XLIII. rész - With Your Love

Sziasztok! Ismételten majdnem nem sikerült befejeznem ezt a részt, mert el voltam havazva kissé a holnapi diákvállalkozásos napunk miatt, de végül minden elvégzése után befejeztem nektek a részt amit már vagy 2 napja elkezdtem! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!

Puszi Dorka

With Your Love

Everybody wants what I got with you
'Cause I'm standing on top with a killer view
Inspired feeling like a million, I'm one in a million
I'm one in a million million million
(Cher LLyod)

- Kisasszony a kért kocsija a parkolóban várja!- nem tudom hányadik alkalommal ismételhette el a vonal túlsó felén a recepciós ezt a mondatot, de én úgy hiszem, hogy most hallottam csak először úgy tisztán… a fejem totál kómás volt, a fülemről nem is beszélnék, hallásom nem éppen volt a tökéletes.

- De hisz én nem is rendeltem kocsit. – villant fel a fejemben az egyértelmű tény. Jelen pillanat az egyetlen egy hely ahol el tudom képzelni magam az az ágy, ahol éppen vagyok, s ahonnan éppen ki akarnak engem szakítani.

- Kisasszony… ott van? Rendben van minden? – meglehet semmit sem válaszoltam hosszú pillanatok óta a recepciósnak, lehet, azt hiszi, hogy már meg is haltam itt… vagy csak simán visszaaludtam.

- Milyen kocsi? – sikerült értelmes mondatot összetennem.

- A kocsija. – tekintve, hogy Európában sincs jogsim, átszelve egy óceánt, s egy egész kontinenst, itt Amerikában sem termett néhány óra alatt vezetési engedélyem.

- Nem hívott esetleg egy rossz szobát? – az, hogy felkeltett okés… na de, hogy elérje, hogy én a szabadnapomon kikeljek az ágyból azzal az álmossággal, amivel én rendelkezek… többet kell tenni. Sokkal többet.

- Ön Khara a 367-es szobából? – kérdezett vissza.

- Igen. – bólintottam, habár ezt ő nem láthatta.

- Akkor magára vár a kocsija. – úgy mondta ezt, mintha teljesen meg lenne győződve az igazáról, pedig tévedett. Biztos csak szórakozik velem valaki.

- Azt meg tudja mondani mennyi az idő? – kérdeztem, s bele sem mertem gondolni a dolgokba… tegnap olyan hajnali 2 körül hozott el ide Harry, s akkor váltunk el egymástól megbeszélve azt, hogy majd együtt ebédelünk, s utána pedig elvisz a stúdióba, amit megígért… addig pedig hagy aludni. Dr. Styles ajánlásával a jet lag-et muszáj lesz némi alváspótlással megelőzni tekintve, hogy erős fizikai megterhelésnek voltam kitéve közvetlen repülés után… mondotta Ő. Egyfajta vényt is írt számomra, egy piros folt emlékében a csuklóm belsejére. Megsimítottam az érzékeny bőrt, s ahelyett, hogy fájt volna csak kirázott a hideg.

- Fél nyolc múlt 2 perccel... – válaszolta kedvesen, majd a következő pillanatban indokolatlan motoszkálást hallhattam a vonal túloldaláról. – El fogunk késni… jobb, ha sietsz. – s a vonal meg lett szakítva. S ez az utolsó mondat már közel sem a recepcióstól jött, sokkalta inkább brit ajkak formálták a szavakat. Harry lent várt rám.

- Csak még két perc… - motyogtam a süket vonalnak, majd fejemre húztam a takarót, s úgy gondoltam, hogy azt a plusz két percet igenis megérdemlem az ágy puha ölelésében.

Álmos voltam… fáradt. 10 előtt pedig történhet bármi, nem lehet oly lényeges, hogy engem kikeltsen az ágyból… persze, ha az angol királynő várna, audienciára az más lenne. De mivel ez nem történik éppen most meg… így én maradok még itt, ahol vagyok.

- Ááááááá… – rántottam fel a lábaimat azon nyomban, ahogy hideg ujjakat éreztem meg a talpamon… mintha jéggel simogatták volna meg. Egész testemben rázott ki a hideg tőle.

- A kocsija lent várja. – hallottam meg mély hangját úgy kb. az ágyam végéből.

- Hogy kerültél ide be? – fordultam egyet, s a párnába susmorogva próbáltam meg még néhány pillanatot az ágyban tölteni… a telefonbeszélgetés óta nem tudom mennyi idő telt el, de én kellemesen kihasználtam az óta az időmet és visszaszundikáltam… a jeges érintés keltett.

- Jobb lesz, ha magadtól kelsz ki… vagy esküszöm, kirángatlak az ágyból. – jegyezte meg sunyin, s fel sem kellett néznem a párnából, hogy tudjam milyen az arca éppen. Persze a kérdésemet, úgy ahogy van kikerülte… beteleportált, átugrott egy erkélyről, megbabonázta a portást megszerezve a kulcsomat, teljesen mindegy volt a válasz.

- Még alszok. – válaszoltam neki, mire úgy éreztem, hogy ágyam vége kissé besüpped súlya alatt, pont úgy, mintha Ő odakerült volna a célból, hogy értem nyúljon. – jéghideg a kezed… hozzám ne érj. – lecsukva tartottam a szememet, s minél jobban próbáltam belebugyolálódni a takarómba, de testemben lévő Styles érzékelő reaktor bekapcsolt, s kezdte megérezni önnön végét.

- Mert, hogy mi lesz akkor? – mintha ekkor megállt volna, mozgását nem éreztem, csakis hangját hallottam.

- Csak… ne érj hozzám. – szinte már erőszakosan szorítottam le a szememet, mert tudtam, ha kinyitom őket, s meglátom, őt minden bizonnyal felébredek… s én még olyannyira aludni akartam… tényleg. – Áááááá… – soha ily gyorsan nem pattant még ki a szemem, mint most, mikor fogta, s a takaró alatt szabad hasamra helyezte tenyerét… meglehet pizsamaként használt pólóm alvás közben kissé a nyakam köré tekeredett, az, hogy fentebb csúszott az elég biztos. – hideg, hideg, hideg. – csapkodtam volna, ha hagyta volna, de ez nem így történt… fogta, s míg egyik kezét hasamon pihentette másikkal, egy ügyes mozdulattal lelibbentette rólam takarót, s combomtól kezdve végig oldalamon húzott végig egy láthatatlan vonalat.

- Ssssshhhhh. – csitított, s tudta nincs menekvésem tette alól. Csapdába ejtett, s még fel sem keltem rendesen… ez így eléggé unfair. – felkelsz egyedül… vaaaaagy… - farkas szemet néztünk, nem tett semmilyen váratlan mozdulatot, semmi ártalmasat csak ott volt és láthatatlanul mosolygott.

- Vagy? – nagyot kellett nyelnem. Komolyan mondom még két pillanatig így néz rám és úgy le fogok főni, mintha éppen lefutottam volna a maratont. Kétszer. Szünet nélkül.

- A hátamra csaplak, s így minden nélkül cipellek át a teljes szállodán… - oly hirtelen hajolt közel hozzám, hogy lereagálni sem tudtam… pólómat még fentebb tolta, mint volt, s alsóajkával végigsimítva mellem közötti vonalat lassan elért ajkamhoz is. – azt akarod? – hajolt fölém ezúttal már teljes alakjával. – hhhhmmmm? – búgta, s még nem érintett meg azokkal a húsos, kívánatos csodákkal.

- Ebédről volt szó. – jegyeztem meg kicsit nyűgösen, habár minden voltam már akkor, csak álmos nem.

- Változtattam a terven. – kacsintott oly közel hozzám, hogy hatalmas pillái, szinte arcomat súrolták.

- És azt hiszed, hogy úgy ugrok, ahogyan te szeretnéd? – az önkontroll mesterének kiáltottam ki magamat abban a pillanatban, hogy ezt a mondatot ki tudtam mondani anélkül, hogy iránta érzett szomjúságomban időközben meghaltam volna.

- Pontosan. – bólintott kissé, s haja kissé bőrömet cirógatta így.

- Hát nem. – az, hogy ezt hogy tudtam így kimondani, s ujjaimmal nem utána nyúlni, már a második Oscar-díjas alakításomat mutatták be.

- Jó… te akartad. – rántotta meg a vállát, s nem tudom milyen mozdulatsort lejátszva, de a következő pillanatban Ő már a földön volt, s engem megragadva húzott maga után, s ezt követően már a vállán átvetve hősködött. Egy falatot nem kaptam ajkaiból, mindössze ez lebegett szemem előtt.

- Tegyél le… - kapálóztam, s azon kívül, hogy lentebb húzta a pólómat rajtam nem igen reagált tettemre, egyszerűen fogta magát, s elindult az ajtóm felé. Húsz perce sem keltem, igazából magamtól az ágyamból ki sem másztam, de már a kijárat felé tartok szimplán egy bugyiban, s egy pólóban? Nem éppen a tökéletes szituáció.

- Nem. – csípett bele a combomba, mire én automatikus válaszként rávágtam a fenekére, amit amúgy egy farmer térdnadrág ölelt körül. Sosem láttam rajta még ilyet, de most így… nagyon tetszett.

- Hova viszel? Tegyél le. Fel sem öltöztem. Nincsen nálam semmi. A pizsamámban vagyok Harry. Harry… Harry. Styles!- ordítottam el magam, de mintha csak a falnak beszéltem volna… komótosan sétálva a lifthez hallgatta szenvedésemet miközben meg mernék esküdni eszméletlen ördögi mosoly terült szét arcán. – Harry Styles! Hajnal van… mit akarsz ilyenkor? Ebédről volt szó. – úgy hiszem magammal társalogtam, s ez tetszett neki.

Beszállva a liftbe még furábban kezdtem érezni magam… az okés, hogy eddig a pillanatig nem találkoztunk össze senkivel, de abban a pillanatban, ahogy innen kiszállunk egészen biztos, hogy összefutunk valakivel, s a szituáció több, mint érdekes lesz… kezdjük azzal pl. hogy nem igen vagyok túlöltözve.

- Befejezted? Leteszlek… csak nyugi. Óvatosan. – adagolta nekem az információkat, majd kissé lehajolt, s puci lábamat óvatosan helyezte le a lift talajára, s egyszerre felegyenesedve engedte, hogy arcára nézhessek.

- Te most jól szórakozol? – hunyorítottam rá.

- Egészen. – rázta a fejét kissé, ördögi mosollyal fűszerezve az egészet.

- Tudod, hogy mindössze egy bugyi és ez a póló van rajtam… és mezítláb vagyok. Hova akarsz te egyáltalán menni? – kérdezhettem én ám bármit ő csak bazsalygott, mint a bazsarózsa, válaszolni nem gondolt. – Mi van akkor, ha leérünk én pedig felrántva a felsőmet körbefutom a környéket? – érdeklődtem.

- Minden bizonnyal benne leszel a hírekben. – rántotta a vállát, s némileg kuncogott közben… a lift pedig lassan le is érkezett a földszintre.

- Jó akkor megteszem. – rántottam meg hanyagul a vállamat, legalább olyan mesterien, mint Ő tette korábban.

- Nem mered. – rázta a fejét, s közben pedig a lift ajtaja is nyílni kezdett.

- Azt te csak hiszed. – kontráztam rá, s egy aprócska lépést tettem az ajtó felé.

- Azt istenért… ne szórakozz velem. – csúszott ki a száján, majd abban a pillanatban derekamért nyúlva rántott vissza a liftbe, s annak széléhez nyomva hevesen tapadt hozzám. – jó reggelt!- csókja némi köszöntés volt… egy elmaradott köszöntés.

- Időben… - haraptam ajkamba, s próbáltam azt elfeledni, hogy amúgy hol vagyunk, s milyen körülmények között… a lift ajtó pedig amúgy már nyitva volt… s ahogy fél szemmel láthattam emberek is állhattak előtte… vagyis javítom magamat egy ember állt előtte.

- Khhhmmm… - köhintett a férfi téve úgy, mintha semmit sem látott volna… mi pedig felvéve az ő cselekedetének fonalát kissé eltávolodva úgy tettünk, mintha nem tettünk volna semmit. Harry ujjaimért nyúlva viszont azért a biztonság esetére összekötött minket… talán megakadályozva így előre azt, hogy kiszaladjak, s kellemes pillanatokat okozzak a kora reggel erre járó embereknek. – van egy kis problémánk. – jegyezte meg a férfi, abban a pillanatban, mikor úgy gondolta, hogy már beszélhet.

- Mi történt Henry?- szólalt meg Harry először… én meg… én meg maradtam kuka mellette… ami szerintem eléggé logikus tekintve, hogy alig fedte valami a testemet, s előttem meg konkrétan egy öltönyös ember állt… úgy hiszem a recepciós főnök, tekintve a bilétáját a mellkasán… csodálkozok, hogy egyáltalán ellátok addig.

- Egy jó néhány fotós várakozik a szálloda előtt… - nem nézett rám, a tekintetemet is elkerülte, nagyon profi volt, de mégsem hozott kellemetlen helyzetbe, nem ítélkezett.

-… tudja, hogyan kerülhetnénk ki őket? – úgy érzem, hogy ők ismerték egymást… vagyis legalábbis ez a Henry minden bizonnyal tudta, hogy éppen kivel beszél… nem ok nélkül jelentette be azt, amit.

- A mélygarázsunkba átparkoltuk a kocsiját!- nyújtotta át Harry kezébe a kocsi kulcsát. Eszméletlen profi volt. – Arra találják a lejáratot… - mutatott egy ajtóra, ami alig tíz méterre volt tőlünk.

- Köszönjük. – bólintott Harry, majd meg is indult az ajtó felé velem együtt.

- Fotósok… hmmm… - gondolkoztam mellette hangosan. -… egy mezítelen felsőtestnek minden bizonnyal örültek volna. – húztam agyát… ő hozta magát ebbe a helyzetbe, hát most igya meg a levét.

- Isten bizonyra mondom, ha nem fejezed be ezt… - állt meg egy pillanatra, torpantva meg engem is léptemben így. -… ezt a két dolgot is letépem rólad, s úgy fogsz sétálni egész álló nap. – fenyegetett, s ahogy tekintetét figyeltem nem úgy, mint aki nem gondolja komolyan az egészet.

- Oh jajj. – jegyeztem meg.

- Bezony Oh jajj. – válaszolt.

- Elmondod legalább, hogy hova tartunk? – próbáltam némileg terelni a témát.

- Igazi kaliforniai álom egy brit ember számára… elviszlek a másik kedvenc helyemre. – mondta, s lassan megindult azért.

- Tengerpart… - máris kirázott tőle a hideg… Angliában is vannak tengerpartok, de stílusukat tekintve merőben mások, mint az itteni helyek… tekintve, hogy itt egy hónap alatt süt annyit a nap, mint ott egész évben… érhető is a dolog. - … nincs fürdőruhám. Konkrétan ruhám nincs. – gyorsan mértem végig magam, s való igaz volt, hogy azóta sem termett rajtam plusz ruhám.

- Ne aggódj… megoldjuk. – kacsintott.

- Nem lehetett volna mindezt később megoldani amúgy? Mármint… hajnali 8 óra van. – nem volt rajtam óra, de így is úgy mutattam a csuklómra, mintha lett volna rajta valami. – A part gondolom később is ott lesz… s akkor felöltöztem volna, meg mondjuk felébredtem volna… elsősorban felöltöztem volna.

- Ha nem mentem volna fel érted, akkor sosem keltél volna ki az ágyból és akkor kihagytuk volna a legjobb részt. – magyarázta, s csipogtatva a kocsit már nyitotta is előttem annak ajtaját.

- Milyen legjobb részt? – csak kérdésem volt, kíváncsi voltam… ennyi.

- A legjobb hullámokat. – pattant be mellém szempillantás alatt.

- Hogy micsoda?

- Nekem teljesen okés így is. – alig néhány méterre lehettünk a parttól, s én

Úgy ültem a szörfdeszka felületén… igen ültem, a felállás ugyanis nem éppen tűnt túl megvalósítható ötletnek számomra. Élveztem a reggeli napfényt a bőrömön, s a napba mosolyogva lóbáltam a lábamat víz alatt két oldalt megtámaszkodva a deszkán.

Ahogy beszálltunk a szállodánál a kocsiba Harry kezembe nyomott egy ajándékszatyrot, amiben egy bikini volt… nem lepődök meg, hogy készült, szerintem szánt szándékosan rángatott le így pizsamában, viszont az, hogy a fürdőruhámon, fekete alapon fehér kis hangjegyek voltak az igen figyelmes dolog volt tőle… igen kis kedves gesztus.

- Azt hiszem nem érted a lényegét az egésznek… - rázta a fejét mosolyogva, s pontosan előttem tartotta fent magát ügyesen a víz felszínén.

Harry egy szál fürdőnadrágban olyan látvány, mintha a csillagok leköltöztek volna a földre, s itt ragyognák be még nappal is a világot, mintha egy két lábon járó csoda termett volna előttem… de tényleg.

Többek között azért is hagytam, hogy a nap sugarai simogassák arcomat, mert moderáltam magamat időközben, hisz mégsem nézhettem egész végig csak őt… pedig tudtam volna. Amint leértünk ide, erre az elrejtett partszakaszra, amit csak azok találhatnak meg, akik tudják, hogy hol keressék, s azon volt a helyzet, hogy ki is szálljunk a kocsiból én már oda és vissza voltam… a látvány mindenfajta opciójától.

- De értem… töltődök. Ez csodálatos. – bólogattam vidáman, s egy lopott pillantást vetettem rája… épp abban a pillanatban túrt bele vizes göndör fürtjeibe, aminek hatására muszáj volt egy nagy levegőt vennem… majdhogynem hátra estem a látványtól.

- Miss Napelem… a szörfdeszkának van valami valós haszna is. – simította meg mellettem a deszkát, s utána ujjai rögtön combom széléhez simultak.

- Ülök rajta. – adtam elő neki magamat, majd lehajoltam egy picikét, s homlokára akartam egy puszit nyomni hirtelen felindulásból, de ezt Ő észrevéve hamarabb lereagálta, s ajkára lett ez egy csók...s a csóknak a lendületével együtt be is húzott a vízbe. Ennyit arról, hogy élvezem a nálunk alig létező napsugarakat.

- Ez egy gonosz húzás volt... – kapaszkodtam a nyakába… eszem ágában sem volt fent tartani magamat, inkább Ő reá voltam nehezék… biztos értékelte.

- Mindent a cél érdekében. – kacsintott, s bekebelezte a sós víz által áztatott ajkaimat… s a sós íz még ennyire soha nem volt édes, s kellemes, mint most. – Gondolod, hogy megpróbálkozol vele? – próbált rávenni a dologra.

- Egészen biztos vagyok benne, hogy amint felállok erre a csodára le is esek róla… s okés, hogy annyira nem fog fájni, mintha betonra esnék, de az tuti biztos, hogy bele fogok fulladni a vízbe, mert elfelejtek majd úszni. – csak ennyi lett volna az ellenvetésem az ötletére.

- Sokat beszélsz. – rosszallóan rázta a fejét. – Valld be… ismételten megijedtél. Valld be. – bújt a fülemhez, s szívózott úgy velem. – Úgy, mint a központban… - idézte fel az emlékeket.

- Azt hiszem, neked bejön az, hogyha érted kockáztatom az életem… - jegyeztem meg neki duzzogva.

- Meglehet… - rántotta meg vállát. -… olyan igazán… szexi. – az utolsó szót szinte fülembe csókolta, majd a víz alatt egy picinykét belecsípett fenekembe mire összerándultam.

- Szexi az, hogy kinyírhatom magam? – nevettem fel, s vetettem hátra fejemet. – Érdekes az ízlésed… - akadtam le róla végül, s víz alá merülve a deszka alatt átbújtam, s annak túloldalára kerülve vele szemben helyezkedtem el… mindkettőnk kissé feltámaszkodott a deszkára, kissé olyan volt, mintha tárgyalni akartunk volna egymással, mármint olyan komoly, komoly tárgyalásra gondolok itt.

- Specializálódott. – vallotta be büszkén. – Rád. – kacsintott.

- Mit kapok, ha megpróbálom? – próbáltam valami alkut kicsikarni belőle… mármint, hogy az élményen kívül valami pluszt is kapjak a dolog mellé.

- Nem is tudom… - tett úgy, mintha elgondolkozna rajta. -… kitalálhatok valami izgalmasat, ha szeretné. – vetett fel. – Valami meglepetést. – kacsintott, s olyan jól állt neki ez a természetes zsiványság.

Mióta együtt vagyunk nem láttam még ennyit mosolyogni, mint az elmúlt 24 órában… mintha az itteni levegő, környezet valami plusz jókedvvel ruházná fel. S az egész olyan természetes… látszik rajta, hogy tényleg boldog, s tényleg örül minden egyes pillanatnak.

- Büszke leszel rám? – nem tudom honnan jött ez a kérdésem, de megszületett, s elhagyta a számat ez biztos.

- Bezony… - bólintott kedvesen. Egészen szimplára sikeredett ez a beszélgetés, de mégis olyan kis kedves volt… nem feltétlen éreztem magam 20 évesnek ebben a pillanatban, de szerintem nem is kellett volna úgy lennie.

- Ígérd meg, hogy dedikálod nekem a gipszemet, ha eltöröm valamimet. – hadartam el gyorsan, majd nagy levegőt véve megemeltem magamat, s ráhasaltam a deszkára.

- Nem fogod… - simította végig a combomat, ahogy az egész előtte terült el.

- Tudod… ha ezt így folytatod… - magam alatt tartottam a kezemet, s egészen erősen koncentráltam arra, hogy bármelyik pillanatban két lábra álljak csakhogy keze még mindig szabad bőrömön volt… s ez… ez így nem volt helyes.

- Mit? – nem mozdította ujjait, inkább csak egy helyben tartva őket szinte bőrömbe mélyítette őket.

- A kezed.

- A kezem?

- A kezed. – sziszegtem úgy mintha bánnám érintését, de ha egyszer szerette volna, hogy én a szörfözésnek egy kezdetleges formáját megpróbáljam, akkor ne kezdjen valami elterelő hadműveletbe… nem igazságos játék ez.

- Én kérek elnézést. – lökte el magát a deszkától könnyedén, s alig egy méterre állt meg tőlem, s onnan figyelte azt, ahogy minden energiámat lábaimba irányítva próbálok felállni… s sikerült is. Fel tudtam állni, s megmaradni úgy… egészen jó érzés volt. Olyan furcsa volt az első pillanatban, ahogy a testem egészét érte a szellő, de könnyedén meg lehetett szokni. Kissé berogyasztva a térdeimet még néhány perccel meghosszabbítottam az álló pillanataimat… kezemet két oldalra nyújtva pedig, mintha szállni készültem volna úgy alakítottam a majdnem mérleg formát.

- És még, hogy ügyetlen vagy. – mindvégig saját magamra, s testem épségének megőrzésére koncentráltam, s néhány másodpercig még arról is megfeledkeztem, hogy Ő is itt van mellettem… csakhogy amikor megszólalt testem visszarándult a valóságba, s olyan szinten ijedtem meg mély hangjától, hogy éreztem, hogy esni fogok… nagyot. Nagyon nagyot.

- Vigyááááááázzzz… - ordítottam el magamat, s hatalmasat csobbanva Ő rá vágódtam, s ekkor már nem csak a sós víz ölelte körbe testét… hanem én is.

- Majdnem. – jegyezte meg a felszínre érve.

- Majdnem… - nevettem el magam szememet forgatva… ettől függetlenül egészen jó voltam.

Az, hogy nekem nem jött be igazán a szörfözés az nem azt jelentette, hogy Harry-nek sem… egy idő után meg tudtam arról győzni, hogy nekem ugyan teljesen tökéletes lesz a parton is,  s Ő pedig nyugodtan csábítsa el a legszebb hullámokat, mikre annyira régen várt már… én nem akarom hátráltatni… s valljuk be inkább csak csetlettem és botlottam mintsem bármi értelmeset végeztem volna ott.

- Ezt megismételnéd, kérlek? – napszemüvegemet fejem tetejére tolva engedtem szemeimnek a látványában való csodálkozást.

Harry oldalára csapva a deszkát jött ki éppen a vízből egészen olyan pillanatot teremtve így, mintha egy filmben lennénk… felső testén lévő vízcseppeket a nap megvilágította, s olyan volt, mintha gyémántban fürdött volna… szemeimnek több mint varázslatos volt.  

- Hmmm? – próbáltam kiélvezni minden egyes pillanatát ennek a szituációnak.

Vizes nadrágja lábára tapadt tökéletesen kiadva minden isteni adottságát, s ha nem törlődött volna ki a tegnapi estével, s a ma reggeli majdnem pucérkodásommal a szemérmetlenség jelentése az agyamból még talán el is pirultam volna… de nem tettem… közel sem.

- Mire gondolsz? – pont abban a kellemes távolságban állt meg tőlem, hogy egész testét láthattam minden erőlködés nélkül. Kezét csípőjére téve várta válaszom.

- Kijöhetsz még egyszer a vízből… - most én voltam az, aki rákacsintott… ez a szokása rám is rám fog ragadni úgy látszik.

- Merthogy? – érdeklődött.

- Merthogy… - gondolkoztam. -… jó a látvány. – vallottam be, de nem úgy, mintha őt dicsértem volna, hanem inkább úgy, mintha ő csak egy leheletnyivel szebbé tenné azt, amit éppen az óceán látványa nyújt nekem.

- Jó a látvány? – emelgette a szemöldökét gyanakodva. Tudta miről van szó, de szeretett a szavakkal játszani… ahogy én is.

- Egészen tűrhető… jót tesz a szememnek a szépsége. – jegyeztem meg egészen okos fejet vágva, s úgy tettem, mintha a távolba simítottam volna.

- Ohhh… - jegyezte meg, s beadva derekát kis lépéseket téve távolodott tőlem, de én egy váratlan pillanatban kitettem lábamat lába elé minek köszönhetően Ő egy hatalmasat vágódott a homokba.

- Hupsz. Meggondoltam magam. – jegyeztem meg ártatlanul, majd a nap által felmelegített homokban testére másztam, éppen úgy mintha egy macska lennék. – remélem azért a kedves úr nem ütötte meg annyira magát. – tettem szám elé ujjaimat.

- A parti mentőkre lesz szükségem. – vallotta be kétségbeesett arcot vágva.

- Még szerencse, hogy én pont itt vagyok… kitanultam a szakmát. Mutassa meg kedves hol fáj Önnek? – kérdeztem, s mellette megtámaszkodva szívtam be magamba látványát. Én voltam felette ez olyan különleges érzést adott nekem, olyan magabiztosságot.

- Hol is kezdjem? – hunyta le a szemét, s gondolkodóba esett. – Be kell vallanom valami kedves életmentő kisasszony… az egész testem ég a fájdalomtól. – pattant ki a szeme, s farkasszemet néztünk így.

- Nyugodjon meg… nincs ok a pánikra. Minden tőlem telhetőt megteszek az életének megmentése érdekében! – s tettem szívemre a kezemet így esküdve erre.

- Meg is csókolna akkor? – tette fel a kis zsivány a kérdést.

- Azt kívánja?

- Azt… - vágta rá, majd hátamra rakva kezét magára rántott, s hagyta, hogy táncra perdüljenek ajkaink.

- Oly rég vártam már erre. – jegyezte meg egy levegőért kapós pillanatban.

- Mire? – mellkasom mellkasának szorult s éreztem, hogy vérkeringésünk ismételten egymáséhoz idomul.

- Erre… - s ebben a pillanatban oldotta ki fürdőruha felsőmet…

A délutáni tengerpartos kirándulásunk után együtt ebédeltünk egy tengerparti bárban, ahol Harry szerint a legfinomabb garnélarákot szolgálják fel az egész keleti parton, s én mivel hittem neki meg is kóstoltam azt a finomságot. Igaza volt… egy falat mennyország volt az mit ott ehettünk. Ezt követően jött az a pillanat, amit már oly régóta vártam, s amit tegnap megígért nekem… a stúdió felé vettük az irányt. Komolyan, ahogy a sétányról lejőve a hatalmas nagy adag fagylalttal a kezembe újra a kocsiba ültem olyan volt, mintha csoda országba indultunk volna. Még rendesen izgultam… mint amikor a kisiskolás elmegy az első osztálykirándulására… nem hiszi el, hogy ez a valóság.

- Nem lesz ez egy kicsit kevés neked? – kérdezte napszemüvege mögül a Göndör, ahogy a forgalomba kerültünk mi is.

- Hmmm? – nyaltam le a kanalamról a fagyit… nem tudva dönteni a fergetes ízek között mindegyikből kaptam egy gombócot, s tölcsér helyett tálban hoztam el a finomságot… egy igazán nagy tálban.

- Semmi. – rázta a fejét vigyorogva. – nem akarom, hogy éhen halj… - védekezett.

- Nem vagy vicces. –csaptam vissza.

- Viszont te az vagy… nagyon.

- Kösz. – s ahelyett, hogy visszareagáltam volna valamit inkább egy hatalmas nagy adag fagyit vettem a számba, s örülve annak, hogy pirosra váltott előttünk a lámpa felé fordulva ragadtam meg hirtelen tarkóját, s fagylaltostól-mindenestől ajándékoztam meg egy csókkal. A jég, s tűz viadala.

- El sem tudom képzelni mi, történne akkor, ha véletlenül beragadnál egy fagylaltoshoz… - gondolkozott el kötekedve, mikor elém lépve tárta ki előttem az ajtót már a stúdió épületében.

- Minden bizonnyal kienném magam. – jegyeztem meg bazsalyogva.

- Hogy fért beléd ennyi fagylalt? – egyszerűen nem hitte el, hogy azt a nagy adag hideg édességet az alatt a fél óra alatt, mialatt ideértünk én tényleg magamba tápláltam.

- Könnyen… ha végeztünk megismételhetjük ezt a menetet. – bólogattam tényleg úgy, mint egy kisgyerek.

- Nem unod meg?

- Soha. – ráztam a fejem, s megálltam léptemmel ugyanis megérkeztünk célunkhoz… a 345.-ös stúdióhoz.

- Michael azonnal tedd le a gitáromat… nem érted? Ha még egyszer összetöröd… komolyan a te kedvencedet a fejeden fogom tönkretenni. – Harry, ahogy benyitott előttem a stúdióba egy kedves lány kevésbé kedves mondata fogadott minket.

- Michael tégy úgy, ahogy a kedves Elisa kéri. – többen voltak bent a nagy teremben, s dobok mögül a hajpántos srác lebiggyesztett ajkakkal fordult a vörös fejű sráchoz, s kérte őt az említett dologra. Láthatóan jót szórakozott.

- Én félnék tőle… - egy fekete hajú, szőke tinccsel rendelkező srác tette maga elé a kezét védekezésképpen… persze közben szinte már röhögött a vicces szituáción, de ügyesen visszafogta magát.

- Khmmmm..- kopogtatott a falon Harry remélve, hogy észreveszik a teremben lévők, hogy társaságuk is érkezett…  mármint mi.

- Sziasztok! – üdvözöltek a srácok minket egyszerre, de a bent lévő lány éppen hogy csak egy pillantást vetett felénk ugyanis a következő pillanatban az előle elillanó vörös fejű srácot kezdte üldözni. Még szerencse, hogy zárt falak között vagyunk.

- Védj meg… tessék. – szinte a semmiből termett előttem a toronymagas srác, s a kezembe nyomta a gitárt, miért a lány már egy ideje imádkozhatott.

- Öhhhmm… sziasztok?!! – nem is tudtam, hogy hogy reagáljam le a helyzetet, de egy biztos volt, hogy most én lettem a leányzó célpontja, mert a drágasága nálam volt. – Tessék. – mielőtt szólhatott volna én átadtam neki szeretett tárgyát.

- Köszönöm. – örömmel vette el tőlem.

- Nőőőőőőőőőőőők. – csapott homlokára a vörös srác, s közben rosszallóan rázta a fejét.

- Na, szóval ti is megérkeztetek! Ideje volt már…- egy ismerős hang jelent meg az ajtóban, s Niall szőke fejét pillanthattuk meg, akinek rögtön integettem bazsalyogva.

- Jah… - bólintott Harry, s mosolyogva dőlt a falnak karba tett kezekkel. – Michael sajátos show-val várt minket. – röhögte el magát.

- Van, aki egészen egyedien tudja bemutatni magát az ismeretlen szépségeknek!- lépett mellém egy srác, s kapta el a kezemet ajkához emelve azt. – Bocsásson meg kisasszony a felfordulásért… de Michael agya néha kihagy. Néha mindig. Én Calum vagyok… - üdvözölt kis idióta szerepet játszva, de jól állt neki.

- Ash. – integetett a dob mögül a srác.

- Luke. – a mikrofon mögötti srác is megszólalt.

- Ő pedig Elisa… - mutatott a gitártulajdonos leányzóra.

- Az én csodálatos barátnőm. – a vörös hajú srác ismét szerepeltette magát… mintha szívott volna valamit, de könnyedén vonta karja alá a lány testét.

- Ha így folytatod nem sokáig. – dörmögte neki Elisa szemét behunyva.

- Én Khara vagyok. – sikerült végül nekem is szóhoz jutnom.

- Hello Khara. – nyújtotta kezét Michael, s enyémet megragadva rázta meg azt hevesen.

- Nyugi… csak elsőre tűnnek ilyen vészesnek. – lépett mögém Harry osztva meg velem ezt az infót.

- Hazudik… - rázta a fejét mosolyogva a csaj… először láttam ilyet az arcán. – ezek sosem javulnak…

(Az utolsó jelenetben felbukkanó szereplők a http://enazeneesmichael.blogspot.hu/  blog szereplői) 

XLII. rész - Music feels better

Sziasztok! Íme itt a kövi részem,  jó olvasást kívánok hozzá nektek! Eszméletlenek vagytok, hogy már elértétek, hogy az oldal látogatottsága 100.000 felé emelkedjen… komolyan mondom nem hiszem el! Csodák vagytok ám nekem! Puszil MINDENKIT, Dorka

Ps.: Előre vetítem azt a kis dolgot, hogy a következő részben egy másik bloggal fogja keresztezni magát az én blogom. S ez a „vendégblog” nem másé lesz, mint az én húgicámé… ő még nem oly régen kezdte a blogolást, s tudom van még mit fejlődnie, de azt hiszem ez egy aranyos kis ajándék számára, ha a két történet szálait, ha pár rész erejéig is, de összefonom. Az említett blog: http://enazeneesmichael.blogspot.hu/

Music feels better

And with you the music is better
Just want us to be together, 24/7
And now that the color's brighter
Cause you set me up on fire

(Selena Gomez)

- Itt is hagyhatom, ha gondolja… - mondták szavai, de tettei nem ezzel egyeztek meg… esze ágában sem volt elengednie, s valljuk meg az őszintét nem is bántam. Régen láttam… mármint saját mértékben ez a vasárnap óta eltelt idő, ráadásul most kismillió és egy időzóna átszelésével legalább három életútnyi távolság volt.

- Nehogy azt merészeld. – jegyeztem meg, s élveztem tartását derekam, hátam körül. Csak ott lenni a karjaiban, tudni azt, hogy megtart és összefog… felbecsülhetetlen élmény. Sose nem gondoltam volna, hogy ez az érzés nálam így, s ilyen erősen meg fog jelenni.

- Eszem ágában sincs. – bújt oda a fülemhez, s csókolta meg az az alatti, egyik legérzékenyebb pontomat.

- Mióta tudod? – vesztem bele ölelésébe, de válaszolni nem igen óhajtott szavakkal, inkább csak tettekkel… ajkaival csapott le enyémekre, s ha előbb nem ejtettem volna le a csomagjaimat, akkor most mindenképpen megtettem volna… még egyszer.

Vasárnap óta nem éreztem őt… a skype, a kamera nem adja vissza azt, amit élőben tudott Ő nyújtani. Egy térben lenni vele, ilyen közel lenni hozzá… na, ez az igazi Styles életérzés számomra.

- Nem mondom el. – mégis válaszolt, majd egy puszit nyomva az arcomra lehajolt csomagjaimért.

- Már tudtad tegnap is? – kérdeztem tőle, s gondolataimban felvillantak azon bizonyos eléggé eseménydús beszélgetés pillanatképei… azt hiszem ezt el kellett volna kerülni a repülőtér kellős közepén.

- Vegyél levegőt. – hajolt oda pofátlanul a fülemhez. – Nyugi ők nem látták azt, amit én… nem is engedném nekik, hogy lássák. – jegyezte meg kaján vigyorral arcán. Szemeimet lehunyva forgattam azokat, s próbáltam összeszedni magamat.

- Ez nagyon gonosz volt. – jegyeztem meg neki fogaim között sziszegve a szavakat.

- Azt ugye tudod, hogy nem én vagyok az egyetlen egy ember, aki eljött érted?- továbbra is tartotta a kellemes közelséget hozzám… az egész elmúlt néhány percünk úgy tűnt, mintha egy helyben keringőznénk, vagy toporognánk… kinek mi tetszik.

- Mi? – kérdeztem vissza.

- Mellettünk az az Ash drága nem messze nagyon téged figyel… - jegyezte meg túlságosan is vigyorogva. Nem akartam oda figyelni, nem akartam oda figyelni… de Harry képes volt úgy megpördíteni engem, hogy pont Rá figyeljek. Összeakadt a tekintetünk, de egyikőnk sem mozdult… vagyis láttam, hogy tett volna egy lépést, de meggondolta magát.

- Szuper. – emeltem fel kezemet, s integettem feléje kellemetlenül miközben kínos mosolyra is húztam számat. Bűzlött nekem az ábrázata valamiért… ahogy Harry mondatai is. – mondd, hogy neked ehhez semmi közöd nincs. – elfordítottam a tekintetemet Ash-ről, de Harry felé sem fordítottam még magam. – kérlek Harry mondd azt. – táskám pántját a nyakamba kezdtem el morzsolgatni, s mély levegőket szívtam be magamba.

- Azzal gyanúsítasz, hogy megkerestettem Mr. Csókkirálynak a számát, felhívtam és mondtam neki, hogy itt felvehet téged… de mégsem, merthogy te mással mész el? – ábrázolta a teljes helyzetet téve mindezt úgy, mintha normális lenne ez a szituáció.

- Valahogy pontosan ezzel. – bólogattam aprócskákat.

- Nem… nem tettem semmi ilyesmit. – látnom sem kellett, hogy tudjam, hogy mosolyog olyan „ezzel most megfogtalak, büszke vagyok magamra” mosollyal.

- És akkor most őszintén, ha kérhetném. – fordultam vele szembe, s sasszemeket meresztettem rá. Na, most akkor ki fogott meg kit?

- Nem. Tettem. Semmi. Ilyet. – szépen adagolva a szavakat mondta ezt nekem, szerintem még Ő maga is elhitte ezeket a szavakat, amik elhagyták a száját.

- És higgyek neked? – emeltem meg szemöldökömet… azt hiszi ennek a jófiú tekintetnek bedőlök… nem igen drága Styles.

- Muszáj lesz. – rántotta meg vállát, majd ujjaimért nyúlt hirtelen. – De most ha kérhetném… fuss az életedért… - s mire kimondtam volna, hogy mi?, addigra ő csomagostól, mindenestől, vagyis velem együtt indult meg egészen gyors léptekkel… mintha most tervezte volna lefutni a maratont. Egyben.

- Micsoda? – a nagy rohanás közben, s miközben majdnem kiköptem a tüdőmet, kicsúszott ez a mondat a számból, de választ rá nem igen kaptam.

Mellettem az emberek képe úgy olvadt egybe, mintha hangsebesség melletti gyorsasággal kitekintettem volna a nem létező kabinomból. Ő fogott, s részben húzott maga után egy szóval nem tudtam volna megállni, de abban is biztos vagyok, hogyha megálltam volna, akkor azon nyomban összeesek, s talán sosem kelek fel onnan.

- Jobb ha… nem szólsz hozzám. – el sem tudom képzelni hány embernek mentem neki az elmúlt perceken, de ha mindegyik adna egy dollárt, minden bizonnyal már rég gazdag lennék… vagy legalábbis Nora összes ajándékát a pofátlan, baráti kívánságlistájáról… egyszerre… s talán még pénzem is maradna.

Időközben a parkolóba érkeztünk ki amúgy… kinti levegő talán segített egy kissé visszanyerni tüdőm erejét, attól függetlenül, hogyha nem támaszkodok neki a korlátnak mellettem bizony isten, hogy a földdel találkoztam volna össze.

- Jól vagy? – fordult elém, s próbálta elkapni a tekintetemet, de én durcás módon forgattam el tőle a fejemet.

- Hagyj… - ráztam a fejemet, s játszottam ellene.

- Ülj le… attól jobban leszel. – fogta meg a karomat, s habár megpróbáltam kissé elrántani tőle azt, de nem nagyon volt erőm hozzá.

- Gondolod, hogy itt a parkoló közepén seggre vágom magam? – hosszú, összetett mondatot is össze tudtam tenni. Pacsi nekem.

- Mondjuk például azt, hogy… kocsival jöttem? – mondta, s kérdezte egyszerre, s oldalra mutatva felfedte, hogy mivel is érkezett ide.

Egy gyönyörű szép, retro kocsi állt ott előttünk vörös színben pompázva úgy, hogy teteje szépen le volt engedve… kaliforniai álom? Talán.

- Le akarsz nyűgözni? – torpantam meg, s minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy ezt megtegyem ugyanis kb., ahogy kimondta, hogy ez a kocsi a „miénk” azon nyomban estem volna be az ülésre… anélkül, hogy kinyitottam volna az ajtaját.

- Próbálkozhatok? – dobta fel játékosan, félve az ötletet.

- Te hívtad ide Ash-t? – fordultam vele szembe, s ragadtam meg ingjének nyakát.

- Meglehet? – direkt választ nem tudott volna adni, azt hiszi, hogy ez olyan vicces… hát nem.

- Ash miatt kezdtünk fogócskát játszani? – volt bennem egy érzés, hogy miatta indult meg lábunk alatt a talaj ugyanis az említett személy közeledni kezdett felénk.

- Esetleg? – ismételten csak ködösítve próbált válaszolni.

- Oké. – bólintottam, s elengedtem nyakát, majd hátrálni kezdtem kissé. – arra találom a taxisokat? – informálódni próbáltam tőle. – megyek és szerzek magamnak egy fuvart… - hajoltam le a táskáimért, amit időközben Ő már letett a lábunkhoz. -… viszlát Styles. – intettem feléje, s 180 fokos fordulatot véve indultam meg minden határozottságomat összeszedve az ellenkező irányba, csakhogy a második lépés megtétele után táskáim repültek a kezemből ugyanis utánam nyúlva Ő onnan kikapta azokat, s bedobta a kocsi hátsó ülésére.

- Ezt meg…? – hogy gondoltad lett volna a folytatása, de valahogy az nem jött a számra, azt hiszem, inkább a szemmel ver kategóriát jobban preferáltam.

- Te most haragszol rám? – meg merte kérdezni… volt annyi vér a pucájában, hogy felmerte tenni ezt a kérdést.

- Ugye ezt nem gondoltad komolyan? – tényleg megkérdőjeleztem a szituáció felmérési tehetségét, azt hittem van ennél több esze… úgy tűnik nincsen. – üzenj, ha az indokolatlan féltékenységedet kimostad magadból. – tettem keresztbe mellkasomon a kezemet, s igen, igen mérgesen tekintettem végig alakján… próbálva némi megvetést csempészni tekintetembe.

- Igen… féltékeny vagyok. – hát nem éppen halkan jegyezte meg, s tárta szét a karját maga előtt. – itt van az ereimben… bugyog bennem, a véremben. – csapott vénáira ábrázolva így mondanivalóját. – ez a pöcs meg… huhhh. – fogta meg a fejét elképedésében, s ismételten olyan szavakat használt, amit amúgy tőle nem szoktam meg… egyszer hallottam így beszélni… a Zack botrány után. Édes Istenem, csak nehogy megint az legyen… ennek semmi alapja nincs. – tudod, hogy mekkora nőcsábász, s lazán rád startol, ha nem figyelsz oda rendesen? Undorodom tőle… ami az enyém… az enyém. Csak gondoltam lefektetem neki a határokat, hogy tudja mi a helyzet. – magyarázta teljes belelendüléssel az egész eddig történt dolgokat.

- Befejezted? – kérdeztem tőle érdeklődve. – úgy teszel, mintha máris leléptem volna vele… korábban, mintha említettél volna valamiféle bizalom dolgot.

- Én benned bízok… benne nem. – csapott vissza rögtön.

- Nem… nem bízol. S talán ez egy kicsit szíven ütött. – úgy őszintén belegondolva tényleg úgy volt.

- Én ezt nem akartam… - mondta, s azt hiszem most már úgy ténylegesen elért az agyába az, hogy mit is tett, s milyen következményei vannak tetteinek bennem. Nem kifejezetten kellemesek, ezt úgy mondhatom.

- Gondolkozz már néha te… - egy lépést tettem közelebb hozzá, s felemelve kezemet megkocogtattam halántékát. -… kivel vagyok most? – kérdezz-felelek sajátos változatát kezdtem el játszani vele.

- Velem.

- Kivel bújok szívesen ágyba? – a fura kérdések csak úgy jöttek… de nem szabtam nekik gátat.

- Remélem, hogy velem. – csillant fel a szeme, de nem mert teljesen vigyorogni.

- Kinek kevernék le egy igazán nagy pofont, hogy észhez térjen? – no, erre kíváncsi voltam mit fog felelni.

- Jelentkezek a csattanósért… - jegyezte meg halkan, s közelebb lépett egy kicsit, s elértünk ez által a kettőnk közötti igen kevéske távolság mértékét.

- Nem tudom, mit csináljak veled… - ráztam meg a fejem, s felemelve fejemet kutakodó szépségeibe pillantottam. -… szerencse, hogy szebbek a szemeid, mint az Ash-é… meg jobb a tested. – simítottam meg a karját, s éreztem, hogy megfeszül izma ingje alatt.

- Most ezt direkt csinálod? – kérdezte meg, s derekamra téve kezét magához húzott még lehetetlenebbé téve további elmozdulásaimat.

- Csak felmérem a lehetőségeimet… ha azt mondod, hogy Ash lecsapna rám… hát… össze kell vetnem az opcióimat. – rántottam meg a vállamat szűzies, szeplőtlen ábrázatommal.

- Direkt csinálod. – némi agy mégis szorult belé, hisz kezdte elkapni a fonalat a gondolkodásmenetelemben.

- Lehet, ténylegesen bele kellene élnem magam a „A lázadók” fotózásba… elég szép dolog lesz. – rebegtettem meg a pilláimat izgatottságomban.

- Én megértem, hogy következményekkel jár, amit tettem… - jegyezte meg vészjóslóan Ő, majd egy pillanat alatt fogta, s a kocsi oldalának fordított… fenekemet elég erősen nyomta a kocsi kilincse, de mégsem fájt vagy zavart… inkább volt izgató. -… de azt is vedd figyelembe, hogy ezért te mit fogsz kapni. – már a szinte a kocsit markoltam szavai hatására. Jól ment ez az oda-vissza szócsata.

- Miért? Mit? – próbáltam közömbös maradni, csakhogy a testem máshogy reagált minderre. Kis szajha… pfff.

- Azért mert felizgatsz. Egy parkolóban. – bújt a fülemhez, s éreztem, hogy mindjárt hátra szaltót vágok az anyósülésre, ha ezt folytatja velem. Az, hogy egy ilyen helyen emberek vannak? Eszembe sem jutott… de szerintem neki sem. Az meg, hogy őt felismerhetik, s márpedig indokolatlan fogócskánk közben is felütötte egy-két ember a fejét, hogy ki szaladgál előttük, az meg végképp nem érdekelte őt.

- Hmmm… jó neked. – na, ehhez meg nekem nem tudom, hogy hogy volt pofám, majd egy nagyon erős mozdulattal megfordultam, s a kilincset ezúttal már a kezemmel fogtam meg. – szeretnék beszállni… - összeszorítottam a fogamat, s csak egyre vágytam… hadd üljek már le végre.

- Én is… - csúsztatta előre a kezét, végig érintve mindenemet, s a kilincsre passzírozta Ő is kezét.

- Hogy telt az utad? – arról, hogy merre tartunk fogalmam sem volt. Mintha elfelejtette volna megkérdezni, hogy amúgy merre van a szállodám, ahol megszállok… nem mintha meglepődnék rajta, ha tudná, de akkor is… teljes mértékben nyugodtan kocsikázott velem Los Angeles belvárosa felé a lenyugvó nap sugarai között.

- Kellemesen. – jegyeztem meg. – mióta tudod, hogy itt leszel mikor én is itt leszek? – úgyis kiszedem belőle ezt… tudni akarom, s tudni is fogom.

- Már mikor először említetted, hogy jössz… talán már akkor tudtam, hogy itt lesz dolgom. – jegyezte meg.

- Talán? – kérdeztem vissza, s kibontottam hajamat remélve, hogy azt majd a szél megfújja, s legalább olyan szép lesz kívülről ez a kép, mint a filmekben… csakhogy ez nem jött össze, hisz mi nem vagyunk egy filmben… s alapvetően az én hajamról beszélünk. Ahogy kivettem belőle a hajgumit egyben csapódott az egész az arcomba… felettébb… finom volt.

- Legalább megpróbáltad. – kacsintott rám vigyorogva a sofőröm, olyan együtt érző típus… nem? Persze.

- Március vége… s nem fázok kint… süt a nap, s nem csak úgy, mert ez a dolga… hanem azért, mert melegít is így… eszméletlen. – ahogy a bőrömet érték a nap sugarai, még így este fele is kellemes volt az érzés… olyan tényleg melengető.

- Ezért is imádom Los Angeles-t… ha nem Londonban vettem volna lakást… itt tettem volna meg ezt… s lehet is megteszem… - gondolkozott el.

- Komoly? – tényleg érdekelt a válasza.

- Aham… nem akkorát, mint a londoni… de egy kisebben gondolkozok. S ha te is erre repülsz a munkád miatt, bármikor megkapod… - ajánlotta fel. -… persze fel kell majd számolnom némi bérleti díjat… de majd ezt elintézzük. –álltunk meg egy lámpánál, s így ténylegesen felém tudott figyelni.

- Elintézzük? Még pedig te mire gondoltál ez alatt? – emelgettem a szemöldökömet mosolyogva.

- Hát… - mély gondolkodásba esett, s a következő pillanatban a fülemhez hajolt, s motyorászni kezdett nekem.

- Hát, ha addig le nem váltalak… akkor lehet fontolóra veszem… - pusziltam meg arcát, majd dőltem hátra a székben, mint aki jól végezte dolgát.

- Nem fogod befejezni ezt ugye? – örülök, hogy zöldre váltott a lámpa, mert így már az útra kellett némileg figyelnie, s nem rám… s mint tudjuk, a férfiak egyszerre egy dologra tudnak rendesen figyelni, a nőkkel ellentétben.

- Hülyeség volt a feltételezésed… ne várj értelmesebb reakciót rá. – tisztában vagyok azzal, hogy ezzel a féltékenység dologgal az idők végeztéig tudom majd húzni az agyát… de nagyon tetszik. Nagyon, nagyon. – amúgy meg sem kérdezted, hogy hol van a szállodám… - jelentettem ki neki.

- Mert nem érdekel. – olyan volt ez a reakciója, mintha én próbáltam volna kibillenteni egy bizonyos szerepéből, de ő nem adja fel. – máshova viszlek előtte. - tette hozzá.

- Ne is próbáljam megkérdezni hova… mi? – egészen biztos voltam benne, hogy mi lesz a válasza.

- Úgysem válaszolok. – hallgatásban profi, ez biztos… tekintve, hogy arról nem szólta el magát, hogy ide jön.

- Ha elrabolsz… tudod, hogy keresni fognak.

- Szép próbálkozás… de üzenetet hagytál a szállodádban, hogy csak késő este érkezel. – jegyezte meg.

- Szóval így tettem? – persze, hogy tudta, hogy hol kellene éjszakáznom… mindig többet tud, mint kellene.

- Így. – bólintott. – amúgy is… a fotózásod csak pénteken lesz, szóval… - minden létező kártyáját kijátszott. Ügyes ez a gyerek úgy hiszem.

Olyan szabadnak éreztem most magam, s olyan boldognak is. Los Angeles-ben voltam, az álmok városában, egy kocsiban azzal, akit szeretek, s aki viszont szeret engem, nem tudom, hogy lehetne mindezt fokozni, hogy ennél is jobb legyen… olyan opció talán nincs is. Nem is baj. Máris tökéletes minden így.

A városnak volt egyfajta vibrálása, olyan, ami az ideérkezőt azon nyomban megfogja, megragadja, s el nem engedi… beleköltözik az ember szívébe, s onnan vele együtt dobog tovább. Te magad leszel a város egy idő után… s én még ki sem szálltam a kocsiból, de máris érezni kezdtem ezt a varázslatot. Elképesztő.

A rádió kapcsolójáért nyúlva fordítottam el azt könnyedén, s amikor teljesen véletlenül egy igen kedvenc számomba sikerült belekapcsolnom a boldogság csak még tovább fokozódott.

- the1975 az az együttes… akiket még nem láttam élőben… mert mindig úgy alakult, hogy amikor otthon léptek fel… én nem tudtam menni. – jegyeztem meg, mert miért ne… s közben a The City dallamát dudorásztam magamban.

- Na és mi akadályozott meg ebben? Úgy ismerlek, mint aki tűzön, vízen átkel egy ilyen dologért… - tényleg ismer, ez igaz volt.

- A fosós, hányós vírusnak mondd. – mondtam ki oly nyíltan, őszintén a valóságot, hogy meglepődnie sem volt ideje.

- Köszönöm az infóáradatot… pacsi. –emelte fel nevetve kezét, s én meg kérésére belepacsiztam neki. – Matt jó fej… futottam már össze vele. De, hogy hogy képes annyi bort meginni amennyit megiszik… nem tudom. – hát igen… Matt-nek szokása becsiccsentenie a színpadon… úgy mindig.

- Ne is említsd az alkoholt, mint létező dolgot… - már a gondolattól is kirázott a hideg. Nem kívánom az ellenségemnek sem, hogy azt a másnapot átélje, amit nekem kellett az üveg pezsgő után.

- Ünnepélyesen megígérem, hogy egyszer elviszlek egy the1975 koncertre. – kulcsolt rá az ujjaimra automatikusan a combján.

- Én meg ünnepélyesen fogadom, hogy elfogadom a meghívásodat… - kacsintottam, s lelkem már őrült rajongóba menve tombolt a belsőmben. - … na de én meg Bring Me The Horizon-ra hívlak meg… tudod, szabad bejárásom van a backstage-be. – azt hiszem Oli-ék jövő héten játszanak Londonban, s én tuti ott leszek.

- Jól megy egyeseknek… de lehet, hogy azt kihagynám. – kacsintott.

- Pedig Oli-ék jók… - egészen biztos voltam, hogy nem kifejezetten az Ő stílusa a kicsit erősebb rock.

- Egészen biztos vagyok benne. – adott nekem igazat, kicsit sem szavahihetően. – tisztes távolságból… - persze, hogy hozzátett még valamit.

- Úgyis rá tudlak venni, hogy el gyere. – csaptam össze a kezemet magam előtt. – csak figyeld meg Styles… ott leszel a koncerten te is. – úgyis tudtam, hogy ezt a játszmát én fogom nyerni… biztos voltam benne, hogy van olyan dolog, amivel pillanatok alatt tudom meggyőzni őt arról, amit én akarok.

- Azt megnézem. – ez még mindig a „nem leszek ott” viselkedés volt.

- Nagyon helyes… - bólintottam, s azt kezdtem érzékelni, hogy egészen fura környéken jelenünk mi már meg… úgy egyre kevesebb ember az utcán, s még a házak is eltűnnek lassacskán mellőlünk, s inkább csak a természet lágy öle fon körbe minket. -… kezdem gyanítani, hogy tényleg el akarsz rabolni. – s még az aszfalt is elfogyott alólunk.

- Sosem mondtam, hogy nem akarom azt tenni. – mosolyodott el.

De az ahova hozott minden horrorfilmes, eláslak az erdőben miután szétkaszaboltalak gondolatomat eltűntetett… a kocsi egy domb tetején állt meg velünk, javában kint az erdőből, olyan magaslatokban ahonnan az egész város látszódott miközben már mindenhol kigyulladtak az estét jelző fények. A fényektől égett a város, olyan volt, mint egy hatalmas nagy tüzes golyó… de ettől nem féltem… ezt csak csodáltam.

- Varázslatos. – kaptam a számhoz, s mielőtt még oldalamra siethetett volna, hogy mint egy lovag kinyitja nekem az ajtót én már megbabonázva szálltam ki onnan, s sétáltam a kocsi elejéhez ahonnan csak közelebb kerültem ehhez az áldáshoz. Meghatározhatatlan az érzés, mi ekkor bennem volt.

- Az egyik kedvenc helyem a városban…- jegyezte meg halkan, s olyan volt, mintha a varázslatos hangulathoz igazította volna a hangja erősségét. -… mindenképpen meg akartam veled osztani. – suttogta halkan, s éreztem, hogy letesz valamit a kocsi motorháztetőjére, de nem fordultam meg csak hagytam, hogy Ő elkapjon hátulról s így átfonjon kezeivel. – Innen minden látható… a part, a város, az egész mindenség. –nem én voltam az egyetlen, aki le volt nyűgözve… ő is szerette ezt a várost, szerelmes volt belé.

- Okkal szereted. – mosolyodtam el, s tettem kezeimet az ujjaira. – ez… hatalmas. Lélegzetelállító. – el sem tudtam képzelni, hogy a szemem egyáltalán be tudja fogadni ezt a szépséget, mi elé tárolt.

- Örülök, hogy neked is tetszik. – csókolt hátulról a nyakamba, mire én pedig fordítottam egy kicsikét a fejemen, hogy másom is kapjon ajkaiból ne csak nyakam vékony, érzékeny bőre.

Ösztönösen fordultam vele szembe, s tapadtam testére, mint talán egy igazi pióca… meglehet egy kicsit talán túl hevesen is tettem mindezt.

- Tetszik… - bólogattam, s hagytam, hogy leüljön a kocsi tetejére én pedig így utána könnyedén tudtam az ölébe mászni szembe vele. -… nagyon tetszik. – ingjének gombjaival játszadoztam miközben végül engedtem testemnek, hogy végre átadja magát annak az érzésnek, miért ég már vasárnap óta… mióta nem láthattam Őt.

- Nekem is. – tartott derekamnál magán, hogy le ne essek, s mikor a következő pillanatban kicsit hevesen mozdultam szabályszerűen hátravágódott velem, s így már az egész motorháztető a miénk volt.

Feje mellett egy kosárka volt, miben finomságok bujdostak… szóval ezért hozott ide engem. Éjszakai piknik. Hasonló már történt vélünk… kirázott tőle a hideg, mármint azon este gondolatától… első éjszakánk az új házában. Az első éjszakám nekem.

- Van valami ebben a szabad ég alatt dologban… - jegyeztem meg halkan a füléhez hajolva, ahogy hagytam, hogy hajam simogassa meg ezúttal már szabad mellkasát. Nem bírtam magammal… s Ő nem ellenkezett.

- A csillagok… - jegyezte meg, s csípőjén tartott meg erősen, ahogy még mindig közel hozzá mellkasára csókoltam. Bőre ajkaimon csókjai után a második legjobb érzés a világon. Olyan, mintha csak ha vele érintkezik képes a való életre.

- Azok… - kuncogtam bele, s felvisítottam kicsikét, mikor öve, ahogy kipattant a bőrömnek csapódott… a pólóm igen könnyen került le rólam… mintha ott sem lett volna sose.

- S én piknikezni akartam veled. – dörmögte a fülemben, abban a pillanatban, ahogy valahogy minden ruha lekerült az olyan felületünkről, ahonnan a helyzet megkívánta. – szeretem a desszerttel kezdeni az étkezéseket… - ragadta meg a nyakamat ebben a pillanatban, s ahogy felült testünk összeforrt, gerincem pedig oly ívbe rándult érintésére, hogy a görbe az nem görbe, míg engem nem látott… természetfeletti hangok hagyták el számat, ahogy hátracsaptam fejemet, s az egész környék csak ezt visszhangozta.

- Én is. – hulltam mellkasának a mennyei érzéstől… lehetséges-e az, hogy oly magasban vagyunk már itt, hogy a mennyország kapuink kopogtatunk tetteink következményeképpen?

- Én itt így megvárnám a napfelkeltét is… - jegyeztem meg mondhatni eléggé kielégülten, mikor Harry lábai között mellkasának dőlve, illatával magamat is átfonva néztem a város fényeit kocsijának motorháztetőjéről.

- Jet lag? – érdeklődött… jah, hogy ma utaztam nem is tudom már hány órát, átszeltem több időzónát, s nem túl sokat aludtam, de egy keveset azért mégis… ez a gondolat nem is ütötte fel a fejét bennem.

- Gondold át újra a kérdésedet. – majd holnap úgyis megbánom a hősködésemet, de egyszerűen annyi pozitív hormon úszkál a testemben, hogy esélytelen, hogy bármi negatívabb dolgot beengedjen maga mellé.

- Jogos. – s egy falat szendvicset tolt a számba… hát igen… ő etetett éppen, kicsit voltam csak elkényeztetve ebben a helyzetben. – de aludnod is kell egy keveset majd… nem kellene, hogy totálisan kiüsd magad holnapra. – jegyezte meg sejtelmesen.

- Mibe fogadunk, hogy már holnapra is van terved? – csak tippelni tudtam, hogy így van… de ezekben a tippelésekben elég jó vagyok mostanság.

- Beviszlek a stúdióba… - osztotta meg a tervét, amire ha akartam volna, se tudtam volna nemet mondani… de nem is jutott eszembe az, hogy nemet mondjak.

- Ahol a varázslat történik. – csillant fel a szemem… a gyereket, már, mint Csodaországba viszik, azt hiszem, a kibújok a bőrömből kategória már nem teljesen megfelelő most. – felmosót hozz… előre szólok, hogy el fogok folyni… vagy legalábbis a nyálcsorgatástól csúszós lesz a talaj alattam. – zeneőrült létemre szerintem elég nyilvánvaló volt, hogy ha egy ilyen helyre beteszem a lábamat olyan lesz, mintha egyszerre lőnének be a legjobb drogokkal, s a túladagolás helyett csakis a legszebb mámor érzését tapasztalom utána.

- Azt hiszem, megvan az igazi ellenfelem a szíved terén!- jegyezte meg, s éreztem, ahogy szorosabbra húzza lábát az enyémek mellett.

- Nem gondoltam, hogy valaki egyszer beférkőzik a zene mellé… - olyan gondolkodós kedvemben voltam, világbékét éreztem a testemben.

- Nekem sikerült? – kérdezte kíváncsian ajkaival fülemnél.

- Kifejezetten…

XLI. rész - Don't Stop

Sziasztok! Már reggel elkezdtem nektek írni ezt a részt, de nem mire hazajöttem nem voltam benne biztos, hogy ma befejezem… de mivel húgommal osztozkodnunk kell a neten így „rá voltam kényszerítve”, hogy valami értelmeset csináljak míg nem netezek így hát írtam… s ennek nagyon örülök. Szívesen töltöm ezzel az időmet, főleg ha van ihletem. Remélem tetszeni fog ez a rész is, véleményeket bármilyen formában, bármilyen felületen szívesen várok!

Puszi Dorka

Ps.: Tudjátok miért is örülök, hogy ma is sikerült részt hoznotok nekem? Azért mert, habár teljesen véletlen ez, de ma van Elza névnapja. Ma reggel a naptárat figyelve vettem észre, s gondoltam, hogyha ma kaptok részt, akkor ezt megjegyzem nektek… s lássatok csodát, ez meg is történt. Boldogságos névnapot Neki! Az élet apró örömei!

Don’t stop

Don't stop doin' what you're doin'
Every time you move to the beat
It gets harder for me
And you know it, know it, know it

(5 Seconds of Summer)

Nem igazán forgott más körül a világunk az elkövetkező napokban csakis Elsa körül. Azon kívül, hogy az első éjszaka még nem volt lelkének oly biztonságos az új helye, s ezt tudtunkra is adta az által, hogy hajnalban ordítással keltett minket egészen jól viselte a helyzetet, s mi is… 3 nap alatt, keddre már kialakult egy egészen biztonságos rend, ami számára, s számunkra is csak jót jelentett, ezáltal tudtunk aludni. De mégis volt valami szép abban a hajnali felkelésekben, néha átfutott az agyamon egy olyan gondolat, miszerint Elsa ezekkel a keltésekkel akarta velünk tudatni velünk, miszerint „Én is itt vagyok. El ne felejtsetek engem!”. Hát nem felejtettük el… semmiképpen sem.

- Valaki csengetett… kinyitnád? – anya a konyhából kiáltott nekem, valószínűleg a főzés, s az Elsa etetését próbálja összhangba hozni, miközben én meg a nappaliban tanulok… úgy látszik menthetetlen gyík lettem, de egyszerűen alapvetőnek tűnt, hogy napi pár órát így is töltök… persze nem viszem túlzásba, ezt semmiképpen sem mondanám, de magamat minden nap túlteljesítem.

- Persze. – mondtam, s az éppen előbb rágott ceruzámat, amivel egy matematikai logaritmusnak akartam nekimenni, inkább a kontyomba tűztem… valószínűleg jobb helye is lesz ott.

- Szia!- köszöntem a futár srácnak, aki mosolyogva várt valakit az ajtóban, úgy hiszem én lettem az a valaki.

- Szia! Ezt hoztam Khara-nak… - olvasta le szállítóleveléről a nevet, mire integettem neki előtte, hogy az én vagyok. -… itt írd alá. – tette a doboz tetejére a levelet, majd alá is firkantottam a lapot. – további szép napot!- üdvözölt, s már itt sem volt, én pedig a hatalmas doboz társaságában fordultam be a házba, s indultam meg a konyha felé, ahol anyáék voltak.

- No, mi az? – kérdezte anya.

- Nincs még röntgenlátásom… bár örülnék neki. – mondtam mosolyogva, s letettem a konyhaasztalra a dobozt, s próbáltam kívülről is megcsodálni, hátha a kibontás előtt már rájöhetek, hogy vajon mit rejthet, de ez nem sikerült.

- Nyisd ki akkor. – nézett hátra válla fölött.

- Köszönöm a tippet… sose jöttem volna rá egyedül. – vallottam be, majd megfogva doboz szélét végighúztam a bontó vonalat rajta. Az igazság az, hogy édesanyámmal sose volt ilyen közeli a kapcsolatunk, mint az elmúlt időszakban, s hogy most már itt van velünk Elsa is… még szorosabbá vált közöttünk a kapcsolat, ami mindig is ott volt, csak szinte láthatatlanul.

- No, mi az? – kíváncsiskodott.

- Ohhh… - kaptam a számhoz a meglepettségemben, majd mikor kibontottam a dobozt kivettem belőle egy dolgot, s megmutattam anyának. -… figyeld csak!- s kis gyerek DropDead cuccokat vehettem elő belőle, az egésznek a tetejében, pedig még egy kártya is volt, amit örömmel olvastam el.

„Úgy hallottuk bővült a család. Viselje egészséggel a csöppség, reméljük csak fele olyan menő lesz a kiscsaj, mint a nővére, s már akkor is sikere lesz. Oli”

- No, ez a nem mindegy!- jegyezte meg édesanyám, s én meg figyeltem, hogy Elsa megkapta ugyanazokat a cuccokat, mint én, csak kicsiben. – Össze tudtok majd öltözni… ez hatalmas. – jegyezte meg mosolyogva, mire Elsa az etetőjében elkezdett tapsikolni, majd minden erejével a tőle legalább 3 méterre lévő doboz tartalmát akarta megcsodálni.

- Úgy látszik neki is tetszik. – mondtam, s a kezébe adtam az egyik darabot, ahogy közelebb mentem hozzájuk. – ez rendes volt Oli-tól. – jegyeztem meg, s megsimítva Elsa fejét puszit is nyomtam rá.

- Kifejezetten. Mostantól te fogod öltöztetni a családot… nem is tudom, melyik cégnek ajánljalak be, mint modell… hhhm… haverkodj össze Karl Lagerfeld-del ha lehetséges… szükségem lenne néhány Chanel cuccra. – kezdett el velem szórakozni anya.

- Hmmm… valami kihasználás szagot érzek a levegőben. – szippantottam bele vigyorogva a levegőbe.

- Nem… ez csak a rakott tészta húsa. – rázta a fejét ártatlan ábrázattal.

- Az úgy már mindjárt világos… - forgattam elképedve a szememet, majd a hűtőhöz lépve kivettem onnan a narancslevemet, s beleittam.

- Hogy állsz a csomagolással? Mikor is indul holnap a géped? – kérdezett rá édesanyám a dologra, merthogy igen… holnap repülök Los Angeles-be, még a gondolattól is libabőrös leszek. Nem csak szimplán elhagyom az országot, hanem a világ egyik legjobb városába fogok landolni, lehet, haza sem jövök… na, jó… azt, ami itthon van, semmiképpen sem hagynám itt. Valószínűleg bepakoltatnám a kicsinyke családomat egy hátitáskába, s mint kézi poggyász magam után küldetném őket, s ők is ott lehetnének ezután velem, szerintem ez elég fair dolog lenne.

- Délután jön értem egy kocsi, azt mondta Simon… ragaszkodott hozzá, hogy így legyen. Tudja, hogy még sosem repültem, s így ezt biztonságosabbnak látja. De nem is tudom… - az elmúlt napokban lehet titokban megfordult a fejemben az, hogy hülyeség ez az egész, többek között azért is, mert hát édesanyámat egyedül hagyni így a kishúgommal már az elején… nem feltétlen egy túlhálás cselekedet.

- Eszedbe ne jusson! – fordult meg rögtön édesanyám, mintha valami szupergyors táncot járna, s a soron következő mozdulata egy nagy pörgés lett volna. – Nem betegedsz le! Nem törik el a lábad! Nem töröd ki a nyakad sem! Elmész és kész… megérdemled. – utasított úgy kellemesen anyásan.

- Mi? Én… - próbáltam védekezni, de átlátott rajtam… persze, hogy átlátott.

- Mert mi volt az ötleted? – tudta, hogy már valami kifogáson dolgozott az agyam egy ideje, igaza volt.

- Gyomorrontás? Kiütötték egy fogamat, s felpuffadt az egész fejem? – ötleteltem nagy zsiványan.

- Elmész és ez így lesz rendben… Elsa-val mi megleszünk itt ketten, nem kell minket félteni, felnőtt nő vagyok… egy gyereket már felneveltem egyedül… - folytatta monológját.

- S nézd meg mi lett belőle. – mutattam végig magamon, majd kitört belőlem a nevetés… s pillanatokon belül ő is csatlakozott hozzám.

- Jobb, ha befejezed ezt… vagy különben veled is bébiételt fogok etetni… mit szólnál egy kis főtt répához? – kacsintott, s felém emelte Elsa tányérját.

- Itt sem vagyok… - s ténylegesen megindítottam magam alatt a lábaimat, ugyanis a főtt répának, még az illatától is rosszul vagyok… nyersen még okés, de főtten olyan, mintha a pokolból hozták volna fel… szörnyű.

Gépemet a hónom alá csapva a nappaliban lépéseimet a szobám felé irányítottam, ugyanis a pakolásom eléggé kezdetleges helyzetben volt… mondhatni el sem kezdtem még.

A nem tudom honnan előásott bőröndünk az ágyamon, a ruhásszekrényem a szoba ellentétes oldalában, én meg a kettő között álltam, s vártam a csodát… nem lehetne, hogy ez a bőrönd megtölti magát? Kérek szépen minden isteni erőt odafent.

- Fogadja aktuális videó hívását? – a Bermuda-háromszögem csúcsa volt a gépem a csodálatos, sajátos torony tetején… én persze a háromszög közepén voltam elveszve.

- Naná… - motyogtam magamban, s nem is tudtam, hogy ki kereshet ilyenkor, ettől függetlenül reméltem, hogy a hívás elindítja magát, s nem kell megmozdulnom szoborállásomból, de tévedtem.

- Szép jó napot!- köszöntött a kamera túloldaláról a Göndör szépség.

- Szia!- integettem neki, s örültem, hogy valaki megmentett a saját gondolataimtól, s valójában a saját lustaságomtól, majd felkapva a gépemet hátrálva indultam meg az ágyam felé… fél kézzel lelöktem az üres bőröndöt, s helyette én feküdtem el rajta kényelmesen.

- Ez meg mi volt? – kérdezte Harry furcsállva a hangokat.

- A bőröndöm öngyilkos kísérlete… levetette magát az ágyamról. – dülledt ki a szemem, mintha oly nagyon meglepődtem volna tőle.

- Üres? – kérdezett rá.

- Mint a csuda… - vigyorogtam.

- Pakolj nyugodtan… hagylak, ha gondolod. – kacsintott, mire ismételten meglepődöttséget kellett festenem az arcomra, csak most valósat.

- Mit szólnál… a nemhez? – kérdeztem, s még kényelmesebbé rendeztem helyemet a párnáim ölelésében. – hogy vagy? – kérdeztem kedvesen.

- Utazósan… de legfőbbképp hiányzósan. – kacsintott.

- Nekem is hiányzik Elsa… pedig csak lent vannak anyával a földszinten. – biggyesztettem le az ajkamat.

- Nagyon viccesnek tetszik lenni… - húzta össze a szemöldökét. -… és igen örülök, hogy neked is hiányzom. – kezdett játszani velem, de már előre tudtam, hogy hogy fogok erre válaszolni.

- Soha nem voltunk még ennyi időt külön… - jegyeztem meg azt, hogy konkrétan utoljára vasárnap láttam és legjobb esetben is majd max csak hétfőn láthatom újra, hisz akkor jövök vissza LA-ből.

- Tévedsz. – vágta rá rögtön.

- Ja de… mikor otthagytad az intézetet. Köszi, hogy emlékeztetsz rá. – fintorodtam el… elképesztő, hogy mennyi idő telt el az óta. Olyan, mintha az eltelt napok, s az idejükben történt dolgok, mintha két külön síkon lennének… úgy értem, hogy olyan, mintha sokkal több dolog történt volna, mint ami történhetett volna normális esetben ennyi idő alatt. Még a fejem is megfájdult ettől a gondolatmenettől.

- Érdemes lesz várni azt a hétfőt… - emelgette a szemöldökét kéjesen.

- Merthogy? – kérdeztem érdeklődve.

- Egészen biztos vagyok benne, hogy hatalmas kínoktól foglak megszabadítani. – úgy vezette fel mindezt, mintha valami csodatevő hős lenne, aki minimum a jövőbe látás tulajdonságával rendelkezik.

- Úgy, mint? – kezdett érdekessé válni a helyzet.

- A kielégítetlenség foka oly magassá fog hágni benned, hogy az embertelen lesz. – jósolta meg a jövőt, s én meg majdhogynem lecsaptam gépem tetejét szavainak köszönhetően. Az biztos, hogy a takarómba süllyedtem, s talán hamarosan a földszinten fogok beköszönni anyáéknak beolvadva a talajba.

- Egyedül vagy te abban a buszban? – nyögtem fel kissé, s próbáltam minden másra gondolni, csak nem arra, amit mondott, s még véletlenül sem vizualizáltam a helyzetet… a francokat nem.

- Ugye, hogy elképzelted? Ugye? – kérdezte, s ügyet sem vetett kérdésemre. Hát persze, hogy nem tette.

- Pakolnom kell… - nyeltem egy nagyot, viszont tekintetemet nem tudtam elvenni a képernyőről… még így is megbabonázott pillantásaival. Éreztem, ahogy rám néz, s ahogy pillái alatt megláthatom, zöld gyémántjait legalább hatszor halok meg. Egymás után. Folyamatosan.

- Nem kell. – vágta rá rögtön suttogva.

- De. – bólogattam, s meg akartam fogni a gépemet az ölemben és arrébb tenni, de egyszerűen nem ment.

- Nem kell. – kimérten mondta, nagyon is jól tudta, hogy Ő az egyetlen egy ok, ami miatt nem tudok mozdulni.

- De. – nem úgy tűnt, mintha elhinném saját szavamat… közel sem.

- Mi van rajtad? – kérdezte, s érzékeltem, hogy fél kézzel oldalra nyúl, s leoltja a kis villanyt, ami még a monitora mellett fényt ad… hol az istenben lehet ilyenkor, ahol már sötét van?

- Ruha… aminek valójában a bőröndben kellene lennie már. – mondtam elhalkulva, s figyeltem, ahogy kaján mosolyra húzódnak ajkaid.

- Bepakolhatod… de csak azokat, amik éppen most is rajtad vannak. – teljesen mindegy, hogy ami rajtam volt az a pizsamám, mert eszem ágában nem volt a mai nap értelmes dolgot felvennem, hisz minek, de ez annyira nem is érdekelt.

- Harry? – kérdeztem vissza fura kérdésére.

- Szeretném, ha… - kérte oly kedvesen a kimondatlan dolgot, mintha csak egy kisfiú lenne… csakhogy Ő nem egy kisfiú, s amúgy is… egy kisfiú nem kérne ilyet senkitől. Remélem legalábbis.

-… levetkőznék neked? – kérdeztem talán kicsit megilletődve. Mármint ez olyan fura helyzet volt.

- Pontosan. – bólintott bátorító mosollyal.

- Elment az eszed. – fogtam meg a fejemet, miközben megráztam azt, majd egy indokolatlan ötletnek köszönhetően fogtam a hajamba beleszúrt ceruzát, s a további másik csatot, s hagytam, hogy leomoljanak göndör fürjeim a vállamra.

Lassan túrtam bele a hajamba, majd ajkamhoz emeltem mutatóujjamat, mintha ártatlan lennék, mint egy ma született bárány, s az igazság az, hogy nem igazán tudtam, hogy éppen mit művelek.

- Te mit csinálsz? – hangja most olyan távoli volt, mintha nehéz lett volna számára kimondania ezt a pár szót.

- Kibontottam a hajamat. – vigyorogtam, s úgy hiszem, hogy agyam arról tudomást sem akart szerezni, hogy Harry mit kért tőlem… sokkal inkább valami saját tervet talált ki magának csakhogy velem ezt nem nagyon osztotta meg… szokása.

- Ne játssz a tűzzel Khara. – mondta, s tette úgy ezt, mintha az előbb nem Ő kért volna tőlem valami olyasmit, ami azért valljuk be sokkal inkább érdekesebb.

- Én? – mutatóujjamat a dekoltázsom tetejére tettem. Éreztem, hogy nincs rajtam melltartó, itthon minek… így legalább szabad vagyok egy ideig, de ahogy szavait hallotta fülem, valahogy egészen olyan volt, mintha egész mindenségem arra vágyott volna, hogy érintése csillapítsa önnön pusztulását.

- Ne szórakozz velem Khara. – nem azt csináltam, amit Ő kért, inkább a saját „ártatlanságomat” vettem fel szerepnek, s azt hiszem ez megőrjítette… legalábbis kamerán keresztül vált érezhetővé a feszültsége testének.

- Mit teszek én veled Harry? – kérdeztem, s hátravetettem fejemet felkacagásom közben hagyva, hogy hajam saját útján röpüljön ezzel a mozdulatommal párhuzamban.

- Meg fogsz őrjíteni… - szemei hatalmasra dülledtek, főleg ahogy kissé talán túl pofátlanul előre hajolva, engedve neki szabad belátást pólóm alá, a laptop kamerájára csókoltam, s ezzel a mozdulattal a gépet is megfogtam, s az asztalom szélére helyeztem, ahonnan tökéletes a rálátás a szobám közepére.

Nem tudom honnan jött ez az egész ötletem, elsőre még az Ő kívánságán is megbotránkoztam, de most mintha valami mélyen elveszett istennő bújt volna ki rejtekhelyéről bennem, s nyert volna szabad utat testem irányítása felett.

- Te akartad. – hajoltam még egy kicsit közel a kamerához, hogy mindent szépen lásson.

- Ugye nem voltál így emberek között? – persze, hogy észrevette egészen lezser fehérnemű hazsnálatomat.

- A nagybevásárlást én csináltam. – ki sem léptem a ház ajtaján, de erről neki nem kell tudnia.

- Így? – nem tudom, hogy most dühös volt, vagy éppen meglepődött… ami azt illet számomra egy dolog volt ez a helyzet… szórakoztató.

- Csakis így. – bólogattam hatalmas Bambi szemekkel. Ezt a tekintetet Elsa-tól sajátítottam el a néhány nap alatt, olyan kis cuki fejet tud vágni, ha nagyon szeretne megkapni valamit, amit mi elsőnek nem igen adnánk neki oda, hogy zabálnivaló.

- Komolyan fontolóra kell vennem azt a házi őrizetet… - fenyegetett meg, s mozgatta a kamera előtt vészjóslóan hatalmas férfias ujjait. Róluk olyan dolgok jutottak eszembe, hogy áltó helyemben szorult össze alsó felem, s egy néhány pillanatra elvesztem csodálásukban.

- Ugye, hogy tetszenek? – összes ujját a kamera elé hozta, s játszadozott velük… az előbb én irányítottam, most hirtelen Ő vette át a kormányt… harcolnom kell ellene, ki kell tartanom. – Téged érintenének… ha itt lennél… de most csak… - elhalt a hangja, tudta, hogy éppen robbanok magamban, vagyis legalábbis a józanságomhoz vezető híd pillérei omlottak össze szempillantás alatt. Élvezte a hirtelen megszerzett előnyét.

- Nem érhetsz magadhoz. – csúszott ki a számon hirtelen, majd néhány pillanatig határozottan meredtem előre, s a következő pillanatban amilyen gyorsan csak tudtam megfordultam, mert nem voltam képes továbbra is nézni tökéletes ábrázatát… honnan a fenéből jött ki belőlem ez a kijelentés? Honnan?

- Hogy micsoda? – ocsúdott fel meglepettségéből, de én közben inkább már félig a szekrényembe próbálta bújni, hogy legalább haladjak is a pakolással, illetve azért is talán, hogy vörös fejemet elrejtsem.

Az egyik pillanatban fent, a másikban fent. Mintha dobálgatnánk egymásnak az időzített bombát nem tudva vajon kinél robban fel, s kinél okoz majd nagyobb károkat.

- Szerinted milyen idő van most Los Angeles-ben? – egy teljesen más területre próbáltam terelni azon nyomban a beszélgetést, de még mindig nem mertem feléje nézni… akinek elment az esze az én vagyok.

- Mit kértél te tőlem? – nem akadt le a kérdésről, pedig én azt is el akartam felejteni, hogy szóba jött bármiféle szexuális töltetű mondat. Uram atyám mi lett velem?

- Az idő… LA-ben… - félig bújtam ki a szekrényem ajtajának takarásából, s megleshettem így végül meglepett ábrázatát.

- Nem… nem… előtte kértél tőlem valamit. Halljam csak megint!- kérte vagy utasította ezt nem teljesen tudtam megállapítani, de nem engedtem, hogy az agyamig eljusson bármiféle info tőle ezért inkább vissza is bújta a szekrényemhez.

„A fene egye meg” – hangzott el magamban, amikor rájöttem, hogy néhány kedvelt felsőmet, amit esetlegesen elpakolnék lehetséges, hogy ténylegesen fel kell próbálnom, ami azt jelentené, hogy ténylegesen leöltözök előtte. Próbálkozva minél ügyesebben varázsoltam le magamról abban a pózban, azon a helyen a pólómat, nem téve egyetlen egy kellemetlen mozdulatot sem.

- Látlak… - suttogta, vagyis én így érzékeltem. -… szeretnélek látni. – automatikusan kaptam mellem elé, mikor még esélye sem volt látni, de másik kezemmel meg kiintegettem neki.

- Még nem léptem le Narnia-ba… itt vagyok még. – jegyeztem meg, de tevékenységemben ismételten kissé megfagytam.

- Ne bujkálj… kérlek kedves Khara… szeretnélek látni. – szavai lágyak voltak, kedvesek, s bátorítóak.

El nem tudtam képzelni, hogy kettőnkben összesen hány külön személyiség élhet, de saját magam viselkedését ítélve az elmúlt pillanatokból, én legalább 3 embert személyesítek meg… de Ő is legalább ennyi emberkére nevezhet be.

- Itt vagyok. – jelentettem ki, s most már mindkét kezemmel fogva melleimet léptem kissé kintebb a szekrénytől, láthatott így, de mégsem úgy, ahogy kérte.

- Ne rejtegesd magad. – dörmögte mély hangján, lassan kimértem.

- Kijöttem a szekrény mögül. – jegyeztem meg.

- Integess nekem. – próbált becsapni, de nem voltam én olyan buta.

- Hahahahah… - hunyorítottam rá, s kicsikét mégis közelebb mentem, de semmivel sem mutattam többet magamból, mint eddig.

- Szeretnélek látni, a csodálatos formáidat, kérlek drága Khara… ne bújtasd el a kedves idomaidat. – fel sem tudtam teljes egészében fogni a szavait, olyan volt egy pillanatra, mintha valami romantikus regényből olvasott volna fel, egy erotikusabb fajtából. Kirázott a hideg, dehirtelen közben mintha az Ő kezeit éreztem volna meg magamon, amik éppen lebontják összefont karomat magam elől, pedig nem volt itt, de éreztem bőrömön érintését. Láthatott.

- Mit kértél tőlem? Mondd csak el megint. – szemei, mintha egy csodát láttak volna oly bámulattal ragadtak a képernyőre, s végig éreztem magamon, ahogy tekintete feltérképezi bőrömet. – Azt, hogy ne érjek magamhoz? – sejtelmes volt, gondolom szándékosan kezdett kicsit kínozni… a fenéket, dehogy gondolok én bármit is. Mindjárt összeesek önnön hülyeségem miatt, testem holmi megmagyarázhatatlan kényszere miatt. – Válaszolj, kérlek Khara. - búgta a szavakat.

- Igen azt. – böktem ki, nem akartam tőle hallani megint, s a némi bátorságot, mi összegyűlt ekkora hangomban ki akartam még használni. – Nem akarom, hogy magadhoz érj… lehet önző vagyok, de ha én sem könnyebbülhetek ettől a pezsgéstől, akkor te se tégy úgy… ha én nem kaphatok érintésedből, te se kapj. – kimondva ez az utolsó dolog, még idiótábbnak tűnt… totálisan idiótát csinálok magamból. – légy te is kielégítetlen, ha én is. – s a következő pillanatban, azon nyomban csaptam le a monitorom tetejét, s kaptam magam elé a kezemet ismét ugyanis édesanyám kopogás nélkül gondolta, hogy benyit hozzám.

- Akarom tudni? – mutatott rám, aki éppen majdhogynem egy ruhakupac közepén állta, félmeztelenül.

- Nem. - ráztam a fejemet, s éreztem, hogy éppen most süllyedek el, de oly, oly mélyre, hogy még a pokolnál is lentebb lesz az új hazám.

- Mindjárt kész a vacsora. Gyere le. – mondta, s bezárta az ajtót. Úgy hiszem jobbnak látta a legalább olyan gyors távozást, mint amilyen az érkezése volt.

- Aham. – legszívesebben hátravágódtam volna a földön, s vergődtem volna egy sort a földön, mint egy partra vetett hal, de inkább csak mozdulatlanul őrjöngtem, majd a következő pillanatban értelmetlenül kezdtem el toporzékolni, s vergődni.

- Jól vagyok. – nyugodtam le néhány pillanat múlva, s csaptam oldalra hajamat… mintha lenne itt valaki, akihez beszélhetnék… jah nem. – jól vagyok. – jegyeztem meg magamnak, s egy pólót felkapva magamra kaptam azt, majd indultam is lefele, de mivel meghallottam, hogy megcsörrent a telefonom azért még automatikusan visszanyúltam.

„Ezt megúsztad. Ám de legyen… eleget teszek kérésednek… habár tudod neked is vannak szép ujjacskáid. De nem… nem… igazad van. Te az enyém vagy. Én a tiéd. Alig várom a hétfőt. Alig. H.” – amilyen lendülettel visszanyúltam a készülékért olyan lendülettel dobtam vissza azt az ágyamra.

- Jézus Isten, meg Szent József… - motyorásztam magamban lemenetel alatt. Muszáj volt megindulnom lefele, mert ha nem így tettem volna, többszörösen halok halált egyedül.

- Na, azt ne mondd, hogy most már gyakorló vallásos is lettél… - pillantott fel édesanyám Elsa-val a kezében a lépcső alján.

- Kizárt dolog. – ráztam a fejemet, s vettem el tőle a csöppséget, s örültem, hogy ő legalább más mederbe tereli majd a gondolataimat… remélhetőleg sikerrel.

- A kívánságlistámat elküldtem neked e-mail-ben. – jegyezte meg Nora a telefonban. A váróteremben vártam a beszállás pillanatát, s addig is szabad időmet olyasmivel ütöttem el, mint ennek az idiótának a felkeresése… nem is tudom, mennyire érte meg.

- Jó tudni. – szemeimet forgatva fogtam meg a fejemet mosolyogva.

- Egyedül mész? – kérdezte kicsit értelmesebb témát is felhozva.

- Aham… Chad kihozatott, s mindent elmagyarázott nekem, de ő csak egy esti járattal repül, ráadásul előtte New York-ba. Azt hiszem egyedül is sikerül majd felülnöm egy gépre, majd leszállnom róla. – magyaráztam.

- Izgulsz mi? – kérdezett rá érzéseimre.

- Kicseszettül. – vallottam be felkacagva. – de tetszik nagyon. – folytattam, mert hát érzéseimhez is hozzátartozott. – Képzeld… Chad kiadta „házi feladatnak”, hogy míg a felhők között repkedek, kezdjem el némileg élni az online életemet is. Twitter, Instagram, Facebook. – soroltam az oldalakat, amiknek a használatát javasolta menedzserem.

- Még aztán jól megy egyeseknek… az én házijaim kevésbé izgisek. – jegyezte meg duzzogva. – pedig eléggé érdekfeszítőnek tartanám azt, hogy ha az lenne a rám szabott feladat, hogy életeim különböző érdekes pillanatait osszam meg a nagyvilággal… mint például, hogy éppen @officialKhara levegőt vett a repülőtér várójában.

- Nagyon vicces vagy… - semmiképpen sem erre használnám ezeket az oldalakat, mármint ha egyáltalán aktiválni fogom őket. Nem feltétlen áll közel hozzám az ilyen közösségi oldalak használata. Itt az arcot, az embert nézik, s az ilyesmitől eddig a pillanatig eléggé távol tartottam magam. Írtam, s a szavaim alapján ismerhettek az emberek, akik akartak s az oldala közösségi oldalait mindig is Nora vezette… jó persze az óta sok minden változott, de akkor is. Hiányzott az írás kissé… tudtam is, hogy mit fogok az úton csinálni az alvás mellett… írni. Rengeteg gondolat cikázik a fejemben, rengeteg dolog van, miről véleményt kell formálnom, s most eljött rá az idő… a tökéletes idő.

Nem tudom mi indokból kaptam azt a megtiszteltetést, de az első osztályon utazhattam, legalábbis a jegyem ezt mondta, s hát így nem összeveszve senkivel oda szálltam ahova kellett.

Egy ablak melletti kényelmes ülést kaptam, melyhez már a felszállás után odahozta a stewardess a takarómat, s párnámat, ha esetlegesen szükségem lenne rá, de akkor még nem volt, de illedelmesen elfogadtam tőle.

A felszállás pillanata leírhatatlan élmény volt, s az, ami utána következett szintén. Mintha varázslat hatása alatt lettem volna, s úgy repkedtem volna a fehér felhők fölött. A repülés lehetősége minden bizonnyal az emberi találmányok egyik legcsodálatosabb dolga. Ilyen körülmények között még az írás is másmilyen volt… olyan mennyei. Nem gondoltam volna, hogy ennyire magával ragadhat a fent lét, de meglehet, mint első utazóra, máshogy hatott ez az élmény.

- Kisasszony… néhány pillanat múlva szállunk. – s persze nem csak az írás ment oly könnyen… hanem az azt követő elalvás is, a valóság az volt, hogy arra sem emlékszek, hogy egyáltalán elbóbiskoltam.

- Köszönöm. – mosolyogtam vissza a kedves hölgyre, s próbáltam újraindítani testemet, miszerint nemsokára meg kell majd mozdulnia, s jó lenne, ha képben lenne.

- Ez csak természetes. – bólintott, s el is tűnt, folytatva az elalvó utasok barátságos felkeltegetését.

Este 8 volt az ottani idő szerint, mire földet értünk, s így nem igen volt szükségem a napszemüvegre, amit a fejemre tűztem, de azért hajráfként mindenképpen jó szolgálatot tett.

Abban a pillanatban, ahogy kiléptem a repülő ajtaján úgy éreztem, mintha valóságosan a mennyország kapuiba tett volna le a gép. A lenyugvó nap sugarai gyengéden simogatták a LAX területét, a hideg is kirázott a felismeréstől, hogy végre itt vagyok… eljutottam ide.

- Kisasszony… haladhatnánk? – mögöttem egy kevésbé kedves nő jegyezte meg, hogy befejezhetném az álmodozást. Na, Ő biztosan nem első alkalommal van itt, akkor megérthetne engem.

- Persze. – vágtam rá, s indultam meg ténylegesen lefele a lépcsőn.

Az lett megbeszélve Chad-del, vagyis az ügynökséggel, hogy itt fog várni majd egy sofőr, ami elvisz a hotelemhez, s majd csak két nap múlva lesz az az időpont, amikor Terry-ékkel találkozok a fotózás miatt ugyanis némi pihenést nekem is szántak, s Terry-nek is vissza kell még érnie a világ másik végéről... logikus, hogy fotós nélkül nincsen fotózás.

Belépve a repülőtér érkezési területére megannyi emberkét véltem felfedezni kezükben táblákkal várva a számukra megfelelő személyt. Elisabeth, Tom, Michael, minden volt itt de Khara még véletlenül sem. Azt persze okés, hogy megkaptam, hogy egy öltönyös sofőr jön értem, de hát ebből az emberből legalább vagy 100 volt itt… alsó hangon.

- Miss Khara… London-ból? – szólított le egy ember mögöttem, s fordultam meg hirtelen. Fura volt a hangja… ismerős, de mégsem.

Arca előtt ott volt egy tábla, amin bizony az én teljes nevem állt.

- Igen… én vagyok az. – bólintottam, s figyeltem, ahogy az emberke leengedi arca elől a táblát.

- Remélem jól utazott… - jegyezte meg a sofőröm, mire belőlem az erő úgy tűnt el, mintha eddig ott sem lett volna. A kezemből a csomagomat automatikusan ejtettem le a földre hatalmas nagy csattanás kíséretében. Tekintetem elhomályosodott, s majdhogynem összecsuklott alattam a térdem a látványnak köszönhetően. – ugye jól utazott? – kérdezte, s meghajolva egy kicsit elkapta a kezemet, s lágy csókot lehelt arra, majd a következő pillanatban váltott egyet gyorsan, s derekamat fonta körbe karjaival.

- Ezt meg hogy? Te meg… hogy?