37. rész - Jó...

Sziasztok! Meghoztam ám nektek az utolsó részt így iskola előtt… remélem örülni fogtok neki. A szokásosnál is hosszabb lett, de egyszerűen ezt meg kellett írnom… remélem elviselitek még azt a kis plusz mondatokat. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka

Gondolkodás nélkül kapott utánam… nem készültem elesni, de tudta, hogy mégis van valami biztosítékra… egy támaszra. S Ő ezt megadta ott rögtön, hezitálás nélkül.

- Szülni… fogok. – ismételtem el remegő ajkakkal, s próbáltam ijedtségemet palástolni… kétlem, hogy erőlködésem bármit is jelentett. Nem tudtam kendőzni érzelmeimet.

- Csak… ügyesen. – simította meg arcomat, s kezét nem is vette el bőrömről. Éreztem, hogy tüdőm feszíteni kezd miközben hasamban is egyre nagyobb lesz a nyomás. – Mindent… megoldunk. – nyugtatott pillantásaival, s nem tudtam még pislogni sem, mert éreztem, ha megteszem, a térdem attól az apró cselekedetemtől feladja a szolgálatot.

- Ennek nem most… ez így… az esküvő. – motyogtam értelmetlen mondatfoszlányokat.

- Shhh… - lágyan tette össze ajkait. Nagyot nyeltem. -… ne idegeskedj. – rázta meg a fejét óvatosan. – Mit gondolsz… tudsz járni? – kérdezte.

- Mi történt? – Roy rohant oda hozzánk… azt hiszem észrevehette, hogy valami nem megfelelő történt… vagyis legalább nem várt.

- Igen. – bólintottam kérdésére.

- Ne ijedj meg… átkarolom a derekadat, a kezedet pedig tedd nyugodtan a nyakamba. Csak óvatosan. – mondta nekem, s közel sem foglalkozott ekkor még a harmadik személlyel… de azt hiszem ő is kezdte már érteni a dolgot.

- Adora-nak… azonnal a kórházba kell kerülnie. – válaszolta Harry a teljes higgadtsággal mikor már karjaink egymás testét tartották… habár egyértelmű volt kinek volt erre nagyobb szüksége.

- Szülni fogok. – kínosan mosolyogtam Roy-ra, akinek egy teljes élet különböző érzései pörögtek le az arcán egy másodperc alatt.

- Édes Istenem… - Joan éppen abban a pillanatban csatlakozott hozzánk, amikor kimondtam azt a mágikus mondatot. Elkerekedtek a szemei. -… hívom a mentőket. – jelentette be, s telefonjáért nyúlt, de Harry megrázta a fejét.

- Sokkal gyorsabb lesz, ha kocsival bevisszük… - jelentette ki, én pedig próbáltam eközben nem teljesen bepánikolni. -… itt a kulcsom… ugye tudsz vezetni? – nyúlt be zsebébe, s dobta Joan felé a kulcsot. Lényegtelen volt, hogy ivott már vagy két pohár pezsgőt itt és most hallva a történéseket azon nyomban kijózanodott. Az adrenalin minden felesleges dolgot kilökött a szervezetéből.

- Igen. – bólintott, s céltudatosan indult meg a kijárat felé. – merre parkolsz? – kérdezte, ahogy mi is követni kezdtük. Csak óvatosan, teljesen meggondolt léptekkel.

- Hátul… - bólintott a fejével jobbra, s csakis azt tudtam érzékelni, ahogy engem tart… s azt közel sem, hogy közben egyre nagyobb feltűnést keltünk bármennyire is próbáljuk ezt elkerülni. Hangokat hallottam, kérdéseket tőlük, de csakis az érintése volt, ami el is jutott agyamig.

- Ne… engedj… el. – szinte összeszorított fogakkal könyörögtem neki, s éreztem, hogy lábaim egyre jobban gyengülnek. Szorítást éreztem hasamban. Felszisszentem, s azonnal a pocakomra kaptam a kezemet.

- Nem tenném. – segítette a lépéseimet.

- Áúúúú…áúúú…áúúú. – sziszegtem, ahogy egyre erősebbek lettek a kis szúrások bennem. Kivert a víz. Kellemetlen volt.

- Csak tarts ki… pillanatok alatt ott leszünk. Okés? – hangja olyan gyengéd volt mikor velem beszélt… de bármikor máshoz szólt akkor egészen más volt.

- Ühüm… - lehunytam a szememet, s úgy vettem a levegőt… próbáltam nem megfulladni, pedig éreztem, hogy simán úgy is végezhettem volna.

- Adora… Adora… - abban a pillanatban, ahogy kinyitottam a folyosón a szememet az egyik csodálatos menyasszonnyal találtam szembe magam. Ő legalább csodálatos volt, míg magamat egy darab rongynak éreztem akkor és ott. Izzadtam, remegtem, s tudtam mindenem összefolyik. -… mi… – kérdezett volna rá, de akkor leesett neki.

- Uram teremtőm… - kapott a szájához, s hatalmas mosolyra húzta ajkait. Meglepően izgatottá vált.

- Sajnálom… - motyogtam. -… én ezt… nem így terveztem… nem most. – kínos volt mosolyom miközben lesütöttem a szememet. – sajnálom.

- Nem… nem… nem… - rázta meg a fejét, s felkapta szoknyája alját majd úgy indult meg velünk az ajtó felé. -… nem hiszem, hogy ennél lehetne tökéletesebb ez a nap. – jegyezte meg tényleg őszintén.

- Ühüm. – nem feltétlen hittem neki, de más reakciót nehezen hoztam volna össze tekintve, hogy éreztem… nemsokára felrobbanok. Remegtem.

- Ne hívjunk… mentőt… nincs esetleg szükségetek sofőrre vagy valamire? – kérdezte, s gondolkodás nélkül kísért minket kifele nem törődve azzal közel sem, hogy ez az ő nagy napja. A Lindáé mellett.

- Megoldunk mindent… - felelte Harry, s egy másodpercre sem vette le rólam a tekintetét. Féltett… én pedig féltem. Nagyon. - … Te menj vissza nyugodtan… és ünnepelj. Ez a ti napotok. – mondta neki kedvesen.

- De… - harapta be a száját, s nézett rám.

- Harry-nek igaza van… - csatlakozott a beszélgetésbe a nagy sietségben Roy is. -… te menj vissza… s élvezd a pillanatot. – simította meg a karját.

- Én is megpróbálom. – jegyeztem meg egy fura mosoly keretében, s fogtam a hasamat miről azt hittem, hogy le fog szakadni rólam… tényleg olyan volt… arról pedig ne is beszéljünk, hogy úgy véltem a gerincem ott helyben fog darabokra törni. Fájt… meglepően fájt.

- Mindenről értesítünk… de most… - kezdett bele, s rápillantott az arcomra. Nem tudom mit olvasott le… de észrevehetően ő is még jobban megijedt.

- Értem… értem… hívjatok, kérlek… komolyan… - tárta ki előttünk az ajtót, s ekkor rá kellett jönnünk, hogy az épületen kívül… szakadt az eső.

- Ez… ugye… - dünnyögtem… habár a hidegebb levegő nagyon is jól esett. Hűtötte a felforrósodott, égő testemet.

- Gyűlölöd az esőt. – emlékezett rá Harry, s próbált elmosolyodni csakis azért, hogy engem próbáljon egy kicsit… nyugtatni.

- Ühüm… - bólogattam, majd kilépve az esőcseppek tengerébe próbáltam minél jobban szedni a lábamat… már amennyire ez itt mehetett nekem.

Hallottam kocsijának zárját kattanni, lámpájának felvillanását is érzékeltem… ködös volt a tekintetem, de ezt még felismertem.

- Segítek beülni… - nyitotta előttem az ajtót, majd szembefordult velem.

- Harry… - dideregtem kissé… a mindenfajta hatások együttese okozta ezt. Hideg. Meleg. Fájdalom. A szemébe néztem… a lélegzetem elállt. -… félek. – ismertem be.

- Tudom. – simította meg a fejemet, majd egy puszit nyomott a homlokomra… olyan bátorítót, olyan édeset, mit még talán soha senkitől nem kaptam. A szívem majd kiszökött a helyéről… nem kellett volna.

- Sajnálom. – motyogtam miközben Ő megfogta derekamat, s egy könnyed mozdulattal pakolt be az ülésére, ami volt olyan magas, hogy magamtól nem igazán tudtam volna felkerülni oda.

- Shhhh… - rázta a fejét, s Ő is beült mellém miközben előre már a fiúk is beültek.

- Megvagytok? – kérdezte Joan, s az ülések között hátranézett ránk.

- Azt hiszem… - rántottam mega vállamat, s újabb fájást éreztem… egyet azokból az intenzívebbek közül.

- Akkor indulás. – jegyezte meg, s indította is a motort. Szorítottam Harry ujjait… nem tagadom, egy pillanatra sem mertem elengedni… ez volt az, ami tartotta bennem a lelket… az hogy valaki ott van velem. Egyedül nem bírtam volna.

- Azért csak óvatosan… Mr. Forma1. – jegyezte meg Roy, s közben a visszapillantóban ránk nézett. – kit hívjak fel? Mit szeretnéd, hogy csináljunk? – kérdezte tőlem, éppen mikor szinte belenyomtam magam a puha ülésbe, mert akkor abban a másodpercben azt hittem, hogy ott pusztulok.

- Ááááá. – szorítottam össze a fogaimat. – A teleportálással megpróbálkozhatnátok. – jegyeztem meg kissé megnyugodva… legalábbis a szuszogások ehhez segítettek hozzá.

- Majd bent mindent intézünk… először jussunk be. Okés? – vetette fel Joan az ötletet s igen ügyesen taktikázva került be a forgalomba.

- Anyát… anyát hívd fel. – motyogtam, s éreztem, hogy jött egy újabb szenvedős pillanat. – minden rendben lesz… minden rendben. – mantráztam magamban, majd ösztönösen dőltem le Harry ölébe. Így kényelmesebb volt… békésebb. – ugye… nem baj? – pillantottam fel rá, s rántottam össze a lábaimat mikor a kis bébi rúgott egyet bennem.

- Csak nyugodtan. – felelte, s míg egyik kezét már alapból fogtam a másikat oldalamra vezettem… a pocakomra. Volt benne valami természetfeletti, ahogy érezhettem Őt… minél jobban ott volt, annál kevésbé… annál kevésbé éreztem egyedül magam. – Emlékszel még a légzésgyakorlatokra, amiket a jóga órán tanultál? – kérdezte kíváncsian, s lágyan kezdett ruhán keresztül simogatni.

- Azt hiszem… - bólintottam kicsit, s pont fel tudtam arcára nézni. Elmosolyodtam. Gyönyörű volt… nem lehetett tagadni. Ráadásul ez az öltöny… mesésen állt neki. Mint egy herceg… egy mesebeli herceg.

- Akkor használd most… okés? Mély levegőt be… s ki. Csak ügyesen, kimérten… nem kell kapkodni. – ráztam meg fejét, s a mosoly levakarhatatlanná vált az arcomról bármennyire is éreztem azt, hogy bármikor szétszakadhatok.

- Megnyugtat a hangod. – vallottam be egészen kábultan. Valószínűleg ez az állapotom felszabadított bennem olyan kémiai anyagokat, mik hasonlóak lehettek a drogokhoz. Kicsit bambának éreztem magam.

- A szüleid… konkrétan azonnal indulnak New Port-ból. 4-5 óra és a kórházban lesznek… - hallottam, hogy mit mond Roy, de nem tudtam felfogni… túl nehéz lett volna.

- Ugye… nem hagysz egyedül? – kérdeztem tőle, s lazítottam ujjai szorításán… nem lett volna jó, ha minden vért kiszorítok kezéből.

- Miért hagynálak? – kérdezte őszinte pillantások közepette.

- Egyedül nem tudom megcsinálni… nem menne. – ráztam meg a fejemet, s hasa felé fordultam… s mélyen magamba szívtam az illatát. Friss, férfias… olyan erős.

- Azt akarod… ? – kérdezett rá meglepődve.

- Ne engedj el! Ne!- ez részben kijelentés is volt ámde közben valamiféle könyörgés is. Bekönnyezett a szemem.

- Nem foglak… - rázta meg a fejét, s összekulcsolt ujjainkat a szájához emelte. Hideg ajkai érintésébe beleremegtem… de ez kellett, mert ellensúlyozta a testem további érzéseit. -… ha így szeretnéd. – tette hozzá.

- Máshogy nem is lehetne… - suttogtam halkan. – kérhetek valamit? – pillantottam fel rá ismét.

- Igen?

- Beszélj, kérlek… olyan jó hallani a hangod. – tudom, hogy önmagamat ismételtem, de akkor is így volt. Megtaláltam azt a dolgot, amitől jobban éreztem magam, s meg is ragadtam azon nyomban. Szükségem volt rá… ahogy Rá is.

- Képzeld a felújításoknak vége. – simogatta a hajamat.

- Igen? – lepődtem meg. Egy hét alatt úgy látszik csodák történhetnek.

- Bizony… Roy csodás munkát végzett. – ismerte el.

- Rólam van szó… persze, hogy csodás munka jöhet szóba. – jegyezte meg az előttünk ülő. Csatlakozott a beszélgetésbe, s ezt nem bántam. Míg hallom őket… míg beszélgetünk… úgy könnyebb. Tényleg. – Persze az alapanyag is igen jó volt… Harry-vel könnyen lehetett dolgozni. – folytatta.

- Tudom… ismerem az érzést. – haraptam be az ajkamat, s élveztem, ahogy ujjai a hajtincseimmel játszanak.

- Az újranyitást pedig a hét közepére terveztük… hisz még egy két dolognak a helyére kell kerülnie… mindennek tökéletesnek kell lennie. – jegyezte meg mosolyogva.

- Rólad van szó… - jegyeztem meg… nem is igazán tudtam mit mondtam, de Ő se nagyon tudta… megrázta a fejét bazsalyogva.

- Persze az a bútordarab végül nem került be, ami annyira nem tetszett neked… - vallotta be. Felkuncogtam, ahogy eszembe villant az a világ legrondább csudája.

- Hála a jó égnek. – vigyorogtam. – Nem illett volna oda… elég… ronda volt. – fintorogtam szavaim mellé.

- Nem is… - csapott vissza Roy.

- Dehogynem… - bizonyítottam igazamat. -… elrontotta volna az összképet. Mintha a Marsról hozták volna, vagy nem is tudom… csúnya volt. Ronda. – gondolkoztam a megfelelő szinonimákon.

- Naaaa… naaaa… – csapott vissza Roy hevesen.

- Szülni készülök… ne kötekedj velem. Nem éri meg. – játszottam ki azt a kártyámat, amivel tudtam, hogy minden párbajt megnyernék.

- Tényleg nem éri meg… - rázta a fejét kinek ölébe hajtottam fejemet. Talán a kezére gondolt ekkor, amiből a vérkeringést is kiszorítottam?

- Sajnálom. – biggyesztettem le az alsóajkamat.

- Semmiség… - tornáztatta meg egy picikét őket, de amint elengedett azzal engem… én utána kaptam. Ajkaimhoz emeltem, s apró puszikat adtam rá gyógyító erő reményében.

- Remélem így… jobb. – s arcom előtt tartottam, s úgy lélegeztem az ellen.

- Sokkal… - hunyta le néhány pillanatra Ő is a szemét. Hatalmas pillái voltak… egy fiúhoz képest megbotránkoztatóan gyönyörűek voltak… ahogy Ő maga is ilyen volt. - ... mennyi idő még a kórházba érünk? – kérdezett előre a fiúkhoz.

- Ideális esetben 10 perc lenne… de mivel a vihar egyre erőszakosabb… lehet 20 is lesz belőle. – felelt Joan, s szemét le nem vette az útról. Úgy vezetett, mint a legprofibb Halálos Iramban sofőr… nem mintha láttam volna bármelyik részét is a sorozatnak. S tudtam, hogy ő sem látta.

- Gyűlölöm ezt az időt… - motyogtam.

- Ezt… mindenki.

S tényleg lett belőle 20 perc… talán fél óra is. Az eső egyre jobban kezdett ömleni az égből, megállás nélkül… ráadásul a szél is becsatlakozott a mókába. Az emberek pedig ettől megőrültek… katasztrófa volt végigjutni az utakon. Őszintén mondom, hogy nem hittem volna, hogy túlélem az utat. Egyre jobban fájt… s fájt. Szorított, szúrt, nyomott. Felszisszenéseim egyre gyakoriabbiak lettek, s egyre hangosabbak. Ha a fiúk nem lettek volna ott már rég végem lett volna… ha Ő nem lett volna ott… már nem lélegeznék. Ez biztos.

- Szerinted… azért még marad a tortából? – nem is tudom, hogy honnan jött ez a kérdés… de könnyes szemmel inkább próbáltam már valami másra terelni a gondolataimat.

- Biztos… - biztatott Harry, majd éreztem, hogy a kocsi leáll alattunk. Joan nagy adag levegőt kifújva esett hátra az ülésébe. Meg mertem volna fogadni, hogy egész testében remeg. -… de ha nem…

-… de ha nem… - ismételtem és óvatosan feltápászkodtam segítségével.

-… megsütöm neked. – kacsintott, majd kilökte maga mellett az ajtót, amiben már ott állt Roy egy tolószékkel. A bejáratnál pedig már egy nővért, s az orvosomat is láthattam.

Egy szempillantás alatt pattant ki mellőlem, majd utánam nyúlva csúsztatta gyengéden alám a kezeit, s úgy helyezett át a szakadó esőben a kerekesszékbe. Az az esernyő, mit szerencsétlen Roy-nak adtak… semmit sem ért. Már így is kutyául eláztunk… de mindenki elhiheti, hogy ez érdekelt minket a legkevésbé.

Roy mögém állva kezdett tolni előrefele, sietve igazán miközben én oldalra nézegetve kerestem volna Harry-t. Egy pillanatra eltűnt. Megdobbant a szívem.

- Itt vagyok… itt vagyok. – adta oda nekem kezeit mikor még talán elvesztése miatt jobban pánikoltam, mintsem, a miatt amin éppen keresztülmegy.

- Micsoda nap kedves Adora… - fogadott a doktornő az ajtóban, s mutatta az utat. - Milyen gyakoriak a fájások? – érdeklődött, s az egyetlen, amire tudtam koncentrálni az a légzésem volt. Harry válaszolt neki.

- Ez jó… előkészítettük az egyik szobát már. A nővér odakíséri magukat. – mutatott maga elé, de én megragadtam a kezemet.

- Tegezhetem? Kérem! Ettől a magázástól kiráz a hideg. – nevettem fel kínosan.

- Csak nyugodtan. – csatlakozott kacagásomhoz, majd elengedtem őt, s hagytam, hogy felkészüljön… ugyanis szavai alapján én már készen voltam.

Minél közelebb kerültünk ahhoz a bizonyos ajtóhoz én egyre jobban kezdtem megijedni. Szédültem… rosszul voltam. Minden bajom volt.

- Nekem ez nem megy… - ragadtam meg a szék oldalát. -… nem lehetne visszamenni? Biztos csak egy téves riasztás… biztos. – motyogtam, s majdnem még a székből is kikeltem, de a fiúk nem engedték.

- Figyelj Adora… - guggolt le elém mögülem előkerülve Roy. -… mindig is erre készültél. Erre vágytál… sikerülni fog. Nem kell félned. Fájni fog? Nem kétlem… lehet, úgy fogod érezni, hogy belepusztulsz, de hidd el… nem. S ráadásul a gyümölcse az egésznek a világ legcsodálatosabb teremtése lesz, aki már alig várja, hogy az anyukájával találkozhasson. – mondta, s szabad kezemre helyezte az övét.

- Úgy gondolod? – kérdeztem tőle fátyolos tekintettel.

- Hát persze, hogy így… s nem csak gondolom, hanem tudom. – simította meg az arcomat, majd felállva egy puszit nyomott a homlokomra.

- Mi itt fogunk kint várni téged… okés? – került elém Joan is. – El nem fogunk mozdulni addig a pillanatig, míg nem nyílik az ajtó, s invitálnak be minket, hogy mi is kezünkbe foghassuk a kis angyalt… - simította meg a karomat ő is bíztatóan.

- De semmim nincs itt… se a babának… se magamnak… ez így nem jó. Komolyan mondom… menjünk el. Kérlek. – nagyon összejött nekem ez a hangulatingadozás… de azt hiszem, ezt nem lehet a szememre hányni.

- Nem mész te sehova… - jegyezte meg Roy. -… apró csöppség nélkül végképp nem… szóval… - nyitották is az ajtót, s még erősebben szorítottam meg Harry kezét… talán még az egyensúlyából is kimozdítottam kissé.

- Ő velem jön. – jegyeztem meg visszautasítást nem tűrő hangon.

- Biztos vagy benne? – kérdezte Roy… pedig jól tudtam, s hallottam is hangjában, hogy támogat… nem mintha tehetett volna bármi mást is.

- Soha biztosabb… - mondtam, s hagytam, hogy a nővér átvegye a székem mögötti irányítást miközben oldalt igenis ragaszkodtam Hozzá. -… egyedül ugyanis nem menne. – suttogtam magamban, s behunytam a szememet abban a pillanatban, amikor éreztem, hogy Harry fel szeretne tenni az ágyra. – Ha nem akarsz itt bent lenni… - jegyezte meg neki, ahogy mellém helyezkedett. -… én megértem… tényleg. Még most elmehetsz… - folytattam, s éreztem, hogy beadják a megfelelő gyógyszereket, mikben már korábban megegyeztünk.

- Megígértem neked valamit… s tartom a szavamat. Tudod. – simította meg a homlokomat, amin izzadságcseppek gyöngyöztek erőteljesen. Rászorítottam a kezére.

- Nem is engednélek. – szisszentem fel, mikor éreztem már a szülészem jelenlétét is… bennem. Hosszú ruhám lazán a derekamig volt feltolva, de tökéletesen működött, mint függöny.

- Csodálatosan tág… ahogy a kisbaba is a megfelelő pozícióban fekszik, szóval ahogy mondom… - kezdett bele, de én megelőztem.

- Nyomok. – sikítottam fel miközben kimondtam ezt. Éreztem, hogy hogyan kell cselekednem… ösztönösen jött.

A tér, s idő megszűnt létezni számomra… valamilyen olyan helyre jutottam, ahol egyik sem számított. Fájdalmat éreztem, a gyógyszerek jelenléte ellenére is. Vajúdtam. Tudom, hogy hangosan ordítottam… s sírtam. Nyomtam annyira, amennyire tudtam… de nem volt elég.

- Ez… nem megy… kimerültem. – lihegtem, s éreztem, ahogy a lelkem is kezdi otthagyni majd a testemet.

- Nagyon ügyesen… nagyon jól csinálja. – a szoknyám alól a doktornő hangját hallottam.

Meg voltam rémülve… életemben ennyire még nem voltam megrémülve. Tudtam, hogy ez nekem nem megy. Gyengének éreztem minden izmomat, még azt is, aminek eddig a létezéséről sejteni sem sejthettem. Tudtam, hogy erre vállalkoztam… tudtam, hogy mindigis erre vágytam, de most itt élesben… ez teljesen más volt. Éreztem, hogy a világom omlik össze. Elfáradtam.

- Figyelj csak… - simította meg az arcomat Harry, s hajolt igazán közel hozzám. -… nem ismerek nálad bátrabb embert… s gyönyörűbbet sem. Tudom, hogy meg tudod csinálni. Itt vagyok veled… s együtt megcsináljuk. – szorított most Ő rá az ujjaimra.

- Szörnyű ember vagyok… - csorrant ki a szememből egy könnycsepp… az eddigi legkövérebb. Tudtam, hogy így van… s bármit is mondott neki is egyet kellett vele értenie.

- Nem… nem vagy az… - rázta a fejét.

- Te szeretsz engem… én pedig… - motyogtam, s ekkor megéreztem a késztetést a cselekedetemre. Hatalmasat ordítva, s automatikusan megemelkedve az ágyról nyomtam egy akkorát, hogy azt hittem ott is maradok.

- Már látom a csöppséget… - szólalt meg a nővér.

- Csak a picire koncentrálj… csak a picire. – suttogta a fülembe Harry, s talán ez volt az, ami erőt adott nekem. – Sikerülni fog. – mondta határozottan.

- Megcsináljuk? – kérdeztem tőle egészen elvarázsolva.

- Megcsináljuk. – bólintott, s hősiesen állta, ahogy az ujjaimat olyannyira az övéinek nyomtam. Úgy szorítottam jobb kezemmel azt, mint ahogy a másik oldalon a takarót alattam. Kimondhatatlanul fájt, de erősen küzdöttem ellene. Próbáltam összeszedni minden bennem maradt erőt, s harcolni egy sokkalta magasztosabb célért. A piciért.

- Ááááááááááááá… – ordítottam el magam, s lehunyva a szememet hulltam hátra az ágyba. A segítő nővér megtörölte a homlokomat… a hideg vízcseppek a homlokomon csodás erővel bírtak. Segítettek.

- Még egy utolsó… és… - s megdőlve előre akkora nyomást hoztam össze, hogy azt hittem az egész kórház beleremeg.

A levegőm visszamaradt abban a pillanatban, ahogy újra hátravetődtem. Hallanom kellett volna valami ekkor… tudom, hogy hallanom kellett volna.

- Doktornő… doktornő… - szinte én voltam az, aki felsírt, merthogy a picim nem tette azt. Csend volt, s ügyes kezek munkáját hallottam. Életem legrosszabb pillanatai voltak ezek. Még annál jobban is megijedtem, mint amennyire már megvoltam. – mi történt? Hahhóóó… - kérdeztem volna őket, de nem feleltek… majd ekkor meghallottam, amit meg kellett.

- Egy egészséges kislányt hoztál a világra Adora… akinek kicsit nyakára csavarodott a köldökzsinór. Gratulálok hozzá. – s hallottam mit mondott, de már nem tudtam vele foglalkozni ugyanis a világ legcsodálatosabb dallamának mindensége töltötte be a tudatomat. Sadie sírása volt az.

- Megnézhetem? – tíz maratont futottam le egyszerre… legalábbis így éreztem magam… de már ez nem számított… s nem is éreztem magam olyan rosszul már… a csöppség megjelenése mindent eltakarított maga körül.

- Még meg kell mosdatni… - szólalt meg a nővér, ki ekkor puha anyagot takart a cseppség köré.

- Látni szeretném. – mondtam neki kimerülten, s elengedve mindent nyújtottam feléje a kezemet. Kezeimben akartam fogni, tartani őt, mint a legdrágább kincsemet… mert ő az volt.

- Ahogy gondolod… néhány perc csak. Jó? – mondta, s felém lépett majd a puha anyagból alig kilátszó kis csöppséget a karjaimba helyezte.

Nem hittem a szememnek… ilyen szépséget hogyan is hordhat a felszínén a föld? Egyértelműen az égből érkezett. Apró kis kezecskéi a legszebb ráncokat viselték magukon, olyan tüneménynyi voltak ujjacskái, hogy féltem egy lélegzetvételem is árthat nekik. Gyönyörű barna szemeivel pedig csak pislogott ránk… pillái, mint az angyalok szárnyai. Varázslatos látvány volt… s még annál is több. Amint karjaimba helyezték rögtön elhallgatott.

- Hát, szia… - köszöntem neki, s mosolyogtam rá. Soha… ismétlem soha boldogabbnak nem éreztem magamat. El is felejtettem az összes fájdalmat, mit eddig éreztem abban a pillanatban, ahogy megláttam őt. Egy pillantásával megszűntette őket. -… üdvözöllek itt nálunk, te kis csoda. – beszéltem hozzá úgy hogy éreztem… megértette ezt.

- Ígérem… visszahozom a kis szépséget… nem telik sokba meg megfürdetjük… s felöltöztetjük. – a nővér csak a munkáját végezte volna… de én ezt olyannyira nem akartam. – Addig téged is segítenek átöltöztetni… egy sokkal kényelmesebb, s tisztább viseletbe. – jegyezte meg, hogy az estélyi ruhám lehet egy kicsit… hasznavehetetlen már.

- Ugye milyen gyönyörű? – kérdeztem Harry felé pillantva. Arcán még gyönyörűbb, s csodálkozóbb mosolyt sohasem láttam még. Egészen el volt bűvölve… nem hibáztathattam érte.

- A legcsodálatosabb. – jegyezte meg elkábulva. Azt hiszem Ő is kimerült kissé… de tartotta magát. Kedvem lett volna karjaiba hullani, de nem mozdulhattam.

- Vigyázzon rá… okés? Nagyon. Nagyon, nagyon. – óvatosan engedtem át a nővérnek a kis puhaságot. Máris fájt, hogy el kellett tőle válnom még ennyi időre is.

- Ez a dolgom kedvesem… - jegyezte meg, s indult is vele arrébb, de visszafordult. – Milyen nevet írhatunk a kis kosarára? – kérdezte kíváncsian. – Ha nem tudják az ifjú szülők még semmi baj… van idő… de gondoltam megkérdezem. – jegyezte meg kedvesen.

- Sadie… a csöppség neve Sadie. – válaszoltam rögtön, s a nővér minden mozdulatát végigkísértem, míg sem el nem hagyta ezt a termet egy személyzeti kijárón. – A mi Sadie-nk… - mosolyodtam el, s elpihenve feküdtem végig az ágyon.

- Most néhány pillanatra az újdonsült anyukát is ápolgatnánk egy kicsit… addig, ha szabadna, kifáradnál egy kicsit? – nézett egy másik nővér is Harry-re. Bazsalyogva én is feléje fordultam. Nem tudtam szólni… csak mosolyogni, de azt mindennél jobban.

- Menj nyugodtan… mesélj nekik. – emeltem fel a kezemet hogy megsimítsam mellkasát. Érte összeszedtem minden beszédet segítő erőmet.

- Megyek…- mondta, s közelebb hajolva egy puszit nyomott a homlokomra. -… hihetetlenül ügyes voltál. – mondta.

- Köszönöm… - simítottam meg az arcát, majd figyeltem, ahogy alakja távolodik. Meg akartam volna tenni még valamit… de nem tettem… túl… fáradt voltam.

S igen… némi segítséggel ugyan, de én is megmosdottam, majd a világ legpuhább kórházi ágyában feküdtem végig… talán csak azért éreztem, így mert eszméletlen erővel hullott rám a fáradtság, a kimerültség. De egy pillanatát nem bántam a történteknek… el voltam bűvölve. S nem… nem csak a kapott gyógyszerek, vitaminok okozták ezt az eufóriát nálam… a pici lénynek, kit világra hoztam is nagy köze volt hozzá.

Olyan aprócska volt, olyan törékeny… a világ legszebb dolga. Úgy tartottam ott a karjaimban, hogy tudtam… soha nem engedem el. Soha nem fogom engedni, hogy bántódása essen, s ezért mindent meg fogok tenni. Ha kell, hegyeket mozgatok, ha kell, csillagot hozok le neki az égből… bármire szüksége lesz, én megadom neki, s a lehető legszeretőbb anyukája leszek neki ezen a kerek földön. Olyan boldogságot hozott az életembe, mit senki más nem tudott megtenni. Egy csoda volt.

- Szabad-e bejönni? – kopogtattak be a kint várakozó férfiak, s Roy bedugta a fejét óvatosan.

- Csak nyugodtan. – feleltem halkan hisz láttam a picike elszundított… biztos számára is kimerítő lehetett ez az egész.

- Szüleid nemsokára megérkeznek… Kit-et pedig nem tudtuk elérni… a vihar… - mondta, habár az utolsó érezhetően halkabban… mondhatni suttogta a fülembe mikor mellém ért.

- Ühüm. – motyogtam, s nem tudtam foglalkozni senki mással… csakis ezzel a csudával ki ott aludt a kezeimben.

- Egy valódi angyalt hoztál össze édesem… egy valódi angyalt. – jegyezte meg, ahogy rápillantott.

- Eszméletlenül szépséges… - jegyezte meg Joan is. Mindketten az ágyam mellett álltak meg… Harry sehol sem volt.

- Hol van… - kezdtem bele, de Roy átvette a szót.

- Mindjárt itt lesz… csak valamit elintéz. – simította meg arcomat ő.

- Mégis… mit? – kérdeztem rá meglepődve.

- Például… szerez neked az esküvői tortából. – hallottam meg egy ismerős hangot, majd ekkor a fiúk arrébb álltak az ajtó takarásából, s ekkor két csodálatos menyasszonyt láthattam meg hozzám érkezve.

- Nektek elment az eszetek… - nevettem fel mikor megláttam Lindát, s Lisát, ahogy felém sétálnak makulátlan ruhájukban. -… ezt nem kellett volna. – ráztam meg a fejemet hitetlenségemben.

- Azt hiszed, hogy úgy elhagyjuk az országot nászutunk alkalmából, hogy nem lessük meg ezt a csöppséget, aki pontosan az esküvőnk napján bújt elő? – mondta Linda, s körülfogva az ágyamat sétáltak oda hozzám.

- Én mondtam, hogy marad torta… - tette hozzá gondolatát Harry is, s kezében egy tányérral állt meg mellettem.

- Amúgy is megéheztem itt ebben a nagy munkában… - kacagtam fel, s megsimítottam Sadie picike arcát. Olyan természetes piros pozsgás volt, s olyan puha… a legdrágább selyem sem érhet fel ehhez a tökélyhez.

- Gratulálunk… eszményi a kislányod. – bókoltak kedvesen.

- Micsoda tömeg ez kérem szépen… nem szabadna túlterhelni a kismamát, se a babát… holnap is nap van… ugye azt tudják? – az egyik nővérem sétált be hozzánk.

- Jó… jó. Mi amúgy is csak köszönni jöttünk… - szólalt meg Lisa, s megsimította lábamat mit takaró fedett. – Csak ügyesen csajos… okés? – kacsintott rám.

- Visszajöttünk Barbados-ról és letámadunk… ezt ne feledd. – tette hozzá Linda.

- Szuper. – bólintott.

- Mi kikísérjük az ifjú házasokat… addig pihenj egy kicsit, okés? – mondta Roy, s megpuszilta a homlokomat. Ez ma már hagyománnyá fog alakulni.

- Próbálok. – bólintottam. – Ugye még maradhat nálam egy kicsit? – félve pillantottam a nővérre, aki figyelte a távozó embertömeget.

- Persze… még egy keveset igen… - ismerte el, majd ő is ellépdelve az ajtója felé kettesben hagyott minket Harry-vel… vagyis hármasban, mert volt egy újabb tagunk, kinek minden oly különleges lehetett most… habár alukált éppen.

- Gyere… ülj le ide. – böktem fejemmel a mellettem lévő helyre… hatalmas volt ez az ágy. Hatalmas.

- Jó lesz nekem… - kezdett bele mondatába, de én félbeszakítottam:

- Szeretnéd a kezedben tartani? – kérdeztem tőle.

- Biztos vagy te ebben?

- Te vagy az első, akinek átengedem… - suttogtam halkan, nehogy felébresszem a hercegkisasszonyt.

- Okés… de először… leülök egy kicsit. Jó? – mondta, majd letette a tortát az éjjeliszekrényre, s leült mellém. Nem tudom mi vezérelt, de automatikusan mellkasára dűtöttem a fejemet… éreztem, hogy így kell tennem.

- Jó… - mondtam alig hallhatóan.

- Leírhatatlan ez az érzés… - mondta, s átkarolt óvatosan. -… leírhatatlanabb lenne még akkor… ha… - kezdett bele s azonnal úgy fordultam, hogy Őt láthassam… egyenesen a szemeibe kellett néznem. Tudtam, hogy ez volt a megfelelő cselekedet.

- Ha? – nagyot nyeltem.

- Ha hozzám jönnél… - mondta ki, s éreztem, hogy a szívem ott bordáim között megkétszereződik, s úgy kezdi további munkáját.

- Hogy… hogy… - dadogtam, s olyanokat pislogtam mikről el sem hittem, hogy tudom produkálni.

- Adora Walsh… szeretném, ha hozzám jönnél feleségül. Most, hogy itt voltam veled… ennél biztosabb nem lehetnék benne. – mondta, s nadrágjának a zsebébe nyúlva egy dobozkát is elővett, s könnyedén pattintotta ki előttem. – Mindennél jobban szeretném, ha a családom lennétek ezzel a picikével. Nem számít, hogy mi történt eddig velünk… minden elhomályosul itt és most. Csakis ez számít. A jövővel meg majd… harcolunk együtt… ígérem. Nem lenne teljes az élet, ha nem lennél benne… ezt az elmúlt egy hétben tapasztaltam. Szörnyű volt. De ez most… ez a pár óra… egyszerűen… leírhatatlan volt. – levegőt nem mertem venni… úgy hallgattam végig szavait. Alig hittem a fülemnek… egész testemben beleremegtem kérdésébe… szavaiba.

- Jó… - gondoltam arra, hogy nem tudok semmit sem mondani, de szám megelőzte gondolataimat. Magától működött. Természetesebb válasz nem is jöhetett volna ki ajkaim közül. – jól van Harry Pearce… jól van… vágjunk bele valami őrültségbe… - merthogy ez az volt… egy hatalmas őrültség, már csak ha abba belegondolok, hogy egy másik esküvőm már konkrétan szerveződés alatt van, de ez most… ez most megtörténik. 

 - Ez most? – nem hitt nekem… én magam sem, de nem tudtam volna tovább hazudni se magamnak se nekem. Talán kellettek ezek a földöntúli pillanatok mik tisztázták bennem ezt az egészet… nem éreztem rossznak mit válaszoltam neki. Tudtam, hogy bízhatok benne.

- Igent mondok neked Harry… igent… - s úgy mozdultam, hogy a nélkül tudjam Őt megcsókolni, hogy Sadie-t zavarnánk. Őszintébb még nem volt csókom felé… soha nem csókoltam Őt, hogy ne fájjon… s most nem fájt. -… legyünk együtt a picike szülei… szeretlek Téged… szeretlek…