sok visszajelzést kaptam tőletek a folytatást illetően amiért NAGYON hálás vagyok, őszintén imádlak titeket! Továbbra is minden véleményt várok bárhol, bármilyen formában! Jó olvasást! Puszi Dorka

U.i.: Előkészületben egy Body Moves II. rész illetve kész van egy Carter Baizen történet is, csakhogy azzal még nem vagyok elégedett így nem publikálom egyelőre! Amúgy… ezekre kíváncsiak vagytok? Megírjátok nekem?

Ki kérte? Remélem már Mindenki <3

Kiről szól? Sebastian Stan x egy lány

Szavak száma? 3167

- Ez meg? Miről maradtam le? – a fürdőszoba ajtajával egyidejűleg jelent meg nálam Ana, kicsit sem zavartatva magát azzal, hogy én amúgy a zuhany alatt álltam. New York, s talán az egész világ az eddigi legmelegebb nyarát élte meg, konkrétan olyan volt mintha az aszfaltozott utcák valamiféle tűzforró lávára lettek volna építve. Mindenem olvadozott és úgy izzadtam, hogy edzés utáni zuhanyom után még egy zuhanyzást be kellett iktatnom csakhogy munka közben el ne ájuljak magamtól.

- Például arról, hogy éppen zuhanyozok? – kérdeztem tőle visszarántva magam elé a zuhanyfüggönyt, de ő újfent elhúzta, s képembe nyomta telefonját. – Amúgy meg nem látok semmit… csak a fekete képernyőt. – nevettem el magam, s látszott, hogy nem igazán volt vevő a csipkelődésre… nagyon izgatott volt mondhatni csak nem értettem miért.

- Hahahah… - forgatta a szemét majd feloldotta a telefonját s úgy mutatta nekem. – Esetleg nem felejtettél elmondani nekem valamit? – tette csípőre kezét miközben én is csak pislogtam a képernyőre ugyanis valójában erről a dologról én magam is lemaradtam… mármint konkrétan erről a képről, amit Sebastian posztolt Instagram oldalára.

Úgy tűnik a mai edzés során valamelyikük paparazzinak gondolta magát, s úgy készített rólam, s Sebastianról egy képet, míg mi háttal voltunk nekik, s míg a kézi súlyokat szinkronban emelgettük. Nem lehetett kivenni az arcomat rajta, s csak azt tudta, hogy ki áll ott Sebastian mellett, aki tényleg ismerte a légkört… ámde nem is ez volt a legérdekesebb az egészben, hanem a kép címe: „A legkedvencebb edzőtársam” mindez megtűzve egy izommutogató és egy szívecske emojival.

- Miről beszélsz? – tetettem a hülyét, s úgy pislogtam rá mintha az ég adta világon nem tudtam volna, hogy miről is beszél majd elkapva a kikészített törülközőmet csavartam abba felfrissült testemet.

- Két hétig nem vagyok itthon és bumm… - csapkodott előttem, s nem is tudtam hogy mit gondoljak viselkedéséről. Az igazság az volt, hogy egészen szórakoztatott.

Azon eset után miután elhagytam a kulcsomat, s nem jutottam be a kis kolilakásunkba azóta már eltelt pontosan 2 hét s meglehet ez idő alatt nem meséltem Ananak semmit sem arról, hogy mi is van köztem és Sebastian között. Valószínűleg ennek az volt az oka, hogy ő maga is csak tegnap ért vissza a „hétvégi” kiruccanásáról Jeffel… két hétre eltűnt hirtelen én pedig nem zargattam őket szerelmes kiruccanásukon, mert mondjuk talán volt „jobb dolgom”. Történetesen talán az elmúlt két hét nagy részét Seb lakásán töltöttük, s csak ha muszáj volt, akkor mozdultunk ki a légkondicionált helyiségből.

- Pontosan ez az… két hétig nem voltál itthon. – ismételtem el neki mondatát mosolyogva, s egyszerűen el sem hittem, hogy megéltem ezt az elmúlt két hetet… életem legszebb napjai voltak, el sem hittem, hogy ez volt az életem.

- Oh, te nő… - csapott a homlokára. -… összejöttél Sebastian kics*szett Stannel… és elfelejted ezt nekem elmondani? Hékás!!! Ha a Kilimandzsárót másztuk volna meg akkor is el kellett volna mesélned… a legjobb barátnőd vagyok, a lelked másik fele. – magyarázott én meg csak a fejemet ráztam szememet forgatva. Ana kicsit túlreagált a helyzetet.

- Kétlem, hogy abban az esetben lehetséges lett volna elérnem téged. – húztam az agyát, nyilván nem arra reagáltam, amire akarta volna.

- Szóval tényleg igazam van… TE ÖSSZEJÖTTÉL VELE! TE JÓ ÉG! – ordította el magát, s konkrétan a nyakamba ugrott miközben a szobámba beléptem… egy az egyben vágódtunk el a földre. De nem tudtam azzal foglalkozni, hogy beütöttem bármimet is vagy éppen hogy a törülközőm nagy részben lejött rólam sokkal inkább a mélyről előretörő röhögő görcsöm járta át testemet, s vette át felettem az uralmat. S felette is ugyanis hátunkra fordulva ő is csatlakozott hozzám... sírás közeli állapotig nevettünk háton fekve nézve a plafont. – Mindent el kell mesélned… MINDENT! Mit? Hogyan? Olyan boldog vagyok miattad… ááááááá. – rugdosott az égbe izgatottságában. Teljesen megkergült ez a nő.

- Azt hiszem… én is boldog vagyok. – haraptam ajkamba s próbáltam nem megfulladni a heves kacagástól.

- Mesélj… milyen az ágyban?! Minden mocskos részletet tudni akarok! MINDENT!- mondta, s nem hazudok ekkor már konkrétan majdnem rajtam feküdt ez a lány olyannyira közel volt hozzám, s olyan nagyon erőteljesen mondta ezeket a szavakat konkrétan az arcomba. Mindezt anélkül is észrevehettem , hogy kinyitottam volna a szemeimet. A leheletét éreztem az arcomon.

- Anaaaaaa!!! – pattant ki a szemem, s ordítottam a nevét. Éreztem, ahogy az arcom minden ellenére vörössé válik. El akartam bújni. Gyorsan felkászálódva a földről inkább a szekrényem felé vettem az irányt… kicsit sem volt kínos a viselkedésem.

- T/N… - ismételte el ezt velem is, csak sokkal lazábban, kissé gyanakvóan.

- Ti még… nem? Tudod!  – magához képest egészen óvatosan közelítette meg a témát.

- Öhhhmmm… nem? – fordultam felé kínos mosollyal, majd belebújtam egy túlméretezett pólómba. Mindössze ezt és egy alsót voltam hajlandó elviselni magamon. Se melltartó, se nadrág. Semmi, semmi. Kitérve előle az asztalomon kezdtem pakolgatni a papírjaimat, amikre szükségem lesz a munkához. – Kérlek, ne bámulj így… - törtem ki, majd az ágyamba telepítettem magamat rögtön a laptopállványom mellé. Igazán szerettem ezt a fordítómunkát, mert mondhatni jól fizetett, s bárhonnan dolgozhattam abban az esetben, ha békén hagynak… egyelőre ez még nem történt meg.

- Ohhh T/N… tudod, hogy nem úgy értettem. – ült le elém, de én már inkább a gépem képernyőjére összpontosítottam a figyelmemet. Nem akartam ezt a beszélgetést… pedig tudtam, hogy ez itt és most úgyis meg fog történni. Lehet mélyen akár még akartam is hogy megtörténjen, egyszerűen nem mertem magamnak beismerni.

A helyzet a fiúkkal és velem eléggé sajátos volt… mondhatni alig létező. S ez sajnálatos módon nem azt jelentette, hogy „nem voltam még fiúval”… pedig őszintén jobban örültem volna, ha ez történt volna, de itt nem ez volt a helyzet. Sosem voltam egy kis darab, s meglehet ezért sosem tekintettek a fiúk rám ÚGY lányként, s akkor én ebbe a helyzetembe mondhatni bele is törődtem. Nyilván bennem volt a vágy, a némi szükséglet, de inkább ezt az energiámat másba öltem… s ezért most már őszintén hálás is lehettem, mert ennek köszönhetően tartok itt és ilyenként, ahogy most voltam.

Az egyetem nekem nem a „szex, drog, alkohol” trióról szólt, sokkal inkább egy teljesen új kezdetről meglehet ezért néhányan furának is tartottak, de pontosan nem érdekelt.

A szex téma számomra mindig valahogy… kényes (?) volt. Ez nem azt jelentette, hogy prűd voltam… egyszerűen csak hogy nem voltak megfelelő, kellemes emlékeim vele kapcsolatban. Részben ennek is köze volt annak, hogy évekkel ezelőtt miért volt olyan tiszta számomra hogy otthagyom a szülővárosomat… a szüleimmel nem létező csodálatos kapcsolatom mellett… nyilvánvalóan.

Az első alkalom egy lány számára igenis fontos… s majdnem azt hittem, hogy nekem is össze fog jönni ez. Kicsit voltam csak naiv… kicsit. Végzős évünkben voltunk már ekkor, s valamiféle bulira rángatott el akkori legjobb barátnőm, hiszen a fiúja volt a házigazda, s így egyértelmű volt, hogy mi is ott leszünk, s én ebbe nagyon nem szólhattam bele. Lehet amúgy nem is akartam, mert barátnőm pasijának baráti körében ott volt életem egyik legnagyobb crushja… évek óta bérelt helye volt a szívemben, miközben ő sosem vett észre, amit lehet meg is értettem… szó szerint nem voltunk egy súlycsoport. Ámde azon az estén valahogy minden kicsit másként történt. Talán a barátnőmmel együttesen megiszogatott felesek hatására a naivnál is naivabb lettem, s olyanokban kezdtem hinni, amik egyszerűen egy józan világban nem lennének ésszerűek… ahogy mi sem voltunk azok. Ezt az említett „szerelmem” ki is használta… egyszerűen ő szexuálisan túlfűtött volt, én rózsaszín ködben hempergő boldogságbomba voltam s így alakultak, alakultak a dolgok… s megtörtént. Ő kihasznált, én meg pofára estem. Tudta, hogy „szerelmes vagyok belé”, mert elmondta akkor. Tisztában volt a hozzá fűződő érzéseimmel. Egyszerűen csak nem vette őket figyelembe, mert őt ez nem érdekelte. Ennyi. Ott akkor viszont azt hittem valószínűleg valami megváltozhat. Túlságosan nem emberként tekintettem rá. Ez volt a probléma. Az ilyeneket nem lehet megváltoztatni, s annak ellenkezőjében senki se reménykedjen. Tényleg nem.

S ez történt 3 éve… s nem tudom, hogy az istenek hogy játszadoznak a kártyáimmal ott fent az egekben, de amikor néhány hónapja újfent hazatértem akkor már egészen új emberként kijátszották nekem azt, hogy újfent összefussak vele. Lenyűgözte az új külsőm, engem meg lenyűgöztek szavai, s bármennyire is tudtam, hogy nem szabadna egyáltalán szóba se állnom vele, egyszerűen továbbra is meg volt rajtam a varázsa, nem tudtam nemet mondani neki. Én gyenge voltam, ő erős… s újfent sikerült butaságot csinálnom.

Ez volt hát a kis sajátos története annak, hogy miért is viszonyulok így „kényesen” a fiúkhoz… de az elmúlt időben valahogy minden megváltozott. Másfél hónapja volt, hogy Sebastian ténylegesen az életembe lépett… két hete pedig még annál közelebb került hozzám. Vele egyszerűen nem gondolkoztam. A tette nem kívántak megmagyarázást. Szavai az első pillanattól kezdve magával ragadtak… s nem a rózsaszín köd miatt. Hanem a valódi hihetőségüktől.

- Biztos vagyok benne, hogy minden úgy fog alakulni, ahogy kell… - mosolygott rám bátorítóan, én meg majdnem elástam magam 6 méter mélyre. 23 évesen ilyen „problémákkal” rendelkezni… érdekes.

- Ettől nem érzem magam jobban elhiheted… - nevettem fel kínosan és grimaszoltam neki. -… olyan kínos és… ááááá… kikészít. – temettem tenyerembe az arcomat, amint lehajtottam a gépemet. Viszont örültem, hogy itt volt nekem Ana aki… elviselt és meghallgatott, még akkor is, ha nem sokat mondtam.

- Hátha segít az, hogy áthívtam Sebastiant vacsorára… Jeff is jön. – mondta mire azon nyomban kitörlődött minden az agyamból.

- Hogy mit csináltál? – kerekedtek ki a szemeim.

- Talán elcsentem a telefonodat, míg fürödtél… talán nem… és áthívtam a BARÁTODAT vacsorázni. Dupla randi!!!- tapsikolt büszkén, vigyorogva álszentként. – El sem tudod képzelni mióta vártam erre az eseményre. – magyarázta s pattant ki az ágyamból indulva meg kifele a nappaliba.

- Mindezt tetted azelőtt, hogy szembesítettél a képpel… s azzal hogy tudod, hogy mi… együtt vagyunk. – pakolgattam össze a dolgokat. Ravaszabb volt ez a lány, mint az látszott.

- Zseni vagyok. – tárta szét karját hátrafele lépkedve az ajtó felé. – Amúgy… csakhogy tudd… te hívtad át őt. – kacsintott rám, s nadrágjának hátsó zsebébe nyúlva kivette onnan a telefonomat, majd az ágyamra dobta azt… fel sem tűnt, hogy nem volt ott a gépem mellett.

- Ez aljas volt… - hunyorogtam rá.

- Majd megköszönöd… kedvenc edző társacska. – csipkelődött majd kisétált a nappalinkba.

- Azért nyugtass, meg nem te fogsz főzni… - kiáltottam utána mikor gyanús hangokat hallottam kintről. Nyilván az ajtót bezárnia luxus lett volna.

- Nem az utolsó vacsorára készülünk. – értette a célzást s okosan reagált megállapításomra s meglepve nézegettem, ahogy a bútorokat kezdte tologatni a nappaliban.

- Bármit is csinálsz… csináld… csak ne főzz, kérlek! – kacsintottam rá, s a kilincsem után nyúltam… nekem viszont csendre volt szükségem, ha be akartam fejezni még a vacsora előtt a mai adag munkámat. – Mellékesen… mikorra is hívtam át Sebastiant? – érdeklődtem összeráncolt homlokkal.

- 7re… szívesen. – köszönte meg magának a dolgokat. Néha megesik az ilyen… ez Ana.

- Tudod, hogy senki sem fogja elhinni, hogy ezt te készítetted… - magyaráztam, amikor ránéztem a terülj-terülj asztalkámra az újonnan átrendezett nappalink kellős közepén.

- Mesterien tudok rendelni kaját. – rántotta meg vállát, s tényleg olyan büszke volt magára, hogy ezt az egészet zsiványan megszervezte, hogy rendesen majdnem Michelin csillagot adott magának… hármat egyszerre.

- Azt hiszem ez Sebastian lesz…- böktem az ajtó felé, amikor hallottam, hogy csengettek. -… nyitom én… te pedig… sürögj, forogj kedvedre. – kacagtam fel, s léptem az ajtóhoz. S tényleg ő volt… fessen, egyszerűen… lélegzetelállítóan.

- Szia!- köszöntem neki, ahogy közelebb léptem hozzá, s húztam is magam mögött be az ajtót.

- A vacsi itt bent lesz. – hallottam Ana eléggé hangosra sikeredett szavait.

- Ne foglalkozz vele!- forgattam a szemeimet és úgy simítottam meg a szépen begombolt ingjét és haraptam ajkaimba.

- Tudom, hogy szereted a folyosókat… - jegyezte meg zsiványan, majd nyakamat megsimítva szabad kezével ajkaimat ajkaihoz emelte… így köszöntött hát engem.  -… szia. – mondta ki végül ő is.

- Az igazság az, hogy be kell vallanom valamit… - sütöttem le a szememet és úgy pislogtam felém magasodó szemeibe.

- Nem te hívtál át… tudom. – nevette el magát, s bújt a nyakamba apró puszikat hagyva vékony bőrömön. – „A rózsaszín tulipán a kedvenc virága” üzenet után egészen nyilvánvaló volt. – folytatta én meg majd elsüllyedtem Ana helyett is.

- Te jó ég! – mellkasán pihent homlokom, s úgy motyogtam ingjébe. – Megölöm ezt a nőt. – sziszegtem, s komolyan megfordult az a fejemben, hogy be sem megyek most már.

- Nem kell. –puszilta meg fejem búbját majd kicsit távolabb lépve tőlem kettőnk közé emelt egy csokor virágot… egy csokor rózsaszín tulipánt.

- Ezt… nekem? – kérdeztem teljesen őszinte megilletődéssel.

- Oh, ugyan dehogy… - rejtette el gyorsan háta mögé a szépséget. -… ez a másik barátnőmnek lesz. Bocsi. – cukkolt direkt, azt hiszem élvezte, hogy ilyen buta kérdéseimre adhatott ilyen buta választ.

- Én még… soha nem kaptam virágot… fiútól. – halkan hagyta el a számat ez a mondat, s éreztem, hogy elpirulok.

- Még jó hogy ezt sem egy fiútól kapod… hanem tudod, egy vén tatától. – vágott vissza és karomba helyezte végül a csoda szálakat… meglehet ez a vén tata megnevezés véletlenül kicsúszott a számon az első éjszaka, amit nála töltöttem… amikor meglehet az első üveg bor után egy másodikat is megbontottunk.

- Ne már Sebastian… - sírtam fel a megnevezés felemlegetése után. Egyszerűen ez is egy olyan elásom magam kategóriájú megszólalásom volt, főleg hogy ezt a korkülönbség dolog nyilvánvalóan akkor komoly téma volt, mikor átestünk rajta. -… annyira sajnálom. – vinnyogtam mosolyogva, s közben a virágszálaimat dédelgettem.

- Tudom, hogy nem úgy gondoltad. – vont karjába, össze nem törve a virágokat.

- Megyek és… elásom magam. – grimaszoltam.

- Ohh Sebastian… micsoda meglepetés! Honnan tudtad, hogy ez T/N kedvenc virága? – szólalt meg Ana, észre sem vettem időközben hogy kinyílt mellettünk az ajtó.

- Őszintén féltelek tőle. – mondtam Sebastiannek, majd Anára pillantottam, s megragadva előbbinek kezét behúztam a lakásba.

- Ugyan kis edzőtársak… - rebegtette meg ezt a képes dolgot, mire Seb felé fordultam ugyanis még nem is kérdeztem rá nála, hogy miért is töltötte fel ezt a képet… nem mintha zavart volna csak, na.

- Remélem nem haragszol. – suttogta a fülembe, míg a virágokat vízbe tettem.

- Inkább hízelgőnek találom…

Hihetetlen volt viszont az, hogy Ana teljesen normálisan viselkedett… mármint saját magához képest. Őszintén elfeledkeztem arról, hogy milyen hülyeségekre lenne képes, annyira megragadott a jelene. Annyira normális volt, mégis ő maga maradt. A féltem tőle Sebastiant elképzelést gyengébbre kellett eresztenem. Nem falta fel őt, nem rabolta el rögtön… egyszerűen csak barátként kezelte. Ezért hálás voltam neki… nagyon. Egy megszólalásának kivételével minden szava elviselhető volt. Ez a gyanús mondat meg a következőképpen hangzott: „Igazi Tél katonájává változok majd, ha véletlenül is megbántod a legjobb barátnőmet. Komolyan mondom”.

- Nem is volt ez olyan szörnyű… ugye? – kérdezte Ana mikor mi éppen mosogattunk a fiúk meg valami NASA imádó, csillagászati vitát folytattak egymással. Elvesztettük őket ezen a földön. Teljesen. S habár felajánlották, hogy segítenek nekünk, mi hagytuk őket hadd legyenek… gyerekek.

- Azért még meg akarlak ölni… nyugi… - csaptam rá egy kis vizet.

- Tényleg képes voltál megnézni vele az összes Star Wars filmet? – hozakodott elő egy témával, amit ma már érintettünk. – Lenyűgöző… - nevetett fel. -… úgy látszik, tényleg bejöhet neked…

- Lehet…

Amikor igent mondtam Don felkérésére meg lehet nem voltam magamnál… de tényleg. Biztos beütöttem a fejemet meg hasonlók. Főleg hogy az eredeti tervek kicsit még módosultak is, hiszen volt akkora szerencséje az edző csodának, hogy végül megszerezte az engedélyeket, hogy a Central Parkban forgassunk. Abszolút őrültség volt ez számomra, de mégis benne voltam. Egy edző DVDn fogok szerepelni… el sem hittem.

- Nem értem miért féltél a kameráktól… - hallottam meg egy hangot mögöttem, s megugrottam, amikor derekamat átölelve arcomra puszit nyomott az újonnan érkező személy, akivel már egy hónapja, hogy együtt voltunk. Tény, hogy nem voltak ezek még évek, de akkor is úgy éreztem, hogy életem legszebb napjait élem az oldalán.

Vele semmi sem történt olyan „átlagosan”, hiszen azért mégis csak egy ismert ember volt… s ha elismerte, ha nem vigyázni kellett a tettei következményére, s óvatosnak kellett lennie. S óvatos is volt, s el is mondta miért… miattam. El sem hittem szavait, amikor előttem szabadkozott egy délután, hogy sajnálja ezt a dolgot, ez az egészet, amit maga körül hordoz.

- Sebastian…- vettem tenyereim közé arcát ekkor, s úgy húztam közelebb magamhoz. Éppenséggel az ölében feküdtem, s úgy néztünk valami műsort a tvben… nyugger program, de egyikünknek sem volt ellenére… nem igazán vágytunk másra csak egymás társaságára. -… tudod, hogy ez az egész engem nem érdekel… mármint, na… érdekel… mert benne vagy… de nem zavar. Amíg ez így, itt, bárhol megvan… én boldog vagyok. – magyaráztam neki, s próbáltam mindenféle aggályát elseperni tudatából. – Nem kell féltened, tényleg… ne aggódj miattam. Így is teljes és boldog életet élek…

- Hihetetlen vagy… komolyan. – lehelt csókot ajkamra, s én szájába nevettem s csalafintán ebben a helyzetében kijátszottam az előnyömet és elcsórtam tőle a távirányítót.

- Hupsz… - fordultam combján egy kicsit, ezúttal már a TV felé, s a csatornákat kezdtem váltogatni hatalmas büszkeséggel miszerint sikerült megszereznem a kincset. A távirányítót. – Huuuupppsz. – nevettem fel még egyszer, ezúttal már sokkal jobban amikoris észrevettem a műsorsávban a filmes csatornán, hogy mi is van műsorra tűzve. Amerika Kapitány – Polgárháború.

- Ezt biztosan nem nézzük. – mozgolódott alattam, de én miután hangosabbra vettem a filmet, szorosan magamhoz húztam a távirányítót.

- Pedig de… pedig de. – mondtam, s felülve a kanapé túlsó oldalára húzódva figyeltem őt, ahogy szinte szórakozva fortyog magában. Említette már, hogy nem igazán szereti magát nézni a képernyőn… a premiervetítéseket is van, hogy elkerüli, ügyesen kislisszanva a termekből.

- Végig így fogsz bámulni? – fordult felém álduzzogással.

- Ühüm. – grimaszoltam, majd inkább felállva elé sétáltam s úgy néztem le rá. Elveszett kiskutyaszemekkel próbált hatni rám, s majdnem beadtam a derekamat, főleg amikor megfogva derekamat, homlokát hasamon pihentette. – Megnézhetjük a The Bronzeot is… - bukott ki belőlem, s muszáj volt hajába túrnom, egyszerűen ujjaim vágytak rá. Ajkaimba haraptam, amikor kimondtam a film címét, hiszen első körben azonnal az a bizonyos gimnasztikus, érdekes szex jelenet jutott eszembe, ami megannyi Sebastian fan gondolatait „keserítette meg”. Összeugrott a gyomrom.

- Ez nem fair… - pillantott fel rám, majd egy könnyed mozdulattal érte el azt, hogy ölébe üljek… mindössze egyszerűen odarántott engem. -… akkor nézd csak. – bökött a képernyő felé, de én csakis az arcát figyeltem.

- Azt hiszed, nem tudom kívülről az egész szöveget? – emeltem meg bal szemöldökömet.

- Hát persze, hogy tudod…

-… nagyon ügyesen csinálod. – mondta. – S nem is kellett gyakorolnunk. – jutottak eszébe edzőtársai szavai, amikoris először merült fel a videón szereplésem esélye.

- Ugye azzal tisztában vagy, hogy emberek is látnak minket? – mosolyodtam el mikor még véletlenül sem engedett el, s így hát hátraengedve fejemet vállán pihentettem azt. Legjobb feltöltődés két felvétel között.

- Nem érdekel. – kaptam még egy puszit, s még szerencse volt, hogy tartott ugyanis az amúgy is meleg délutántól, s a bennem is megnőtt hőfokoktól lehet meggyulladtam volna.

- Le is vagyok izzadva. – tértem át a dolog gusztustalanabbik részére.

- Hidd el az se érdekel… - s karjait derekam körül még szorosabbra fűzte. -… a holnap estét illetően. – kezdett bele, majd ügyesen megpördítve engem magával szembe fordított.

- Igen? – pislogtam rá kérdően.

- A világ legboldogabb emberévé tennél, ha velem jönnél holnap Don éttermének a megnyitójára. – mondta, s esküszöm talán valamiféle félelmet is felfedezhettem a szemében… mintha attól tartott volna, hogy nemet mondok.

- Mint a… barátnőd? – kérdeztem bazsalyogva.

- Igen… mint a barátnőm…