30. rész

Sziasztok! Itt lenne egy vasárnapi rész... Remélem Nektek tetszik mert nekem.. tök mindegy :)) Olvassátok, komizzatok! Várom a véleményeket! :D Puuuszi Dorka

Ps.: A Google felett visszanyertem a hatalmamat! Hihihihi! xoxo

 Egy hosszú hajnalba nyúló vacsorával megfűszerezett DVDzés, így tudnám jellemezni a hétfő estét… vagyis akkor már inkább kedd hajnalt. Olyan nyugodt és békés volt minden, ott ülve ágyában mellette nézve gépének képernyőjét teljesen elhittem, hogy ez így működhet, olyan egyszerűnek tűnt az egész.

- Választhatsz te… - nyújtotta felém még a DVDket én meg eközben kezembe vettem egy falat ételt és a saját szám helyett az övébe tettem azt. Aranyos volt ahogy elmosolyodott ezen tettemen.

- Akkor várj… - és megláttam az Az utolsó piszkos tánc – One last dance tokját is a kezében. – ez jó lesz… - vettem el tőle, és ahogy megláttam Patrick Swayze-t ahogy habkönnyű partnerét tartja karjaiban a borítón táncos szívem nagyot dobbant.

- Mégsem választhatsz… - kapta ki a kezemből azonnal és arcán egyszerre jelentek meg ijedt, majd szórakozott pillantások.

- Micsoda? Ez nem ér… - fontam össze karomat mellkasomon.

- Ez a DVD csak valahogy idekeveredett. Sajnálatos tévedés. – és mint egy frizbi dobta el egyenesen a szoba sarkába… tökéletesen célzott.

- Tévedés mi? – néztem rá felhúzott szemöldökkel majdnem hangosan felnevetve mondatom végén.

- Ennyi tánc talán már túladagolás lenne hirtelen számomra… - képedt el és ijedt arccal vágta szórakozva hátra magát párnájába. - és tudom, hogy úgysem fogsz odáig menni azért a DVDért. – folytatta mondanivalóját, amivel tökéletesen fején találta a szöget ugyanis leghamarabb holnap reggel szándékoztam elhagyni ezt az ágyat és az a tok a benne rejlő lemezzel olyan messze volt, mint ide New York… körülbelül. – nézzük ezt… - és az éjjeliszekrényén eddig egyedül árválkodó tokért nyúlt.

- Barátság extrákkal? – olvastam fel a címet.

- Minimális tánc ebben is van… - fordult oldalra így jobb karjával könyökölve támasztotta magát miközben sunyi bazsalygásának köszönhetően kis gödröcskéi láthatóvá váltak.

- És úgy gondolom másfajta mozgáskultúra is…

Reggel, délelőtt nem is tudom mikor arra a különös hangra ébredtem fel, hogy valami iszonyat hangosan, de tényleg nagyon hangosan csörömpöl a szobában. Ez volt az ő telefonja… szinte felriadtam mikor csengőhangja ordítani kezdett alig fél méterrel a fejemtől, pedig olyan mélyen és jól aludtam. Végre igazán pihentem, de hát ez a reggeli telefonálót nem érdekelte, és ahogy látom őt sem annyira nagyon ugyanis ő továbbra is békésen szuszogva mély álomban ringatózva feküdt mellettem. Szinte arrébbmozdulás nélkül próbáltam elérni telefonját a szekrényen, de nem volt elég hosszú a kezem így egy kicsit arrébb mászva szinte már mellkasán fekve kaptam a készülékért, amit jelen pillanatban a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam.

- Jó reggelt!- kora reggeli rekedt, álmos hangján köszöntött és ezzel együtt már megragadta derekamat nem engedve vissza helyemre.

- Azt ne mondd, hogy ébren voltál… - néztem farkasszemet vele miközben a továbbra is zenélő készüléket már a kezemben fogtam.

- Csak kíváncsi voltam, hogy meddig bírod… - és lassan húzta végig ujjait pólóm alatt gerincem mentén.

- Téged hívnak… - húztam kettőnk közé a telefont majd felvéve azt füléhez nyomtam, én meg ahelyett, hogy leszálltam volna róla inkább lábamat két oldalt magam alá gyűrve ráültem hasára.

- Jó reggelt!- köszönt a vonal túlsó végén lévő embereknek, majd kihangosítva fekete készülékét az éjjeliszekrényre tette azt én meg csak értetlen tekintettel figyeltem arcát. - Ez vicces lesz. – tátogta nekem úgy, hogy hangok tényleg nem hagyták el a száját.

- És igen… sikerült. Ma reggel úgy vélem minket ért az a megtiszteltetés hogy felkelhettük a One Direction Göndör bárányát… Harry Styles-t. – hallottam a hangot a vonal túl végéről és így a kezem mellkasán szinte megakadt olyan szinten meglepődtem. – vagyis álmos hangjából nagyon ezt tudom következtetni… - állapította meg egy férfi. A felismerés szinte arcon csapott, majd meglepettségemet gyorsan váltotta a mindjárt elnevetem magam állapot.

Ő kezeit feje alá téve feküdt továbbra is az ágyban, engedve így láttatni teste minden egyes porcikáját miközben alaposan tanulmányozta az arcomat, amiről könnyű volt leolvasni érzeteimet. Pókerarcomat most otthon felejtettem, sajnálom…

- Ühüm. – bólogatott halkan a fel nem tett kérdésre pajkos vigyorral arcán. A HeartFM rádiósai voltak a vonalban, és a mai kiszemelt áldozatuk a konkrétan alattam fekvő Fürtös volt.

- Hosszú volt az éjszaka, mi?- szólalt meg rögtön a másik műsorvezető. – hallottuk most tértetek vissza Tokióból… - folytatta.

- Jól hallottátok. – válaszolta a Göndör, míg én pedig a hasát simogattam és az arcomról letörölhetetlen vigyorral figyeltem őt, míg konkrétan interjút ad. A világ legérdekesebb ébresztése. – csodálatos utazás volt! A rajongók a világ másik végén is elképesztőek. – egészítette ki.

- Azt mindjárt gondoltuk…

- Úgy hallottuk, viszont hogy nem egyedül voltál ezen a kis utazáson. Mi igaz ebből? – kérdezték kíváncsian.

- Nagyon jól informáltak vagytok… - válaszolt. – tényleg nem egyedül voltam. - folytatta.

- Hanem kivel? – lepődtek meg túlzott nyíltságán.

- A többiekkel… minden bizonnyal ismeritek a banda többi tagját is. – ekkor pedig valószínűleg a rádiósok benyomtak egy kis nevetés effektust ugyanis tömegek hangos nevetése hallatszódott, miközben én meg csak ráztam a fejemet szám elé téve kezemet.

- A humor a régi… - gratuláltak Harrynek közösen. – de csak így hatszemközt Harry… tudod, senki sem hallhatja, mi meg amúgy sem mondanánk el senkinek!- bizonygatták humorizálva az egészet. – ki az a titokzatos lány? – kérdezték ő pedig nem válaszolva, kihúzva feje alól kezét rám mutatott kedvesen, csak ugye ezt a többiek nem láthatták. – várjunk, csak várjunk csak… - kezdett bele egyikőjük.

- Mi történt?- hangzott el a stúdióban és kettőjük között nagy csend lett.

- Twitteren küldött nekünk egy rajongó egy tegnap esti paparazzi képet… ez egyre érdekesebb lesz. – szinte láttam, ahogy kezüket dörzsölik maguk előtt örömükben. – mi ehhez a hozzáfűznivalód Harry?

- Hogy hívják a lányt? – kérdezett rá a képküldő nevére.

- Melissa... – olvasták fel.

- Hello Melissa! Remélem, szép reggeled van! – köszöntötte Harry spontán a lányt, aki szerintem ezt mikor meghallhatta lehet azonnali szívgyengülésbe halt meg. Mindezt onnan feltételezem, hogy volt szerencsém a rajongóikkal találkozni és feltételezem, hogy egy ilyen köszöntés halálos kimenetelű lehet a lelkük számára.

- Így kell kitérni a válaszadás elől… így. – ismerték el a Göndör tehetségét. – bármennyire is szeretnék tovább faggatni a mi műsoridőnk lejárt… Üzennél valamit a rajongóknak esetleg? – érdeklődtek. 

- Találkozunk a koncerteken… Imádunk titeket. Harry voltam a One Direction-ből. – köszönt el.

- Mi pedig Jack és Joel a Heart FM stúdiójából.. most pedig a műsor zárásaként a hamarosan videoklipet is kapó új 1D single a One Way Or Another… - és ahogy elindult a szám, a telefon vonal is megszakadt… Harry egyszerűen kinyomta.

- Jó reggelt neked is… - hajoltam kissé közelebb hozzá.

- Jó reggelt. – ismételte el mondatomat.

- Ez… érdekes volt. – nyögtem ki meglepődötten majd egyszerre kezdtünk el nevetni.

- Sajnálom… - mondta ki halkan tudtam mire utalva ezzel.

- Nem kell… - ráztam meg fejemet. – viszont azt talán kell, hogy egy Melissa nevű lány halálával fognak gyanúsítani. – kacsintottam rá.

- Hmmmm. – dörmögött magában csak úgy válaszként csintalan mosolyával.

- Mennyi az idő?- akartam érte nyúlni a telefonjáért, de elkapta a kezemet és magához rántott.

- Pont annyi, hogy nem engedlek el. – suttogta fülembe és ajkaival végigjárva fülem és arcom vonalát elért az enyémekhez.

- Be kell mennem Alexához… - csukott szemmel nagyon erősen koncentrálva próbáltam elfeledkezni arról, hogy éppen karjai fogságában tart és közöttünk csak az a póló van, ami engem fedett.

- Majd én, beviszlek… - suttogta ajkaim közé, lehelete keveredett az enyémmel, szíve dobogása pedig felvette az enyém ritmusát. Egy kardiológus már rég halálra ítélt volna minket.

- Mikor? – érdeklődtem, kérdésem olyan feleslegesnek tűnt.

- Az legyen az én dolgom… - és ajkaival bekebelezte enyémet miközben én pedig hajába túrva húztam közelebb magamhoz…

- Men… nem… kel… le.. ne.. – önkívületi állapotban próbáltam tiltakozni ellene.

- Akarsz, de nem fogsz… – önelégülten suttogta a szavakat a fülembe.

- Muszáj… - szinte megszakadt a szívem mikor ezt kimondtam, sőt akkor végképp mikor hirtelenjében ellöktem magam tőle. – uralkodni kell magunkon… – tettem pontot a mondanivalóm végére és ezen mondatomat már egészen egyben, szakadozás nélkül sikerült kipréselnem magamból. – habár… - néztem mellkasára ahol a frissen felvarrt madarak díszelegtek melyek oly csábítóak voltak.

- Habár? – nézett megsemmisült arcomra.

- Talán még egy kis madár lesre van időm… - hasaltam végig rajta így érte nyúlva a szekrényen lévő krémért.

- Óvjuk a természetet… - értett bólogatva egyet.

- Ahogy mondja, ahogy mondja… - helyeseltem majd a krémből egy keveset ujjamra téve mellkasa felé közelítettem és a szép kis madárkákat simogattam óvatosan, lágyan. – ugye nem fáj?

- Kifogástalan ápolást kapnak. – élvezte ki a helyzetet én pedig közelebb hajolva mellkasához ajkaimat összeszorítva megfújtam a sebet. Tekintetünk ekkor találkozott össze ismét, és hirtelen elszántságban szívem nagyon dobbant… De reakcióm számára mégis meglepő lehetett, mert mielőtt léphetett volna én egyszerűen fogtam magam és leugrottam az ágyról, konkrétan oldalra dőlve a rossz irányban leestem a földre.

- Minden a legnagyobb rendben. – tartottam fel a kezemet mutatva hogy élek.

- Nem vagyok abban biztos… - nézett le felém az ágy széléről.

- Én sem…- képedtem el.

- A csomagtartóba is lett volna hely… oda is befértél volna. – nézett hátra a visszapillantó tükör képében ugyanis én az anyósülés helyett a hátsó üléseket választottam helyemként.

- Majd következőleg… - gúnyosan vigyorogtam és a kezemben szorongatott telefonomat nyomogattam. Valójában tényleg csak nyomogattam, hisz a billentyűzárral rajta nem sok mindent tehettem, de így legalább eltereltem a figyelmemet Róla. Abszurd, amit művelünk… totálisan abnormális.

- Billentyűzár feloldásával egyszerűbbek a dolgok. – kacsintott hátra.

- Te? Hogy? Mi? – egyszerre jöttek ki belőlem a szavak belőlem. Hogy láthatta mindezt úgy, hogy az útra figyelt eddig végig… Félelmetes.

- Te is feljössz? – kérdeztem tőle a parkolóban mikor kiszálltam a tőle távolabbra eső ajtón.

- Szerinted kinek hoztam a virágokat? – kérdezte és kivette a csomagtartóból a friss csokrot, amit vásárolt. – nem neked… - rázta a fejét incselkedve miközben szemeit forgatta. – te meg hova mész? – már csak hátulról hallottam hangját ugyanis célirányosan jóval előtte elindultam az emelet felé.

- Az emeletre… - ordítottam hátra.

- Ott a lift… valamivel megkönnyíted a helyzetedet. – magyarázott hátulról nekem.

- Én inkább lépcsőzök. – nyomtam be a lépcsőház ajtaját ekkor.

- Te tudod…

A szívem a mellkasomban továbbra is túlzottan dobogott és az sem segített rajta hogy az 5 emeltnyi magad lépcsőházban szinte ló halál futtában hagytam el a különböző emeleteket. Úgy hiszem, hogy a kardiológus felkeresése egészen esedékes lesz… Szinte kitörve az 5. emeleten vártam, hogy ott hátha már kapok levegőt… Várhattam is.

Kirontva az ajtón majdnem Neki mentem. A falnak dőlve kezében a csokrot fogva várt engem.

- Együtt jövünk nem? – lökte el magát a faltól és szeméről feltolta a napszemüveget engedve így láttatni zölden csillogó szemeit.

- Aha. – próbáltam közönyösen mondani, majd odalépve hozzá visszahúztam a szemére fekete Ray Ban szépséget.

- Ezt értenem kellene?- szórakozott rajtam.

- Ne kérdezd. – és indultam a kórterem felé ahol a fiúk várakoztak kint, mármint most az én fiúim mármint… értitek. Scott és Pete.

- Ti pedig? – kérdeztem furán. – nem úgy volt, hogy dolgoztok?

- Elküldtek elintézni valamit és közben összefutottam Pete-tel és hát idekerültünk… - ismertette az állást Scott.

- Az a valami ki fog hűlni. – mutattam a tartókában lévő kávékra, amik ott díszelegtek az asztalon. Kis lógás a munkából… ügyes.

- Ha valami bajuk lesz vele, akkor majd elmennek legközelebb maguknak… - és ezt kijelentve érte nyúlt a tálcáért és elém tolta. – kérsz?

- Nem. – ráztam a fejem.

- Sziasztok!- ért oda hozzánk Ő.

- Pete… te észrevetted, hogy süt a nap idebent? – értetlenkedett Scott és körbenézett hátha valahol napfényt látna.

- Fejezd be… - forgattam a szememet. – fiúk ő itt Harry!- mutattam a Göndörre és elálltam előle. – Harry ő itt Scott és Pete. – tudtam le gyorsan a bemutatást.

- Már volt szerencsénk egy pár hete… - rázott kezet vele Pete.

- Hogy is felejthetnénk el azt a bulit ahova hívatlanul érkezett… - most Scotton volt a kézfogás sora.

- Örülök a szerencsének. – illedelmesen bólintott Harry.

- A megtiszteltetés az enyém. – mintha gúnyolódásba csapott volna át Scott megjegyzése.

- Okés… ezt most ne itt. – intettem le Scottot majd felmerült egy kérdés bennem… - vizit van? – mutattam az ajtóra.

- A-a… - rázta a fejét Pete.

- Egy másik látogató, Adam… - mondta ki mosolyogva Scott és közben bőszen bólogatott ugyanis a név hallatán így nekem csak egy ember jutott eszembe.

- Minden rendben?- fogta meg könyökömet a Göndör, nem értette kisebb sokkomat.

- Itt van? Mikor? Hogy? – kérdeztem és éreztem, hogy a boldogságtól remegni kezdek.

- Ma reggel érkezett… - magyarázták és én már működésbe is léptem, hiszen megfordulva szinte feltéptem a kórterem ajtaját majd gondolkodás nélkül rohantam feléje meglepettnek tűnt arcával nem is törődve.

- És nekem meg nem szóltál. – teremtettem le, amikor konkrétan az éppen, hogy két lábra álló Adamnek a nyakába ugrottam.

- Ki Ő? – kérdezte Harry… ő azt hiszem róla még nem hallhatott.

- A bátya… - válaszolt a betegünk.

- Maisy-nek van bátyja? – lepődött meg.

- Ahogy látod…

29. rész

Sziasztok! Íme itt a következő rész, talán az eddigi leghosszabb! Köszönöm az egyre növekedő látogatottságot nagyon jól esik <3 Remélem tetszik a rész, jó olvasást hozzá! Puszi Dorka

U.i.: Foglaljátok Vera barátnőm nevét aranyba ugyanis ő tette fel a részt hisz az én google fiókom magától kijelentkezett és összeesküdve a chrome-mal nem hajlandó megnyitni magát így lehetetlen belépnem… de probléma nincs, ugyanis vannak ilyen mentő angyalaim, mint Ő! ^^

- Szóval így… - dörmögte megragadva a csípőmet. – azt hiszem, ebben jó lehetek… - súgta már fülembe, és ahogy szavai elhagyták ajkait édes lehelete alatt bőröm libabőrözni, vérem pedig hevesen pezsegni kezdett.

- De mégis hogy? – kérdeztem tőle miközben éreztem, hogy ha nem húzna csípőjéhez ő maga, akkor én már rég leestem volna a székről. Csukott szemmel mélyeket lélegezve próbáltam feldolgozni azt, hogy itt van… tényleg itt van. – reggel még… - próbáltam összetenni egy mondatot, de megakadtam ugyanis ajkai állam vonalát kezdték körbejárni.

- Reggel még?- kérdezett vissza. Tudta, hogy ha továbbra is folytatja azt, amit akkor e kérdésére nem fogok tudni válaszolni… éppen ezért folytatta is.

- Reggel még… - ennyi már az előbb is megvolt, de most sem jutottam előrébb. – te… - plusz egy szó.

- Én? – kérdezte.

- Tokióban voltál. – nyitottam ki szemet és továbbra is kezembe tartva ingének szélét farkasszemet néztem vele.

- Tévedsz. – húzta óvatos mosolyra arcát.

- Nem… ott voltál. – néztem mélyen a szemébe. – azt mondtad…

- Nem mondtam semmit. – rázta a fejét. – azt se hogy ott vagyok, azt sem hogy itt… - adagolta lassan az információkat.

- Becsaptál…- néztem rá továbbra is kitartóan, nem pislogva egyet sem.

- Lényegében nem…- mondta mire fejét kissé lentebb hajtotta ugyanis időközben kezem agyamtól függetlenül elkezdte saját útját járni, egyesével kigombolgatni ingének gombjait.

- Ide nézz!- mutattam szemeimre vissza, ő pedig csak engedelmeskedett. – ez meg mi ez? – viszont az én tekintetem igenis lentebb kalandozott ugyanis inge alatt egy új szerzeménye díszelgett mellkasán, még frissen betekerve. – megcsináltattad… - simítottam óvatosan végig rajtuk.

- Hmmm… - mordult meg egy kissé, picikét még sebes volt talán fájhatott neki.

- Fáj? – kérdezte arcára nézve.

- Most már annyira nem. – mondta és kezét tarkómra helyezve csókolt meg. – maga is hiányzott nekem… - suttogta ajkamba és kacsintott egyet olyan kisfiúsan, amitől én végleg elvesztem.

- Ugye nem elszöktél? – kérdeztem miközben madárkáit simogattam óvatosan mellkasán, felettébb élvezte.

- Már szerintem nyakamra küldték a rendőrséget… bármelyik percben itt lehetnek!- vágott vissza idióta kérdésemre mire rögtön szemébe néztem.

- Ez nem vicces… - húztam össze szemöldökömet.

- De… de… felettébb az!- bólogatott jókedvűen és mikor észrevettem, hogy ajkaival bőrömet közelíti meg elfordultam tőle kissé. – komolyan… már nem volt semmi dolgunk ott. – folytatta már direkt nem humorizálva.

- És itt van? – kezdtem megadni magamat és tekintetemet lassacskán kezdtem feléje visszafordítani.

- Nekem mindenképpen…- dörmögte.

- Csakugyan? – kérdeztem. – és mi lenne az a dolog? – érdeklődtem szende arccal.

- Azt csak az illetékesekkel oszthatom meg… és maga nem az. – rázta a fejét így rakoncátlan göndör fürtjei is mozgolódni kezdtek.

- Aham… - bólintottam majd elengedtem ingét. – akkor keresse meg az illetékeseket, mert én szeretnék átöltözni… - pördültem vissza a székemmel és úgy véltem, hogyha ezt a forgást még egyszer megteszem biztos, hogy le fogok esni onnan. Egész testemmel remegtem, de megadni magamat nem volt szabad, max 5 perc és jönnek a többiek.

- Ha gondolja, könnyíthetek a munkáján… - mondta és ruhámnak fűzős hátulját kezdte el bontogatni, szépen lassan ráérősen… szemünk egymásét nem vesztette el eközben.

- Illetéktelenek nem tartózkodhatnak ezen a helyen. – emeltem ki erősebben az első szót miközben a tükörben próbáltam minél csúnyábban nézni rá. Szeretem az ilyen kis játékokat… a szójátékaink mindig felettébb érdekesek.

- Az illetékesek sem…- ingatta a fejét.

- Hmmm?- nem teljesen érettem mit is mondott az előbb.

- A terület átépítés alatt van.

- Micsoda? – szinte már elnevetve magam kérdeztem tőle ezt.

- Átépítés… - ismételte önmagát. – a kilincsre akasztott tábla ezt mondja. – bizonygatta kedvesen.

- Elment az eszed… - nem hittem neki hirtelenjében.

- Én ugyan nem csináltam semmit. – tette maga elé a kezét védekezésképpen.

- És nem is fogsz… - nyögtem ki hirtelen, ami olyan furán vette ki magát.

- Hogy mit mond a kisasszony? – húzott magához háttal, így hátam mellkasa vonalához idomult.

- Max 5 perc és jönnek a többiek… - forgattam a szememet és tudtam igen kevés kell ahhoz, hogy türtőztessem magam.

- 5 perc.. Az igen hosszú idő. – állapította meg. – meg amúgy is átépítések vannak. – repült vissza előző témájához.

- Átépítések.. romok nélkül. – próbáltam hajamból kiszedni az utolsó díszt is, de megragadta a kezemet.

- Garantálom, hogy lesznek romok… - mondta sejtelmesen majd ezen kijelentésével egyidejűleg kezét hasamra tette ezzel együtt székemről konkrétan lerántva engem ragadott magához. -... gondoskodok róluk!- fordított szembe magával miközben én már két lábamon álltam… állítólag. Ugyanis ha nem tartott volna, akkor már biztos, hogy a padlóval ismerkedtem volna meg közelebbről, és ez már nem állítólagos lehetőség, hanem valóságos tény. – most viszont csukja, be a szemét ugyanis nem szeretném, ha por menne a szemébe…- hajolt közelebb így fülembe tudta suttogni ezeket a szavakat és én erre alapból úgy reagáltam ösztönösen, hogy szemhéjaimat lassacskán lehunytam, majd ruhámba markolva vártam mit tesz velem. Elkapott, én voltam az áldozat, ő meg a ragadozó. Pedig mikor észrevettem, hogy itt van mindenre gondoltam csak arra, nem hogy az enyém lesz az áldozat szerep… fejemben én domináltam, csakhogy csupán az a fejem volt és nem a valóság. A valóságban megsemmisültem, ahogy ujjait végighúzta combomon és megmarkolva ruhám alját csípőmig húzta azt… Hátam szinte azon nyomban homorúan állt, ahogy másik kezével egyszerűen szedte le rólam fűzőmet, majd gerincem vonalát végigsimította így szabad tenyerével.

Éreztem, ahogy a tüdőm szaporábban emelkedik, majd esik össze, hirtelen mintha felcsavarták volna a fűtést a teremben, de mégsem tudtam lépni semmit… egyszerűen nem ment, elszállt minden erőm és csak azt akartam érezni, ahogy érint… ahogy csókol.

- Úgy látszik sokáig voltam távol…- jegyezte meg kuncogva tehetetlenségemre reagálva így. És ezzel mintha az eddig békésen pihenő időzített bomba robbant volna.

- Úgy gondolja? – tért vissza belém mégis a határozottság, majd míg az előbb tehetetlen voltam most már igen nagyon tettre kész. Kezemet azonnal nyakába fontam és úgy semmistől ugrottam derekára így kicsit… beindulva.

- Vagy még sem… - utolsó szó jogán még ezeket valahogy kipréselte lassan magából, de utána már szavakra nem igazán volt szükség.

Úgy éreztem, hogy a szoba forogni kezdett velünk miközben hatalmas lángokba csapott az egész. Ingje fűzőm hű párja lett a padlón miközben ő apró csattanással érkezett háttal a falnak, nekimenve a ruhafogasnak, ami eldőlt így elrántva magával néhány kiegészítőt, ami igazán szép zajt csapva zengette meg a termet. Romokat akart? Tessék, itt van…

Derekába szinte erőszakosan markoltam csakhogy csípője enyém legyen, miközben fejemet automatikusan balra feszítettem hisz forró ajkai a nyakamba harapva vonták el a maradék erőt is, ami bennem volt… csak a szent lélek tartott már össze engem, na meg ő…

- Ki pakolta ki ezt a kelléket?- csattant fel egy erős hang az ajtóban, de számomra olyan távolinak tűnt, hogy azt hittem képzelődök… a mámor valahogy erősebb volt, mint a józan ész.

- Építési terület? Valaki jót szórakozik. – egy másik hang is megszólalt, de én még valahogy ott tartottam, hogy készen voltam elordítani magamat bármelyik pillanatban… üvölteni akartam.

- Csak csendben!- simította el hajamat homlokomról mire én majdnem hangosan felkacagtam.

- Beszélsz te… - bújtam füléhez, és ahogy mellkasunk erőteljesen összesimult éreztem, hogy testem megüti a legfelsőbb boldogság mércéjét…

- Bele fogod törni a kulcsot…- kintről a hangok tulajdonosainak száma hol nőtt, hol csökkent viszont mi bent még igazán ketten voltunk… csak a kintiek mulatságos próbálkozásai alatt mi addig eljutottunk, hogy fogadóképessé téve magunkat vettünk fel ruhát.

- Meddig hagyjuk őket szenvedni? – libegtette meg előttem a kulcsot én pedig azért nyúlva hirtelen tenyerembe tudtam azt.

- Gonosz. – ráztam a fejemet mire egy szempillantás alatt ajkaival enyémet édesítve hallgattatott el.

- Siker… - hallottam kintről az örömittas hangokat mire szemem hirtelen kipattant, és ahogy nyílt az ajtó tekintetem is afelé irányult.

- Áúccs!- kaptam az ajkamhoz, ahogy elrebbentünk egymástól… a vér fémes ízét kezdtem érezni a számban.

- Maisy… minden rendben? Beragadt az ajtó... észrevetted? – közelített meg Liz engem, ő volt az első, aki belépett.

- Öhmm… nem igazán. – tettem az ártatlant bazsalyogva miközben az Ő arcát figyeltem. Egy, kettő, hááá… és ekkor fejét balra fordítva észrevette azt, aki a jó kedvemért volt felelős.

Kifogástalanul festett ott éjfekete öltözékében, ahogy lezseren a falnak dőlve nézett minket. Valahogy Liz sem jutott rögtön szóhoz… talán érthető.

- Sziiia?!?- kicsit kérdés is volt az egyben.

- Szia!- lökte el magát a faltól. – Harry Styles!- nyújtotta kezét illedelmesen, mint egy úriember, amikor bemutatkozik, mert igen ő az volt. Úriember.

- Liz Eberson. – ráztak kezet én pedig a táskámért nyúlva követtem az eseményeket.

- Jó lenne, ha valaki szólna a karbantartóknak… kínos, ha minden egyes alkalommal beragadunk az öltözőbe. – jegyeztem meg a kulcsot táskám oldalába csúsztatva észrevétlenül.

- Minden bizonnyal… - értett egyet Liz szemét forgatva. - Te pedig…- nézett Harry-re felmérve közben a terepet. Mintha lett volna egy kis terem átalakítás… a belsőépítészet csodái.

- Csak gratulálni akartam nektek. – minden szava elbűvölő volt. – csodálatosak voltatok a színpadon!- bókolt most már nem csak nekem. – de azt hiszem nekem most már ideje mennem… - indult az ajtó felé. – hagyom pihenni a művészeket… Egy élmény volt. – fejezte be az apró beszélgetést.

- Örülünk, hogy tetszett. – mondta Liz és ekkor már Meg is és néhány lány is az ajtóhoz értek.

- Téged kerestünk… - nézett rám, majd ekkor észrevette a mellette álló úriembert is, aki egy kedves „sziasztok”-kal üdvözölte őket.

- Beragadtam ebbe az öltözőbe… - szörnyülködtem teljesen majd helyet cserélve én kikerültem onnan ő pedig belépett.

- Vele?- mutatott a Göndör felé.

- Talán. – rántottam meg a vállamat én-aztán-nem-tudom arckifejezéssel.

- Talán?- kérdezte gyanakodva én pedig már indultam is volna a másik irányba mikor eszembe jutott valami.

- Meg nézd csak!- szóltam utána majd táskámba nyúlva a kulcsot fogtam tenyerembe. – hátha szükségetek lenne rá!- kacsintottam rá majd Harryt követve vállam fölött integetve távoztam onnan. – nem felejtem el, hogy megharaptál…- mondtam kifelé tartva anélkül, hogy felé pillantottam volna és ujjamat ajkam szélére tettem.

- És akkor én mit mondjak?- nevetett fel.

- Jobb, ha semmit… jobb, ha semmit. – ismételgettem majd, ahogy az ajtóhoz közeledtünk azt éreztem, hogy keze mintha megtalálta volna az enyémet és mintha ujjai rákulcsolódtak volna az enyémekre. Mintha.

- Viszlát!- köszöntünk egyszerre a portásnak.

- Viszlát!- mondta a portás. – Maisy… - szólított meg. – fogalmam sincs miért, de rengeteg fura élősködő ember döntött úgy hogy letáborozik a különböző bejáratoknál!- osztotta meg velünk ezt az információt majd egy kedves mosollyal a Göndörre pillantott.

- Ez hiányzott. – jegyezte meg kicsit mérgesen Harry, de mégis olyan kedvesen. Ellentmondásosság, de mégis így volt.

- Minden rendben?- félve pillantottam rá.

- Minden a legnagyobb rendben… - forgatta gyönyörű zöld szemeit majd hálásan a portás felé fordult. – köszönöm!

- Ugyan nincs mit fiacskám… ugyan nincs mit!- és ekkor éreztem, hogy kicsit arrébb húzódva szeretne nekem mondani valamit.

- Talán jobb lenne neked ha… - hirtelen olyan fura érzelmeket láttam arcán átrepülni, hirtelen óvatosságra intett tekintete.

- A-a. – ráztam meg fejemet lassan a fejemet automatikusan majd lábujjhegyre emelkedve gyengéden megpusziltam az arcát. – csak ha téged nem zav… - kezdtem bele mire láttam, ahogy szemeiben az óvatosság helyét a csodálat veszi át, majd tenyere közé véve arcomat ajkaimba csókol lágyan. – ezt akkor megbeszéltük…- pirultam el és észrevettem, hogy mindezt akár a portás is láthatta.

- Meg… - nézett utoljára a szemembe majd elindulva előre, húzott maga után. A színház falai között történt események után majdnem arra volt szükség, hogy húzzon maga után…

- Jól vagy? – kérdeztem hosszas hallgatás után, mondjuk azt, hogy annyira nem tetszett neki a fogadógárdánk az ajtóban, mondjuk.

- Aham. – pillantott felém bátorítóan.

- Pedig kedvesek voltak. – mondtam valami olyat, amit nem is igazán gondoltam, de legalább így arra tudtam késztetni, hogy megszólaljon és figyeljen rám.

- Az, amelyik majdnem orrba vágott téged vagy az, amelyik engem lökött ki majdnem az úttestre? – kérdezte kínos mosollyal.

- Ez egy és ugyanazon ember volt. – tettem hozzá majd arca vonásait figyelve tudtam, hogy folytatnom kell. – tudod, hogy nem komolyan mondtam…

- Tudom. – fogta meg csuklómat majd egy csókot lehelt arra és nem én lábamra tette vissza azt, hanem sajátjára.

- Szeretnél beavatni a terveidbe? Ugyanis fogalmam sincs, hogy hova tartunk… - váltottam gyorsan témát.

- Nem szándékoztam. – rántotta meg vállát.

- Mire is számítottam? – tettem fel eme költői kérdést.

- Azt hiszem erre mintha már egyszer jártam volna… - mondtam ki neki hangosan gondolataimat miközben a háza előtt lévő kis autófeljáróra parkolt le éppen, majd állította le a motort.

- Van kedved itt tölteni az estét? – invitált be házába.

- Ez olyan, mint Narnia? Sosem jártam még ott. – kábultam el teljesen.

- Sajnálom… de ez az én szövegem. – kacsintott majd ezzel kiszállt a kocsiból és megkerülve annak elejét kinyitotta nekem az ajtót.

- Nem lett volna szükséges.

- De szükséges… - nyújtotta kezét mire én szépen ki tudtam onnan szállni és miután egy könnyed mozdulattal bezárta mögöttem az ajtót gyengéden annak dőltem. – a nyakkendő továbbra is az enyém. – nézett nyakamra, talán elkoboztam tőle.. talán.

- Új gazdát talált magának… - fogtam ujjaim közé a kis csokornyakkendőt.

- Minden fiúdtól elcsensz valamit te szarka? – kötött belém.

- Milyen minden fiúmtól? – lepődtem meg.

- Így szerezted meg Olly kalapját is… - kacsintott majd elindult az ajtó felé, de én nem követtem. – vagy bejössz, vagy kint megfagysz… - szólt a válla fölött hátra.

- Megfagyok. – motyorogtam magamban majd nem is figyelve felé hallottam, ahogy otthagyott az udvaron egyedül. Tényleg ott hagyott.

Túl könnyű lenne, túl egyszerű, ha azonnal bemennék és úgy éreztem, hogy ő sem az a típus, aki kijönne értem most szóval, majd ha a fagyhalál szélén állok, akkor esetleg megteszem az első lépéseket a meleget nyújtó épület felé. Jó… a fagyhalál közeli állapot nem egészen 20 percen belül be is következett így habár kicsit szaggatottan és nehézkesen, de eljutottam az ajtójáig, majd muszáj volt kopognom és csöngetnem.

- Nem veszek semmit… - nyitotta ki az ajtót humorizálva.

- Nem is vagyok eladó. – mondtam és kezemet kinyújtva karjai alatt átbújtattam azokat és megöleltem így magamhoz vonzva minden meleget majd ezen önfeledt 10 másodperc után el is távolodtam tőle és elindultam lépcsője felé.

- Te pedig? – kérdezte kíváncsian.

- Elmentem zuhanyozni… - integettem neki vállam fölött.

- Persze nyugodtan… mintha csak otthon lennél… - tette hozzá álfelháborodással együtt.

- Én is úgy gondoltam…- kommentáltam magamban halkan a dolgokat.

- Hallottam ám…

- Örülök. – léptem fel az első lépcsőfokokra majd hirtelen muszáj volt gyorsítanom a tempómon ugyanis ő utána meredt.

- Kizártál a saját szobámból… - kopogott dallamosan az ajtón.

- Ha gyorsabb lettél volna… - magyaráztam neki miközben a ruháimat, amitől megszabadultam az ágyra pakolásztam majd kinyitottam szekrényét és kirántva belőle az első pólót, amit megláttam elindultam az fürdő felé.. ezután mondhatott bármit is én már nem hallottam.

Zuhany alól kiszállva megtörülköztem majd magamra rántottam a pólóját és hajamat dörzsölgetve egy törülközőbe léptem ki a fürdőből.

- Szép választás. – elismerően bólogatott mikor meglátott engem, de nem értettem miről beszél, mondjuk alapból már azt sem értettem, hogy került be, mikor én kizártam. – egy ideje itt lakok… vannak trükkjeim. – válaszolta meg a fel nem tett kérdésemet. 

Az ágyon feküdt maga mellett egy hatalmas tálcával rajta millió étellel és néhány DVDvel.

- Mi?- kérdeztem tőle és ekkor észrevettem, hogy talán a pólójáról beszélhetett, amit teljesen véletlenül választottam ki… de komolyan.

- Az egy különleges szám… Nagyon különleges. – bazsalygott szemtelenül…

28. rész

Sziasztok! Ha már passzívan tiltakozom a holnapi iskola ellen és nem vagyok hajlandó kb. semmi értelmeset tenni azzal kapcsolatosan akkor úgy gondoltam hogy legalább nektek okozzak valamicske örömöt! :)) Remélem örültök a résznek, jó olvasást! Puszi Dorka 

- Hulla vagyok! – vasárnap volt és bármilyen kérdésre csak ennyi volt a válaszom ,,hulla vagyok”. Őszintén élveztem, hogy az elmúlt közel három napban inszomniás lettem, ugyanis vagy edzettem órákon keresztül a többiekkel vagy Alexával és a többiekkel töltöttem az időmet, de hogy alig aludtam 10 órát összesen ez is biztos. Egyszerűen nem tudtam, képtelen voltam rá.

- Fáradtnak tűnsz!- hallottam hangját a telefon túlsó végéről. Tartottunk a kapcsolatot telefonon, ami azt jelenti, hogy a telefonszolgáltatóm örülhet nagyon hisz a távolsági hívásaim díja miatt a számlám is meg fog ugrani egy kicsikét, de hát minden a közjaváért és még véletlenül sem azért mert hiányzik a másik fél, véletlenül sem.

- Nem igazán!- és a kávémba belekortyolva szemeztem távolról Alexa infúziójával és a lehetőségeken futott át az agyam, hogy hogyan is lehetne vénásan megoldani a koffeinadagolásomat. Ha már úgysem tudok aludni, akkor legalább energiával telve élvezzem az ébrenlétet. Logikus, nem?

- Miért nem pihensz… Holnap előadásod van. – jegyezte meg aggódóan.

- Te ezt honnan tudod?- kérdeztem vissza. Minden elmeséltem neki, de ezt nem. Valahogy fura volt, hogy nem lesz itt és inkább a nem tudatom vele dolgot választottam így nekem is könnyebb volt magamban legyűrni azt, hogy nem láthat. Mármint nem úgy értem… Bonyolult.

- Hát csiripelnek a madarak egyet, s mást!- magyarázta a dolgokat.

- A madarak betegágyhoz vannak kötve és könnyűszerrel felhúzhatnám az altatóadagjukat, hogy többet és hamarabb aludjanak, mint kellene?- ártatlanul kérdeztem meg eme bájos kérdésemet.

- Megeshet… - szokott ilyen bő szavú lenni, megesik. – beszéltél már vele?- váltott témát csak úgy hírtelenjébe. Azonnali fejest a témába úgy hogy fel sem készülhettem.

- Az a madárka nem sokáig fog élni. – morogtam az orrom alatt.

- Hmm? – várta még mindig a válaszomat.

- Nem… még nem hívtam fel. Majd… valamikor. – egyeztettem magammal a gondolataimat majd rábólintva le is tudtam mindezt. – tudod, hogy a szerda nagyon messze van a vasárnaptól? – kérdeztem kicsit elhervadva.

- Hallottam már róla. – gondolkozott el rajta majd a végén hallottam, hogy elmosolyodott.

- Ha kimegyek a reptérre táblával meg mindennel örülsz majd neki? – viccelődtem.

- Talán szánhatok rád egy fotónyi és autogramnyi időt… - kötekedett.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza meglepődve.

- Addig döntsd el hova szeretnéd az autogramot…- ajánlotta fel sejtelmes búgó hangon.

- Miért hova szeretném? – haraptam ajkamba, mert ha így beszélsz, és ilyen távol van, az erőmet valahol le kell vezetnem.

- Ahova csak akarod… bárhova. Szívesen dedikálom neked a bőröd bármelyik négyzetcentiméterét… - szándékos szünetet tartva hagyta, hogy minden gondolatom, emlékem, de legfőbbképpen vágyam átjárja vágyakozó testemet.

- Harry Edwards Styles. Hosszú név… - jegyeztem meg és már a levegőben markolásztam kezemet.

- Nagyon hosszú… Nagyon, nagyon… Egészen elérhet a nyaktól a… - kezdett bele, de folytatását úgy véltem sohasem tudhatom meg ugyanis társaságom akadt.

- Szép estét Maisy!- ébredt fel Alexa mire én rögtön pördültem egyet és így már nem az ablakon bámulva tűntem el gondolataimban, hanem őt figyelve próbáltam lehűteni magam.

-… elérhet a nyaktól… - ismételte mondatát habár tisztában volt, hogy már van ébren levő társaságom.

- Hello!- integettem neki mosolyogva és az ablakpárkánynak dűlve valahol mélyen abban reménykedtem, hogy ez a telefonos beszélgetés nem marad annyiba… szükségem volt rá.

- Üdvözlöm Harry-t!- magyarázta mosolyogva mire meglepődöttségemben körülbelül csak hüledezni tudtam csak. – ha látnád magadat kívülről Maisy… ha látnád… Vagy ő hívott vagy egy szex vonallal beszélgetsz, de én az elsőre tippelek. Fejezzétek, be nyugodtan a kis csevegéseteket én addig még pihenek!- csukta le a szemét úgy mintha ezzel változtathatna bármin is.

- Üdvözlöm én is Őt!- szólalt meg végre a telefonpartnerem. – szex vonal? Egészen jól hangzik… - helyeselte az ötletét mire én próbáltam például ott nem teljesen megsemmisülni ugyanis Alexa úgy döntött, hogy fél szemmel, mint egy óvodás ki-kikukucskál rám, közben pedig máshonnan is kaptam az ívet. Két tűz közé szorultam és úgy érzem egészen megperzselődtem.

- Te vagy biztosan nagyon fáradt!- hirtelen a matek nagyon jól ment és az órára pillantva rá kellett jönnöm, hogy ott körülbelül hétfő hajnali 5 lehet. – nagyon fáradt!- hangsúlyoztam ki neki.

- Fáradt lennék én ha… - és ezzel a mondatával párhuzamos időben szakítottam meg a vonalat. Valahogy mostanság egyre több az ilyen fura módon véget érő beszélgetésünk, egyre több…

- Egy kis vizet?- ébredt fel azonnal és persze teljesen véletlenül az álalvó. – szolgáld ki magad!- tette hozzá én pedig szinte mintha csak utasított volna indultam meg éjjeli szekrényéhez és töltöttem meg magamnak egy poharat és húztam meg azt. Háromszor.

- Lehet vízmérgezést kapni? – kérdeztem mikor úgy éreztem, hogy már kipukkadok majd hátra vetettem magam a fotelben, ami napok óta az én trónomnak van kikiáltva.

- Ha bolond vagy akkor mindenképpen!- bólogatott elismerően. - Következőleg muszáj csinálnom az arcodról egy képet, ha vele beszélgetsz… Hihetetlen. – morfondírozott és szerintem már a kivitelezésen járt az agya.

- Miért? – kérdeztem vissza mintha az ilyen olyan normális lenne, és mintha engedném neki, hogy csak úgy fényképezgessen.

- Nem igazán láttam még életemben ilyen színskálát, ami az arcodon jelenik, meg amikor vele beszélsz. Csodálatos!- szinte ragyogott a szeme, amikor ezt ecsetelte nekem.

- Hahaha… - húztam össze a szememet.

- Mellesleg nem értem mit keresel itt… - nézett rám most már kicsivel komorabban. – ne nekem kelljen már innen kiráncigálnom istenem! Holnap előadás, és talán ha a saját ágyadban próbálkoznál az alvással, akkor talán sikeredne is!- hordott le egyszerűen, nagyszerűen.

- Nem tudok aludni… - ismertettem vele a diagnózist.

- Mert nem fárasztanak ki… értem én, értem én. – kezdett el hablatyolni feleslegesen mielőtt mondanivalójának szexuális hátteréről kezdtem volna vele vitázni.

- Másfél óra… ennyi a rekordom napok óta. Max ennyit vagyok az álomvilágban, majd valami visszaránt…- hagytam inkább megválaszolatlanul megjegyzését.

- Szóval akkor például most itt felállsz és a lábaidat arra ösztökéled, hogy induljanak meg lakásod felé, ugye?- kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Miért is akarsz te annyira kitenni innen engem?- hajoltam kicsit közelebb ágyához.

- Nem akarom, hogy összeess nekem holnap! Egy angyal veszhetett el bennem, nemde? – és szerintem már a glóriát is érezte feje felett legalábbis úgy viselkedett.

- Aha.. Aha… - bólogattam, mint egy szót fogadó kiskutya, majd még egyszer nekirugaszkodtam – miért akarsz kitenni? – fejeztem be a bólogatást.

- Paranoiás vagy…- hessegette el a felhőket fejem körül. – insomniás paranoiás. Csodálatos. – püfögött magában.

- Okés.. Feladtam. – mondtam és szedegetni kezdtem cuccomat.

- Ez nem is volt kérdés… - nevetett fel örömittasan. – holnap max 20 percet engedek, mint látogatási idő… - csapott csuklójára mintha lenne rajta óra.

- Neked elment az eszed!- hitetlenkedve álltam fel helyemről.

- Vannak jogaim… - magyarázott majd ekkor nyílt az ajtó és egy ápolónő nézett be rajta.

- Alexa… az esti látogató!- jelentett be egy ismeretlent a nővérke.

- Aha… ő lenne akkor a távozásom oka?- nevettem el magam és az ágy végénél megragadva vártam, hogy az a valaki belépjen. – legalább tudom, hogy ki miatt tette… - és akkor a személy belépett én meg ott dermedtem meg.

- Hoppáré!- jegyezte meg könnyűszerrel Alexa a feszültség oldása érdekében. Nem érte el vele a hatását, erről biztosíthattam volna.

- Visszajövök később!- fogta meg a kilincset Greg távozását jelezve ezzel.

- Éppen menni készültem!- vágtam rá gyorsan az igazságot. – már az én szűrömet kitették innen!- néztem Alexára próbálva mindezt nem fogcsikorgatva tenni.

- Nem szükséges. – szabadkozott, de én már az ajtóban álltam vele szemben.

- Majd holnap…- tekintettem Alexa felé és ezzel kiléptem a szobából majd egyenletes léptekkel indultam a lift felé. Mondjuk ezek az egyenletesnek nevezett léptek egészen hamar, egészen szaporák lettek, de nem nagyon tűnt fel nekem.

Belépve a lift kis kabinjába már szinte tisztán tudtam lélegezni olyan érzésem volna mintha addig visszatartottam volna a lélegzetemet. Nem hívtam őt, pedig akartam… hacsak annyira is hogy megköszönjem, de még nem tettem. Most itt így pedig nem hiszem, hogy teljesen megfelelő lett volna az alkalom. Azt persze nem is említve, hogy továbbra sem tudom, hogy miért látogatja Alexát… nem jött fel a téma és nem is akartam felhozni, ilyen egyszerűen kerültem ki a róla való beszélgetést.

- Megérkeztünk a földszintre, kisasszony!- mondta a liftes fiú mikor kinyílt az ajtó, de én valahogy nem mozdultam. Nem tudtam.

- Az 5. emeletre. – mintha most léptem volna be olyan határozottsággal kértem őt. Habár ezzel-meg-mivan arckifejezése alapján leszűrtem, hogy kissé meglepődött, de szó nélkül bólintott és visszavitt. Mindeközben én pedig megpróbáltam helyükre pakolászni a gondolataimat az agyamban. Mit fogok tenni most? Majd meglátjuk.

- Az 5. emelet. – mondta ismét a srác, mire én innen már igazán könnyedén léptem ki.

A lábaim megálljt nem ismerve indultak vissza abba az irányba ahonnan pár perccel ezelőtt még szinte menekültem. Logikus, nem? Megállva az ajtó előtt mély lélegzetet véve kopogás nélkül nyitottam be egyszerűen majd belépve a fura arckifejezésüket félretéve szólaltam meg.

- Meginnál velem egy kávét? – csaptam a közepébe, kicsit kellemetlenül éreztem magam, de így is igazán büszke voltam magamra hogy például… nem estem össze.

- Mikor szeretnél?- kérdezte meglepődve, talán úgy hihette, hogy hallucinál.

- Most. – bő szavúságot magától A mestertől tanulhattam és még óradíjat sem számított fel érte.

- Szemközt van egy hangulatos kávézó. – vette kabátját kezébe és továbbra is eléggé hitetlenkedő arccal, de megindult felém.

- Ühüm. – bólintottam és hagytam, hogy kilépje az ajtón mikor én még én egy pillantást vetettem Alexa felé.

- Ez meg?- kérdezte és azt hiszem, hogy talán ő még jobban meg volt lepődve, mint én magam. Kérdésére válaszolni szavakkal nem tudtam, de egyszerűen megrántva vállamat mégis próbáltam tudtára adni az álláspontomat, ami a következő volt: fogalmam sincs.

Nem erőltette a beszélgetést és én sem voltam az a kifejezett szószátyár csak ültünk csendben miközben a kávénkat kavargattuk, ami körülbelül ennyi idő alatt hatszor kihűlhetett. Csak néztük egymás arcát szótlanul. Talán tudta, hogy felesleges lépnie hisz egyszerűen képes vagyok mindenestől ott hagyni így inkább a csend homályába burkolózott. Ő megelégedett ennyivel, én viszont… én viszont fogalmam sincs. Ha tudnám, hogy mi járt az agyamban.. De nem tudtam. Gondolataim mintha kódolva lettek volna, mintha egy másik, idegen nyelven keringtek volna az agyamban, egyszerűen nem értettem belőlük semmit. Semmit, de semmit.

- Köszönöm. – talán egy óra elteltével voltam képes kimondani ezt az egy szót. Megkönnyebbülést éreztem, ahogy elhagyta a számat. -… amit érte tettél. – folytattam és kezem automatikusan nyúlt táskámért. Mint aki teljesítette a feladatát úgy éreztem magam és indulni is készültem.

- Nem maradnál még egy keveset?- állt fel ő is hogy velem egy szintbe legyen.

- Ne ringasd magad olyan tévképekbe amelyekben azzal próbálod magad meggyőzni, hogy ez bármit is jelentett nekem. Megköszöntem, amit tettél, hiszen ez több mint önzetlen volt tőled. Nem érdekelnek a körülmények, az legkevésbé hogy miért látogatod őt továbbra is, de nálam ezt az ügy itt le lett zárva. Továbbra sem kívánok veled találkozni, legfőbbképpen nem beszélni…. – ekkor elindulva az ajtó felé eszembe jutott még egy dolog, amit kívántam vele megosztani. – Harryt viszont ne merészeld belekeverni! Semmiképpen sem!- jelentettem ki határozottan mialatt próbáltam minél fenyegetőbben hatni rá.

- Értem. – bólintott majd hátat fordítva otthagytam… egyedül.

Nem tudtam taxit fogni, nem is akartam. Nem tudtam levonszolni magam a metróaluljáróba, de nem is akartam. Egyszerűen egy kis magányra vágytam az utcán. Ellentmondásosság ez biztos, hiszen vasárnaptól függetlenül az utcák nyüzsgöttek, de mégis itt találtam meg azt a kis egyedüllétet. Lassan, nem sietve sehová lépkedtem a járda kövein miközben éreztem, hogy kövér esőcseppek kezdenek hullani fejemre, London révén ez annyira nem meglepő. De azt érezve, hogy nem csak ezen esőcseppek áztattak el, hanem a szemeimből fakadó cseppek is, az viszont már meglepő volt. Az esővel együtt kezdtem el könnyezni, ami pillanatokon belül sírásba torkollott, amiből végül pedig zokogás lett… Hiába szaggatott a mellkasom, hiába éreztem azt, hogy alig kapok levegőt mégis egyre jobban éreztem magam. Olyan könnyednek, olyan megtisztulnak…

- 10 perc és kezdünk!- futott be az öltözőnkbe a koordinátor, aki fejét kapkodva nézett hol ránk, hol a papírkötegére majd ezzel együtt el is tűnt. 

- Ha ezt még egyszer elmondja… - nézett rám Liz mosolyogva.

- Ez volt 5 percen belül a negyedik 10 perces alkalom, nem? – kérdeztem nevetve miközben sminkemen igazítottam még egy utolsó vonást. 

- Ki számolja? Majd ha Ryan ront be ránk idegbetegen, akkor tényleg 10 perc van hátra… - ismertette továbbra is Liz a szokásos történéseket.

- Alig várom!- dörzsöltem össze kezemet miközben tükörképemet vizsgáltam. Látva sminkbe borult arcomat elöntött a boldogság. Örömteli pillanatomat egyedül az asztalon rezgő telefonom mozgolódása szakította meg.

- Vedd fel nyugodtan... még van időd!- nézett lévő órára.

- Csak sms… - majd a kis borítékot megnyitva muszáj volt elmosolyodnom.

,, Remélem azért jobb leszel nálunk… Üdvözlet eme távoli országból” állt az üzenetben majd tovább nézve az üzenetet volt hozzá egy kép is csatolva ahol Tokióban egy általam is látott szobor előtt álltak be egymás kezét keresztbe fogva úgy mintha együtt kezdenének balettozni abban a pillanatban.

- Idióták. – tettem le kezemből a készüléket és azt hiszem ez a kép egész estére berögzült az agyamba. Gondoltak rám, milyen kedves.

- Kezdés… - ordította el magát már a Ryan, aki szinte céklavörös fejjel lépett küszöbünkre. – kimosassam a fületeket vagy végre meg is mozdulnátok? – tapsikolt kicsit talán idegesen… kicsit.

- Repülünk… - ugrottam le a székemről és bájosan intéztem felé egy mosolyt.

- Azt kéne még… - forgatta a szemét.

A függöny összehúzódott, majd ismételten szét, mi előrébb sétáltunk meghajoltunk egyszer, kétszer, háromszor majd végleg otthagytuk a színpadot. Első este letudva. Úgy hittem eufóriámat nem lehet fokozni… Belépve az öltözőbe fel sem tűnt, hogy egyedül voltam ott, de olyan elkábultan feldobott voltam, hogy ez fel sem tűnt. Felülve a székemre kezdtem kiszedegetni hajamból a díszeket és lábamnak nem tudva megálljt parancsolni doboltam közben annak a szélén. Letéve fülbevalómat az asztalra vettem csak észre egy szál vörös rózsát mellette pedig egy levelet. Hihetetlen hogy nem vettem észre, pedig messze a legszebb dolog volt, ami az asztalon heverhetett, de nekem mégsem szúrt rögtön szemet… elkábulva látványától megemelve szárát, szirmait orromhoz emeltem és mélyen beleszippantva illatába vesztem el abban miközben fellökve a levélke tetejét akartam beleolvasni tartalmába.

- Káprázatos voltál… - ennyi állt a levélben, de mindezt nem csak láthattam leírva, hanem hallhattam elmondva is. Sőt a szavak tulajdonosát még a tükörben is megpillanthattam egy pillanatra addig, amíg maga felé nem fordított forgós székemnek köszönhetően.

- Te mit keresel itt? – kérdeztem és most aztán igazán meg voltam lepődve. Itt állt előttem, teljes életnagyságban láthattam két szememmel arcát, testét mindenét és nem csak elképzelnem kellett.

- Visszamehetek, ha gondolod… - ajánlotta fel és el is indult az ajtó felé, ami rejtélyes módon bezárult magától. Érdekes.

- Szó sem lehet róla. – rántottam vissza ingénél fogva. Szemem a látványtól már rég megsemmisült, agyam is kezdte feladni a szolgálatot. Feketébe öltözött tetőtől talpig, egyedül egy vörös kis csokornyakkendő volt az ami vitt valami színt az öltözékébe. Szinte remegni kezdtem, ahogy markoltam ingét és végigtekintettem rajta. Azt hiszem még nem láthattam ennél vonzóbbnak sohasem… így volt tökéletes. Valahogy csak úgy… tökéletes.

- Hogy szoktak gratulálni az előadás után a táncosoknak? – kérdezte rekedtes mély hangján mire én felpillantottam arcára, melyen ajkai szinte magukhoz hívogatva díszelegtek ott. Talán nem is hallottam mit mondott csak annyit láttam, hogy szája mozog, engem meg megőrjít. Ennyi kellett hozzá, magamhoz rántottam majd engedve inge szorításából nyakába csavartam kezemet miközben eleget tettem a hívogató érzésnek. Megcsókoltam, mint még soha…

- Szóval így… - dörmögte megragadva csípőmet. – azt hiszem, ebben jó lehetek…

27. rész

Sziasztok! Nézzétek csak mit hozott nektek a húsvéti nyuszi! :) Jó olvasást mindenkinek, remélem tetszik! Puszi Dorka

Belépni a lakásomba olyan fura érzéssel töltött el, de tudtam, hogy ez lesz a legkevésbé fura dolog mostanság hisz az, hogy újra megközelíthetem a színházat, a színpadot, mint táncos anélkül, hogy elvinne valamelyik őrangyalom a diliházba, mert nem fogadtam szót a doktor bácsinak, az is fura lesz. Igazából nem is fura, hanem olyan jó. Olyan különleges jó. Nem feltétlen tudom megmagyarázni, de akkor is érzem magamban. Minden cuccom visszakerült a házamba, vagyis úgy látszik a srácok gondoskodtak arról, hogy a táskáim, amit magammal hoztam attól függetlenül, hogy én nem jártam még itthon azok itt legyenek. Bekapcsolva a rádiót, hangosabbra tekerve annak hangerejét lépkedtem fel az emeletemre, majd gondolkodás nélkül kirántva az éppen akkor megtetsző ruhákat szekrényemből visszavonultam a földszintre azért, hogy végre beállhassak a zuhany alá. Boldog voltam nagyon… hihetetlenül boldog.

- Nem-nem szöktem még meg!- válaszoltam Alexa kérdésére, aki abban a pillanatban felhívatott engem, amikor ébredése után megtudta, hogy én merre is járok.

- Emlékszel még, hogy merre kell menned?- csipkelődött kedvesen.

- Jézusom… elfelejtettem!- csaptam a homlokomra az utca közepén. – azt hiszem eltévedtem!- mondtam kétségbeesetten és ekkor pillantottam meg éppen a színház régi épületét.

- Ott vagy?- kérdezte most már úgy, mint egy normális ember és nem úgy, mint Alexa.

- Honnan tudtad?- kérdeztem és úgy néztem fel az épület falaira mintha évekkel ezelőtt jártam volna itt utoljára.

- Teátrális csend egy kötekedős beszélgetés közepén… te ilyet önszántadból nem csinálnál, hacsak nem nyűgözött le valami!- magyarázta.

- És honnan tudtad, hogy éppen például nem ütött el egy kocsi?- mondtam ki a nélkül ezt a mondatot, hogy átgondoltam volna valójában jelentését.

- Aúúúcs ez fájt!- sérelmezte, de éreztem, hogy mosolyog közben.

- Bocsi!- tettem hozzá halkan elhúzva a számat.

- Alexa látogatója jött!- hallottam a telefonon keresztül távolról egy ápolónő hangját.

- Ki az?- kérdezte Alexa közben tartva a vonalat.

- Én. – válaszolta a hang mire a gyomrom összeugrott csak úgy hirtelenjében majd erre automatikusan válaszolva kinyomtam a telefonomat és azután szólogathatott bele nyugodtan barátnőm, hisz süket fülekre talált volna ígyis úgyis.

- Minden a legnagyobb rendben! – jelentettem ki magamnak és ismét felmérve az épület monumentalitását inkább azzal foglalkoztam, mint Alexa látogatójával, akire még gondolni sem akartam, mert nem. – na, menjünk csak!- csaptam össze tenyeremet és mintha természetfeletti erők által lett volna irányítva lábam úgy indultam meg a művészbejáró felé.

- Szép délutánt!- intettem a portás felé, aki miután feldolgozta, hogy beléptem ide visszamosolygott és kedvesen intett felém. – Ryan bent van? – léptem oda pultjához és információt kérve tőle.

- A próbán van, azt hiszem… a nagy teremben. Azt beszélik, hogy nem kifejezetten van jó passzban. – hintette el a használati útmutatót főnökünkhöz és egyben csodálatos koreográfusunkhoz.

- Ő mikor van jóban?- kérdeztem vissza mire mindketten felnevettünk.

- Ott az igazság kedvesem, ott az igazság… - bólogatott mire én szépen lassan távolodni kezdtem tőle és intve neki végül teljesen ott is hagyva eltűntem azon ajtó mögött, amelyik a célhelyszínhez vezetett.

- Hihetetlenek vagytok… képtelenség amit műveltek!- ezen kedves szavak hagyták el Ryan száját amikor a terembe léptem. Próbáltam minél észrevétlenebbül beslisszanni mert tudtam, hogyha illetéktelen személyt vél felfedezni ezen a helyszínen próba közben az említett személy, akkor végképp világvége lesz. De hát végülis most én annyira nem is voltam illetéktelen személy, annyira… de hát jobb az elővigyázatosság, gondoltam én.

- Nocsak, nocsak!- hallottam meg a hangját abban a pillanatban, ahogy visszazártam hangtalanul az ajtót. – egy eltévedt báránykát köszönthetünk köreinkben! Micsoda felüdülés!- jelentette ki kínosan felnevetve. Szóval akkor észrevett, szuper.

- Egy felépült báránykát!- fordultam felé kedvesen mosolyogva és számomra szent okiratot tartva magam előtt lépkedtem felé.

- Mit kezdjek én ezzel?- kedves, nagyon kedves megnyilvánulása.

- Kezdetnek például vethetnél rá egy pillantást!- mondtam és láttam a hálálkodó pillantásokat néhány társam felől, amiket azért kaptam, mert most én lefoglaltam a házisárkányunkat és rám szegeződik a figyelme nem pedig rájuk.

- Esetleg lehet róla szó. – vette el tőlem, majd tanulmányozni kezdte azt. – Liz… azt hiszed, hogy vak vagyok? Jobb lenne, ha még nyújtanál egy kicsit vagy mehetsz vissza aerobic órákat tartani. – a papírról való felpillantás nélkül szólt rá Liz-re, aki történetesen a háta mögött volt, de lényegtelen… így is tudta mit csinál, érdekes.

- Hát persze…- felelte illedelmesen Liz, habár arca kifejezetten nem az illedelmesség arcvonásait tükrözte. Sajnáltam kifejezetten, de kívülről látni arcát igazán szórakoztató volt.

- A pofavágás hanyagolható lenne… a többiek számára is. – pillantott fel és nézett körbe mire mindenki éppen inkább túlnyújtotta magát, minthogy szembe találkozzon az ördöggel.

- Szóval?- kérdeztem tőle.

- Hol a cuccod?- nézett szemembe.

- Milyen cuccom?- kérdeztem vissza.

- A báli ruhád te észlény… szerinted? Az edzőruhád!- fogta meg a fejét elképedésében.

- A szekrényben. – teljesen logikus válasz volt, hiszen éppen ez volt az igazság.

- És megkérdezhetném, hogy miért nem éppen rajtad? Mint látod, próba van…- és ekkor visszanyújtotta felém a papírt én pedig köpni, nyelni nem tudtam meglepődöttségemben.

- De én úgy hittem…- kezdtem bele, de ő még koránt sem fejezte be beszédét.

- Te is úgy hiszed, hogy az edzőruha az edzéshez kell? Nagyon ügyes vagy Maisy, nagyon ügyes. Te is próbáltad már ezt az előadást, nem? – kérdezte tőlem.

- Igen… mielőtt lesérültem előtte már ez volt terítéken. – feleltem.

- A kerítésre nem vagyok kíváncsi, attól kímélj meg. – forgatta a szemét majd a többiek felé fordult. – van 5 teljes perced… remélem, összeteszed ezt a nehéz egyenletet, amit feladtam neked!- magyarázta már háttal nekem én meg konkrétan szélsebesen indultam el az ajtó felé, pontosabban az öltözők irányában de mielőtt kiléptem volna onnan még volt szerencsém egy olyan dolgot látni ami igazán ritka dolog ezen szent helyen, még pedig azt hogy… Ryan mosolygott.

Miután kiadta feladatomat elég sajátos módján bennem mintha egy belső stopper indult volna el és eszeveszett sebességgel kezdtem neki az átöltözésnek. Ha nem vagyok ott 5 percen belül képes tényleg kitenni a szűrömet, és jelen pillanatban nem igazán szeretnék kockáztatni, most itt ebben a pillanatban tényleg nem. Áldottam a szerencsémet hogy két edzőruhám van, egy, amit hazahordok és egy, ami tartalék az esetleges vészhelyzetekre, mint például erre, így volt mit felvennem és nem csak kamuztam Ryan előtt. Bedobva minden cuccomat, leszedegetve magamról minden abban a pillanatban feleslegesnek vélt csecsebecsét belöktem szekrényemet és szinte versenyt futva az idővel sprinteltem vissza hozzájuk.

- Megtalálta a ruháját! Rendeltetésszerűen használja is! Ezért egy taps jár neki!- mondta és kikényszerített egy kis tapsot a többiekből, amin én és ők tényleg jót szórakoztunk, Ryan viszont nem annyira. Főleg hogy a szoknyaként funkcionáló ruhadarabot megfogva még pukedliztem is nekik illedelmesen meghajolva.

- Felettébb vicces… felettébb!- forgatta szemét majd a következő tapsa már nem nekem szólt, hanem mindnyájunknak, hiszen ez már a vezénylő, feladatot fogok nektek kiadni tapsa volt. – Meg te mész Maisy-hez és segítesz, neki nyújtani a többiek pedig megpróbálják végre helyesen csinálni azt, amit kértem, remélem nem lesz túl nagy kérés!- mondta és a kezében lévő távirányítón benyomva a megfelelő gombot megszólalt a zene, amit szeretett volna.

- Üdv ismét!- ért oda hozzám Meg és rám mosolygott szelíden.

- Szia! Hiányoztatok… nagyon. – mondtam és a földre leülve nyújtottam meg izmaimat teljes egészében ráhajolva egyenes lábamra.

- Elhiszem…

- Pssszt!- fordult felénk mérges pillantásokkal maga az ördög, aki elég erősen koncentrált arra, hogy a legkisebb hibát is kiszűrje az éppen próbált táncból.

- Morgó… - jegyeztem.

- Mint általában… - tette hozzá. – péntek lévén este néhányan elmegyünk egy bárba, csak úgy tudod a szokásos… ha van, kedved csatlakozz hozzánk, így legalább megünnepelhetnénk, hogy újra itt vagy! – ajánlotta fel, de már akkor rögtön tudtam, hogy ezt én vissza fogom utasítani a jelen körülmények között biztosan.

- Ez nem igazán lesz jó nekem…- mondtam kicsit szomorkásan.

- Gondolhattam volna… - nevetett fel halkan. – hallottam, hogy igazán említésre méltó férfitársaságod lett mostanság!- utalt arra, amit amúgy nem is tudom, honnan tud vagy tudhat, de ez most nem számít, nem ez a lényeg.

- A barátnőm, Alexa a kórházban van… nála bent fogom tölteni az éjszakát! Most pedig azt hiszem, már csatlakozhatunk is a többiekhez!- pattantam fel és még egy pár saját mozdulat után emlékeimet felidézve csatlakoztam a többiekhez.

- Egy bénához képest egészen jó volt!- Ryan kedves szavai mindig melegséggel töltik meg szívemet.

- Igazán köszönöm…- pukedliztem neki most is, csakúgy, mint a próba elején.

- Ezt észre sem vettem… - dünnyögött majd otthagyva minket a teremben elindult saját útjára. – hétfőn előadás… első körös táncos vagy Maisy!- habár már egy ajtó választott el minket mégis tisztán hallottam, amit mondott.

- Ez most komoly? – kérdeztem valójában csak magamtól hisz olyan halkan mondtam, majd abban a pillanatban vágódtam hátra magamtól egy egyszerű eséssel. Szó szerint padlót fogtam a hírtől…

- Újra itt!- jelent meg felettem néhány derült arc majd néhány perc néma csend után hangos nevetésben törtünk ki mindnyájan.

- Végre!- alig hittem saját szavamnak is, majd Liz segítő kezét elfogadva én is két lábra álltam és próbáltam úgy viselkedni, mint egy érett felnőtt és nem úgy, mint egy játékát visszakapó 5 éves.

- Este akkor?- kérdezték a többiek kifele menet.

- Én passzolom… - vallottam be, majd ekkor Meg arcát pillantottam meg magam előtt.

- Sajnálom…- tátogta.

- Semmi baj… - feleltem neki ugyanazzal a módszerrel.

- A pletykák, a pletykák… - dudorászott valamelyik jómadár, amikor elhaladt mellettünk.

- A pletykák, a pletykák… - elevenítettem fel emlékeimet mikor a vonal túlsó végén a hívott személy felvette a telefont.

- Nagy baj, ha ezt nem értem? – kérdezte elég álmosan.

- Ébren vagy? – kérdeztem a szakállas kérdést, de hát muszáj volt.

- Hajnali négykor nem igazán szokásom, de szeretem az újdonságokat. – felelte és mély hangja, ahogy kapott egy álmos élt valahogy még vonzóbb volt… még őrjítőbb.

- Örülök…

- Szóval? Azon kívül, hogy kezdesz egyre kiismerhetetlenebbé válni, illetve azon kívül, hogy szeretem a bonyolult rejtvényeket így a hajnali órákban tudnál segíteni, megfejteni a mondanivalódat? – kuncogott fel arcátlanul.

- Semmi… semmi… - váltak feleslegessé gondolataim, amikor meghallottam őt. – mikor jöttök?

- Kedden indul a gépünk… Szerda hajnalban érkezünk.

- Ez… nagyon messze van.

- Nagyon. – búgta ő is.

- Képzeld, ahogy beértem már rögtön engedtek edzeni is. – váltottam gyorsan témát.

- Ez gyors volt akkor… Fáradt vagy akkor? – kérdeztem.

- Szó sincs róla… kicsit megkergülhettem az energialökettől és az időeltolódástól. – ismertettem állapotomat.

- Hmm… - morgott odaát olyan sejtelmesen. – és milyen energia levezetési ötleteid vannak?- pimasz kérdése még így a hűvös londoni estén is pírt csalt az arcomra.

- Az utcán vagyok. – nyögtem ki neki mielőtt a gondolataim túlságosan más vágányra terelődnének.

- Az csak érdekesebb akkor.

- Érdekesebb, mi?- kérdeztem vissza.

- Engem nem okolj a fantáziád miatt. – köhögött nekem kedvesen.

- Honnan tudod, hogy mire gondoltam? – volt okom meglepődésre? Kicsi sem.

- Mert én is arra gondoltam… - osztotta meg velem egyszerűen.

- Javíts a gondolatolvasó képességeden, ugyanis amire én vágyok az nem az, amire te gondolsz. – és ekkor pillantottam meg egy cukrászdát az út túloldalán.

- Avass be gondolataidba… kérlek. – epekedve kértem ezt és közben kihallottam hangján, hogy felettébb jól szórakozik.

- Fánkot akarok. – feleltem legalább olyan epekedve, ahogy ő mondta nekem az előbbi megjegyzését.

- Ki hogy hívja…- nyögte be végül nevetve.

- Megyek is veszek egy párat. – beszélgettem magammal és gyorsan lelépve a padkáról megpróbálva nem elüttetni magamat keveredtem át a túlsó oldalra.

- A prostitúció nem illegális hazánkban? – érdeklődött ártatlanul.

- Jó éjszakát Harry, jó éjszakát… - és ezzel a köszönéssel együtt kinyomtam a telefont majd könyökömmel benyomtam a cukrászda ajtaját ugyanis a beszélgetés hatására tényleg megéheztem egy kis… fánkra.

- Jó estét!- köszöntem a recepciósnak Alexa emeletén majd széles mosollyal az arcomon siettem a kórterme felé. – ezt neked!- nyújtottam egy kávét Pete felé és ügyeskedve még a fánkos doboz tetejét is sikerült kinyitnom így megkínálva őt a szép darabokkal. – te pedig azért vagy kint mert… - kezdtem bele a mondatba, míg ő vett a sütiből.

- Esti vizit… - magyarázta.

- Amit én tegnap átaludtam… - jutott eszembe.

- Pontosan. – bólintott majd ekkor nyílt az ajtó és az orvossal együtt egy nővérke is elhagyta a szobát.

- Jó estét! – köszöntem és valahogy olyannyira jó kedvvel töltött el, ahogy megláttam az „életemet” megmentő orvost hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna. De tényleg.

- Jó estét… most már bemehetnek hozzá, de ne erőltessék azért túl! – magyarázta kedvesen, majd megsimítva karomat otthagyott minket.

- Én maradok estére is… váltalak téged! – mondtam Pete-nek miközben belépkedtünk hozzá.

- Jobb lenne egy kicsit pihenned neked is. – kapcsolódott be a beszélgetésbe az ápolt.

- Te ebbe nem szólhatsz bele… - pillantottam felé.

- Végülis én vagyok az, aki itt fekszik… jogos. – nevette el magát majd nyújtotta a kezét a dobozom felé, amit én viszont elhúztam tőle. – ne csináld ezt velem!- rémült arckifejezéséből azt a következtetést véltem levonni, hogy simán nekem ugrik gépestől, infúzióstól, ha nem adok neki belőle.

- Ízlik a kórházi koszt?- kérdeztem és tovább húztam az agyát.

- Egyszerűen isteni… - szinte már majd kiesett a szeme amint látta, hogy Pete beleharap fánkjába.

- Hát akkor ez mind az e… - kezdtem.

- Ne merészeld!- fenyegetett.

- Jól van, na, jól van, na… - tettem ölébe a dobozt így hagyva magára őt meg a fánkot. Merthogy perceken keresztül csak ők ketten léteztek… Alexa egy másik világba került a normális étel láttán.

- Gondolkoztam… - már csak ketten voltunk a kórteremben, engem pedig nem igazán tudtak kitenni innen.

- És? – kérdezte kicsit már kábán.

- Szeretném elkérni Greg számát. – mondtam határozottan.

- Minek neked az édesapád száma?- hirtelen rögtön éberebb lett, azt hiszem megcsapta a fülét a név.

- Meg szeretném neki köszönni mindazt, amit érted tett…