VI. rész - Illuminated

Sziasztok! Íme meg is érkezett a következő rész ami talán az eddigi leghosszabbra sikeredett ennek a blognak az eddigi 6 részes pályafutása során, de remélem nem bánjátok! Jó olvasást hozzá! Puszi Dorka ;)

Illuminated

,, Time waits for no one,
So do you want to waste some time,
Oh, oh tonight?
Don't be afraid of tomorrow,
Just take my hand, I'll make it feel so much better tonight.

Suddenly my eyes are open,
Everything comes into focus, oh.
We are all illuminated,
Lights are shining on our faces… blinding. ’’

- Ez valami vicc? – kérdeztem és közelebb léptem a portás asztalához ahova a biciklim volt helyezve, vagyis annak egy része. Annak egy bizonyos része egy masnival átkötve. A kormány, melyen gusztustalan zöld masni díszelgett.

- Ennyit tudtak megmenteni belőle. – vallotta be a Göndör mögöttem, hangja más volt, mint az eddigi kétszeri találkozásnál bármikor is, sokkalta természetesebb, sokkalta lágyabb, habár egy csipetnyi titokzatosság még mindig ott bujkált benne.

- Hát ez mennyei. – ujjaimmal ekkor végigsimítottam a fém kormányon és mikor a masnihoz értem feléje fordultam. – te direkt kerestél ilyen masnit? – szegeztem neki a kérdést.

- Esküszöm, hogy ő talált meg engem. – szoros nadrágjának zsebéből védekezésképpen kirántotta kezeit és megfelelő pozícióban maga elé helyezte azokat. – bementem egy benzinkútra… és ott volt. – nagy nyitotta szemeit, és azoknak mozdulatlanságával próbálta elhitetni velem, hogy ő bizony igaza volt.

- Aham. – nem hittem neki, ezek az ocsmányságok nem lehetnek, csak úgy ott mindenhol az embereknek nem lehet annyi esze, hogy bármi mást ilyen színben akarjanak látni, már a bicikli is sok(k) volt. Ha ilyen masnival kapnék, egy ajándékot még azelőtt kihajítanám, az ablakon a kapott dolgot mielőtt azt ki tudnám bontani. Gusztustalan. – és te most azért vagy itt…? – emeltem fel fejemet arcára nézve.

- Tartozok neked. – felelte egyszerűen és kedves mosolyt húzott ajkaira. Szemei alatt eddig mindkét alkalommal mikor láthattam halvány karikák húzódtak, mutatva nem igazán sokat aludhatott az azt megelőző napokban, viszont most azok sehol sem voltak. Arcának bőre sima volt, emberi.

- Ennél kívánhatok többet? – emeltem fel a kormányt és fejemmel afelé böktem.

- Khara… komolyan beszélek.  – kacsintott.

- Harry… én is. – tettem össze kezemet ekkor mintha imádkoznék, majd ezzel együtt sikerült szájba is vágnom magamat a fém tárggyal, ami ugye történetesen még mindig az ujjaim között volt.

- Itt is lenne a kikérő. – a portás jelent meg mellettünk, akiről eddig észre sem vettem, hogy elment egyáltalán.

- Köszönöm. – udvariasan bólintott Harry előttem majd elfogadta a felé nyújtott papírkát az éppen érkező embertől.

- Semmiség. – rántotta meg vállát az ember, aki úgy mosolygott ekkor, mint a vadalma. Mi a fene?

- Kikérő? Kinek? – kérdeztem rá az egyértelműre, de hangosan is akartam hallani válaszát. Az más kérdés hogy a minek az jobb kérdés lenne a kinek helyett hisz az okot keresni itt logikusabb, mint az alanyt.

- Neked. – mutatott rám.

- Mert, hogy? – tettem mellkasomra kezemet, a kormányhoz ekkor meg már úgy ragaszkodtam mintha kabalám lenne, lehet a kezemhez ragadt vagy nem is tudom.

- Mondtam, hogy tartozom neked… - bizonyította igazát továbbra is.

- Fejezd már be. – fogtam meg homlokomat. – nem tartozol te semmivel, max én neked hogy eltetted láb alól ezt a kétkerekű undormányt. – már úgy kalimpáltam a fém tárggyal a kezemben mintha ujjaim meghosszabbítása lenne az, csak remélni tudtam, hogy nem így van. Ollókezű Edward-ról már hallottunk, no de Biciklikormánykezű Khara… az meg hogy hangozna már? Visszautasítom ezt a lehetőséget.

- Tartozom és kész. – ütötte össze tenyerét maga előtt. – ráadásul ellógatlak egy kémia óráról… - dőlt az ajtófélfának. Utóbbi mondata elég csábítónak hangzott, de akkor is miért mennék el egy idegennel? Hisz ő az volt lényegében.

- Egy fél kémia óráról… - mutattam a falon lévő órára, ami kereken elénk tárta, hogy mennyi is van még a tanítási órából.

- Akkor egy félről… - nevette el magát, azt hiszem engedett az én igazamnak.

- És nekem miért jó, ha veled megyek? – kérdeztem és már kifele sétáltam a portás kis kuckójából a terem felé. Mindez oly automatikusan ment, hogy észre sem vettem magamat cselekedetem közben.

- Azt ne mondd, hogy szereted a kémiát... – húzta vékony csíkra össze szemeit, okosan akart meggyőzni, nagyon okosan.

- Azzal élek. – bólintottam. – életem a kémia… - ráztam a fejemet és úgy tettem, mint aki nem hiszi el, hogy nem hisznek neki.

- Mindjárt gondoltam. – érdekes volt ma vele beszélgetni. – szóval azért is indultál el a terem felé… - mondta.

- Hiányzik az óra. – még szerencsém van, hogy nem Pinokkió vagyok, még szerencsére hisz ekkor abban az esetben igen nagyra nőtt volna az orrom, talán egy kisfalu éves téli faszükségletét el lehetett volna intézni akkor ormányom levágásából.

- Itt várlak. – támaszkodott neki a falnak a teremtől nem messze én meg benyitottam a terembe ekkor.

- Khara… hát visszatértél. – mosolyodott el a tanár nekem. – éppen időben a kísérlet elkezdéséhez. – nem hiszem el, hogy ezt komolyan nekem mondta, ő is és én is tisztában vagyok azzal, hogyha bármi szerhez hozzányúlok még abból is robbanékonyt csinálok, ami alapból ártalmatlan hozzávaló lenne.

- Ne tessék ennyire örülni. – reagáltam kedves fogadtatására és kezébe nyomtam a kikérőmet, amit fogalmam sincs, hogy hogy szerzett meg a Göndör, de igazinak tűnt szóval nem köthetnek bele.

- Egy kikérő? – tanulmányozta a kis papír cetlit miközben én meg a cuccaim felé irányítottam magamat, fel sem tűnt neki az, hogy amúgy egy biciklikormány van a kezemben.

- Esküszöm nem hamisítottam. – jegyeztem meg halkan hisz biztos voltam benne, hogy eredetiségét nézi, miközben én háttal vagyok neki.

Nora ekkor pedig csak fogta a fejét és bazsalygott miközben felé értem, s ahogy asztalomhoz értem az övére csaptam le a kormányt azzal egy időben, hogy pakolni kezdtem el azt a néhány cuccomat, amit kipakoltam. Persze semminek sem volt köze a kémiához, de ez egyértelmű volt.

- Az meg? – a talán kicsit csattanó hang körülöttem felhívhatta a figyelmét.

- Semmiség… - legyintettem és habár barátnőmet csak hátulról láthattam nyakamat tettem volna rá, hogy elég erősen pörögnek az agykerekei a következő kérdésekkel a főszerepben: „Ez meg hova megy? Kivel volt kint? Mi ez a szar itt az asztalomon?”

- Egy lebontó telepről érkeztél? – érdeklődött és én be is fejeztem a pakolást majd a sorok között újra előre lépkedve elvettem ideiglenes helyéről az „ajándékomat” és helyére egy cetlit helyeztem barátnőm számára „Majd később hívlak” felirattal.

- Oda tartok… - csettintettem a tanár felé.

- Ez valódi… - végülis megállapította ő is azt, amit eddig tudtunk, majd a naplónkba belehelyezte a kis cetlit.

- Hazudtam én valaha magának? – szíven ütött feltételezése miszerint én képes lennék neki hazudni.

- Őszintén vagy kedvesen válaszoljak? – ráncolta homlokát.

- Jó hétvégét tanárnő… - a diák a világon akkor a legboldogabb, ha hamarabb szabadulhat el az iskolából, teljesen mindegy hogy mi okból a lényeg az, hogy most ez a helyzet boldogsági szinten csak hatványozódott hisz nem csak hamarabb jövök el, nem csak egy kémia óráról jövök el, de mindezek után még péntek is van. Péntek.

- Harry az? – tátogta barátnőm padjából mikor felé pillantottam, én meg csak sejtelmesen vállat rántottam és kisétáltam a teremből.

- Hétvége. – suttogtam a folyosónak és automatikusan fordultam is jobbra.

- Azt hittem bent maradsz. – kötekedni volt kedve vagy mi?

- Csábító ajánlat volt… - határozottan sétáltam el mellette és feléje se figyeltem, de tudtam csatlakozott hozzám hisz hallottam a lendületet, ahogy ellöki magát a faltól, és ahogy cipője talpa fel-felmordul a folyosó csempéjén. -… de mégsem. – két kézzel nyitottam ki az iskola ajtaját és úgy éreztem magam, mint aki hosszú évek rabságából szabadult ebben a pillanatban, mintha még az idő is nekem kedvezett volna hisz hosszú idő elteltével a nap is előbújt.

- Te hova mész? – érdeklődött, amikor elég céltudatosan indultam meg lefele a lépcsőkön az iskola előtt.

- Haza. – hátra sem fordultam úgy válaszoltam neki. – köszi hogy kihoztál. – emeltem fejem mellé hüvelykujjamat felfelé mutatva, jelezve így tényleg értékeltem a tettét.

- Hékás… hékás… várj csak. – szerintem két lépésébe sem tellett már ott volt mellettem úgy, hogy az előbb még biztosan elég nagy távolság volt köztünk, de hát akkora lábakkal, amik neki vannak talán a maratont is két perc alatt futná le, saccperkábé.

- No, mi van? – nem álltam meg, még véletlenül sem.

- Én hoztalak ki…

- És?

- Vissza is vihetlek, ha gondolod. – fenyegetett meg.

- Kösz… nem élek ezzel a lehetőséggel. – ráztam a fejemet és eközben már úgy kutattam a táskámban, hogy oda sem figyeltem arra, már ez így automatikusan megy… persze azt nem mondom, hogy eredményesen is.

- Ezt szeretnéd? – abban a pillanatban, ahogy kihúztam az ipodomat ő olyan gyorsasággal kapta ki azt kezemből, hogy reagálni sem tudtam rá.

- Add vissza… - tartottam elé tenyeremet és egyértelműen kinyilvánítottam feléje követelésemet.

- Nem. – az ő válasza is elég egyértelműnek tűnt.

- Add vissza. – erősítettem meg akaratomat.

- Nem. – ajkaira széles vigyor ült, s ekkor, ahogy arcára emeltem tekintetemet láthattam, hogy azok az ajkak apró kis gödröcskékben végződnek.

- Add vissza. – kitartóan ismételtem az egyetlen egy mondatot, melyet értelmesnek véltem ebben a helyzetben.

- A-a. – rázta meg a fejét pimaszul. – gyere velem… és visszakapod.

- Micsoda? – nevettem fel kínosan.

- Hallottad az alkut. – és bármerre is próbáltam utánakapni az ipodomnak ő mindig elrejtette előlem azt, vagy a háta mögé került, vagy fel a magasba… de sosem az én kezembe. – de ha gondolod, visszavihetlek a hátamon a suliba is… - úgy érezte, hogy sakkban tarthat. Mi van ezzel az emberrel ma? Minden nap más személyiséget ölt vagy mi? Tegnap mondhatni beszélgettünk, már mintha az az egy két levegőben repkedő mondat, ami elhagyta a szánkat a parkban már beszélgetésnek számít, de kifejezetten egyikünket sem zavarta a helyzet.

- Hol a kocsid? – tettem keresztbe mellkasomon a kezemet és mérgesen méregettem arcát.

- Nem messze parkolok… gyere…

Nem hogy beszélni nem beszéltem hozzá, de majdhogynem levegőt is alig vettem kocsijában a legkisebb kapcsolatot is próbáltam vele megszakítani, ha ez alatt a vele megegyező levegő szívását is értette, akkor is. Ő meg lazán megbarátkozva a helyzettel egyáltalán nem foglalkozott velem, mintha ott sem lennék mellette az anyósülésen. Kérdem én akkor miért voltam ott?

Lefordult erre, ment arra, majd jobbra is fordult és ismételten sikerült olyan környékre kerülnöm ez által ahol még életemben nem jártam, pedig londoni vagyok. De hát világváros ez nagyságán nem kellene panaszkodnom.

- Ez mi ez? – valami üzlet parkolójában állította le kocsija motorját.

- Azt hittem leharaptad és lenyelted a nyelved. – úgy beszélt mintha magamat hallottam volna, ez fura volt.

- Én hasonlókban reménykedtem tefelőled. – jegyeztem meg gőgösen.

- Megérkeztünk… - mondta ki hangosan az egyértelműt majd kipattanva a kocsijából én is követtem ugyanis még a suli előttről emlékszek azon kijelentésére miszerint simán vállára kap, ha nem úgy teszek, ahogy ő szeretné, az ipodom meg számomra igenis értékes tárgy szóval muszáj érte tennem.

- Visszakaphatom? – oldalra kinyújtva kezemet kérdeztem tőle.

- Nem. – előzött meg simán majd kinyitotta előttem az épület ajtaját.

Volt valami céges név felül nagy betűkkel, de nekem olyan volt az minta kínaiul lett volna írva, kívül meg az egész épület olyan volt, mint egy hangár szóval tippem sem volt hol vagyunk. Kétlem, hogy egy helikopter szaküzletben mert annak itt a város közepén elég kicsi az esélye, ezt azért jó leszögezni.

 – egy kicsit várj… - mondta és ekkor, ahogy felfogtam, hogy hova is hozott egyértelművé vált minden. – mondtam, hogy tartozom neked… - utamba állt mielőtt elhagyhattam volna ezt az üzletet. -… egy biciklivel legalább.

- Nincs rá szükségem. – való igaz volt, amit mondtam.

- Nem hiszem, hogy ez teljesen igaz. – állapította meg et.

- Komolyan. – nyugodtan próbáltam dűlőre jutni vele… ha ez nem jön be, akkor majd jön az az opció, hogy elfutok, miután megütöttem és ezáltal vissza is szereztem azt, ami az enyém, azt ami még mindig nála van. Ez egy kicsit agresszívabb lehetőség, de nem mondom azt, hogy távol állna tőlem, sőt azt sem hogy nem fordult meg a fejemben ténylegesen a megvalósítása. – nincs bicikli, nincs mivel eljutnom a központba. Tudod Harry mikor azt mondtam, hogy szívességet tettél azzal, hogy kicsit átalakítottad a járgányomat, azt nem csak arra értettem, hogy örülök, hogy megszabadultam attól a gusztustalanságtól… hanem arra is, hogy ezzel elintézted, hogy ne jussak ki arra a helyre, amiért őszintén jár, a köszönet hisz veled ellentétben engem oda saját akaratom ellenére akarnak járatni. Hozzáteszem feleslegesen és indokolatlanul, de mindegy… őszintén remélem, neked tudnak segíteni, de nekem arra az egész szenvedésre nincs szükségem… a helytől már az első pillanatban rosszul voltam, az emberek meg egyenesen az agyamra mennek. Ha kirúgnak miatta, hát egészségükre… - rántottam vállat. -… no de ez majd kiderül, hétfőn hisz akkor fogják látni, hogy teljesen véletlenül nem jelentem meg a foglalkozáson. – mosolyodtam el és figyeltem, ahogy arca olyan lefagyottá válik, olyan valóságos pókerarccá.

- Tudod Khara… emlékeztetsz valakire. – szinte láttam, ahogy feje körül repkednek a szavak a képek, hogy az énemet valaki számomra ismeretlenhez csatolja.

- Ez biztos a hírnév átka… - mondtam neki és közben már ujjait figyeltem, hogy zsebéből veszi elő elcsent tárgyamat félszemmel már láthattam mellkasán, hogy az elég máshogy emelkedik, mint eddig. -… csak egy lánynak láthatsz a sok közül. – fejeztem be gondolatomat.

- Nem… nem… - hangja mintha zaklatott lett volna.

- Biztosíthatlak, hogy még nem találkoztunk… néhány nappal ez ellőttig még azt sem tudtam, hogy léteztek. – ez így elég érdekes hangozhatott, de ez volt a szimpla őszinteség részemről. Tudtam, hogy nyert ügyem van, és perceken belül távozhatok innen így teljesen mindegy volt mit mondok, meg amúgy is… nem érdekel, ki mit gondol rólam, az, sem ha esetlegesen megbántok valakit. Olyat, aki igazán számít, azt úgysem bántok, aki meg nem ebbe a kategóriába tartozik… na, az vessen magára.

- A szavaid… ismerősek… - most hogy egy aprócska monológgal örvendeztettem meg mi történt vele?

- Aham… okés… - annyira nem érdekelt csak örültem, hogy ujjai közül ezúttal már sikeresen ki tudtam fejteni azt, ami hozzám tartozott. Győztem.

- Mintha olvastam volna már őket… - mondta kissé kábán és ekkor kissé belém ütött a menykő (na, találjátok ki miért) de próbáltam tartani magamat, és sikerült is, hisz ha akarok, valamit az úgy van, ráadásul azért nem olyan könnyű meginogtatni engem.

- Viszlát, Harry… - és ahogy kb. 10 perccel ezelőtt sikerült bejönnöm az üzlet ajtaján most úgy sikerült kimennem is rajta… még aztán sokat láttam belőle, a bejáratot körülbelül. Körülbelül annyi is érdekelt engem.

- A francba… - csaptam a levegőbe és mordultam össze magamban, ez valami egyértelmű reakció volt belsőm működésére. Az igazat megvallva viszont fogalmam sem volt, hogy mi váltotta ki belőlem mindezt… igazából mindegy is volt.

- Ezt hogy? – kérdezte barátnőm, amikor házuk bejáratánál ültem törökülésben mikor hazaérkezett. – azt ne mondd, hogy a biciklitipró dalos pacsirta idehozott téged. –mondta és lazán feljött kocsijával a kis lejtőjén, ami csak neki volt tervezve.

- Nem igazán. – fújtam ki egy adag levegőt majd kikapcsolva a zenémet elpakoltam az ipodomat a táskába.

- No, mi van? – érdeklődött.

- Venni akart nekem egy biciklit…

- Jogos… ha egyszer már tropára tette a vadonatújadat. – realista barátnőm megszólalt. – beengednél? – az ajtó előtt ültem, lehet ez megakadályozta, hogy bejusson. – de ha gondolod én is átmehetek rajtad az én kocsimmal, mint ahogy Ő tette a bicikliddel… - magában halkan nevetett saját viccén… mindenesetre eléggé érdekes párhuzam, nem vitatom.

- Azonnal…- és már felpattanva az útból engedtem is hogy a zár felé nyúljon a kulccsal.

- Na és hol a bicikli? Nem látom. – forgolódott kissé.

- Mindössze az üzlet bejáratág jutottunk… ott viszont ott hagytam. – rántottam vállat.

- Idióta vagy… - csapta meg a homlokát.

- Mi?

- Kaptál volna, egy olyan biciklit-amilyet akarsz… te meg elmulasztod a lehetőségét ennek… neked elmentek otthonról, idióta. – na, ebben a stílusban volt ám ő igazán önmaga.

- Nincs szükségem rá. – hátha végre valakinek az agyáig eljut ez a mondatom és nem csak a mondatom, de annak jelentése is.

- Aham… ok. – gurult be ajtójukon. – te tudod… idióta. Bejössz, vagy kint maradsz?

- Áthajtasz rajtam?

- Majd meglátom… - megrántva vállát gurult előre a konyha felé, majd hangosan felnevetett, s pillanatokon belül én magam is csatlakoztam hozzá. – igazából örülök is hogy itt vagy és nem azzal az úrfival. Van valamim számodra… - gyorsan túllépett ezen a dolgon, ezt például kifejezetten szerettem benne. Mármint azt, hogy elég könnyen megy neki a témaváltás, Viszont nála ez a bizonyos témaváltás teljesen más, mint a többieknél… értelmesebb és okosabb, sőt indokoltabb is mondjuk úgy.

- No, mi? – biztos kész lett az új dizájnja a blognak, illő lenne tehát izgalomba jöttnek lennem tőle így hát igazi érdeklődést mutattam az arcomon.

- Ezek… - szobájába bemenve  (mely közvetlen szomszédságban volt a konyhával a könnyű közlekedés érdekében) majd kijőve onnan kezembe nyújtott egy borítékot. No, ez nem dizájn az is biztos, hacsak vissza nem választotta az alkotás új formáját és nem skiccelte le a terveit egy papírra ahelyett, hogy rögtön a gépen csinálja (ahogy amúgy rendesen szokta).

- Repülőjegyek Amerikába? – csillant fel a szemem. Az esélye ennek igen kevéske volt, de azért próbálkozásnak jó volt.

- Aham… persze… el is adtam érte az egyik vesémet. – fogta a fejét nevetve.

- Akkor mi ez? – olyan hivatalosnak tűnt ez a boríték… mármint mit tartunk borítékban manapság? Levelet, számlákat… utóbbival remélem, nem ajándékoz meg, mert biztos nekihajítom a papírkából képzett galacsint, amit majd ebből gyűrök, ha eljön az ideje.

- Nyisd ki… - tette keresztbe karját mellkasán.

- Jól van, na… - a boríték nem volt leragasztva szerencsére így hát azzal nem kellett küzdenem szóval szépen simítva nyílásának szélét felhajtottam azt majd óvatosan nyúltam a tartalmáért, amikor is: - édes istenem. Édes Istenem… ÉDES ISTENEM. – konkrétan remegni kezdett a kezem, ahogy a boríték tartalmát a kezemben tarthattam. – ezt meg hogyan? – mintha aranyból lettek volna úgy simítottam meg őket, nehogy kárt tegyek bennük.

- Hogyan szereztem neked a minden-jegy-elkelt-akkusztikus Hurts koncertre jegyet? – kérdezett vissza és én még mindig alig hittem a szememnek.

Konkrétan a koncertre abban a pillanatban elfogytak a jegyek, ahogy árusítani kezdték őket, de még az is lehet, hogy már előtte… minden lehetséges.

- Igen. – tényleg remegett a kezem, szememben meg még talán örömkönnyek is csillantak. Csessze meg az egész hetem magát úgy, ahogy van, azt is elfelejteném, ha kellene, hogy a héten süllyedt el a Titanic vagy tudom is én, mikor ilyen boldogságforrást tarthatok a kezemben.

- Nagy részben magadnak is köszönheted. – ismertette a helyzetet. – de azért elég erősen kellettem hozzájuk én is… - mutatott a hétvége legértékesebb papírdarabjaira.

- Ezt nem értem… - kicsit kábult voltam még.

- A blog nevében írtam a hely tulajának, aki történetesen ismerte az oldaladat, és ő beszélve a megfelelő emberekkel Theo-ék csapatában szolgáltatott nekünk két jegyet, ahogy kértem. – úgy beszélt, mint a legprofibb menedzser a világon.

- Felfedted neki, hogy ki vagyok? – ezt így kimondva talán kicsit lehet, elpattan bennem egy húr… vagy kettő.

- Hülyének nézel engem? – vonta fel szemöldökét. – az anonimitást tiszteletben tartják ők is… a tulaj egy kicseszett jó fej amúgy… csak annyi kikötése volt, hogyha van rá lehetőséged, akkor írj a koncertről.

- És ez azért jó nekem? – megmondják nekem, hogy miről írjak? Ajajjj nem leszünk jóban.

- Ez kérdés volt, te idióta? – talán nem hitt a fülének. – Mész Hurts koncertre… szombaton, ez ezért jó neked. – csapta homlokon magát.

- Megyünk Hurts koncertre… mi ketten. - javítottam ki őt azonnal.

Egyértelmű volt, hogy a jegyek megkapása után mi köré fog épülni az egész hétvégénk, legalábbis azon része, ami a koncert előtt volt. Előtte a koncertre való készülés, utána meg a koncertből való lelki felépülés. Akusztikus Hurts koncert, fel tudja ezt valaki ezt fogni? A szinti pop koronázatlan királyai adnak egy kicseszett koncertet Európában, teljesen véletlenül az én nagyvárosomban, én pedig ott leszek úgy, hogy a jegyszerzés lehetősége felért körülbelül a lehetetlennel. Vagy mégsem… nem mindenkinek van ilyen legjobb barátnője, mint Nora, körbe tudnám csókolni a nap minden percében e miatt a húzása miatt.

- Noráéknál alszok… - szinte lerepültem a lépcsőn amikor a szobámból tartottam lefele. Édesanyám pedig a konyhapulton kiterítve papírjait és mindenféle csodálatos kacatját valamiféle parti részleteit egyeztette. Magával. Igen… Angela rendezvényszervező volt, aki számára a hétvége nem létezik, aki számára a szabadidő és a pihenés akkor szűnt meg amikor kitalálták ezt a szót… meglehet hogy nem is ismeri ezt, vagy talán még sohasem mondta ki.

-… vigyázzatok magatokra. – annyira bele volt merülve a dolgába hogy szerintem, ha kopaszon mentem volna el mellette, egy tanga bugyiban és egy boával a nyakamban azt sem vette volna észre. Nem mintha erre bármikor is sor kerülhetne, de hát, na… - hagytam pénzt a telefon mellett. – jegyezte meg, de tekintetét papírjairól még mindig nem szakította el.

- Köszöntem. – mondtam és felmarkolva a pénzt ott is hagytam a házunkat, sietnem kellett mindenképpen hisz Nora még alkotni akar valamit… rajtam. Nem mertem még megkérdezni mi ötlött a fejébe, de mivel szerzett nekem aranyjegyeket Charlie csoki gyárába talán még a hajamat is leborotválhatná… na, jó azért nem, de értitek.

- Ez csúcs lett. – fogalmam sincs mi volt az, amit az arcomra festett, de oly élvezettel csinálta, hogy hagytam. A fotózás, és minden hasonló mellé úgy gondolta, hogy kipróbálja a sminkelést is… végülis ez is alkotás, csak nem vászonra fest, hanem emberi bőrre… ezúttal konkrétan rám.

- Na, megnézhetem? – kérdeztem izgatottan.

- Naná… - tett elém egy tükröt én meg megleshettem végre alkotását.

- Wooaahh… – néztem magam a tükörben és meg akartam érinteni bőrömet, de ekkor hatalmasat ütött kezemre barátnőm.

- Hozzá ne érj. – mint egy haragos tigris úgy ordított rám. – el ne kend… - jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon.

- Értettem. – ijedtem meg tőle és inkább engedelmeskedtem.

- Ha összekapjátok, magatokat eldoblak titeket a helyszínre… - Nora anyukája vonult el a szobája előtt és így átkiáltva az ajtón üzent nekünk.

- 10 perc múlva kint leszünk… - Nora válaszolt is, míg én mindig az arcommal voltam elfoglalva… vagyis a szememmel, de mindegy, ott is a jobbal, ha nagyon pontosak akarunk lenni.

- Én átöltözök, te addig meg még simíts vagy kettőt a hajadon… fő a biztonság. – ezzel kezembe nyomva a hajvasalóját a szoba túlsó felére gurult.

- Értettem. – szalutáltam és hallottam, hogy fékez kocsijával.

- Belekentél? – a szalutáló mozdulattól úgy látszik kissé megijedt. Vagy csak egyszerűen ismerte hevességemet… nem mindegy. 

- A hangjegy sértetlen. – mondtam és mosolyogva húztam végig hajamon a hajvasalót. Semmi különös nem volt szerelésemben csak például annyi hogy oroszlánsörénynek is beillő göndör tincseimet kivételesen kivasaltam, hogy egyenesen omoljanak vállamra… igazából nem is én vasaltam hanem Nora hisz én nekem annyi türelmem lett volna hozzá, hogy semennyi és műveletem után tényleg esélyes opció lett volna az a kopaszság.

- Rengetegen vannak… - helyhez megérkezve egy valódi embertömeggel találhattuk magunkat szembe.

- Szép lesz a bejutás. – a sorra tekintve rájöttem, hogy talán a koncert végéig be sem érkezünk.

- Ide jöttetek? – Nora kocsiját tolva vett észre minket egy staff-os.

- Szerinted? – kérdezett vissza csípősen Nora.

- Segítek bejutni nektek… - mondta a férfi és elénk állva invitált minket a sor elejére, majd a jegyellenőrzővel megbeszélve a dolgot az pikk-pakk megadta nekünk az elsőbbséget.

- Jó szórakozást. – mondták mindketten.

- Ez könnyen ment… - jegyezte meg mosolyogva. – ha ez nem történt volna meg akkor viszont kénytelen lettem volna nekimenni valakinek… - tette még hozzá.

- Mint egy faltörő tank…

- Mint egy faltörő tank.

Mivel a koncert valójában egy klubkoncert volt egy kicsivel nagyobb bárban, mint általában a bárok szoktak lenni, meglehet, hogy azért is fogytak el a jegyek oly hamar, és meglehet, hogy azért is küzdöttek az emberek a kiárusítás után is belépőért mintha csak az Éhezők Viadalában küzdöttek volna a saját életükért.

- Fantasztikus helyünk lesz… - tapsikoltam és nyílegyenesen toltam Norát a színpad elé. A legjobb hely kell, nincs vita. – hozok valami üdítőt addig… - hajoltam le a füléhez, majd megpaskolva vállát a pult felé vettem az irányt.

- Két kólát szeretnék. – szóltam a pultosnak, aki nem biztos, hogy észrevette hangomat a már ekkor meglévő zajban, s ekkor még csak minimális háttérzene ment mi lesz itt a koncert alatt?

- Mit? – tette füléhez a kezét a pultos, tényleg nem hallott.

- Két kólát a hölgynek… - szólalt meg mögöttem egy hang, sokkalta markánsabb hangon, mint én tettem azt. – nekem meg ugyanúgy két wiszkikólát… csak kóla nélkül. – esküszöm úgy éreztem mintha ismerném a hangot mikor elhangzott mögöttem, de megfordulni se kedvem se helyem nem lett volna ugyanis ekkor már ez az ember két oldalt átfogva karjával könnyedén támaszkodott meg a pulton mellettem.

- Köszöntem. – toltam a pénzt a pultosnak, de a srác mögöttem megakadályozott tettemben.

- Ez az én köröm… hölgyem. – húzta vissza hozzám a bankjegyet. – ha megengedi… - búgta fülembe. Kirázott a hideg, nem értem miért. Az más kérdés hogy a hang ismerős jellegének betudhatjuk azt is simán, hogy amekkora hangzavar van itt mindent másnak hallunk. A srác jóval magasabb lehetett nálam hisz könnyedén átölelt anélkül, hogy hozzámért volna, karjai is lazán fogtak közre engedve, hogy izmai megfeszüljenek mellettem.

- Köszöntük. – mondtam és kibújva karjai alatt magamhoz emeltem a két kólás üveget és elindultam vissza Norához… vissza sem néztem, hogy ki volt az, viszont valahogy még mindig borsózott attól a hátam, ahogy éreztem, hogy lassan beleszagol a hajamba még mielőtt ott hagytam. Egy értelmes ember ettől megijed, hogy egy idegen ilyet tesz vele… na, itt van a probléma… kétlem, hogy értelmes vagyok.