4.rész

Sziasztok! "Kis" kihagyás után íme itt a következő rész. Azt hiszem most már többet fogok írni már csak a lelki békém miatt is, na meg esetleg ha tetszik Nektek akkor azért is :) Várom a véleményeket! Puszi Dorka

- Egyikőtök úgyis megunja!- lapozott egyet újságában barátnőm, majd kezébe vette jegeskávéját, de mielőtt ivott volna belőle folytatta – és Potter hidd el az az illető te leszel! Nem tudod, kivel állsz szemben!- mosolyodott el.

És, hogy miről is beszélt Alexa? Nagyon egyszerű dolog, semmi komplikált csak annyi lenne, hogy kb. 20 perce ülünk egymással szemben ezzel az emberrel és farkasszemet nézünk. Mozdulatlanul, szótlanul… Én azért teszem, mert mérges vagyok rájuk, ő meg, azért mert élvezi… mert igenis látszik, hogy élvezi, hisz szája szélén a kis gödröcskék erről árulkodnak. Jól szórakozik.

- Jó vagyok a türelemjátékokban!- jegyezte meg dörmögős hangján, tekintetét egy pillanatra sem szakítva el tőlem. – szeretem a játékokat…- jelentette ki sejtelmesen és kaján mosoly húzódott végig az arcán.

Szemöldököm hirtelen kicsit íveltebben húzódott homlokomon ezen kijelentésének köszönhetően és mire kettőt gondolhattam volna az asztal alatt már egy jól irányzott mozdulattal a széke felé rúgtam...

- Remélem nem sérült lábaddal kapálózol!- jegyezte meg Alexa szórakozottan. De jó, hogy mindenki ilyen jót mulat rajtam. Szívesen éreznék én is így, de nem túlságosan lehetséges ugyanis most készülnek kivonni a forgalomból egy jó időre. Csak egy papír választ el attól, hogy 4 hét kényszerpihenőre küldjenek… épp arra várunk itt a kórház kávézójában. Próbáltam diplomatikusan megoldani, hogy erre ne kerüljön sor, de az orvos talált magának két cimborát, kedves barátnőmet és Őt, akik úgy gondolták, hogy „vigyáznak” rám, míg le nem szállítanak engem a rendelőből teljesen a házamig, mintha valami árucikk lennék vagy nem is tudom. Érdekes.

- Szeretne egy kötést a másik lábára is. - incselkedett Harry én pedig gondolataimban fortyogni kezdtem egy kicsit.

- Maisy Wilson?- jött felénk egy nővérke kezében egy papírral.

- Igen itt vagyok!- emeltem meg a kezemet, majd óvatosan a székre és az asztalra támaszkodva felálltam onnan.

- A papírok, amikre várt! 4 hét múlva várjuk kontrolon és lehetőleg semmi őrültséget ne csináljon, mert komolyabbra fordulhat a dolog. - mondta és teljesen rezzenéstelen arccal átadta a lapokat nekem, majd elment.

- Szóval el kell zárnunk a külvilágtól!- jegyezte meg Alexa mellettem.

- Én egy nyakörvre gondoltam…- gondolkoztam el. - vagy egy adóvevőre és akkor teljes megfigyelés alatt lehetnék. Mit szólsz hozzá?- bámultam rá nagy szemekkel, kezdtem kicsit elveszíteni a türelmemet.

- Szóval még tudsz beszélni… azt hittem megnémultál!- szólalt meg a társaságunkban tartózkodó harmadik személy.

- Neked meg ki a f…- kezdtem bele, mire átgondoltam inkább még egyszer. - tudjátok mit? Hagyjuk…- majd ezzel a táskámat a vállamra csapva szerencsésen elborítottam a mankóimat, hiszen abból is kaptam egy párat. Sziasztok, új legjobb barátaim. Örülök, hogy megismerhettelek titeket.

Lehajolni készültem értük én is, de ezzel a szándékkal nem voltam egyedül. Mellettem termett ő is, és segíteni akart, de mivel gyorsabb voltam így nekem sikerült először kezembe fogni azokat. Ő meg megint csak mosolyogva, guggolva figyelte, ahogy egyre érdekesebb arckifejezéseket vágok. Épp kiegyenesedni készültem, amikor ő is magasodott velem és halkan a fülemhez hajolt.

- Én győztem. – súgta.

Szemeimet csak forgattam, és mintha meg sem hallottam volna hónom alá kaptam a mankókat és szó nélkül indultam kifele innen. Most jött el az idő, hogy jobb, ha megszabadulok tőlük… csak egy kicsikét.

- Te most hova is készülsz?- hallottam Alexa hangját mögülem kicsi érdeklődve.

- Öhmm… haza?- kérdeztem vissza.

- Elviszlek… felesleges sétálnod!- szólalt meg a Ő.

- Igaza van… megmondták, hogy pihenésre van szükséged! Ne légy ennyire önfejű!- tárta fel a tényt Alexa.

- Úgy gondolom, felnőtt ember vagyok, egyedül is képes vagyok eldönteni, hogy mit fogok csinálni! Szóval, most pedig ha engeditek, akkor sietnék… - majd az ajtót kinyomva a metrólejáró felé siettem.

Mondjuk azt, hogy ez nem feltétlen volt egy túl okos ötlet, de nem volt lehetetlen. Kicsikét bizonytalanul lépkedtem le először a lépcsőkön, de majd utána hónom alá kapva a két botot viszonylag magabiztosan tudtam lebukdácsolni.

Hála a magasságos égnek nem kellett várnom szinte semmit, hiszen mikorra a peronhoz értem jött a számomra megfelelő járat. Felszálltam, és mint egy kecses krumpliszsák estem le az első szabad helyre. Az emberek persze fáradságot sem vették volna, hogy arrébbállnak vagy ilyesmi, ha gipsszel a lábamon lettem volna se hatotta volna meg őket… néha nagyon kedvesek tudnak lenni.

Barátaimat betámasztva magam mellé, térdemre könyököltem és halántékomat masszírozva próbáltam kicsit lazítani… Végülis nincs nagy probléma, 4 hétig megleszek én. Majd átpakolom a lakást – amúgy is ráférne már egy rendezés a szekrényeimre- eljárok sétálni, élvezem a jó időt, amíg nem szakad le bármelyik pillanatban az ég, több időt töltök a barátaimmal… Na, jó álljon meg a menet. Kit álltatok? Esélytelen, hogy ilyen „nyugisra” tudnám venni a napjaimat… 4 hét? Viccelnek velem? Mikor heti 7 napból, 6on napi 10 órákat is mozgok. Azt hiszem, ki fogok akadni… Jó nem hiszem, hanem tudom.

- Szabad ez a hely?- hallottam egy igen mély hangot mellőlem, és a választ meg sem várva már ott is ült mellettem.

Mélyeket lélegeztem ki be, majd óvatosan jobbra fordítottam a fejemet, hátha beigazolódik a lehetetlen. Nem így történt. Ott ült mellettem teljesen nyugodtan, kinyújtott lábait egymásra pakolva és teljesen könnyeden csak úgy mosolygott rám. Mindig(!!!) Ezt csinálja…

- Őrizet alatt vagyok?- kérdeztem már csukott szemmel. Hátha akkor, ha nem látom, akkor kevésbé szeretnék nekiugrani. Valahogy legszívesebben barátnőmnek is mondtam volna még egy két dolgot… nem szépet az biztos.

- Nincs nálam bilincs, de ha nagyon szeretnéd…- súgta oda nekem.

- Már megbocsáss?- pattant ki a szemem.

Konkrétan alig pár centire találtam arcát az enyémtől. Önelégülten mosolygott miközben azt figyelte, ahogy arcomon váltakoznak az érzelmek.

- Semmi…- rázta meg a fejét, de jót kuncogott rajtam. Ismét.

- Meddig szándékozol kísérni? Egészen az ágyamig? Ott fogsz ülni mellettem, hogy ki ne szökjek a házból vagy mi?- kérdezgettem folyamatosan.

- Szeretnéd, hogy így legyen? – kérdezett vissza.

- Szeretnéd közelebbről megismerni a tenyeremet? – mosolyogtam rá elbűvölően, mire ő csak felnevetett. Ilyen szórakoztató lennék?

- Jegyeket, bérleteket…- hallottam meg távolból az ellenőr hangját. Na viszont most Én következtem a nevetős sorban… Tudtam, hogy nincs jegye és bérlete se, hisz minek is lenne, az is lehet, hogy először utazott itt, nem lepődnék meg rajta.

- Kisasszony!- tartotta a kezét felém én pedig az iratokat abba helyeztem. - köszönöm!- adta vissza. – Uram?- és Tőle is várta volna ugyanezt.

- Jó napot Kívánok Uram!- kezdte. - a helyzet a következő… - nézett felfele az ellenőrre barátságosan, mire hirtelen egyre több ember kezdett körénk gyűlni… csodálatos.

- A következő megálló a Rose park, Jeffrey utca. Köszönjük, hogy velünk utaztak. - hallottam a hangosbemondóból. Ilyen lelépést is csak nekem sikerült összehoznom. Konkrétan abban a pár négyzetméternyi helyen is a fiatal lányok egyszerűen elkezdtek szaporodni, így míg Ő az ellenőrrel társalgott, én a megállóban könnyen le tudtam osonni. Észre sem vette… vagyis így hittem, mikor is a szerelvény újra elindult ő pedig az ablakon épp kipillantott és meglátott engem.

- Bye-bye!- integettem bájosan neki, majd telefonom után kapva kedves barátnőmnek üzentem egy kedveset.

„Ez most nem igazán sikerült… Majd legközelebb”

- Tökéletes lesz…- álltam meg a nappali közepén egy jegyzetfüzettel a kezemben és a ceruzám végét kezdtem el rágni. – valójában mégsem…- és ezzel a lendülettel hátravágódtam a kanapémra.

A lakásomat rendeztem át úgy kb. napok óta… de valahogy csak egy egyre nagyobb káoszt teremtettem magam körül. Annyira igazából nem bántam, mert lefoglalt és elvoltam vele, csak a bökkenő az volt, hogy iszonyatosan lefárasztott… meg mondjuk a tükörképemen kívül embereket is max az ablakból láttam, mert nem nagyon jártam ki/el de nem dőlt össze a világ, csak egy kis nyugis egyedüllét volt ez.

Ujjammal dobolgattam a karfán és lábamat is kezdtem ahhoz igazítani, mikor is megszólalt a csengőm… Ráérősen álltam fel és csak szépen ide-oda szökkenve jártam a kupacok között mire az ajtóhoz értem. Csakhogy mire odaértem már a lenti csengőm hangja elhallgatott, de én azért nyitottam az ajtót… Lehet, hogy túl meggondolatlan voltam.

- Meglepetéééés!- ordította el magát Peter az ajtómban majd felkapott és konkrétan az ház tetőteraszáig meg sem állt velem.

- Bolond, tegyél már le!- nevettem kapálózva a hátán erre konkrétan ledobott a fenti kanapéra.

- Landolás teljesítve!- huppant le mellém, majd az arcomat felemelve a párnák közül (mert igen arccal lefelé dobott le engem a drága) észrevettem, hogy nem csak Ő van itt, hanem a teljes baráti társaságunk élükön Alexa-val.

- Tudod, ha a hegy nem megy Mohamedhez…- kezdte mosolyogva és ledobogta magát velem szemben.

- Mohamed megy a hegyhez…- fejezte be a mondatot Peter a mondatát és a kezembe nyomott egy üveg citromos Bacardit.

- Egészségünkre!- koccintottunk rögtön én pedig csak engedtem magam belefolyni a történésekbe.

- Rögtönzött buli nálam és a házigazda nem is tud róla? Milyen dolog ez?- kérdeztem mosolyogva Alexa-tól, mikor már mindenkinek kellemesen jó volt a kedve. Szólt a zene, előkerült a vízipipa, kártya… elvoltunk, mint egy átlagos szombat estén.

- És a java még csak most jön… - kuncogott magában és kihörpintette a poharából az utolsó kortyokat is.

- Balerina drága most akkor nem táncikál?- kapott egy derekamnál Scott és megpörgetett hirtelen. – pedig aaaannyira szeretnék magácskától megtanulni egy két mozdulatot…- kérlelte szépen.

- Mégpedig?- kérdeztem nevetve ő pedig elkezdett nyújtózkodni össze vissza… igazán vicces látvány volt. Főleg akkor, amikor megismerkedett közelebbről a padlóval, mert elvesztette az egyensúlyát. – azt hiszem nem teljesen erre gondoltál!- és erre lehuppanva mellkasára helyet foglaltam én is, majd éreztem, hogy én is elveszítem már egyensúlyomat és így egy hátast vágtam le a padlóra. A nevetéstől konkrétan már majd megfulladtam és mikor kiterülve kinyitottam a szememet azt hittem, hogy az játszadozik velem…

- Vagy nagyon beütöttem a fejemet… vagy jogosan kérdezem, hogy Ő mutattam ujjamat magasba arca felé- mit keres itt?- tápászkodtam fel Alexa segítségével.

- Nem is akkora az a vészhelyzet…- jegyezte meg felhúzott szemöldökkel a zöldszemű göndörke.

- Vészhelyzet?- nevettem fel kínosan. – óvodásokat ki is hívott?- azt hiszem kicsit bátrabb lettem a legutóbb elfogyasztott kedves italoktól.

- Hm… Óvodás? Ezt beteszem a bókjaim ládikájába. – húzta mosolyra a száját, majd telefonját elém nyomta. – itt lenne a meghívóm!- mutatott a képernyőre ahol a címem szerepelt, egy a számomról elküldött üzenettel.

- Szóval úgy gondolod, hogy maradsz?- toltam vissza elé a kütyüjét.

- Csábító volt az invitálás… szóval azt hiszem igen. Meg amúgy is nincs mit csinálnom. – rántotta meg a vállát mire én megfordultam egy gyors 180fokban.

- Ha már ilyen okos voltál…- néztem Alexa-ra, majd a két kis feles poharat kivettem kezéből- akkor nekem ezekre most lesz szükségem. – és egymás után magamba öntöttem a poharak tartalmát. – ezeket továbbra is biztosíthatod számomra…- mosolyogtam rá. - te pedig!- ujjammal testére enyhén feszülő fehér pólójára böktem- csinálj azt, amit akarsz!- majd elsétáltam onnan szépen a többiek társaságába merülve.

- Jááááááttéééék!- ordította el magát az előbb még csodálatosan balettozó (!!) Scott, hisz nem adta fel a drága, majd lehuppant mellém vagy inkább konkrétan az ölembe.

- Na vidd arrébb a hátsódat, ha szépen mondom!- majd lelöktem magamról mosolyogva.

- Szóval ki van benne?- kérdezte és már pakolt is lefele a kis asztalról előttünk = egy szép határozott mozdulattal mindent arrébb sepert.

- Én!- csaptam össze a tenyereimet.

- Én- Alexa is csatlakozott és még körülbelül mindenki.

- Én sem hagyhatom ki… bármi is legyen az!- jelent meg köreinkben Harry is. Jah, hogy ő még mindig itt van?

- Egy élmény lesz!- duruzsoltam magamban majd vártam, hogy előkerüljön a kis zsákocska, ami a játékot tartalmazza.

- Szóval a játékszabályok a következők… Körbe-körbe megyünk és mindig egy ember pörget az üveggel, majd utána húz egy kis kártyát. Akire mutat, az üveg azzal kell végrehajtania a kis feladatát, amit kapott. Csalás nem lehetséges. Értettük? Értettük. – ismertette Alexa a szabályokat majd lecsapta a kis szütyőkét az asztalra. - ki lesz a bátor első ember?- kérdezte sejtelmesen. – na, jó feláldozom magam, ha ennyire szeretnétek…- válaszolt saját kérdésére, mielőtt bárkinek is lehetősége lett volna megszólalnia. – szóval…- és a palackot jól megpörgetve várta, hogy végre megálljon az. – és a szerencsés… dobpergést kérek!- élte bele magát kicsikét nagyon. – nem más mint…. MAISY.- üvöltötte el magát.

- Ez már hagyomány azt hiszem…- jegyeztem meg mosolyogva (hisz általában a sors úgy rendezi, hogy velem kezdődjön a játék) és térdemen kopogva vártam a feladványt, amit épp akkor húzott ki a zsákocskából.

- Hmmm…- húzta sejtelmesre száját és rám kacsintott.

- Félnem kéne?- néztem érdeklődő arckifejezéssel őt.

- Dehogy… a többieknek viszont féltékenyek lehetnek majd…- mondta majd zsebébe tette papirkáját és odalépett hozzám, kinyújtotta kezét, felállított, majd egyik keze közé fogta arcomat és… megcsókolt.

Konkrétan körülöttünk a többiek őrjöngeni kezdtek, azt hiszem élvezték. Hangos ujjongásban törtek ki, sőt Scott váltig állította, hogy be szeretne szállni…

- Arra még várhatsz!- vágtam oda Scott-nak mikor egy igen hosszú és érdekes pillanat után szétrebbentünk, majd nyomtam egy puszit Alexa arcára és visszahuppantam a helyemre.

- Potter meghalt… - állapította meg hangosan Alexa és elnevette magát.

Mit mondjak… az arcáról konkrétan semmit nem lehetett leolvasni. Meglepődött? Talán. Tetszett neki? Ki tudja. A gondolatolvasás még nem a szakterületem… annyit még nem ittunk.

- Na ki a következő?- szólalt meg a játékvezetőnek magát kikiáltó Alexa.

- Majd én!- szólalt fel a Göndör és már keze a szütyőke felé indult, de Alexa megállította.

- Potter a lehetőség a tiéd! Csak először pörgesd meg azt a nyamvadt üveget- tapsolta meg fellelkesülve Alexa, majd Ő megfogta a palackot, az asztalka mellé guggolt és megpörgette azt. Az pedig csak pörgött, pörgött, pörgött, pörgött és puff.

- Csalás. – nyögtem be rögtön, hogy mire fel azt nem tudom. Jah mégis… az üveg szája ugyanis felém mutatott. Ismét.

- Isteni szerencse!- fűzte hozzá majd tekintetét le nem véve az arcomról, kihúzta a cetlit és tenyerébe téve elolvasta azt. – hmm…- majd zsebébe gyűrve azt a mosoly továbbra sem hervadt le az arcáról…