Sziasztok! El sem
tudjátok képzelni mennyire boldog vagyok most, hogy részt hozok nektek! Napok óta,
rendesen lehetőségem lenne írni, de valahogy hiába elkezdtem 1-1 történetet úgy
1000 szó környékén mindig megragadtam ugyanis nem tudom… nem tetszettek.
Alapvetően olyan elképzelésekről van szó, amikről később tudom, hogy fogtok
olvasni, de most valahogy még nem akartak jó történetek formájában megszületni,
ezzel a történettel ellentétben! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Szép hetet
Mindenkinek, Dorka
Inspiráció?
Tekintve, hogy tumblrön én rengeteget olvasok, ott már futottam bele jónéhány
ezzel foglalkozó írással, s úgy gondoltam az alaptémát feldolgozva én magam is
megírom a saját változatomat.
Szereplők? A lány,
aki egy igazán fiatal új tagja a Bosszúállóknak x Bucky Barnes (+ további
szereplők abból a világból)
Kulcsszavak?
Bucky Barnes x Őskövület x 21.század x technológia x meglepő, új barátság
Szavak száma? 4403
Őszintén? Legszívesebben az egész gépet fogtam volna, s úgy
ahogy van a nagy Sam Wilson képébe vágtam volna, de ha esetleg néhány darabja
Tony Starkot is érintette volna az se bántam volna, bőven kellett volna mindkettőjük
arcából visszavenni egy keveset.
Az, hogy egy új tagja voltam a Bosszúállók csapatának
mindaddig egy fantasztikus dolog volt ameddig például a küldetéseken voltunk,
de amint visszaértünk a csapat közös, ámde hatalmas lakóhelyére hirtelen mintha
egyes emberek agyában egy gomb átkapcsolódott volna, amitől kezdve én már csak
egy kislány voltam a számukra, hiába kint akár még a nyakukba ugorva ki tudtam
volna tekerni a nyakukat egy gyengéd mozdulattal, de ezzel ők nem foglalkoztak.
Kezdetben ez még talán mókás is volt, hisz talán így
próbálhatták oldani a feszültséget, de egy idő után ez már szokásukká vált, s
bizony isten mondom, ha még egyszer valaki Csöppségnek, Picúrnak hív az abban a
pillanatban kezemben lévő tárgy biztosan a fejüknél landol.
21 éves voltam, nyilván társaim felének a gyereke lehettem
volna, de amilyen „különleges bánásmódot” kaptam a nagyszájúaktól, néha
elgondolkoztatott, hogy ki is itt az idősebb? S miért volt akkora probléma,
hogy lány vagyok, hmmm? Vagy éppen az, hogy nem olyan szupermodell magasságú
égi meszelő? Natasha sem volt magasabb nálam, de ő felé sosem repült a Picúrka
kifejezés, habár lehet, ha megtörtént volna a megszólaló ember utolsó földön
töltött napja lett volna az.
Bármennyire is modern felfogásúnak gondolja magát itt néhány
ember, pontosan annyira vannak eltévedve, de teljesen. Onnantól kezdve, hogy
lány, s fiatal vagyok már kevesebb dologhoz érthettem, mint például egy fiú és
fiatal (legalábbis az ő elképzelésük szerint). Esküszöm Sam még kedvesebb volt
a Pókfiúval is, ami azért nagy szó. Mindezt miért? Mert ő fiúból volt. Pont.
Pontosan ezért is nem tudom miért szenvedtem itt az éjszaka
kellős közepén azzal a vággyal, hogy most sütni akarok valamit. Bizonyítani
akartam volna, hogy márpedig én olyan lány vagyok, aki ugyan kettő pillanat
alatt leteper a földre, de ugyanakkor szívesen süt neked finom sütit is?
Kezdtem azt érezni, hogy csak magamból csinálok még nagyobb hülyét, rátéve még
egy lapáttal a kettős mérce fogalmára. Amúgy is… miért akartam én egyáltalán
velük kedves lenni, mikor ők csak középiskolás szintű cukkolásukkal csak
bántottak engem.
Alig kezdtem el valamit is csinálni a gépek az ujjaim között
bemondták az unalmasat. Egyszerűen nem voltak hajlandók működni. Én meg, amiben
biztos voltam, hogy nem vagyok hajlandó feladni tervemet, hisz, ha kell az egész
éjszakámat ezeknek a kütyüknek a megszerelésével fogom tölteni mert tudtam,
hogy egyedül is képes leszek rá, ezzel bizonyítva a nagyságos uraknak, hogy egy
fiatal lány is érhet annyit, mint egy pókhálón hintázó pizsamás kisfiú.
A konyhapult árnyékában ülve a földön szedtem szét hát az
elektromos kütyüket a lehető legnagyobb magányban, s csendben hisz az egész
épületegyüttes a némaságba burkolódzott így hajnalok hajnalán. Mindez igaz is
volt, addig a pillanatig amíg egy nem várt vendég érkezett a konyhába, s első
tevékenységével nyitotta is a hűtő hatalmas ajtaját, gondolom azt gondolva,
hogy egyedül van itt.
- Jézusom James! – szakadt ki belőlem hirtelen, amikor a
hűtő fényében megpillantottam a katonát, s ekkor nem csak én ijedtem meg de
láthatóan ő is, mondjuk meglehet ő szimplán csak nem értette a helyzetet, s
arcán a zavarodott arckifejezés azért tűnt fel.
- Én… nem akartam. – mondta ki halkan, megrázva a fejét.
- Nem történt semmi. – ráztam meg fejemet, majd számba kapva
az élesebb fényt adó zseblámpát próbáltam a lábaim között fix tartást kapó
konyhai gépet még jobban szétszedni. Úgy gondoltam, hogy ő majd kiveszi a
hűtőből, amit akar, s vissza is tér a szobájába, de nem. Szemem sarkából
láttam, hogy ugyan távolodott néhány lépésre a hűtőtől, de az én körömből nem
távozott.
Olyan volt, mintha a szavakkal küzdött volna, egyszerre
hunyorgott nem értése következtében, s volt az arcán valami lenyűgözöttség.
Gyanítom ezeket a felismeréseket nálam pedig az álmosság támogatta.
- Szeretnél valamit innen? – félig még a számban tartva a
zseblámpát kérdeztem meg tőle, s előrébb hajolva böktem a mögöttem lévő
szekrényekre, amikben lehet valami olyan rejlett, ami kellett neki.
- Öhmmm… nem. – rázta meg a fejét.
- Akkor? – vakartam meg halántékomat, s nyálas lámpámat
ekkor gond nélkül töröltem meg a pizsamámként szolgáló pólómba.
- Te pontosan… mit is csinálsz? – talán ez volt a
leghosszabb, s legtartalmasabb mondat, amit hallhattam tőle. Nem igazán volt
vele kapcsolatom azon kívül, hogy egy-egy út során egymás mellé ültünk, vagy
hogy fedeztük egymást egy-egy bevetés ideje alatt. Ő csendes, visszahúzódó volt,
én pedig egy új tag, s egy ilyen párosítás nem feltétlen a nagy dumapartijairól
híres.
- Őszintén? Magam sem tudom. – nevettem fel halkan, s letéve
kezemből mindent, fejemet a szekrénynek dűtöttem. – Nem tudtam aludni,
gondoltam sütök valamit meglepve ezzel a többieket, de ez a két
szerencsétlenség nyilván a kezeim között mondta be az unalmasat, így hát meg
akartam javítani őket, de amint a példa mutatja talán csak rontottam a
helyzeten, mert, hogy sehogy sem állok éppen. – tártam szét a karomat, s
haraptam be alsó ajkamat érezve, hogy valahonnan belülről könnyeim akarnak
előtörni, s én minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam őket. – Lehet
Samnek és Tonynak igaza van, s tényleg csak fiatal fruska vagyok… - s nevetésem
ekkor csapott a kínos fajtába.
- Hééé, hééé, hééé… - guggolt le azonnal mellém. - … miért
pont egy Madár- és Bádogember véleményére adnál? – kérdezte kíváncsian. – Attól
még hogy évek bizonylatában többek, mint te… semmi másban nem. – rázta meg a
fejét, s mozdította is volna ujjait, hogy letörölje előbuggyanó könnyeimet, de
én automatikusan gondoskodtam róluk pólóm összegyűrt sarkával. – Meg amúgy is…
a hely legnagyobb seggfejeiről van szó. – ráncolta homlokát, s ajkai szélében
egy olyan igazán kedves mosoly jelent meg.
- Te miért vagy ilyen… kedves? – tettem fel neki kérdésemet
ösztönösen, hiszen ez az érzés itt számomra, főleg egy férfitól egészen
szokatlan volt.
- Ne feledd… sokáig én voltam az új ember itt! – vallotta be
zavartan, s mivel se ő, se én nem tudtam mitévők is legyünk ott abban a pillanatban
inkább talán nem is gondolkozva ő is helyet foglalt a földön, s elvette az
előbb kezemben lévő masinadarabot.
- És te pontosan mit is csinálsz? – kérdeztem tőle hasonló
hangnemben, mint ahogy néhány pillanattal ezelőtt ő tette velem.
- Kisegítek egy barátot… - fordult felém, s ujjai között a
kis elektromos darabok újfent olyan alakot kezdtek ölteni, amivel eredetileg is
rendelkeztek. Olyan természetesen ment ez neki, ösztönösen. - … amúgy meg… a
barátaim Buckynak hívnak. – pillantott felém egy szelíd mosollyal, majd elkérte
azt a darabkát, amit épp a kezemben tartottam.
- Legalább neked vannak barátaid. – vakartam meg nyakamat
kínosságomban.
- Ezzel azt akartam mondani… - egészen hebegni-habogni
kezdett.
- Tudom Bucky… tudom… - haraptam be szám belső részét
lesütve szememet, majd hol segítőként, hol kifejezetten saját magamban a
gépeket újra eggyé kirakóztuk.
- Azt nézzétek meg ki tisztelt meg a jelenlétével minket. –
jegyezte meg az egész étkezőt bezengően Sam, amikor 10 óra tájékán kisétáltam a
szobámból valamiféle reggeli reményében.
Én már inkább csak egy illedelmes mosollyal köszöntöttem a
többieket, s fülem mellett egy az egyben elengedtem, amit „Mr. Mókamester”
mondott.
- Ezek a mai fiatalok… - cukkolt továbbra is, én pedig rájöttem,
hogy éppen csak kávéra van szükségem hiszen több nem nagyon menne le a
torkomon, ettől a gyomorforgató megjegyzésektől.
- Egyszer, de egyszer… be tudnád fogni a szádat Wilson? Úgy
őszintén. – szaladt ki Bucky szájából ez a mondat.
- Ohh Mr. Katona is felébredt téli álmából. – s a kedves
nem, nem fogta be, majd magát viccesnek tartó mosolyával bele is harapott az
előtte lévő süteménybe, ami láthatóan igen nagyon ízlett neki, hiszen szemei az
ízorgazmustól majdhogynem fennakadtak. – Ezek… wow. Honnan vannak? – tette fel
azonnal kérdését, én meg már inkább kávém társaságában sétáltam is vissza a
szobámba, ahol a vasárnap további részét kívántam tölteni.
- Úgy látszik a mai fiatalság többre képes, mint gondoltad
volna… - s ennek hatására még egy pillanatra hátra is fordultam, s láthattam
ahogy Bucky Sam vállát megveregetve, szinte a székbe olvasztotta őt, miközben
felém irányított egy kacsintást. Szememet lesütve, elvörösödve, bazsalyogva,
mint egy idióta indultam vissza a szobámba.
A hely falain belül semmi sem változott igazából, az emberek
legkevésbé. Meglehet magamban is csak azért éreztem a változást, mert egyre
kevésbé hatottak meg a csipkelődő megjegyzések, amiket felém irányítottak a
nagyszájúak. Talán köszönhető volt ez Bucky újdonsült, meglepő barátságának. Ő
nem nézett gyereknek, butának, ő egyszerűen emberszámba vett, s ennyi volt
mindaz amire vágytam.
Vasárnap volt, s a napomat pontosan úgy töltöttem, ahogy azt
magamban ébredéskor elterveztem: a szobámban, egyedül, valami idióta reality
showt pörgetve a képernyőn, egészen addig a pillanatig, amíg egyszer csak
szinte majdnem berepült valaki az ajtómon. Bucky, Bucky volt az a személy.
- Öltözz, azonnal! – adta ki az utasítást, s úgy dőlt az
ajtónak, mintha éppen menekült valahonnan vagy éppen valaki elől.
- Hmmm? – fordítottam feléje a fejemet, s nem igazán
mozdítottam meg egyéb testrészemet, hiszen a fókaként, hason való fekvés
túlságosan is kényelmesnek tűnt ebben a szent minutumban. – Fel vagyok öltözve!
– vallottam be, s ezzel a mozdulattal levetettem magamról a takarót így engedve
láttatni számára, hogy egy rövidke nadrág, s egy póló ténylegesen volt rajtam.
- Doll… nézd csak! – s jobb mutatóujján megpörgetett egy
bizonyos, specifikus kulcscsomót.
- Tony meg fog ölni! – ismertem fel azonnal, hogy mit is
indított az a kulcs, majd egy igazán jóleső kacagásban kitörve oldalra
fordultam.
- Van kedved egy kalandra? – kacsintott rám, közelebb
lépkedve az ágyamhoz.
- „Ezek a mai fiatalok… tiszteletlen tolvajok, még el sem
kérik, ha szeretnének valamit. Hihetetlen.” – próbáltam a lehető leghitelesebb
Stark előadásomat nyújtani.
- „Nem is gondoltam, hogy az őskövületek felismerik a ma
kocsinak nevezendő járműveket, azt hittem ők csak lovaskocsikkal járkálnak
mindenhova.” – folytatta saját stílusára igazítva a Stark megjegyzéseket.
- Nem is vagy őskövület… - ráztam meg a fejemet mosolyogva,
majd szekrényemhez lépve, neki háttal állva ledobtam felsőmet, s felvettem
annak helyére egy topot majd szembe is fordultam vele, amikor rájöhettem, hogy
ő ekkor egészen vészesen közel volt hozzám, hisz szinte a mellkasába ütköztem
ekkor. – Mi az? – kérdeztem tőle, mert ő úgy bámult engem, mintha csak
megfagyott volna ott.
- Nem vettél mel… - s igen, a nagy, jól képzett katona nem
tudta kimondani a melltartó szót, amitől arca teljesen elvörösödött zavarában.
- A helyzet az, hogy nem szeretem őket. – vallottam be
megveregetve a vállát, majd ajkaimat harapdálva sétáltam el mellette. – Mr.
Barnes… ez a XXI. század… én pedig nem vagyok szégyenlős. – vigyorogtam, mint
egy idióta, s nem tudom mi indíttatásból hirtelen megfogtam felsőm alját, s
felrántottam azt, de mielőtt szívrohamot kaphatott volna elfordultam tőle, s
úgy indultam meg kifele a szobámból ezúttal már én magam pörgetve ujjaimon a
bűvös kulcsokat. Talán elvettem tőle az előbb, talán. Futó lépésekben eredt
utánam, de egy szót sem szólt. Nagyon a gondolataiba merült, nagyon, nagyon.
- Stark ki fog nyírni. – úgy huppantam be a kocsiba, mintha
a főbűnök egyikét terveztem volna elkövetni, ámde mégis úgy örültem neki.
- Pepperrel Párizsba utaztak hajnalban. – jegyezte meg
halkan, majd ebben a pillanatban indítva a motort olyan erővel a gázra léptem,
hogy szinte éreztem ahogy a lelkem távozik a testemből, s mindez olyan nagyon
tetszett neki.
- Láttad Wilson fejét? A szeme majdnem kiesett a helyéről. –
nevettem fel fejemet egészen a fejtámasznak vetve, amint szinte lehetetlen lett
volna kitörölni a szemem elől azt a képet miszerint Sam meglát engem, s Buckyt
elszáguldani maga mellett Tony féltett kocsijában. Keretezve, az ágyam felett
szerettem volna látni a képet. - Bucky? – néztem feléje, felérve ekkor egy több
sávos, nagyobb gyorsaságot nem engedő útvonalra. Ő némán ült mellettem, s tekintve,
hogy ő javasolta ezt a kalandot meglepett, hogy nem szólt egy szót sem.
- Tényleg úgy gondolod, hogy nem vagyok őskövület? – fordult
felém nem egészen úgy mintha elhinné a saját szavait.
- Te voltál mostanság az egyetlen egy ember, aki ténylegesen
jófej volt velem azon a helyen, 24 óra leforgása alatt emberibb voltál velem,
mint néhányuk az elmúlt hetek alatt! – vallottam be őszintén gondolataimat,
hisz tagadhatatlan tény volt mindez.
- Úgy gondolod ember vagyok? – s rendesen fájóan dobbant meg
a szívem ahogy ez a kérdés megfogalmazódott ajkain.
- Miért mi lennél? – lassítottam le ekkor egy lámpánál, s
szemeiben az őszinte csodálat jelent meg. Egy unikornis? - emeltem magasabbra
bal szemöldökömet, s nem bírtam tovább… elnevettem magam.
- Nem értelek. – rázta meg a fejét, csatlakozva ekkor már nevetésemhez.
- Sok mindent kell még tanulnod Barnes, rengeteget… -
jegyeztem meg, s el is indultam végül a kocsival, hogy hova azt nem tudom,
egyelőre előre. - … s mivel te is kisegítettél engem az elmúlt időben párszor
ilyen férfias okosságokkal, azt hiszem úgy lesz fair, ha én pedig segítek neked
felzárkózni… vagy valami ilyesmi. – pillantottam felé kedvesen.
- Megtennéd? – lepődött meg egészen nagyon.
- Fizikailag fájdalmas látni például ahogy azt a telefonnak
nevezendő dolgot nyomkodod néha… - ráztam a fejemet elképedésemben, miközben a
bocsi szót suttogtam neki kedvesen.
- Hát, ha érthetetlen az egész. – tárta szét karját. –
Teljesen logikátlan, semmi értelme nincs. Ráadásul annyi gombja van, hogy meg
se tudok érinteni annyit. – rázta a fejét, hosszú tincseibe túrva ekkor. –
Sokkal egyszerűbb volt régen… - jegyezte meg, ellazulva, belesüppedve az
ülésébe. - … most ugye pontosan úgy hangoztam, mint egy őskövület? – ismerte
fel a szituációt egészen jól.
- Te mondtad, nem én… - emeltem magam elé a kezemet
védekezésképpen. - … de ha már ennyi mindent mondasz… például azt is
megmondhatnád, hogy merre tartunk, mert én ugyan elkocsikázok egész nap New
York utcáin, de lehet egy idő után ez unalmas lesz! – vallottam be neki
kedvesen, mire ő ekkor papírfecnit nyújtott át a kezembe. – Ez a… - kezdtem
bele, mire ő bólintott. - … biztos vagy benne? – s ismételten bólintott.
- Úgy hallottam még te sem voltál. – tette még ezt is hozzá,
oldva valószínűleg főként magában a feszültséget.
- Nem igazán… - értettem vele egyet, hisz igazat mondott ekkor.
- Jó, akkor első alkalom lesz mindkettőnknek. – bólintott,
mire ekkor én ösztönösen ragadtam meg hozzám közelebb eső kezét, amely a fém
volt, s habár az elején meglepődött nem húzta el tőlem azt, bízott bennem, s ez
engem mindennél boldogabbá tett.
- Kedves Őrmester Barnes… azt kell, hogy mondjam… – fejemet
oldalra billentve, a vállán pihentetve azt álltam a nagy üvegtábla előtt, ami
megannyi információt nyújtott róluk. - … maga igazán helyes volt rövid hajjal
is. – vallottam be őszintén, de szabályszerűen érezhettem amint Bucky ujjai
egyre gyengébben, s gyengébben tartják az enyémeket, hisz a kocsiból kiszállva,
a múzeumi sétánk alatt egy pillanatra se engedtük el egymást kezét, egy
pillanatra sem. Valami nem volt rendben, valami nagyon nem volt rendben. –
Hééé, hééé, hééé Bucky! Nézz rám, csak rám! – lassan érezni kezdtem ahogy egész
testében reszketni kezd, s én gondolkodás nélkül léptem elé, majd el nem
engedve kezét azzal együtt emeltem kezemet az ő arcához. – Sok ez egyszerre,
ugye? – kérdeztem tőle, de láttam ahogy minden erejével azon van, hogy
elkerülje tekintetemet. Nem sikerült neki. Bólintott. – Visszajöhetünk máskor,
tényleg. – mondtam neki, s egészen lábujjhegyre kellett állnom, hogy így tudjam
arcát enyém előtt tartani.
- Nem kell. – rázta meg a fejét, s szemembe nézett végre
ekkor. A félelem, s fájdalom elnyomott párosa csillant meg kékségeiben, s ettől
a szívem szakadt meg.
- Csak egy szavadba kerül. – mondtam neki szinte némán.
- Ha itt maradsz velem… úgy jó lesz. – bármennyire is tűnhetett
egyszerűnek ez a kijelentés, tudtam neki kimondani mégsem volt az.
- Hova máshova mennék? – kacsintottam rá, majd mielőtt
újfent teljes talpamon álhattam egy apró puszit leheltem az ajkaimra, de
mielőtt ráeszmélhetett volna mit tettem leereszkedtem saját, valós szintemre…
de el nem engedtem a kezét, s ő ekkor talán mindennél erősebben fogta az
enyémeket már.
- Szóval úgy gondolod… helyes voltam rövid hajjal… is? –
ismételte vissza a nemrégen elhangzott kijelentésemet. – Ergo… most IS jól
nézek ki? – kérdezte, s elengedve egy pillanatra a kezemet, hátamnál átfűzve,
ezúttal már derekamon pihentette meg azt.
- Nem vagy rossz látvány a szemnek Barnes, ezt nem tagadom. –
ismertem el majd végre ténylegesen olvasni kezdtem az infókat, amik előttem
voltak.
- Tudod… - kezdett bele, de én jobb kezemet szájára tapasztottam
anélkül, hogy feléje pillantottam volna.
- Csend, olvasok! – sziszegtem neki bájosan…
- Tony apja is akkora hólyag volt, mint a fia? – egészen
jókedvűen hagytuk el a múzeumot, gond nélkül, szemérmetlenül felvásárolva az
ajándékboltot, de hát na… nem tudtam visszafogni magamat.
- Szerintem tőlük eredeztethető az alma nem esik messze a
fájától mondás…- gondolkozott el, s konkrétan már indítottam is a motort, amikor
neki muszáj volt az ülések között hátra nézni a szatyrokkal teli hátsó részre.
- … erre mind szükséged van? – kérdezett rá gyűrött homlokkal.
- Ezek csak meglepetések lesznek a többieknek. – forgattam a
szememet zsiványan.
- Szóval a 15 Bucky Barnes figurával Samet akarod őrületbe
kergetni? – nevette el magát, amitől szinte már a könnye volt.
- Pontosítsunk, 14-gyel! – emeltem fel egy ujjamat kettőnk
közé. – Egyet megtartok magamnak! – pislogtam rá ártatlanul.
- Minden világos… - bólogatott, s inkább rá se kérdezett
fura agymenésemre, jobbnak láthatta ezt megtartani magamnak.
- Mondjuk… ha kibontod, lehet hasznát is veszed. – jegyeztem
meg neki, amikor a város szélén, egy egészen csendes környéken, egy erdő szélén,
leállítva a kocsit a motorháztetőn ülve ő a kezeiben lévő dobozt nézte, én meg
őt.
- Az előzőnek sincs semmi baja, miért kellett lecserélni?
Nem értem. – rázta a fejét, s inkább saját irányításom alá vonva az egészet
kikaptam kezéből a dobozt, s magam bontottam ki azt.
- Bucky, bízz bennem. – állítottam le aggodalomfelhőjét, s
már be is kapcsoltam az új készüléket s úgy helyeztem azt a tenyerébe.
- És most mit kezdjek vele? – pillantott felém értetlenül.
- Hát edd meg, mit tudom én. – kacagtam fel, s magam mellől
az én telefonomat is elővettem, majd a combomra helyeztem azt.
- Ezek… egyformák, nem? – ismerte fel ezt a valós tényt,
hogy kettőnk telefonja ténylegesen egyforma.
- Pontosan. – bólintottam. – Mondom bármit is Stark, ezek a
legjobb kütyük a piacon. – jegyeztem meg grimaszolva miközben Stark nevét említettem.
– Ezeken látod már gomb sincs, csak meg kell érintened és engedelmeskedik
neked. – s az enyémen meg is érintve valamit varázsoltam neki. Ő is hasonlóan
tett.
- Tapogatós telefon. – mosolyodott el oly örömmel, mintha
éppen csak egy gondtalan kisfiú lett volna.
- Maradjunk az érintőképernyős telefonnál… Nagyapó. –
veregettem meg a vállát, de tudtam, hogy ezek a szavak tőlem őt nem bántották,
láttam rajta, éreztem rajta. – Köszönhetően ennek a fantasztikus Stark
járgánynak van wifink, így azonnal be is szerezhetünk neked néhány alkalmazást,
ami nélkül nem élhetsz… - fordultam felé, s azon nyomban nyomogatni kezdtem a
kezében lévő telefont, s minden egyes alkalmazás letöltése során hosszasan
magyaráztam neki annak funkcióját. – Biztosan unod már. – vágódtam hátra hirtelen,
hiszen időközben már egészen ránk sötétedett, de én ezt alig vettem észre.
- Ellenkezőleg…. szórakoztató hallgatni téged, ahogy ilyen
odaadással mesélsz mindenről. – vallotta be, s ő is elterülve a kocsin, feje
alá téve bal kezét nyomkodta a telefonját, ismerkedve azzal, majd hirtelen
egyszer csak kamera hangját hallottam kattanni.
- Ez meg… ez meg mi volt? – fordultam feléje kíváncsiskodva.
- Egy szelfie? – kérdezett vissza, legalább a megnevezést
jól megjegyezve, majd számomra is láthatóvá tette az előbb készített képét. Elmosolyodtam.
- Ez egészen cuki lett. - vallottam be, felismerve magam
igen gyerekes kinézetét rajta.
- Jó… mert ez lesz a háttérképem. – jelentette ki bátran, s
konkrétan jómagam is csak úgy pislogtam, amikor láttam, hogy kettő pillanat
alatt be is állította annak az említett képet. – Na mi van, talán mégsem vagyok
veszett ügy? – kérdezte oldalra billentve felém fejét.
- Hmmm… majd meglátjuk. – grimaszoltam neki, majd az én telefonomat
a magasba emelve készítettem kettőnkről egy képet. – A szelfie… az ez lett volna.
– kacsintottam rá vigyorogva, majd gondolkodás nélkül küldtem el ezt a képet az
éppen ebben a pillanatban létrehozott „Bosszúállók” beszélgetéscsoportba, ahová
a birtokon élő minden egyes embert bevettem, sőt még a Pókicát is, akit
olyannyira nem is kedveltem. Vissza kellett fognom a nevetésemet, mert tudtam,
hogy ezzel a tettemmel egy igazi lavinát indítottam el, de nem baj, én
felkészültem rá.
- Ez meg mi volt? – kérdezte, s ekkor előtte is megjelent a
beszélgetés kis ablaka.
- Lehet a halálos ítéletem elrendelése. – vallottam be, de
mindezt oly könnyedséggel tettem, mintha nem létezne holnap. S őszintén? Nem is
létezett. Hetek óta először éreztem magam igazán jól arra gondolva, hogy én is
közéjük tartozok, s mindezt csakis Neki köszönhettem, csakis Neki.
„Ha ez az, amire én gondolok,
s ti Barnes-szal ténylegesen az én kocsimban vagytok, esküszöm mindkettőtöket
elteszlek lábalól…. főleg, ha ismeretlen eredetű folyadékokat fogok a huzaton
találni.” – olvasta fel ekkor Bucky Tony első üzenetét, egészen tökéletes
Stark előadásban, a végén pedig drámaian megállt, s felém pillantott.
Elvörösödött.
„Ne foglalkozzatok
Tonyval, túl sok volt már számára a francia bor.” – fűzött hozzá Pepper is egy
gondolatot, egy igazán kedveset. „Csak
vigyázzatok magatokra.”
„Potts, elválunk.” –
pötyögött azonnal Tony valami reakciót.
„De hiszen még hozzád
se mentem, te idióta.” – tette hozzá Pepper.
- Ez a beszélgetés esküszöm talán szórakoztatóbb lesz, mint
egy-egy stand-up comedy show. – zártam le telefonom billentyűjét, s fordultam Bucky
felé, aki jókedvűen olvasgatta az üzeneteket magában úgy, hogy közben ajkai
mozogtak kissé.
- Azokat én is nagyon szeretem. – jegyezte meg, s ő is
letette telefonját hasára.
- Egyszer elmehetnénk egyre! - vetettem fel neki az ötletet.
- Akkor egyszer majd elhívlak egyre! – felelte.
- Jó, ám legyen! De az már randi lesz! – mondtam neki
gondolkodás nélkül, majd lepördültem a szélvédőről ugyanis kezdtem fázni, de
mielőtt tehettem volna egy lépést felé dobtam a kulcsokat, amiket tökéletes
reflexéken köszönhetően attól függetlenül elkapott, hogy kijelentésem okozta
sokkban volt még. – Jah és te vezetsz… mert én fáradt vagyok. – rántottam meg
vállamat, s az ő oldalára sétálva ültem be az anyós ülésre.
- Szerinted van jogsim ehhez a négy keréken gördülő
sütőtökhöz? – kérdezte meg hangosan, azt hiszem visszatérve ebbe a világba,
egyre gyorsabban dolgozta fel a számára idegen megjegyzéseimet.
- Ha összetöröd éppen csak Stark haragjával kell szembenézned!
– veregettem meg combját, ahogy ekkor ő beült mellém.
- Azt hiszem lesz, ami kárpótol érte… - pillantott ekkor ujjaimra,
ami lábán pihent, s igen, innentől kezdve egyértelmű volt, hogy hazafelé vezető
úton nem vettem el onnan azt, hisz se ő nem akarta azt, se én.
„Köszönöm.” –
mindössze ennyi állt az üzenetben, amit fürdés után kaptam Stevetől, amikoris
behuppanva az ágyba vizes hajamat törölgettem szárazra.
„Mégis mit?” – ő szerintem
természeténél fogva nem tudott ártani senkinek, s velem is
mindig rendes volt, Bucky
előtt konkrétan ő volt az egyetlen, aki nem cukkolt állandóan, amiért még így
utólag is hálás vagyok.
„Bucky először ment ki
a városba egyedül… mármint érted, hogy értem.” – oly széles mosollyal talán
még sosem hajtottam le a párnára a fejemet, mint ott akkor.
„Komolyan?” – s apró,
de annál súlyosabb könnyek gyűltek ekkor a szememben, s ugyanakkor a lelkemben
is.
„Komolyan.” –
felelte, s nem hiszem, hogy ennél boldogabban aludtam el-e ezen a helyen, mint
a mai este.
Nem tudom, hogy álmaimban mit műveltem, de hogy sikerült
visszavennem a telefonom lenémított hangját az biztos, ugyanis hajnalok hajnalán
annak csipogására keltem, s ha már sikeresen felkeltett édes álmaimból – álmaimból,
amelyekben mindössze annyi történt, hogy a múzeumban ültem, s újra és újra
néztem az ifjú Barnesról a katonai videóikat – akkor muszáj volt megnéznem,
hogy ki is volt az, aki elvette tőlem az álmodás hatását.
„Ezt most jól
csinálom?” – kaptam egy üzenetet tőle, s mire felkacagtam.
„Mégis mit, Buck?”
– pördültem hátamra s úgy emeltem magam felé kicsit a telefonomat.
„Oh ne már… nem akartalak
felébreszteni. Bocsi.” – üzente meglehetősen gyorsan, fürge ujjai voltak
úgy látszik. Hmmmm.
„Mégis mit csinálsz
jól, Bucky?” – ismételtem meg a kérdésemet inkább nem is törődve előtte
lévő üzenetével.
„Azt hiszem… a képet
nem küldte el. Bolond telefon.” -
jegyezte meg mindezt egy szomorú emoji kíséretében, s az én arcom már
úgy virult, mint a lefényesebb napsugár, s ez még csak fokozódott akkor, amikor
végül a képet is sikerült elküldenie, amik igazából egy teljes fotósorozatot
jelentettek, hiszen a legkülönbözőbb filtereket kipróbálva csinálta a képeit.
James Buchanan Barnes hajnalok hajnalán a Snapchatet
tanulmányozta. Én ezt nem igazán tudtam feldolgozni, a lelkemből boldogság pillangói
szálltak mindenfelé.
„Igen… jól csinálod.”
– válaszoltam neki ez szívecskével a végén.
„Oh…. mindenhol
szívecskék, ez tetszett. Az egész képernyőt beterítették, woaaah.” –
konkrétan úgy reagált le mindent, mintha csak egy kisgyerek lenne, s ennél ártatlanabb,
s aranyosabb dologgal soha életemben nem találkoztam.
Mielőtt meggondoltam volna magam bújtam ki ágyamból, s
belenézve tükrömbe állapítottam meg, hogy az alvás egészen jót tett a fekete
karikáimnak, majd ekkor az egyik tartókából kikandikáló ollót azelőtt
megragadtam mielőtt ötletet váltottam volna. Teljesen elment az eszem, egészen
biztos.
„Tényleg nem akartalak
felkelteni.” – jött egy újabb üzenete, amit már a szobája felé vezető úton
olvastam a sötétben. „De ez az egész… már
most függője lettem. S ez a te hibád.” – s a kacsintós fejjel teljesen
megvett magának, eddig a pillanatig még a telefonok létezését is alig akarta
elfogadni, most meg már mindenfajta színes emojikkal tarkítva küldözget
üzeneteket. Hihetetlen.
„Remélem azért megbocsátod.”
– pötyögtem neki a választ, majd egyszerre mondtam is neki hiszen óvatosan,
halkan be is nyitottam hozzá a szobájába, ahol pontosan úgy találtam őt, amire
számítottam: a sötétségbe burkolódzó falak között csakis az arcára világító
telefonképernyő volt a fényforrás.
- Mert, ha nem… levágod a mimet is? – kérdezte meg tőlem
kacagva, amint észrevette, hogy egy ollóval a kezemben közeledek felé. Annyira
ösztönösnek tűnt számomra az, hogy így hajnalok hajnalán besétálok a szobájába,
hogy nem is igazán kerítettem nagy feneket az egésznek.
- A hajadat? – kérdeztem vissza, s törökülésben már el is
helyezkedtem a lábánál, ő pedig csak fentebb tolva magát, felkapcsolta a kis
éjjeliszekrényén lévő lámpát, s úgy pislogott rám, ekkor már mintha szellemet
látna.
- Te… alvajáró vagy? – kérdezte meg őszintén, s úgy hajolt
közelebb hozzám, mintha vizsgálná, hogy ébren vagyok-e, de úgy ténylegesen.
- Te bolond vagy Barnes. – forgattam a szememet, s úgy csattogtattam
előtte az ollót.
- Egy ollóval játszol előttem hajnalok hajnalán a világ
legbájosabb mosolyával, a bolond nem is tudom melyikünk. -gondolkozott el
grimaszolva.
- A világ legbájosabb mosolya? – s ekkor már úgy vigyorogtam,
hogy tudtam ez fájni fog. De ettől függetlenül bókja kedves volt, s célba ért.
- Jó… ez már ijesztő. – vallotta be őszintén.
- Na? Nem akarsz kedves Bucky megszabadulni a tincseidtől? –
kérdeztem tőle, s kicsit közelebb hajoltam hozzá, az ollót biztonságosan
lehelyezve távolabb magamtól.
- Merthogy? – kérdezett vissza, s egy kicsikét ő is előrébb
hajolt, de nálam nem erősebben.
- Egy kis frissesség? – kérdeztem tőle, s ekkor már szinte egy
az egyben az ölébe másztam, támaszkodni például egyértelműen a combjain
támaszkodtam, s arcom is szinte az ő arcát érintette.
- Hajnali kettő van… - jegyezte meg egészen elvarázsolva.
- Hajnali kettő, s én veszettül meg akarlak csókolni. –
vallottam be, nagyot nyelve, mélyen a szemeibe nézve.
- Tedd… - s ekkor óvatosan vitte volna derekamra kezét, de
én ösztönösen alkaptam azt.
- De előbb levághatom a hajad? Légyszi, légyszi, légyszi! – pislogtam
úgy előtte, mint a legártatlanabb angyal a földkerekségen.
- Utána is meg akarsz csókolni? – kérdezte kíváncsian ajkait
beharapva, mondhatni sóvárogva, reménykedve.
- Ne tudd meg utána mit akarok veled tenni… Őrmester… -
kacsintottam. – ne tudd meg….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése