38. rész - Tudtam

Sziasztok! Egy kicsit késve ugyan, de megérkezett a következő rész! Remélem jól telik mindenkinek az új szeptemberi hónap, kitartást mindenkinek! Jó olvasást mellesleg, remélem tetszeni fog! Puszilok Mindenkit, Dorka

- Most már tényleg el kell vinnem a picit… - mondta a nővér kedvesen, pedig már azt hiszem igen sokadjára kellett megemlítenie. Nem akartam elengedni őt, hisz még szinte csak most kaptam meg, s hiába tudtam, hogy a világ összes idejét velem tölthetem mostantól kezdve mégsem akartam megválni tőle most. Osztozni akartam vele boldogságomban mi elárasztotta kissé fáradt testemet, de ezzel a ténnyel nem is foglalkoztam, mert eltörpült minden más mellett.

- Nem sokára érkeznek a szüleim… - motyogtam halkan miközben gyűrűs ujjammal megsimította picinyke vörös pozsgás arcát. Ott volt rajtam a gyűrűm. Egy újabb. Szinte mintha a pici kövek angyalom kis glóriájában megcsillantak volna egyszerre néztünk egymásra. Néma volt, de ott volt mellettem. Ilyen boldogan, ilyen melegen még nem láttam mosolyogni… ez dobogtatta az én szívemet. Szabályszerűen éreztem, hogy Ő az oka mindennek.

- Pihennie kell a kislánynak, ahogy magácskának is… - jött közelebb a nő, de valahogy még nem éreztem azt a pillanatot, hogy ténylegesen átadjam neki Sadie-t… ráadásul még Joan-ék sem érkeztek vissza, nem is tudom mi tellett nekik ennyi időbe lekísérni a gyönyörűséges ifjú párt.

- Tudod, hogy vigyáznak rá ők is, ugye? – arcomból kisimított egy hajtincset Harry, ahogy kicsit kintebb rendesen felült az ágyamon. – Biztonságban lesz… - folytatta, s csakis mélyen a szemembe nézett.

- De… - kezdtem bele, s úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek… beharaptam ajkamat, mert pillantását nem tudtam állni. Csak pislogtam, mint borjú az újkapura.

- Nem veszi el tőlünk senki őt… senki… - suttogta halkan, majd mintha ez idáig hipnotizált volna óvatosan átvette a kezemből a kis bogaramat, s életénél is jobban féltve tartotta őt.

- Tőlünk… - ízlelgettem az új dolgot. Olyan édes volt… a kesernyés utóízzel nem foglalkoztam, mert az édesség mindent felülírt.

- Tőlünk. – bólintott, s megpuszilta homlokomat, majd letéve lábait a földre óvatosan lépkedett a nővér felé, aki boldogan vette tudomásul, hogy nem kell ténylegesen megharcolnia a csöppségért egy kismamával… pedig ám veszedelmes ellenfél lettem volna ez biztos. Egy valódi anyatigris.

- Jobb lesz magácskának is, ha próbál most aludni… kimerült már az elmúlt órákban. Becsülje meg ezeket az időket, amikor ténylegesen tud még aludni egy kevéskét… - tette hozzá a nővér mosolyogva, s láttam a szemében a tudást… a tapasztalatot, mit saját bőrén megélt már. Vajon hány gyereket nevelhetett már fel? Hányszor játszotta el azt a jelenetet, amit én most? Hány születésnél segítkezett? Minden bizonnyal annyinál, hogy fel nem tudnám fogni a boldogsághormon-löketet mit ő megtapasztalt eddigi élete során.

- Megpróbálok… - válaszoltam neki, s ez olyan volt ekkor mintha megadtam volna magam… igazából csak nem akartam ellene szegülni, hisz olyan kedvesnek tűnt.

- Helyes. – bólintott elismerően, majd kilépett azon az ajtón, mit Harry kinyitott neki… udvarias, figyelmes, mint mindig. Őszinte, lankadatlan mosollyal figyeltem alakját, ahogy kiengedi őket, majd ahogy néhány pillanatra még csak ott a távolból figyelt engem. Ott időzött az ajtónál, nekitámaszkodott annak, s nem szólt… s én sem tudtam szólni… legalábbis az elején.

- Mi az? – kérdeztem tőle, s lesütöttem a szemem, majd megigazítottam a hajamat félszegen… minden bizonnyal úgy nézhettem ki, mint egy mosott rongy, de ez érdekelt a legkevésbé.

- Csak… próbálom feldolgozni… téged… minket… - bizonyos szünetekkel tette hozzá az újabb, s újabb dolgokat megadva így nekik az igazi nyomatékot. Beleborzongtam szavaiba, ahogy talán Ő maga is.

- És? – pislogtam bátortalanul feléje… talán mintha félve tettem volna kicsit.

- Hihetetlen… feldolgozhatatlan. – nevetett fel, s elengedve a kilincset, mit mind idáig fogott háta mögött beletúrt a hajába, majd úgy indult meg lassan, de tényleg lassan felém.

- De… valós. – néztem felbátorodva Rá… szavai bizonytalansága miatt, mintha én kaptam volna meg az univerzum erejét, hogy szólni tudjak.

- Nagyon remélem is, hogy nem álmodok… - húzta kínos mosolyra az ajkait, s éppen csak megérkezett mellém, de nem ült le se a székre, se az ágyra csak ott állt s figyelt.

- Ezt erősen kétlem… - ráztam meg a fejemet, majd gyűrűs kezemmel megragadtam közelebbi kezét, s egy váratlan mozdulattal magamra rántottam Őt. Nem számított rá se Ő, de a valóság az, hogy én magam sem voltam tisztában azzal, hogy mit is csinálok. -… ezt a boldogságot álmodni nehéz lenne. – kuncogtam örömmámorban ajkai közé, merthogy pontosan úgy fordult rám, ahogy én azt vártam.

- Szóval… boldog vagy? – kérdezte miközben ajkával ajkaimat, s arcom kipirosodott bőrét puszilgatta lágyan. Édes lehelete, mint a legdrágább cukorka íze úgy tapadt az ajkaimra.

- Leírhatatlanul… - simítottam bele a hajába, s ujjaimat mintha arra teremtették volna az istenek, hogy göndör fürtjeit szántsák úgy siklottak azok között. Olyan jó volt közel éreznem magamhoz Őt. Teste a testem ellen, ajka az ajkam ellen.

- Nem hiszlek el. – homloka az enyémen pihent, s orrunk ajkunk éppen csak összeért. – Nem gondoltam volna, hogy ez így… tényleg megtörténhet. – aprócska felnevetése kissé kínos volt, s talán még jobban kicsit… fájdalmas.

- Pedig… megtörtént. – gyűrűs kezemmel simítottam ajkai gödröcskéibe. – A nap… amit közel sem így terveztem… de valahogy egyetlen egy pillanatát sem bánom, mert egyszerűen nem tudom bánni… - hunytam le a szememet, ahogy kezembe mosolygott. Kirázott a hideg még ezek után az események után is… képes volt ezt elérni nálam, s ez hatalmas erőre mutat.

- Ahogy én sem… - csókolt ajkaimba melyek az övével olyan párost alkottak, mik talán az egész kórházat porrá tudták volna zúzni egy pillanat alatt. Mindenek feletti erővel rendelkeztek. Együtt.

Csókjában volt valami különleges… egyfajta mohóság, de mégsem az az ijesztő fajta. Egészen másképp ízlelte ajkaimat, mint eddig… most már ezek az Övéi… s az Övéi pedig az enyémek.

- Őrültek házába fognak zárni engem… ez biztos. – vallottam be mikor néhány néma pillanat után végülis Ő már felült velem szembe miközben ujjaimmal játszadozott kifejezetten azzal, amelyiken a gyűrű volt.

- Úgy gondolod? – kérdezett vissza.

- Fogalmam sincs, hogy most mi lesz… - vallottam be tényleg nem tudva semmit. Tény, hogy ez az egész egy nagy őrültség volt, s az is tény volt, hogy boldogan ugrottam bele, de… akkor is tudtam, hogy érdekes menet lesz olyan dolgokkal a nyakamban, mik talán meg tudnak majd törni, ha engedem nekik… de nem fogom.

- Ne foglalkozz most ezzel… - rázta meg a fejét, s megsimította az arcomat. -… kimerültél, ne fáraszd magad tovább… holnap egy új nap lesz, akkor majd… akkor majd kitalálunk közösen valamit. – olyan magabiztosak voltak a szavai, hogy egészen hittem nekik.

- Azt se tudom, hogy kezdjek bele… - haraptam az ajkamba, s ekkor igen erősen a gyűrűt néztem. Tudtam, hogy mi fog most következni… nem akartam megtenni, de muszáj volt. Éreztem, hogy így kell cselekednem… ha csak egy kis időre is.

- Például így… - s Ő volt az, aki segített benne. Együtt vettük le a gyűrűmet, ami alig néhány pillanata került az ujjamra. Nem szóltunk egy szót sem mégis beszéltünk… csupán a tekintetünk millió meg egy szót hordozott magában.

- Nem baj…- kérdeztem volna ezt, de valahogy valami dadogásként jött ki számból. Remegtek az ajkaim.

- Nem. – rázta meg a fejét, s hittem neki… tudtam, hogy hihettem neki. – Én tudom… te tudod, s ez a lényeg. A világ többi része pedig pont nem érdekel. Egyszerre csak egy dolog… most pedig mindennél fontosabb a kislányod… Sadie. – s ahogy az Ő száját hagyta el a csöppségem neve… akarva akaratlanul elmosolyodtam édesen… mert ez az érzés édes volt.

- Köszönöm. – suttogtam alig hallhatóan. – köszönöm… - ismételten, majd ha szám nem is adott ki hangot… gyomrom az megtette. Behunyva a szememet ráncoltam össze homlokomat.

- Nem tudod tagadni, hogy ki vagy… - nevetett fel, s egyszerre néztünk a tányérra, amin az esküvői torta pihent mellettem.

- Egy zabagép. – fogtam a fejemet, s nagyot nyeltem. Egyre jobban vállaimra, s testemre ült a fáradtság mégis éreztem, hogy nekem márpedig azt meg kell kóstolnom… s valószínűleg el kell pusztítanom még most.

- Még szerencse, hogy bővítettem a Bite-ot… - jegyezte meg bohókásan, s leült mellém a székre, majd bontogatni kezdte a becsomagolt süteményt.

- Kieszlek a vagyonodból. – vigyorogtam rá szemöldökömet emelgetve.

- Zárat cserélek az üzleten… - rántotta meg a vállát csak úgy mellékesen.

- Úgyis be fogok jutni… - tártam szét karomat.

- És tényleg… - értett egyet velem, s ölembe helyezte a tányért majd kezembe a villát. Ekkor léptek be Roy-ék.

- Remélem azért nekünk is hagysz… - kacsintott rám Joan ahogy besétálva ágyam végére lehuppant óvatosan.

- Ezt… erősen kétlem. – jegyezte meg Harry, s én, valahogy ahogy ők megjelentek csakis az ölemben lévő süteményt és az ebben a pillanatban „hiányos” gyűrűs ujjamat figyelgettem.

Roy is közelebb sétált, s leült Harry-vel szemben az ágyam másik oldalára kikészített székre, s mondott valami olyasmit talán, hogy „édesanyádék a városhatárban vannak… nemsokára megérkeznek” illetve, hogy „láttuk Sadie-t… békésen alszik a pihenőben”, de egyszerűen szavai nem egészben jutottak el a fülemhez… frusztráltan éreztem magam közelségüktől. Olyan megmagyarázhatatlan volt a helyzet… enni akartam, koncentrálni arra, de egyszerűen elfogyott minden erőm. Mintha csakis engem figyeltek volna… mintha várták volna, hogy mondjak valamit. Egyre erősebb volt a nyomás… szorongatott, fojtogatott… pedig valószínűleg mindezt csak beképzeltem… de ez nem ért semmit. Az első falattal sem tudtam megküzdeni… megtörtem.

- Harry megkérte a… - suttogtam halkan, s lekanyarintottam az első falatomat a szelet süteményből. -… s én igent mondtam. – jegyeztem meg úgy, mintha éppen csak a legnormálisabb dolgot meséltem volna nekik, majd végül mégis csak sikerült egy falatot számhoz emelnem, s megennem. Nem akartam felpillantani feléjük, de mégis megtettem. Míg én úgy kezeltem a dolgot, mintha mi sem történt volna addig ők… addig az ők konkrétan megfagytak. Lehet kamerázni kellett volna az arcukat. – Valaki sütit? – ajánlottam fel teljesen normálisan, s még talán egy mosolyt is megvillantottam. Nem tudtam magamban tartani előttük ezt a dolgot… konkrétan kibukott belőlem, de valahogy ahogy kimondtam máris jobban lettem… ellentétben velük. Nem szóltak… egy szót sem én pedig inkább, mint aki jól végezte dolgát vagy éppen, mint aki nem érti, hogy mi történik körülötte eszegettem a süteményt, míg ők feldolgozzák… nem vagyok benne biztos, hogy vettek levegőt, de reménykedtem benne, hogy azért mégis így tettek.

- Bocsi… - néztem Harry felé, aki éppen csak azért nem szólt, mert Ő maga is várta a reakciókat. Alig néhány perce beszéltük meg, hogy még egy kicsit ezt a hírt pihentetjük… de belőlem mégis kijött. Nekik muszáj volt elmondanom… muszáj.

- Semmi… - rázta meg a fejét, s válaszolt alig hallhatóan. Ő se, de én sem tudtam, hogy mire számítsunk a fiúktól… túl nagy volt a csend… túlságosan is nagy.

- Biztosan nem kértek a sütiből? Nagyon finom… - bizonygattam a dolgot, s próbáltam a lehető legtermészetesebben kezelni a dolgot… na, nekik pont ez nem ment… nem mintha hibáztathatnám őket érte.

- Neked… elment az eszed… - Roy mondhatni kirúgta maga alól a székét, s úgy pattant két lábra, s indult meg a fal felé… majd vissza. – Komolyan… neked elment az eszed? – visszafele közeledve hozzánk nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy most ezt nekem vagy Harry-nek mondja, vagyis inkább már kérdezi valamelyikünktől.

- Azt hiszem, én kérek… - nyújtotta ki kezét Joan, s én örömmel adtam kezébe tányéromat, s villámat. Hasonlóképpen dolgozta fel a dolgot, mint én… legalábbis próbálta így késleltetni, leplezni reakcióját.

- Mármint… ez… jézus isten. – fogta meg a fejét mindkét kezével Roy. Sosem láttam még ilyennek… ő az, akit kettejük közül a nehezebb meglepni, hisz mindig két lépéssel a másik előtt jár. Okos… de nagyon. Most viszont tudtam neki olyan mondani, amit még az ő agya sem tudott rögtön befogadni. – Jézus Isten. – ismételgette. Egészen teátrális volt viselkedése, amit ugye Joan-tól szokhattam meg, s nem tőle… de mint mondtam, nem hibáztatom semmiért.

- Figyelj Roy… - kezdett volna bele Harry, mint bűntársam, de Roy azon nyomban leállította.

- Nanana… kedves Göndör herceg… Shhhh. – csitította el rögtön, s majdnem elnevettem magam viselkedésén, de muszáj volt magamba fojtanom azt, amit. – Mégis ezt hogy gondoltad? Mármint… nem lett volna még komplikáltabb esetleg az esküvő napján elrabolnod… rögtön az oltártól vagy valami? – nem teljesen értelmes mondatokban, de kezdte kiadni magából gondolatait.

- Roy… figyelj… - tovább próbálkozott Ő, s ez nem is baj.

- Én ne figyelnék? – nevetett fel kínosan, s ült le egy pillanatra székére, de azon nyomban fel is állt. – Én ne figyelnék? – kérdezett vissza megint. – Te meg ne sunyíts ott a párnáid között… nagyon zsivány vagy… gondolom az eufória, meg a gyógyszerek hatása még ez a bazsalygás az arcodon… - mutatott felém, s igaza volt… tényleg bazsalyogtam, mint a tejbe tök. Nem tudtam ellene mit tenni. – Úgy éreztem, hogy csinálni fogsz még valami igazi őrültséget az esküvőd előtt… de hogy most, s dehogy ekkorát… - mérte fel a dolgokat fejben. - … nyakig szarban vagy ugye ezt tudod? – szegezte nekem a kérdést.

- Lehet… - rántottam meg a vállamat, s Harry-re pillantottam, aki kicsit össze volt zavarodva. - .. de… - kezdtem bele, de befejezni nem tudtam… nem hagyta.

- De… - ismételte el utánam a kis szavacskát.

- De… - ki akartam állni gondolataim mellett, s kimondani azt mit akartam, de egy szónál ismételten nem jutottam többre.

- De… végre értelmet nyert a pofon, amit kaptam tőled. – csapta össze a tenyereit előttünk. – De végre kapcsoltál… te idióta… - rázta a fejét. – Sejtettem én, hogy készülsz valamivel, éreztem az ereimben, hogy itt most valami robbanni fog… de erre nem számítottam. Tényleg nem. – s éppen most Harry-hez beszélt, én pedig meg csak pislogtam, hogy akkor most mi is van? Túl gyors volt ez nekem.

- Pofon? – kérdezett vissza Harry, s hol rám, hol Roy-ra nézett. Sunyi Joan meg éppen csak evett… több mint le volt sokkolódva.

- Hosszú történet… - kommentálta Joan mellékesen.

- Na, jó… most nem értelek. – hajoltam kissé előrébb, s ez nem éppen volt a legjobb döntésem, mert ott lent kissé belém hasított a fájdalom, s ez arcomra is kiíródott.

- Vigyázz magadra kérlek… csak óvatosan. – érintette meg vállamat Harry gyengéden, majd konkrétan tovább nem engedve emelkedésemet lefektetett.

- Nem hiszlek el titeket… képtelenség ez az egész. – támaszkodott meg a szekrényemben egy pillanatra, s állva keresztbe vágta egymás előtt lábait.

- Nekem mondod? – kérdeztem vissza félve talán kicsit. Az igazság az, hogy bármennyire is legyek kicsit kába, vagy éppen magatehetetlen a körülményekhez képest mégis számított a véleményük… hisz ők nekem olyanok, mint a testvéreim… többek annál. Az életeim.

- De mindent megoldunk… - mondta talán egy kicsit már emésztve a dolgot. Az elmúlt néhány pillanatától úgy éreztem magam hirtelen, mintha egy szappanoperában lettem volna… de most valahogy mégis minden visszaállt a normális kerékvágásba… újra az én Roy-om állt előttem. Félelmetesen gyorsan váltott.

- Mindent megoldunk… holnap. Adora-nak pihennie kell… - Harry kezébe vette az irányítást, ahogy rám nézett s valami olyat olvasott le az arcomról, amit én csak max éreztem, de nem tudtam, hogy közvetítettem is.

- Maradjatok nyugodtan… - próbáltam állást foglalni.

- Nem… nem… így is túlteljesítetted már magad. Aludj egy keveset… jól fog esni. – állt fel a székéről, majd közelebb hajolt hozzám, de nem csókot ajkaimra, hanem puszit arcomra adott. – Tudtam, hogy nem fogod tudni előlük titkolni… tudtam. – suttogta a fülembe alig hallhatóan, majd kezét éreztem kezemen, ahogy megsimította azt… s óvatosan, ügyesen ujjaim közé helyezte a gyűrűmet észre nem vehető módon másoknak.

Egészen kipihenve ébredtem… úgy, mint akit szó szerint kicseréltek, s új emberként kezdheti az újabb napot. Ki sem nyitottam a szememet még, de már elmosolyodtam… hallottam, hogy itt van a picike a szobában, ahogy a szüleim is.

- Jó reggelt!- motyogtam halkan, s óvatosan nyitottam szememet… éreztem, hogy az ablakon, hogy betűz a nap… ennyit arról, hogy tegnap világvége idő volt most pedig… most pedig kánikula.

- S felébredtél… - jegyezték meg, ahogy én bizonytalanul ám, de mégis sikerült felküszködnöm magam ülő pozícióba… apa segített s ágyamat úgy állította be nekem, hogy annak támlája is segítsen pozícióm megtartásában.

- Ühüm. – bólintottam, s megtöröltem szememet, s ekkor láthattam, hogy a picit éppen az anyukám fogja… oly természetes volt ez számára, az anyai ösztön, mi minden nőben ott van, ha eljön az ideje.

- Csodálatos kis teremtés… egy valódi angyalka. – mondta anya, ahogy őszinte csodálattal figyelte unokáját a karjában.

- Szabad? – kérdeztem rá, s nem ki akartam szakítani a karjaiból, de mégis szükségem volt rá… a saját karjaimban.

- Hát persze kedvesem… - mondta, s felállva óvatosan helyezte a karjaimba őt. Elbóbiskolt ugyan nagymamája kezében, de megérezte, amikor az én kezeimben volt… csukott szemmel mozdította kezdetleges mosolyféleségre aprócskai ajkait. Én láttam.

- Felkelthettetek volna… - jegyeztem meg feléjük pillantva mikor már ugye nálam volt életem legértékesebb kincse.

- Szó sem lehetett róla. Olyan békésen aludtál… amire szükséged volt. – simította meg karomat édesapám.

- Régóta vagytok itt bent? – érdeklődtem kedvesen miközben Sadie kis ujjacskái közé helyeztem a sajátomat… a legcsodálatosabb kapcsolat volt ez a világon.

- Alig egy fél órája érkeztünk… a fiúkat váltottuk, hisz itt voltak egész éjszaka… el nem akartak mozdulni, de most meggyőztük őket, hogy egy felfrissülést ők is megérdemelnek. – magyarázta apa. – Makacs úriemberek mit ne mondjak… - jegyezte meg mosolyogva.

- Ismerem őket. – nevettem fel kissé. – Brian? – érdeklődtem.

- Elment reggeliért… - felelte anya.

-… de már meg is érkezett. – nyílt az ajtó, s ő maga egészítette ki az előbb megkezdett mondatot. Nem egyedül… életem férfijai mind ott voltak velük. Igen Harry is. Mosolyogva pillantottam felé, de nem feltűnően.

- Micsoda hárem kérem szépen… - emelgettem a szemöldökömet feléje pillantva. -… ennyi férfi három nőre… - ráztam a fejemet mosolyogva, s Sadie-n állapodott meg tekintetem.

- Foglalt vagyok. – jegyezte meg anya bohókásan, s apára pillantott, aki erre csak forgatta a szemét… vicces volt. – De te is… - mutatott rá egy dologra, ami éppen igaz is, meg nem is… legalábbis az ő értelmezésében már éppen nem.

- Ühüm. – inkább Sadie vált a figyelmem középpontjává, mintsem hogy felvettem volna azt a fonalat, mit édesanyám kezdett meg előttem.

- Tényleg… Kit merre van? Sehol sem láttam se tegnap este se ma reggel… - édesapám is megszólalt, s nem… nem tetszett, ahogy hirtelenjében megemlítette őt. Összeszorult a gyomrom, s a fogaimat is össze kellett szorítanom. Csak ügyesen Adora… okosan.

Nem tudtam erre mit mondani… erre a kérdésre valahogy nem voltam felkészülve, pedig nyilvánvaló volt, hogy szembesülnöm kell majd vele, de én most még nem akartam. Pedig egyszer meg is fog érkezni… akkor mit fogok csinálni? Bele sem mertem gondolni, nem is tettem hát.

Olyan szép volt ez a helyzet, pontosan így… ezekkel az emberekkel. Nem kellett magyarázkodni… pedig majd egyszer meg kell tennem. De nem most.

- Üzleti úton… a tegnapi vihar miatt csak ma tud elindulni az ország másik végéből… - Roy átvette inkább a válaszadó szerepét… hálás voltam neki, s ezt pillantásommal jeleztem is neki.

- Szegény… nem tudja miről maradt le… de hát erre senki sem számított… - édesanyám hangján, őszintén hallatszódott, hogy sajnálta őt.

- És tényleg… erre senki sem számított. – ismételtem el mondatát teljesen önkívületi állapotban, s elmosolyodtam… ők elfogadták azt, hogy Sadie miatt teszek így… de volt, aki tudta, hogy más is bújik mosolyom mögött. Ő.

- Éhes vagy? – kérdezett rá Brian kedvesen a dologra, s megemelte a kezeiben lévő papír szatyrokat.

- Farkaséhes… - nevettem fel, s erre Sadie is reagált gügyögő hangocskákkal. Hatalmasat ásított pöttöm szájával.

- Azt hiszem, egy zuhanyzás jól esne… hoztunk be neked friss ruhákat. – mondta Joan, s ő is megmutatta mi van a kezében… a kórházba készülős nagytáskám. Elhozták onnan.

- El sem tudjátok képzelni mennyire jó lenne… - ismertem el, s hagytam, hogy édesanyám kitakarjon, majd lassan óvatosan lábaimat is lepakolgattam lógó pozícióba.

- Míg te felfrissülsz… addig mi kipakolunk. – mondta anya, s én Sadie benti kórházi kiságya felé sétáltam volna lassú léptekkel, de egy idő után megtorpantam.

- Köszönöm. – mondtam, majd megfordultam, s testvérem felé indultam. Mostanra már megszabadult a szatyraitól. – Vigyáznál az unokahúgodra? – kérdeztem tőle, s így mezítlábasan, kórházi ruhában eltörpülve előtte pislogtam fel rá. Köpni, nyelni nem tudott.

- Én? – s ennyit arról, hogy milyen nagy szájhős tud lenni… amint kész lettem volna odaadni neki a kis kincsemet, máris inába szállt az összes bátorsága. De láttam, hogy ezt akarta abban a pillanatban, ahogy meglátta a picit a kezemben. S én bíztam benne… tudtam, hogy ügyes az öcsikém.

- Te vagy az egyetlen egy nagybácsikája… - jegyeztem meg, s kicsit távolabb fogtam már magamtól.

- Biztos vagy te ebben? Mármint mi van, ha ügyetlenül fogom? Elejtem? – kérdezte tényleg megijedve… olyan aranyos volt… pedig ez tényleg fura volt tőle.

- Dehogy fogod… - veregette meg apa a vállát férfiasan.

- Csak ösztönösen… s tartsd ügyesen a fejecskéjét… ez a legfontosabb… így… ni… - s nagyon gyengéden, nagyon lassan áthelyeztem őt az öcsém kezébe.

- Fogom. – mondta szinte remegő ajkakkal. Olyan boldog volt.

- Igen fogod… - simította meg először az ő karját, majd Sadie fejecskéjét. -… vigyázzatok rá akkor jó? – fordultam a többiek felé vidáman. – S nekem is hagyjatok reggelit, mert farkaséhes vagyok… - nyíltak tágra szemeim, majd lassacskán megindultam a fürdő felé. – Sietek… ígérem. – nyúltam a kilincs után.

- Ismerünk… - s szinte mindannyian egyszerre mondták ezt ki… kicsit sem biztatóan.

- Ez fájt… nagyon fájt… - biggyesztettem le ajkamat, majd inkább befordultam saját fürdőmbe, s nekiláttam annak, hogy felfrissítem magam… s meg is történt ez.

A forró vízcseppek ismételten csodát műveltek, zuhanyrózsa alatt állni maga a mennyország volt. Magamhoz képest tényleg siettem, hisz igen nagy volt a motivációm mi kint várt, de a tükör előtt mégis álldogáltam egy keveset… magamra kellett szánnom azt a néhány pillanatot, fel kellett fognom azt, ami megtörténik velem.

A pocakom nincs többé… egy éjszaka alatt eltűnt, s belőle a világ legcsodálatosabb apró lénye került elő. A fájdalom egy pillanatát sem cserélném el soha semmiért… nincs még egy olyan érzés, mi akkor lett az enyém, amikor először tarthattam őt kezemben. Lehunyva a szememet elmosolyodva simítottam meg ekkor a viszonylag lapos hasamat…

- Nagyon… nagyon régen láttalak már így. – mondta nekem ekkor ezt Ő a fülembe, s a közelségétől hirtelen kirázott a hideg.

- Te hogy kerültél be ide?- kérdeztem, s kezeire ráfogva hagytam, hogy azok pocakomon maradjanak… ami már igazából nem is létezett olyannyira, mint korábban.

- Nem csak a szobának… de a fürdőnek is két bejárata van. Személyzeti bejárat. – jegyezte meg okoskodva, majd nyakam felfrissült puha bőrébe puszilt.

- Észre sem vettem… - hajtottam oldalra fejemet automatikusan.

- Jól aludtál? – kérdezte, s maga felé fordított, majd ölébe vont, ahogy leült a kikészített kisszékre a fal mellett.

- Soha jobban… - vallottam be, s néhány pillanat erejéig a nyakába bújtam, majd hatalmas levegőket véve szívtam be illatát… tudtam, hogy ez most nem tarthat sokáig ezért minden pillanatát ki kellett élveznem. – te pihentél valamit azért? – hajoltam el egy kicsit tőle, s kémleltem az arcát… válaszát láttam az arcán.

- Ühüm… - bólintott, s én hajába túrtam ekkor.

- Hazudni még mindig nem tudsz… - dűtöttem homlokomat az Övének. -… túl jó vagy ahhoz. – ismertem el.

- Ohhh… - mosolyodott el, mire ajkait ujjammal érintettem.

- Felkészültél arra, hogy még ne mondj senkinek semmit? Hogy egy tökéletes, s hihető szerepet játssz? – kérdezett rá egy igen fontos dologra.

- Nekem ott van Sadie… neki köszönhetően bármi menni fog. – ismertem be, s tényleg így volt. A figyelem úgyis először rá, majd rám fog irányulni… de ő értelemszerűen ebből az egészből többet kap, s érkezése a legfontosabb dolog most, így hát minden más háttérbe szorul. Tartanom magam így hát mondhatni „könnyű”. – no és te hogy vagy… ezzel az egésszel? – kérdeztem rá, s emeltem meg állát kicsit.

- Mindigis Téged vártalak… ez a pár pillanat már semmiség… semmiség…

- Sadie-vel ellentétben… te nem voltál ilyen békés gyerek… rengeteget sírtál. Rengeteget… fél Cardiff tőled zengett. – mesélte anya kis családi beszélgetésünk során mikor Sadie kiságyában pihent, s aludta az igazak álmát… délben újra.

- Pedig azt hinné az ember, hogy csendes gyerek volt. – jegyezte meg Roy kényelmesebben hátradűlve a foteljében.

- Egyáltalán nem… míg meg nem érkezett Brian addig igazán kis ördögfióka volt… utána pedig mintha varázsütésre megváltozott volna minden. – tette hozzá apa is az ő emlékeit.

- Kizártnak tartom, hogy 5 éven keresztül ördög lettem volna… - ráztam a fejemet teljesen elképedve, s beleharaptam az almámba, mit éppen a kezemben tartottam. Vigyorogtam, s alig hittem el, hogy ennyi a korkülönbség öcsém és köztem… most valahogy sokkal érettebbnek tűnik, mint korábban bármikor máskor.

- Egy angyal érkezett mellé, egy isteni áldás… érthető, hogy az óta viselkedik. – fényezte magát Brian… s igen rá kellett jönnöm, hogy semmit sem változott… szerencse.

- Te csak meg ne szólalj… azért te sem voltál egy könnyen kezelhető apróság, sőt még talán huncutabb is voltál, mint Adora… - pirított vissza neki rögtön apa. 1-0 a szülőknek.

- Ennyi. – pacsiztam le apával, s vigyorogtam. – Tényleg… nem is kérdeztem még. Meddig terveztek maradni?

- A jövő hét elejére szabadságot vettünk ki… úgy gondoltuk, hogy míg a kicsi nem költözik haza, állandó helyére addig itt vagyunk veletek… s még akkor is egy-két napot. – ismertette velem anya a terveit.

- Értem… - merültem inkább bele almámba, s inkább nem akartam belegondolni ebbe az egészbe… fogalmam sem volt, hogy mi lesz velünk onnantól kezdve, hogy elhagyjuk a kórházat. Nem gondoltam még rá… egyáltalán nem. De semmi sem lesz olyan, mint ahogy korábban volt tervezve… ez biztos. Ismeretlen volt számunkra a jövő… csakhogy ezt igen kevesen tudták. Mindössze négyen… velem együtt.

- Pontosan mikor is lesz az a hazaköltözés? – hallottam egy izgatott hangot mögülem az ajtó felől… s ekkor egy pillanatra megállt bennem az ütő, hisz megérkezett ő… Kit. 

37. rész - Jó...

Sziasztok! Meghoztam ám nektek az utolsó részt így iskola előtt… remélem örülni fogtok neki. A szokásosnál is hosszabb lett, de egyszerűen ezt meg kellett írnom… remélem elviselitek még azt a kis plusz mondatokat. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka

Gondolkodás nélkül kapott utánam… nem készültem elesni, de tudta, hogy mégis van valami biztosítékra… egy támaszra. S Ő ezt megadta ott rögtön, hezitálás nélkül.

- Szülni… fogok. – ismételtem el remegő ajkakkal, s próbáltam ijedtségemet palástolni… kétlem, hogy erőlködésem bármit is jelentett. Nem tudtam kendőzni érzelmeimet.

- Csak… ügyesen. – simította meg arcomat, s kezét nem is vette el bőrömről. Éreztem, hogy tüdőm feszíteni kezd miközben hasamban is egyre nagyobb lesz a nyomás. – Mindent… megoldunk. – nyugtatott pillantásaival, s nem tudtam még pislogni sem, mert éreztem, ha megteszem, a térdem attól az apró cselekedetemtől feladja a szolgálatot.

- Ennek nem most… ez így… az esküvő. – motyogtam értelmetlen mondatfoszlányokat.

- Shhh… - lágyan tette össze ajkait. Nagyot nyeltem. -… ne idegeskedj. – rázta meg a fejét óvatosan. – Mit gondolsz… tudsz járni? – kérdezte.

- Mi történt? – Roy rohant oda hozzánk… azt hiszem észrevehette, hogy valami nem megfelelő történt… vagyis legalább nem várt.

- Igen. – bólintottam kérdésére.

- Ne ijedj meg… átkarolom a derekadat, a kezedet pedig tedd nyugodtan a nyakamba. Csak óvatosan. – mondta nekem, s közel sem foglalkozott ekkor még a harmadik személlyel… de azt hiszem ő is kezdte már érteni a dolgot.

- Adora-nak… azonnal a kórházba kell kerülnie. – válaszolta Harry a teljes higgadtsággal mikor már karjaink egymás testét tartották… habár egyértelmű volt kinek volt erre nagyobb szüksége.

- Szülni fogok. – kínosan mosolyogtam Roy-ra, akinek egy teljes élet különböző érzései pörögtek le az arcán egy másodperc alatt.

- Édes Istenem… - Joan éppen abban a pillanatban csatlakozott hozzánk, amikor kimondtam azt a mágikus mondatot. Elkerekedtek a szemei. -… hívom a mentőket. – jelentette be, s telefonjáért nyúlt, de Harry megrázta a fejét.

- Sokkal gyorsabb lesz, ha kocsival bevisszük… - jelentette ki, én pedig próbáltam eközben nem teljesen bepánikolni. -… itt a kulcsom… ugye tudsz vezetni? – nyúlt be zsebébe, s dobta Joan felé a kulcsot. Lényegtelen volt, hogy ivott már vagy két pohár pezsgőt itt és most hallva a történéseket azon nyomban kijózanodott. Az adrenalin minden felesleges dolgot kilökött a szervezetéből.

- Igen. – bólintott, s céltudatosan indult meg a kijárat felé. – merre parkolsz? – kérdezte, ahogy mi is követni kezdtük. Csak óvatosan, teljesen meggondolt léptekkel.

- Hátul… - bólintott a fejével jobbra, s csakis azt tudtam érzékelni, ahogy engem tart… s azt közel sem, hogy közben egyre nagyobb feltűnést keltünk bármennyire is próbáljuk ezt elkerülni. Hangokat hallottam, kérdéseket tőlük, de csakis az érintése volt, ami el is jutott agyamig.

- Ne… engedj… el. – szinte összeszorított fogakkal könyörögtem neki, s éreztem, hogy lábaim egyre jobban gyengülnek. Szorítást éreztem hasamban. Felszisszentem, s azonnal a pocakomra kaptam a kezemet.

- Nem tenném. – segítette a lépéseimet.

- Áúúúú…áúúú…áúúú. – sziszegtem, ahogy egyre erősebbek lettek a kis szúrások bennem. Kivert a víz. Kellemetlen volt.

- Csak tarts ki… pillanatok alatt ott leszünk. Okés? – hangja olyan gyengéd volt mikor velem beszélt… de bármikor máshoz szólt akkor egészen más volt.

- Ühüm… - lehunytam a szememet, s úgy vettem a levegőt… próbáltam nem megfulladni, pedig éreztem, hogy simán úgy is végezhettem volna.

- Adora… Adora… - abban a pillanatban, ahogy kinyitottam a folyosón a szememet az egyik csodálatos menyasszonnyal találtam szembe magam. Ő legalább csodálatos volt, míg magamat egy darab rongynak éreztem akkor és ott. Izzadtam, remegtem, s tudtam mindenem összefolyik. -… mi… – kérdezett volna rá, de akkor leesett neki.

- Uram teremtőm… - kapott a szájához, s hatalmas mosolyra húzta ajkait. Meglepően izgatottá vált.

- Sajnálom… - motyogtam. -… én ezt… nem így terveztem… nem most. – kínos volt mosolyom miközben lesütöttem a szememet. – sajnálom.

- Nem… nem… nem… - rázta meg a fejét, s felkapta szoknyája alját majd úgy indult meg velünk az ajtó felé. -… nem hiszem, hogy ennél lehetne tökéletesebb ez a nap. – jegyezte meg tényleg őszintén.

- Ühüm. – nem feltétlen hittem neki, de más reakciót nehezen hoztam volna össze tekintve, hogy éreztem… nemsokára felrobbanok. Remegtem.

- Ne hívjunk… mentőt… nincs esetleg szükségetek sofőrre vagy valamire? – kérdezte, s gondolkodás nélkül kísért minket kifele nem törődve azzal közel sem, hogy ez az ő nagy napja. A Lindáé mellett.

- Megoldunk mindent… - felelte Harry, s egy másodpercre sem vette le rólam a tekintetét. Féltett… én pedig féltem. Nagyon. - … Te menj vissza nyugodtan… és ünnepelj. Ez a ti napotok. – mondta neki kedvesen.

- De… - harapta be a száját, s nézett rám.

- Harry-nek igaza van… - csatlakozott a beszélgetésbe a nagy sietségben Roy is. -… te menj vissza… s élvezd a pillanatot. – simította meg a karját.

- Én is megpróbálom. – jegyeztem meg egy fura mosoly keretében, s fogtam a hasamat miről azt hittem, hogy le fog szakadni rólam… tényleg olyan volt… arról pedig ne is beszéljünk, hogy úgy véltem a gerincem ott helyben fog darabokra törni. Fájt… meglepően fájt.

- Mindenről értesítünk… de most… - kezdett bele, s rápillantott az arcomra. Nem tudom mit olvasott le… de észrevehetően ő is még jobban megijedt.

- Értem… értem… hívjatok, kérlek… komolyan… - tárta ki előttünk az ajtót, s ekkor rá kellett jönnünk, hogy az épületen kívül… szakadt az eső.

- Ez… ugye… - dünnyögtem… habár a hidegebb levegő nagyon is jól esett. Hűtötte a felforrósodott, égő testemet.

- Gyűlölöd az esőt. – emlékezett rá Harry, s próbált elmosolyodni csakis azért, hogy engem próbáljon egy kicsit… nyugtatni.

- Ühüm… - bólogattam, majd kilépve az esőcseppek tengerébe próbáltam minél jobban szedni a lábamat… már amennyire ez itt mehetett nekem.

Hallottam kocsijának zárját kattanni, lámpájának felvillanását is érzékeltem… ködös volt a tekintetem, de ezt még felismertem.

- Segítek beülni… - nyitotta előttem az ajtót, majd szembefordult velem.

- Harry… - dideregtem kissé… a mindenfajta hatások együttese okozta ezt. Hideg. Meleg. Fájdalom. A szemébe néztem… a lélegzetem elállt. -… félek. – ismertem be.

- Tudom. – simította meg a fejemet, majd egy puszit nyomott a homlokomra… olyan bátorítót, olyan édeset, mit még talán soha senkitől nem kaptam. A szívem majd kiszökött a helyéről… nem kellett volna.

- Sajnálom. – motyogtam miközben Ő megfogta derekamat, s egy könnyed mozdulattal pakolt be az ülésére, ami volt olyan magas, hogy magamtól nem igazán tudtam volna felkerülni oda.

- Shhhh… - rázta a fejét, s Ő is beült mellém miközben előre már a fiúk is beültek.

- Megvagytok? – kérdezte Joan, s az ülések között hátranézett ránk.

- Azt hiszem… - rántottam mega vállamat, s újabb fájást éreztem… egyet azokból az intenzívebbek közül.

- Akkor indulás. – jegyezte meg, s indította is a motort. Szorítottam Harry ujjait… nem tagadom, egy pillanatra sem mertem elengedni… ez volt az, ami tartotta bennem a lelket… az hogy valaki ott van velem. Egyedül nem bírtam volna.

- Azért csak óvatosan… Mr. Forma1. – jegyezte meg Roy, s közben a visszapillantóban ránk nézett. – kit hívjak fel? Mit szeretnéd, hogy csináljunk? – kérdezte tőlem, éppen mikor szinte belenyomtam magam a puha ülésbe, mert akkor abban a másodpercben azt hittem, hogy ott pusztulok.

- Ááááá. – szorítottam össze a fogaimat. – A teleportálással megpróbálkozhatnátok. – jegyeztem meg kissé megnyugodva… legalábbis a szuszogások ehhez segítettek hozzá.

- Majd bent mindent intézünk… először jussunk be. Okés? – vetette fel Joan az ötletet s igen ügyesen taktikázva került be a forgalomba.

- Anyát… anyát hívd fel. – motyogtam, s éreztem, hogy jött egy újabb szenvedős pillanat. – minden rendben lesz… minden rendben. – mantráztam magamban, majd ösztönösen dőltem le Harry ölébe. Így kényelmesebb volt… békésebb. – ugye… nem baj? – pillantottam fel rá, s rántottam össze a lábaimat mikor a kis bébi rúgott egyet bennem.

- Csak nyugodtan. – felelte, s míg egyik kezét már alapból fogtam a másikat oldalamra vezettem… a pocakomra. Volt benne valami természetfeletti, ahogy érezhettem Őt… minél jobban ott volt, annál kevésbé… annál kevésbé éreztem egyedül magam. – Emlékszel még a légzésgyakorlatokra, amiket a jóga órán tanultál? – kérdezte kíváncsian, s lágyan kezdett ruhán keresztül simogatni.

- Azt hiszem… - bólintottam kicsit, s pont fel tudtam arcára nézni. Elmosolyodtam. Gyönyörű volt… nem lehetett tagadni. Ráadásul ez az öltöny… mesésen állt neki. Mint egy herceg… egy mesebeli herceg.

- Akkor használd most… okés? Mély levegőt be… s ki. Csak ügyesen, kimérten… nem kell kapkodni. – ráztam meg fejét, s a mosoly levakarhatatlanná vált az arcomról bármennyire is éreztem azt, hogy bármikor szétszakadhatok.

- Megnyugtat a hangod. – vallottam be egészen kábultan. Valószínűleg ez az állapotom felszabadított bennem olyan kémiai anyagokat, mik hasonlóak lehettek a drogokhoz. Kicsit bambának éreztem magam.

- A szüleid… konkrétan azonnal indulnak New Port-ból. 4-5 óra és a kórházban lesznek… - hallottam, hogy mit mond Roy, de nem tudtam felfogni… túl nehéz lett volna.

- Ugye… nem hagysz egyedül? – kérdeztem tőle, s lazítottam ujjai szorításán… nem lett volna jó, ha minden vért kiszorítok kezéből.

- Miért hagynálak? – kérdezte őszinte pillantások közepette.

- Egyedül nem tudom megcsinálni… nem menne. – ráztam meg a fejemet, s hasa felé fordultam… s mélyen magamba szívtam az illatát. Friss, férfias… olyan erős.

- Azt akarod… ? – kérdezett rá meglepődve.

- Ne engedj el! Ne!- ez részben kijelentés is volt ámde közben valamiféle könyörgés is. Bekönnyezett a szemem.

- Nem foglak… - rázta meg a fejét, s összekulcsolt ujjainkat a szájához emelte. Hideg ajkai érintésébe beleremegtem… de ez kellett, mert ellensúlyozta a testem további érzéseit. -… ha így szeretnéd. – tette hozzá.

- Máshogy nem is lehetne… - suttogtam halkan. – kérhetek valamit? – pillantottam fel rá ismét.

- Igen?

- Beszélj, kérlek… olyan jó hallani a hangod. – tudom, hogy önmagamat ismételtem, de akkor is így volt. Megtaláltam azt a dolgot, amitől jobban éreztem magam, s meg is ragadtam azon nyomban. Szükségem volt rá… ahogy Rá is.

- Képzeld a felújításoknak vége. – simogatta a hajamat.

- Igen? – lepődtem meg. Egy hét alatt úgy látszik csodák történhetnek.

- Bizony… Roy csodás munkát végzett. – ismerte el.

- Rólam van szó… persze, hogy csodás munka jöhet szóba. – jegyezte meg az előttünk ülő. Csatlakozott a beszélgetésbe, s ezt nem bántam. Míg hallom őket… míg beszélgetünk… úgy könnyebb. Tényleg. – Persze az alapanyag is igen jó volt… Harry-vel könnyen lehetett dolgozni. – folytatta.

- Tudom… ismerem az érzést. – haraptam be az ajkamat, s élveztem, ahogy ujjai a hajtincseimmel játszanak.

- Az újranyitást pedig a hét közepére terveztük… hisz még egy két dolognak a helyére kell kerülnie… mindennek tökéletesnek kell lennie. – jegyezte meg mosolyogva.

- Rólad van szó… - jegyeztem meg… nem is igazán tudtam mit mondtam, de Ő se nagyon tudta… megrázta a fejét bazsalyogva.

- Persze az a bútordarab végül nem került be, ami annyira nem tetszett neked… - vallotta be. Felkuncogtam, ahogy eszembe villant az a világ legrondább csudája.

- Hála a jó égnek. – vigyorogtam. – Nem illett volna oda… elég… ronda volt. – fintorogtam szavaim mellé.

- Nem is… - csapott vissza Roy.

- Dehogynem… - bizonyítottam igazamat. -… elrontotta volna az összképet. Mintha a Marsról hozták volna, vagy nem is tudom… csúnya volt. Ronda. – gondolkoztam a megfelelő szinonimákon.

- Naaaa… naaaa… – csapott vissza Roy hevesen.

- Szülni készülök… ne kötekedj velem. Nem éri meg. – játszottam ki azt a kártyámat, amivel tudtam, hogy minden párbajt megnyernék.

- Tényleg nem éri meg… - rázta a fejét kinek ölébe hajtottam fejemet. Talán a kezére gondolt ekkor, amiből a vérkeringést is kiszorítottam?

- Sajnálom. – biggyesztettem le az alsóajkamat.

- Semmiség… - tornáztatta meg egy picikét őket, de amint elengedett azzal engem… én utána kaptam. Ajkaimhoz emeltem, s apró puszikat adtam rá gyógyító erő reményében.

- Remélem így… jobb. – s arcom előtt tartottam, s úgy lélegeztem az ellen.

- Sokkal… - hunyta le néhány pillanatra Ő is a szemét. Hatalmas pillái voltak… egy fiúhoz képest megbotránkoztatóan gyönyörűek voltak… ahogy Ő maga is ilyen volt. - ... mennyi idő még a kórházba érünk? – kérdezett előre a fiúkhoz.

- Ideális esetben 10 perc lenne… de mivel a vihar egyre erőszakosabb… lehet 20 is lesz belőle. – felelt Joan, s szemét le nem vette az útról. Úgy vezetett, mint a legprofibb Halálos Iramban sofőr… nem mintha láttam volna bármelyik részét is a sorozatnak. S tudtam, hogy ő sem látta.

- Gyűlölöm ezt az időt… - motyogtam.

- Ezt… mindenki.

S tényleg lett belőle 20 perc… talán fél óra is. Az eső egyre jobban kezdett ömleni az égből, megállás nélkül… ráadásul a szél is becsatlakozott a mókába. Az emberek pedig ettől megőrültek… katasztrófa volt végigjutni az utakon. Őszintén mondom, hogy nem hittem volna, hogy túlélem az utat. Egyre jobban fájt… s fájt. Szorított, szúrt, nyomott. Felszisszenéseim egyre gyakoriabbiak lettek, s egyre hangosabbak. Ha a fiúk nem lettek volna ott már rég végem lett volna… ha Ő nem lett volna ott… már nem lélegeznék. Ez biztos.

- Szerinted… azért még marad a tortából? – nem is tudom, hogy honnan jött ez a kérdés… de könnyes szemmel inkább próbáltam már valami másra terelni a gondolataimat.

- Biztos… - biztatott Harry, majd éreztem, hogy a kocsi leáll alattunk. Joan nagy adag levegőt kifújva esett hátra az ülésébe. Meg mertem volna fogadni, hogy egész testében remeg. -… de ha nem…

-… de ha nem… - ismételtem és óvatosan feltápászkodtam segítségével.

-… megsütöm neked. – kacsintott, majd kilökte maga mellett az ajtót, amiben már ott állt Roy egy tolószékkel. A bejáratnál pedig már egy nővért, s az orvosomat is láthattam.

Egy szempillantás alatt pattant ki mellőlem, majd utánam nyúlva csúsztatta gyengéden alám a kezeit, s úgy helyezett át a szakadó esőben a kerekesszékbe. Az az esernyő, mit szerencsétlen Roy-nak adtak… semmit sem ért. Már így is kutyául eláztunk… de mindenki elhiheti, hogy ez érdekelt minket a legkevésbé.

Roy mögém állva kezdett tolni előrefele, sietve igazán miközben én oldalra nézegetve kerestem volna Harry-t. Egy pillanatra eltűnt. Megdobbant a szívem.

- Itt vagyok… itt vagyok. – adta oda nekem kezeit mikor még talán elvesztése miatt jobban pánikoltam, mintsem, a miatt amin éppen keresztülmegy.

- Micsoda nap kedves Adora… - fogadott a doktornő az ajtóban, s mutatta az utat. - Milyen gyakoriak a fájások? – érdeklődött, s az egyetlen, amire tudtam koncentrálni az a légzésem volt. Harry válaszolt neki.

- Ez jó… előkészítettük az egyik szobát már. A nővér odakíséri magukat. – mutatott maga elé, de én megragadtam a kezemet.

- Tegezhetem? Kérem! Ettől a magázástól kiráz a hideg. – nevettem fel kínosan.

- Csak nyugodtan. – csatlakozott kacagásomhoz, majd elengedtem őt, s hagytam, hogy felkészüljön… ugyanis szavai alapján én már készen voltam.

Minél közelebb kerültünk ahhoz a bizonyos ajtóhoz én egyre jobban kezdtem megijedni. Szédültem… rosszul voltam. Minden bajom volt.

- Nekem ez nem megy… - ragadtam meg a szék oldalát. -… nem lehetne visszamenni? Biztos csak egy téves riasztás… biztos. – motyogtam, s majdnem még a székből is kikeltem, de a fiúk nem engedték.

- Figyelj Adora… - guggolt le elém mögülem előkerülve Roy. -… mindig is erre készültél. Erre vágytál… sikerülni fog. Nem kell félned. Fájni fog? Nem kétlem… lehet, úgy fogod érezni, hogy belepusztulsz, de hidd el… nem. S ráadásul a gyümölcse az egésznek a világ legcsodálatosabb teremtése lesz, aki már alig várja, hogy az anyukájával találkozhasson. – mondta, s szabad kezemre helyezte az övét.

- Úgy gondolod? – kérdeztem tőle fátyolos tekintettel.

- Hát persze, hogy így… s nem csak gondolom, hanem tudom. – simította meg az arcomat, majd felállva egy puszit nyomott a homlokomra.

- Mi itt fogunk kint várni téged… okés? – került elém Joan is. – El nem fogunk mozdulni addig a pillanatig, míg nem nyílik az ajtó, s invitálnak be minket, hogy mi is kezünkbe foghassuk a kis angyalt… - simította meg a karomat ő is bíztatóan.

- De semmim nincs itt… se a babának… se magamnak… ez így nem jó. Komolyan mondom… menjünk el. Kérlek. – nagyon összejött nekem ez a hangulatingadozás… de azt hiszem, ezt nem lehet a szememre hányni.

- Nem mész te sehova… - jegyezte meg Roy. -… apró csöppség nélkül végképp nem… szóval… - nyitották is az ajtót, s még erősebben szorítottam meg Harry kezét… talán még az egyensúlyából is kimozdítottam kissé.

- Ő velem jön. – jegyeztem meg visszautasítást nem tűrő hangon.

- Biztos vagy benne? – kérdezte Roy… pedig jól tudtam, s hallottam is hangjában, hogy támogat… nem mintha tehetett volna bármi mást is.

- Soha biztosabb… - mondtam, s hagytam, hogy a nővér átvegye a székem mögötti irányítást miközben oldalt igenis ragaszkodtam Hozzá. -… egyedül ugyanis nem menne. – suttogtam magamban, s behunytam a szememet abban a pillanatban, amikor éreztem, hogy Harry fel szeretne tenni az ágyra. – Ha nem akarsz itt bent lenni… - jegyezte meg neki, ahogy mellém helyezkedett. -… én megértem… tényleg. Még most elmehetsz… - folytattam, s éreztem, hogy beadják a megfelelő gyógyszereket, mikben már korábban megegyeztünk.

- Megígértem neked valamit… s tartom a szavamat. Tudod. – simította meg a homlokomat, amin izzadságcseppek gyöngyöztek erőteljesen. Rászorítottam a kezére.

- Nem is engednélek. – szisszentem fel, mikor éreztem már a szülészem jelenlétét is… bennem. Hosszú ruhám lazán a derekamig volt feltolva, de tökéletesen működött, mint függöny.

- Csodálatosan tág… ahogy a kisbaba is a megfelelő pozícióban fekszik, szóval ahogy mondom… - kezdett bele, de én megelőztem.

- Nyomok. – sikítottam fel miközben kimondtam ezt. Éreztem, hogy hogyan kell cselekednem… ösztönösen jött.

A tér, s idő megszűnt létezni számomra… valamilyen olyan helyre jutottam, ahol egyik sem számított. Fájdalmat éreztem, a gyógyszerek jelenléte ellenére is. Vajúdtam. Tudom, hogy hangosan ordítottam… s sírtam. Nyomtam annyira, amennyire tudtam… de nem volt elég.

- Ez… nem megy… kimerültem. – lihegtem, s éreztem, ahogy a lelkem is kezdi otthagyni majd a testemet.

- Nagyon ügyesen… nagyon jól csinálja. – a szoknyám alól a doktornő hangját hallottam.

Meg voltam rémülve… életemben ennyire még nem voltam megrémülve. Tudtam, hogy ez nekem nem megy. Gyengének éreztem minden izmomat, még azt is, aminek eddig a létezéséről sejteni sem sejthettem. Tudtam, hogy erre vállalkoztam… tudtam, hogy mindigis erre vágytam, de most itt élesben… ez teljesen más volt. Éreztem, hogy a világom omlik össze. Elfáradtam.

- Figyelj csak… - simította meg az arcomat Harry, s hajolt igazán közel hozzám. -… nem ismerek nálad bátrabb embert… s gyönyörűbbet sem. Tudom, hogy meg tudod csinálni. Itt vagyok veled… s együtt megcsináljuk. – szorított most Ő rá az ujjaimra.

- Szörnyű ember vagyok… - csorrant ki a szememből egy könnycsepp… az eddigi legkövérebb. Tudtam, hogy így van… s bármit is mondott neki is egyet kellett vele értenie.

- Nem… nem vagy az… - rázta a fejét.

- Te szeretsz engem… én pedig… - motyogtam, s ekkor megéreztem a késztetést a cselekedetemre. Hatalmasat ordítva, s automatikusan megemelkedve az ágyról nyomtam egy akkorát, hogy azt hittem ott is maradok.

- Már látom a csöppséget… - szólalt meg a nővér.

- Csak a picire koncentrálj… csak a picire. – suttogta a fülembe Harry, s talán ez volt az, ami erőt adott nekem. – Sikerülni fog. – mondta határozottan.

- Megcsináljuk? – kérdeztem tőle egészen elvarázsolva.

- Megcsináljuk. – bólintott, s hősiesen állta, ahogy az ujjaimat olyannyira az övéinek nyomtam. Úgy szorítottam jobb kezemmel azt, mint ahogy a másik oldalon a takarót alattam. Kimondhatatlanul fájt, de erősen küzdöttem ellene. Próbáltam összeszedni minden bennem maradt erőt, s harcolni egy sokkalta magasztosabb célért. A piciért.

- Ááááááááááááá… – ordítottam el magam, s lehunyva a szememet hulltam hátra az ágyba. A segítő nővér megtörölte a homlokomat… a hideg vízcseppek a homlokomon csodás erővel bírtak. Segítettek.

- Még egy utolsó… és… - s megdőlve előre akkora nyomást hoztam össze, hogy azt hittem az egész kórház beleremeg.

A levegőm visszamaradt abban a pillanatban, ahogy újra hátravetődtem. Hallanom kellett volna valami ekkor… tudom, hogy hallanom kellett volna.

- Doktornő… doktornő… - szinte én voltam az, aki felsírt, merthogy a picim nem tette azt. Csend volt, s ügyes kezek munkáját hallottam. Életem legrosszabb pillanatai voltak ezek. Még annál jobban is megijedtem, mint amennyire már megvoltam. – mi történt? Hahhóóó… - kérdeztem volna őket, de nem feleltek… majd ekkor meghallottam, amit meg kellett.

- Egy egészséges kislányt hoztál a világra Adora… akinek kicsit nyakára csavarodott a köldökzsinór. Gratulálok hozzá. – s hallottam mit mondott, de már nem tudtam vele foglalkozni ugyanis a világ legcsodálatosabb dallamának mindensége töltötte be a tudatomat. Sadie sírása volt az.

- Megnézhetem? – tíz maratont futottam le egyszerre… legalábbis így éreztem magam… de már ez nem számított… s nem is éreztem magam olyan rosszul már… a csöppség megjelenése mindent eltakarított maga körül.

- Még meg kell mosdatni… - szólalt meg a nővér, ki ekkor puha anyagot takart a cseppség köré.

- Látni szeretném. – mondtam neki kimerülten, s elengedve mindent nyújtottam feléje a kezemet. Kezeimben akartam fogni, tartani őt, mint a legdrágább kincsemet… mert ő az volt.

- Ahogy gondolod… néhány perc csak. Jó? – mondta, s felém lépett majd a puha anyagból alig kilátszó kis csöppséget a karjaimba helyezte.

Nem hittem a szememnek… ilyen szépséget hogyan is hordhat a felszínén a föld? Egyértelműen az égből érkezett. Apró kis kezecskéi a legszebb ráncokat viselték magukon, olyan tüneménynyi voltak ujjacskái, hogy féltem egy lélegzetvételem is árthat nekik. Gyönyörű barna szemeivel pedig csak pislogott ránk… pillái, mint az angyalok szárnyai. Varázslatos látvány volt… s még annál is több. Amint karjaimba helyezték rögtön elhallgatott.

- Hát, szia… - köszöntem neki, s mosolyogtam rá. Soha… ismétlem soha boldogabbnak nem éreztem magamat. El is felejtettem az összes fájdalmat, mit eddig éreztem abban a pillanatban, ahogy megláttam őt. Egy pillantásával megszűntette őket. -… üdvözöllek itt nálunk, te kis csoda. – beszéltem hozzá úgy hogy éreztem… megértette ezt.

- Ígérem… visszahozom a kis szépséget… nem telik sokba meg megfürdetjük… s felöltöztetjük. – a nővér csak a munkáját végezte volna… de én ezt olyannyira nem akartam. – Addig téged is segítenek átöltöztetni… egy sokkal kényelmesebb, s tisztább viseletbe. – jegyezte meg, hogy az estélyi ruhám lehet egy kicsit… hasznavehetetlen már.

- Ugye milyen gyönyörű? – kérdeztem Harry felé pillantva. Arcán még gyönyörűbb, s csodálkozóbb mosolyt sohasem láttam még. Egészen el volt bűvölve… nem hibáztathattam érte.

- A legcsodálatosabb. – jegyezte meg elkábulva. Azt hiszem Ő is kimerült kissé… de tartotta magát. Kedvem lett volna karjaiba hullani, de nem mozdulhattam.

- Vigyázzon rá… okés? Nagyon. Nagyon, nagyon. – óvatosan engedtem át a nővérnek a kis puhaságot. Máris fájt, hogy el kellett tőle válnom még ennyi időre is.

- Ez a dolgom kedvesem… - jegyezte meg, s indult is vele arrébb, de visszafordult. – Milyen nevet írhatunk a kis kosarára? – kérdezte kíváncsian. – Ha nem tudják az ifjú szülők még semmi baj… van idő… de gondoltam megkérdezem. – jegyezte meg kedvesen.

- Sadie… a csöppség neve Sadie. – válaszoltam rögtön, s a nővér minden mozdulatát végigkísértem, míg sem el nem hagyta ezt a termet egy személyzeti kijárón. – A mi Sadie-nk… - mosolyodtam el, s elpihenve feküdtem végig az ágyon.

- Most néhány pillanatra az újdonsült anyukát is ápolgatnánk egy kicsit… addig, ha szabadna, kifáradnál egy kicsit? – nézett egy másik nővér is Harry-re. Bazsalyogva én is feléje fordultam. Nem tudtam szólni… csak mosolyogni, de azt mindennél jobban.

- Menj nyugodtan… mesélj nekik. – emeltem fel a kezemet hogy megsimítsam mellkasát. Érte összeszedtem minden beszédet segítő erőmet.

- Megyek…- mondta, s közelebb hajolva egy puszit nyomott a homlokomra. -… hihetetlenül ügyes voltál. – mondta.

- Köszönöm… - simítottam meg az arcát, majd figyeltem, ahogy alakja távolodik. Meg akartam volna tenni még valamit… de nem tettem… túl… fáradt voltam.

S igen… némi segítséggel ugyan, de én is megmosdottam, majd a világ legpuhább kórházi ágyában feküdtem végig… talán csak azért éreztem, így mert eszméletlen erővel hullott rám a fáradtság, a kimerültség. De egy pillanatát nem bántam a történteknek… el voltam bűvölve. S nem… nem csak a kapott gyógyszerek, vitaminok okozták ezt az eufóriát nálam… a pici lénynek, kit világra hoztam is nagy köze volt hozzá.

Olyan aprócska volt, olyan törékeny… a világ legszebb dolga. Úgy tartottam ott a karjaimban, hogy tudtam… soha nem engedem el. Soha nem fogom engedni, hogy bántódása essen, s ezért mindent meg fogok tenni. Ha kell, hegyeket mozgatok, ha kell, csillagot hozok le neki az égből… bármire szüksége lesz, én megadom neki, s a lehető legszeretőbb anyukája leszek neki ezen a kerek földön. Olyan boldogságot hozott az életembe, mit senki más nem tudott megtenni. Egy csoda volt.

- Szabad-e bejönni? – kopogtattak be a kint várakozó férfiak, s Roy bedugta a fejét óvatosan.

- Csak nyugodtan. – feleltem halkan hisz láttam a picike elszundított… biztos számára is kimerítő lehetett ez az egész.

- Szüleid nemsokára megérkeznek… Kit-et pedig nem tudtuk elérni… a vihar… - mondta, habár az utolsó érezhetően halkabban… mondhatni suttogta a fülembe mikor mellém ért.

- Ühüm. – motyogtam, s nem tudtam foglalkozni senki mással… csakis ezzel a csudával ki ott aludt a kezeimben.

- Egy valódi angyalt hoztál össze édesem… egy valódi angyalt. – jegyezte meg, ahogy rápillantott.

- Eszméletlenül szépséges… - jegyezte meg Joan is. Mindketten az ágyam mellett álltak meg… Harry sehol sem volt.

- Hol van… - kezdtem bele, de Roy átvette a szót.

- Mindjárt itt lesz… csak valamit elintéz. – simította meg arcomat ő.

- Mégis… mit? – kérdeztem rá meglepődve.

- Például… szerez neked az esküvői tortából. – hallottam meg egy ismerős hangot, majd ekkor a fiúk arrébb álltak az ajtó takarásából, s ekkor két csodálatos menyasszonyt láthattam meg hozzám érkezve.

- Nektek elment az eszetek… - nevettem fel mikor megláttam Lindát, s Lisát, ahogy felém sétálnak makulátlan ruhájukban. -… ezt nem kellett volna. – ráztam meg a fejemet hitetlenségemben.

- Azt hiszed, hogy úgy elhagyjuk az országot nászutunk alkalmából, hogy nem lessük meg ezt a csöppséget, aki pontosan az esküvőnk napján bújt elő? – mondta Linda, s körülfogva az ágyamat sétáltak oda hozzám.

- Én mondtam, hogy marad torta… - tette hozzá gondolatát Harry is, s kezében egy tányérral állt meg mellettem.

- Amúgy is megéheztem itt ebben a nagy munkában… - kacagtam fel, s megsimítottam Sadie picike arcát. Olyan természetes piros pozsgás volt, s olyan puha… a legdrágább selyem sem érhet fel ehhez a tökélyhez.

- Gratulálunk… eszményi a kislányod. – bókoltak kedvesen.

- Micsoda tömeg ez kérem szépen… nem szabadna túlterhelni a kismamát, se a babát… holnap is nap van… ugye azt tudják? – az egyik nővérem sétált be hozzánk.

- Jó… jó. Mi amúgy is csak köszönni jöttünk… - szólalt meg Lisa, s megsimította lábamat mit takaró fedett. – Csak ügyesen csajos… okés? – kacsintott rám.

- Visszajöttünk Barbados-ról és letámadunk… ezt ne feledd. – tette hozzá Linda.

- Szuper. – bólintott.

- Mi kikísérjük az ifjú házasokat… addig pihenj egy kicsit, okés? – mondta Roy, s megpuszilta a homlokomat. Ez ma már hagyománnyá fog alakulni.

- Próbálok. – bólintottam. – Ugye még maradhat nálam egy kicsit? – félve pillantottam a nővérre, aki figyelte a távozó embertömeget.

- Persze… még egy keveset igen… - ismerte el, majd ő is ellépdelve az ajtója felé kettesben hagyott minket Harry-vel… vagyis hármasban, mert volt egy újabb tagunk, kinek minden oly különleges lehetett most… habár alukált éppen.

- Gyere… ülj le ide. – böktem fejemmel a mellettem lévő helyre… hatalmas volt ez az ágy. Hatalmas.

- Jó lesz nekem… - kezdett bele mondatába, de én félbeszakítottam:

- Szeretnéd a kezedben tartani? – kérdeztem tőle.

- Biztos vagy te ebben?

- Te vagy az első, akinek átengedem… - suttogtam halkan, nehogy felébresszem a hercegkisasszonyt.

- Okés… de először… leülök egy kicsit. Jó? – mondta, majd letette a tortát az éjjeliszekrényre, s leült mellém. Nem tudom mi vezérelt, de automatikusan mellkasára dűtöttem a fejemet… éreztem, hogy így kell tennem.

- Jó… - mondtam alig hallhatóan.

- Leírhatatlan ez az érzés… - mondta, s átkarolt óvatosan. -… leírhatatlanabb lenne még akkor… ha… - kezdett bele s azonnal úgy fordultam, hogy Őt láthassam… egyenesen a szemeibe kellett néznem. Tudtam, hogy ez volt a megfelelő cselekedet.

- Ha? – nagyot nyeltem.

- Ha hozzám jönnél… - mondta ki, s éreztem, hogy a szívem ott bordáim között megkétszereződik, s úgy kezdi további munkáját.

- Hogy… hogy… - dadogtam, s olyanokat pislogtam mikről el sem hittem, hogy tudom produkálni.

- Adora Walsh… szeretném, ha hozzám jönnél feleségül. Most, hogy itt voltam veled… ennél biztosabb nem lehetnék benne. – mondta, s nadrágjának a zsebébe nyúlva egy dobozkát is elővett, s könnyedén pattintotta ki előttem. – Mindennél jobban szeretném, ha a családom lennétek ezzel a picikével. Nem számít, hogy mi történt eddig velünk… minden elhomályosul itt és most. Csakis ez számít. A jövővel meg majd… harcolunk együtt… ígérem. Nem lenne teljes az élet, ha nem lennél benne… ezt az elmúlt egy hétben tapasztaltam. Szörnyű volt. De ez most… ez a pár óra… egyszerűen… leírhatatlan volt. – levegőt nem mertem venni… úgy hallgattam végig szavait. Alig hittem a fülemnek… egész testemben beleremegtem kérdésébe… szavaiba.

- Jó… - gondoltam arra, hogy nem tudok semmit sem mondani, de szám megelőzte gondolataimat. Magától működött. Természetesebb válasz nem is jöhetett volna ki ajkaim közül. – jól van Harry Pearce… jól van… vágjunk bele valami őrültségbe… - merthogy ez az volt… egy hatalmas őrültség, már csak ha abba belegondolok, hogy egy másik esküvőm már konkrétan szerveződés alatt van, de ez most… ez most megtörténik. 

 - Ez most? – nem hitt nekem… én magam sem, de nem tudtam volna tovább hazudni se magamnak se nekem. Talán kellettek ezek a földöntúli pillanatok mik tisztázták bennem ezt az egészet… nem éreztem rossznak mit válaszoltam neki. Tudtam, hogy bízhatok benne.

- Igent mondok neked Harry… igent… - s úgy mozdultam, hogy a nélkül tudjam Őt megcsókolni, hogy Sadie-t zavarnánk. Őszintébb még nem volt csókom felé… soha nem csókoltam Őt, hogy ne fájjon… s most nem fájt. -… legyünk együtt a picike szülei… szeretlek Téged… szeretlek…