29. rész

Sziasztok! Íme itt a következő rész, talán az eddigi leghosszabb! Köszönöm az egyre növekedő látogatottságot nagyon jól esik <3 Remélem tetszik a rész, jó olvasást hozzá! Puszi Dorka

U.i.: Foglaljátok Vera barátnőm nevét aranyba ugyanis ő tette fel a részt hisz az én google fiókom magától kijelentkezett és összeesküdve a chrome-mal nem hajlandó megnyitni magát így lehetetlen belépnem… de probléma nincs, ugyanis vannak ilyen mentő angyalaim, mint Ő! ^^

- Szóval így… - dörmögte megragadva a csípőmet. – azt hiszem, ebben jó lehetek… - súgta már fülembe, és ahogy szavai elhagyták ajkait édes lehelete alatt bőröm libabőrözni, vérem pedig hevesen pezsegni kezdett.

- De mégis hogy? – kérdeztem tőle miközben éreztem, hogy ha nem húzna csípőjéhez ő maga, akkor én már rég leestem volna a székről. Csukott szemmel mélyeket lélegezve próbáltam feldolgozni azt, hogy itt van… tényleg itt van. – reggel még… - próbáltam összetenni egy mondatot, de megakadtam ugyanis ajkai állam vonalát kezdték körbejárni.

- Reggel még?- kérdezett vissza. Tudta, hogy ha továbbra is folytatja azt, amit akkor e kérdésére nem fogok tudni válaszolni… éppen ezért folytatta is.

- Reggel még… - ennyi már az előbb is megvolt, de most sem jutottam előrébb. – te… - plusz egy szó.

- Én? – kérdezte.

- Tokióban voltál. – nyitottam ki szemet és továbbra is kezembe tartva ingének szélét farkasszemet néztem vele.

- Tévedsz. – húzta óvatos mosolyra arcát.

- Nem… ott voltál. – néztem mélyen a szemébe. – azt mondtad…

- Nem mondtam semmit. – rázta a fejét. – azt se hogy ott vagyok, azt sem hogy itt… - adagolta lassan az információkat.

- Becsaptál…- néztem rá továbbra is kitartóan, nem pislogva egyet sem.

- Lényegében nem…- mondta mire fejét kissé lentebb hajtotta ugyanis időközben kezem agyamtól függetlenül elkezdte saját útját járni, egyesével kigombolgatni ingének gombjait.

- Ide nézz!- mutattam szemeimre vissza, ő pedig csak engedelmeskedett. – ez meg mi ez? – viszont az én tekintetem igenis lentebb kalandozott ugyanis inge alatt egy új szerzeménye díszelgett mellkasán, még frissen betekerve. – megcsináltattad… - simítottam óvatosan végig rajtuk.

- Hmmm… - mordult meg egy kissé, picikét még sebes volt talán fájhatott neki.

- Fáj? – kérdezte arcára nézve.

- Most már annyira nem. – mondta és kezét tarkómra helyezve csókolt meg. – maga is hiányzott nekem… - suttogta ajkamba és kacsintott egyet olyan kisfiúsan, amitől én végleg elvesztem.

- Ugye nem elszöktél? – kérdeztem miközben madárkáit simogattam óvatosan mellkasán, felettébb élvezte.

- Már szerintem nyakamra küldték a rendőrséget… bármelyik percben itt lehetnek!- vágott vissza idióta kérdésemre mire rögtön szemébe néztem.

- Ez nem vicces… - húztam össze szemöldökömet.

- De… de… felettébb az!- bólogatott jókedvűen és mikor észrevettem, hogy ajkaival bőrömet közelíti meg elfordultam tőle kissé. – komolyan… már nem volt semmi dolgunk ott. – folytatta már direkt nem humorizálva.

- És itt van? – kezdtem megadni magamat és tekintetemet lassacskán kezdtem feléje visszafordítani.

- Nekem mindenképpen…- dörmögte.

- Csakugyan? – kérdeztem. – és mi lenne az a dolog? – érdeklődtem szende arccal.

- Azt csak az illetékesekkel oszthatom meg… és maga nem az. – rázta a fejét így rakoncátlan göndör fürtjei is mozgolódni kezdtek.

- Aham… - bólintottam majd elengedtem ingét. – akkor keresse meg az illetékeseket, mert én szeretnék átöltözni… - pördültem vissza a székemmel és úgy véltem, hogyha ezt a forgást még egyszer megteszem biztos, hogy le fogok esni onnan. Egész testemmel remegtem, de megadni magamat nem volt szabad, max 5 perc és jönnek a többiek.

- Ha gondolja, könnyíthetek a munkáján… - mondta és ruhámnak fűzős hátulját kezdte el bontogatni, szépen lassan ráérősen… szemünk egymásét nem vesztette el eközben.

- Illetéktelenek nem tartózkodhatnak ezen a helyen. – emeltem ki erősebben az első szót miközben a tükörben próbáltam minél csúnyábban nézni rá. Szeretem az ilyen kis játékokat… a szójátékaink mindig felettébb érdekesek.

- Az illetékesek sem…- ingatta a fejét.

- Hmmm?- nem teljesen érettem mit is mondott az előbb.

- A terület átépítés alatt van.

- Micsoda? – szinte már elnevetve magam kérdeztem tőle ezt.

- Átépítés… - ismételte önmagát. – a kilincsre akasztott tábla ezt mondja. – bizonygatta kedvesen.

- Elment az eszed… - nem hittem neki hirtelenjében.

- Én ugyan nem csináltam semmit. – tette maga elé a kezét védekezésképpen.

- És nem is fogsz… - nyögtem ki hirtelen, ami olyan furán vette ki magát.

- Hogy mit mond a kisasszony? – húzott magához háttal, így hátam mellkasa vonalához idomult.

- Max 5 perc és jönnek a többiek… - forgattam a szememet és tudtam igen kevés kell ahhoz, hogy türtőztessem magam.

- 5 perc.. Az igen hosszú idő. – állapította meg. – meg amúgy is átépítések vannak. – repült vissza előző témájához.

- Átépítések.. romok nélkül. – próbáltam hajamból kiszedni az utolsó díszt is, de megragadta a kezemet.

- Garantálom, hogy lesznek romok… - mondta sejtelmesen majd ezen kijelentésével egyidejűleg kezét hasamra tette ezzel együtt székemről konkrétan lerántva engem ragadott magához. -... gondoskodok róluk!- fordított szembe magával miközben én már két lábamon álltam… állítólag. Ugyanis ha nem tartott volna, akkor már biztos, hogy a padlóval ismerkedtem volna meg közelebbről, és ez már nem állítólagos lehetőség, hanem valóságos tény. – most viszont csukja, be a szemét ugyanis nem szeretném, ha por menne a szemébe…- hajolt közelebb így fülembe tudta suttogni ezeket a szavakat és én erre alapból úgy reagáltam ösztönösen, hogy szemhéjaimat lassacskán lehunytam, majd ruhámba markolva vártam mit tesz velem. Elkapott, én voltam az áldozat, ő meg a ragadozó. Pedig mikor észrevettem, hogy itt van mindenre gondoltam csak arra, nem hogy az enyém lesz az áldozat szerep… fejemben én domináltam, csakhogy csupán az a fejem volt és nem a valóság. A valóságban megsemmisültem, ahogy ujjait végighúzta combomon és megmarkolva ruhám alját csípőmig húzta azt… Hátam szinte azon nyomban homorúan állt, ahogy másik kezével egyszerűen szedte le rólam fűzőmet, majd gerincem vonalát végigsimította így szabad tenyerével.

Éreztem, ahogy a tüdőm szaporábban emelkedik, majd esik össze, hirtelen mintha felcsavarták volna a fűtést a teremben, de mégsem tudtam lépni semmit… egyszerűen nem ment, elszállt minden erőm és csak azt akartam érezni, ahogy érint… ahogy csókol.

- Úgy látszik sokáig voltam távol…- jegyezte meg kuncogva tehetetlenségemre reagálva így. És ezzel mintha az eddig békésen pihenő időzített bomba robbant volna.

- Úgy gondolja? – tért vissza belém mégis a határozottság, majd míg az előbb tehetetlen voltam most már igen nagyon tettre kész. Kezemet azonnal nyakába fontam és úgy semmistől ugrottam derekára így kicsit… beindulva.

- Vagy még sem… - utolsó szó jogán még ezeket valahogy kipréselte lassan magából, de utána már szavakra nem igazán volt szükség.

Úgy éreztem, hogy a szoba forogni kezdett velünk miközben hatalmas lángokba csapott az egész. Ingje fűzőm hű párja lett a padlón miközben ő apró csattanással érkezett háttal a falnak, nekimenve a ruhafogasnak, ami eldőlt így elrántva magával néhány kiegészítőt, ami igazán szép zajt csapva zengette meg a termet. Romokat akart? Tessék, itt van…

Derekába szinte erőszakosan markoltam csakhogy csípője enyém legyen, miközben fejemet automatikusan balra feszítettem hisz forró ajkai a nyakamba harapva vonták el a maradék erőt is, ami bennem volt… csak a szent lélek tartott már össze engem, na meg ő…

- Ki pakolta ki ezt a kelléket?- csattant fel egy erős hang az ajtóban, de számomra olyan távolinak tűnt, hogy azt hittem képzelődök… a mámor valahogy erősebb volt, mint a józan ész.

- Építési terület? Valaki jót szórakozik. – egy másik hang is megszólalt, de én még valahogy ott tartottam, hogy készen voltam elordítani magamat bármelyik pillanatban… üvölteni akartam.

- Csak csendben!- simította el hajamat homlokomról mire én majdnem hangosan felkacagtam.

- Beszélsz te… - bújtam füléhez, és ahogy mellkasunk erőteljesen összesimult éreztem, hogy testem megüti a legfelsőbb boldogság mércéjét…

- Bele fogod törni a kulcsot…- kintről a hangok tulajdonosainak száma hol nőtt, hol csökkent viszont mi bent még igazán ketten voltunk… csak a kintiek mulatságos próbálkozásai alatt mi addig eljutottunk, hogy fogadóképessé téve magunkat vettünk fel ruhát.

- Meddig hagyjuk őket szenvedni? – libegtette meg előttem a kulcsot én pedig azért nyúlva hirtelen tenyerembe tudtam azt.

- Gonosz. – ráztam a fejemet mire egy szempillantás alatt ajkaival enyémet édesítve hallgattatott el.

- Siker… - hallottam kintről az örömittas hangokat mire szemem hirtelen kipattant, és ahogy nyílt az ajtó tekintetem is afelé irányult.

- Áúccs!- kaptam az ajkamhoz, ahogy elrebbentünk egymástól… a vér fémes ízét kezdtem érezni a számban.

- Maisy… minden rendben? Beragadt az ajtó... észrevetted? – közelített meg Liz engem, ő volt az első, aki belépett.

- Öhmm… nem igazán. – tettem az ártatlant bazsalyogva miközben az Ő arcát figyeltem. Egy, kettő, hááá… és ekkor fejét balra fordítva észrevette azt, aki a jó kedvemért volt felelős.

Kifogástalanul festett ott éjfekete öltözékében, ahogy lezseren a falnak dőlve nézett minket. Valahogy Liz sem jutott rögtön szóhoz… talán érthető.

- Sziiia?!?- kicsit kérdés is volt az egyben.

- Szia!- lökte el magát a faltól. – Harry Styles!- nyújtotta kezét illedelmesen, mint egy úriember, amikor bemutatkozik, mert igen ő az volt. Úriember.

- Liz Eberson. – ráztak kezet én pedig a táskámért nyúlva követtem az eseményeket.

- Jó lenne, ha valaki szólna a karbantartóknak… kínos, ha minden egyes alkalommal beragadunk az öltözőbe. – jegyeztem meg a kulcsot táskám oldalába csúsztatva észrevétlenül.

- Minden bizonnyal… - értett egyet Liz szemét forgatva. - Te pedig…- nézett Harry-re felmérve közben a terepet. Mintha lett volna egy kis terem átalakítás… a belsőépítészet csodái.

- Csak gratulálni akartam nektek. – minden szava elbűvölő volt. – csodálatosak voltatok a színpadon!- bókolt most már nem csak nekem. – de azt hiszem nekem most már ideje mennem… - indult az ajtó felé. – hagyom pihenni a művészeket… Egy élmény volt. – fejezte be az apró beszélgetést.

- Örülünk, hogy tetszett. – mondta Liz és ekkor már Meg is és néhány lány is az ajtóhoz értek.

- Téged kerestünk… - nézett rám, majd ekkor észrevette a mellette álló úriembert is, aki egy kedves „sziasztok”-kal üdvözölte őket.

- Beragadtam ebbe az öltözőbe… - szörnyülködtem teljesen majd helyet cserélve én kikerültem onnan ő pedig belépett.

- Vele?- mutatott a Göndör felé.

- Talán. – rántottam meg a vállamat én-aztán-nem-tudom arckifejezéssel.

- Talán?- kérdezte gyanakodva én pedig már indultam is volna a másik irányba mikor eszembe jutott valami.

- Meg nézd csak!- szóltam utána majd táskámba nyúlva a kulcsot fogtam tenyerembe. – hátha szükségetek lenne rá!- kacsintottam rá majd Harryt követve vállam fölött integetve távoztam onnan. – nem felejtem el, hogy megharaptál…- mondtam kifelé tartva anélkül, hogy felé pillantottam volna és ujjamat ajkam szélére tettem.

- És akkor én mit mondjak?- nevetett fel.

- Jobb, ha semmit… jobb, ha semmit. – ismételgettem majd, ahogy az ajtóhoz közeledtünk azt éreztem, hogy keze mintha megtalálta volna az enyémet és mintha ujjai rákulcsolódtak volna az enyémekre. Mintha.

- Viszlát!- köszöntünk egyszerre a portásnak.

- Viszlát!- mondta a portás. – Maisy… - szólított meg. – fogalmam sincs miért, de rengeteg fura élősködő ember döntött úgy hogy letáborozik a különböző bejáratoknál!- osztotta meg velünk ezt az információt majd egy kedves mosollyal a Göndörre pillantott.

- Ez hiányzott. – jegyezte meg kicsit mérgesen Harry, de mégis olyan kedvesen. Ellentmondásosság, de mégis így volt.

- Minden rendben?- félve pillantottam rá.

- Minden a legnagyobb rendben… - forgatta gyönyörű zöld szemeit majd hálásan a portás felé fordult. – köszönöm!

- Ugyan nincs mit fiacskám… ugyan nincs mit!- és ekkor éreztem, hogy kicsit arrébb húzódva szeretne nekem mondani valamit.

- Talán jobb lenne neked ha… - hirtelen olyan fura érzelmeket láttam arcán átrepülni, hirtelen óvatosságra intett tekintete.

- A-a. – ráztam meg fejemet lassan a fejemet automatikusan majd lábujjhegyre emelkedve gyengéden megpusziltam az arcát. – csak ha téged nem zav… - kezdtem bele mire láttam, ahogy szemeiben az óvatosság helyét a csodálat veszi át, majd tenyere közé véve arcomat ajkaimba csókol lágyan. – ezt akkor megbeszéltük…- pirultam el és észrevettem, hogy mindezt akár a portás is láthatta.

- Meg… - nézett utoljára a szemembe majd elindulva előre, húzott maga után. A színház falai között történt események után majdnem arra volt szükség, hogy húzzon maga után…

- Jól vagy? – kérdeztem hosszas hallgatás után, mondjuk azt, hogy annyira nem tetszett neki a fogadógárdánk az ajtóban, mondjuk.

- Aham. – pillantott felém bátorítóan.

- Pedig kedvesek voltak. – mondtam valami olyat, amit nem is igazán gondoltam, de legalább így arra tudtam késztetni, hogy megszólaljon és figyeljen rám.

- Az, amelyik majdnem orrba vágott téged vagy az, amelyik engem lökött ki majdnem az úttestre? – kérdezte kínos mosollyal.

- Ez egy és ugyanazon ember volt. – tettem hozzá majd arca vonásait figyelve tudtam, hogy folytatnom kell. – tudod, hogy nem komolyan mondtam…

- Tudom. – fogta meg csuklómat majd egy csókot lehelt arra és nem én lábamra tette vissza azt, hanem sajátjára.

- Szeretnél beavatni a terveidbe? Ugyanis fogalmam sincs, hogy hova tartunk… - váltottam gyorsan témát.

- Nem szándékoztam. – rántotta meg vállát.

- Mire is számítottam? – tettem fel eme költői kérdést.

- Azt hiszem erre mintha már egyszer jártam volna… - mondtam ki neki hangosan gondolataimat miközben a háza előtt lévő kis autófeljáróra parkolt le éppen, majd állította le a motort.

- Van kedved itt tölteni az estét? – invitált be házába.

- Ez olyan, mint Narnia? Sosem jártam még ott. – kábultam el teljesen.

- Sajnálom… de ez az én szövegem. – kacsintott majd ezzel kiszállt a kocsiból és megkerülve annak elejét kinyitotta nekem az ajtót.

- Nem lett volna szükséges.

- De szükséges… - nyújtotta kezét mire én szépen ki tudtam onnan szállni és miután egy könnyed mozdulattal bezárta mögöttem az ajtót gyengéden annak dőltem. – a nyakkendő továbbra is az enyém. – nézett nyakamra, talán elkoboztam tőle.. talán.

- Új gazdát talált magának… - fogtam ujjaim közé a kis csokornyakkendőt.

- Minden fiúdtól elcsensz valamit te szarka? – kötött belém.

- Milyen minden fiúmtól? – lepődtem meg.

- Így szerezted meg Olly kalapját is… - kacsintott majd elindult az ajtó felé, de én nem követtem. – vagy bejössz, vagy kint megfagysz… - szólt a válla fölött hátra.

- Megfagyok. – motyorogtam magamban majd nem is figyelve felé hallottam, ahogy otthagyott az udvaron egyedül. Tényleg ott hagyott.

Túl könnyű lenne, túl egyszerű, ha azonnal bemennék és úgy éreztem, hogy ő sem az a típus, aki kijönne értem most szóval, majd ha a fagyhalál szélén állok, akkor esetleg megteszem az első lépéseket a meleget nyújtó épület felé. Jó… a fagyhalál közeli állapot nem egészen 20 percen belül be is következett így habár kicsit szaggatottan és nehézkesen, de eljutottam az ajtójáig, majd muszáj volt kopognom és csöngetnem.

- Nem veszek semmit… - nyitotta ki az ajtót humorizálva.

- Nem is vagyok eladó. – mondtam és kezemet kinyújtva karjai alatt átbújtattam azokat és megöleltem így magamhoz vonzva minden meleget majd ezen önfeledt 10 másodperc után el is távolodtam tőle és elindultam lépcsője felé.

- Te pedig? – kérdezte kíváncsian.

- Elmentem zuhanyozni… - integettem neki vállam fölött.

- Persze nyugodtan… mintha csak otthon lennél… - tette hozzá álfelháborodással együtt.

- Én is úgy gondoltam…- kommentáltam magamban halkan a dolgokat.

- Hallottam ám…

- Örülök. – léptem fel az első lépcsőfokokra majd hirtelen muszáj volt gyorsítanom a tempómon ugyanis ő utána meredt.

- Kizártál a saját szobámból… - kopogott dallamosan az ajtón.

- Ha gyorsabb lettél volna… - magyaráztam neki miközben a ruháimat, amitől megszabadultam az ágyra pakolásztam majd kinyitottam szekrényét és kirántva belőle az első pólót, amit megláttam elindultam az fürdő felé.. ezután mondhatott bármit is én már nem hallottam.

Zuhany alól kiszállva megtörülköztem majd magamra rántottam a pólóját és hajamat dörzsölgetve egy törülközőbe léptem ki a fürdőből.

- Szép választás. – elismerően bólogatott mikor meglátott engem, de nem értettem miről beszél, mondjuk alapból már azt sem értettem, hogy került be, mikor én kizártam. – egy ideje itt lakok… vannak trükkjeim. – válaszolta meg a fel nem tett kérdésemet. 

Az ágyon feküdt maga mellett egy hatalmas tálcával rajta millió étellel és néhány DVDvel.

- Mi?- kérdeztem tőle és ekkor észrevettem, hogy talán a pólójáról beszélhetett, amit teljesen véletlenül választottam ki… de komolyan.

- Az egy különleges szám… Nagyon különleges. – bazsalygott szemtelenül…