Chaperone (Bucky Barnes)

Sziasztok! Egy ilyesfajta iromány már azóta érlelődött bennem, amióta először meghallottam ezt a csodaszép dalt a Hurts szeptemberben megjelent Desire albumán! A novella alapja ezúttal kifejezetten a dalszöveg lesz, remélem tetszeni fog! Jó olvasást, további szép estét, s jó hetet nektek! Puszilok Mindenki, Dorka

Ihlet? Chaperone – Hurts

Szereplők? Bucky x Ő (a lány sosincs megnevezve, de ahol nagybetűvel van írva a személyes névmás, az mindig rá vonatkozik) x további Marvel karakterek is felbukkanhatnak

Szavak száma? 2760

Péntek este volt, aminek történései hasonlóképpen játszódtak le, mint ahogy az elmúlt hetekben, semmi nem változott, talán még a használt szavak sorrendje is ugyanaz volt. Sam invitálta Buckyt egy nem messze lévő bárba, velük s a csapat néhány további tagjával, de Buckyt nemet mondott, s ezen legjobb barátja szavai sem változtattak. Steve tudta már ekkor nagyon jól, hogy Bucky elég makacs ahhoz, hogy Sam bármit bevethetett volna, akkor sem mozdítja ki onnan a társukat. De azért minden pénteken eljátszották ezt a kört, egyszerűen szüksége volt Samnek is arra az érzésre, hogy megadja a magányos katonának a lehetőséget, s valahol még legmélyen Buckynak is jól estek az invitálások, egyszerűen csak egy baj volt velük… nem Ő hívta el Buckyt. Nem Ő.

Visszaszokni ebbe az új világba, nem volt egy egyszerű dolog Bucky számára, hisz mégiscsak közel 70 év telt el azóta, hogy barátságos emberek között tölthette az idejét, olyan között, akik társként, barátként, családtagként tekintettek rá, s nem egy mindenen keresztülküzdő, hivatásos orgyilkosként. Persze nem mindenki így tekintett rá az első pillanattól kezdve, s ebben talán volt valami érthető. Ha nem is merte volna mindenki bevallani, de többen féltek, tartottak tőle az első hónapokban, míg a toronyban ő számított az új embernek.

S akkor ott volt Ő.

Soha, az elmúlt 3 év egyetlen egy pillanatában nem bánt úgy Buckyval, mintha más lenne, mint a többiek. Soha nem volt tolakodó, nem akart többet tudni, mint amennyit Bucky maga el nem mondott. Egyszerűen hagyta, hogy ő maga bomlassza le a falakat maga körül, hagyta, hogy a lelke is felolvadjon a fagyosságból, mert igen az volt a legsúlyosabb része a visszatérésének, s azért kellett a legjobban küzdeni, de úgy tűnt az Ő közelségével ez is felgyorsult. Bucky tudta, hogy Ő, ha akarta, ha nem tudatlanul is segített neki a felépülésben, s nem csak fizikai felépülésről volt szó, hanem… a szívéről is. Még akkor is, ha erre gondolnia sem lett volna szabad… nagyon nem.

Szokatlan volt a torony csendje Bucky számára, de mégis élvezte azt, hogy csakis az övé volt a hely. Nem botlott bele senkibe úton útfélen, azt és ott csinálta ahogy akarta, néha igenis szeretett egyedül lenni, mert szüksége volt rá. Persze hálás volt a csapatának, s barátainak, de egy idő után kellett tőlük egy kis szünet, s a péntek esték pont ilyenek voltak. Gondolhattak a többiek akármit, Bucky számára ezek a pillanatok a legszebbek voltak a heteiben. Főleg, amikor… s ekkor megrezzent a telefonja a konyhapulton. Mellkasában nagyot dobbant a szíve.

Another friday night
You call me up on the telephone
I try to tell you you're too good for him

- Igen? – nyitotta meg a vonalat Bucky, s szinte lélegzetvisszafojtva várta, hogy a túloldalon felcsendüljön a hívó tulajdonosának hangja.

- Még kettő pillanat ezek között az emberek között… s lehet kivetem magam az első szabad teraszról. – jegyezte meg a lány a vonal túloldalán, miközben egy szabad folyosó üres falának támaszkodva füle, s válla közé szorítva telefonját felemelve lábát megszabadította egyesével azokat a magassarkúktól, hacsak néhány pillanat erejéig. Itt senki sem láthatta Őt, s kellett néhány pillanatnyi nyugalom.

- Még mindig nem értem miért mész el ilyen eseményekre… - motyogta halkan Bucky miközben kinyitotta a hűtőt, s kivéve belőle egy üveg vizet azzal együtt indult meg szobája felé. – Ezúttal… mi és az esemény oka? – tette fel a kérdést.

- Itt vagyok… mert itt kell lennem, tudod jól Bucky… - s néhány lépést téve mezítláb, belesüllyedve a puha szőnyegbe, elérve egy újabb folyosót egy barátságos karosszéket meglátva azonnal elkényelmesedett benne. - … ez valami… tőzsdés, politikai társaság a nyugati partról. Soha nem láttam még őket… azt sem értem Tony, hogy bírja az egészet... – dőlt hátra, majd nagy levegőt véve néhány pillanatra behunyta szemeit. Lassan már tényleg fizikai fájdalmat érzett az ittléttől, de nem volt túl sok egyéb opciója.

- Hát persze… Tony. – ezt nem mondta ki Bucky, csak magában gondolta, s nyilvánvalóan forgatta a szemét is eközben hisz egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Starknak hogyan is lehetett annyi esze, hogy egyedül hagyja Őt, vagyis kezdetnek egyáltalán elrángassa egy olyan alkalomra, ami nyilvánvalóan nem az Ő kedvenc helye. Persze ők egymáshoz tartoztak, s a lány sosem mondott volna nemet Tonynak, hisz… szerette őt. S ezért is volt talán akkora őrültség az, amit Bucky szépen lassan kezdett érezni Iránta. Elkerülhetetlenül a lányba habarodott, s nem tudott ellene mit tenni, tudta menthetetlen a helyzet, az ő helyzete. Egyszerűen azt sem értette, hogy senki nem vette észre, hogy Ő mennyire túl jó volt Stark részére, hiszen míg Tony egy arrogáns, bunkó volt, addig Ő a világ legkedvesebb, legártatlanabb teremtése volt, s még az ennyire nyilvánvaló ellentétek ellenére is együtt voltak, amit Buckynak lehetetlen volt feldolgoznia.

I guess after all this time
Falling for you was inevitable
Right now, I'm worried 'bout the state you're in

- Neki a vérében van ez, tudod… - s ezt végül kimondta Bucky, mielőtt túl sokáig lett volna csendben, nem hagyhatta, hogy gondolatai átvegyék tettei felett az irányítást. - … ez a tehetsége. – tette hozzá, s tudta, hogy ez a megjegyzése mosolyt fog a lány ajkaira csalni, s őszintén ez volt az egyetlen egy célja ezzel, még akkor is ha legszívesebben a következő alkalommal, ha meglátná Starkot fejét a legközelebbi falba verné, azért, amit művel a barátnőjével.

- No igen… miközben én meg itt nyavalygok, mint egy gyerek… lehet vissza is kellene mennem… - gondolkozott el a lány, mire Bucky gyorsabb volt, s sajátosan befejezte a mondatát.

- … de nem teszed, mert olyannyira fáj a lábad, hogy egyszerűen járni nem tudsz. – s igen, most az egyszer önző volt Bucky, nem akarta, hogy véget érjen ez a beszélgetés, nem akart Tőle elszakadni.

- És tudja és tudja és tudja. – kuncogott fel a lány, Bucky fülének ezzel elhozva a világ legaranyosabb hangját.

- Kedves… belegondolni azoknak a cipőknek a viselésébe is fájdalmas dolog… - beérve a szobájába Bucky mint egy farönk dőlt hátra ágyában, s a plafont bámulva hallgatta az Ő hangját.

- Gyönyörűek, de közel sem praktikusak. – értett egyet a lány. – De Buck… én nem akarlak feltartani, péntek este van, biztos van jobb dolgod is, minthogy az én siránkozásomat hallgasd… - s ledobva a cipőit a földre, előre dőlve orrnyergét kezdte masszírozni miközben mély levegőket vett.

Szorított a mellkasa, s tudta nem csak fájó végtagjai miatt hagyta ott az emberek tömegét, egyszerűen egyre fullasztóbb, s fullasztóbb volt az emberek között töltenie perceit. Már nem csak szája fájt a sok műmosolygástól, hanem a lelke is. Nem találta a helyét, nem érezte egésznek a történéseket, viszont ezt sosem mondta volna ki hangosan, sosem bántotta volna meg ezzel Tonyt, mert tényleg szerette őt, csak valami… valami megváltozott az utóbbi időben.

- Hidd el, sosem tudnál untatni… - arról is beszélhetnél, hogy a fű zöld, az ég meg kék, s azt is ugyanolyan csodálattal hallgatnám, gondolta Bucky, nyilvánvaló a mondata elejét kimondva hangosan csak. - … jól vagy… kedves? – s ez a mondat csak úgy kicsúszott Bucky szájából, de mégis olyan ösztönös volt. Bucky valami furcsát érzékelt a levegőben, valami nem volt rendben, s ahogy ez egyre biztosabbá vált számára lelke úgy lett egyre nehezebb. Aggódott Érte.

- Értem… értem tudnál jönni? – válaszolta a lány, s amint ezt kimondta meg is szakította a vonalat.

Ezzel pontosan mit is akart elérni? Nem tudta. Egyszerűen már nem tudta, hogy mit miért tett, csak abban az egyben volt biztos, hogy el kellett tűnnie innen. Ezért is hagyta ott a partit, csakhogy első körben nem jutott túl messzire, mert valahol reménykedett abban, hogy vissza tud menni, de egyszerűen képtelen volt rá. Sok volt ez már számára, s valahogy ez volt az utolsó csepp a pohárban. Tony észre se vette, hogy barátnője eltűnt a tömegből, pedig nyilvánvalóan figyelemre méltó személyiség volt, hisz bárhova belépett nem tellett bele két pillanat, s már mindenki az Ő szavait itta, az ő pillantásáért vetélkedett.

I don't know if you remember
That night in the bar, I was looking at you
Desperately trying to work out where I stand

- Ezt… ezt nem is kellett volna. – rázta a fejét Sam, amikor meglátta ahogy Peter Parker személyesen tolta be számára a születésnapi tortáját.

- Ugyan Sam… ne tagadd, imádod, mikor te vagy a középpontban. – veregette meg Steve barátjának vállát, mire mindannyian jót nevettek.

- Ennél igazabbat nem is mondhatott volna Steve. – szólalt meg Bucky is némán a háttérből.

- Köszönöm a szereteted Bucky… kedves vagy, mint mindig. – grimaszolt az ünnepelt Bucky felé.

- Egy születésnapról van szó, éppen csak öregebb lettél egy évvel, nem elviselhetőbb egy szinttel. Habár reménykedni mindig lehet… nem? – vigyorgott kínosan, majd inkább elfoglalta sarokban a helyét, s úgy bámészkodott a bár elkülönített kis VIP-részlegéről annak további részeire, néha egy-egy falat tortát a szájához emelve miközben a többiek fennhangon beszélgettek, őt néha megpróbálva bevonni beszélgetésükbe, de minden esetben csak sikertelenül.

- Sam… remélem nem baj, hogy meghívtam a barátnőmet is a születésnapodra. – szólalt meg egyszer Tony is, s szájából olyannyira érdekes szókapcsolatok jöttek ki, hogy Buckynak muszáj volt felemelnie a fejét.

- Tonynak… barátnője van? – fordult Steve felé értetlenül, de barátjára nem tudott ránézni, ugyanis tekintete útjába került Ő. Ekkor pillantotta meg Őt először.

- Mióta Pepperrel szakítottak… teljesen le vagyok maradva. – felelte Steve, de legalább annyira meg volt lepődve, mint Bucky.

- Azért ennyire ne lepődjetek meg… nem vagyok olyan szörnyű ember. – reagálta le Tony a dolgokat, miután barátai nyilvánvalóan a földön keresgették állukat a meglepődöttségtől.

- Egészen kibírható, azt mondanám. – kacsintott a lány Tonyra, majd közelebb hajolva hozzá arcára nyomott egy csókot.

A Földön töltött 100 éve alatt soha, de soha nem látott még ilyen bájos teremtést Bucky, mint akkor ott Őt. S abban a pillanatban, hogy ez konstatálódott benne tudta, hogy a helyzete veszett ügy… a legelveszettebb.

I know right now, you need
Someone like me, not another lover
But when you're ready for me, here I am

Cipőbe lábai úgy csúsztak vissza, mintha le sem kerültek volna azokról sem, de mégis volt egy keserédes érzése az egésznek. Nagy levegőt véve, megtámaszkodva a karfán, összeszedve minden erejét emelkedett meg üléséből, s megigazítva ruháját meg is indult a terem felé vissza, amikoris valaki megragadta hátulról az ujjait, éppen érintve azoknak a hegyét.

- Nem kell visszamenned. – suttogta halkan Bucky, ujjait el nem engedve a lánynak.

- De vissza… kellene. – suttogta halkan, majd tett egy lépést előre, mire hirtelen felindulásból fordult egyet, s Bucky karjaiba borult, aki pedig azonnal átfonta aprócska testét erős karjaival, mintha éppen csak mindentől óvó szárnyai védelme alá vette volna Őt. Tudta, hogy hülyeség volt, abszolút bolondság hogy idehívta őt, s meg is bánta az elmúlt fél órában többször is, de most már így nem tudott harcolni ellene. Örült annak, hogy itt volt a barátja… talán az egyetlen egy ember, akire szüksége volt most.

- Semmit sem muszáj megtenned kedves, semmit. – simogatta Bucky a hátát, s próbált nem arra gondolni, hogy milyen érzés is lenne, ha nem csak a háta lenne oly fedetlen mikor karjaiban van Ő, hanem az egész teste. Feje búbjára adva egy puszit, friss oxigénként szívta be tüdejébe hajának mágikus illatát.

- Honnan tudtad, hogy itt találsz? – mellkasa ellen beszélve tette fel kérdését Buckynak.

- Bárhol megtalálnálak, ugye ezt tudod? – simította meg gyengéden arcát, ezzel elérve akarva, akaratlanul hogy a lány ránézzen.

- Nem akartam elrontani a péntek estédet… - rázta meg a fejét Ő, s lelkének fájdalmas helyzete az arcára is rá volt írva, ajkai nem görbültek a legszebb mosolyába, szemei is könnyel voltak telve, bármennyire is harcolt ezellen.

- Ne beszélj butaságokat… - rázta meg Bucky fejét, s rákacsintott, majd hátáról szépen lassan ujjaira csúsztatta sajátjait. - … mit szólsz ahhoz, hogy minél hamarabb eltűnjünk innen? – ajánlotta fel ötletét.

- Jól hangzik… - bólintott a lány, majd Bucky kezében hagyva sajátjait indult meg követve „megmentőjét”, amikoris az megtorpant előtte. – Mi… mi az? – amint megindultak felszabadulás érzését kezdte érezni teste, de mikor Bucky megállt, majdnem az Ő szíve is megállt.

- Valamit… valamit előtte el kell intéznünk. – fordult vele szembe Bucky, majd ekkor hirtelen térdre ereszkedett előtte, s a lány szíve majdnem a bordáján szakadt ki egyenesen Bucky tenyerébe. – Szabadulj meg ezektől a cipőktől, de azonnal… - tartotta kezét feléje Bucky miközben hatalmas pillái mögül barátságosan pislogott fel lány csodálkozó arcára, s ekkor mintha Bucky szavai egy varázsige szavai lettek volna Ő így tett, ahogy Bucky kérte, s kilépve cipőivel újfent belekóstolt a szabadság érzésébe. - … ugye, hogy jobb? – pattant fel két lábra.

- El sem tudod képzelni. – könnyebbült meg, s még egy mosolyszerű dolog is megjelent az ajkain.

- Helyes… - bólintott.

- Pontosan… pontosan hogyan is gondoltad, hogy én ebben… - mutatott magán végig a lány, kiemelve, hogy egy testhez simuló selyemruha van rajta. - … oda fel tudok szállni? – a rendezvényközponttól nem messze, egy nem feltétlen feltűnő helyen parkoló motorra mutatott a lány ekkor, amivel egyértelműen Bucky érkezett a helyszínre.

- Hmmm… - gondolkozott el Bucky, majd közelebb lépett Hozzá. - … bízol bennem? – kérdezte halkan.

- Szerinted? – kérdésre kérdés volt a felelet.

- Hallani szeretném, hogy kimondod. – kérte Bucky, mert előtte nem cselekedett, a beleegyezésére várt.

- Igen Bucky, bízok benned. – pislogás nélkül nézett Bucky szemeibe, mire ezt a szemkontaktust meg nem szakítva Bucky egy picit lentebb ereszkedett, s egy-egy könnyed mozdulattal a jobb, s bal oldalon is felszakította a ruháját éppen csak annyira, hogy Ő majd könnyen tudjon mozogni.

- Így talán kényelmesebb lesz… - mosolyodott el bátorítóan Bucky.

- Köszönöm. – s tekintetét a földre vezette. – A következő problémám talán az, hogy… sosem ültem még motoron. – vallotta be ajkait beharapva.

- Nem lesz semmi baj… nem engedem, hogy bármi baj is legyen… - rázta meg fejét Bucky, majd a bukósisakot először az Ő fejére, majd sajátjára is feltette, s átlendítve lábát a motoron tartotta ki kezét Neki. – Ne félj! – suttogta halkan, mire inkább nem is gondolkozva a lány már mögötte termett, s mielőtt Bucky kimondhatta volna, hogy kapaszkodjon meg derekában Ő már átfonta testét, oly szorosan mintha az lenne az egyetlen egy dolog, ami életben tarthatja, ami annyira nem is volt messze a valóságtól.

And if you want to go home
Baby, I'll be your chaperone
If you want to go home
I'll go back to my bed alone

Ki sem nyitotta a szemeit, el sem engedve Buckyt, végig testének szorulva hagyta, hogy Bucky oda vigye Őt, ahova akarta. Megbízott benne, s átadta lelkét neki. Nem akart gondolkozni, s nem is tett úgy. El akart szabadulni a zajtól, a nyüzsgéstől, s jól tudta, hogy ebben éppen Bucky tud neki a legjobban segíteni.

But would you run away
If I told you I loved you?
Would you run away
If I told you I cared?
And I just want to be more than your friend
Would you run away
If I told you how I feel?

- Habár kicsit talán összenyomódtak… nézd csak! – s háta mögül egy kis dobozt vett elő Bucky, majd az asztalon ülő lány felé nyújtotta azt, aki eddig a pillanatig szótlanul bámult maga elé a távolban elterülő New York éjszakai képét nézve.

- Ezek a… kedvenceim. – ismerte a fánkos dobozt a lány, s ölébe húzva azt miközben kinyitotta a dobozt, maga mellett megpaskolta az asztalt, így invitálva maga mellé Buckyt, aki inkább csak motorjának dőlve figyelte Őt.

- Gondoltam éhen halhattál azon a partin… - jegyezte meg Bucky kedvesen, mire Ő éppen csak annyival reagált, hogy gondolkodás nélkül harapott bele a hatalmas levendulás, lekváros töltött fánkba egy pillanatig sem zavartatva magát azzal, hogy valószínűleg ezzel a mozdulatával véget vetett a tökéletes sminkje életének.

S igen… talán ez zavarta Őt annyira. Minden olyan tökéletes volt, annyira tökéletes, hogy megfojtotta Őt. Nem volt lehetősége hibázni, hisz mi lett volna, ha hibázott volna?

Némán ültek szinten egymással szemben, Bucky egy pillanatig sem vette le tekintetét Róla, míg a lány nem mert előre nézni, a fánkok kötötték le figyelmét, vagyis szerette volna ezt hinni, tényleg.

Mindketten gondolataikkal küzdöttek, s igen meglepődtek volna, ha tudták volna, hogyha ki is mondták volna a szavakat, azok mennyire hasonlóak lettek volna. Mindketten féltek. A szavaktól, azoknak erejétől… egymástól?

- Megszöknél velem, ha azt mondanám, hogy szeretlek? – Bucky volt az, aki végül minden bátorságát összeszedve megtörte a csendet. Tudta, hogy ez az alkalom, a most vagy soha alkalmak legnagyobb példája. Talán nem volt legtökéletesebb az időzítés, de már nem tudta magában tartani, s nem is akarta. Fájt Őt így látnia, s tőle telhető minden erővel meg akarta az Ő fájdalmát szüntetni. – Megszöknél velem, ha azt mondanám, hogy engem érdekel? – folytatta, s a lány felemelve tekintetét egyenesen Bucky kék szempárjával találkozott össze. Megdermedt, ereiben a vérkeringés is megállhatott, s szíve is mintha egyre lassabban, s egyre súlyosabban dobbant volna mellkasában, pislogni is elfelejtett.

- Buck… - csúszott ki ajkain a neve.

- Több szeretnék lenni, mint csak a barátod… elmenekülnél velem, ha elmondanám neked, hogy hogyan érzek? – folytatta, s ekkor óvatosan tenyerébe vette lány arcát, s lélegzetvisszafojtva figyelte azt. Gonosztevőkkel harcolt nap, mint nap, gyilkolt nem egyszer, de ennél félelmetesebb dolgot talán még sosem tett életében. Soha.

- Bu… - remegett meg az ajka válasza idején, s ekkor… ekkor megcsörrent mellette a telefonja. Egyszerre hunyták le a szemüket, s talán mindketten azt kívánták, hogy ez bárcsak ne történt volna meg. Nem akarták észre venni a zörgő készüléket, egyszerűen nem. Majd mikor Ő a telefon után nyúlt, Bucky kezei az Ő ölébe estek, de arra nem készült fel, ami akkor történt… ugyanis abban a pillanatban, hogy a lány szeme sarkából meglátta, hogy ki is hívta Őt megfogta telefonját, s egy hatalmas lendítéssel az előtte lévő domb lejtőjére dobta el azt, s ekkor érezte csak igazán azt, hogy valami megtörni kezd benne, valami felszabadulni kezd.

- Igen Bucky… megszöknék… - válaszolta meg kérdését szavakkal is a tettek után. - … megszöknék…