Sziasztok! Ez a történet is újfent csak egy részes lett
volna, de kedves Niki barátnőm olyasfajta reakciót írt nekem az első rész után,
ami arra sarkallott, hogy írjak neki egy második részt is! Remélem tetszeni
fog! Jó olvasást! Üdv, Dorka
Szereplők? A lány x Bucky Barnes (+ további Bosszúállók is néhány
pillanat erejéig)
Előzmény? I. rész
Szavak száma? 2328
Újabb napok teltek el, de a valódi idő teltére még mindig
immunis voltam. A napjaimban egyetlen egy fix dolog volt. Bucky. Ha akartam, ha
nem Ő mindig ott volt velem, legalábbis ahogy ideje engedte, s ha éppen nem
valamiféle bevetésen voltak. Általában ezek is 1 max 2 napig tartottak, de
amire most elmentek… az már egy hete tartott. Nem volt könnyű, s hangosan nem
is mondtam ki – végülis kinek tettem volna – de hiányzott. Mármint tényleg
hiányzott. Ha nem is teljes, de valamiféle emberikapcsolathoz egészen hasonlót
alakítottam ki vele, s ha nem is lett kimondva rendesen, de ez egy út volt a
gyógyuláshoz (amiben én amúgy még mindig nem tudtam hinni, egyszerűen nem).
Egyik lábamról a másikra helyeztem testsúlyomat, mint valami
ideges tinédzser, s mindeközben végig az ajtóm előtt álltam, amihez csak éppen
nem nyúltam, s éppen nem nyitottam ki. Nem tudtam kinyitni, egyszerűen nem
ment. Igen… rossz álmaim hatására megtettem. Kétszer.
Kétszer ébredtem úgy rémálmaimból, hogyha nem találtam volna
akkor magam mellé társaságot belehalok a fájdalomba, de ő ott volt, mindkét alkalommal.
Aggódni kezdtem, mert gyanús volt, hogy tényleg ennyi ideig
legyenek oda.
Remegő kézzel nyúltam a kilincs után, s tudtam, ha nem jutok
el legalább a szobájáig, hátha onnan ki tudok deríteni valamit, akkor minden
bizonnyal felfal belülről az őrület. Hangokat hallottam a távoli helyiségekből,
de egyik hang sem tartozott olyan emberhez, aki Bucky bevetésén lett volna. Úgy
fordultam be pillanatokkal később szobájába, mintha csak betörő lettem volna, a
mellkasomon pedig majdhogynem kiugrott a szívem. A szoba üres volt, napok óta
érintetlen. Óvatos lépteket tettem benne, a lehető legtöbb információt
begyűjteni ezzel. Kinyitva ruhásszekrényének ajtaját ugyanazon színek,
különböző formákban lapultak előttem. Valamiért ösztönösen benyúltam egy bordó
kapucnis darabért, majd mire észhez kaphattam már abban feküdtem ágyában a
takarója alatt. Mintha ez a hely nyugtatóbb lenne, mint az én saját szobám. Nem
tudom. Hosszú órák óta először sikerült elszenderednem.
Az aggódás mindenképpen kifáraszthatta a lelkem mellett a
testem is, ugyanis tisztességesen kiütött formámból keltem úgy az ágyában fel,
hogy hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.
- Ne ijedj meg… de nem vagy egyedül! – hallottam meg egy
hangot az ablak felől, s ekkor arra fordultam. Összerezzenve automatikusan kuporodtam
össze az ágy támlájához, s visszafojtva lélegzetemet se levegőt nem vettem, de
mozdulni se nagyon mozdultam. – Suri vagyok… - fordult kedvesen, de mégis
kimérten felém a lány. - … Bucky mondta, hogy egy idő után lehet itt talállak majd.
– jegyezte meg, s nem volt tolakodó, nem kérdezett semmit, egyszerűen csak
barátságosan mosolygott rám.
- Ő… hol van? – egy pillanat alatt kiszáradt úgy a torkom,
hogy ezt az apró kérdést is olyan fájdalmas volt hangszálaimnak megalkotni,
hogy szemem is bekönnyezett tőle.
- A vártnál tovább húzódik el a bevetés. – felelte, majd tett
egy lépést előre, de nem felém, mintha tudta volna magától, hogy ne közelítsen
engem meg.
- Értem. – motyogtam magamban, de nem értettem, azt se igazán,
hogy Bucky miért mesélt rólam neki, de valamilyen furcsa érzés hatására nem
éreztem magam fenyegetve, mármint nem akartam kimenekülni azonnal a lány elől.
Nem vetett rám fura pillantásokat, hangja is okosan volt kimért, s nem gyanúsan.
– Bucky sokat mesélt rólad. – valahogyan ez a gondolatom szavak formáját is
öltötte.
- Mert Bucky egy jó ember. – jegyezte meg abszolút
őszinteséggel hangjában. – Vacsorázni készültem… s jól jönne a társaság. Lenne
kedved csatlakozni? – tette fel a kérdését, visszafordulva már majdnem az
ajtóból. – Behozhatom ide is… - még mielőtt feleltem volna bármit is, ajánlotta
fel ezt az opciót. Némi hezitálás után, alig láthatóan bólintottam. Szemem
sarkából láthattam, hogy haloványan elmosolyodott, majd eltűnt az ajtó mögött.
Ő volt a második ember a toronyban, akivel valamiféle
beszélgetést folytattam. Nyilvánvalóan főként egyoldalú volt, de láthatólag ő ezt
nem bánta, sőt a csendet is jól viselte. Talán ezért is kedvelhette őt ennyire
Bucky, hiszen kora ellenére jóval érettebb volt, mint ebben a toronyban úgy az
emberek 80%-a.
Éjszaka a saját ágyamban hajtottam álomra fejemet, vagyis
legalábbis megpróbálkoztam valami olyasmivel, de valahogy sehogy sem értem el
vágyamat.
Fogalmam sem volt mennyi lehetett az idő, amikor zajt hallottam
az ajtóm felől, s mire afelé fordultam egy alak bújt be rajta. A félig párnába
fordított fejemen is jól látszódott az, hogy elmosolyodtam, sőt őszintén
megkönnyebbültem.
- Nem akartalak felkelteni. – mondta halkan, s a homályba
burkolódzó szobában lépkedett ágyam felé, s én meg felülve párnáim között
húzódtam annak szélére… hogy ő is elférjen.
- Nem igazán tudtam aludni. – ráztam meg fejemet, s a
kapucnit szépen lassan levettem a fejemről.
- Anélkül, hogy beköszönjek én sem tudtam volna. – rázta meg
a fejét, az ágyam szélénél állt meg némán. Alakjában volt valami furcsa, ahogy
tartotta kezét… mintha tartott volna benne valamit. – Ami azt illeti… ezt csak
reggel akartam neked odaadni, de… hoztam neked valamit. – mondta halkan, s
ekkor kabátját kinyitva onnan egy aprócska éjfekete macska bújt elő, aki éppen
annyira látszott fáradtnak, mint mi magunk. Akkorát ásított, hogy szinte
leesett a feje.
- Bucky… - kaptam a számhoz, mire a kismacska gondolkodás
nélkül ugrott ki Bucky karjából, rá az ágyamra, aminek ellenkező végében
azonnal elhelyezkedni látszott.
- Egyszerűen nem tudtam ott hagyni. – jegyezte meg ajkába
harapva.
- Ismered Stark ebben-a-toronyban-nincs-helye-állatoknak
politikáját. – bukott ki hirtelen a számon, de a kismacska olyannyira aranyosan
dorombolt már ekkor lábamnál, hogy nem tudtam nem mosolyogni… pedig soha
életemben nem voltam egy nagy macskarajongó.
- Akkor miért engedni be Samet? – rázta fejét szemét
forgatva.
- Idióta. – nevettem el magam.
- Szóval… ugye maradhat? – kérdezte egészen reménykedve.
- Abban az esetben… - nyeltem nagyot. - … ha te is maradsz. –
s nem igazán akartam, hogy látszódjon rajtam az, hogy mennyire örültem
jelenlétének, de kétlem, hogy el tudtam volna megkönnyebbült mosolyomat
rejteni.
- Még lezuhanyozni sem volt időm… kedves. – jegyezte meg, s mivel
eddig szinte teljes egészében arcára koncentráltam csak most vehettem észre,
hogy tényleg bevetéses ruhájában volt.
- Nekem is van fürdőm. – billentettem oldalra fejemet
mutatva az említett helyiségre.
- Tényleg szeretnéd, hogy itt maradjak? – kérdezte meg, s
látszott arcán ahogy a boldogság mosolya elterül.
- Hiányoztál Bucky…
S ez volt az a mondat, ami a maradásra biztatta. Rám
mosolyogva indult meg fürdőmbe, szinte a másodpercek töredéke alatt már egy
egészen új emberként lépett ki annak ajtaján. Derekán mindössze csak egy
törülköző volt, így felfedve előttem testét, s azon a megannyi zúzódást, amit
most szerezhetett.
- Öhhm… nem hiszem, hogy van rám való ruhád. – vakarta meg
zavarában tarkóját.
- Ennyire szörnyű volt a bevetés? – nem azzal foglalkoztam,
hogy nem volt ruha rajta, hanem azzal, hogy szinte egész teste tele volt sebesülésekkel.
- Ugyan… ezek semmiségek. – rázta meg a fejét, de amikor
hozzáért egy a mellkasán lévő sebhez láthatóan felszisszent, s én mindezt láttam,
ha akarta, ha nem.
- Aha… persze. – bólogattam, s lábaim már ekkor a padlómon
voltak feléje tartva. – Foglalj helyet Loki mellett… mindjárt jövök. – adtam ki
számára az utasítást, majd ezúttal én voltam, aki eltűnt a mosdóban.
- Loki? – kérdezett vissza félig lenyűgözött, félig nem
értem arckifejezéssel, de ekkor már legalább ágyam szélén ült.
- Muszáj volt neki nevet adni… s nézz rá. Olyan korom
fekete, mint az a jó Isten! – billentettem oldalra, s már egy kézzel is igen
eredményesen sikerült kinyitnom a kenőcsöt, amit hoztam sebeire.
- Ez alapján lehetett volna Szenecske is… vagy Kormoska, no
de Loki? – nevette el magát, majd szépen elértem, hogy úgy forduljon oldalra,
hogy teste enyémmel legyen szembe, s hogy elérhessem mellkasán lévő
karcolásokat.
- Ezek segítenek majd a gyógyulásban. – motyogtam halkan, s
csakis arra koncentráltam, hogy óvatosan bekenjen minden sérülését, s még
véletlenül sem arra, hogy mennyire tökéletesen van kidolgozva testének minden
négyzetcentimétere. – Nekem is segítettek… - tettem hozzá halkan, s ekkor ahogy
felemeltem tekintetemet az övével találkoztam össze oly közelségben, hogy arcunk
szinte eggyé olvadt.
- Jól áll a pulóverem… - most jegyezte meg először eme tényt
miszerint nála jártam úgymond lopni.
- Aggódtam érted. – bukott ki a számon, s úgy látszik
mellette nem tudtam eljátszani azt, hogy bármit is meggondolva mondjak ki. Mellette
valahogy nem volt erre szükségem.
- Tényleg? – kérdezett vissza, mintha nem értette volna
elsőként kijelentésemet.
- Ühüm. – bólintottam ajkaimat beharapva, lesütve szemeimet.
– Azt hittem, hogy sose tértek vissza… - folytattam, s hogy eltereljem kicsikét
figyelmemet a csodakenőcsöt kezdtem összecsomagolni, s pakoltam azt ügyesen az
éjjeli szekrényemre.
- Ha másért nem is… de miattad biztos visszajöttem volna. –
jegyezte meg, s éreztem ahogy eddig talán jégbe burkolódzó szívem kissé megdobbant.
- Ohhh… - bólintottam, majd visszamászva az ágyba elfeküdtem
benne, neki háttal. – Ez az én helyem, ebből nem engedek. – motyogtam neki
majdnem elnevetve magamat.
- Értettem főnökasszony. – jegyezte meg egészen közel fülemhez,
majd éreztem ahogy mögöttem elterült ő is miközben a lábunknál Loki pontosan
egy pillanatra se zavartatva magát aludt a legnagyobb nyugalomban.
Egyenletes lélegzése töltötte be a szobám falait, s mindez
oly nyugtató volt. Úgy hunytam le szemeimet ezúttal, hogy tudtam nem kell aggódnom,
legalábbis addig nem amíg így itt vagyunk… ebben a csodálatos buborékban.
Arra ébredtem, hogy valami nagyon nincs rendben.
Az ágy mellettem szinte remegett, Bucky álmában reszketett
olyan hévvel, hogy engem is felkeltett ezzel. Arca egésze verejtékben úszott, s
fogait úgy csikorgatta, hogy csoda le nem harapta saját nyelvét. Homloka mély
ráncokba gyűrődve félelmetes harcról árulkodott álmából. Küzdött, némán… amíg
egyszer meg nem tört, s szinte felsírva ordította el magát, átlépve így az éber
világba. Arcán a félelem filter nélkül tükröződött.
- Rossz álmok? – kérdeztem meg tőle is azt, amit azon az első
éjszakán maga is feltett nekem, amikor először mentem át a szobájába.
- Ezúttal… ezúttal nem tértem vissza. – rázta meg a fejét,
még egészen transzban ülve előttem.
- Nézd csak Bucky… itt vagy. Itt vagyok. – s látszott nem
igazán hitte el szavaimat így hát bal kezemet arcára helyezve simítottam meg
azt. – Itt vagyok. – hajoltam közelebb, elérve, hogy orrunk már egymást
érintette. Ekkor nyitotta ki szemét. Gyönyörű kék szemei az én barnaságaimmal
szövődtek össze.
- Itt vagy. – mondta halkan, s szavai már ajkaimon pihentek.
- Ühüm. – bólintottam, majd ugyan arcára akartam lehelni egy
csókot, nem jól felmérve helyzetemet a csók végül ajkai sarkán pihent meg.
Inkább fel sem dolgozva a helyzetet kaptam el fejemet, s helyeztem azt
mellkasára. Nem akartam elhúzódni tőle, de mégse akartam gondolatait arcát nézve
elemezni. Meztelen mellkasára hajtottam hát fejemet, s lábamat úgy húztam az övére.
- Vissza akarok költözni a régi szobámba. – jegyeztem meg
alig hallhatóan.
- Csakugyan? – s ahogy hirtelen ujjait hajamban éreztem,
érezni kezdtem, hogy teste úgy nyugszik meg lassan. Légzése újfent normálissá vált,
s már nem kapkodta fájóan a levegőt.
- Hiányzik a napfény… - vallottam be, s ahogy lehunytam
szemeimet egészen mágikus érzés volt, ahogy ő simogatta hajamat.
- Költözz a mellettem lévő szobába. – vetette fel az
ötletet.
- Micsoda? – lepődtem meg, s kicsit feltolva magamat
pillantottam mégis arcára.
- Stark nem tudja mit kezdjen azzal az üres szobával… s
inkább te foglald be, mint például Pókgyerek. – jegyezte meg.
- Egy új kezdet? – jutott eszembe egy talán egészen kellemes
ötlet.
- Egy új kezdet… - bólintott.
Mikor felébredtem ő nem volt ott. Minden nyoma eltűnt annak,
hogy egyáltalán ott lett volna. Talán csak álmodtam volna, hogy visszatért? Megráztam
a fejemet, majd mire mozdulhattam volna egy apró szőrcsomó mászott fel
testemen. Ő tényleg itt volt, de Loki még mindig itt van. Elmosolyodtam.
- Hello te Büdöske! – simítottam meg bal kezemmel szőrét, s
ő ekkor akkorát ásított, mintha nem többet aludt volna, mint én magam a saját
ágyamban. – No mi van… éhes vagy? – éreztem meg ujjaim alatt ahogy az ő gyomra
is megkorog… ahogy az enyém is tette párhuzamosan. – Azt hiszem könnyen meg
fogjuk érteni egymást. – nevettem el magam, majd lerúgva lábamról a takarót a
karomba kaptam a kis feketeséget, s valami olyanra készültem, amibe inkább bele
sem gondoltam mert még a végén kihátrálni volna belőle.
Nem tudom honnan jött ez a bátorság, de nem akartam halálra
elemezni, egyszerűen csak engedelmeskedtem a lelkem vágyának, s gondolkodás
nélkül hagytam el a szobámat.
- T/N? – hallottam meg hangját a folyosón, majd felemelve
fejemet láthattam, hogy egy tálcát teli étellel hoz felém.
- Loki éhes volt. – jegyeztem meg az ekkorra már pulcsimban bujkáló
feketeségre utalva. – És ami azt illeti… én is az vagyok. – bólintottam, majd
mellette elsétálva irányítottam a lábaimat a közös konyha felé.
Inkább nem is foglalkoztam azokkal a hirtelen rámtörő
érzésekkel, amik vissza akartak küldeni a sötét szobámba. Kizárva minden
gondolatot azon kívül, hogy megetessem Lokit, beérve a konyhába, mint egy
szellem közlekedtem az emberek között, akik ugyan ott voltak mellettem, de
olyannyira meg voltak lepődve, hogy látnak, hogy szavuk is elakadt… még a nagy
Tony Starknak is.
- Az ott… egy macska? – kérdezte meg Tony, ahogy egy tálba öntöttem
ki tejet, majd letéve a földre azt egy szőrcsomót is leengedtem mellé a pulcsimból.
- Neve is van… Loki. – válaszoltam kimérten, s ekkor már
Bucky is ott volt társaságunkban majd a pultra helyezte le a reggelit, amit
eredetileg be akart hozni nekem, s úgy érzem magának is.
- Loki? – Natasha szinte kiköpte narancslevét, ahogy
meghallotta az említett nekem.
- Ühüm. – bólintottam, majd egy apró mosolyt, egy olyan „igazán
köszönöm szépen” fajtát mutattam Bucky felé, amikor is megragadva kezét vele
együtt léptem az asztal mellé. – Van még hely számunkra? – kérdeztem a lehető
legnagyobb természetességgel, s jól nagyon is jól érzékeltem, hogy a többiek
bármennyire is próbálták titkolni meglepődöttségüket nem sikerült nekik. Lehet
még a szuperkémeknek is kora reggel volt, ki tudja.
- Hát persze. – s konkrétan azonnal összehúzódva máris volt
két hely számunkra Suri és Steve között.
- Köszönöm. – mosolyogtam szolidan. – Tony… a Bucky melletti
szoba még mindig üres? – kérdeztem tőle, majd kanalaztam bele az egészen jól
megdolgoztatott bal kezemmel a zabkásámba.
- Ami azt illeti… - kezdett bele, de ekkor Nat
félbeszakította.
- Igen, még szabad. – bólintott mosolyogva.
- Akkor, ha nem bánjátok én… átköltöznék oda. – tártam eléjük
a tervemet.
- Egyelőre még mondjuk raktárként van használva. – oldódott fel
egy kicsit Stark is, végre. Éppen csak olyan volt az elmúlt pillanatokban,
mintha karót nyelt volna.
- Addig…. lehetsz nálam. – jegyezte meg halkan Bucky mellettem,
amit szinte csak én hallottam. Elmosolyodva bólintottam.
- Suri… - fordultam oldalra közben, amikor végre már
mindenki kezdte megemészteni, hogy milyen történelmi pillanatot is élnek meg. -
… reggeli után… beszélhetek veled? – ezt a kérdést feltenni viszont még így is
kellemetlen volt, fura.
- Azt hittem már sosem kérsz meg….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése