XLI. rész - Don't Stop

Sziasztok! Már reggel elkezdtem nektek írni ezt a részt, de nem mire hazajöttem nem voltam benne biztos, hogy ma befejezem… de mivel húgommal osztozkodnunk kell a neten így „rá voltam kényszerítve”, hogy valami értelmeset csináljak míg nem netezek így hát írtam… s ennek nagyon örülök. Szívesen töltöm ezzel az időmet, főleg ha van ihletem. Remélem tetszeni fog ez a rész is, véleményeket bármilyen formában, bármilyen felületen szívesen várok!

Puszi Dorka

Ps.: Tudjátok miért is örülök, hogy ma is sikerült részt hoznotok nekem? Azért mert, habár teljesen véletlen ez, de ma van Elza névnapja. Ma reggel a naptárat figyelve vettem észre, s gondoltam, hogyha ma kaptok részt, akkor ezt megjegyzem nektek… s lássatok csodát, ez meg is történt. Boldogságos névnapot Neki! Az élet apró örömei!

Don’t stop

Don't stop doin' what you're doin'
Every time you move to the beat
It gets harder for me
And you know it, know it, know it

(5 Seconds of Summer)

Nem igazán forgott más körül a világunk az elkövetkező napokban csakis Elsa körül. Azon kívül, hogy az első éjszaka még nem volt lelkének oly biztonságos az új helye, s ezt tudtunkra is adta az által, hogy hajnalban ordítással keltett minket egészen jól viselte a helyzetet, s mi is… 3 nap alatt, keddre már kialakult egy egészen biztonságos rend, ami számára, s számunkra is csak jót jelentett, ezáltal tudtunk aludni. De mégis volt valami szép abban a hajnali felkelésekben, néha átfutott az agyamon egy olyan gondolat, miszerint Elsa ezekkel a keltésekkel akarta velünk tudatni velünk, miszerint „Én is itt vagyok. El ne felejtsetek engem!”. Hát nem felejtettük el… semmiképpen sem.

- Valaki csengetett… kinyitnád? – anya a konyhából kiáltott nekem, valószínűleg a főzés, s az Elsa etetését próbálja összhangba hozni, miközben én meg a nappaliban tanulok… úgy látszik menthetetlen gyík lettem, de egyszerűen alapvetőnek tűnt, hogy napi pár órát így is töltök… persze nem viszem túlzásba, ezt semmiképpen sem mondanám, de magamat minden nap túlteljesítem.

- Persze. – mondtam, s az éppen előbb rágott ceruzámat, amivel egy matematikai logaritmusnak akartam nekimenni, inkább a kontyomba tűztem… valószínűleg jobb helye is lesz ott.

- Szia!- köszöntem a futár srácnak, aki mosolyogva várt valakit az ajtóban, úgy hiszem én lettem az a valaki.

- Szia! Ezt hoztam Khara-nak… - olvasta le szállítóleveléről a nevet, mire integettem neki előtte, hogy az én vagyok. -… itt írd alá. – tette a doboz tetejére a levelet, majd alá is firkantottam a lapot. – további szép napot!- üdvözölt, s már itt sem volt, én pedig a hatalmas doboz társaságában fordultam be a házba, s indultam meg a konyha felé, ahol anyáék voltak.

- No, mi az? – kérdezte anya.

- Nincs még röntgenlátásom… bár örülnék neki. – mondtam mosolyogva, s letettem a konyhaasztalra a dobozt, s próbáltam kívülről is megcsodálni, hátha a kibontás előtt már rájöhetek, hogy vajon mit rejthet, de ez nem sikerült.

- Nyisd ki akkor. – nézett hátra válla fölött.

- Köszönöm a tippet… sose jöttem volna rá egyedül. – vallottam be, majd megfogva doboz szélét végighúztam a bontó vonalat rajta. Az igazság az, hogy édesanyámmal sose volt ilyen közeli a kapcsolatunk, mint az elmúlt időszakban, s hogy most már itt van velünk Elsa is… még szorosabbá vált közöttünk a kapcsolat, ami mindig is ott volt, csak szinte láthatatlanul.

- No, mi az? – kíváncsiskodott.

- Ohhh… - kaptam a számhoz a meglepettségemben, majd mikor kibontottam a dobozt kivettem belőle egy dolgot, s megmutattam anyának. -… figyeld csak!- s kis gyerek DropDead cuccokat vehettem elő belőle, az egésznek a tetejében, pedig még egy kártya is volt, amit örömmel olvastam el.

„Úgy hallottuk bővült a család. Viselje egészséggel a csöppség, reméljük csak fele olyan menő lesz a kiscsaj, mint a nővére, s már akkor is sikere lesz. Oli”

- No, ez a nem mindegy!- jegyezte meg édesanyám, s én meg figyeltem, hogy Elsa megkapta ugyanazokat a cuccokat, mint én, csak kicsiben. – Össze tudtok majd öltözni… ez hatalmas. – jegyezte meg mosolyogva, mire Elsa az etetőjében elkezdett tapsikolni, majd minden erejével a tőle legalább 3 méterre lévő doboz tartalmát akarta megcsodálni.

- Úgy látszik neki is tetszik. – mondtam, s a kezébe adtam az egyik darabot, ahogy közelebb mentem hozzájuk. – ez rendes volt Oli-tól. – jegyeztem meg, s megsimítva Elsa fejét puszit is nyomtam rá.

- Kifejezetten. Mostantól te fogod öltöztetni a családot… nem is tudom, melyik cégnek ajánljalak be, mint modell… hhhm… haverkodj össze Karl Lagerfeld-del ha lehetséges… szükségem lenne néhány Chanel cuccra. – kezdett el velem szórakozni anya.

- Hmmm… valami kihasználás szagot érzek a levegőben. – szippantottam bele vigyorogva a levegőbe.

- Nem… ez csak a rakott tészta húsa. – rázta a fejét ártatlan ábrázattal.

- Az úgy már mindjárt világos… - forgattam elképedve a szememet, majd a hűtőhöz lépve kivettem onnan a narancslevemet, s beleittam.

- Hogy állsz a csomagolással? Mikor is indul holnap a géped? – kérdezett rá édesanyám a dologra, merthogy igen… holnap repülök Los Angeles-be, még a gondolattól is libabőrös leszek. Nem csak szimplán elhagyom az országot, hanem a világ egyik legjobb városába fogok landolni, lehet, haza sem jövök… na, jó… azt, ami itthon van, semmiképpen sem hagynám itt. Valószínűleg bepakoltatnám a kicsinyke családomat egy hátitáskába, s mint kézi poggyász magam után küldetném őket, s ők is ott lehetnének ezután velem, szerintem ez elég fair dolog lenne.

- Délután jön értem egy kocsi, azt mondta Simon… ragaszkodott hozzá, hogy így legyen. Tudja, hogy még sosem repültem, s így ezt biztonságosabbnak látja. De nem is tudom… - az elmúlt napokban lehet titokban megfordult a fejemben az, hogy hülyeség ez az egész, többek között azért is, mert hát édesanyámat egyedül hagyni így a kishúgommal már az elején… nem feltétlen egy túlhálás cselekedet.

- Eszedbe ne jusson! – fordult meg rögtön édesanyám, mintha valami szupergyors táncot járna, s a soron következő mozdulata egy nagy pörgés lett volna. – Nem betegedsz le! Nem törik el a lábad! Nem töröd ki a nyakad sem! Elmész és kész… megérdemled. – utasított úgy kellemesen anyásan.

- Mi? Én… - próbáltam védekezni, de átlátott rajtam… persze, hogy átlátott.

- Mert mi volt az ötleted? – tudta, hogy már valami kifogáson dolgozott az agyam egy ideje, igaza volt.

- Gyomorrontás? Kiütötték egy fogamat, s felpuffadt az egész fejem? – ötleteltem nagy zsiványan.

- Elmész és ez így lesz rendben… Elsa-val mi megleszünk itt ketten, nem kell minket félteni, felnőtt nő vagyok… egy gyereket már felneveltem egyedül… - folytatta monológját.

- S nézd meg mi lett belőle. – mutattam végig magamon, majd kitört belőlem a nevetés… s pillanatokon belül ő is csatlakozott hozzám.

- Jobb, ha befejezed ezt… vagy különben veled is bébiételt fogok etetni… mit szólnál egy kis főtt répához? – kacsintott, s felém emelte Elsa tányérját.

- Itt sem vagyok… - s ténylegesen megindítottam magam alatt a lábaimat, ugyanis a főtt répának, még az illatától is rosszul vagyok… nyersen még okés, de főtten olyan, mintha a pokolból hozták volna fel… szörnyű.

Gépemet a hónom alá csapva a nappaliban lépéseimet a szobám felé irányítottam, ugyanis a pakolásom eléggé kezdetleges helyzetben volt… mondhatni el sem kezdtem még.

A nem tudom honnan előásott bőröndünk az ágyamon, a ruhásszekrényem a szoba ellentétes oldalában, én meg a kettő között álltam, s vártam a csodát… nem lehetne, hogy ez a bőrönd megtölti magát? Kérek szépen minden isteni erőt odafent.

- Fogadja aktuális videó hívását? – a Bermuda-háromszögem csúcsa volt a gépem a csodálatos, sajátos torony tetején… én persze a háromszög közepén voltam elveszve.

- Naná… - motyogtam magamban, s nem is tudtam, hogy ki kereshet ilyenkor, ettől függetlenül reméltem, hogy a hívás elindítja magát, s nem kell megmozdulnom szoborállásomból, de tévedtem.

- Szép jó napot!- köszöntött a kamera túloldaláról a Göndör szépség.

- Szia!- integettem neki, s örültem, hogy valaki megmentett a saját gondolataimtól, s valójában a saját lustaságomtól, majd felkapva a gépemet hátrálva indultam meg az ágyam felé… fél kézzel lelöktem az üres bőröndöt, s helyette én feküdtem el rajta kényelmesen.

- Ez meg mi volt? – kérdezte Harry furcsállva a hangokat.

- A bőröndöm öngyilkos kísérlete… levetette magát az ágyamról. – dülledt ki a szemem, mintha oly nagyon meglepődtem volna tőle.

- Üres? – kérdezett rá.

- Mint a csuda… - vigyorogtam.

- Pakolj nyugodtan… hagylak, ha gondolod. – kacsintott, mire ismételten meglepődöttséget kellett festenem az arcomra, csak most valósat.

- Mit szólnál… a nemhez? – kérdeztem, s még kényelmesebbé rendeztem helyemet a párnáim ölelésében. – hogy vagy? – kérdeztem kedvesen.

- Utazósan… de legfőbbképp hiányzósan. – kacsintott.

- Nekem is hiányzik Elsa… pedig csak lent vannak anyával a földszinten. – biggyesztettem le az ajkamat.

- Nagyon viccesnek tetszik lenni… - húzta össze a szemöldökét. -… és igen örülök, hogy neked is hiányzom. – kezdett játszani velem, de már előre tudtam, hogy hogy fogok erre válaszolni.

- Soha nem voltunk még ennyi időt külön… - jegyeztem meg azt, hogy konkrétan utoljára vasárnap láttam és legjobb esetben is majd max csak hétfőn láthatom újra, hisz akkor jövök vissza LA-ből.

- Tévedsz. – vágta rá rögtön.

- Ja de… mikor otthagytad az intézetet. Köszi, hogy emlékeztetsz rá. – fintorodtam el… elképesztő, hogy mennyi idő telt el az óta. Olyan, mintha az eltelt napok, s az idejükben történt dolgok, mintha két külön síkon lennének… úgy értem, hogy olyan, mintha sokkal több dolog történt volna, mint ami történhetett volna normális esetben ennyi idő alatt. Még a fejem is megfájdult ettől a gondolatmenettől.

- Érdemes lesz várni azt a hétfőt… - emelgette a szemöldökét kéjesen.

- Merthogy? – kérdeztem érdeklődve.

- Egészen biztos vagyok benne, hogy hatalmas kínoktól foglak megszabadítani. – úgy vezette fel mindezt, mintha valami csodatevő hős lenne, aki minimum a jövőbe látás tulajdonságával rendelkezik.

- Úgy, mint? – kezdett érdekessé válni a helyzet.

- A kielégítetlenség foka oly magassá fog hágni benned, hogy az embertelen lesz. – jósolta meg a jövőt, s én meg majdhogynem lecsaptam gépem tetejét szavainak köszönhetően. Az biztos, hogy a takarómba süllyedtem, s talán hamarosan a földszinten fogok beköszönni anyáéknak beolvadva a talajba.

- Egyedül vagy te abban a buszban? – nyögtem fel kissé, s próbáltam minden másra gondolni, csak nem arra, amit mondott, s még véletlenül sem vizualizáltam a helyzetet… a francokat nem.

- Ugye, hogy elképzelted? Ugye? – kérdezte, s ügyet sem vetett kérdésemre. Hát persze, hogy nem tette.

- Pakolnom kell… - nyeltem egy nagyot, viszont tekintetemet nem tudtam elvenni a képernyőről… még így is megbabonázott pillantásaival. Éreztem, ahogy rám néz, s ahogy pillái alatt megláthatom, zöld gyémántjait legalább hatszor halok meg. Egymás után. Folyamatosan.

- Nem kell. – vágta rá rögtön suttogva.

- De. – bólogattam, s meg akartam fogni a gépemet az ölemben és arrébb tenni, de egyszerűen nem ment.

- Nem kell. – kimérten mondta, nagyon is jól tudta, hogy Ő az egyetlen egy ok, ami miatt nem tudok mozdulni.

- De. – nem úgy tűnt, mintha elhinném saját szavamat… közel sem.

- Mi van rajtad? – kérdezte, s érzékeltem, hogy fél kézzel oldalra nyúl, s leoltja a kis villanyt, ami még a monitora mellett fényt ad… hol az istenben lehet ilyenkor, ahol már sötét van?

- Ruha… aminek valójában a bőröndben kellene lennie már. – mondtam elhalkulva, s figyeltem, ahogy kaján mosolyra húzódnak ajkaid.

- Bepakolhatod… de csak azokat, amik éppen most is rajtad vannak. – teljesen mindegy, hogy ami rajtam volt az a pizsamám, mert eszem ágában nem volt a mai nap értelmes dolgot felvennem, hisz minek, de ez annyira nem is érdekelt.

- Harry? – kérdeztem vissza fura kérdésére.

- Szeretném, ha… - kérte oly kedvesen a kimondatlan dolgot, mintha csak egy kisfiú lenne… csakhogy Ő nem egy kisfiú, s amúgy is… egy kisfiú nem kérne ilyet senkitől. Remélem legalábbis.

-… levetkőznék neked? – kérdeztem talán kicsit megilletődve. Mármint ez olyan fura helyzet volt.

- Pontosan. – bólintott bátorító mosollyal.

- Elment az eszed. – fogtam meg a fejemet, miközben megráztam azt, majd egy indokolatlan ötletnek köszönhetően fogtam a hajamba beleszúrt ceruzát, s a további másik csatot, s hagytam, hogy leomoljanak göndör fürjeim a vállamra.

Lassan túrtam bele a hajamba, majd ajkamhoz emeltem mutatóujjamat, mintha ártatlan lennék, mint egy ma született bárány, s az igazság az, hogy nem igazán tudtam, hogy éppen mit művelek.

- Te mit csinálsz? – hangja most olyan távoli volt, mintha nehéz lett volna számára kimondania ezt a pár szót.

- Kibontottam a hajamat. – vigyorogtam, s úgy hiszem, hogy agyam arról tudomást sem akart szerezni, hogy Harry mit kért tőlem… sokkal inkább valami saját tervet talált ki magának csakhogy velem ezt nem nagyon osztotta meg… szokása.

- Ne játssz a tűzzel Khara. – mondta, s tette úgy ezt, mintha az előbb nem Ő kért volna tőlem valami olyasmit, ami azért valljuk be sokkal inkább érdekesebb.

- Én? – mutatóujjamat a dekoltázsom tetejére tettem. Éreztem, hogy nincs rajtam melltartó, itthon minek… így legalább szabad vagyok egy ideig, de ahogy szavait hallotta fülem, valahogy egészen olyan volt, mintha egész mindenségem arra vágyott volna, hogy érintése csillapítsa önnön pusztulását.

- Ne szórakozz velem Khara. – nem azt csináltam, amit Ő kért, inkább a saját „ártatlanságomat” vettem fel szerepnek, s azt hiszem ez megőrjítette… legalábbis kamerán keresztül vált érezhetővé a feszültsége testének.

- Mit teszek én veled Harry? – kérdeztem, s hátravetettem fejemet felkacagásom közben hagyva, hogy hajam saját útján röpüljön ezzel a mozdulatommal párhuzamban.

- Meg fogsz őrjíteni… - szemei hatalmasra dülledtek, főleg ahogy kissé talán túl pofátlanul előre hajolva, engedve neki szabad belátást pólóm alá, a laptop kamerájára csókoltam, s ezzel a mozdulattal a gépet is megfogtam, s az asztalom szélére helyeztem, ahonnan tökéletes a rálátás a szobám közepére.

Nem tudom honnan jött ez az egész ötletem, elsőre még az Ő kívánságán is megbotránkoztam, de most mintha valami mélyen elveszett istennő bújt volna ki rejtekhelyéről bennem, s nyert volna szabad utat testem irányítása felett.

- Te akartad. – hajoltam még egy kicsit közel a kamerához, hogy mindent szépen lásson.

- Ugye nem voltál így emberek között? – persze, hogy észrevette egészen lezser fehérnemű hazsnálatomat.

- A nagybevásárlást én csináltam. – ki sem léptem a ház ajtaján, de erről neki nem kell tudnia.

- Így? – nem tudom, hogy most dühös volt, vagy éppen meglepődött… ami azt illet számomra egy dolog volt ez a helyzet… szórakoztató.

- Csakis így. – bólogattam hatalmas Bambi szemekkel. Ezt a tekintetet Elsa-tól sajátítottam el a néhány nap alatt, olyan kis cuki fejet tud vágni, ha nagyon szeretne megkapni valamit, amit mi elsőnek nem igen adnánk neki oda, hogy zabálnivaló.

- Komolyan fontolóra kell vennem azt a házi őrizetet… - fenyegetett meg, s mozgatta a kamera előtt vészjóslóan hatalmas férfias ujjait. Róluk olyan dolgok jutottak eszembe, hogy áltó helyemben szorult össze alsó felem, s egy néhány pillanatra elvesztem csodálásukban.

- Ugye, hogy tetszenek? – összes ujját a kamera elé hozta, s játszadozott velük… az előbb én irányítottam, most hirtelen Ő vette át a kormányt… harcolnom kell ellene, ki kell tartanom. – Téged érintenének… ha itt lennél… de most csak… - elhalt a hangja, tudta, hogy éppen robbanok magamban, vagyis legalábbis a józanságomhoz vezető híd pillérei omlottak össze szempillantás alatt. Élvezte a hirtelen megszerzett előnyét.

- Nem érhetsz magadhoz. – csúszott ki a számon hirtelen, majd néhány pillanatig határozottan meredtem előre, s a következő pillanatban amilyen gyorsan csak tudtam megfordultam, mert nem voltam képes továbbra is nézni tökéletes ábrázatát… honnan a fenéből jött ki belőlem ez a kijelentés? Honnan?

- Hogy micsoda? – ocsúdott fel meglepettségéből, de én közben inkább már félig a szekrényembe próbálta bújni, hogy legalább haladjak is a pakolással, illetve azért is talán, hogy vörös fejemet elrejtsem.

Az egyik pillanatban fent, a másikban fent. Mintha dobálgatnánk egymásnak az időzített bombát nem tudva vajon kinél robban fel, s kinél okoz majd nagyobb károkat.

- Szerinted milyen idő van most Los Angeles-ben? – egy teljesen más területre próbáltam terelni azon nyomban a beszélgetést, de még mindig nem mertem feléje nézni… akinek elment az esze az én vagyok.

- Mit kértél te tőlem? – nem akadt le a kérdésről, pedig én azt is el akartam felejteni, hogy szóba jött bármiféle szexuális töltetű mondat. Uram atyám mi lett velem?

- Az idő… LA-ben… - félig bújtam ki a szekrényem ajtajának takarásából, s megleshettem így végül meglepett ábrázatát.

- Nem… nem… előtte kértél tőlem valamit. Halljam csak megint!- kérte vagy utasította ezt nem teljesen tudtam megállapítani, de nem engedtem, hogy az agyamig eljusson bármiféle info tőle ezért inkább vissza is bújta a szekrényemhez.

„A fene egye meg” – hangzott el magamban, amikor rájöttem, hogy néhány kedvelt felsőmet, amit esetlegesen elpakolnék lehetséges, hogy ténylegesen fel kell próbálnom, ami azt jelentené, hogy ténylegesen leöltözök előtte. Próbálkozva minél ügyesebben varázsoltam le magamról abban a pózban, azon a helyen a pólómat, nem téve egyetlen egy kellemetlen mozdulatot sem.

- Látlak… - suttogta, vagyis én így érzékeltem. -… szeretnélek látni. – automatikusan kaptam mellem elé, mikor még esélye sem volt látni, de másik kezemmel meg kiintegettem neki.

- Még nem léptem le Narnia-ba… itt vagyok még. – jegyeztem meg, de tevékenységemben ismételten kissé megfagytam.

- Ne bujkálj… kérlek kedves Khara… szeretnélek látni. – szavai lágyak voltak, kedvesek, s bátorítóak.

El nem tudtam képzelni, hogy kettőnkben összesen hány külön személyiség élhet, de saját magam viselkedését ítélve az elmúlt pillanatokból, én legalább 3 embert személyesítek meg… de Ő is legalább ennyi emberkére nevezhet be.

- Itt vagyok. – jelentettem ki, s most már mindkét kezemmel fogva melleimet léptem kissé kintebb a szekrénytől, láthatott így, de mégsem úgy, ahogy kérte.

- Ne rejtegesd magad. – dörmögte mély hangján, lassan kimértem.

- Kijöttem a szekrény mögül. – jegyeztem meg.

- Integess nekem. – próbált becsapni, de nem voltam én olyan buta.

- Hahahahah… - hunyorítottam rá, s kicsikét mégis közelebb mentem, de semmivel sem mutattam többet magamból, mint eddig.

- Szeretnélek látni, a csodálatos formáidat, kérlek drága Khara… ne bújtasd el a kedves idomaidat. – fel sem tudtam teljes egészében fogni a szavait, olyan volt egy pillanatra, mintha valami romantikus regényből olvasott volna fel, egy erotikusabb fajtából. Kirázott a hideg, dehirtelen közben mintha az Ő kezeit éreztem volna meg magamon, amik éppen lebontják összefont karomat magam elől, pedig nem volt itt, de éreztem bőrömön érintését. Láthatott.

- Mit kértél tőlem? Mondd csak el megint. – szemei, mintha egy csodát láttak volna oly bámulattal ragadtak a képernyőre, s végig éreztem magamon, ahogy tekintete feltérképezi bőrömet. – Azt, hogy ne érjek magamhoz? – sejtelmes volt, gondolom szándékosan kezdett kicsit kínozni… a fenéket, dehogy gondolok én bármit is. Mindjárt összeesek önnön hülyeségem miatt, testem holmi megmagyarázhatatlan kényszere miatt. – Válaszolj, kérlek Khara. - búgta a szavakat.

- Igen azt. – böktem ki, nem akartam tőle hallani megint, s a némi bátorságot, mi összegyűlt ekkora hangomban ki akartam még használni. – Nem akarom, hogy magadhoz érj… lehet önző vagyok, de ha én sem könnyebbülhetek ettől a pezsgéstől, akkor te se tégy úgy… ha én nem kaphatok érintésedből, te se kapj. – kimondva ez az utolsó dolog, még idiótábbnak tűnt… totálisan idiótát csinálok magamból. – légy te is kielégítetlen, ha én is. – s a következő pillanatban, azon nyomban csaptam le a monitorom tetejét, s kaptam magam elé a kezemet ismét ugyanis édesanyám kopogás nélkül gondolta, hogy benyit hozzám.

- Akarom tudni? – mutatott rám, aki éppen majdhogynem egy ruhakupac közepén állta, félmeztelenül.

- Nem. - ráztam a fejemet, s éreztem, hogy éppen most süllyedek el, de oly, oly mélyre, hogy még a pokolnál is lentebb lesz az új hazám.

- Mindjárt kész a vacsora. Gyere le. – mondta, s bezárta az ajtót. Úgy hiszem jobbnak látta a legalább olyan gyors távozást, mint amilyen az érkezése volt.

- Aham. – legszívesebben hátravágódtam volna a földön, s vergődtem volna egy sort a földön, mint egy partra vetett hal, de inkább csak mozdulatlanul őrjöngtem, majd a következő pillanatban értelmetlenül kezdtem el toporzékolni, s vergődni.

- Jól vagyok. – nyugodtam le néhány pillanat múlva, s csaptam oldalra hajamat… mintha lenne itt valaki, akihez beszélhetnék… jah nem. – jól vagyok. – jegyeztem meg magamnak, s egy pólót felkapva magamra kaptam azt, majd indultam is lefele, de mivel meghallottam, hogy megcsörrent a telefonom azért még automatikusan visszanyúltam.

„Ezt megúsztad. Ám de legyen… eleget teszek kérésednek… habár tudod neked is vannak szép ujjacskáid. De nem… nem… igazad van. Te az enyém vagy. Én a tiéd. Alig várom a hétfőt. Alig. H.” – amilyen lendülettel visszanyúltam a készülékért olyan lendülettel dobtam vissza azt az ágyamra.

- Jézus Isten, meg Szent József… - motyorásztam magamban lemenetel alatt. Muszáj volt megindulnom lefele, mert ha nem így tettem volna, többszörösen halok halált egyedül.

- Na, azt ne mondd, hogy most már gyakorló vallásos is lettél… - pillantott fel édesanyám Elsa-val a kezében a lépcső alján.

- Kizárt dolog. – ráztam a fejemet, s vettem el tőle a csöppséget, s örültem, hogy ő legalább más mederbe tereli majd a gondolataimat… remélhetőleg sikerrel.

- A kívánságlistámat elküldtem neked e-mail-ben. – jegyezte meg Nora a telefonban. A váróteremben vártam a beszállás pillanatát, s addig is szabad időmet olyasmivel ütöttem el, mint ennek az idiótának a felkeresése… nem is tudom, mennyire érte meg.

- Jó tudni. – szemeimet forgatva fogtam meg a fejemet mosolyogva.

- Egyedül mész? – kérdezte kicsit értelmesebb témát is felhozva.

- Aham… Chad kihozatott, s mindent elmagyarázott nekem, de ő csak egy esti járattal repül, ráadásul előtte New York-ba. Azt hiszem egyedül is sikerül majd felülnöm egy gépre, majd leszállnom róla. – magyaráztam.

- Izgulsz mi? – kérdezett rá érzéseimre.

- Kicseszettül. – vallottam be felkacagva. – de tetszik nagyon. – folytattam, mert hát érzéseimhez is hozzátartozott. – Képzeld… Chad kiadta „házi feladatnak”, hogy míg a felhők között repkedek, kezdjem el némileg élni az online életemet is. Twitter, Instagram, Facebook. – soroltam az oldalakat, amiknek a használatát javasolta menedzserem.

- Még aztán jól megy egyeseknek… az én házijaim kevésbé izgisek. – jegyezte meg duzzogva. – pedig eléggé érdekfeszítőnek tartanám azt, hogy ha az lenne a rám szabott feladat, hogy életeim különböző érdekes pillanatait osszam meg a nagyvilággal… mint például, hogy éppen @officialKhara levegőt vett a repülőtér várójában.

- Nagyon vicces vagy… - semmiképpen sem erre használnám ezeket az oldalakat, mármint ha egyáltalán aktiválni fogom őket. Nem feltétlen áll közel hozzám az ilyen közösségi oldalak használata. Itt az arcot, az embert nézik, s az ilyesmitől eddig a pillanatig eléggé távol tartottam magam. Írtam, s a szavaim alapján ismerhettek az emberek, akik akartak s az oldala közösségi oldalait mindig is Nora vezette… jó persze az óta sok minden változott, de akkor is. Hiányzott az írás kissé… tudtam is, hogy mit fogok az úton csinálni az alvás mellett… írni. Rengeteg gondolat cikázik a fejemben, rengeteg dolog van, miről véleményt kell formálnom, s most eljött rá az idő… a tökéletes idő.

Nem tudom mi indokból kaptam azt a megtiszteltetést, de az első osztályon utazhattam, legalábbis a jegyem ezt mondta, s hát így nem összeveszve senkivel oda szálltam ahova kellett.

Egy ablak melletti kényelmes ülést kaptam, melyhez már a felszállás után odahozta a stewardess a takarómat, s párnámat, ha esetlegesen szükségem lenne rá, de akkor még nem volt, de illedelmesen elfogadtam tőle.

A felszállás pillanata leírhatatlan élmény volt, s az, ami utána következett szintén. Mintha varázslat hatása alatt lettem volna, s úgy repkedtem volna a fehér felhők fölött. A repülés lehetősége minden bizonnyal az emberi találmányok egyik legcsodálatosabb dolga. Ilyen körülmények között még az írás is másmilyen volt… olyan mennyei. Nem gondoltam volna, hogy ennyire magával ragadhat a fent lét, de meglehet, mint első utazóra, máshogy hatott ez az élmény.

- Kisasszony… néhány pillanat múlva szállunk. – s persze nem csak az írás ment oly könnyen… hanem az azt követő elalvás is, a valóság az volt, hogy arra sem emlékszek, hogy egyáltalán elbóbiskoltam.

- Köszönöm. – mosolyogtam vissza a kedves hölgyre, s próbáltam újraindítani testemet, miszerint nemsokára meg kell majd mozdulnia, s jó lenne, ha képben lenne.

- Ez csak természetes. – bólintott, s el is tűnt, folytatva az elalvó utasok barátságos felkeltegetését.

Este 8 volt az ottani idő szerint, mire földet értünk, s így nem igen volt szükségem a napszemüvegre, amit a fejemre tűztem, de azért hajráfként mindenképpen jó szolgálatot tett.

Abban a pillanatban, ahogy kiléptem a repülő ajtaján úgy éreztem, mintha valóságosan a mennyország kapuiba tett volna le a gép. A lenyugvó nap sugarai gyengéden simogatták a LAX területét, a hideg is kirázott a felismeréstől, hogy végre itt vagyok… eljutottam ide.

- Kisasszony… haladhatnánk? – mögöttem egy kevésbé kedves nő jegyezte meg, hogy befejezhetném az álmodozást. Na, Ő biztosan nem első alkalommal van itt, akkor megérthetne engem.

- Persze. – vágtam rá, s indultam meg ténylegesen lefele a lépcsőn.

Az lett megbeszélve Chad-del, vagyis az ügynökséggel, hogy itt fog várni majd egy sofőr, ami elvisz a hotelemhez, s majd csak két nap múlva lesz az az időpont, amikor Terry-ékkel találkozok a fotózás miatt ugyanis némi pihenést nekem is szántak, s Terry-nek is vissza kell még érnie a világ másik végéről... logikus, hogy fotós nélkül nincsen fotózás.

Belépve a repülőtér érkezési területére megannyi emberkét véltem felfedezni kezükben táblákkal várva a számukra megfelelő személyt. Elisabeth, Tom, Michael, minden volt itt de Khara még véletlenül sem. Azt persze okés, hogy megkaptam, hogy egy öltönyös sofőr jön értem, de hát ebből az emberből legalább vagy 100 volt itt… alsó hangon.

- Miss Khara… London-ból? – szólított le egy ember mögöttem, s fordultam meg hirtelen. Fura volt a hangja… ismerős, de mégsem.

Arca előtt ott volt egy tábla, amin bizony az én teljes nevem állt.

- Igen… én vagyok az. – bólintottam, s figyeltem, ahogy az emberke leengedi arca elől a táblát.

- Remélem jól utazott… - jegyezte meg a sofőröm, mire belőlem az erő úgy tűnt el, mintha eddig ott sem lett volna. A kezemből a csomagomat automatikusan ejtettem le a földre hatalmas nagy csattanás kíséretében. Tekintetem elhomályosodott, s majdhogynem összecsuklott alattam a térdem a látványnak köszönhetően. – ugye jól utazott? – kérdezte, s meghajolva egy kicsit elkapta a kezemet, s lágy csókot lehelt arra, majd a következő pillanatban váltott egyet gyorsan, s derekamat fonta körbe karjaival.

- Ezt meg hogy? Te meg… hogy?