VII. rész - Bright Lights

Sziasztok! Még így a szörnyűséges hét kezdés előtt (végem a szünetnek.. brühühühüü L ) gondoltam hozok nektek egy részt vasárnapra is! Remélem örültök neki, jó olvasást! Puszi Dorka

Bright Lights

Bright lights, big city; 
She dreams of love. 
Brights lights, big city; 
He lives to run. 

- Theo megfogta a kezemet. – úgy tartottam magam elé jobb kezemet mintha aranyból lett volna, tuti nem mosok többet kezet.

- Ráadásul még bókolt is neked… Hangjegyecske. – jegyezte meg az elképedést ugyan tettetve, de azért mókásan barátnőm.

- Tuti az arcomra tetováltatom ezt a dolgot. – mutattam szememre és végkép kidőltem a széken, amin kényelmesen elnyújtózkodtam a csodálatos 2 óra hosszás koncert után melyet a Hurts adott.

- Jah… majd ha nem fogsz fosni a tűktől. – nézett rám hunyorogva barátnőm és majd kicsordult a könnye olyan jól szórakozott rajtam.  – igazam van vagy igazam van?

- Alkoholos filctoll… - ugrott be egy másik csodálatos ötlet.

- Bőrrák. – reagálta vissza.

- Valamiben meg kell halnom… - rántottam vállat és az, hogy egy hangjegy miatt következzen be mindez több mint édes vég lenne.

- Idióta… - azt hiszem, a hétvégére már fel kellene vennem ezt a nevet, vagyis nem csak a hétvégére, hanem úgy örökre… barátnőm tuti örülne neki.

- Ez jó volt. – értett velem egyet barátnőm.

- Egy órája ezt hajtogatom neked folyamatosan… - tapsikoltam meg a homlokomat és örültem, hogy legalább köreimbe engedi magát ő is.

- Nem vettem észre… - rázta a fejét és kólájából mind kiitta, ami benne maradt. – na és vajon megtalálod ismételten azt az ismeretlen hercegedet egy ingyen kóla erejéig?

- No, ki is az idióta? – néztem komolyan rá. – az ismeretlen mond neked valamit? Azt hogy fogalmam sincs, hogy ki volt ő… még az arcát sem láttam… - masszíroztam a halántékomat.

- Mert idióta vagy azért… - a homlokomra fogom tetoválni ezt a szót biz isten. -… ha megfordultál volna, akkor láthattad volna. Tudod az embereknek még nem a hátán nő a szeme… - megszólalt a nagy biológus.

- Mindegy… - legyintettem.

- Mosdó?

- Nekem nem kell, de elkísérlek… - mondtam és összekapva cuccaimat visszatolva székemet a kocsija mögé álltam.

- Ez a Theo-s kezed volt, csak úgy mondom. – a szemtelen mindenit persze hogy szívatni fog ezzel… úgy például életem végéig.

- Ha-ha-ha. – kínosan nevetve fogtam magam és jobb tenyeremmel telibe találva arcát össze visszafogdostam azt. – ez is a Theos kezem volt. Érezd magad megtisztelve. – és úgy indultam neki a mosdóig vezető útnak, mint aki egy háborút nyert meg.

- Szerencséd van, hogy nem érek fel a hajadig… - morgolódott miközben sajátját igazgatta meg hisz azon kívül, hogy arcát össze-vissza fogdostam haját is rendesen átalakítottam… sajátos módon persze. -… mert különben kitépem volna az összes hajszáladat. – fenyegetett meg.

- Jó… Aham, persze. – a legfőbb partnerem a túlontúl kedves beszélgetéseim során.  – itt is lennénk… - sok miatt lehet Londont szidni az biztos, de például a miatt nem hogy nincs felkészülve a mozgáskorlátozottakkal való együttélésre. Ilyen szempontból az egyik legcsodálatosabb város ahol valaha járhattam, vagy amiről valaha olvashattam. Még egy ilyen helyen is volt mosdó külön számukra, így nem kellett szenvedniük a rendes helyiségben, ez azért mindenképpen piros pont a tulajnak.

Én kint maradva a folyosón, hátra dűtve fejemet lecsukott szemekkel próbáltam légzésemet visszaállítani normális fokozatra, meg mondjuk nem lett volna az sem hátrány, hogy kipirosodott bőröm például visszanyeri eredeti színét. Hiába ültünk már ott a bár részlegen egy jó órája a hév még mindig bennem volt, de nem panaszkodhattam. Imádtam.

Becsuktam a szememet és még mindig csillagokat láttam, még mindig hallottam a hangját az énekesnek, a szövegek még erőteljesen ott kószáltak a fejemben átszőve agyam minden egyes kis elrejtett zegét-zugát is. Többet és többet akartam. Az élő zenénél nincs jobb, bárki bármit mondhat. Ha valaki élőben el tudja kápráztatni a közönségét és nem csak egy stúdió össze-visszakavargatott albumával képes el ezt elérni, akkor az aztán igazán tud. Ők tudtak.

- Hupsz… - arra lettem figyelmes, hogy valaki konkrétan majdnem nekem jön, csakhogy mielőtt nekem irányította volna magát vagy éppen esetlegesen a földnek ügyesen megtámaszkodott a fejem mellett a falnak. -… őszintén sajnálom, hölgyem. – még véletlenül sem arra nyitottam ki a szememet, hogy majdnem összenyomtak, hanem az utolsó szóra mely az ember száját elhagyta. Hölgyem. Összerezzentem elég erősen.

- Ó édes istenem… - arca az enyém elé került, vészesen közel az enyémhez.

- Ezt azt hiszem, nekem kellene mondani. – szóval a ki fizette az italunk rejtélyre ebben a pillanatban derült fény, a rejtély saját magát oldotta meg igazából. Szerintem az univerzumban az égiek összeesküdtek ellenem, valami nagyon jó után valami rossznak is kell következnie, nem?

- Khara… - jobb tenyerével akarta megsimítani kipirosodott arcomat, ezáltal rögtön is letehettem arról, hogy valaha normális színem lesz.

- Harry… te részeg vagy. – ha hozzám ért volna, meglehet, hogy pofán csapom.

- Jó hogy emlékeztetsz rá… - csapódott ugyanúgy háttal a falnak, mint ahogy én álltam ott már percek óta. S a következő pillanatban olyat hallhattam, láthattam, amit nem biztosan szerettem volna. Megragadva egy közeli kukát gyomrának tartalmát egyszerűen beleürítette abba a Göndör mögöttem.  – hát ez szívás. – mikor végül már éppen nem fulladozott fejét elég erősen ütötte be hátul a falba, persze önkéntes módon. Ott ült a földön én meg magam elé nézve bámultam a falat.

- Mégpedig kinek? – meg sem rezdültem miközben éppen mellettem rókázott konkrétan, ha hülye volt hát haldokoljon magának, mosom kezeimet.

- A hajad… - lassan tápászkodott fel a falnak támaszkodva továbbra is.

- Még mindig a fejemen van, köszöni. – idegesen doboltam már a lábammal a falon. Mi az istent csinál ennyi ideig Nora? Lehúzta magát vagy mi?

-… olyan más. – bele akart simítani, de elcsusszantam előtte, lábai alatta elég instabilak voltak, konkrétan egy nagyra nőtt gyerek érzetét keltette bennem.

Mondjuk egy kisgyerek max kakaó túladagolásban ütheti magát, vagy éppen egy adag főzelék verheti ki nála a biztosítékot, de nem wiskey ahogy itt érzem. Az a jellegzetes illat valószínűleg már átitta minden ruhájának minden egyes négyzetcentiméterét.

- Jah. – már nem csak a lábammal, de ujjaimmal is doboltam a falon. Ha ez a lány előkerül úgy, hogy nem fojtotta bele magát a mosdóba, akkor megyek és én elvégzem helyette ezt a feladatot. – látod, csodálatos. Szóval a whiskey még nem vitte szét a szemed. – a plafon és a fal találkozásánál lévő kis szöget figyeltem idegesen, egyre idegesebben miközben azt találgattam, hogy kedves barátnőm életének hogyan is vetek véget.

- Szóval te vagy az a Hangjegyecske… - totál kész volt, egyszerűen ez mintha egy harmadik személyisége lenne minimum.

- Lehet, hogy igen… lehet, hogy nem. – ha közelebb hajol hozzám tényleg meg fogom ütni. Sem a férfi parfümének illata, sem a samponjának kellemes aromája nem vette el a bűzt, amit árasztott.

- Elintézzem, hogy találkozz Theo-ékkal? – odabújt a fülemhez rakoncátlan göndör tincsei csikizték is arcomat, de én becsukva szememet mély levegőt vettem és próbáltam nem ebbe a helyzetbe képzelni magamat.

- Kösz nem. – sziszegtem a fogaim között, az kellene még nekem, hogy tartozzak neki.

- Dehogyisnem… ez az idióta csak hülyeségeket beszél. – aha… szóval a jómadár megérkezett és oldalamba bökött, no meg, ahogy látom Harrynek kissé neki is ment kocsijával. Mondjuk legalább utóbbi azt kapta, amit megérdemelt.

Viszont arcán semmi fájdalom nem látszódott csakis annyi hogy rögeszmésen kutatott az én szemeiben, én meg azon gondolkoztam vajon mennyi az az idő amennyit kibírok levegővétel nélkül?

- Harry Styles. – és mintha bumm, újraindították volna a rendszerét fullra normálisan fordult barátnőmhöz és lehajolva hozzá kezet rázott vele. Értitek? Kezet rázott vele. – és te?

- Az idióta barátnője, Nora. – nem tudom mi ment át az agyán ennek a nőszemélynek, de lehet, éjszaka a párnájába fojtom.

- Hölgyeim kövessenek… - és még stabilitását is visszaszerezte, legalábbis elég ügyesen tetette azt. Nem tudom, mit kellene hinnem.

- Én ugyan nem. – voltak dolgok, amikben biztos voltam, ez egy volt közülük.

- Ez számodra nem opció. – mondta barátnőm és egyedül indult el Harry után, aki pedig közben visszalépett értem és szépen megragadta csuklómat.

- Nem, nem. – kacsintott és szinte húzva engem elindult a folyosó ismeretlen helyére.

Gondolkoztam azon, hogy felkapok valamit és leütöm vele, vagy azt is, hogy hátulról megrúgom, de csak azután miután erőlködéseim abszolút hiábalóaknak bizonyultak ugyanis hiába rángattam volna kifele kezemet hatalmas ujjai által képzett alkalmi karperecemből az onnan abszolút nem mozdult.

Viszont előttünk az út úgy nyílt, mintha maga Mózes sétált volna elől, gyanítom még a víz is kettévált volna, ha arra kerül sor. Milyen csodálatos is mindez. Csak nem most és nem az én számomra.

- Meg foglak ölni. – fordultam hátra mikor egy pillanatra megálltunk és volt lehetőségem Norára nézni.

- Örömmel várom a pillanatot. – dörzsölte össze kezeit.

- Komolyan mondtam…

- Szerinted érdekel? – elég csúnyán nézett rám, majd ördögi vigyorra húzta száját.

- Szabad-e? – hallatta hangját az előttem álló göndör fiú, majd benyitott az ajtón. Szóval azért álltunk meg, mert ajtóhoz értünk, talán éppen ahhoz az ajtóhoz.

- Harry… - mintha Theo hangját hallottam volna amint éppen a bekandikáló emberkét felismeri.

- Theo… - és hogy ez az ember részeg? Semmi sem látszódott belőle, komolyan mondom. Semmi. Pedig láttam, amit láttam, sőt sajnos azt is, amit nem akartam. – bebocsájtást engedtek nekünk? Hoztam nektek két meglepetést… - tárta szélesre az ajtót és még mielőtt leléphettem volna azelőtt Theo-ék már megláttak.

- Hangjegyecske. – mosoly terült el az ajkán és ekkor már felállva a kanapéról befele invitált minket. – és a kedves barátnője… gondolom. – közelített meg minket és felemelve először Nora majd az én kezemet is megpuszilta, mint egy úriember. – örülök szerencsének. – susogta miután ajkai elváltak a kézfejemtől.

- Gondoltam egy kép, néhány szó váltása még belefér, mielőtt indultok… - lassan már elengedte a kezemet a Göndör, de tisztán éreztem, hogy ott van mögöttem, mintha tartana attól, hogy elfutok. Aham persze… innen már biztosan, hogy nem.

- Ez természetes… - felelte és láttam, hogy ekkor már telefonjáért nyúl miközben haját hátra simítja. – de kérhetek először én valamit? – és felém fordulva végül tényleg kezébe került a telefonja.

- Tőlem? – mutattam mellkasomra, mert hát oly egyértelműen rám nézett, igazából hátra is fordultam kissé hogy megnézzem nem-e áll mögöttem valaki más, de csak Harry volt. Ő meg nem érdekelt.

- Ühüm. – bólintott. – lefotózhatom a szemed? Gyönyörű ez a hangjegy. – mutatott arcomra.

- A kedves barátnő csinálta. – gurult oldalra barátnőm és kezét lóbálva jegyezte meg ezt kedvesen. Mindenki egyszerre nevetett fel.

- A kedves barátnőnek köszönet jár érte… - és Theo meghajolt előtte, mint egy lovag. – szóval? – fordult felém.

- Nyugodtan. – rántottam vállat és nemmel nem igazán válaszolhattam volna, nem hiszem, hogy egyáltalán képes lettem volna nemet mondani ennek az embernek, mármint gondoljatok bele a helyzetembe.

- Ezzel meg is lennénk… no és egy közöset? – ajánlotta fel és készségesen pózolt velem is és Norával is, sőt egy mindenes kép is ügyesen elkészült, amit egy staff-os készített el nekünk. Egyetlen egy probléma volt itt az egésszel, mégpedig az hogy a fotós szerepét nem kevésbé kedves emberke, mint Harry alakította, ráadásul saját telefonjával hisz Nora fényképezőgépje már mára bemondta az unalmast. A képek, amik sohasem kerülnek el hozzánk, no, mindegy.

- Egy öröm volt lányok… - kacsintottak a srácok majd lassacskán szépen ki is sétáltunk az öltözőjükből. Kellett néhány perc, míg felfogtam, hogy hol is voltam és kivel ölelkeztem, és amint ez megtörtént elég erőteljesen vágtam a mellettem lévő emberke karjába.

- Áúúúúú. – morrant fel és nesze neked stabilitás megint a falnak simulva kötött, ki mint helyzet.

- Várd meg a folytatást… - mondta Nora és a szabad levegőre kigurulva diadalittasan hagyta ott a helyet.

- Te ott elől… megvárnál inkább? – azt is próbáltam elfelejteni, hogy egy harmadik ember volt a körünkben, tudomást sem akartam szerezni róla.

- Nem sietek sehova. – lassított le. Dehogynem sietett friss levegőre, no és azt elérte szóval.

- Egy köszönömöt nem kapok? – hangja visszaváltott abba a kissé instabil változatba, úgy látszik csak addig erőltette magát a jófiú változatba ameddig muszáj volt. Valószínűleg lemerült a részegségébe csempészett józanság elem.

- Na, ne nevettess. – orrnyergemet masszíroztam és feléje sem fordultam.

- Khara, csak én gondolom úgy, hogy sikerült összeszednünk egy becsiccsentett dalos pacsirtát? – fordult felém kocsijával Nora. – akinek persze hálásak vagyunk…- kezével is, majd törzsével is szépen meghajolt barátnőm és Harryvel összenevettek.

- Hát ez fantasztikus… körülöttem mindenkinek elment az esze? – tártam szét karomat és hol az egyik vihogó, hol a másik vihogó egyedre tekintettem.

- Meglehet, hogy ittam egy keveset. – mutatta ujjával a picurka mennyiséget, aminek gyanítom úgy erősen a többszörösét fogyaszthatta el.

- Örültem a szerencsének… - szalutáltam és hátat fordítva nekik elindultam a gondolataim szerint Noráékhoz, no, most hogy ő jön-e vagy sem az majd kiderül.

- Hova sietsz drága Khara? – kérdezte az egyetlen egy illuminált állapotú közöttünk és hallottam, hogy valami nagyot puffan ekkor, nem akartam látni, de valahogy mégis visszafordultam feléjük. Harry ekkor már a füvön ült, és mint egy kisgyerek húzogatta a fűszálakat onnan. – gyere ide mellém… - nézett felém és szemei tényleg úgy csillogtak mintha egy kisgyerekhez tartoztak volna.

- Te itt akarod Őt hagyni? – irányította felém a kérdést Nora ezúttal már sokkalta komolyabban.

- Ha a saját hányásában fetrengene, az sem érdekelne… hidd el. – el akartam innen húzni már, még azelőtt mielőtt ebből a ténylegesen csodálatos estéből valami rosszféle tragikomédia kerekedik ki.

- Hívjunk neki egy taxit… ahogy magunknak is. – most hirtelen miért játssza ezt az okos, megmentő lelket?

- Úgyse fog semmire és senkire sem emlékezni… csak nézz rá. – böktem feléje, de nem volt ott majd a következő pillanatban már csak annyit vettem észre, hogy zuhanok a föld felé és elég csúnyán össze is találkoztam volna valamiféle virágágyással, ha ő nem lett volna alattam. Ő maga rántott el ebben biztos vagyok, de az előbb mikor kerestem szemeimmel hol a fenében volt? Biztos rajta volt a láthatatlanná tévő köpenye, mint a névtesóján szokott lenni… Potteren.

- Kire nézzen rá? – rajta feküdtem, de ténylegesen, hisz erős karjával magán tartott.

- Míg ti itt ezt elintézitek… addig én intézek kocsit. – ezt nevezik segítő barátnőnek? Ezt? Milyen világ ez?

- Megtennéd, hogy elengedsz? – ficánkoltam karjában, eredmény nélkül… ki gondolta volna.

- Miért tegyek úgy? – arcunk olyan közel volt az egymáséhoz hogy kettőnk lehelete egyértelműen képes volt a keveredésre.

- Mert különben megbánod. – fenyegettem meg és ahelyett, hogy komolyan vette volna valóságos fenyegető szavaimat inkább az arcomba röhögött, szó szerint… - végre hogy felfogtad… – gurultam le róla és kellőképpen elhúzódzkodva tőle megpihentem az éppen utamba eső fa tövébe.

- Egy nagyon vicces lány vagy te Khara… - jegyezte meg még mindig bazsalyogva, ez már hangszínéből is tisztán hallatszódott majd éreztem, hogy kis valamikkel elkezdett dobálgatni.

- Befejeznéd? – inkább parancsoltam, mint kérdeztem. – hallod? – kezemmel védtem ki a felém dobált kis fűgalacsinjait.

- Te mit gondolsz rólam, Khara? – még elég normálisnak tűnt ekkor a hangja. Fejemet karjaimra hajtottam, amiket felhúzott térdeimen pihentettem miközben arra vártam, hogy Nora megjelenjen azzal a mondatával „itt van a kocsink”.

- Harry… én nem gondolok, rólad semmit ugyanis nem gondolok egyáltalán rád. – és reccs, egy gally az ujjaim között.

- Értem…

- Nem… nem érted, de igazából nem is kell értened. – őszintén szerettem volna már vízszintesben tudni magamat az ágyban, sőt már eljutottam arra a pontra, hogy a sajátom az egyetlen egy megfelelő ágy a számomra, nem is kell ma este nekem Noránál aludnom.

- Itt vannak a kocsik… - angyalok hangjaként szólalt meg Nora hangja mellettünk.

- Na, végre… - pattantam fel a helyemről és elindultam a kocsi felé.

- Jó Éjt Khara… - mellettem elsétálva hallottam a hangját, ahogy a kocsi ajtajához sétált, s azt ki akarta nyitni, de nem igazán sikerült neki. Kinyitotta majd erősen becsapta. Ideges volt… no és akkor én mit mondhatnék?

- Viszlát, Harry…

A vasárnapomat, úgy ahogy van átaludtam, azon kívül, hogy elmentem egy párszor mosdóba, sőt le is zuhanyoztam egyszer reggel, no meg egyszer este, de igazából semmit nem csináltam csak aludtam és fetrengtem az ágyban. Vagy a fotelben. Vagy a földön. Vagy éppen lelógva az egyikről átnyúlva a másikba.

Egyedül a hifim távirányítóját engedtem közel magamhoz, amíg esetlegesen váltottam egy számot azok között, amit éppen nem akartam meghallgatni. Habár nem voltak a megfelelő helyükön az albumjaim, attól függetlenül én még nem riadtam vissza, hogy netalán a szomszédokat valamiféle kultúrára tanítsam, így hát igénybe véve a századunk csodálatos eszközét a pendriveot arra rátettem a gépen összeállított zenei listámat és felerősítve a hifivel hangját élvezhettem azt, amit akartam. A zenét. Az egyetlen egy dolog, ami életben tartott. Konkrétan volt néhány pillanatom, amikor azt hittem, hogy a falnak vágom magamat, minden és semmi bajom sem volt egyszerre. Időközönként megesik nálam ez a nap szóval olyannyira nem volt szokatlan… mint egy zombi úgy közlekedtem a szobámban, ha felálltam esetlegesen az ágyról vagy éppen onnan ahol éppen random módon tartózkodtam.

Egyszer még a konyhába is lemerészkedtem, hogy magamhoz vegyek egy angol kisfalu öt éves koffeinmennyiségének megfelelő kávéadagot, amikor édesanyám cetlijével találkozhattam a hűtőn. „Elmentem. Kaja a hűtőben. Ma még nem ettél semmit, ideje lenne valamit lenyomni a torkodon. Nem a kávé, nem az… sőt a kávébab sem” letépve a hűtőről a kukába hajítottam az üzenetet és a fél literes bögrémmel visszabandukoltam az emeletre.

Nem telt fél órába, sem de kávé a bögrében már nem igen volt, de mondjuk az éberség is valahogy az elfogyasztott kávémennyiséggel párhuzamosan tűnt el, csak az éppen belőlem. Érdekes hogy kávéivás után sikerült olyan szinten elaludnom, hogy csak másnap reggel keltem fel… akkor is édesanyám ébresztésére.

- Khara… hét óra!- nem tudom hanyaggyára hangozhatott el szájából ez a mondat, de már eléggé rongyosnak tűnt.

- És? – kérdeztem vissza mintha ennek a hét órának nekem bármit is kellene jelentenie.

- Hétfő reggel hét óra… - aha, szóval új hét kezdődik szuper. Nélkülem is el tud kezdődni ergo nem értem miért kel engem zavarni. – kelj fel. – és azzal párhuzamosan, hogy én magamra húztam a takarót ő fogta és egyszerűen lerántotta rólam.

- Hiiiiiiiiiiiideeeeeeeeeeeeeeg. – ordítottam el magam és azon nyomban kipattantak a szemeim s ekkor megláthattam, hogy édesanyám teljesen kitárta szobám ablakát engedve hogy a friss reggeli hideg (!!!!) Levegő feltöltse a helyet, meg persze azért gyanítom, hogy én megfagyjak és ezt történetesen el is érte ugyanis rajtam mindössze egy bugyi volt meg egy póló.

- Öltözz fel, hidd el nem fogsz fázni. – vigyorgott rám.

- Kösz. – muszáj volt megmozdulnom az ágyból, ugyanis ha még egy percet ott töltök, biztosra veszem, hogy odafagyok.

- Van 10 perced, hogy elkészülj. – jelentette ki és kivonult a szobámból, tárva nyitva az ablakot, kezében tartva takarómat mintha az valami hadizsákmány lenne vagy valami.

- Az ablak. – püfögtem, és ha én nem zártam be, akkor senki sem tette volna.

Teljesen lényegtelen hogy hajamat a hétvégén máshogy viseltem egy megmosás és az úgy visszaugrott, mint a csuda, de mivel olyannyira nem akartam vele ma sem kezdeni sok mindent ezért gubóba fogva fejem tetején megelégedtem ennyivel, mint fodrászati alkotás. Magamra húztam egy fekete farmeromat, meg kirántottam hozzá egy felsőt és még egy két pillanatot bíbelődtem a tükör előtt – a piros, lila foltok kezdtek halványodni szerencsére-, amikor édesanyám torka szakadtából ordított fel nekem.

- Khaaaraaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa.

- Még le sem telt a 10 perc… - dünnyögtem hangosan miközben becsaptam szobám ajtaját és caplattam lefele a lépcsőn, persze nem kifejezetten megerőltetve magamat.

De mondjuk, mit szólna akkor ez a nő, ha kislánya minden reggel magára kenné egy kozmetikai üzlet teljes egészét (ami ugye nem történik meg), azt hiszi, akkor elég lenne 10 perc? Mondjuk, érdekelne ez az egész? Nem, mint ahogy most sem ezért sem siettem lefele túlzottan.

- Mi van? – értem le és ekkor olyan furán méregetett engem, mintha most jöttem volna a marsról vagy nem is tudom.

- Tudod… ha őszintén megmondtad volna nekem, hogy nem tetszik a biciklid színe és ki szeretnéd cserélni egy másikra, akkor azt együtt is megcsinálhattuk volna… - a konyhapultnak dőlve tette keresztbe kezét mellkasán.

- Miről beszélsz? – kérdeztem és felé sétálva elkaptam egy almát a pultról, reggeli ezzel kipipálva.

- A futár most hozta meg az új biciklidet… - mintha mindezt kissé sértődötten mondta volna, ez most komoly?

- Hogy ki csinált mit? – nevettem fel kínosan. Szóval egy jó kis hétfő reggeli móka miatt kellett olyannyira sietnem.

- Komolyan mondom… egy futár srác most szállította ki a biciklidet… ott van a garázs előtt. – mutatott balra ujjával, és ez által az én lépéseim alattam mintha felgyorsultak volna kissé, mintha valami életet keltett volna bennem a kíváncsiság. A hétfő reggeli poénáradatban pedig még mindig elég biztos voltam, de nem volt rossz ötlet azért azt lecsekkolni.

Mikor kiértem futársrácot ugyan nem találtam, de biciklit viszont annál inkább. Egy vadonatúj darab pihent ott kitámasztva garázsunk előtt elállva az utat a kocsi előtt. Közelebb lépkedve hiába dörzsölgettem meg szememet egyre jobban és jobban a kép előlem mégsem tűnt el… szóval nem káprázott a szemem.

- Szóval akkor ma már nincs is szükséged fuvarra. – édesanyám már nyitotta is fel éppen a garázs nagy ajtaját.

- Ezt nem… - odaérve a biciklihez kormányánál egy borítékot véltem felfedezni, szépen gondosan el volt oda helyezve csakhogy ki ne essen. – hogy is nézett ki az a futár fiú? – fordultam édesanyámhoz.

- Hát nem egy szokványos futár srác volt egy biztos… - válaszolt miközben még a garázsban pakolászott a kocsi körül. – nem szolgálati kocsival jött szerintem… egy nagy fekete kocsija volt. – az információkat így darabokban kaptam, ahogy látom, viszont nem kellett igazából több ennél, én már tudtam, hogy ki is az a fura futár srác. Ki más lehetne?

- No és az mi? – persze hogy észrevette a kezemben szorongatott nagy alakú borítékot, amiről én magam sem tudtam, hogy mi is lehet.

- Garancialevél. – találtam ki valami abszolút hazugságot, majd begyűrve táskámba a biciklihez nyúltam. – én lépek is… - el kellett tűnnöm innen azonnal, és hogy most ezzel az új valamivel kell tennem az már csak mellékes.

- Tudod… ma foglalkozás… - szólt utánam, amikor már majdnem kigurultam a ház elől.

- Aham…

- Te adtad meg neki a címemet? – a biciklinek támaszkodva vártam barátnőmet az iskola előtt.

- Miről beszélsz? – nézett rám furcsán.

- Erről… - jobb lábammal kicsit hátra rúgva simogattam meg fekete biciklimet, ami kicsit megingott a többi mellett a tartóban. -… no és erről. – dobtam az ölébe a borítékot, amit habár már kihalásztam a táskámban, de még nem sikerült kinyitnom. Nem vitt rá a lélek.

- Ez mi? – kérdezte és átengedte nekem kocsijának irányítását, más nem igazán tehetett volna ugyanis elég határozottan álltam be mögé.

- Szerinted én tudom? Nézd meg, ha akarod…

- Figyelj Khara… én esküszöm nem adtam meg senkinek sem a címedet. – beérve a folyosóra mondta és a borítékot is nyitogatni kezdte ez idő alatt.

- Aham okés… - nem voltam egészen biztos, hogy hihetek neki.

- Érdekel, mi van ebben? – mintha ekkor már az üres barna borítékot lebegtette volna meg előttem.

- Nem. – egyszerű, szimpla válasz volt ez.

- Pedig igazán jól nézel ki a Theo-s képeiden… - bókolt és úgy hallottam, hogy képeket lapozgatott ujjai között.

- Add csak ide… - kaptam mégis kezei közé a képekért. És tényleg… a boríték a közös képeket rejtette, előhívatott formában. Harry elküldte a képeket a telefonjáról. Az összeset.

- Ez jó fejség volt tőle… - szekrényből ki-be pakolásztunk már.

- Szörnyen… - és az ölébe visszadobtam a képek által képzett paksamétát. -… megtarthatod az összeset. – bólintottam és becsaptam az ajtómat.

- Vigyázok rájuk… míg lenyugszol. – dörmögte orra alatt, de én hallottam azért az egészet, miközben már a terem felé vettük az irányt. – Khara… jobb lenne, ha valamit megtudnál, mielőtt belépünk abba a terembe.

- Hogy máris utálom ezt a hetet? Ezt nem kell neked is elmondanod.

- Nem egészen… - fura volt a hangja és én nyitottam is volna az ajtót, hogy nem törődve a mondanivalójával végre helyünkre juthassunk, nem mintha kedvem lett volna az egész iskola dologhoz, csakhogy valaki belülről megtette ezt. -… erről van szó. – befejezte mondatát, de már ekkor felesleges volt.

A torkom irreálisan gyorsan a torkomba ugrott abban a pillanatban, amikor felemelve a fejemet megtekinthettem annak az embernek az arcát, aki helyettem kinyitotta azt az ajtót.

- Hanem róla… - habár hangok nem hagyták el száját biztos vagyok benne, hogy ezt tátogta nekem attól függetlenül, hogy én nem láthattam arcát.

- Khara… - mosolygott rám udvariasan.

- Zack…

VI. rész - Illuminated

Sziasztok! Íme meg is érkezett a következő rész ami talán az eddigi leghosszabbra sikeredett ennek a blognak az eddigi 6 részes pályafutása során, de remélem nem bánjátok! Jó olvasást hozzá! Puszi Dorka ;)

Illuminated

,, Time waits for no one,
So do you want to waste some time,
Oh, oh tonight?
Don't be afraid of tomorrow,
Just take my hand, I'll make it feel so much better tonight.

Suddenly my eyes are open,
Everything comes into focus, oh.
We are all illuminated,
Lights are shining on our faces… blinding. ’’

- Ez valami vicc? – kérdeztem és közelebb léptem a portás asztalához ahova a biciklim volt helyezve, vagyis annak egy része. Annak egy bizonyos része egy masnival átkötve. A kormány, melyen gusztustalan zöld masni díszelgett.

- Ennyit tudtak megmenteni belőle. – vallotta be a Göndör mögöttem, hangja más volt, mint az eddigi kétszeri találkozásnál bármikor is, sokkalta természetesebb, sokkalta lágyabb, habár egy csipetnyi titokzatosság még mindig ott bujkált benne.

- Hát ez mennyei. – ujjaimmal ekkor végigsimítottam a fém kormányon és mikor a masnihoz értem feléje fordultam. – te direkt kerestél ilyen masnit? – szegeztem neki a kérdést.

- Esküszöm, hogy ő talált meg engem. – szoros nadrágjának zsebéből védekezésképpen kirántotta kezeit és megfelelő pozícióban maga elé helyezte azokat. – bementem egy benzinkútra… és ott volt. – nagy nyitotta szemeit, és azoknak mozdulatlanságával próbálta elhitetni velem, hogy ő bizony igaza volt.

- Aham. – nem hittem neki, ezek az ocsmányságok nem lehetnek, csak úgy ott mindenhol az embereknek nem lehet annyi esze, hogy bármi mást ilyen színben akarjanak látni, már a bicikli is sok(k) volt. Ha ilyen masnival kapnék, egy ajándékot még azelőtt kihajítanám, az ablakon a kapott dolgot mielőtt azt ki tudnám bontani. Gusztustalan. – és te most azért vagy itt…? – emeltem fel fejemet arcára nézve.

- Tartozok neked. – felelte egyszerűen és kedves mosolyt húzott ajkaira. Szemei alatt eddig mindkét alkalommal mikor láthattam halvány karikák húzódtak, mutatva nem igazán sokat aludhatott az azt megelőző napokban, viszont most azok sehol sem voltak. Arcának bőre sima volt, emberi.

- Ennél kívánhatok többet? – emeltem fel a kormányt és fejemmel afelé böktem.

- Khara… komolyan beszélek.  – kacsintott.

- Harry… én is. – tettem össze kezemet ekkor mintha imádkoznék, majd ezzel együtt sikerült szájba is vágnom magamat a fém tárggyal, ami ugye történetesen még mindig az ujjaim között volt.

- Itt is lenne a kikérő. – a portás jelent meg mellettünk, akiről eddig észre sem vettem, hogy elment egyáltalán.

- Köszönöm. – udvariasan bólintott Harry előttem majd elfogadta a felé nyújtott papírkát az éppen érkező embertől.

- Semmiség. – rántotta meg vállát az ember, aki úgy mosolygott ekkor, mint a vadalma. Mi a fene?

- Kikérő? Kinek? – kérdeztem rá az egyértelműre, de hangosan is akartam hallani válaszát. Az más kérdés hogy a minek az jobb kérdés lenne a kinek helyett hisz az okot keresni itt logikusabb, mint az alanyt.

- Neked. – mutatott rám.

- Mert, hogy? – tettem mellkasomra kezemet, a kormányhoz ekkor meg már úgy ragaszkodtam mintha kabalám lenne, lehet a kezemhez ragadt vagy nem is tudom.

- Mondtam, hogy tartozom neked… - bizonyította igazát továbbra is.

- Fejezd már be. – fogtam meg homlokomat. – nem tartozol te semmivel, max én neked hogy eltetted láb alól ezt a kétkerekű undormányt. – már úgy kalimpáltam a fém tárggyal a kezemben mintha ujjaim meghosszabbítása lenne az, csak remélni tudtam, hogy nem így van. Ollókezű Edward-ról már hallottunk, no de Biciklikormánykezű Khara… az meg hogy hangozna már? Visszautasítom ezt a lehetőséget.

- Tartozom és kész. – ütötte össze tenyerét maga előtt. – ráadásul ellógatlak egy kémia óráról… - dőlt az ajtófélfának. Utóbbi mondata elég csábítónak hangzott, de akkor is miért mennék el egy idegennel? Hisz ő az volt lényegében.

- Egy fél kémia óráról… - mutattam a falon lévő órára, ami kereken elénk tárta, hogy mennyi is van még a tanítási órából.

- Akkor egy félről… - nevette el magát, azt hiszem engedett az én igazamnak.

- És nekem miért jó, ha veled megyek? – kérdeztem és már kifele sétáltam a portás kis kuckójából a terem felé. Mindez oly automatikusan ment, hogy észre sem vettem magamat cselekedetem közben.

- Azt ne mondd, hogy szereted a kémiát... – húzta vékony csíkra össze szemeit, okosan akart meggyőzni, nagyon okosan.

- Azzal élek. – bólintottam. – életem a kémia… - ráztam a fejemet és úgy tettem, mint aki nem hiszi el, hogy nem hisznek neki.

- Mindjárt gondoltam. – érdekes volt ma vele beszélgetni. – szóval azért is indultál el a terem felé… - mondta.

- Hiányzik az óra. – még szerencsém van, hogy nem Pinokkió vagyok, még szerencsére hisz ekkor abban az esetben igen nagyra nőtt volna az orrom, talán egy kisfalu éves téli faszükségletét el lehetett volna intézni akkor ormányom levágásából.

- Itt várlak. – támaszkodott neki a falnak a teremtől nem messze én meg benyitottam a terembe ekkor.

- Khara… hát visszatértél. – mosolyodott el a tanár nekem. – éppen időben a kísérlet elkezdéséhez. – nem hiszem el, hogy ezt komolyan nekem mondta, ő is és én is tisztában vagyok azzal, hogyha bármi szerhez hozzányúlok még abból is robbanékonyt csinálok, ami alapból ártalmatlan hozzávaló lenne.

- Ne tessék ennyire örülni. – reagáltam kedves fogadtatására és kezébe nyomtam a kikérőmet, amit fogalmam sincs, hogy hogy szerzett meg a Göndör, de igazinak tűnt szóval nem köthetnek bele.

- Egy kikérő? – tanulmányozta a kis papír cetlit miközben én meg a cuccaim felé irányítottam magamat, fel sem tűnt neki az, hogy amúgy egy biciklikormány van a kezemben.

- Esküszöm nem hamisítottam. – jegyeztem meg halkan hisz biztos voltam benne, hogy eredetiségét nézi, miközben én háttal vagyok neki.

Nora ekkor pedig csak fogta a fejét és bazsalygott miközben felé értem, s ahogy asztalomhoz értem az övére csaptam le a kormányt azzal egy időben, hogy pakolni kezdtem el azt a néhány cuccomat, amit kipakoltam. Persze semminek sem volt köze a kémiához, de ez egyértelmű volt.

- Az meg? – a talán kicsit csattanó hang körülöttem felhívhatta a figyelmét.

- Semmiség… - legyintettem és habár barátnőmet csak hátulról láthattam nyakamat tettem volna rá, hogy elég erősen pörögnek az agykerekei a következő kérdésekkel a főszerepben: „Ez meg hova megy? Kivel volt kint? Mi ez a szar itt az asztalomon?”

- Egy lebontó telepről érkeztél? – érdeklődött és én be is fejeztem a pakolást majd a sorok között újra előre lépkedve elvettem ideiglenes helyéről az „ajándékomat” és helyére egy cetlit helyeztem barátnőm számára „Majd később hívlak” felirattal.

- Oda tartok… - csettintettem a tanár felé.

- Ez valódi… - végülis megállapította ő is azt, amit eddig tudtunk, majd a naplónkba belehelyezte a kis cetlit.

- Hazudtam én valaha magának? – szíven ütött feltételezése miszerint én képes lennék neki hazudni.

- Őszintén vagy kedvesen válaszoljak? – ráncolta homlokát.

- Jó hétvégét tanárnő… - a diák a világon akkor a legboldogabb, ha hamarabb szabadulhat el az iskolából, teljesen mindegy hogy mi okból a lényeg az, hogy most ez a helyzet boldogsági szinten csak hatványozódott hisz nem csak hamarabb jövök el, nem csak egy kémia óráról jövök el, de mindezek után még péntek is van. Péntek.

- Harry az? – tátogta barátnőm padjából mikor felé pillantottam, én meg csak sejtelmesen vállat rántottam és kisétáltam a teremből.

- Hétvége. – suttogtam a folyosónak és automatikusan fordultam is jobbra.

- Azt hittem bent maradsz. – kötekedni volt kedve vagy mi?

- Csábító ajánlat volt… - határozottan sétáltam el mellette és feléje se figyeltem, de tudtam csatlakozott hozzám hisz hallottam a lendületet, ahogy ellöki magát a faltól, és ahogy cipője talpa fel-felmordul a folyosó csempéjén. -… de mégsem. – két kézzel nyitottam ki az iskola ajtaját és úgy éreztem magam, mint aki hosszú évek rabságából szabadult ebben a pillanatban, mintha még az idő is nekem kedvezett volna hisz hosszú idő elteltével a nap is előbújt.

- Te hova mész? – érdeklődött, amikor elég céltudatosan indultam meg lefele a lépcsőkön az iskola előtt.

- Haza. – hátra sem fordultam úgy válaszoltam neki. – köszi hogy kihoztál. – emeltem fejem mellé hüvelykujjamat felfelé mutatva, jelezve így tényleg értékeltem a tettét.

- Hékás… hékás… várj csak. – szerintem két lépésébe sem tellett már ott volt mellettem úgy, hogy az előbb még biztosan elég nagy távolság volt köztünk, de hát akkora lábakkal, amik neki vannak talán a maratont is két perc alatt futná le, saccperkábé.

- No, mi van? – nem álltam meg, még véletlenül sem.

- Én hoztalak ki…

- És?

- Vissza is vihetlek, ha gondolod. – fenyegetett meg.

- Kösz… nem élek ezzel a lehetőséggel. – ráztam a fejemet és eközben már úgy kutattam a táskámban, hogy oda sem figyeltem arra, már ez így automatikusan megy… persze azt nem mondom, hogy eredményesen is.

- Ezt szeretnéd? – abban a pillanatban, ahogy kihúztam az ipodomat ő olyan gyorsasággal kapta ki azt kezemből, hogy reagálni sem tudtam rá.

- Add vissza… - tartottam elé tenyeremet és egyértelműen kinyilvánítottam feléje követelésemet.

- Nem. – az ő válasza is elég egyértelműnek tűnt.

- Add vissza. – erősítettem meg akaratomat.

- Nem. – ajkaira széles vigyor ült, s ekkor, ahogy arcára emeltem tekintetemet láthattam, hogy azok az ajkak apró kis gödröcskékben végződnek.

- Add vissza. – kitartóan ismételtem az egyetlen egy mondatot, melyet értelmesnek véltem ebben a helyzetben.

- A-a. – rázta meg a fejét pimaszul. – gyere velem… és visszakapod.

- Micsoda? – nevettem fel kínosan.

- Hallottad az alkut. – és bármerre is próbáltam utánakapni az ipodomnak ő mindig elrejtette előlem azt, vagy a háta mögé került, vagy fel a magasba… de sosem az én kezembe. – de ha gondolod, visszavihetlek a hátamon a suliba is… - úgy érezte, hogy sakkban tarthat. Mi van ezzel az emberrel ma? Minden nap más személyiséget ölt vagy mi? Tegnap mondhatni beszélgettünk, már mintha az az egy két levegőben repkedő mondat, ami elhagyta a szánkat a parkban már beszélgetésnek számít, de kifejezetten egyikünket sem zavarta a helyzet.

- Hol a kocsid? – tettem keresztbe mellkasomon a kezemet és mérgesen méregettem arcát.

- Nem messze parkolok… gyere…

Nem hogy beszélni nem beszéltem hozzá, de majdhogynem levegőt is alig vettem kocsijában a legkisebb kapcsolatot is próbáltam vele megszakítani, ha ez alatt a vele megegyező levegő szívását is értette, akkor is. Ő meg lazán megbarátkozva a helyzettel egyáltalán nem foglalkozott velem, mintha ott sem lennék mellette az anyósülésen. Kérdem én akkor miért voltam ott?

Lefordult erre, ment arra, majd jobbra is fordult és ismételten sikerült olyan környékre kerülnöm ez által ahol még életemben nem jártam, pedig londoni vagyok. De hát világváros ez nagyságán nem kellene panaszkodnom.

- Ez mi ez? – valami üzlet parkolójában állította le kocsija motorját.

- Azt hittem leharaptad és lenyelted a nyelved. – úgy beszélt mintha magamat hallottam volna, ez fura volt.

- Én hasonlókban reménykedtem tefelőled. – jegyeztem meg gőgösen.

- Megérkeztünk… - mondta ki hangosan az egyértelműt majd kipattanva a kocsijából én is követtem ugyanis még a suli előttről emlékszek azon kijelentésére miszerint simán vállára kap, ha nem úgy teszek, ahogy ő szeretné, az ipodom meg számomra igenis értékes tárgy szóval muszáj érte tennem.

- Visszakaphatom? – oldalra kinyújtva kezemet kérdeztem tőle.

- Nem. – előzött meg simán majd kinyitotta előttem az épület ajtaját.

Volt valami céges név felül nagy betűkkel, de nekem olyan volt az minta kínaiul lett volna írva, kívül meg az egész épület olyan volt, mint egy hangár szóval tippem sem volt hol vagyunk. Kétlem, hogy egy helikopter szaküzletben mert annak itt a város közepén elég kicsi az esélye, ezt azért jó leszögezni.

 – egy kicsit várj… - mondta és ekkor, ahogy felfogtam, hogy hova is hozott egyértelművé vált minden. – mondtam, hogy tartozom neked… - utamba állt mielőtt elhagyhattam volna ezt az üzletet. -… egy biciklivel legalább.

- Nincs rá szükségem. – való igaz volt, amit mondtam.

- Nem hiszem, hogy ez teljesen igaz. – állapította meg et.

- Komolyan. – nyugodtan próbáltam dűlőre jutni vele… ha ez nem jön be, akkor majd jön az az opció, hogy elfutok, miután megütöttem és ezáltal vissza is szereztem azt, ami az enyém, azt ami még mindig nála van. Ez egy kicsit agresszívabb lehetőség, de nem mondom azt, hogy távol állna tőlem, sőt azt sem hogy nem fordult meg a fejemben ténylegesen a megvalósítása. – nincs bicikli, nincs mivel eljutnom a központba. Tudod Harry mikor azt mondtam, hogy szívességet tettél azzal, hogy kicsit átalakítottad a járgányomat, azt nem csak arra értettem, hogy örülök, hogy megszabadultam attól a gusztustalanságtól… hanem arra is, hogy ezzel elintézted, hogy ne jussak ki arra a helyre, amiért őszintén jár, a köszönet hisz veled ellentétben engem oda saját akaratom ellenére akarnak járatni. Hozzáteszem feleslegesen és indokolatlanul, de mindegy… őszintén remélem, neked tudnak segíteni, de nekem arra az egész szenvedésre nincs szükségem… a helytől már az első pillanatban rosszul voltam, az emberek meg egyenesen az agyamra mennek. Ha kirúgnak miatta, hát egészségükre… - rántottam vállat. -… no de ez majd kiderül, hétfőn hisz akkor fogják látni, hogy teljesen véletlenül nem jelentem meg a foglalkozáson. – mosolyodtam el és figyeltem, ahogy arca olyan lefagyottá válik, olyan valóságos pókerarccá.

- Tudod Khara… emlékeztetsz valakire. – szinte láttam, ahogy feje körül repkednek a szavak a képek, hogy az énemet valaki számomra ismeretlenhez csatolja.

- Ez biztos a hírnév átka… - mondtam neki és közben már ujjait figyeltem, hogy zsebéből veszi elő elcsent tárgyamat félszemmel már láthattam mellkasán, hogy az elég máshogy emelkedik, mint eddig. -… csak egy lánynak láthatsz a sok közül. – fejeztem be gondolatomat.

- Nem… nem… - hangja mintha zaklatott lett volna.

- Biztosíthatlak, hogy még nem találkoztunk… néhány nappal ez ellőttig még azt sem tudtam, hogy léteztek. – ez így elég érdekes hangozhatott, de ez volt a szimpla őszinteség részemről. Tudtam, hogy nyert ügyem van, és perceken belül távozhatok innen így teljesen mindegy volt mit mondok, meg amúgy is… nem érdekel, ki mit gondol rólam, az, sem ha esetlegesen megbántok valakit. Olyat, aki igazán számít, azt úgysem bántok, aki meg nem ebbe a kategóriába tartozik… na, az vessen magára.

- A szavaid… ismerősek… - most hogy egy aprócska monológgal örvendeztettem meg mi történt vele?

- Aham… okés… - annyira nem érdekelt csak örültem, hogy ujjai közül ezúttal már sikeresen ki tudtam fejteni azt, ami hozzám tartozott. Győztem.

- Mintha olvastam volna már őket… - mondta kissé kábán és ekkor kissé belém ütött a menykő (na, találjátok ki miért) de próbáltam tartani magamat, és sikerült is, hisz ha akarok, valamit az úgy van, ráadásul azért nem olyan könnyű meginogtatni engem.

- Viszlát, Harry… - és ahogy kb. 10 perccel ezelőtt sikerült bejönnöm az üzlet ajtaján most úgy sikerült kimennem is rajta… még aztán sokat láttam belőle, a bejáratot körülbelül. Körülbelül annyi is érdekelt engem.

- A francba… - csaptam a levegőbe és mordultam össze magamban, ez valami egyértelmű reakció volt belsőm működésére. Az igazat megvallva viszont fogalmam sem volt, hogy mi váltotta ki belőlem mindezt… igazából mindegy is volt.

- Ezt hogy? – kérdezte barátnőm, amikor házuk bejáratánál ültem törökülésben mikor hazaérkezett. – azt ne mondd, hogy a biciklitipró dalos pacsirta idehozott téged. –mondta és lazán feljött kocsijával a kis lejtőjén, ami csak neki volt tervezve.

- Nem igazán. – fújtam ki egy adag levegőt majd kikapcsolva a zenémet elpakoltam az ipodomat a táskába.

- No, mi van? – érdeklődött.

- Venni akart nekem egy biciklit…

- Jogos… ha egyszer már tropára tette a vadonatújadat. – realista barátnőm megszólalt. – beengednél? – az ajtó előtt ültem, lehet ez megakadályozta, hogy bejusson. – de ha gondolod én is átmehetek rajtad az én kocsimmal, mint ahogy Ő tette a bicikliddel… - magában halkan nevetett saját viccén… mindenesetre eléggé érdekes párhuzam, nem vitatom.

- Azonnal…- és már felpattanva az útból engedtem is hogy a zár felé nyúljon a kulccsal.

- Na és hol a bicikli? Nem látom. – forgolódott kissé.

- Mindössze az üzlet bejáratág jutottunk… ott viszont ott hagytam. – rántottam vállat.

- Idióta vagy… - csapta meg a homlokát.

- Mi?

- Kaptál volna, egy olyan biciklit-amilyet akarsz… te meg elmulasztod a lehetőségét ennek… neked elmentek otthonról, idióta. – na, ebben a stílusban volt ám ő igazán önmaga.

- Nincs szükségem rá. – hátha végre valakinek az agyáig eljut ez a mondatom és nem csak a mondatom, de annak jelentése is.

- Aham… ok. – gurult be ajtójukon. – te tudod… idióta. Bejössz, vagy kint maradsz?

- Áthajtasz rajtam?

- Majd meglátom… - megrántva vállát gurult előre a konyha felé, majd hangosan felnevetett, s pillanatokon belül én magam is csatlakoztam hozzá. – igazából örülök is hogy itt vagy és nem azzal az úrfival. Van valamim számodra… - gyorsan túllépett ezen a dolgon, ezt például kifejezetten szerettem benne. Mármint azt, hogy elég könnyen megy neki a témaváltás, Viszont nála ez a bizonyos témaváltás teljesen más, mint a többieknél… értelmesebb és okosabb, sőt indokoltabb is mondjuk úgy.

- No, mi? – biztos kész lett az új dizájnja a blognak, illő lenne tehát izgalomba jöttnek lennem tőle így hát igazi érdeklődést mutattam az arcomon.

- Ezek… - szobájába bemenve  (mely közvetlen szomszédságban volt a konyhával a könnyű közlekedés érdekében) majd kijőve onnan kezembe nyújtott egy borítékot. No, ez nem dizájn az is biztos, hacsak vissza nem választotta az alkotás új formáját és nem skiccelte le a terveit egy papírra ahelyett, hogy rögtön a gépen csinálja (ahogy amúgy rendesen szokta).

- Repülőjegyek Amerikába? – csillant fel a szemem. Az esélye ennek igen kevéske volt, de azért próbálkozásnak jó volt.

- Aham… persze… el is adtam érte az egyik vesémet. – fogta a fejét nevetve.

- Akkor mi ez? – olyan hivatalosnak tűnt ez a boríték… mármint mit tartunk borítékban manapság? Levelet, számlákat… utóbbival remélem, nem ajándékoz meg, mert biztos nekihajítom a papírkából képzett galacsint, amit majd ebből gyűrök, ha eljön az ideje.

- Nyisd ki… - tette keresztbe karját mellkasán.

- Jól van, na… - a boríték nem volt leragasztva szerencsére így hát azzal nem kellett küzdenem szóval szépen simítva nyílásának szélét felhajtottam azt majd óvatosan nyúltam a tartalmáért, amikor is: - édes istenem. Édes Istenem… ÉDES ISTENEM. – konkrétan remegni kezdett a kezem, ahogy a boríték tartalmát a kezemben tarthattam. – ezt meg hogyan? – mintha aranyból lettek volna úgy simítottam meg őket, nehogy kárt tegyek bennük.

- Hogyan szereztem neked a minden-jegy-elkelt-akkusztikus Hurts koncertre jegyet? – kérdezett vissza és én még mindig alig hittem a szememnek.

Konkrétan a koncertre abban a pillanatban elfogytak a jegyek, ahogy árusítani kezdték őket, de még az is lehet, hogy már előtte… minden lehetséges.

- Igen. – tényleg remegett a kezem, szememben meg még talán örömkönnyek is csillantak. Csessze meg az egész hetem magát úgy, ahogy van, azt is elfelejteném, ha kellene, hogy a héten süllyedt el a Titanic vagy tudom is én, mikor ilyen boldogságforrást tarthatok a kezemben.

- Nagy részben magadnak is köszönheted. – ismertette a helyzetet. – de azért elég erősen kellettem hozzájuk én is… - mutatott a hétvége legértékesebb papírdarabjaira.

- Ezt nem értem… - kicsit kábult voltam még.

- A blog nevében írtam a hely tulajának, aki történetesen ismerte az oldaladat, és ő beszélve a megfelelő emberekkel Theo-ék csapatában szolgáltatott nekünk két jegyet, ahogy kértem. – úgy beszélt, mint a legprofibb menedzser a világon.

- Felfedted neki, hogy ki vagyok? – ezt így kimondva talán kicsit lehet, elpattan bennem egy húr… vagy kettő.

- Hülyének nézel engem? – vonta fel szemöldökét. – az anonimitást tiszteletben tartják ők is… a tulaj egy kicseszett jó fej amúgy… csak annyi kikötése volt, hogyha van rá lehetőséged, akkor írj a koncertről.

- És ez azért jó nekem? – megmondják nekem, hogy miről írjak? Ajajjj nem leszünk jóban.

- Ez kérdés volt, te idióta? – talán nem hitt a fülének. – Mész Hurts koncertre… szombaton, ez ezért jó neked. – csapta homlokon magát.

- Megyünk Hurts koncertre… mi ketten. - javítottam ki őt azonnal.

Egyértelmű volt, hogy a jegyek megkapása után mi köré fog épülni az egész hétvégénk, legalábbis azon része, ami a koncert előtt volt. Előtte a koncertre való készülés, utána meg a koncertből való lelki felépülés. Akusztikus Hurts koncert, fel tudja ezt valaki ezt fogni? A szinti pop koronázatlan királyai adnak egy kicseszett koncertet Európában, teljesen véletlenül az én nagyvárosomban, én pedig ott leszek úgy, hogy a jegyszerzés lehetősége felért körülbelül a lehetetlennel. Vagy mégsem… nem mindenkinek van ilyen legjobb barátnője, mint Nora, körbe tudnám csókolni a nap minden percében e miatt a húzása miatt.

- Noráéknál alszok… - szinte lerepültem a lépcsőn amikor a szobámból tartottam lefele. Édesanyám pedig a konyhapulton kiterítve papírjait és mindenféle csodálatos kacatját valamiféle parti részleteit egyeztette. Magával. Igen… Angela rendezvényszervező volt, aki számára a hétvége nem létezik, aki számára a szabadidő és a pihenés akkor szűnt meg amikor kitalálták ezt a szót… meglehet hogy nem is ismeri ezt, vagy talán még sohasem mondta ki.

-… vigyázzatok magatokra. – annyira bele volt merülve a dolgába hogy szerintem, ha kopaszon mentem volna el mellette, egy tanga bugyiban és egy boával a nyakamban azt sem vette volna észre. Nem mintha erre bármikor is sor kerülhetne, de hát, na… - hagytam pénzt a telefon mellett. – jegyezte meg, de tekintetét papírjairól még mindig nem szakította el.

- Köszöntem. – mondtam és felmarkolva a pénzt ott is hagytam a házunkat, sietnem kellett mindenképpen hisz Nora még alkotni akar valamit… rajtam. Nem mertem még megkérdezni mi ötlött a fejébe, de mivel szerzett nekem aranyjegyeket Charlie csoki gyárába talán még a hajamat is leborotválhatná… na, jó azért nem, de értitek.

- Ez csúcs lett. – fogalmam sincs mi volt az, amit az arcomra festett, de oly élvezettel csinálta, hogy hagytam. A fotózás, és minden hasonló mellé úgy gondolta, hogy kipróbálja a sminkelést is… végülis ez is alkotás, csak nem vászonra fest, hanem emberi bőrre… ezúttal konkrétan rám.

- Na, megnézhetem? – kérdeztem izgatottan.

- Naná… - tett elém egy tükröt én meg megleshettem végre alkotását.

- Wooaahh… – néztem magam a tükörben és meg akartam érinteni bőrömet, de ekkor hatalmasat ütött kezemre barátnőm.

- Hozzá ne érj. – mint egy haragos tigris úgy ordított rám. – el ne kend… - jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon.

- Értettem. – ijedtem meg tőle és inkább engedelmeskedtem.

- Ha összekapjátok, magatokat eldoblak titeket a helyszínre… - Nora anyukája vonult el a szobája előtt és így átkiáltva az ajtón üzent nekünk.

- 10 perc múlva kint leszünk… - Nora válaszolt is, míg én mindig az arcommal voltam elfoglalva… vagyis a szememmel, de mindegy, ott is a jobbal, ha nagyon pontosak akarunk lenni.

- Én átöltözök, te addig meg még simíts vagy kettőt a hajadon… fő a biztonság. – ezzel kezembe nyomva a hajvasalóját a szoba túlsó felére gurult.

- Értettem. – szalutáltam és hallottam, hogy fékez kocsijával.

- Belekentél? – a szalutáló mozdulattól úgy látszik kissé megijedt. Vagy csak egyszerűen ismerte hevességemet… nem mindegy. 

- A hangjegy sértetlen. – mondtam és mosolyogva húztam végig hajamon a hajvasalót. Semmi különös nem volt szerelésemben csak például annyi hogy oroszlánsörénynek is beillő göndör tincseimet kivételesen kivasaltam, hogy egyenesen omoljanak vállamra… igazából nem is én vasaltam hanem Nora hisz én nekem annyi türelmem lett volna hozzá, hogy semennyi és műveletem után tényleg esélyes opció lett volna az a kopaszság.

- Rengetegen vannak… - helyhez megérkezve egy valódi embertömeggel találhattuk magunkat szembe.

- Szép lesz a bejutás. – a sorra tekintve rájöttem, hogy talán a koncert végéig be sem érkezünk.

- Ide jöttetek? – Nora kocsiját tolva vett észre minket egy staff-os.

- Szerinted? – kérdezett vissza csípősen Nora.

- Segítek bejutni nektek… - mondta a férfi és elénk állva invitált minket a sor elejére, majd a jegyellenőrzővel megbeszélve a dolgot az pikk-pakk megadta nekünk az elsőbbséget.

- Jó szórakozást. – mondták mindketten.

- Ez könnyen ment… - jegyezte meg mosolyogva. – ha ez nem történt volna meg akkor viszont kénytelen lettem volna nekimenni valakinek… - tette még hozzá.

- Mint egy faltörő tank…

- Mint egy faltörő tank.

Mivel a koncert valójában egy klubkoncert volt egy kicsivel nagyobb bárban, mint általában a bárok szoktak lenni, meglehet, hogy azért is fogytak el a jegyek oly hamar, és meglehet, hogy azért is küzdöttek az emberek a kiárusítás után is belépőért mintha csak az Éhezők Viadalában küzdöttek volna a saját életükért.

- Fantasztikus helyünk lesz… - tapsikoltam és nyílegyenesen toltam Norát a színpad elé. A legjobb hely kell, nincs vita. – hozok valami üdítőt addig… - hajoltam le a füléhez, majd megpaskolva vállát a pult felé vettem az irányt.

- Két kólát szeretnék. – szóltam a pultosnak, aki nem biztos, hogy észrevette hangomat a már ekkor meglévő zajban, s ekkor még csak minimális háttérzene ment mi lesz itt a koncert alatt?

- Mit? – tette füléhez a kezét a pultos, tényleg nem hallott.

- Két kólát a hölgynek… - szólalt meg mögöttem egy hang, sokkalta markánsabb hangon, mint én tettem azt. – nekem meg ugyanúgy két wiszkikólát… csak kóla nélkül. – esküszöm úgy éreztem mintha ismerném a hangot mikor elhangzott mögöttem, de megfordulni se kedvem se helyem nem lett volna ugyanis ekkor már ez az ember két oldalt átfogva karjával könnyedén támaszkodott meg a pulton mellettem.

- Köszöntem. – toltam a pénzt a pultosnak, de a srác mögöttem megakadályozott tettemben.

- Ez az én köröm… hölgyem. – húzta vissza hozzám a bankjegyet. – ha megengedi… - búgta fülembe. Kirázott a hideg, nem értem miért. Az más kérdés hogy a hang ismerős jellegének betudhatjuk azt is simán, hogy amekkora hangzavar van itt mindent másnak hallunk. A srác jóval magasabb lehetett nálam hisz könnyedén átölelt anélkül, hogy hozzámért volna, karjai is lazán fogtak közre engedve, hogy izmai megfeszüljenek mellettem.

- Köszöntük. – mondtam és kibújva karjai alatt magamhoz emeltem a két kólás üveget és elindultam vissza Norához… vissza sem néztem, hogy ki volt az, viszont valahogy még mindig borsózott attól a hátam, ahogy éreztem, hogy lassan beleszagol a hajamba még mielőtt ott hagytam. Egy értelmes ember ettől megijed, hogy egy idegen ilyet tesz vele… na, itt van a probléma… kétlem, hogy értelmes vagyok.

V. rész - Tied together with a smile

Sziasztok! Úgy tűnik meg is érkeztem az idei első részemmel! Remélem tetszeni fog, jó olvasást hozzá! ^^ Puszi Dorka

ps.: Olyan hihetetlen hogy már most amikor írok nektek 65en vagytok mint feliratkozók, köszönöm de tényleg J

Tied together with a smile 

,, and no one knows 
that you cry, but you don't tell anyone 
That you might not be the golden one 
And you're tied together with a smile 
But you're coming undone…”

Az elején még nem történt semmi különös, Harry, ahogy ígérte tényleg elindult velem haza, vagyis kezdetben még nem mondtam neki hogy hol lakok, de arra ő maga is rájött, hogy biztos nem az erdő közepén így egyértelmű volt az erről a helyről való kihajtás. Viszont a néma csendben való utazás olyannyira nem is tartott sokáig.

Szánkat nem igazán hagyták el szavak, nem igazán volt mit mondanunk egymásnak, de most úgy ténylegesen. Én hálás voltam neki, mert elfuvaroz, ő meg… na és hogy vele mi volt? Nem tudom. Ült a volán mögött és elég erősen az útra figyelt, ami ugye vezetésnél nem is nagy probléma, de ő mintha valahogy mániákusan tette volna mindezt, ráadásul ujjai is a kormányra hol erősebben, hol kicsit gyengédebben szorítottak rá, amit ha figyelt az ember igazán feltűnő lehetett. Nem kifejezetten kerestem tekintetét, viszont ahogy arcára néztem volna valahogy ezt rögtön észrevette és elfordította tőlem azt, de így is látni engedve szeme sarkában összegyűlő kis ráncait. Ideges volt, talán frusztrált.

- Ez nem megy… - nem tudom kinek mondta, nekem biztosan nem majd a következő pillanatban mikor már amúgy a külvárosban érkeztünk, indexelve jelezve a többi kocsinak, egyszerűen leparkolt az út szélére.

Nem tudom mi történt, a néma csend továbbra is úr volt a térben, viszont most nem igazán, azért amiért eddig is volt. Most valahogy kínosabb volt.

- Okés… - gondoltam egyet, majd a kilincs felé nyúltam. -… innen már hazatalálok. - adtam tudtára majd nyitottam is volna az ajtót csakhogy valami megakadályozott, vagyis inkább valaki, tulajdonképpen a valaki által használt valami, Harry és a központi zár kettőse volt bűnös.

- Khara… - nevem száját halkan hagyták el, mintha küzdött volna valamivel, hogy mindezt meg tudja tenni.

- Harry… - én is szólni akartam hozzá.

- Igen? – lehunyta szemét, majd könnyedén hátradűtötte fejét és mélyeket lélegzett közben.

- Kinyitnád az ajtót? – kopogtattam meg az ablakot.

Nem vagyok a kifejezett tolakodós típus, az emberi kapcsolataim igazán gyatrák, de én ezzel pontosan békességben élek, hisz nem igazán van annál többre szükségem, mint amivel rendelkezek. Az emberek nagy többsége idióta, én meg az idiótákat nem szeretem… ezért is kerülöm őket.

Nem szavakkal inkább tettekkel válaszolt kérdésemre, viszont csak azután hogy hallhattam elég erősen sikerült az egyik pedálba rúgnia, a kocsi teljes egésze beleremegett mindebbe, de a záram kattant én meg nyithattam ajtót, s úgyis tettem.

- Köszönöm… - kipattanva a terepjáróból még feléje intéztem ezeket a szavakat. -… és Harry… - mielőtt elléptem volna a kocsijától valamit mondani akartam neki, valahogy kikívánkozott. -… próbálj meg vigyázni magadra. – és ezzel bólintottam majd már minden cókmókommal a nyakamban behajtottam az ajtót és elindultam szépen lassan a járdán. Egy-két óra séta és otthon is leszek, az már annyira nem vészes. Végül is hogy most már betonon kell mindezt megtennem a civilizáció szívében és nem az erdőben, mint valami dzsungel könyve főszereplője még talán nem is fogja okozni a halálomat.

Viszont lényem bármennyire is örült Londonnak és a valódi aszfaltozott utaknak, agyam korántsem ezzel volt elfoglalva, az egyértelműen mással törődött. Ez az ember… fura volt, mármint úgy ténylegesen. Összetörte a biciklimet (nem tudom miért, végül ezt nem osztotta meg velem, de hagytam is ennyiben az ügyet, én nem akadok ki, majd édesanyám fog de neki meg majd kitalálok valami szöveget, az erdőbéli medve kölcsönkérte kirándulni eddig a legesélyesebb opció), majd azt el is takarította (az viszont kiderült hogy míg én bent voltam addig ő szépen csomagtartójába hajtogatta járgányomat, valószínűleg több köze volt már ekkor az origamihoz mint a biciklihez) s végül felajánlotta hogy hazavisz, amiről úgy tűnik út közben elég erősen változott meg a véleménye. Miért? Lenne a kérdésem az összes felém irányuló tettére, de inkább átugrottam ezt a részt és hagytam mindent úgy, ahogy van.

Szerencsére már legalább az eső elállt, amikor élvezhettem a friss, hűvös levegőt a külváros utcáin, lábaimnak még sok pocsolyával sem volt szerencséjük találkozni, ez mindenképpen pozitív élmény. Zenei társ hiányában saját gondolataimmal együtt sétáltam célom felé, ami igazából nem is tudom, hogy mi volt, megfordult a fejemben hogy benézek barátnőmékhez… azt hiszem, magyarázatra szorul néhány dolog a napommal kapcsolatosan, no meg az is igaz hogy édesanyámat egyelőre még próbálnám kerülni.

- Csatlakozhatok? – én azt hittem, hogy egyedül vagyok, sőt biztos voltam ebben hisz lépteket nem hallottam körülöttem csakis a sajátomét, amikor is hátulról egy kérdés kapta el figyelmemet.

- Jézusom. – kaptam a mellkasomhoz és reméltem ezzel erősen ugráló szívemet helyén tartom, ugyanis a mély hangtól így a váratlanból olyan szinten megijedtem, hogy azt hittem ott végem lesz.

- Nem volt szándékomban megijeszteni… - ezúttal már mellém állva beszélt hozzám, kezeit szűk farmerjébe nyomta, sőt még fejére is húzott egy sapkát, ahogy láttam.

- Túlélem… - a pulzusom kezdett visszaállni a normálisra, viszont ezzel egy időben agyam még őrületesebb futamba kezdett.

Már nyelvemen volt a kérdés hogy megkérdezzem, most mi is történik, de valahogy a helyzetből adódóan inkább hagytam, hogy ez a kérdés is felkerüljön a fel-nem-tett—meg-nem-válaszolt kérdések listájára, inkább fogtam magam és elindultam… vagy jön, vagy nem. Igazából demokratikus világban élünk mindenki azt tehet, amit akar, bizonyos épp eszű kereteken belül, no meg az is igaz hogy biztosan nem egy helyre tartunk.

Fogalmam sincs milyen isteni erők játszottak abban közre, de hogy mialatt az utcán sétáltunk csendben se egy autó, de még egy ember sem jelent meg mellettünk. Meglehet, hogy mialatt mi a világvégén voltunk addig az emberiségnek odatettek, végül lett és most mi vagyunk az utolsó életben maradt egyedek… na, jó ez még viccnek is rossz.

- Tetszettek a zenéid. – a fél óra teljes hallgatás után valahogy valamit mondanom kellett, azt hiszem nem hazudtoltam meg magamat.

- Köszönöm. – halk volt és mély a hangja. – mi történt az arcoddal? – ez aztán a témaváltás, persze rögtön nem róla volt szó ez egyértelmű.

- Összeakadtam… - kezdtem bele.

- Ha azt mondod, hogy az unikornisoddal kikészülök. – hangja hirtelen igazán vidámabb éllel átfűzöttebb lett.

-… egy lánnyal, a suli folyosóján. – őszintén válaszoltam, mert miért ne.

- Szóval még gimibe jársz… - mintha emésztette volna az infót, amit begyűjt.

- Te is… - mire kimondtam rájöttem, hogy hülyeséget beszélek.

- Nem éppen… - nevetett fel kínosan. – Itt egy kicsit különbözőbb a helyzet.

- Értem… - nekem ennyi bőven elég volt, nem akartam belemenni feleslegesen az életébe… egy, mert nem érdekelt, kettő meg, mert az ő dolga és ezt tiszteletben tartom.

- És nem fáj?

- Micsoda? – ha ábrát rajzolnék beszélgetésünkből egy nagy krikszkraksz sülne, ki belőle hisz a témák úgy váltják egymást.

- Az arcod.

- Nem vészes… - rántottam vállat. – túl fogom élni, mások jobban aggódnak érte, mint én magam. – feledkeztem bele a beszélgetésbe.

- Érdekesek a szemeid, még nem találkoztam olyan emberrel akinek… - kezdett bele, de feldobva ezt a lábát nekem egyértelműen le kellett csapnom.

-… akinek kettő van belőle? – képedtem el. – vagyis legutóbb még csak kettő volt. – rögtön szememet kezdtem el tapogatni, gyors számolást végezve. – még mindig annyi van… huha… - letörölve homlokomat hivatalosan is véget vetettem az izgalmaknak.

- Akinek nem egyezik meg a két szemének a színe. – fejezte be mondatát saját elképzelése szerint.

- Látod… velem már itt kezdődnek a problémák. – legyintettem egyet és egy park mellett elsétálva valamiért abba betérve random leültem egy padra, vagyis arra fellépve annak támlájára ültem csak. – a kocsid? – kérdeztem tőle, ő még nem ült le velem, nem is kértem ilyesmire ez is igaz.

- Majd érte jön valaki később… - vallotta be.

- Jah… hogy ez így megy. – ha Ő mondja, akkor biztosan okés a helyzet.

- Nem akarok vezetni…

- Értem én… - arcomat tenyerembe temettem majd hajamat így simítottam hátra. A reggeli gubancok maguktól tűntek el viszont gyanítom, hogy a göndörség csak egyre nagyobb lett benne, ez valami vicc? Néha úgy nézek ki, mint akinek a fején sok kis kunkori malacfarok lóg, szép látvány, nem?

- Nézd csak… - mondta és megállva előttem láttam, hogy kezével zsebében matat majd ekkor felé is néztem.

- Na, mi az?

- A sebedre… - való igaz volt, hogy volt egy alkotás az arcomon, ami nem sima piros-lila folt volt, hanem inkább egy kicsit elevenebb színű seb, a műköröm átka ez.

- Így menőbbnek tűnök… - mutattam ujjammal arcomra, de ez őt annyira nem akadályozta meg tettében ugyanis közelebb lépve hozzám óvatosan, de tényleg nagyon óvatosan mintha csak porcelánból lennék ujjával felemelte államat, hogy rendesen megvilágítva láthassa az arcomat.

- Így meg egészségesebbnek… - mondta és szétpattintva kezében lévő tapaszát óvatosan bőrömre helyezte azt. Lágyan simított végig a tapasz vonalán, arcomhoz éppen hogy alig érve.

E pár pillanat alatt végig szemébe nézhettem, sőt nem egyszerűen ezt tehettem ezt kellett tennem, valahogy arca vonzotta tekintetemet. Nekem volt egy barna szemem, meg egy zöld… neki utóbbiból adatott meg kettő is, smaragdzöldek voltak azok, de tisztán ragyogóak, mintha valamivel meg lettek volna mérgezve.

-… vagy inkább még sebesültebbnek. – kacsintottam egyet és a pillanat elszállt, de egyszerűen mégis így éreztem magamat. Ha felmatricázom a fejemet, akkor majd csak még jobban azt fogják figyelni, hogy ezzel a csajjal meg mi történt, erre meg nem igazán volt szükségem. – kérdezhetek valamit? – ő előttem kezdett járkálni miközben én mi combomon doboltam.

- Na?

- Valami oka volt, hogy többszörösen meggyilkoltad a járgányomat… mi az? – próbálkozni lehetett azért, mondjuk, meglehet kicsit enyhén nagyon átlátszóan sikeredett mindez, de nem számított.

- Nem tudom.

- Nem tudod? – kérdeztem vissza. – nekimentél, majd szerintem többször áthajtottál rajta és nem tudod miért? Ez érdekes…

- Nem tudom… egyszerűen nem… - erősebben válaszolt ekkor.

- Elnézést… - hunyorítottam furán, viselkedése még talán az enyémnél is érdekesebb. – magadtól jöttél a csoportba vagy betettek ide?

- Ez már a második kérdés… Khara. – a földet pásztázta, de ekkor felém nézett, legalábbis akkor, amikor a nevemet mondta ki. Talán elmosolyodott, de nem a nevetős mosolygás volt ez egyszerűen csak egy árva mosoly.

- Sose nem voltam jó matekból… - rántottam vállat.

- Magamtól. – attól függetlenül, hogy kommentálnia kellett kérdéseim számát végül mégis válaszolt.

- Engem kényszerítenek rá… - képedtem el.

- Ezt még a vak is látja… - kacsintott. -… pedig talán még hasznos is lehet a dolog, nem gondolod? – állt meg előttem.

- Mármint hogy nekem abból az egészből hasznom is származhat? – mutatóujjammal először a távolba, majd saját mellkasomra böktem.

- Igen. – bólintott határozottan mégis sejtelmesen.

- Már van hasznom…

- No és mi? – érdeklődött.

- Egyben maradnak a lemezeim… - nevettem el magamat olyan hangosan hogy szerintem a parkban az összes élőlény összerezdült tőle… de hát, ha ez az igazság, akkor ne féljenek tőle.

- Jó estét kisasszony!- édesanyámat elkerülni sem lehetett volna hisz a konyhában tevékenykedett, amikor hazaértem.

- Szép álmokat!- egy képzeletben megtörtént beszélgetés két végét hallhattátok most, meglehet, hogy nálunk a kommunikáció középső szakasza nem igazán szokott működni. Úgy általában sosem, ma meg biztos nem.

- Még mindig haragszol? – de legalább nem voltunk a köntörfalazós típusúak.

- Visszakapom a lemezeimet? – álltam meg a lépcső aljában.

- Nem. – ő se tudta igazi énjét titkolni.

- Akkor viszont igen. – húztam mosolyra ajkamat.

- No és hol a fogpasztareklámod? – kérdezte miközben én már felfele haladtam a lépcsőn, viszont még teljesen jól, sőt tökéletesen hallottam őt.

- Kölcsönadtam egy ismerősnek… - a szeméttelep mindenképpen ismerős, nem?

- Jobb, ha előkeríted ugyanis az az egyetlen egy módja, hogy oda kijuss… - tudta, hogy nem mondok igazat, viszont én meg azt tudtam, hogy nem kötöm az orrára hogy mi is történt valójában.

- Majd repülök… - csettintettem egyet.

- Hajrá, hajrá… - és a ma esti beszélgetésünk ennyi is lett volna. Valamikor még a késő esti órákban, amikor lementem egy kis vízért, akkor észrevehettem, hogy ő ugyan előkészítette nekem a vacsorát, de hát kihűlt formájában én már nem nyúltam hozzá… várhatta nyugodtan hogy én majd lejövök.

- Mr. Gusztustalanság hol marad alólad? – ezúttal Nora érkezett hamarabb a suliba.

- Miss volt, de mindegy… - legyintettem és egyszerre nevettünk fel, a béke megvan, a harag elszállt. Ilyenek az igaz barátok, csak mindig kell, egy kis idő mire a dolgok megérnek magukhoz. – amúgy kinyiffant. – bújtam hátulról a füléhez miközben a lejtón toltam felfele.

- Nem mondod, hogy képes voltál szétberhelni. – rázta a fejét.

- Nem mondom ugyanis nem így történt… - tártam szét a suli bejáratát.

- Na és akkor mi történt? – fonta össze karjait keresztbe a mellkasán mikor már szekrényünkhöz értünk.

- Átment rajta egy kocsi. – egyszerű volt a válasz, de igaz.

- Miután kitetted az útra? – nem hitt nekem a zsivány.

- Én ugyan nem… - tettem szívemre kezemet, másikat pedig emeltem is a magasba. -… tőlem függetlenül hajtott át rajta Harry.

- Ő Harry? – kérdezte.

- Ő Harry. – bólintottam. – de azt nem mondom, hogy nem vagyok hálás érte… - kacsintottam. – milyen óra lesz? – érdeklődtem.

- Órarend? – kérdezett vissza azonnal.

- Első nap elpakoltam olyan helyre hogy mai napig nem találom… - széles mosolyt virítottam feléje.

- És ezt te oly nagyon bánod… - ráncolta össze a homlokát.

- Szörnyen… - biggyesztettem le az ajkamat.

- Amúgy irodalom… - végül is megkaptam én azt a választ, amire vágytam.

- Talán nem fogok rajta aludni… - jegyeztem meg és a lift felé vettem az irányt ugyanis a terem ahol az irodalomóránkat tartják, az emeleten van. Az már kérdés viszont hogy a liftre már megint nem azok várnak, akiknek igazán szüksége van rájuk. Régen láttam már Liona-t, kezdtem is hiányolni.

- Gyönyörű az arcod. – jegyezte meg hunyorítva.

- Nekem a tiéd jobban tetszik. – itt a levegő mindig sistereg, ő az az egy ember a listámon, aki ha vissza is vág szavaimra, nem azért mert érdekesnek tartotta azokat, vagy esetleg értette azokat, hanem, inkább mert kihívást lát benne és vissza akar ütni, több-kevesebb sikerrel össze is szokott ez neki jönni. – viszont lehet, az arcocskád mögött az agyadban van valami probléma, mit keresel itt? – utaltam az egyértelmű tényre hogy ez nem az ő helye.

- Jah… hogy itt csak a bénák közlekedhetnek… el is felejtettem. – direkt felém fordulva, direkt megerősítve a béna szót mondta el értelmesnek sem tűnő mondatát.

- Nyugi… - suttogta Nora.

- No problem… - paskoltam meg vállát, most nem volt kedvem meglátogatni az igazgató bácsit, értékesebb annál nekem ez a pénteki nap, minthogy bent töltsem feleslegesen. Na, jó nem lenne olyannyira felesleges hisz érthető okokból kerülnék be, ha elkapnának, de akkor is, inkább most tartózkodok, legalábbis láthatóan tartózkodok. – na, mi megyünk… a lépcső arra van, remélem, megtalálod. – vonultam el előtte majd mosolyogva vártam, míg bezáródik előttünk a lift ajtaja.

- Elment az eszed. – fogta a fejét Nora miközben röhögésbe tört ki.

- Nem tudom, miről beszélsz. – dőltem ártatlanul a falnak.

- Az a rágó a szádból teljesen magától repült a hajába. – állapította meg, próbálva komoly arcot magára erőltetni.

- Önkéntes volt. – tettem magam elé a kezemet.

- Ki fog akadni. – ismételten nevetésbe tört ki, teljesen saját combjára dőlve így.

- Én nem tehetek róla… nem is szeretem a rágót. – ráztam a fejem hevesen és zsebemből kiszedve a rágócsomagot a lift kukájába dobtam azt.

- Bizonyíték eltüntetve…

- Miféle bizonyíték? Te meg miről beszélsz?

Igaz az a tény, hogyha valamit vársz, akkor az ahhoz vezető idő sokkalta lassabban telik, mint úgy általában, ez így volt most is. Most itt voltam én és a hétvége, úgy tűnt kettőnk kapcsolata semmiféleképpen nem fog elkezdődni, mert minél több időt töltök ebben az iskolának nevezett épületben annál távolabb van tőlem az egész dolog. Valamiféle fordított arányosság ez vagy mi a csoda… ennyi megragadt valami azért rajtam a koszon kívül azokon a matekórákon.

- Elnézést… Khara-t hívatják az irodában. – egy emberke a portáról csusszant be a termünkbe az utolsó óránk felénél, körülbelül és ahogy kiejtette nevemet rögtön még fel is ébredtem éber álmomból. Kevés tantárgy van, ami leköti a figyelmemet, amin éppen ott ültem és szedtem az sem tartozott a kedvenceim közé. Kémia.

- Khara… - keresnek téged. – a tanár hangosabban is megismételte a nevemet.

- Te meg mit csináltál? – barátnőmre figyeltem, akinek suttogása ezt az üzenetet küldte felém.

- Veled voltam egész nap… semmit. – tettem magam elé a kezemet védekezésképpen. Liona még nem vette észre hajában az ajándékomat, szóval ezért nem hívhattak ez tuti biztos, másban meg ma nem vétettem szóval őszintén nem tudom, miért keresnek engem.

- Khara… siess… - sürgetett a tanár és továbbra is szépen komótosan tartottam az ajtó felé.

- Rohanok. – habár kimondtam ezt a szót tempómon még mindig nem gyorsítottam.

- Remélem, órán még visszaérsz.

- Ha itt leszek, észre tetszik majd venni… robbanásszerű lesz a megjelenésem.

- Ettől félek én is… - fogta a fejét mosolyogva. Tanár, akinek a tantárgyát nem bírom, sőt egyenesen gyűlölöm, és nem is vagyok belőle jó, viszont így is egyike azoknak, akik még így is bírnak engem… mármint elviselnek. Bejárok az órájára, itt vagyok neki és ez bőven elég. Ez jó nekem is meg neki is.

Kilépve a teremből automatikusan indultam volna jobbra ahol az igazgatói van, de a portás megfogta a kezemet és megakadályozott ebben.

- Nem arra… - rázta a fejét és visszahúzott.

- Voltam már arra egy párszor… tudom, merre találom. – oktattam ki.

- A-a… - ellenkezett. – most nem… - kacsintott és habár tettét furának véltem vállat vontam. – gyere velem… - indult el előttem és ujjával hívott maga felé.

- Ookéé… - végülis amíg legálisan vagyok kint óráról felőlem kirándulást is szervezhetnek nekem az iskola épületén belül.

- Ezt a csomagot neked hagyták itt… - mondta és kinyitotta a porta ajtaját az én szemem meg majd kiesett.

- Mégis ki?

- Én…