VII. rész - Bright Lights

Sziasztok! Még így a szörnyűséges hét kezdés előtt (végem a szünetnek.. brühühühüü L ) gondoltam hozok nektek egy részt vasárnapra is! Remélem örültök neki, jó olvasást! Puszi Dorka

Bright Lights

Bright lights, big city; 
She dreams of love. 
Brights lights, big city; 
He lives to run. 

- Theo megfogta a kezemet. – úgy tartottam magam elé jobb kezemet mintha aranyból lett volna, tuti nem mosok többet kezet.

- Ráadásul még bókolt is neked… Hangjegyecske. – jegyezte meg az elképedést ugyan tettetve, de azért mókásan barátnőm.

- Tuti az arcomra tetováltatom ezt a dolgot. – mutattam szememre és végkép kidőltem a széken, amin kényelmesen elnyújtózkodtam a csodálatos 2 óra hosszás koncert után melyet a Hurts adott.

- Jah… majd ha nem fogsz fosni a tűktől. – nézett rám hunyorogva barátnőm és majd kicsordult a könnye olyan jól szórakozott rajtam.  – igazam van vagy igazam van?

- Alkoholos filctoll… - ugrott be egy másik csodálatos ötlet.

- Bőrrák. – reagálta vissza.

- Valamiben meg kell halnom… - rántottam vállat és az, hogy egy hangjegy miatt következzen be mindez több mint édes vég lenne.

- Idióta… - azt hiszem, a hétvégére már fel kellene vennem ezt a nevet, vagyis nem csak a hétvégére, hanem úgy örökre… barátnőm tuti örülne neki.

- Ez jó volt. – értett velem egyet barátnőm.

- Egy órája ezt hajtogatom neked folyamatosan… - tapsikoltam meg a homlokomat és örültem, hogy legalább köreimbe engedi magát ő is.

- Nem vettem észre… - rázta a fejét és kólájából mind kiitta, ami benne maradt. – na és vajon megtalálod ismételten azt az ismeretlen hercegedet egy ingyen kóla erejéig?

- No, ki is az idióta? – néztem komolyan rá. – az ismeretlen mond neked valamit? Azt hogy fogalmam sincs, hogy ki volt ő… még az arcát sem láttam… - masszíroztam a halántékomat.

- Mert idióta vagy azért… - a homlokomra fogom tetoválni ezt a szót biz isten. -… ha megfordultál volna, akkor láthattad volna. Tudod az embereknek még nem a hátán nő a szeme… - megszólalt a nagy biológus.

- Mindegy… - legyintettem.

- Mosdó?

- Nekem nem kell, de elkísérlek… - mondtam és összekapva cuccaimat visszatolva székemet a kocsija mögé álltam.

- Ez a Theo-s kezed volt, csak úgy mondom. – a szemtelen mindenit persze hogy szívatni fog ezzel… úgy például életem végéig.

- Ha-ha-ha. – kínosan nevetve fogtam magam és jobb tenyeremmel telibe találva arcát össze visszafogdostam azt. – ez is a Theos kezem volt. Érezd magad megtisztelve. – és úgy indultam neki a mosdóig vezető útnak, mint aki egy háborút nyert meg.

- Szerencséd van, hogy nem érek fel a hajadig… - morgolódott miközben sajátját igazgatta meg hisz azon kívül, hogy arcát össze-vissza fogdostam haját is rendesen átalakítottam… sajátos módon persze. -… mert különben kitépem volna az összes hajszáladat. – fenyegetett meg.

- Jó… Aham, persze. – a legfőbb partnerem a túlontúl kedves beszélgetéseim során.  – itt is lennénk… - sok miatt lehet Londont szidni az biztos, de például a miatt nem hogy nincs felkészülve a mozgáskorlátozottakkal való együttélésre. Ilyen szempontból az egyik legcsodálatosabb város ahol valaha járhattam, vagy amiről valaha olvashattam. Még egy ilyen helyen is volt mosdó külön számukra, így nem kellett szenvedniük a rendes helyiségben, ez azért mindenképpen piros pont a tulajnak.

Én kint maradva a folyosón, hátra dűtve fejemet lecsukott szemekkel próbáltam légzésemet visszaállítani normális fokozatra, meg mondjuk nem lett volna az sem hátrány, hogy kipirosodott bőröm például visszanyeri eredeti színét. Hiába ültünk már ott a bár részlegen egy jó órája a hév még mindig bennem volt, de nem panaszkodhattam. Imádtam.

Becsuktam a szememet és még mindig csillagokat láttam, még mindig hallottam a hangját az énekesnek, a szövegek még erőteljesen ott kószáltak a fejemben átszőve agyam minden egyes kis elrejtett zegét-zugát is. Többet és többet akartam. Az élő zenénél nincs jobb, bárki bármit mondhat. Ha valaki élőben el tudja kápráztatni a közönségét és nem csak egy stúdió össze-visszakavargatott albumával képes el ezt elérni, akkor az aztán igazán tud. Ők tudtak.

- Hupsz… - arra lettem figyelmes, hogy valaki konkrétan majdnem nekem jön, csakhogy mielőtt nekem irányította volna magát vagy éppen esetlegesen a földnek ügyesen megtámaszkodott a fejem mellett a falnak. -… őszintén sajnálom, hölgyem. – még véletlenül sem arra nyitottam ki a szememet, hogy majdnem összenyomtak, hanem az utolsó szóra mely az ember száját elhagyta. Hölgyem. Összerezzentem elég erősen.

- Ó édes istenem… - arca az enyém elé került, vészesen közel az enyémhez.

- Ezt azt hiszem, nekem kellene mondani. – szóval a ki fizette az italunk rejtélyre ebben a pillanatban derült fény, a rejtély saját magát oldotta meg igazából. Szerintem az univerzumban az égiek összeesküdtek ellenem, valami nagyon jó után valami rossznak is kell következnie, nem?

- Khara… - jobb tenyerével akarta megsimítani kipirosodott arcomat, ezáltal rögtön is letehettem arról, hogy valaha normális színem lesz.

- Harry… te részeg vagy. – ha hozzám ért volna, meglehet, hogy pofán csapom.

- Jó hogy emlékeztetsz rá… - csapódott ugyanúgy háttal a falnak, mint ahogy én álltam ott már percek óta. S a következő pillanatban olyat hallhattam, láthattam, amit nem biztosan szerettem volna. Megragadva egy közeli kukát gyomrának tartalmát egyszerűen beleürítette abba a Göndör mögöttem.  – hát ez szívás. – mikor végül már éppen nem fulladozott fejét elég erősen ütötte be hátul a falba, persze önkéntes módon. Ott ült a földön én meg magam elé nézve bámultam a falat.

- Mégpedig kinek? – meg sem rezdültem miközben éppen mellettem rókázott konkrétan, ha hülye volt hát haldokoljon magának, mosom kezeimet.

- A hajad… - lassan tápászkodott fel a falnak támaszkodva továbbra is.

- Még mindig a fejemen van, köszöni. – idegesen doboltam már a lábammal a falon. Mi az istent csinál ennyi ideig Nora? Lehúzta magát vagy mi?

-… olyan más. – bele akart simítani, de elcsusszantam előtte, lábai alatta elég instabilak voltak, konkrétan egy nagyra nőtt gyerek érzetét keltette bennem.

Mondjuk egy kisgyerek max kakaó túladagolásban ütheti magát, vagy éppen egy adag főzelék verheti ki nála a biztosítékot, de nem wiskey ahogy itt érzem. Az a jellegzetes illat valószínűleg már átitta minden ruhájának minden egyes négyzetcentiméterét.

- Jah. – már nem csak a lábammal, de ujjaimmal is doboltam a falon. Ha ez a lány előkerül úgy, hogy nem fojtotta bele magát a mosdóba, akkor megyek és én elvégzem helyette ezt a feladatot. – látod, csodálatos. Szóval a whiskey még nem vitte szét a szemed. – a plafon és a fal találkozásánál lévő kis szöget figyeltem idegesen, egyre idegesebben miközben azt találgattam, hogy kedves barátnőm életének hogyan is vetek véget.

- Szóval te vagy az a Hangjegyecske… - totál kész volt, egyszerűen ez mintha egy harmadik személyisége lenne minimum.

- Lehet, hogy igen… lehet, hogy nem. – ha közelebb hajol hozzám tényleg meg fogom ütni. Sem a férfi parfümének illata, sem a samponjának kellemes aromája nem vette el a bűzt, amit árasztott.

- Elintézzem, hogy találkozz Theo-ékkal? – odabújt a fülemhez rakoncátlan göndör tincsei csikizték is arcomat, de én becsukva szememet mély levegőt vettem és próbáltam nem ebbe a helyzetbe képzelni magamat.

- Kösz nem. – sziszegtem a fogaim között, az kellene még nekem, hogy tartozzak neki.

- Dehogyisnem… ez az idióta csak hülyeségeket beszél. – aha… szóval a jómadár megérkezett és oldalamba bökött, no meg, ahogy látom Harrynek kissé neki is ment kocsijával. Mondjuk legalább utóbbi azt kapta, amit megérdemelt.

Viszont arcán semmi fájdalom nem látszódott csakis annyi hogy rögeszmésen kutatott az én szemeiben, én meg azon gondolkoztam vajon mennyi az az idő amennyit kibírok levegővétel nélkül?

- Harry Styles. – és mintha bumm, újraindították volna a rendszerét fullra normálisan fordult barátnőmhöz és lehajolva hozzá kezet rázott vele. Értitek? Kezet rázott vele. – és te?

- Az idióta barátnője, Nora. – nem tudom mi ment át az agyán ennek a nőszemélynek, de lehet, éjszaka a párnájába fojtom.

- Hölgyeim kövessenek… - és még stabilitását is visszaszerezte, legalábbis elég ügyesen tetette azt. Nem tudom, mit kellene hinnem.

- Én ugyan nem. – voltak dolgok, amikben biztos voltam, ez egy volt közülük.

- Ez számodra nem opció. – mondta barátnőm és egyedül indult el Harry után, aki pedig közben visszalépett értem és szépen megragadta csuklómat.

- Nem, nem. – kacsintott és szinte húzva engem elindult a folyosó ismeretlen helyére.

Gondolkoztam azon, hogy felkapok valamit és leütöm vele, vagy azt is, hogy hátulról megrúgom, de csak azután miután erőlködéseim abszolút hiábalóaknak bizonyultak ugyanis hiába rángattam volna kifele kezemet hatalmas ujjai által képzett alkalmi karperecemből az onnan abszolút nem mozdult.

Viszont előttünk az út úgy nyílt, mintha maga Mózes sétált volna elől, gyanítom még a víz is kettévált volna, ha arra kerül sor. Milyen csodálatos is mindez. Csak nem most és nem az én számomra.

- Meg foglak ölni. – fordultam hátra mikor egy pillanatra megálltunk és volt lehetőségem Norára nézni.

- Örömmel várom a pillanatot. – dörzsölte össze kezeit.

- Komolyan mondtam…

- Szerinted érdekel? – elég csúnyán nézett rám, majd ördögi vigyorra húzta száját.

- Szabad-e? – hallatta hangját az előttem álló göndör fiú, majd benyitott az ajtón. Szóval azért álltunk meg, mert ajtóhoz értünk, talán éppen ahhoz az ajtóhoz.

- Harry… - mintha Theo hangját hallottam volna amint éppen a bekandikáló emberkét felismeri.

- Theo… - és hogy ez az ember részeg? Semmi sem látszódott belőle, komolyan mondom. Semmi. Pedig láttam, amit láttam, sőt sajnos azt is, amit nem akartam. – bebocsájtást engedtek nekünk? Hoztam nektek két meglepetést… - tárta szélesre az ajtót és még mielőtt leléphettem volna azelőtt Theo-ék már megláttak.

- Hangjegyecske. – mosoly terült el az ajkán és ekkor már felállva a kanapéról befele invitált minket. – és a kedves barátnője… gondolom. – közelített meg minket és felemelve először Nora majd az én kezemet is megpuszilta, mint egy úriember. – örülök szerencsének. – susogta miután ajkai elváltak a kézfejemtől.

- Gondoltam egy kép, néhány szó váltása még belefér, mielőtt indultok… - lassan már elengedte a kezemet a Göndör, de tisztán éreztem, hogy ott van mögöttem, mintha tartana attól, hogy elfutok. Aham persze… innen már biztosan, hogy nem.

- Ez természetes… - felelte és láttam, hogy ekkor már telefonjáért nyúl miközben haját hátra simítja. – de kérhetek először én valamit? – és felém fordulva végül tényleg kezébe került a telefonja.

- Tőlem? – mutattam mellkasomra, mert hát oly egyértelműen rám nézett, igazából hátra is fordultam kissé hogy megnézzem nem-e áll mögöttem valaki más, de csak Harry volt. Ő meg nem érdekelt.

- Ühüm. – bólintott. – lefotózhatom a szemed? Gyönyörű ez a hangjegy. – mutatott arcomra.

- A kedves barátnő csinálta. – gurult oldalra barátnőm és kezét lóbálva jegyezte meg ezt kedvesen. Mindenki egyszerre nevetett fel.

- A kedves barátnőnek köszönet jár érte… - és Theo meghajolt előtte, mint egy lovag. – szóval? – fordult felém.

- Nyugodtan. – rántottam vállat és nemmel nem igazán válaszolhattam volna, nem hiszem, hogy egyáltalán képes lettem volna nemet mondani ennek az embernek, mármint gondoljatok bele a helyzetembe.

- Ezzel meg is lennénk… no és egy közöset? – ajánlotta fel és készségesen pózolt velem is és Norával is, sőt egy mindenes kép is ügyesen elkészült, amit egy staff-os készített el nekünk. Egyetlen egy probléma volt itt az egésszel, mégpedig az hogy a fotós szerepét nem kevésbé kedves emberke, mint Harry alakította, ráadásul saját telefonjával hisz Nora fényképezőgépje már mára bemondta az unalmast. A képek, amik sohasem kerülnek el hozzánk, no, mindegy.

- Egy öröm volt lányok… - kacsintottak a srácok majd lassacskán szépen ki is sétáltunk az öltözőjükből. Kellett néhány perc, míg felfogtam, hogy hol is voltam és kivel ölelkeztem, és amint ez megtörtént elég erőteljesen vágtam a mellettem lévő emberke karjába.

- Áúúúúú. – morrant fel és nesze neked stabilitás megint a falnak simulva kötött, ki mint helyzet.

- Várd meg a folytatást… - mondta Nora és a szabad levegőre kigurulva diadalittasan hagyta ott a helyet.

- Te ott elől… megvárnál inkább? – azt is próbáltam elfelejteni, hogy egy harmadik ember volt a körünkben, tudomást sem akartam szerezni róla.

- Nem sietek sehova. – lassított le. Dehogynem sietett friss levegőre, no és azt elérte szóval.

- Egy köszönömöt nem kapok? – hangja visszaváltott abba a kissé instabil változatba, úgy látszik csak addig erőltette magát a jófiú változatba ameddig muszáj volt. Valószínűleg lemerült a részegségébe csempészett józanság elem.

- Na, ne nevettess. – orrnyergemet masszíroztam és feléje sem fordultam.

- Khara, csak én gondolom úgy, hogy sikerült összeszednünk egy becsiccsentett dalos pacsirtát? – fordult felém kocsijával Nora. – akinek persze hálásak vagyunk…- kezével is, majd törzsével is szépen meghajolt barátnőm és Harryvel összenevettek.

- Hát ez fantasztikus… körülöttem mindenkinek elment az esze? – tártam szét karomat és hol az egyik vihogó, hol a másik vihogó egyedre tekintettem.

- Meglehet, hogy ittam egy keveset. – mutatta ujjával a picurka mennyiséget, aminek gyanítom úgy erősen a többszörösét fogyaszthatta el.

- Örültem a szerencsének… - szalutáltam és hátat fordítva nekik elindultam a gondolataim szerint Noráékhoz, no, most hogy ő jön-e vagy sem az majd kiderül.

- Hova sietsz drága Khara? – kérdezte az egyetlen egy illuminált állapotú közöttünk és hallottam, hogy valami nagyot puffan ekkor, nem akartam látni, de valahogy mégis visszafordultam feléjük. Harry ekkor már a füvön ült, és mint egy kisgyerek húzogatta a fűszálakat onnan. – gyere ide mellém… - nézett felém és szemei tényleg úgy csillogtak mintha egy kisgyerekhez tartoztak volna.

- Te itt akarod Őt hagyni? – irányította felém a kérdést Nora ezúttal már sokkalta komolyabban.

- Ha a saját hányásában fetrengene, az sem érdekelne… hidd el. – el akartam innen húzni már, még azelőtt mielőtt ebből a ténylegesen csodálatos estéből valami rosszféle tragikomédia kerekedik ki.

- Hívjunk neki egy taxit… ahogy magunknak is. – most hirtelen miért játssza ezt az okos, megmentő lelket?

- Úgyse fog semmire és senkire sem emlékezni… csak nézz rá. – böktem feléje, de nem volt ott majd a következő pillanatban már csak annyit vettem észre, hogy zuhanok a föld felé és elég csúnyán össze is találkoztam volna valamiféle virágágyással, ha ő nem lett volna alattam. Ő maga rántott el ebben biztos vagyok, de az előbb mikor kerestem szemeimmel hol a fenében volt? Biztos rajta volt a láthatatlanná tévő köpenye, mint a névtesóján szokott lenni… Potteren.

- Kire nézzen rá? – rajta feküdtem, de ténylegesen, hisz erős karjával magán tartott.

- Míg ti itt ezt elintézitek… addig én intézek kocsit. – ezt nevezik segítő barátnőnek? Ezt? Milyen világ ez?

- Megtennéd, hogy elengedsz? – ficánkoltam karjában, eredmény nélkül… ki gondolta volna.

- Miért tegyek úgy? – arcunk olyan közel volt az egymáséhoz hogy kettőnk lehelete egyértelműen képes volt a keveredésre.

- Mert különben megbánod. – fenyegettem meg és ahelyett, hogy komolyan vette volna valóságos fenyegető szavaimat inkább az arcomba röhögött, szó szerint… - végre hogy felfogtad… – gurultam le róla és kellőképpen elhúzódzkodva tőle megpihentem az éppen utamba eső fa tövébe.

- Egy nagyon vicces lány vagy te Khara… - jegyezte meg még mindig bazsalyogva, ez már hangszínéből is tisztán hallatszódott majd éreztem, hogy kis valamikkel elkezdett dobálgatni.

- Befejeznéd? – inkább parancsoltam, mint kérdeztem. – hallod? – kezemmel védtem ki a felém dobált kis fűgalacsinjait.

- Te mit gondolsz rólam, Khara? – még elég normálisnak tűnt ekkor a hangja. Fejemet karjaimra hajtottam, amiket felhúzott térdeimen pihentettem miközben arra vártam, hogy Nora megjelenjen azzal a mondatával „itt van a kocsink”.

- Harry… én nem gondolok, rólad semmit ugyanis nem gondolok egyáltalán rád. – és reccs, egy gally az ujjaim között.

- Értem…

- Nem… nem érted, de igazából nem is kell értened. – őszintén szerettem volna már vízszintesben tudni magamat az ágyban, sőt már eljutottam arra a pontra, hogy a sajátom az egyetlen egy megfelelő ágy a számomra, nem is kell ma este nekem Noránál aludnom.

- Itt vannak a kocsik… - angyalok hangjaként szólalt meg Nora hangja mellettünk.

- Na, végre… - pattantam fel a helyemről és elindultam a kocsi felé.

- Jó Éjt Khara… - mellettem elsétálva hallottam a hangját, ahogy a kocsi ajtajához sétált, s azt ki akarta nyitni, de nem igazán sikerült neki. Kinyitotta majd erősen becsapta. Ideges volt… no és akkor én mit mondhatnék?

- Viszlát, Harry…

A vasárnapomat, úgy ahogy van átaludtam, azon kívül, hogy elmentem egy párszor mosdóba, sőt le is zuhanyoztam egyszer reggel, no meg egyszer este, de igazából semmit nem csináltam csak aludtam és fetrengtem az ágyban. Vagy a fotelben. Vagy a földön. Vagy éppen lelógva az egyikről átnyúlva a másikba.

Egyedül a hifim távirányítóját engedtem közel magamhoz, amíg esetlegesen váltottam egy számot azok között, amit éppen nem akartam meghallgatni. Habár nem voltak a megfelelő helyükön az albumjaim, attól függetlenül én még nem riadtam vissza, hogy netalán a szomszédokat valamiféle kultúrára tanítsam, így hát igénybe véve a századunk csodálatos eszközét a pendriveot arra rátettem a gépen összeállított zenei listámat és felerősítve a hifivel hangját élvezhettem azt, amit akartam. A zenét. Az egyetlen egy dolog, ami életben tartott. Konkrétan volt néhány pillanatom, amikor azt hittem, hogy a falnak vágom magamat, minden és semmi bajom sem volt egyszerre. Időközönként megesik nálam ez a nap szóval olyannyira nem volt szokatlan… mint egy zombi úgy közlekedtem a szobámban, ha felálltam esetlegesen az ágyról vagy éppen onnan ahol éppen random módon tartózkodtam.

Egyszer még a konyhába is lemerészkedtem, hogy magamhoz vegyek egy angol kisfalu öt éves koffeinmennyiségének megfelelő kávéadagot, amikor édesanyám cetlijével találkozhattam a hűtőn. „Elmentem. Kaja a hűtőben. Ma még nem ettél semmit, ideje lenne valamit lenyomni a torkodon. Nem a kávé, nem az… sőt a kávébab sem” letépve a hűtőről a kukába hajítottam az üzenetet és a fél literes bögrémmel visszabandukoltam az emeletre.

Nem telt fél órába, sem de kávé a bögrében már nem igen volt, de mondjuk az éberség is valahogy az elfogyasztott kávémennyiséggel párhuzamosan tűnt el, csak az éppen belőlem. Érdekes hogy kávéivás után sikerült olyan szinten elaludnom, hogy csak másnap reggel keltem fel… akkor is édesanyám ébresztésére.

- Khara… hét óra!- nem tudom hanyaggyára hangozhatott el szájából ez a mondat, de már eléggé rongyosnak tűnt.

- És? – kérdeztem vissza mintha ennek a hét órának nekem bármit is kellene jelentenie.

- Hétfő reggel hét óra… - aha, szóval új hét kezdődik szuper. Nélkülem is el tud kezdődni ergo nem értem miért kel engem zavarni. – kelj fel. – és azzal párhuzamosan, hogy én magamra húztam a takarót ő fogta és egyszerűen lerántotta rólam.

- Hiiiiiiiiiiiideeeeeeeeeeeeeeg. – ordítottam el magam és azon nyomban kipattantak a szemeim s ekkor megláthattam, hogy édesanyám teljesen kitárta szobám ablakát engedve hogy a friss reggeli hideg (!!!!) Levegő feltöltse a helyet, meg persze azért gyanítom, hogy én megfagyjak és ezt történetesen el is érte ugyanis rajtam mindössze egy bugyi volt meg egy póló.

- Öltözz fel, hidd el nem fogsz fázni. – vigyorgott rám.

- Kösz. – muszáj volt megmozdulnom az ágyból, ugyanis ha még egy percet ott töltök, biztosra veszem, hogy odafagyok.

- Van 10 perced, hogy elkészülj. – jelentette ki és kivonult a szobámból, tárva nyitva az ablakot, kezében tartva takarómat mintha az valami hadizsákmány lenne vagy valami.

- Az ablak. – püfögtem, és ha én nem zártam be, akkor senki sem tette volna.

Teljesen lényegtelen hogy hajamat a hétvégén máshogy viseltem egy megmosás és az úgy visszaugrott, mint a csuda, de mivel olyannyira nem akartam vele ma sem kezdeni sok mindent ezért gubóba fogva fejem tetején megelégedtem ennyivel, mint fodrászati alkotás. Magamra húztam egy fekete farmeromat, meg kirántottam hozzá egy felsőt és még egy két pillanatot bíbelődtem a tükör előtt – a piros, lila foltok kezdtek halványodni szerencsére-, amikor édesanyám torka szakadtából ordított fel nekem.

- Khaaaraaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa.

- Még le sem telt a 10 perc… - dünnyögtem hangosan miközben becsaptam szobám ajtaját és caplattam lefele a lépcsőn, persze nem kifejezetten megerőltetve magamat.

De mondjuk, mit szólna akkor ez a nő, ha kislánya minden reggel magára kenné egy kozmetikai üzlet teljes egészét (ami ugye nem történik meg), azt hiszi, akkor elég lenne 10 perc? Mondjuk, érdekelne ez az egész? Nem, mint ahogy most sem ezért sem siettem lefele túlzottan.

- Mi van? – értem le és ekkor olyan furán méregetett engem, mintha most jöttem volna a marsról vagy nem is tudom.

- Tudod… ha őszintén megmondtad volna nekem, hogy nem tetszik a biciklid színe és ki szeretnéd cserélni egy másikra, akkor azt együtt is megcsinálhattuk volna… - a konyhapultnak dőlve tette keresztbe kezét mellkasán.

- Miről beszélsz? – kérdeztem és felé sétálva elkaptam egy almát a pultról, reggeli ezzel kipipálva.

- A futár most hozta meg az új biciklidet… - mintha mindezt kissé sértődötten mondta volna, ez most komoly?

- Hogy ki csinált mit? – nevettem fel kínosan. Szóval egy jó kis hétfő reggeli móka miatt kellett olyannyira sietnem.

- Komolyan mondom… egy futár srác most szállította ki a biciklidet… ott van a garázs előtt. – mutatott balra ujjával, és ez által az én lépéseim alattam mintha felgyorsultak volna kissé, mintha valami életet keltett volna bennem a kíváncsiság. A hétfő reggeli poénáradatban pedig még mindig elég biztos voltam, de nem volt rossz ötlet azért azt lecsekkolni.

Mikor kiértem futársrácot ugyan nem találtam, de biciklit viszont annál inkább. Egy vadonatúj darab pihent ott kitámasztva garázsunk előtt elállva az utat a kocsi előtt. Közelebb lépkedve hiába dörzsölgettem meg szememet egyre jobban és jobban a kép előlem mégsem tűnt el… szóval nem káprázott a szemem.

- Szóval akkor ma már nincs is szükséged fuvarra. – édesanyám már nyitotta is fel éppen a garázs nagy ajtaját.

- Ezt nem… - odaérve a biciklihez kormányánál egy borítékot véltem felfedezni, szépen gondosan el volt oda helyezve csakhogy ki ne essen. – hogy is nézett ki az a futár fiú? – fordultam édesanyámhoz.

- Hát nem egy szokványos futár srác volt egy biztos… - válaszolt miközben még a garázsban pakolászott a kocsi körül. – nem szolgálati kocsival jött szerintem… egy nagy fekete kocsija volt. – az információkat így darabokban kaptam, ahogy látom, viszont nem kellett igazából több ennél, én már tudtam, hogy ki is az a fura futár srác. Ki más lehetne?

- No és az mi? – persze hogy észrevette a kezemben szorongatott nagy alakú borítékot, amiről én magam sem tudtam, hogy mi is lehet.

- Garancialevél. – találtam ki valami abszolút hazugságot, majd begyűrve táskámba a biciklihez nyúltam. – én lépek is… - el kellett tűnnöm innen azonnal, és hogy most ezzel az új valamivel kell tennem az már csak mellékes.

- Tudod… ma foglalkozás… - szólt utánam, amikor már majdnem kigurultam a ház elől.

- Aham…

- Te adtad meg neki a címemet? – a biciklinek támaszkodva vártam barátnőmet az iskola előtt.

- Miről beszélsz? – nézett rám furcsán.

- Erről… - jobb lábammal kicsit hátra rúgva simogattam meg fekete biciklimet, ami kicsit megingott a többi mellett a tartóban. -… no és erről. – dobtam az ölébe a borítékot, amit habár már kihalásztam a táskámban, de még nem sikerült kinyitnom. Nem vitt rá a lélek.

- Ez mi? – kérdezte és átengedte nekem kocsijának irányítását, más nem igazán tehetett volna ugyanis elég határozottan álltam be mögé.

- Szerinted én tudom? Nézd meg, ha akarod…

- Figyelj Khara… én esküszöm nem adtam meg senkinek sem a címedet. – beérve a folyosóra mondta és a borítékot is nyitogatni kezdte ez idő alatt.

- Aham okés… - nem voltam egészen biztos, hogy hihetek neki.

- Érdekel, mi van ebben? – mintha ekkor már az üres barna borítékot lebegtette volna meg előttem.

- Nem. – egyszerű, szimpla válasz volt ez.

- Pedig igazán jól nézel ki a Theo-s képeiden… - bókolt és úgy hallottam, hogy képeket lapozgatott ujjai között.

- Add csak ide… - kaptam mégis kezei közé a képekért. És tényleg… a boríték a közös képeket rejtette, előhívatott formában. Harry elküldte a képeket a telefonjáról. Az összeset.

- Ez jó fejség volt tőle… - szekrényből ki-be pakolásztunk már.

- Szörnyen… - és az ölébe visszadobtam a képek által képzett paksamétát. -… megtarthatod az összeset. – bólintottam és becsaptam az ajtómat.

- Vigyázok rájuk… míg lenyugszol. – dörmögte orra alatt, de én hallottam azért az egészet, miközben már a terem felé vettük az irányt. – Khara… jobb lenne, ha valamit megtudnál, mielőtt belépünk abba a terembe.

- Hogy máris utálom ezt a hetet? Ezt nem kell neked is elmondanod.

- Nem egészen… - fura volt a hangja és én nyitottam is volna az ajtót, hogy nem törődve a mondanivalójával végre helyünkre juthassunk, nem mintha kedvem lett volna az egész iskola dologhoz, csakhogy valaki belülről megtette ezt. -… erről van szó. – befejezte mondatát, de már ekkor felesleges volt.

A torkom irreálisan gyorsan a torkomba ugrott abban a pillanatban, amikor felemelve a fejemet megtekinthettem annak az embernek az arcát, aki helyettem kinyitotta azt az ajtót.

- Hanem róla… - habár hangok nem hagyták el száját biztos vagyok benne, hogy ezt tátogta nekem attól függetlenül, hogy én nem láthattam arcát.

- Khara… - mosolygott rám udvariasan.

- Zack…