XLII. rész - Music feels better

Sziasztok! Íme itt a kövi részem,  jó olvasást kívánok hozzá nektek! Eszméletlenek vagytok, hogy már elértétek, hogy az oldal látogatottsága 100.000 felé emelkedjen… komolyan mondom nem hiszem el! Csodák vagytok ám nekem! Puszil MINDENKIT, Dorka

Ps.: Előre vetítem azt a kis dolgot, hogy a következő részben egy másik bloggal fogja keresztezni magát az én blogom. S ez a „vendégblog” nem másé lesz, mint az én húgicámé… ő még nem oly régen kezdte a blogolást, s tudom van még mit fejlődnie, de azt hiszem ez egy aranyos kis ajándék számára, ha a két történet szálait, ha pár rész erejéig is, de összefonom. Az említett blog: http://enazeneesmichael.blogspot.hu/

Music feels better

And with you the music is better
Just want us to be together, 24/7
And now that the color's brighter
Cause you set me up on fire

(Selena Gomez)

- Itt is hagyhatom, ha gondolja… - mondták szavai, de tettei nem ezzel egyeztek meg… esze ágában sem volt elengednie, s valljuk meg az őszintét nem is bántam. Régen láttam… mármint saját mértékben ez a vasárnap óta eltelt idő, ráadásul most kismillió és egy időzóna átszelésével legalább három életútnyi távolság volt.

- Nehogy azt merészeld. – jegyeztem meg, s élveztem tartását derekam, hátam körül. Csak ott lenni a karjaiban, tudni azt, hogy megtart és összefog… felbecsülhetetlen élmény. Sose nem gondoltam volna, hogy ez az érzés nálam így, s ilyen erősen meg fog jelenni.

- Eszem ágában sincs. – bújt oda a fülemhez, s csókolta meg az az alatti, egyik legérzékenyebb pontomat.

- Mióta tudod? – vesztem bele ölelésébe, de válaszolni nem igen óhajtott szavakkal, inkább csak tettekkel… ajkaival csapott le enyémekre, s ha előbb nem ejtettem volna le a csomagjaimat, akkor most mindenképpen megtettem volna… még egyszer.

Vasárnap óta nem éreztem őt… a skype, a kamera nem adja vissza azt, amit élőben tudott Ő nyújtani. Egy térben lenni vele, ilyen közel lenni hozzá… na, ez az igazi Styles életérzés számomra.

- Nem mondom el. – mégis válaszolt, majd egy puszit nyomva az arcomra lehajolt csomagjaimért.

- Már tudtad tegnap is? – kérdeztem tőle, s gondolataimban felvillantak azon bizonyos eléggé eseménydús beszélgetés pillanatképei… azt hiszem ezt el kellett volna kerülni a repülőtér kellős közepén.

- Vegyél levegőt. – hajolt oda pofátlanul a fülemhez. – Nyugi ők nem látták azt, amit én… nem is engedném nekik, hogy lássák. – jegyezte meg kaján vigyorral arcán. Szemeimet lehunyva forgattam azokat, s próbáltam összeszedni magamat.

- Ez nagyon gonosz volt. – jegyeztem meg neki fogaim között sziszegve a szavakat.

- Azt ugye tudod, hogy nem én vagyok az egyetlen egy ember, aki eljött érted?- továbbra is tartotta a kellemes közelséget hozzám… az egész elmúlt néhány percünk úgy tűnt, mintha egy helyben keringőznénk, vagy toporognánk… kinek mi tetszik.

- Mi? – kérdeztem vissza.

- Mellettünk az az Ash drága nem messze nagyon téged figyel… - jegyezte meg túlságosan is vigyorogva. Nem akartam oda figyelni, nem akartam oda figyelni… de Harry képes volt úgy megpördíteni engem, hogy pont Rá figyeljek. Összeakadt a tekintetünk, de egyikőnk sem mozdult… vagyis láttam, hogy tett volna egy lépést, de meggondolta magát.

- Szuper. – emeltem fel kezemet, s integettem feléje kellemetlenül miközben kínos mosolyra is húztam számat. Bűzlött nekem az ábrázata valamiért… ahogy Harry mondatai is. – mondd, hogy neked ehhez semmi közöd nincs. – elfordítottam a tekintetemet Ash-ről, de Harry felé sem fordítottam még magam. – kérlek Harry mondd azt. – táskám pántját a nyakamba kezdtem el morzsolgatni, s mély levegőket szívtam be magamba.

- Azzal gyanúsítasz, hogy megkerestettem Mr. Csókkirálynak a számát, felhívtam és mondtam neki, hogy itt felvehet téged… de mégsem, merthogy te mással mész el? – ábrázolta a teljes helyzetet téve mindezt úgy, mintha normális lenne ez a szituáció.

- Valahogy pontosan ezzel. – bólogattam aprócskákat.

- Nem… nem tettem semmi ilyesmit. – látnom sem kellett, hogy tudjam, hogy mosolyog olyan „ezzel most megfogtalak, büszke vagyok magamra” mosollyal.

- És akkor most őszintén, ha kérhetném. – fordultam vele szembe, s sasszemeket meresztettem rá. Na, most akkor ki fogott meg kit?

- Nem. Tettem. Semmi. Ilyet. – szépen adagolva a szavakat mondta ezt nekem, szerintem még Ő maga is elhitte ezeket a szavakat, amik elhagyták a száját.

- És higgyek neked? – emeltem meg szemöldökömet… azt hiszi ennek a jófiú tekintetnek bedőlök… nem igen drága Styles.

- Muszáj lesz. – rántotta meg vállát, majd ujjaimért nyúlt hirtelen. – De most ha kérhetném… fuss az életedért… - s mire kimondtam volna, hogy mi?, addigra ő csomagostól, mindenestől, vagyis velem együtt indult meg egészen gyors léptekkel… mintha most tervezte volna lefutni a maratont. Egyben.

- Micsoda? – a nagy rohanás közben, s miközben majdnem kiköptem a tüdőmet, kicsúszott ez a mondat a számból, de választ rá nem igen kaptam.

Mellettem az emberek képe úgy olvadt egybe, mintha hangsebesség melletti gyorsasággal kitekintettem volna a nem létező kabinomból. Ő fogott, s részben húzott maga után egy szóval nem tudtam volna megállni, de abban is biztos vagyok, hogyha megálltam volna, akkor azon nyomban összeesek, s talán sosem kelek fel onnan.

- Jobb ha… nem szólsz hozzám. – el sem tudom képzelni hány embernek mentem neki az elmúlt perceken, de ha mindegyik adna egy dollárt, minden bizonnyal már rég gazdag lennék… vagy legalábbis Nora összes ajándékát a pofátlan, baráti kívánságlistájáról… egyszerre… s talán még pénzem is maradna.

Időközben a parkolóba érkeztünk ki amúgy… kinti levegő talán segített egy kissé visszanyerni tüdőm erejét, attól függetlenül, hogyha nem támaszkodok neki a korlátnak mellettem bizony isten, hogy a földdel találkoztam volna össze.

- Jól vagy? – fordult elém, s próbálta elkapni a tekintetemet, de én durcás módon forgattam el tőle a fejemet.

- Hagyj… - ráztam a fejemet, s játszottam ellene.

- Ülj le… attól jobban leszel. – fogta meg a karomat, s habár megpróbáltam kissé elrántani tőle azt, de nem nagyon volt erőm hozzá.

- Gondolod, hogy itt a parkoló közepén seggre vágom magam? – hosszú, összetett mondatot is össze tudtam tenni. Pacsi nekem.

- Mondjuk például azt, hogy… kocsival jöttem? – mondta, s kérdezte egyszerre, s oldalra mutatva felfedte, hogy mivel is érkezett ide.

Egy gyönyörű szép, retro kocsi állt ott előttünk vörös színben pompázva úgy, hogy teteje szépen le volt engedve… kaliforniai álom? Talán.

- Le akarsz nyűgözni? – torpantam meg, s minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy ezt megtegyem ugyanis kb., ahogy kimondta, hogy ez a kocsi a „miénk” azon nyomban estem volna be az ülésre… anélkül, hogy kinyitottam volna az ajtaját.

- Próbálkozhatok? – dobta fel játékosan, félve az ötletet.

- Te hívtad ide Ash-t? – fordultam vele szembe, s ragadtam meg ingjének nyakát.

- Meglehet? – direkt választ nem tudott volna adni, azt hiszi, hogy ez olyan vicces… hát nem.

- Ash miatt kezdtünk fogócskát játszani? – volt bennem egy érzés, hogy miatta indult meg lábunk alatt a talaj ugyanis az említett személy közeledni kezdett felénk.

- Esetleg? – ismételten csak ködösítve próbált válaszolni.

- Oké. – bólintottam, s elengedtem nyakát, majd hátrálni kezdtem kissé. – arra találom a taxisokat? – informálódni próbáltam tőle. – megyek és szerzek magamnak egy fuvart… - hajoltam le a táskáimért, amit időközben Ő már letett a lábunkhoz. -… viszlát Styles. – intettem feléje, s 180 fokos fordulatot véve indultam meg minden határozottságomat összeszedve az ellenkező irányba, csakhogy a második lépés megtétele után táskáim repültek a kezemből ugyanis utánam nyúlva Ő onnan kikapta azokat, s bedobta a kocsi hátsó ülésére.

- Ezt meg…? – hogy gondoltad lett volna a folytatása, de valahogy az nem jött a számra, azt hiszem, inkább a szemmel ver kategóriát jobban preferáltam.

- Te most haragszol rám? – meg merte kérdezni… volt annyi vér a pucájában, hogy felmerte tenni ezt a kérdést.

- Ugye ezt nem gondoltad komolyan? – tényleg megkérdőjeleztem a szituáció felmérési tehetségét, azt hittem van ennél több esze… úgy tűnik nincsen. – üzenj, ha az indokolatlan féltékenységedet kimostad magadból. – tettem keresztbe mellkasomon a kezemet, s igen, igen mérgesen tekintettem végig alakján… próbálva némi megvetést csempészni tekintetembe.

- Igen… féltékeny vagyok. – hát nem éppen halkan jegyezte meg, s tárta szét a karját maga előtt. – itt van az ereimben… bugyog bennem, a véremben. – csapott vénáira ábrázolva így mondanivalóját. – ez a pöcs meg… huhhh. – fogta meg a fejét elképedésében, s ismételten olyan szavakat használt, amit amúgy tőle nem szoktam meg… egyszer hallottam így beszélni… a Zack botrány után. Édes Istenem, csak nehogy megint az legyen… ennek semmi alapja nincs. – tudod, hogy mekkora nőcsábász, s lazán rád startol, ha nem figyelsz oda rendesen? Undorodom tőle… ami az enyém… az enyém. Csak gondoltam lefektetem neki a határokat, hogy tudja mi a helyzet. – magyarázta teljes belelendüléssel az egész eddig történt dolgokat.

- Befejezted? – kérdeztem tőle érdeklődve. – úgy teszel, mintha máris leléptem volna vele… korábban, mintha említettél volna valamiféle bizalom dolgot.

- Én benned bízok… benne nem. – csapott vissza rögtön.

- Nem… nem bízol. S talán ez egy kicsit szíven ütött. – úgy őszintén belegondolva tényleg úgy volt.

- Én ezt nem akartam… - mondta, s azt hiszem most már úgy ténylegesen elért az agyába az, hogy mit is tett, s milyen következményei vannak tetteinek bennem. Nem kifejezetten kellemesek, ezt úgy mondhatom.

- Gondolkozz már néha te… - egy lépést tettem közelebb hozzá, s felemelve kezemet megkocogtattam halántékát. -… kivel vagyok most? – kérdezz-felelek sajátos változatát kezdtem el játszani vele.

- Velem.

- Kivel bújok szívesen ágyba? – a fura kérdések csak úgy jöttek… de nem szabtam nekik gátat.

- Remélem, hogy velem. – csillant fel a szeme, de nem mert teljesen vigyorogni.

- Kinek kevernék le egy igazán nagy pofont, hogy észhez térjen? – no, erre kíváncsi voltam mit fog felelni.

- Jelentkezek a csattanósért… - jegyezte meg halkan, s közelebb lépett egy kicsit, s elértünk ez által a kettőnk közötti igen kevéske távolság mértékét.

- Nem tudom, mit csináljak veled… - ráztam meg a fejem, s felemelve fejemet kutakodó szépségeibe pillantottam. -… szerencse, hogy szebbek a szemeid, mint az Ash-é… meg jobb a tested. – simítottam meg a karját, s éreztem, hogy megfeszül izma ingje alatt.

- Most ezt direkt csinálod? – kérdezte meg, s derekamra téve kezét magához húzott még lehetetlenebbé téve további elmozdulásaimat.

- Csak felmérem a lehetőségeimet… ha azt mondod, hogy Ash lecsapna rám… hát… össze kell vetnem az opcióimat. – rántottam meg a vállamat szűzies, szeplőtlen ábrázatommal.

- Direkt csinálod. – némi agy mégis szorult belé, hisz kezdte elkapni a fonalat a gondolkodásmenetelemben.

- Lehet, ténylegesen bele kellene élnem magam a „A lázadók” fotózásba… elég szép dolog lesz. – rebegtettem meg a pilláimat izgatottságomban.

- Én megértem, hogy következményekkel jár, amit tettem… - jegyezte meg vészjóslóan Ő, majd egy pillanat alatt fogta, s a kocsi oldalának fordított… fenekemet elég erősen nyomta a kocsi kilincse, de mégsem fájt vagy zavart… inkább volt izgató. -… de azt is vedd figyelembe, hogy ezért te mit fogsz kapni. – már a szinte a kocsit markoltam szavai hatására. Jól ment ez az oda-vissza szócsata.

- Miért? Mit? – próbáltam közömbös maradni, csakhogy a testem máshogy reagált minderre. Kis szajha… pfff.

- Azért mert felizgatsz. Egy parkolóban. – bújt a fülemhez, s éreztem, hogy mindjárt hátra szaltót vágok az anyósülésre, ha ezt folytatja velem. Az, hogy egy ilyen helyen emberek vannak? Eszembe sem jutott… de szerintem neki sem. Az meg, hogy őt felismerhetik, s márpedig indokolatlan fogócskánk közben is felütötte egy-két ember a fejét, hogy ki szaladgál előttük, az meg végképp nem érdekelte őt.

- Hmmm… jó neked. – na, ehhez meg nekem nem tudom, hogy hogy volt pofám, majd egy nagyon erős mozdulattal megfordultam, s a kilincset ezúttal már a kezemmel fogtam meg. – szeretnék beszállni… - összeszorítottam a fogamat, s csak egyre vágytam… hadd üljek már le végre.

- Én is… - csúsztatta előre a kezét, végig érintve mindenemet, s a kilincsre passzírozta Ő is kezét.

- Hogy telt az utad? – arról, hogy merre tartunk fogalmam sem volt. Mintha elfelejtette volna megkérdezni, hogy amúgy merre van a szállodám, ahol megszállok… nem mintha meglepődnék rajta, ha tudná, de akkor is… teljes mértékben nyugodtan kocsikázott velem Los Angeles belvárosa felé a lenyugvó nap sugarai között.

- Kellemesen. – jegyeztem meg. – mióta tudod, hogy itt leszel mikor én is itt leszek? – úgyis kiszedem belőle ezt… tudni akarom, s tudni is fogom.

- Már mikor először említetted, hogy jössz… talán már akkor tudtam, hogy itt lesz dolgom. – jegyezte meg.

- Talán? – kérdeztem vissza, s kibontottam hajamat remélve, hogy azt majd a szél megfújja, s legalább olyan szép lesz kívülről ez a kép, mint a filmekben… csakhogy ez nem jött össze, hisz mi nem vagyunk egy filmben… s alapvetően az én hajamról beszélünk. Ahogy kivettem belőle a hajgumit egyben csapódott az egész az arcomba… felettébb… finom volt.

- Legalább megpróbáltad. – kacsintott rám vigyorogva a sofőröm, olyan együtt érző típus… nem? Persze.

- Március vége… s nem fázok kint… süt a nap, s nem csak úgy, mert ez a dolga… hanem azért, mert melegít is így… eszméletlen. – ahogy a bőrömet érték a nap sugarai, még így este fele is kellemes volt az érzés… olyan tényleg melengető.

- Ezért is imádom Los Angeles-t… ha nem Londonban vettem volna lakást… itt tettem volna meg ezt… s lehet is megteszem… - gondolkozott el.

- Komoly? – tényleg érdekelt a válasza.

- Aham… nem akkorát, mint a londoni… de egy kisebben gondolkozok. S ha te is erre repülsz a munkád miatt, bármikor megkapod… - ajánlotta fel. -… persze fel kell majd számolnom némi bérleti díjat… de majd ezt elintézzük. –álltunk meg egy lámpánál, s így ténylegesen felém tudott figyelni.

- Elintézzük? Még pedig te mire gondoltál ez alatt? – emelgettem a szemöldökömet mosolyogva.

- Hát… - mély gondolkodásba esett, s a következő pillanatban a fülemhez hajolt, s motyorászni kezdett nekem.

- Hát, ha addig le nem váltalak… akkor lehet fontolóra veszem… - pusziltam meg arcát, majd dőltem hátra a székben, mint aki jól végezte dolgát.

- Nem fogod befejezni ezt ugye? – örülök, hogy zöldre váltott a lámpa, mert így már az útra kellett némileg figyelnie, s nem rám… s mint tudjuk, a férfiak egyszerre egy dologra tudnak rendesen figyelni, a nőkkel ellentétben.

- Hülyeség volt a feltételezésed… ne várj értelmesebb reakciót rá. – tisztában vagyok azzal, hogy ezzel a féltékenység dologgal az idők végeztéig tudom majd húzni az agyát… de nagyon tetszik. Nagyon, nagyon. – amúgy meg sem kérdezted, hogy hol van a szállodám… - jelentettem ki neki.

- Mert nem érdekel. – olyan volt ez a reakciója, mintha én próbáltam volna kibillenteni egy bizonyos szerepéből, de ő nem adja fel. – máshova viszlek előtte. - tette hozzá.

- Ne is próbáljam megkérdezni hova… mi? – egészen biztos voltam benne, hogy mi lesz a válasza.

- Úgysem válaszolok. – hallgatásban profi, ez biztos… tekintve, hogy arról nem szólta el magát, hogy ide jön.

- Ha elrabolsz… tudod, hogy keresni fognak.

- Szép próbálkozás… de üzenetet hagytál a szállodádban, hogy csak késő este érkezel. – jegyezte meg.

- Szóval így tettem? – persze, hogy tudta, hogy hol kellene éjszakáznom… mindig többet tud, mint kellene.

- Így. – bólintott. – amúgy is… a fotózásod csak pénteken lesz, szóval… - minden létező kártyáját kijátszott. Ügyes ez a gyerek úgy hiszem.

Olyan szabadnak éreztem most magam, s olyan boldognak is. Los Angeles-ben voltam, az álmok városában, egy kocsiban azzal, akit szeretek, s aki viszont szeret engem, nem tudom, hogy lehetne mindezt fokozni, hogy ennél is jobb legyen… olyan opció talán nincs is. Nem is baj. Máris tökéletes minden így.

A városnak volt egyfajta vibrálása, olyan, ami az ideérkezőt azon nyomban megfogja, megragadja, s el nem engedi… beleköltözik az ember szívébe, s onnan vele együtt dobog tovább. Te magad leszel a város egy idő után… s én még ki sem szálltam a kocsiból, de máris érezni kezdtem ezt a varázslatot. Elképesztő.

A rádió kapcsolójáért nyúlva fordítottam el azt könnyedén, s amikor teljesen véletlenül egy igen kedvenc számomba sikerült belekapcsolnom a boldogság csak még tovább fokozódott.

- the1975 az az együttes… akiket még nem láttam élőben… mert mindig úgy alakult, hogy amikor otthon léptek fel… én nem tudtam menni. – jegyeztem meg, mert miért ne… s közben a The City dallamát dudorásztam magamban.

- Na és mi akadályozott meg ebben? Úgy ismerlek, mint aki tűzön, vízen átkel egy ilyen dologért… - tényleg ismer, ez igaz volt.

- A fosós, hányós vírusnak mondd. – mondtam ki oly nyíltan, őszintén a valóságot, hogy meglepődnie sem volt ideje.

- Köszönöm az infóáradatot… pacsi. –emelte fel nevetve kezét, s én meg kérésére belepacsiztam neki. – Matt jó fej… futottam már össze vele. De, hogy hogy képes annyi bort meginni amennyit megiszik… nem tudom. – hát igen… Matt-nek szokása becsiccsentenie a színpadon… úgy mindig.

- Ne is említsd az alkoholt, mint létező dolgot… - már a gondolattól is kirázott a hideg. Nem kívánom az ellenségemnek sem, hogy azt a másnapot átélje, amit nekem kellett az üveg pezsgő után.

- Ünnepélyesen megígérem, hogy egyszer elviszlek egy the1975 koncertre. – kulcsolt rá az ujjaimra automatikusan a combján.

- Én meg ünnepélyesen fogadom, hogy elfogadom a meghívásodat… - kacsintottam, s lelkem már őrült rajongóba menve tombolt a belsőmben. - … na de én meg Bring Me The Horizon-ra hívlak meg… tudod, szabad bejárásom van a backstage-be. – azt hiszem Oli-ék jövő héten játszanak Londonban, s én tuti ott leszek.

- Jól megy egyeseknek… de lehet, hogy azt kihagynám. – kacsintott.

- Pedig Oli-ék jók… - egészen biztos voltam, hogy nem kifejezetten az Ő stílusa a kicsit erősebb rock.

- Egészen biztos vagyok benne. – adott nekem igazat, kicsit sem szavahihetően. – tisztes távolságból… - persze, hogy hozzátett még valamit.

- Úgyis rá tudlak venni, hogy el gyere. – csaptam össze a kezemet magam előtt. – csak figyeld meg Styles… ott leszel a koncerten te is. – úgyis tudtam, hogy ezt a játszmát én fogom nyerni… biztos voltam benne, hogy van olyan dolog, amivel pillanatok alatt tudom meggyőzni őt arról, amit én akarok.

- Azt megnézem. – ez még mindig a „nem leszek ott” viselkedés volt.

- Nagyon helyes… - bólintottam, s azt kezdtem érzékelni, hogy egészen fura környéken jelenünk mi már meg… úgy egyre kevesebb ember az utcán, s még a házak is eltűnnek lassacskán mellőlünk, s inkább csak a természet lágy öle fon körbe minket. -… kezdem gyanítani, hogy tényleg el akarsz rabolni. – s még az aszfalt is elfogyott alólunk.

- Sosem mondtam, hogy nem akarom azt tenni. – mosolyodott el.

De az ahova hozott minden horrorfilmes, eláslak az erdőben miután szétkaszaboltalak gondolatomat eltűntetett… a kocsi egy domb tetején állt meg velünk, javában kint az erdőből, olyan magaslatokban ahonnan az egész város látszódott miközben már mindenhol kigyulladtak az estét jelző fények. A fényektől égett a város, olyan volt, mint egy hatalmas nagy tüzes golyó… de ettől nem féltem… ezt csak csodáltam.

- Varázslatos. – kaptam a számhoz, s mielőtt még oldalamra siethetett volna, hogy mint egy lovag kinyitja nekem az ajtót én már megbabonázva szálltam ki onnan, s sétáltam a kocsi elejéhez ahonnan csak közelebb kerültem ehhez az áldáshoz. Meghatározhatatlan az érzés, mi ekkor bennem volt.

- Az egyik kedvenc helyem a városban…- jegyezte meg halkan, s olyan volt, mintha a varázslatos hangulathoz igazította volna a hangja erősségét. -… mindenképpen meg akartam veled osztani. – suttogta halkan, s éreztem, hogy letesz valamit a kocsi motorháztetőjére, de nem fordultam meg csak hagytam, hogy Ő elkapjon hátulról s így átfonjon kezeivel. – Innen minden látható… a part, a város, az egész mindenség. –nem én voltam az egyetlen, aki le volt nyűgözve… ő is szerette ezt a várost, szerelmes volt belé.

- Okkal szereted. – mosolyodtam el, s tettem kezeimet az ujjaira. – ez… hatalmas. Lélegzetelállító. – el sem tudtam képzelni, hogy a szemem egyáltalán be tudja fogadni ezt a szépséget, mi elé tárolt.

- Örülök, hogy neked is tetszik. – csókolt hátulról a nyakamba, mire én pedig fordítottam egy kicsikét a fejemen, hogy másom is kapjon ajkaiból ne csak nyakam vékony, érzékeny bőre.

Ösztönösen fordultam vele szembe, s tapadtam testére, mint talán egy igazi pióca… meglehet egy kicsit talán túl hevesen is tettem mindezt.

- Tetszik… - bólogattam, s hagytam, hogy leüljön a kocsi tetejére én pedig így utána könnyedén tudtam az ölébe mászni szembe vele. -… nagyon tetszik. – ingjének gombjaival játszadoztam miközben végül engedtem testemnek, hogy végre átadja magát annak az érzésnek, miért ég már vasárnap óta… mióta nem láthattam Őt.

- Nekem is. – tartott derekamnál magán, hogy le ne essek, s mikor a következő pillanatban kicsit hevesen mozdultam szabályszerűen hátravágódott velem, s így már az egész motorháztető a miénk volt.

Feje mellett egy kosárka volt, miben finomságok bujdostak… szóval ezért hozott ide engem. Éjszakai piknik. Hasonló már történt vélünk… kirázott tőle a hideg, mármint azon este gondolatától… első éjszakánk az új házában. Az első éjszakám nekem.

- Van valami ebben a szabad ég alatt dologban… - jegyeztem meg halkan a füléhez hajolva, ahogy hagytam, hogy hajam simogassa meg ezúttal már szabad mellkasát. Nem bírtam magammal… s Ő nem ellenkezett.

- A csillagok… - jegyezte meg, s csípőjén tartott meg erősen, ahogy még mindig közel hozzá mellkasára csókoltam. Bőre ajkaimon csókjai után a második legjobb érzés a világon. Olyan, mintha csak ha vele érintkezik képes a való életre.

- Azok… - kuncogtam bele, s felvisítottam kicsikét, mikor öve, ahogy kipattant a bőrömnek csapódott… a pólóm igen könnyen került le rólam… mintha ott sem lett volna sose.

- S én piknikezni akartam veled. – dörmögte a fülemben, abban a pillanatban, ahogy valahogy minden ruha lekerült az olyan felületünkről, ahonnan a helyzet megkívánta. – szeretem a desszerttel kezdeni az étkezéseket… - ragadta meg a nyakamat ebben a pillanatban, s ahogy felült testünk összeforrt, gerincem pedig oly ívbe rándult érintésére, hogy a görbe az nem görbe, míg engem nem látott… természetfeletti hangok hagyták el számat, ahogy hátracsaptam fejemet, s az egész környék csak ezt visszhangozta.

- Én is. – hulltam mellkasának a mennyei érzéstől… lehetséges-e az, hogy oly magasban vagyunk már itt, hogy a mennyország kapuink kopogtatunk tetteink következményeképpen?

- Én itt így megvárnám a napfelkeltét is… - jegyeztem meg mondhatni eléggé kielégülten, mikor Harry lábai között mellkasának dőlve, illatával magamat is átfonva néztem a város fényeit kocsijának motorháztetőjéről.

- Jet lag? – érdeklődött… jah, hogy ma utaztam nem is tudom már hány órát, átszeltem több időzónát, s nem túl sokat aludtam, de egy keveset azért mégis… ez a gondolat nem is ütötte fel a fejét bennem.

- Gondold át újra a kérdésedet. – majd holnap úgyis megbánom a hősködésemet, de egyszerűen annyi pozitív hormon úszkál a testemben, hogy esélytelen, hogy bármi negatívabb dolgot beengedjen maga mellé.

- Jogos. – s egy falat szendvicset tolt a számba… hát igen… ő etetett éppen, kicsit voltam csak elkényeztetve ebben a helyzetben. – de aludnod is kell egy keveset majd… nem kellene, hogy totálisan kiüsd magad holnapra. – jegyezte meg sejtelmesen.

- Mibe fogadunk, hogy már holnapra is van terved? – csak tippelni tudtam, hogy így van… de ezekben a tippelésekben elég jó vagyok mostanság.

- Beviszlek a stúdióba… - osztotta meg a tervét, amire ha akartam volna, se tudtam volna nemet mondani… de nem is jutott eszembe az, hogy nemet mondjak.

- Ahol a varázslat történik. – csillant fel a szemem… a gyereket, már, mint Csodaországba viszik, azt hiszem, a kibújok a bőrömből kategória már nem teljesen megfelelő most. – felmosót hozz… előre szólok, hogy el fogok folyni… vagy legalábbis a nyálcsorgatástól csúszós lesz a talaj alattam. – zeneőrült létemre szerintem elég nyilvánvaló volt, hogy ha egy ilyen helyre beteszem a lábamat olyan lesz, mintha egyszerre lőnének be a legjobb drogokkal, s a túladagolás helyett csakis a legszebb mámor érzését tapasztalom utána.

- Azt hiszem, megvan az igazi ellenfelem a szíved terén!- jegyezte meg, s éreztem, ahogy szorosabbra húzza lábát az enyémek mellett.

- Nem gondoltam, hogy valaki egyszer beférkőzik a zene mellé… - olyan gondolkodós kedvemben voltam, világbékét éreztem a testemben.

- Nekem sikerült? – kérdezte kíváncsian ajkaival fülemnél.

- Kifejezetten…