Barcelona (Sebastian Stan)

Sziasztok! Ez az írás is egy ideje itt pihent a gépemen, s most végre sikerült véget kerítenem neki, s így most olvashatjátok már ti is. Semmi extra iromány, de talán olyan kis kellemes nyári apróság, ami jól jöhet így az olvasóimnak délután! További szép napot kedveskéim! Jó olvasást! Dorka

Szavak száma? 2205

Ihlet? Ed Sheeran Barcelona című száma

- A cél az, hogy... még véletlenül se ismerjenek fel! - sétáltam ki a fürdőszobámból a hotelszobámba egy szál törülközőben miközben hajamat törölgettem száradás reményében. Ez a mediterrán időjárás még így mindenféle forgatási ruházat nélkül is egészen sok(k) volt a szervezetemnek, nem mintha bántam volna, csak erősen adaptálnom kellett magamat az egészhez... főleg, hogy még feltehetőleg a következő 3 hónapot itt fogjuk tölteni a stábbal, s csak utána váltunk egy erőset, s veszünk fel néhány jelenetet valahol egy jóval hűvösebb helyen. Mondjuk egy nyári Barcelonánál szerintem minden hűvösebb lehet.

- No mert? - kérdezett vissza Andrew, s már bazsalyogva várta az arcomra kiülő reakciót, amivel nem hagytam cserben ugyanis... a kínos vigyor az én arcomon is megjelent.

- Tudod, hogy nem tudhatják, hogy én is itt forgatok... - tártam szét a karomat elmondva a válaszomat, amivel ő is tisztában volt. Persze, hogy tisztában volt, hiszen a stáb minden egyes tagjának alá kellett írni egy igen szigorú titoktartási szerződést. Az HBO sosem gurigázott szarral, főleg, ha az egyik legsikeresebb sorozatáról, a Trónok harcáról volt szó. Néha még én magam se hittem el, hogy ennek az egésznek a részese lehetek... egyszerűen felfoghatatlan volt, de lám mégis itt vagyok. - De mivel ma nincs jelenetem... holnap pedig áll a forgatás így... szabadnapom van, hetek óta az első. - táncikáltam a tükör előtt sajátos örömünnepemben, miközben azt nézegettem, hogy melyik kikészített paróka lehet az esélyes befutó.

- Nekem az a türkiz kifejezetten tetszik... - hallottam meg egy újonnan érkező, mondhatni egy betörő hangját az ajtómban, mire gondolkodás nélkül futottam feléje, s nem törődve azzal, hogy még le sem tette táskáját ölébe ugrottam. No erre ő is elengedte a táskáját, mint ahogy testem is elengedte a törülközőt magán.

- A lényeg a nem feltűnés keltésen lenne. - motyogtam a fülébe, miközben arcát puszilgattam össze-vissza, s karommal nyakát öleltem át szorosan.

- Beszél az, aki épp most váltott pucérra a sminkese előtt... - mondta miközben feltoltam fejére napszemüvegét, s miközben ő egy kicsikét próbált engem takarni a törülközővel, közel semmi sikerrel... úgy csüngtem ölében, mint egy kismajom, s nem volt a közel jövőbeli terveim között, hogy elengedem. Nagyon régen láttam már őt, nagyon, nagyon...

- Már megszoktam... - rántotta meg a vállát Andrew, s Sebastian úgy ment hozzá köszönni, kezet rázni, hogy engem az ölében tartott... mint mondtam nekem nem volt szándékomban innen tovább menni. - szóval te vagy a mai terv. - állapította meg ő mosolyogva, mire Sebastian leült az ágy szélére velem együtt.

- Igen Ő. - bólintottam több, mint boldogan. Azt, hogy össze tudtuk ezt így hozni, hogy mindketten egy féltekén, egy országban, egy városban legyünk ugyanabban a pillanatban egy igen hosszadalmas, s nehéz logikai játék eredménye volt, de mi megoldottuk, mert meg akartuk oldani. Ő Atlantából repült ide az új Bosszúállók film forgatási szünete alatt, míg én helyben maradva élveztem ki azt a minimális szünetemet. - Pikk-pakk és kész leszek, utána mehetünk is... - simítottam meg arcát izgatottan, majd végül muszáj volt kikászálódnom az öléből, aminek hatására ő azonnal oldalra vágódott az ágyon... lehet kicsit lefárasztotta a repülőút, lehet.

- Szerintem lezuhanyzok mindenek előtt. - mondta majd erőt véve magán kikelt az ágyból, felkapta táskáját s azzal indult meg a fürdőbe.

- Te még mindig pucér vagy. - nevette el magát Andrew, ahogy szemével végig kísérte Sebastian alakját a fürdőbe vezető úton. - S Sebastian még mindig szuper dögös... - ismerte el.

- Mindkettő nagy igazság... - tettem csípőre kezemet, majd egy gyors egyetértéssel kiválasztottuk a megfelelő parókámat, s még a végén ruha is került rám... több, mint meglepő.

- No és... Hova vihetem hölgyem? - fordult hátra egy kicsit, miközben karjaimmal már felsőtestét öleltem át... a kis Vespázós városnézésnek nem hátránya ez a testi közelség.

- Churrost... churrost akarok! - ismételgettem a spanyol finomság nevét, majd szememre húztam a sapka szélvédőjét.

- Las Ramblas... Senorita! - vette a lapot a sofőröm, s kettő pillanaton belül már az autók mellett hasítottunk is bele a barcelonai napunkba hajnali 9kor. Jó volt újra őt ölelni, s ha tehettem volna el sem engedtem volna úgy kb. a következő 48 órában, de ha mindössze ennyi lett volna, amit teszünk, az nem rám vallott volna. Folyamatos járás volt a lábamban, s ezúttal most… a kerekeinkben. Ki akartam a rövidke közös időnknek minden pillanatát használni.

Olyan volt, mintha szárnyaltam volna mögötte még úgyis, hogy végig kabátja alatt öleltem derekát. A világba tudtam volna kiáltani a boldogságérzésemtől melyet az élet most elém nyújtott édes tálcáján. Tudtam, hogy néhány órán belül az arcom is meg fog fájdulni a szüntelen mosolygástól, de nem érdekelt, nem számított egy cseppet sem.

- No mi az? – parkolt le egy kis reggeliző bár előtt, s én mozdulatlanul ültem előtte megragadva bukósisakomat, de éppen még le nem véve azt, mintha megfagytam volna a pillanatban.

- Nem tudom. – ráztam meg a fejemet, s engedtem, hogy segítsen levenni a sisakot.

- Szeretem látni, ha boldog vagy. Jól áll a mosolygás… - simította fülem mögé barna hajtincsemet, amit a parókának köszönhettem. A feltűnés elkerülése érdekében jobban jártam a kék hajzat elkerülésével, pedig igazán nagyon tetszett volna az is.

- Majd, ha ráncos leszek a sok mosolygástól, akkor a ráncaimat is szeresd… jó? – helyeztem meg nem szűnő gödröcskémbe jobb mutatóujjamat.

- Azokat fogom csak igazán szeretni. – kacsintott rám, majd közelebb hajolva megpuszilta ujjam hegyét, s szépen lassan nem csak ujjam kapott ajkából, de az ajkaim is. – Akkor is szeretni fogsz, ha ráncos leszek, s öreg… meg csúnya? – grimaszoltam neki, s lábaim közé zártam testét.

- Csúnya? – kérdezett vissza homlokát ráncolva, hunyorogva rám.

- Igazad van… én sosem leszek csúnya. – legyintettem egyet, s kuncogva mellkasába borultam. – Annyira, de annyira, de annyira boldog vagyok, hogy iderepültél értem. – motyogtam mellkasába, s konkrétan tényleg nem akartam elengedni őt.

- Ez nem is volt kérdés. – puszilta meg fejem búbját, majd óvatosan hátrébb lépve szépen kezeiben tartva enyémeket indult meg hátrafelé a reggeliző hely felé.

- Egy hónapja vagyunk itt, s ilyen időben még sosem voltam kint a városban… - jegyeztem meg mosolyogva, s tényleg úgy kémleltem a környezetemet, mint egy kisgyerek, aki még sosem járt a biztonságot nyújtó barátságos szobájának falain kívül. A forgatások reggel kezdődtek, s késő estig tartottak, igen speciális helyszíneken vagy éppen az itteni nekünk épített stúdióban, így a városból nem igazán láttam bármit is, főleg nem 9 órakor. Leírhatatlanul furcsa volt nem a stáb tagjaival körülvéve lenni.

- Nem tartod túlzásnak ezt a dupla adagot? – mért végig Seb, amikor én is, s ő is a tálcájával együtt indultunk meg egy a teraszon lévő asztalunkhoz.

- Hékás, hékás… - nevettem el magam, s szerencse, hogy letehettem már a tálcát, mert így nem úgy kellett feléje fordulnom, hogy közben borítottam volna rá a finomságot. - … ez csak… a kezdet… - vágódtam le a székre elkényelmesedve, s egy pillanatot sem várva azonnal mártottam a churrosomat a forró csokoládéba.

- Gondolom az egész napot eltervezted! – jegyezte meg szórakozva, majd baseball sapkáját hátrafelé csapva feltette napszemüvege mellé azt is, s mielőtt reagálhattam volna közelebb hajolva ujjával leszedte szám sarkában túlzottan felvitt csokipacát. Vigyorogva nyalta le saját ujjáról.

- Őszintén? – gondolkoztam el. – Egyetlen egy biztos tervem van. – hajoltam közelebb ezúttal én hozzá.

- No és mi lenne az? – kérdezte, s végre ő is belekóstolt ételébe, mondhatni elég erotikusan.

- A világ legjobb barátját fogom bámulni. – kuncogtam, s száján maradt csokit saját ajkaimmal „takarítottam le”, amiért közel sem haragudott.

- Egész álló nap? – érdeklődött kíváncsian.

- Egész. Álló. Nap. – feleltem tudatosan, mindegyik szó után megtartva a kis hatásossági pihenőt, s konkrétan még pislogni is elfeledkeztem. A boldogság nem volt elegendő szó arra, hogy leírjam mit is éreztem ebben a pillanatban.

- Néha kicsit ijesztő vagy. – állapította meg grimaszolva, de láthatóan boldogan.

- Te meg drámakirálynő. – forgattam a szememet, mire konkrétan majdnem félrenyelte reggelijét. Szó mi szó, tényleg erős volt ezt mondanom, pont nekem. – Igazából… szerintem hagyjuk, hogy magával ragadjon a város. Amíg veled vagyok… nekem mindegy. – egy igazán őszinte mondat hagyta el a számat, s tekintetén látszott, hogy igenis örömmel hallotta ezt, lelkét simogatták szavaim. – Van teljes 24 óránk. – pillantottam a karórámra, aminek háttere egy hatalmas Bucky arckép volt.

- Ez a karóra komoly? – nevette el magát megfogva csuklómat közelebbről is megcsodálva kiegészítőmet.

- No de még mennyire… - mondtam büszkén. - … az egyik helyi stábtagtól még egy Bucky figurát is kaptam a minap. – meséltem neki büszkén. – Nyilvánvalóan az ágyamban tartom… - jegyeztem meg széles mosollyal.

- Nyilvánvalóan… - értett egyet csodálkozó tekintettel, s inkább ebbe már bele se kötött, csak szimplán rám hagyta.

- Remélem nem bánod, ha talán ma a valódi Bucky bújik az ágyadba… - játszott ujjaimmal az asztalon.

- Ki mondta, hogy ma ágyba kerülünk? – nevettem el magamat talán túlságosan is hangosan. -Ég bennem a cselekvésvágy, menni akarok, meg nem állni… fel akarom fedezni a várost. Ki akarok használni minden pillanatot… s ha akár konkrétan egy klubból kell bemásznom reggel a forgatásra, hát akkor onnan mászok be. – tártam szét karomat, s tényleg úgy éreztem, hogy meg tudnám váltani a világot, szimplán csak attól a tényből kiindulva, hogy Ő itt van mellettem.

- Tetszik, hogy ennyire tettre kész vagy. – ismerte el, majd a mellette lévő székről felvette hátitáskáját, s kivett belőle egy dobozt. – Ezt… neked hoztam. – nyújtotta felém.

- Oh… nem kellett volna. – haraptam ajkamba, s mint egy kisgyerek, már neki is estem a doboz kibontásának.

- Ez komoly? – kommentálta megjegyzésemet.

- Ismersz. – vágtam vissza rögtön, s ekkor már a csomagolópapírból kiszenvedtem az ajándék valódi tartalmát. Egy polaroidos fényképezőgépet.

- Ez… fantasztikus. – tapsikoltam tényleg, mint egy kisgyerek, s azonnal babrálni kezdtem addig-addig míg be nem sikerült üzemelnem. Konkrétan addig egy néma boldogságbuborékban voltam, amit, mint külső szemlélő figyelt ő. Boldogan. Láttam, hogy az volt. Talán kicsit fáradt, de boldog. – Csííííííz. – mondtam, s teljesen hirtelen elkészítettem az első képet, Róla. Tudtam, hogy nem számított rá, tudtam, hogy úgy gondolta nem veszem észre, hogy engem figyel miközben szemüvegét levéve szemét dörzsölte meg talán fáradtságában, s direkt nem szólal meg, ezért is volt ez olyan különleges.

- Rám pocsékoltad az első képed lehetőségét? – rázta a fejét hitetlenségében, s azért egy kicsit elpirult. Olyan aranyos volt, hogy képes lettem volna ölébe mászni itt azonnal, nem foglalkozva azzal, hogy emberek között vagyunk.

Szerettem őt, s ez az érzés minden nap elteltével egyre jobban csak erősödött. Ő elviselte a szeszélyeimet, s szerette őket, szeretett engem. Kiegészítettük egymást, még akkor is ha néha olyannyira ellenkezett véleményünk, hogy az lehetetlenség lenne alapvetően.

- Te vagy a kedvenc dolgom ebben a városban. – legyeztem az elkészült fényképet, hogy minél hamarabb láthassuk a végeredményt.

- Ezt tényleg kimondtad? – lepődött meg teljes egészében.

- Bizony. – bólintottam, s arcomon a világ legszélesebb mosolya terült szét, amikoris megláttam az elkészült képét. Olyan széles mosolya volt a képen, hogy olyat még nem láttam. Mint a világ legboldogabb kisfiúja, lazán letagadhatott volna 15 évet is akár a korából. Megdobogtatta a szívemet, extra módon. – Én már csak ilyen giccses leszek most. – rántottam meg a vállamat, majd felpattanva székemből nyakamba akasztottam a fényképezőt, s úgy nyújtottam felé kezemet.

- Enyém lehet ez a tánc? – kacsintottam rá.

- Teljesen bolond vagy. – rázta a fejét, de azért ujjait enyémekhez érintette, s könnyen ránthattam így magamhoz. – A te bolond… - súgtam a fülébe, s kapaszkodtam úgy nyakába, s ténylegesen elkezdtem testünket jobbra-balra billegtetni. – Mit szólsz ahhoz a tervhez, hogy átmegyünk a piacra a túloldalon, felvásárlunk minden piknikfinomságot, majd lemegyünk a partra… -

- Nekem ez egy tervnek tűnik. – csókolta meg az ajkaimat beleegyezés jellegével, s vállára csapva táskáját el is indultunk a megnevezett helyekre.

S tényleg úgy tettünk, ahogy „elterveztük” vagyis ahogy a kedvünk hozta. A partra levezetve egy üveg sangría társaságában táncoltunk a napfényben, s élveztük ki a közös pillanatokat azzal sem foglalkozva, hogy zene egy pillanatig nem szólt, csakis a tenger morajlása volt az egyetlen dallam mi létezett körülöttünk. Ezek a pillanatok csak a miénk voltak, s tudtuk senki nem veheti el tőlünk őket.

- Szerinted… szerinted ők bevisznek minket a városba? – mutattam a távolban kocsival éppen távolodni készülő csapatra. Az elfogyasztott sangría után jobbnak láttuk a kismotor itt hagyását.

- Ha fele annyira bájosan megkéred őket, mint ahogy próbálsz lesifotókat készíteni rólam… lehet lesz esélyünk. – jegyezte meg feltolva napszemüvegét.

- Pedig totális kémüzemmódban vagyok. – grimaszoltam neki, majd hasára ülve fényképezőt szó szerint az arcába tolva kattintottam el azt.

- Legalábbis azt hiszed… - incselkedett pimaszul.

- Kedves Stan… ha így folytatja, nem tudom kinek mutatom be a forgatási szünetekben tanult flamenco mozdulataimat a táncparketten. – fogtam meg két csuklóját, helyeztem azokat feje mellé, s hajoltam közelebb hozzá éppen csak annyira, hogy majdnem összeérjen ajkunk.

- A mozdulatokat, amiket a sangría támogat és a két ballábad? – s nem, nem hagyta abba a kötekedést. Az esetleges fáradtsága a sangría elfogyasztásával párhuzamosan tűnt el teljesen belőle.

- Azt a mindenit kedves… valakinek nagyon nagy lett a szája hirtelen. – ráztam a fejemet kamurosszallóan.

- Nagy volt ez eddig is. – emelgette a szemöldökét, s próbált volna megközelíteni engem, de én ellenálltam… sőt, egy másodperc leforgása alatt felpattantam róla, s futni kezdtem az előbb meglátott csapat felé.

- Te meg… te meg hova mész? – fordult hasra, szerintem fel sem fogva mi is történik éppen körülötte.

- Fuvart szerezni… magamnak. – ordítottam vissza neki válaszolva. – Remélem a nagy szád neked is szerez fuvart. – fordultam meg egy kicsit, hogy hátrálva tegyek meg néhány lépést.

- Hidd el mást is! – válaszolt a partot átszelő hanggal.

- Már, ha megtalálsz… - jegyeztem meg kacagva. – Kezdődjön hát a móka…